"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. május 16., szerda

A szerelem 4 keréken érkezik 3.


Julie már éppen a kádban akarta megereszteni a vizet, amikor megcsörrent a telefon. Bosszúsan nyúlt érte. Szinte biztos volt benne, ki keresi. No nem, ennyivel nem ússza meg... Robert azonban nem hagyta szóhoz jutni:
-Kérem, ha lehet, mielőbb jöjjön át, dolgunk van! – és már kattant is a készülék.
Minden bosszúsága ellenére Julie tudta, hogy a munkaadójáról van szó, így aztán vette a kulcsokat és átkopogott. Az ajtó szinte azonnal kitárult. Ámulva nézett körül. Az ő szobája is igazán szép volt, de ez a lakosztály... A nappaliban az ő egész lakása elfért volna, pedig sosem érezte szűkösen magát ott sem. De aztán igyekezett a főnökére koncentrálni. A férfi őt nézte. Szája szélén a már szokásos vigyorral mustrálta a lány farmerjának hasítékából elővillanó térdét.
-Látom, ugyanazt a divatot követjük mindketten. Csak magán sokkal jobban áll.
Julie ezzel a kijelentéssel szívesen vitába szállt volna. A férfi igazán elegáns volt előző nap a csodás, méretre szabott öltönyökben, de ez a szakadt térdű nadrág egyszerűen elvette az eszét. De aztán erőt vett magán és szolgálkatkészen megkérdezte:
-Megyünk valahová?
-Nem, csak ahogy volt olyan kedves figyelmeztetni, itt az ideje, hogy ebédeljünk. Azonnal hozzák. Engedelmével rendeltem ezt-azt. Remélem, talál köztük az ízlésének megfelelőt is. És arra gondoltam, hogy ez amolyan munkaebéd lehetne. Jószerivel semmit nem tudok magáról, mielőtt megismeri a rejtett titkaimat, talán elmondhatna magáról is egyet mást. Persze, csak ami publikus, a világért sem akarok kíváncsiskodni. Gondolom, nem ajánlották volna erre a munkára, ha nem lenne száz százalékig megbízható. Aztán itt van ez az előbbi elválásunk... Ez sem hagy nyugodni. Mégiscsak ez az első közös napunk, nem indíthatunk veszekedéssel, ráadásul igaza van, nem lett volna szabad a szatyrában turkálnom. Engedje meg, hogy kiköszörüljem a csorbát!
Közben meghozták az ebédet, könnyű salátákat, halat, gyümölcsöt. Asztalhoz ültek. Julie arra várt, hogy Robert szed magának, ő pedig előzékenyen a nőre várt. Üldögéltek pár percig, aztán a már-már kínossá váló feszengést egyszerre oldották fel a kitörő nevetéssel.
-Ön van itthon – mutatott a tálakra Julie.
-Lehet, de Ön a hölgyvendég. És mintha Stephanie erős túlzással valami olyasmit javasolt volna, hogy legyen anyám helyett anyám, márpedig otthon anyu tálal mindenkinek. – riposztozott azonnal a férfi.
Julie igyekezett elfojtani magában a cseppet sem anyai gondolatokat és tálalt. Aztán szedett magának is, közben Robert a behűtött ásványvizet töltötte ki.
-Jó étvágyat! – mondták szinte egyszerre.
Robert jóízűen nekilátott, Julie azonban csak csipegette az ételt. 
-Nem éhes? – nézett fel a férfi.
-Nem, nem igazán.
-Akkor meséljen közben magáról. Aztán majd ha látja, hogy alig hagyok magának, akkor biztosan megjön az étvágya – mutatott villájával az ételre a férfi.
-Mégis, mire kíváncsi?
-Nem tudom, mindenre. Hol született, kik a szülei... bocsánat, kik voltak a szülei? Hogy alakult az élete a nagybátyjával? Mit tanult? Hol szeretett volna elhelyezkedni? Kik a barátai? ... annyi mindenről mesélhet. Nekem mindegy. Állítólag jó hallgatóság vagyok.
Julie nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
-22 éves vagyok, de ezt biztosan tudja az életrajzomból. Dél-Franciaországban születtem és ott is éltünk a szüleimmel majdnem 15 éves koromig, de akkor... – még most is elszorult a torka, ha arra a rettenes délutánra gondolt – szóval, akkor haltak meg a szüleim. Párizsba indultunk néhány napra és onnan ide Los Angelesbe, a nagybátyámhoz. De már csak én jöhettem. Az édesapám frontálisan ütközött egy teherautóval. Mindketten azonnal meghalltak. Rajtam pedig egy karcolás sem esett. Senki nem is értette. Sem a balesetet, sem azt, hogy én nem sérültem meg. A nagybátyám azonnal értem jött és magával hozott. Ő nevelt fel. Ő tanított meg autót vezetni, szerelni. Ő  tanított meg arra, hogy semmi sem biztos az életben, csak ami már elmúlt. Világéletemben imádtam a könyveket. A történeteket. A filmvászonra varázsolt életeket. Valaha forgatókönyvíró akartam lenni – ne, ne mosolyogjon, most sem hagytam fel a titkos tervemmel, hogy egyszer majd meghódítom Hollywoodot. De tisztában voltam azzal is, hogy ez csak nagyon keveseknek sikerülhet és hát biztosabbnak tűnt a könyvszerkesztés világa. De most úgy látom, ez sem az a világ, amelyik könnyen befogadja a kezdőket. A barátaim pedig... igazából nem hiszem, hogy barátaim lennének, inkább csak ismerőseim. Akikkel össze lehet jönni egy estére, de ha nem hallunk egymásról, akkor sem lesznek emiatt álmatlan éjszakáink.
A férfi közben befejezte az evést, letette az evőeszközöket és csendesen csak ennyit mondott:
-Akkor maga magányosabb, mint én.
