Zongorajáték 17.

 Sylvia rettegve állt egyik lábáról a másikra a gyerekszoba csukott ajtaja előtt. Kevin már elment Claudiával, és búcsúzóul úgy nézett végig Oliver anyján, hogy abban benne volt éledező férfilelkének minden ítélete. Oliver nem bukkant fel, ezért Sylvia úgy döntött, hogy önként járul a bírája elé. Már nem is törte a fejét, mint mondjon, hogy mondja, úgyis a pillanat dönti el, mi csúszik ki a száján. Theát szerencsére lekötötte a vasárnap reggeli gyerekműsor a tv-ben, az asszony pedig el volt szánva, hogy kihasználja a ritka lehetőséget, hogy kettesben beszélhet a fiával. Theával megértetni a család életében beállt változásokat, úgyis kemény második menetnek ígérkezett; nem mintha az elsőn már túl lett volna. Vett néhány mély levegőt és halkan koppintott néhányat az ajtón, de válasz persze nem érkezett. Óvatosan lenyomta a kilincset és hihetetlenül megkönnyebbült, amikor az ajtó engedelmesen kinyílt. Már arra is el volt készülve, hogy a fia esetleg magára zárta az ajtót. Oliver az új laptop előtt ült és Peter egyik megállított videóját nézte meredten.

Hátra sem fordult, ahogy meghallotta a betolakodó hangját, csak csendesen megkérdezte, tudva, hogy az anyja áll a háta mögött:

– Azért hozta az ajándékokat, hogy megkedveljem?

Sylvia ekkor vette észre a gyermeki akkurátussággal összecsomagolt labdát, mezt és autót az ágy tetején.

– Nem hiszem. Hiszen a születésnapod volt, és olyankor a felnőttek ajándékot visznek az ünnepeltnek. És ő sem olyan volt, akit meg lehetett volna vesztegetni – mondta halkan és megsimogatta a kócos gyerekfejet. Oliver elhajolt a simogatás elől. Sylviának tőrdöféssel ért fel a dacos, gyerekes mozdulat, de nem hibáztatta érte.

– Ha az ő fia vagyok, akkor miért apuval élünk együtt? Illetve hát most már vele se … – görbült le a gyerek szája széle.

Sylvia nagyot sóhajtott és az ágyra telepedett, innen legalább a profilját látta a gyereknek, nem a hátával beszélgetett.

– Még nem születtél meg, amikor valami butaságon összevesztünk Peterrel. Ő Európába költözött, én meg feleségül mentem apuhoz, hogy neked legyen apukád.

– De hogy lehetett ő az apám, amikor igazából nem is ő volt? – ráncolta a homlokát Oliver, nem értve a felnőttek zavaros világát. Az a férfi, akit eddig apunak szólított, egyik napról a másikra nemcsak elköltözött a házból, de igazából már apunak sem kéne szólítania. Túl sok volt ez így egyszerre, nem értette, és ha valamit nem értett, akkor mindig ideges lett. Ilyenkor szokta begyűjteni az intőit az iskolában, mint például, amikor Tommy Waller a tornaórán meglökte, éppen amikor a kosárra célzott. Aznap válogatták az alsó tagozatosok válogatottját és Tommynak esélye sem volt bekerülni. Nem értette, hogy akkor miért lökte őt meg a döntő pillanatban, hiszen nem is voltak ellenfelek; de Tommy olyan gúnyosan nézett rá, hogy elöntötte a düh és neki rontott. 

Sylvia csendben ült, nem válaszolt, nem tudott válaszolni, és remélte, hogy a fia kérdése csak költői volt, hiszen nyilván nem magyarázhatja el neki az akkori érzéseit és félelmeit, hiszen még csak kilenc éves! Igen, kilenc éves, és máris mekkora terhet raktak a vállára – szégyellte el magát hirtelen.

– És ha találkozunk, akkor apunak kell szólítanom? – kérdezte a gyerek, még mindig a monitorra függesztve a tekintetét.

