Olvadt üveg 14.

Fiorella állt a kis hídon és a Fenice kivilágított bejáratát nézte. Az előadásra igyekvők egy része még mindig gondolával érkezett, adózva a régi hagyományoknak, a többség azonban az oldalbejáratnál tolongott. Lassan körbefordult. Valahol itt élt új főnökének az édesapja, Archimede Seguso, aki még közvetlen közelről látta porrá hamvadni ezt a nagyszerű épületet az 1996-os tűzvész során. Rebesgették, hogy a gyönyörű belső tér megsemmisülése volt rá olyan hatással, hogy másnap beballagott a gyárba és az összes kulcsot, valamint a cégvezetéssel járó összes gondot és örömet a fia kezébe nyomta. Nyolcvanhat éves volt akkor, már hetvenöt évet töltött a forró kemencék mellett, bárki mondhatta volna, hogy éppen ideje volt a nyugdíjas éveknek, de Fiorella sejtette, az öreg sosem döntött volna így, ha a tragédia nem következik be. Akkor talán éppen kezében az olvadt üveggel érte volna a halál, nem pedig egy fotelben távol az otthonától, egy szanatóriumban, ahova orvosa tanácsára utazott a feleségével. Fiorella el tudta képzelni, hogy Velence levegőjének hiánya végezte be a mester életét. A gyárat mindenesetre jó kezekben hagyta. A fia Gino Seguso becsületes és szorgalmas embernek tűnt, aki talán szívesen kockáztat néha, most éppen egy ismeretlen fiatal üvegműves alkalmazásával. A gondolataiba merülve még mindig a sokaságot nézte, amikor inkább csak megérezte, mint látta, hogy valaki megáll mellette.

– Szívesen megnézné az előadást? – kérdezte egy már ismerős, lágy zengésű hang. Elmosolyodott.

– Ebben a ruhában? – mutatott végig magán. Sportos rövidnadrágja, a könnyű fehér top és a nyakába kötött vékony sárga pulóver valóban nem tűnt színházi látogatáshoz alkalmas darabnak. Andrea kutatva végig nézett rajta.

– Ahova vinném, senkinek nem szúrna szemet.

– Akkor szívesen belehallgatnék a Traviátába, de időben otthon kell lennem, mert nem szóltam Signora Carolának és este tizenegykor bezárja az ajtót.

– Arra is tudok megoldást – érkezett a válasz és Fiorellának oda sem kellett néznie, hogy lássa, a férfi szája széles vigyorra húzódik.

– Nehogy azt gondolja, hogy ... – de hogy mit, már nem mondhatta el, mert a férfi a keze után nyúlt és élesett füttyentett. Az egyik gondolás odakapta a fejét és már lavírozott is a híd tövéhez. Fiorella durcás gyerekként próbálta kivonni a kezét a férfi erős szorításából.

– Nem fogok magával aludni egy színházjegyért cserébe – morgott hangosan, de Andrea válaszra sem méltatta, amíg a billegő dinnyehéjban el nem helyezkedtek. Egy követhetetlenül pergő párbeszéd és néhány nagyobb címletű bankjegy gazdát cserélése után az evezős könnyedén a rioról nyíló bejárathoz kormányozta a gondolát. Talán ötven métert, ha mehettek, amikor egy elegáns portás kesztyűs keze nyúlt Fiorelláért. Ahogy kiszálltak, Andrea mosolyogva köszönte meg az idősebb férfi segítségét és a lányt továbbra szorosan fogva a bejárat felé indult. Jegyvásárlás szóba sem került. Néhány percnyi rohanásnak tűnő sietség után egy ajtó mögött feltárult az elegáns páholy.

– Üljön le oda előre – nyomta le egy kényelmes bársonyszékre a lányt, majd lefejtette a válláról a sárga pulóvert. – Itt nem fog fázni.

Fiorella még mindig a szavakal küzdött. De közben már elvarázsolta a mindenhonnan rázuhanó szépség. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a teljes megsemmisülés után újra teljes pompájában láthassa az épületet, de a látvány nem hagyott kétséget az itt dolgozók szakértelméről. Végül megrázta magát, hogy megszabaduljon a varázslattól és kérdőre vonja a férfit.

– Azt mondtam, nehogy azt gondolja, hogy egy jegyért cserébe magával töltöm az éjszakát.

– Rendben. Akkor két eshetőség van. Vagy felhívom Signora Carolát, hogy dugjon el egy kulcsot a bejáratnál, vagy a vendégszobámban alszik. Merem remélni, hogy nem tart holmi erőszakoskodó fráternek, aki kéretlenül próbálná az ágyába hurcolni.

Fiorella mély levegőt vett. Innen a szállása elég messzire esett. Ha az előadásnak vége, akár egy órát is tarthat, mire hazaér a sötét városon keresztül. Az eddigiek fényében biztos volt benne, a férfi hajlandó elkísérni, de őt sem akarta megjáratni az éjszakában.

– Elfogadom a meghívását egy éjszakára, köszönöm. De akkor had tegyek hozzá valamit én is a pillanat nagyszerűségéhez – hajolt le a táskájáért, amit a széke mellé ejtett le. Kiemelt belőle egy aranyosan csillogó láncot és a férfinak nyújtotta. – Segítene?