Hosszú percekig emésztették ezt a reakciót, de mielőtt Julie rákérdezhetett volna, miért gondolja így, a férfi hirtelen folytatta:
-Rólam valószínűleg már mindent tud a zokniméretemtől a kedvenc édességemig. Ha nem így lenne, azt nagyfokú felelőtlenségnek tartanám. Felkészülés nélkül betérni az oroszlán barlangjába? De magával ellentétben nekem még élnek a szüleim, vannak testvéreim és vannak igazi, régi jó barátaim, akik ha kell visszarángatnak a földre, ha kell megölelnek, akik vigaszt nyújtanak, amikor a legnagyobb tömeg közepén is baromi egyedül érzem magam. Na, de ne keseregjünk... az életben mindenért fizetni kell; népszerűségre, filmszerepekre vágytam... megkaptam. Nincs ingyen. Elfogadtam. Azt hiszem egyébként egyet kell értenem a nagybátyjával, az a biztos, ami már elmúlt. Amit már megéltünk, azt soha senki nem veheti el tőlünk. Próbálhatják megmásítani az emlékeinket, de csak rajtunk múlik, hogy ebben mennyire engedünk. Én szeretem az emlékeimet, mert azzá neveltek, ami ma vagyok. És hangozzék bár nagyképűségnek, azt hiszem, összességében jó ember vagyok, aki még mindig két lábbal áll a földön. Persze, emellett hajlamos vagyok az álmodozásra is, de ez maradjon a kettőnk titka – váltott át könnyedebb hangnemre.
Julie arcán is átfutott egy kis mosoly, de inkább lehajtotta fejét, mert még az elhangzottak hatása alatt állt. Nem hitte volna erről a fiatal férfiról, akiért manapság a fél világ rajong, hogy ennyire komoly, beleérző, érzékeny lélek. Néha kicsit gyerekesnek, többnyire végtelenül lazának, komolytalannak  érezte a megnyilatkozásait, mint akinek egyetlen szavát sem lehet komolyan venni. Erre tessék, most itt ül előtte meggörnyedt vállakkal és valami egészen váratlan mélységekkel a máskor vidáman csillogó szemekben.  Amióta az eszét tudja, nem beszélt senkivel ilyen őszintén a fájdalmáról, még Alfred bácsival sem. És hogy egy idegennek így kiadja magát, ráadásul a híres sztár is így megnyíljon előtte ismeretségük második napján, ennél különlegesebb dolog nem történt még vele soha.  Szinte megijedt az érzéseknek attól a kavalkádjától, amik átsöpörtek rajta.  Gyengédséget érzett a férfi iránt, vigaszt akart neki nyújtani, de mire felnézett, hogy szóra nyissa a száját, Robert alighanem rádöbbent, hogy túlságosan kitárulkozó volt. Kicsit megrázta magát és pillanatokon belül újra a nemtörődöm mosolyú fiatal sztár ült előtte. Ha nem érezte volna a keserűségét szinte a saját bőrén, megesküdött volna rá, hogy Oscar-díjas alakítást látott.
-Kicsit mélyre ástunk az érzelmeinkben – vágott egy grimaszt a férfi, majd az alig hallható kopogásra az ajtóhoz lépett. A pincér tért vissza, kitolta a leszedett  edényeket és a rendbe tett asztalnál szervírozta a kávét.  Julie még a történtek hatása alatt állt.
Amikor újra kettesben maradtak, Robert témát váltott.
-Úgy láttam, hogy az irodalomban vannak közös érdeklődési pontjaink. Bár, az utóbbi időben leginkább forgatókönyveket olvastam csak, de néha az eredeti könyvekre is kíváncsi lettem. Furcsa dolog ez, de mára már minden könyvnek úgy állok neki, vajon filmen hogyan lehetne megvalósítani. Lehet, hogy meg kellene próbálkoznom nekem is a forgatókönyvírással. Éreztem erre már korábban is késztetést, de élmélyedni benne sosem volt elég időm. És persze tisztában vagyok vele, hogy egy dolog a lelkesedés, de a megvalósításhoz alighanem az ösztönösségen túl tudásra is szükségem lenne. Tanulnom kéne ezt is, meg még annyi minden mást, mert az évek telnek és elég nevetséges lennék később az iskolapadban. De őszintén szólva pillanatnyilag ennek sem látom sok realitását. Idegesítő érzés. Főleg akkor, amikor nálam jóval képzettebb kollégákkal hoz össze a jó sorsom. Azt mondják, az élet a legjobb tanító. Én meg próbálok most ebbe a gondolatba kapaszkodni és tanulni mindenkitől, aki hagyja.
Julie mintha a saját vágyódó gondolatait hallotta volna a férfi szájából. Újult érdeklődéssel kezdte figyelni a mondandóját.
-Nemrégiben olvastam egy könyvet. Egy híres fotósról szólt, akinek  az egyik képe jószerivel iskolai tananyag volt, biztosan ismeri, Robert Capa-nak hívták. A milicista halála című képével illusztrálták minden tankönyvben a spanyolországi polgárháborút. Azt azonban nem tudtam róla, hogy Robertünk nem is volt amerikai, hanem egy magyarországi zsidó menekült volt. Erre a körülményre egy ottani forgatásom során hívták fel a figyelmemet, sok más érdekes tudnivaló mellett. Csak csodáltam, hogy egy kicsi, szinte jelentéktelennek tűnő középkelet-európai ország mennyi  nagy koponyát adott a világnak. Nobel-díjasok, tudósok, művészek és persze találmányok végeérhetetlen sora. Azt hittem viccelnek, nagyzolnak, de talán még szerények is voltak. Megdöbbentő volt. Akkor kezdett érdekelni Capa élete és munkássága. Aztán elolvastam  róla azt a könyvet, első olvasatra egy romantikus történetet és nagyon megtetszett a figura. Azt hiszem, jó Capa lenne belőlem a filmvásznon. Már csak azokat kéne erről meggyőznöm, akik a filmet finanszírozzák. De már megint csak magamról beszélek, pedig hát igazából Önt szeretném megismerni.
Julie kis ajkbiggyesztéssel gondolkodott, hogy még mi érdekeset tudna mesélni magáról, de igazából nem jutott eszébe semmi. –Kérdezzen inkább, mire kíváncsi!?
-Miért jöttek volna Amerikába azon a végzetes napon?
-Talán el sem hiszi, de nem tudom. Még kicsi voltam, engem csak az érdekelt, hogy világot láthatok és újra találkozhatok Alfred bácsival. Aztán a történtek után pedig már mindegy is volt. Franciaországban nem maradhattam egyedül. A nagybátyám pedig nem hagyhatta itt a jól felépített életét miattam. Egyértelmű volt, hogy vele tartok.