– Nem kell, semmit sem kell, azt mondasz neki, amit csak akarsz. De Oli, ő nem rossz ember! Nem azért nem jött el eddig hozzád, mert nem akart látni, csak ő sem tudta, hogy létezel; de amikor megtudta, azonnal látni akart.

– Ez is olyan vér-szava-dolog? – nézett rá a gyerek, utalva a nemrégi beszélgetésükre, amikor az anyja ezzel a fogalommal magyarázta neki a válástól függetlenül iránta érzett szeretetet.

– Pontosan kicsim – mosolyodott el a nő. Istenem, milyen okos gyerek! Bármennyire is megrázta a hír, jobban viseli, mint egy felnőtt.

– Ide fog költözni?

– Nem. Tudod ő Európában él, és ugyan gondolkodik rajta, hogy visszaköltözik az Államokba, hogy közelebb legyen hozzád, de nem hiszem, hogy ide akarna költözni, ebbe a házba – sóhajtott Sylvia.

– Miért? Nem szeret annyira?

– Nem azért, kicsim – válaszolt gyorsan a nő, hogy megnyugtassa a gyereket. – Csak tudod,  egy családnak kellene lennünk ahhoz, hogy ő itt lakjon.

– De ha ő az apám?

– Az apák nem mindig laknak együtt a gyerekeikkel – hajtotta le a fejét a nő. Istenem, hogy lehet ezt egy kilenc évesnek elmagyarázni.

– Akkor Thea sem fog elköltözni? – nézett rá könnyes szemekkel a fia. Igaz, hogy a hugát többnyire csak bosszantó kis pisisnek érezte, de azért a testvéri kötődés megvolt és már előre félt a veszteségtől.

– Miért költözne el? – rökönyödött meg Sylvia.

– Hát, mert neki apu az igazi apja, ugye? – ráncolta a homlokát a gyerek, ahogy próbálta a logikát megtalálni ebben a zavaros családképben.

– Igen, Theának ő az igazi apukája.

– Akkor mi nem is vagyunk testvérek?

– De kicsim, hiszen én vagyok az édesanyátok mind a kettőtöknek, és így ti hivatalosan féltestvérek vagytok, de csak az számít, hogy hogyan éreztek egymás iránt. Thea a testvéred, és ez mindig így is marad.

– Féltestvérek… – húzta el a száját a gyerek. Annyit már gyerekként is megtanult, hogy valaminek a fele az nem az egész, és mint ilyen, nem jó jelző.

– És akkor mit mondjak mostantól apunak? Nem mondhatom neki, hogy apu, ha egyszer nem az, nem igaz?

– Oli, nyugodtan mondhatod neki, hiszen láttad, mi elválunk ugyan, de ő szeret téged, eljött a születésnapodra is.

– De nem mondhatom két férfinak, hogy apu … – görnyedt le a gyerek keskeny válla a probléma súlya alatt, és Sylvia érezte, ahogy a könnyek elárasztják a szemeit. Istenem! Mit tettem a saját édes kis kölykömmel? – gondolta keserűen. Egy gyereknek még csak elgondolkodnia sem lenne szabad ilyeneken. A boldog gyerekkort vette el a fiától, hiszen kilenc évesen máris felnőtteket megszégyenítő józansággal és érettséggel kell kezeljen egy ilyen nehéz kérdést. Soha nem tudja ezt jóvá tenni!

– Oli, el kéne lassan indulnunk… –  szipogott halkan, hogy időlegesen lezárják a témát, mire a gyerek a monitorra nézett.

– Muszáj?

Sylvia felállt és a két keze közé fogta a gyerek arcát. A szíve szakadt meg a saját szavaitól, amelyek úgy buktak elő belőle, hogy igazából végig sem gondolta őket.