Andrea elmosolyodott, ahogy a számtalan aranyos csillogású apró gyöngysort tartalmazó láncot a kezébe fogta. Igazán jól fog mutatni a lámpák derengő fényében. Ha a lány nem mutatja meg a közönségnek bájos, hosszú lábait, így ülve felveheti majd a versenyt a legelegánsabbakkal is. Egy pillantást szentelt a tökéletes láncnak, majd egy óvatos kattintással Fiorella nyaka köré illesztette. Meleg keze a szükségesnél talán kicsit hosszasabban időzött az igazgatásával, de végül elégedetten nézett a lányra.

– Tökéletes – mormolta, és Fiorella elpirulva érezte, hogy az elismerés nemcsak a Seguso ékszer tökéletessségének szól. 

– Signore Seguso adta kölcsön, hogy tanulmányozzam a technikát – suttogta, akaratlanul is végig simítva az ékszeren.

– Signore Seguso felettébb nagylelkű. Ez a lánc egy vagyont ér, ha jól emlékszem a Tiffany legutóbbi katalógusára. De tagadhatatlan, hogy nagyon jól mutat a vékony nyakán.

– Mennyit? – lehelte rémülten a lány, mire Andrea egy nemtörődöm vigyorral a szavakat formálva suttogott feléje a hirtelen felcsendülő nyitány hangjaiban.

– Tizenöt-ezer eurót – formálta a szavakat, mire Fiorella önkéntelenül is a lánc után nyúlt. Aztán így is maradt az első felvonás végéig.

– Jézusom, és én csak úgy bedobtam a zacskóját a táskámba, még a dobozt sem hoztam magammal – remegett még a szünetben is a lány hangja.

– Ne izgassa magát, ha nem veszíti el, nem érheti baj. De, tulajdonképpen arra is tudok egy ...

– Ne fárassza magát, tud egy megoldást, biztos vagyok benne – forgatta a lány a szemeit. – Istenem, legjobb lenne azonnal visszavinni.

– De már késő van, nem tudja visszavinni, inkább üljön itt és várjon, amíg hozok valamit inni – állt fell Andrea és már el is tűnt. Alig pár perc múlva két pohár pezsgővel lépett be, az ajtót láthatóan valaki tartotta helyette.

– Tulajdonképpen kinek a páholya ez? – kérdezte a lány, miközben hálásan belekortyolt a jéghideg italba.

– Az enyém – vonta meg a vállát a férfi. – Tulajdonképpen a családom már a tűzvész előtt is az itt lévő páholyt bérelte. A felújítás éveiben is fizettük a bérleti díját, ezzel is hozzájárulva a helyreállításhoz. Mint ahogy mindenki, akinek páholya van a színházban. De az az igazság, hogy az egész város egy emberként bolydult fel, hogy a munkák mielőbb megkezdődhessenek. Persze, a költségek óriásiak voltak, ezt csak mi nem tudtuk volna fedezni, de tudja mit tart a mondás: sok kicsi sokra megy.

– Csodálatos lett. Ha nem tudom, mi történt, eszembe sem jutna kételkedni benne, hogy ezek itt az eredeti faragások és aranyozások, vagy a tapéta... Annyira korhűnek tűnik.

– Pedig igazi főnixmadár, már háromszor égett le. Tudja, vicces, mert mindhárom tűzeset között  szinte pontosan száztíz év telt el. Ha ez a tendencia folytatódik, legközelebb 2106 környékén kell aggódniuk az itt lakóknak.

– Nem vicces, kísérteties – vitatkozott vele a lány, aztán elgondolkodva egy újabb kortyot ivott. – Tudja, nagyon szimpatikus, hogy száztíz év múlva is egy tűzeset miatt aggódik és nem azért, hogy esetleg eltűnik az egész város. Mindenki azt mondta otthon, amikor elárultam, hogy Velencébe indulok, hogy jól teszem, addig nézzem meg, amíg még áll, mert hamarosan elnyeli a tenger. Utáltam őket még a gondolatért is, pedig akkor még nem is tudtam mekkora hatással lesz rám. Amikor a repülőtérről befelé hozott a taxi, azt gondoltam, mire fel ez a nagy Velence-őrület. Aztán másnap reggel felébredtem és a nyitott ablakon át besütött a nap, pergő olasz beszéd és friss kávéillat szűrődött fel az utcáról, a párkányomon pottyantott egy sirály és én abban a pillanatban beleszerettem a városba. Még sehol nem éreztem ezt, hogy hazaértem. Most olyan zavar van bennem, hogy lehet, hogy Münchenben sem érezném, ha holnap hazarepülnék. Nem tudom, mitől van ez, de jó érzés.

A második felvonás elkezdődött, a férfi kivette a kezéből a poharat és ujja hegyével egy nemlétező cseppet dörgölt el a lány szája sarkában. A szeme szenvedélytől ragyogott és Fiorella egy pillanatra azt hitte, a férfi meg fogja csókolni. Amikor mégsem tette, már-már csalódottan fordult a színpad felé, hogy Violetta és Alfredo kettősére figyeljen.