-Nem is vágyik vissza?
-Nem tudom, sosem gondoltam erre. Akkor talán nem is vágyakozom, igaz?
-Látja, milyen érdekes is a sors keze… én Angliából jöttem ide, maga Franciaországból. Mindketten idegenek vagyunk ebben a városban, mégis – vagy éppen ezért – megtaláltuk egymást. Tudja, én mindig szerettem volna Dél-Franciaországban élni, kis hangulatos bárokban zenélni, esténként a tengerparton kóborolni. De amikor ezek az álmaim voltak, még nagykorú sem voltam. Aztán derült égből jött a Nagy Lehetőség és azóta a mókuskerék nem ereszt. Ha egészen őszinte akarok lenni, nem is akarok már szabadulni. Még nem. Mostanra már van annyi magabiztosságom, hogy úgy érezzem, dolgom van még ebben a világban. Rengeteget kaptam ettől az élettől, így aztán panaszkodnom nem illik. De azért néha eszembe jut az a régi álom, a mediterrán kis városkával. … De nem akarom feltartani, meg néhány telefont is el kell intéznem. Pihenjen, olvasgasson, és kopogjon rám fél órával az indulás előtt. Én reménytelenül figyelmetlen és pontatlan tudok lenni.
Julie még az őszinte beszélgetéstől elbűvölve biccentett.
-Köszönöm az ebédet és a kellemes beszélgetést. Időben szólni fogok – mondta és átment a szobájába. Ahol aztán nyakig merült a kád forró vizébe és az eddig történteken merengett. Nem erre számított. Jó, igazából elképzelni sem tudta, mire számítson. De azért ez a férfi csupa meglepetés volt eddig. Ami felületes ismerettel bírt róla, arról most végképp bebizonyosodott, hogy tényleg csak a felszín, amely alatt rengeteg elfojtott érzelem munkálkodik. Művészlélek. Erről aztán eszébe jutott, hogy az első Alkonyat filmen kívül nem is látta a későbbi filmjeit. Ezt a mulasztását pedig mielőbb pótolni akarta. Felöltözött és a recepcióra ballagott. Üzenetet hagyott, ha Robert keresné, hogy hazament pár holmit összecsomagolni.
Lakása ajtaja előtt Kaiba botlott.
-Van egy kis időd? – kérdezte a fiú.
-Végül is van – gondolta Julie és beinvitálta a szomszédját.
-Nem akarsz mesélni a munkádról? – jött a következő kérdés.
-Nem igazán. Nincs benne semmi érdekes. Egy híres ember, akit alkalmanként ide-oda kell fuvarozzak. – próbálta elbagatelizálni a tényeket. A titoktartási záradék szerint senkinek nem beszélhet a munkadójáról és a programjaikról. De Kai még nem adta fel, hogy valami információhoz jusson.
-Ennyivel engem nem tudsz elhajtani. Ha nem lenne benne semmi érdekes, akkor itthonról járnál munkába, de te elköltöztél. Akkor pedig aligha alkalmi fuvarokról van szó.
Hiába na, Kai-ban egy Sherlock Holmes veszett el.
-Nézd, nem beszélhetek róla, ez is benne van a szerződésemben. És nem szeretném a munkát már a második napomon elveszíteni.
-Óóó, akkor nagykutya lehet! – bohóckodott tovább Kai. –Politikus?
-Kai! Nem fogok válaszolni a munkámmal kapcsolatos kérdéseidre, értsd meg!
Most már kezdte fárasztani a faggatózás. Közben egy táskába összepakolta a laptopját. Aztán kitessékelte a kitartó szomszédot és bezárta a lakást. Bocsánatkérően puszit nyomott az arcára, és a kocsijához ballagott. Útközben még betért egy üzletbe, ahol miután az internetkávézóban letöltötte Robert eddigi filmjeinek listáját, szisztematikusan össze is gyűjtötte őket. Izmos kis csomaggal távozott. Már most kíváncsi volt, milyen hatással lesznek rá a filmek. A szállodába éppen időben tért vissza, csomagjait a nappaliban hagyta és bekopogott Roberthez. Kopogott, kopogott, de semmi válasz. Leszólt a recepcióra, de ők nem látták, hogy távozott volna.

Tanácstalanul toporgott a két ajtó közötti folyosón. A férfi kulcskártyája nélkül nem tud bemenni. Talán elaludt. Talán rosszul lett? Egyre vadabb rémképek kezdték kínozni. Aztán egyszercsak kinyílt a lift ajtaja és Robert izzadt alakja lépett ki rajta. Kezében egy halom holmi, törölköző, melegítő nadrág, tornacipő… Julie elkerekedett szemét látva magyarázkodni kezdett.
-Az ilyen őszinte nagy beszélgetések mindig annyi feszültséget gerjesztenek, hogy kellett egy kis mozgás a levezetésükhöz. Itt voltam a szomszédban, egy kis edzőteremben. Késésben vagyok?
Julie elmosolyodott az aggódó hang hallatán.
-Nem, még nem. És ha tíz perc alatt össze tudja kapni magát, akkor én teszek róla, hogy időben leszállítsam a következő megbeszélése helyszínére.
Robert pontosan tíz perc múlva a zuhanytól még nyirkos hajjal bekopogott. Julie fejcsóválva nézett végig rajta.
-Így akar odamenni?
-Miért? – nézett végig Robert a zöld vászon nadrágon, megszámlálhatatlan fehér pólói egyikén, a fekete farmerdzsekin és a fekete tornacipőn. –Mi a baj a szerelésemmel?
-Baj? Baj az nincsen vele, de komolyan úgy érzi, hogy egy újságíróval való találkozáshoz ennél jobban nem is kell felöltöznie?  Még ha az alkalom nem is kíván öltönyt, de akkor miért egy ilyen elegáns helyre beszélték meg a találkozót?
-Öltözzek át, anyu? – kérdezte a férfi csúfolódva. –Bár, azt hiszem arra már sem időm, sem kedvem nincs. Ne a ruhatáramra legyenek kíváncsiak, hanem a mondanivalómra. Egyébként meg úgyis ugyanazokat az elmés kérdéseket fogják ismét feltenni. Ha nem tisztelnek meg azzal, hogy valóban érdeklődnek irántam, akkor én minek törjem össze magam miattuk?