– Semmit sem muszáj, kicsim! Akkor felhívom, hogy ne várjon ránk – mondta és megindult, hogy a rossz hírt tudassa Peterrel. A gyerek csak ült, maga elé bámulva, de a tekintetében nem dac volt, csak zavarodottság. Amíg meg nem tudta a felnőttek beszélgetéséből, hogy kicsoda az a kedves idegen, aki élete legjobb szülinapi ajándékával lepte meg, addig boldogan készülődött a mai programra, de aztán összezavarodott, megijedt. Még ha az anyja meg is nyugtatta, hogy nem kell apunak szólítania azt a Petert, de hát mit mondjon neki? Magázza, mint az osztálytársai szüleit, vagy Mr. McNairyt, a tornatanárt, szólítsa uramnak, esetleg mondja neki simán, hogy Peter? De még soha senkit nem hallott, hogy az apját a keresztnevén szólította volna. Hallotta, hogy az anyja szipogva magyarázza a telefonba, hogy ő már mindent tud, és egyelőre úgy döntött, nem akar találkozni a férfival. De hiszen ez így nem volt egészen igaz! – ráncolta a homlokát, aztán lecsusszant a székről és az anyja után indult, hogy megmondja, esetleg mégis bemehetnének a városba.

*

Peter addig észre sem vette, mennyire görcsösen szorongatja a telefont, amíg végül zsebre nem tette. Sylvia első mondatai váratlan pörölycsapásként érték, melyek elől még elhajolni sem tudott időben. Fájt a mellkasa, már attól tartott infarktusa lesz, pedig csak az izgalom szorította görcsbe az ereit. Akkor hát Oliver mindent tud! Szegény kölyök, még neheztelni sem tud rá, amiért meggondolta magát, hiszen teljesen érthető, hogy bizalmatlan lett a barátságos, ajándékosztó bácsival, akiről nagy hirtelen kiderült, hogy az elveszett apuka, akiről még életében nem hallott. Bárkit földre vinne ez a hír, hát még egy kilenc éves gyereket. Már annak is csak örülhet, hogy dacos ellenszegüléssel fogadta, nem pedig teljes elutasítással.

Igazság szerint, ahogy közeledett a találkozó, amelyről azt hitte, esetleg az igazság órája is lehet, annál jobban izgult, vajon milyen kérdésekre kell választ találjanak. Fogalma sem volt róla, hogyan alakíthatnának ki egy félig-meddig közös életet, találkozásokkal, közös programokkal, igazi odafigyeléssel. Az ő életébe tulajdonképpen nem nagyon fért bele a gyerek vagy a család fogalma. Cigányéletet élt, szállodáról szállodára járva szerte a világban. Hogyan is kötelezhetné el magát, hogy ott legyen egy iskolai előadáson, egy fontos meccsen vagy az évzárón. Ez a születésnap most váratlanul jól alakult, de hát a jövőben erre sem lenne garancia. És hát igen, ha Olivert akarja, akkor vele együtt akarnia kell Sylviát és végső soron a kis Theát is. És akarnia kell a rendszeres találkozásokat Rey-el. Szinte szánta azt a másik férfit, hiszen egyelőre nem sok értelmét látta az egyetemes zavarodásnak, melyben pillanatnyilag mindenki csak vesztesnek látszott. Rey elveszített egy fiút, akiben eddig büszkén látta a neve továbbvitelét, és elveszítette a lányát is, akit nyilván nem fog elszakítani a testvérétől, még ha csak féltestvérek is. Ő pedig itt áll győzedelmesen, de hát mi értelme volt ennek is? Nem sok értelme van legyőzni valakit, ha utána megsajnáljuk az illetőt. Isten látja a lelkét, ő nem akart csatározást, de a tények kemény dolgok, Oliver az ő fia, így aztán akaratlanul is legyőzte Reyt, csak éppen ez a tudat egy pillanatra sem tette boldoggá. Főleg így, hogy a fia nem is akar találkozni vele.

