Olvadt üveg 17.

Luella lapos pillantásokkal igyekezett felmérni a szemközt ülő férfit. Az újságokból már ismerte Dante Marionit, de személyesen még nem volt alkalma találkozni vele. Tudta róla, hogy amikor Giusy Amerikában élt, a férfinál  töltötte azt a fél évet. De hogy barátként vagy szeretőként, soha nem is érdekelte. Amikor az asszony megbízta, hogy keresse fel és tolmácsolja az ajánlatát, még csak utalást sem tett rá, hogy milyen kapcsolat volt közöttük. Egy csésze jázmin tea gőzölgött előtte, de már az illatától is felkavarodott a gyomra, mint ahogy mindentől, ami a férfi házában körülvette. Illatos füstölők, nehéz és egzotikus szagoktól terhes fákból készült bútorok. A zárt ajtókon kívül tombolt a kaliforniai hőség, idebent pedig a klíma ment ezerrel. Az egész nagyon művinek hatott a velencei friss levegő után.

– Giusy csak annyit mondott, van Önnél valami, ami az övé. És kész fizetni érte, hogy visszakapja.

– Ó, édesem! Ez nem így működik – szippantott mélyet a cigarettájából a férfi. Luella élt a gyanúval, hogy hasis szagát érzi. – Tudja egyáltalán, miről van szó? – nézett rá egy váratlan villanással a férfi.

– Csak amennyit tudnom kell. A család néhány régi ékszertervéről.

– Azok már az enyémek. Szolgálataim fejében kaptam, ha érti, mire gondolok – kacsintott Dante, de Luella nem volt már pirulós kislány.

– Engem nem így tájékoztattak.

Marioni felállt és gyors léptekkel egy faragott indonéz kis szekrénykéhez lépett. Luella meglepve látta, hogy a már-már légies darab mögött egy faliszéf rejtőzik. A férfi háttal állt, ahogy a zárral bajlódott, aztán megfordult és kezében egy összetekert papírtekerccsel tért vissza. Letekerte a legfelső réteget és feléje nyújtotta. „Szerelmem, emlékeztessenek rám ezek a szépségek akkor is, ha már nem lehetünk együtt – G.” – ennyi állt rajta Giusy jellegzetes macskakapárásával. Amennyi türelemmel készítette apró ékszereit, annyira nem volt türelme a kézíráshoz, ezt már Luella is tapasztalta. Az asszony képes volt az üzeneteit legtöbbszor kinyomtatva eljuttatni hozzá, akkor is, ha csupán egyetlen sorról volt szó.

– Ez még nem jelenti azt, hogy örökre Önnél kívánta hagyni őket.

– Hát, drágám, pedig ezt itt bármelyik túlfizetett ügyvéd így gondolná és pillanatok alatt döntést is szerezne róla – vágott gúnyos vigyort a férfi. A nő tudta, hogy igaza van.

– De minek Önnek ezek a tervek, hiszen a saját munkái legalább ilyen jók, ha nem jobbak? – próbált hízelegni Luella és láthatóan sikere is volt, a férfi szinte kihúzta magát.

– Ebben igaza lehet, de azért ezek mégis csak értékes múltbeli relikviák, nincs igazam? G nyilván nem kérné vissza őket, ha nem gondolná ugyanígy.

– Kész fizetni értük – mutatott rá az asszony jövetele érdemi részére.

– A kérdés már csak az, mennyit – merengett el a férfi.

– Természetesen a józan ész keretein belül – sóhajtott Luella. Már kezdte unni ezt a beszélgetést, ami láthatóan nem vezetett sehova. Érezte, hogy a férfi csak játszik vele, s végül üres kézzel térhet vissza Giusyhoz. Ez pedig talán a kooperációjuk végét is jelenti. Akkor viszont ... egy új és ismert támogatóra lehet szüksége. Akár erre a pojácára is. Úgy döntött, itt az ideje új vizekre evezni a beszélgetésben.

– Egyébként én magam is foglalkozom tervezéssel, sőt büszkén állíthatom, hogy az általam készített darabok nagy népszerűségnek örvendek a komolyabb üzletek kínálatában. Igaz, eddig mások neve alatt jelentek meg, de talán itt az ideje, hogy a saját nevem alatt próbáljak betörni a piacra. – Marioni látható érdeklődéssel pillantott rá.

– Nocsak! A futárból hirtelen önálló vállalkozóvá vált? – kérdezte kissé gunyorosan és Luella rájött, hogy a férfi egy pillanat alatt rájött a váltás mögötti gondoltaira.

– Ha érdekelné, szívesen megmutatnám néhány tervemet. Csak hogy lássa, nem a fellegekben élek, tisztában vagyok a saját értékeimmel. És igen, ha segítene velük megjelenni a szélesebb nyilvánosság előtt, nyilván mindkettőnknek gyümölcsöző lehetne ez a fajta együttműködés.