Julie nem válaszolt. A férfi kirohanásából egyértelmű volt, hogy a háta közepére sem kívánja a találkozót, nyilván az ügynöke által szervezett kötelezettségét teljesíti. És a sértettség a hangjában, amivel arra utalt, hogy a személye amúgy sem érdekel senkit, magáért beszélt. Vállát megrántva a lift felé indult, Robert pedig hagyta maga mögött becsapódni az ajtót és követte.

Ahogy a napok teltek, Julieban egyre többször merült fel a kérdés, ennek az embernek egyáltalán miért van szüksége rá? Szinte sehova nem járt el. Vagy olvasott, vagy a hangokból ítélve zenélni próbált, de az időnként kihallatszó disszonáns hangokból ítélve ahhoz sem volt most türelme. Aztán előbukkant, de abban sem volt sok köszönet. Olyan torzonborz volt, mint egy ősember. Amikor pedig végre mentek volna valahová, úgy keveredett elő a gardróbból, mint egy hajléktalan. Julie nem volt a divat megszállottja, de ezt a trehányságot nem bírta szó nélkül hagyni. Persze összevesztek. Robert a szemére vetette, hogy túlságosan komolyan vette Stephanie szóbeli kérését. Ne próbáljon anyáskodni felette, mert ezt már évekkel ezelőtt is rosszul tűrte.  Szó szót követett, a férfi visszament és amikor újra előkerült, Julie majdnem elájult. Majdnem kopaszra nyírta híresen zilált tincseit. Másnap Stephani fúriaként robbant be már korán reggel a lány szobájába és tőle követelt magyarázatot védence viselkedésére, merthogy az ifjú sztár kiütve aludta a részegek legmélyebb és legédesebb álmát.
Julie tudta, hogy a férfi felhajtott néhány pohárral, hiszen végül az ő vállaira támaszkodva sántikált el a szobájáig. Közben nagy hangon magyarázta, hogy egyáltalán nincs berúgva és csak merő véletlenségből lépett a lépcső mellé. De ezek szerint hazaérve még folytatta a dolgot, mert az esti állapot tényleg messze volt a merev részegségtől. Mindenesetre az egyre idegesebb Stephaniet csak úgy sikerült lecsillapítania, hogy felvetette neki, ha a fizikumára is szükség van ennél az állásnál, akkor talán jobb lenne, ha egy férfit szerződtetnének.  Stephani visszavonulót fújt és újra Robertet vette elő. A férfit felrázta és válogatott szidalmak közepette elhajtotta zuhanyozni. Közben reggelit rendelt és a szobát igyekezett rendbe tenni. Amikor a reggeli megérkezett és Robert is előkerült, leültette és csak annyit mondott:
-Robert, ez nem te vagy. Mi a baj?
-Baj? Baj az nincs. Sztááár vagyok – hajlongott a férfi, mintha egy színpadon állna. Aztán szinte összeesett a kanapénál.
-Egy olyan marha nagy sztár vagyok, aki senkinek nem kell. Mindjárt itt lesz a Cosmo bemutatója és utána... semmi. Az ég adta világon semmi. Most nem kellek senkinek, amikor végre elhittem magamról, hogy színész vagyok. Hogy felnőttem.
Stephanie egyszer már látta ilyen állapotban, de akkor még szinte gyerek volt és a saját tudásában is teljesen bizonytalan. Aztán elrugdosta arra a mindent eldöntő meghallgatásra és egyik napról a másikra megváltozott körülötte a világ. Most meg... unatkozik, bezárva érzi magát és fél, hogy nem jönnek a munkák. És biztosan benne van a pakliban, hogy egyedül van. Fiatal férfi, aki normál esetben nemcsak a munkájának élhetne. De ebben a világban még ez is olyan bonyolult. Összeszorult szívvel nézte védencét, aki magasra emelkedett és pillanatnyilag rettentő nagy zuhanásra készül.  Értette ő, hogyne értette volna; és a tehetetlenség kínozta, amiért nem tudja megnyugtatni. Még nem. A tárgyalások még nincsenek abban a szakaszban, amikor fellélegezhetnek. Ő a maga részéről bizakodó, de hát nem is az ő bőrére megy a vásár. Már éppen valami közhellyel próbált mégis valami vigasztalót mondani, amikor a férfi váratlanul folytatta:
-És különben is, ki ez a nő, hogy állandóan pöröljön velem. Hol az öltözékemet kritizálja, hol a szőrt a képemen, vagy csak a cipőmet. Semmi nem jó neki. Ennyit még az anyám se osztott, nemhogy egy csitri, akit még csak hanyatt sem döntöttem. Nem a feleségem, hogy mindenbe beleszóljon.  A minap a barátaimat is majdnem kirakta. Jó, nem szó szerint, de olyan pofákat vágva távozott, amikor kicsit sörözni és zenélni kezdtünk, hogy a többiek is jobbnak látták, ha elszelelnek. Hisztis kis liba. Tom szerint egy nő kellene nekem, de hát ha valaki, ő aztán tudhatná, hogy ez mennyire bonyolult dolog. Ráadásul a fél világ drukkol a Kristennel való kapcsolatomért. Micsoda marhaság. Jó barátságnak indult, aztán több lett belőle, de mára visszaszelidült barátsággá. De ha ilyen nyomás lesz rajtunk még sokáig, akkor már az sem marad meg. Nő kéne... persze, hogy kéne egy nő. Végül is mindjárt 26 éves leszek, mikor legyen valakim, ha nem most. De ez nem olyan dolog, hogy kihúzom a fiókot és előrántok egyet. És különben is, ki a franc az a Kai?
Stephanie elkerekedett szemmel hallgatta a monológot, amit Robert nyilvánvalóan nem az ő füleinek szánt, de csak mondta, mondta, és szép lassan újra felhergelte magát. Ohó, Julie? Vele van a fiúnak problémája? Ezt a Kai dolgot végképp nem értette, de úgy döntött, per pillanat az nem is fontos. Szóval, Julie... Felállt, töltött egy jó nagy bögre kávét morgós ügyfelének, meghagyta, hogy egyen is valamit, aztán átment Juliehoz.