*

Sylvia a taxiból kiszállva kézen fogta a gyerekeket és felnézett a szálloda hatalmas épületére. Valahol a rengeteg ablak, a beton és csillogó üvegrengeteg mögött ott van a férfi, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett, és akit mégis elveszített. Az élettől kapott egy új esélyt, hogy legalább részben jóvá tegye, és a fia, a fiuk egy váratlan döntéssel talán közelebb viheti őt ehhez. Megragadta az alkalmat és most itt volt, és nagyon remélte, hogy ezúttal nem késett el. Remegő szívvel kérte meg a portást, hogy szóljon fel Mr. Cunninghamnek, hogy várják, mire az idős férfi megcsóválta a fejét.

– Mr. Cunningham nincs a szobájában.

Sylvia vállai megrogytak az újabb csapás alatt. Istenem, érezte, hogy rá kellett volna telefonálnia, hogy Oliver megváltoztatta a döntését és mégis eljönnek, de úgy volt vele, hogy még a telefonálással sem húzta az időt, minél előbb ide akart érni. Nyilván hiba volt, és az elkeseredett Peter elment, hogy kiszellőztesse a fejét. Már-már elfordult, magában fogalmazgatva, hogy mit is mondjon a gyerekeknek, akik várakozóan ültek a lobbi elegáns ülőgarnitúráján és csodálkozva vizsgálták a pazar környezet nyújtotta érdekes látnivalókat, amikor a portás kicsit előre hajolva megszólalt.

– A kávézóban van. Most takarítják, de azt kérte, addig had zongorázzon ott.

Sylvia reménykedve kapta fel a fejét. Itt van!

– Köszönöm! – suttogta megkönnyebbülten a férfinak, aztán mosolyt varázsolt az arcára és magához intette a gyerekeket. – Gyertek, éppen zongorázik. Meglepjük!

Peter teljes átéléssel játszott, mintha egy koncertterem műértő közönsége hallgatná, pedig hát csak a pultot törülgető fiatal férfi és a takarítónő voltak a helyiségben. A férfi szájában megállt a rágógumi és a pultra könyökölve feje bólogatásával követte a ritmust. Jobban szerette a diszkók villogó fényes világát, a dübörgő monoton zenét, de volt valami ebben a fickóban a csillogó zongoránál, ami arra késztette, hogy a figyelmét neki szentelje. Talán az a nemtörődöm, mégis érezhető koncentrálás, amivel ujjai a billentyűkön száguldoztak. Irigyelte ezt a laza magabiztosságot, a tudást, ami csak keveseknek adatik meg, hogy testük és elméjük közös akarataképpen életre keltsék a kottapapír ábráinak számára kusza szövevényét. Néha ő is szeretett volna valamibe menekülni, amikor az indulatait kellett levezetnie, de az többnyire abban merült ki, hogy egyedül dobálta a kosárlabdát valamelyik parkban, és ilyenkor még a haverok is elkerülték, tudták, jobb, ha végkimerülésig ugráltatja magát. Ez a fickó a zongoránál is úgy nézett ki, mint akinek nagy szüksége van rá, hogy lendületesen, erőteljesen kalapálja az ártatlan fekete-fehér billentyűket.

Kinyílt az ajtó és egy nő bukkant fel két gyerekkel, ő pedig nem akarta egy kiáltással megzavarni a férfi játékát, ezért csendben odasietett, el az egyik székre leroskadt takarítónő mellett, aki a porszívó csövére támaszkodva élvezte a zenét. Nemcsak egy kis szusszanásnyi időt akart a lélekölő munkában ő sem, sokkal inkább engedett a kísértésnek, hogy a véletlen folytán olyasmit élvezhessen, amire egyébként pénze sosem lett volna.