– Ügyes. Saját portfólióval érkezett a megbízója megbeszélésére. Ezt itt Amerikában mindenképpen elismerésre méltónak neveznék. Nos, mutassa, mert nyilván itt is van magánál ... véletlenül – vigyorodott el a férfi. Luella nem törődött a gúnyos mosollyal, aktatáskájából elővette a gondosan összeállított mappát. Volt ugyan köztük néhány olyan fotó is, ami nem feltétlenül a saját munkáját mutatta, de ezt Marioninak nem kell tudnia. A férfi pókerarccal tanulmányozta a mappát, majd összecsukta és az asztalra helyezte.

– Néhány darab ismerősnek tűnik. Tiffanytól például.

– Igen, az előző munkahelyemen készült – fogalmazott óvatosan Luella. Azt a gyönyörű nyakláncot is beletette a csomagba, pedig az személyesen Gino Seguso terve és munkája volt, de meg volt győződve róla, hogy bármikor tudna hasonlót készíteni.

– És mégis hogyan képzeli a mi kis együttműködésünket? – kérdezte óvatosan a férfi és Luella a legszívesebben a levegőbe csapott volna örömében. Ha elsőre nem utasította el, még tényleg sikerülhet.

– Talán, ha a galériájában egy-két darabot kitehetnék, mint a vendége... – próbálkozott a nő.

– Talán. De miért tenném? Mit nyerek én ezen az egyességen? – kérdezte Donato kissé félrehajtott fejjel és nem titkolt férfiú kíváncsisággal végig pásztázta a nő testét. Luella értette a tekintetét és kissé előre hajolt, hogy jobb rálátást biztosítson a dekoltázsára.

– Mivel lenne elégedett? – kérdezett vissza, mire a férfi lustán elmosolyodott. A továbbiakban Giusy ajánlatáról már szó sem esett.

*

Az első darabok elkészültek. Fiorella magabiztosan helyezte el Seguso asztalán, amikor végzett, aztán leült és várta a mester véleményét. Gino egy ideig csak nézte őket, lámpáját rájuk irányította, de meg sem fogta a törékeny remekműveket. Fiorella egyre kevésbé érezte azt a magabiztosságot, amit a belépésnél. Mi lesz, ha nem tetszik, mi lesz, ha hibát talált, mi lesz, ha ... Gino felnézett, tekintete a legjobb pókerjátékosokat is megszégyenítette volna. Hátradőlt és lehunyta a szemét, miközben nagyot sóhajtott. Fiorella már tűkön ült, legszívesebben kirohant volna, hogy a maradék anyagot odakint a földre söpörje. Nem tetszik neki! Közben Gino a telefon után nyúlt.

– Clara, postáztuk már a Tiffany katalógushoz az anyagot? ... Rendben, akkor kérem, hozza vissza a borítékot.

A percek ólomlábakon totyogtak, Fiorella már rosszulléttel küzdött, amikor az asszony benyitott és a borítékot a főnök kezébe adta.

– Maradjon Clara, segítsen a döntésben! – tartotta vissza a férfi, miközben a boríték tartalmát szépen elrendezte az asztalon Fiorella ékszerei körül. – Nézze meg ezeket itt középen és mondja el nekem, lecserélné-e valamelyiket a fotókon szereplők közül?

Az asszony egy pillantással felmérte a feladatot és kiemelt két lapot. – Ezeknél sokkal jobbak, szerintem.

– Köszönöm, Clara, akkor szóljon Giovanninak, hogy készítse el ezekről is a fotókat, aztán a változtatást vezesse át a kísérő levélre és hozza be nekem – söpörte össze a maradékot Gino. Fiorella tátott szájjal nézte. A titkárnő döntése alapján képes belevenni a munkáit? De nem szólt, megvárta, amíg az asszony kiment.

– Ez most komoly? Clara szava döntött? – kérdezte elhűlve. Gino laposan pillantott rá.

– Clarának jobb szeme van az ilyesmihez, mint sok önjelölt szakembernek. Még az apám mellett tanult, fiatalon ő maga is megpróbálkozott az ékszerkészítéssel, de elteltek az évek, a keze talán már nem olyan biztos, de a szeme csalhatatlan. Ő pedig a nyugdíj helyett az íróasztalt választotta mellettem. Benne jobban megbízom, mint bárki másban ebben a szakmában. Ha ő azt mondja, hogy ezek jók, akkor a Tiffanynak sem lesz kifogása ellene. A kiküldött anyagunkból sem mindegyik fog szerepelni a katalógusban, csak az online verzióban, de komolyabb összegben mernék fogadni, hogy a maga munkája ott lesz. Addig is csak dolgozzon tovább, hiszen két hét múlva már itt lesz az Iparművészeti ékszerek Vására. Nagy sikerre számítok és némi elégtételre, amikor Giusy Moretti szembesül vele, hogy Luella elcsent terveinél vannak jobbak.