A lány egy könyvvel a kezében az erkélyen ücsörgött, de nem olvasott, hanem a távolt fürkészte. Nézett, de nem látott, ez így oldalról is nyilvánvaló volt, ezért aztán Stephanie egy kis torokköszörülés után belekezdett:
-Azt hiszem valamit nem vettünk számításba, amikor a szerződésünket megkötöttük.
-Tessék? – vált azonnal éberré Julie tekintete. Hát, akkor úgy látszik, ennyi volt, Robert valószínűleg kipanaszkodta magát, mennyire nem találják mostanában a közös hangot, és most neki fel is út, le is út.
-Julie, miért érzi úgy, hogy Robertet valamiért mindig figyelmeztetnie kell? Talán én voltam félreérthető, amikor a segítségét kértem, hogy figyeljen az étkezéseire. De igazából tényleg nem szárazdajkát kerestem mellé. Felnőtt férfi, a maga allűrjeivel. Ha neki szőrösen kerek a világ, hagyja meg neki ezt az örömet, ha a lyukas nadrágjában érzi magát magabiztosnak egy firkásszal szemben, hagyja rá. Most egy elég nehéz időszak van az életében, nem forgat és ami a nagyobbik baj, még fogalmunk sincs, mi lesz és mikor lesz a következő munkája. Ettől feszült, ideges és bizonytalan.  Ne szívja a vérét, inkább  legyen a barátja. Ráadásul egy fiatal férfi, aki – ahogy maga is láthatja – egy jó ideje nélkülözi a női társaságot. Higgye el, neki sem könnyű az élete. Megértem, ha a bajtól meg akarja óvni, ezt a törekvését támogatom is, de hagyja egy kicsit élni. Már amennyire az ő lehetőségei szerint ezt lehet. Már folynak tárgyalások a következő munkáiról, bízom benne, hogy hamarosan fellélegezhetünk mindannyian. Meglátja, akkor ő lesz a világon a legkedvesebb fickó. Segítsen neki átvészelni ezt az időszakot! És jut eszembe, maga tudja, ki az a Kai?
Julie csak bólintani tudott. Stephanienak azonban ennyi is elég volt, a választ meg sem várva magára hagyta.
Kai? Hogy jön ide Kai? – értetlenkedett Julie. Legszívesebben Stephanie után ment volna, hogy megkérdezze, Kai neve hogy került egyáltalán szóba, de még nem volt felkészülve rá, hogy Roberttel találkozzon. Látta ő rajta a fásultságot, érezte, hogy valami belső nyomás miatt hanyagolja el magát napról napra egyre jobban. Nem bántani akarta, csak felrázni. Úgy tűnik, sikerült, bár nem egészen úgy, ahogy elképzelte.

Halk kopogás zavarta meg a gondolatait. Biztosan nem Stephanie az, mert ő Robhoz hasonlóan úgy jött-ment nála is, mint aki otthon van. Felállt, hogy ajtót nyisson.
Amikor kinyitotta, egy pillanatra meghökkent, Robert támaszkodott az ajtófélfának, szemei még kicsit véresek voltak, de a tekintete már tiszta. -Steph elment, gondoltam mi is elmehetnénk egyet autózni. –mondta. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Julie bocsánatkérően nézett rá. –Azonnal indulhatunk – mondta és felemelte a kagylót. -Halló? A kagylóban Kai vidám hangja csendült fel.
-Hahó! Csak sikerült megtalálnom téged. Bár, meg kell mondjam, sokba kerül majd nekem az a néhány szívesség, amivel eljutottam hozzád.
-Mi a baj, Kai? – kérdezte Julie az ajtónak háttal állva, így nem látta, ahogy Robert egész teste megmerevedik a név hallatán.
-Baj nincsen. Csak gondoltam, megleplek. Itt ülök lent a hallban. Szívesen együtt ebédelnék veled, úgyis olyan régen beszélgettünk.
-Sajnálom, talán majd máskor, most dolgoznom kell. – válaszolt a lány. Már éppen indultunk volna, amikor hívtál.
-Hát jó, akkor majd máskor. Szavadon foglak Julie édes! – búcsúzott a vonalban Kai és Julie megdöbbenve nézett a kezében tartott kagylóra: Julie, édes???
-Bocsánat.  – mormolta Robert felé, -csak a szomszédom volt az.
-És mit szeretett volna a kedves szomszéd? – kérdezte a férfi egy árnyalatnyival gúnyosabban, mint akarta.
-Csak erre járt és meghívott volna ebédelni; de most dolgunk van, igaz?
-Tulajdonképpen nem fontos együtt mennünk. A nyílt úton aligha kerülök olyan helyzetbe, hogy a parkolással kínlódnom kelljen. Maradjon nyugodtan.
-Nem maradok. Maga felvett sofőrnek, akkor ha autózni akar, én vezetek. Különben sem akartam volna vele ebédelni.
-Nem, nem. Én most valóban autózni akarok. Fogni akarom a kormányt, nyomni a pedált, nemcsak üldögélni az anyósülésen, mint egy béna pasi, aki még erre sem képes. Szóval, maradjon, egyedül megyek.
-Robert, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Egyáltalán, minek kellett magának sofőr? Amióta itt vagyok, alig tettük ki a lábunkat. Most végre elindultunk volna, és ha nincs ez a telefon, már a főúton száguldoznánk. Ne haragudjon, de egyedül nem engedem el, a kulcs végül is nálam van – kacsintott rá a lány. –És ha annyira vezetni akar, akkor fog is, én meg esetleg megtanítom, hogy lehet könnyedén betolatni két parkoló autó közé. Elég fair ajánlat, nem?
-Annak tűnik – mosolyodott el végre a férfi. De azt azért elárulhatná, honnan tudja, hogy épp ez a manőver, amivel az istennek se boldogulok, csak ha üres a fél utca? Sajnos sokszor még olyankor sem.
-Nos, ha itthon hagyja a rossz kedvét, lehet, hogy még ezt a titkomat is megosztom magával – nevetett a lány és végre jó hangulatban indultak a lift irányába. Kivételesen nem egyenesen a mélygarázsba mentek, hanem a recepcióhoz, mivel Robert egy csomagot várt és a portás nemrég szólt fel neki, hogy megérkezett.
Amíg a portás a pult alól előkereste a valószínűleg forgatókönyvet rejtő tasakot, egyikük sem vette észre a közelben üldögélő fiatal férfit, aki döbbent tekintettel figyelte kettősüket.