Sylvia megtorpant az ajtóban és csendesen behúzta maguk mögött az ajtót, hogy a pattogó hangokat a jól szigetelt helyiségben tartsa. Peter teljes átéléssel játszott, felhajtott ujjú világoskék inge megfeszült a vállain. Ahogy a pedálokat kezelő lábára villant a tekintete, elmosolyodott, a farmer szára felgyűrve tette közszemlére zokni nélküli bokáit. A bohém művészlélek kitör a konvenciók páncéljából – futott végig rajta a szeme szeretettel. Az eltelt évek csak még karakteresebbé tették az arcát, az alakja is megférfiasodott, bár még ugyanolyan pengevékonynak tűnt, mint annak idején. Kezei szinte önálló életet élve keltették életre a gyors, pergő hangokat, híven érzékeltetve a benne dúló vihart, miközben az arca, a rádermedt maszkkal, valahova a távolba révedt. Ha a gondolatait tükrözte, akkor azok nyilvánvalóan nem voltak boldogok.

– Elnézést, de még zárva vagyunk! – tartotta vissza a pultosfiú az asszonyt, aki zavartan rámosolygott.

– Tudom, Peterhez, Mr. Cunninghamhez jöttünk – súgta halkan, hogy ne hívja fel magukra a férfi figyelmét.

A pultosfiú tiszteletteljesen félreállt és engedékenyen mutatott az egyik asztalra, amely mellett még nem voltak felpakolva a székek.

– Üljenek le oda! Hozhatok valamit? – kérdezte a gyerekekre tekintve, de Sylvia megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Csak megvárjuk itt, amíg végez – suttogta szemét le sem véve Peterről.

A férfi bólintott és visszament a pult mögé, hogy teret adjon a takarítónő érdeklődésének, aki kíváncsian figyelte a nőt és a gyerekeket. Nyilván a zongorista családja – gondolta az asszony, ahogy szeme megakadt a sötét hajú fiúcskán, aki égő szemekkel figyelte a felnőtt férfi játékát. Mennyire hasonlít rá a fia – sóhajtott az asszony, aztán nehézkesen felállt, ahogy az utolsó hang is elhalt a hangszeren. A korábbi percek áhítata után valóságos szentségtörésnek érezte beindítani a porszívót. Peter még ült egy kicsit mozdulatlanul, kezeit a billentyűkön pihentetve, lehunyt szemekkel élvezve a muzsikálás relaxáló hatását. Jól esett játszani egy kicsit, de már nem érezte azt a felszabadító örömöt, amit régebben. Nem, a fia elutasítása úgy tűnik, túlságosan mélyen érintette. Néhány héttel ezelőtt még csak nem is álmodott volna róla, hogy ilyen érzésekre is képes, valamit a zene elé helyezni. Nem, erre csak kölyökként volt hajlandó, amikor még Sylviával együtt voltak. Akkoriban nem bánta, ha a gyakorlások óráit felcserélhette a lánnyal töltött édes órákra. A teleírt előjegyzési naptárra gondolt, örült a sikernek. De valami nagyon fontosnak nem maradt hely az életében. Az is igaz, hogy nem volt társa, aki miatt ez a hiány égető lett volna. Ha Sylvia vele tartott volna Európába, ha közösen nevelték volna Olivert, vajon akkor is ott tartana, ahol most? Talán nem, de hogy sokkal boldogabb lenne, abban biztos volt. Mit ér a luxuslakosztály nyújtotta kényelemmel, ha nincs egy otthona, ahova siethetne haza. Londonban a háza csak a szállodákhoz képest volt otthon, de üres volt, mint ott mélyen belül a lelke. Amikor azonban arra a helyes kölyökre nézett, érezte, hogy ő lehetne az, aki ezt az űrt betölti. És Sylvia. Vajon bízhatna benne a történtek után, vagy merő önvédelemből jobban tenné, ha nem is álmodozna boldog újrakezdésről? Nagyot sóhajtott és megfordult a zongoraszéken, hogy a szobájába menjen. Megpróbálja felhívni, hogy lenne-e értelme, ha most meglátogatná őket.

A látvány készületlenül érte, így aztán az érzéseit nem is tudta fedezékbe bujtatni, azok ott voltak az arcán világosan leolvashatóan. Meglepettség, hitetlenkedő öröm, reménykedés váltották egymást gyors egymásutánban. Felpattant és hozzájuk sietett, aztán meg is torpant, ahogy a fia bezáruló arcára siklott a tekintete.