2012. május 15., kedd

A szerelem 4 keréken érkezik 2.


A mélygarázsból együtt mentek a lifthez. Amíg a kabinra vártak, Julie biztosította újdonsült munkaadóját, hogy holnap reggel 8-kor a recepción fogja várni, majd a földszinten kiszállt és a bejárat előtt várakozó egyik taxiba szállt. Visszament Stephanie Ritz irodája előtt hagyott kocsijáért és hazahajtott. Ahogy kulcsával a zárban kotorászott, Kai jelent meg a szomszéd ajtóban.
-Na, sikerrel jártál? – kérdezte kíváncsian a láthatóan holt fáradt lányt.
Julie halványan rámosolyodott.
-Fogalmazhatunk úgy is. De ne haragudj, most még sürgősen telefonálnom kell. – és ezzel becsukta a fiú orra előtt az ajtót.

Stephanie Ritz helyett az üzenetrögzítő kapcsolt be. Julie bemutatkozott, majd lerakta a kagylót. A fridzsiderre nézve eszébe jutott, hogy ma tulajdonképpen egész nap nem evett, ivott semmit. Nem is csoda, ha szinte szédeleg. Nem is értette, hogy bírta ki. De a hűtő ajtaját kinyitva sem lett sokkal boldogabb. Szinte üresen ásítoztak a polcok. Néhány tojás, egy darabka sajt, és a doboz alján lötyögő kortynyi tej. És egy üveg igazán jól behűtött száraz fehérbor. Hetekkel ezelőtt lepte meg magát, amikor egy bíztatónak ígérkező interjúról tartott hazafelé. Aztán az állást bebukta, a bor a hűtőben maradt. Most itt az alkalom az ünneplésre. Hát, a hűtő kipakolásával legalább nem kell bajlódnia. Gyorsan elkészítette a tojásrántottát, ráreszelte a falatnyi sajtot és egy szelet pirítóssal meg a borral felfegyverkezve letelepedett az erkély sarkába. Üldögélt a földre dobott takarón, apró falatonként eszegette a tojást, hogy minél tovább tartson. Közben lassan bealkonyodott. Amikor végzett, töltött egy pohárral. Merengve nézte a távolban a szálloda tetejének fényeit, amelyek alatt holnaptól új élete elkezdődik. Eszébe jutott, hogy ha máról holnapra magára hagyja a lakását, talán szólnia kéne Kainak, hogy időnként nézzen át, rendben vannak-e a dolgai. A számlákért majd hetente benéz a gondnokhoz. Közben megcsörrent a telefon és biztos volt benne, Stephanie hívja vissza. De a telefonban nem Stephanie Ritz határozott hangja csendült fel, hanem egy dallamos férfihang, amelyet a mai nap után bárhol felismert volna.
-Jó estét! Remélem nem zavarom. Stephanieval beszéltem az imént és említette, hogy kereste. Vissza is akarta hívni, de megnyugtattam, hogy mi már megegyezésre jutottunk, így aztán holnap reggel ő is idejön a szállodába, hogy a dolog hivatalos részét is lebonyolíthassuk. Ha ez Önnek is megfelel így?
Julie még nem egészen tért magához a váratlan sokktól. 
-Köszönöm, hogy telefonált, akkor nem várom tovább Stephanie hívását. Még a szomszéddal és a gondnokkal is beszélnem kell, meg összepakolnom pár dolgot…
Ő is érezte, hogy ez a hebegés kínos, de egyszerűen nem tudott szabadulni a vonalban búgó hang vonzásából. Ez egyszerűen nem lehet igaz – gondolta. Ezzel a hanggal még a távolból is le tudná dumálni a bugyit a nőkről. Kicsit sajnálta, hogy nem szentelt figyelmet az eddigi filmjeinek, de talán lesz még rá alkalma, mielőtt kiderülne ez a hiányossága. Amíg a gondolataival volt elfoglalva, fel sem tűnt neki, hogy a túloldalon várakozó csöndbe borult a készülék. Hirtelen arra gondolt, lehet, hogy észre sem vette, amikor a férfi letette?
-Halló, itt van még? – kérdezte ijedten.
-De még mennyire itt vagyok – kuncogott a férfi. -Csak próbáltam elképzelni, hogy miért maradt olyan hirtelen csöndben.  A csomagolásból ne csináljon magának gondot! Amilyen közel lakik, bármikor hazamehet a hiányzó dolgokért.
-Honnan tudja, hogy hol lakom? – csodálkozott Julie az egyébként helytálló megállapításon.
-A személyi kartonjából természetesen – jött azonnal a válasz.
Julie pedig kis csalódottságot érzett a logikus válasz hallatán. De mégis mit remélt?
-Bocsásson meg, nem akarom feltartani, holnap úgyis korán találkozunk, aludjon jól. – hallotta a csendes, búcsúzó szavakat.
A Viszontlátásra-t már a süket vonalnak mormolta.
A túloldalon Robert úgy nézte a kezében tartott telefont, mintha most látna ilyet életében először. Miért érezte fontosnak beleavatkozni Stephanie munkájába? Miért sumákolt kedvenc ügynökének, mire végre kibökte, hogy a lány telefonszámára lenne szüksége? Aztán újabb telefon, és újabb  habogások után a lány címét is sikerült megtudnia. Még jó, hogy legalább annyi önuralma volt, hogy nem csengetett be hozzá, hanem maradt a telefonnál. Mégis mivel indokolta volna a váratlan látogatást? Amikor még ő maga sem tudja mit is akar ettől az érdekes lánytól. Még hogy sofőr… hiszen még kislány. Viszont ügyes kislány. Ahogy a Porschét első látásra magához idomította. Beült, beindította és már barátok is voltak. Nem úgy, mint ő és az az átok kocsi. Pedig amikor megvette, szinte szerelmes volt a gyönyörű karosszériába. De az első útján már induláskor majdnem felmászott vele a garázs falára, úgyhogy jobb a békesség alapon, inkább a régi roncsot áldozta fel a vezetési tudománya oltárán. Ez olyan gáz, hogy férfi létére ennyire nem boldogul a technikával. A telefonja is… ezer különböző dologra lehetne használni, de jószerivel az sms-írás a csúcs, amit kisajtolt eddig belőle. De ha őszinte akar lenni, nem is igazán érdeklik ezek a dolgok. Persze, amikor zenét akar hallgatni, akkor azért örül, hogy nem kell egy újabb kütyüvel szerencsétlenkednie. Kellan volt olyan rendes és feltöltött neki mindent, amit kért. Addig meg már sikerült eljutnia, hol találja meg a memória feneketlen útvesztőjében. Lehet, hogy mégis fejlődőképes?