– Sziasztok! – suttogta a hirtelen beállt csendben ő maga is, aztán értetlenül széttárta a kezét.  – Már nem is mertem reménykedni, hogy talán mégis eljöttök. Arra gondoltam, hogy talán,  ha odamegyek, beengedtek.

– Oliver úgy döntött, hogy mégis lenne kedve egy kiránduláshoz – nyelt egyet Sylvia. Thea jelenlétében nem akarta kifejteni, hogy a fia végül is kíváncsi az apjára, még ha a tényt elfogadnia egyelőre nehezen megy is. A gyerekek szótlanul ácsorogtak mellette és már rájuk akart szólni, hogy illene köszönniük, amikor rájött, hogy alighanem az okoz gondolt a fiának is, hogy mit mondjon; a csókolom a történtek után nyilvánvalóan hülyén hangzana. Thea pedig mindig is a bátyjára várt hasonló helyzetekben, mint útmutatásra. A kínos ácsorgásnak végül Peter vetett véget, ráérezve, hogy mi lehet a gyerekek némaságának oka.

– Nyugodtan mondjatok annyit, hogy Szia! – mondta barátságos mosollyal Oliver szemébe nézve, mire a fiú elpirult.

– Szia! – motyogta halkan, mire Thea kissé éneklős, erős hangja csilingelt bele a csöndbe: – Szia! Jaj, olyan szépen zongorázol. Én is zongoraművésznő leszek – jelentette be büszkén, mintha máris le tudná pötyögtetni a legegyszerűbb gyermekdalocskát is.

– Igazán? – kérdezett vissza a férfi még mindig Olivert figyelve. A gyerek kék szeme idegesen rebbent meg a felnőtt tekintet súlya alatt, pedig nem is tudhatta, hogy Peter titkon arra várt, hogy tőle is bezsebelhessen valamiféle elismerést, vagy vágyakozást, hogy tanítsa meg zongorázni, bármit, ami kedves és közvetlen kijelentés lenne. De úgy tűnt, pillanatnyilag erre csak a kislány képes, aki nyilvánvalóan nem tudott semmit a feje fölött zajló szempárbaj és némajáték mögötti tartalomról.

– Áll még a kirándulás? – kérdezte Sylvia, megérezve a feszültséget.

– Részemről a legnagyobb örömmel – mosolygott a két gyerekre Peter. – Arra gondoltam, hogy előbb elmehetnénk az állatkertbe, de mivel kicsit később jöttetek, akár ebédelhetünk is előtte. Ti döntötök, hogy legyen?

– Állatkert – Ebéd – szólalt meg teljesen egyszerre a két gyerek. Thea nyilván állatkölykökben bízva rangsorolta előre a számára érdekes programot, Oliver pedig valamiféle időhúzásnak tekintette a közös ebédet.

– Hát, szerintem az állatok megvárnak, ebédet viszont már nem sokáig ehetünk – próbált Sylvia dönteni, mire Peter hálásan somolygott rá.

– Köszönöm a lehetőséget, mi már nem is zavarunk tovább – intett a pult felé búcsúzóul, aztán a még mindig a távozásukra váró asszonyhoz fordult. – Ha bárki felróná, hogy még nem végzett, nyugodtan kenje rám a dolgot és hálásan köszönöm, hogy volt türelme kivárni – mondta kedvesen, azzal ki is kormányozta a kis csapatot az előtérbe.

– Hiányzik a zenélés? – kérdezte Sylvia, ahogy az étterem felé tartottak, mire Peter megvonta a vállát.

– Kicsit elkenődtem, amikor lemondtátok a programot és reméltem, hogy a zenélés segít feldolgozni a kudarcot.

– Segített? – kérdezett rá a fia, mire Peter a szemébe nézett és megrázta a fejét:

– Nem!