Annyi nyilvánvalóvá vált a számára már ma, hogy a lányt nem igazán nyűgözi le, hogy neki dolgozhat. Nem az a rajongó típus, amihez az utóbbi időben már hozzászokott. Eleinte attól félt, hogy majd nem győzi visszaverni az érdeklődését, de egyelőre inkább úgy néz ki, mintha ő maga futna a lány után.  Szívesen kiderítette volna, tulajdonképpen mivel bűvölte el új alkalmazottja, de talán jobb lenne, ha éppen erre a tényre gondolna erősen. A lány az alkalmazottja. Titoktartási szerződést íratott vele alá, éppen alárendelni igyekszik a maga sajátos időbeosztásának és életvitelének. Nem azért vette fel, hogy cicázni kezdjen vele. És csak hálás lehet, ha a lány is hasonlóképpen vélekedik. Bele sem akart gondolni azokba a bonyodalmakba, amiket egymás életében okozhatnak.

Másnap reggel Julie pontosan 8-kor belépett a szálloda előcsarnokába. Stephanie már egy csésze kávé mellett üldögélt az előtérben, éppen felnézett a papírjaiból és odaintett neki. Robertet még nem látta sehol. Odalépett az ügynök mellé és kedvesen mosolyogva jó reggelt kívánt neki. Hamarosan az iratokba belefeledkezve beszélgettek. Pontról pontra meghatározták a munkáját és ennek örült, kevesebb félreértésre adhat okot. Még olyan részletekre is kitért a szerződés, hogy az étkezéseknél  közös asztalnál ülnek, és a lány költségei a fizetése részét képezik. Az igazán nagyvonalú díjazás fejében azonban lényegében nem volt meghatározott munkaideje. Ha Robert este úgy dönt, hogy a barátaival találkozik, akkor elvileg ezeken a programokon is a kísérője lenne. Egész idő alatt egyetlen kérdés foglalkoztatta. A férfinak vajon valóban nincs barátnője, aki ezekre a programokra elkísérhetné? És egyáltalán, nincs senki az életében, akivel a szállodai lakosztályát megosztaná? Sok cikket olvasott persze a kolléganőjével való szoros barátságáról, amelyet az utóbbi időben helyenként már viszonyként emlegettek. Hát, most aztán első kézből biztos hírekhez jut majd.
Töprengéséből Stephanie figyelő tekintete szakította ki. -Akkor kérjük el a kulcsát a recepción és nézzük meg a szobáját – javasolta.
A szoba pontosan szemben volt Robert lakosztályával, amelynek ajtaja mögött munkaadója alighanem még édes álmát aludta. Julie agyán egy pillanatra átfutott a kép, ahogy a kócos, borostás fej álomittasan jelenik meg az ajtó nyílásában, fürkésző ezüst tekintet pásztázza a lány karcsú alakját. Hitetlenkedve rázta meg a fejét. Micsoda képzelgések ezek már megint? Hiszen semmi sem biztosabb annál, hogy ő nem akar ennek a sztárnak a rajongóihoz csatlakozni. Szigorúan csak munkakapcsolat lesz majd köztük. Amíg rendreutasította meglódult fantáziáját, az ajtó felől halk kopogás hallatszott.
Biztosan a szobalány az – gondolta és kinyitotta az ajtót. Nem a szobalány volt. És nem is egy álomittas borzas fej. Nem. Robert volt az csúcsformában; a szakadt farmerben, egy jobb időket megélt fehér pólóban. Mezítláb és kissé borostásan. Vidáman csillogó szemekkel, amelyek most valami érthetetlen okból inkább zöldnek tűntek ilyen közelről. Halálos kombinációba sűrítve a hanyag elegancia és laza sportosság általa favorizált elemeit.  Szája szögletében mosoly bujkált, ami egyre szélesebb lett, ahogy a nők meglepett arcára nézett.
-Ha megbocsátanak a hölgyek, a reggelit ebbe a szobába kérettem mindannyiunknak.
És az ajtó felöl érkező kopogásra kitárta azt, hogy a szobapincér beguríthassa a kis kézikocsit. Julie tiltakozni akart, aztán megadóan átadta magát a kényeztetésnek. A teríték felöl érkező illatok igazi kávé-remekről, friss péksüteményekről és ínycsiklandozó málnalekvárról árulkodtak. Mindannyian az asztalhoz ültek, ahol Stephanie vállalta a háziasszony szerepét és kitöltötte az italokat. Julie meglepve látta, hogy Robert nem kávét iszik, hanem sötét teát, melybe élvezettel csurgatta bele a tejet.
-Megbocsáthatatlan mulasztásért kellett ma reggel ezzel a reggelivel bocsánatot kérnem. – vigyorgott Robert. A többiek értetlenül néztek rá.
-Tegnap elvitettem magam a ruhapróbára, öltözködési tanácsot kértem, hazahozattam magam és még arra sem vettem a fáradtságot, hogy megetessem Juliet. – magyarázkodott vidáman.
A lány elpirult és éppen szabadkozni kezdett, amikor Stephanie hangja csattant fel.
-Te megint nem ettél, ittál egész nap egy falatot sem? Robert! Ha ez még mindig a firkászok miatt van… nem hiszem el, felnőtt férfi és képes egy csomó idióta sületlenségét komolyan venni.  Könyörgöm, nézz végig magadon, lassan már lecsúszik rólad a kedvenc nadrágod!