– Pisilni kell! – rángatta meg az anyja kezét Thea, mire Sylvia bocsánatkérően a férfira nézett.

– Máris jövünk, addig üljetek csak le! Vagy velünk akarsz jönni, Oli? – nézett tanácstalanul a fiára, mert nem tudta eldönteni, vajon mennyire rossz ötlet kettesben hagyni a fiúkat. A gyerek némán megrázta a fejét, úgyhogy a nő a kislányt maga előtt terelve sietve eltűnt a mosdóban. Peter körülnézett az étteremben, aztán a gyerekre sandított.

– Szerinted, hol lenne a legjobb?

– Mindegy, ez csak egy ebéd – morgott az orra alatt a gyerek.

– Az első közös ebéd – igazította ki halkan a férfi, aztán a főpincérre nézett, aki sietve közeledett.

– Uram!

– Négyen leszünk. Talán valahol az ablak mellett lenne jó… – mondta tétovázva, azt várva, hogy Oliver merő dacból tiltakozni fog, de a fiú némán ácsorgott mellette. A főpincér megindult előttük és Peter maga elé engedte a fiát: – Csak utánad…

Amikor leültek…, az asztal két oldalára, egymással szemben, Peter megszólalt:

– A hugod nem akar esetleg a mama mellett ülni? Hátha segíteni kell neki az evésben, vagy valami… – basszus, fogalma sincs, hogy egy hatéves gyerek tud-e késsel-villával önállóan enni.

– Nem kell segíteni neki – mondta mogorván a fiú, nyilvánvalóvá téve, hogy nincs az a ravaszkodás, amivel elérhetné, hogy melléje üljön. – De ha mégis, akkor maga…, izé, te is megtehed – rántotta meg keskeny vállait a gyerek. – Vagy ő nem lesz a gyereked?

– Thea Rey kislánya, és az is marad, de természetesen felvágom neki a húst, ha nem boldogulna vele, hiszen a testvéred – húzta el a száját Peter. Próbálta összekaparni az önuralma morzsáit, de nehezen ment ezzel a tüskés gyerekkel szemben ülve. – Miért haragszol rám? – kérdezte halkan, kihasználva, hogy a lányoknak még nyomuk sem volt.

– Nem haragszom – motyogta a fia és nyilván idegességében a lábát lóbálta az asztal alatt, mert Peter egy érezhetően nem szándékos rúgást érzett a bokáján. – Bocsánat! – hebegte a gyerek és fülig pirult.

– Semmi baj. Rossz szokásom, hogy kinyújtom az asztal alatt a lábam, aztán a szemben ülő lábai nem férnek el – dőlt hátra a széken és ivott egy kortyot az ásványvízből, amit a pincér már korábban letett eléje. – Mit innál? Engem már ismernek, azért hozták ki a vizet, de ideje, hogy nektek is rendeljünk.

– Mindegy – vonta meg vállát újra a gyerek.

– De komolyan, mit szeretsz? – hajolt feléje a férfi, mire Oliver dőlt hátra a székén, mintha fontos lenne számára, hogy megőrizze a köztük lévő távolságot.

– Az almalevet. De azt, amit anya szokott csinálni igazi almából.

– Szerintem olyan is van nekik. Thea is szereti? – nézett a gyerekre megkönnyebbülten, amiért egy ilyen apró, de az ő számára fontos információt végre megosztott vele. Menni fog ez, csak türelmesnek kell lennie! Persze, könnyű volt ezt elhatározni, de annál nehezebb  betartani.

– Igen – vágott grimaszt a gyerek, és önkéntelenül is kíváncsian nézte, ahogy a férfi egy diszkrét intésére egy pincér azonnal az asztaluk mellett termett.

– Két frissen facsart almalevet kérünk és még egy vizet – rendelte meg az italokat, aztán, ahogy a pincér elindult, hogy a megrendelést teljesítse, Peter – fellelkesülve az apró sikeren – nekifutott az ismerkedés és az ebédrendelés második felvonásának: - Mi a kedvenc kajád?