Robert csak a vállát vonogatta, de Julie képtelen volt megálljt parancsolni a szemének és végignézett a szemben ülő férfi testén. Bár ne tette volna! Hirtelen kiszáradt a szája és mintha a hangokat is egyre távolabbról hallotta volna. Csak nem fog itt szégyenszemre elájulni? Mélyeket lélegzett és igyekezett visszatalálni a reggelijéhez. Nagy kortyokban öntötte magába a narancsjuice-t, közben lassan a pulzusa is visszaállt a normális tempóra. Huh, ez meredek volt. Egyszerűen nem értette, miért van rá ilyen hatással egy ártatlan mondat, de a lecsúszó nadrág képe alighanem egész délelőtt kísérteni fogja. Erőnek erejével igyekezett kordában tartani a gondolatait, közben a mellette zajló beszélgetésre is figyelni. Végül is a munkáját végezni van itt, még akkor is, ha ez a kedélyes reggeli valami egész mást sugall is.
Stephanie éppen a mai nap programjait egyeztette Roberttel. Aztán Juliehoz fordult.
-Azt hiszem, egy pontot kifelejtettem a szerződéséből, de ezennel szóban megkérem, hogy annyi más teendője mellett figyelmeztesse a főnökét a rendszeres étkezés és a kellő mennyiségű folyadék fogyasztásának fontosságára. Néha ugyanis képtelen felnőtt férfiként viselkedni, és nem árt, ha valaki anyja helyett anyjaként felügyel rá. Továbbá ne engedje neki, hogy hamburgerekkel, pizzával és kólával rongálja az egészségét. Azt hiszem, ezt az ő szerződésébe is bele kéne lassan foglalnom.
Robert egész idő alatt csak a szemét forgatta ügynöke monológjára. A lány már-már elnevette a dolgot, ezért aztán igyekezett minél ritkábban a valóban kisgyerekként bohóckodó férfira nézni. Nem volt könnyű feladat, amikor ilyen mókásra vette a figurát.
De minden jónak vége szakad egyszer, Stephanie is elköszönt, vitte magával az aláírt papírokat az irodába. Robert  is visszament a lakosztályába. Abban maradtak, hogy fél óra múlva indulnak egy közeli könyvesboltba. Julie állt a szoba közepén, a szobapincér éppen a reggeli maradványait tolta kifelé az ajtón, ő pedig kicsit elveszetten álldogált a csomagjai mellett. A szobapincér mellett egy szobalány surrant be a szobába. Kis kézi porszívójával eltüntette a lehullott morzsákat a szőnyegről, majd Juliehez fordult.
-Kicsomagolhatom a holmiját? – kérdezte barátságosan. Julietől csak egy bágyadt fejbólintásra tellett. Szinte beleszédült abba, ahogy az élete egyik óráról a másikra hirtelen gyökeresen megváltozott. Alkalmazottként olyan bánásmódban részesül, mintha jól fizető vendég lenne. A fürdőszobában felfrissítette magát és egy szál törölközőbe csavarva éppen megfelelő ruhát keresgélt, amikor az ajtó kitárult és Robert robbant be rajta. Azt sem tudta, hirtelen mit kapjon maga elé. Egyszerre volt zavarban és felháborodva, de a hápogásnál tovább nem jutott. Robert lendülete elakadt, ahogy a szinte pucér lányt meglátta.
-Oh, bocsánatot kérek, nem is sejtettem, hogy rosszkor zavarok. Csak figyelmeztetni akartam, hogy valami egészen laza dolgot vegyen magára. Kevésbé leszünk feltűnőek, ha valami hasonlóban leszünk.  Mivel csodás idő van, úgy gondoltam a könyvesbolt után irány a part, majd ott megebédelünk. Szóval, semmiképpen ne valami elegáns vagy túlzottan zárt darabot kapjon magára.
És ezzel már be is csukta maga mögött az ajtót. Julie arcába közben visszatért az élet, levegőt vett végre és hirtelen ötlettől vezérelve a lyukas térdű nadrágot rántotta ki a csomagból. Egy könnyű fehér pólóval mintha csak ikrek lennének. (Attól eltekintve, hogy elférne a férfi hóna alatt.) Könnyű fehér sportcipőt húzott. A fürdőszobában kikefélte még zuhanyozástól gubancos haját, majd egy hajgumit húzott a csuklójára. Jól jöhet még a parton, ha addigra megszárad a haja. Már éppen indulni akart, amikor eszébe jutott a  napszemüveg, de sehol nem találta. Ideje már nem volt, így az ajtó felé lépett.  A következő pillanatban az kitárult és Robert állt ott indulásra készen. Kezében egy pótsapka és egy pótszemüveg fityegett.
-Ha netán álcára lenne szüksége, nekem ezekből igazán van bőven, kérem fogadja el. És végezetül a lány kezébe nyomta a Porsche kulcsait.
-Nagyon köszönöm Robert, most tényleg szükségem is lesz rá, mivel a sajátomat nem találom, de mielőtt elindulunk egy kérésem még lenne. – hadarta egy szuszra.
A férfi kíváncsian fordult feléje.
-Kérjen bármit, vegye úgy, hogy teljesítve van.
-Nos, akkor kérem a jövőben használja a kopogtatót az ajtómon, mielőtt tokostól ront a szobába.  Nem sok magánéletem lesz maga mellett, de azt a keveset, kérem tartsa tiszteletben! És most indulhatunk. – mondta harciasan és a lift felé indult. Szerencséje volt, hogy nem nézett hátra, mert a kaján férfi vigyortól alighanem infarktust kapott volna.
A garázsból simán kijutottak a forgalmas utcára. A paparazzik alighanem az öreg BMW-t várták felbukkanni. A könyvesboltig mindketten a gondolataikkal voltak elfoglalva. Julie már előre örült, hiszen könyveket nem hozott magával és biztosan szüksége lesz néhány érdekes darabra, amíg a férfira vár napközben. Abban reménykedett, hogy Robert nem csak perceket akar eltölteni a boltban, mert ő maga szívesen elbóklászott volna a polcok között. A kevés vásárló szerencsére nem figyelt fel érkezésükre. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy egy kicsit magára hagyhatja-e a férfit, amikor az hirtelen kézen fogta és az üzletvezető felé vezette. Juliet meglepte, hogy a két férfi baráti közvetlenséggel köszönti egymást. Robert pedig kedves barátjaként mutatta be a lányt.
-Paul üzlete számomra olyan itt a városban, mint szomjazónak az oázis a sivatagban – mondta felszabadultan mosolyogva a férfi. -Imádom a könyveket és bármennyi forgatókönyvet is kelljen elolvasnom, az igazi barátaim ők maradnak. Ráadásul Paul már igazán ismeri az ízlésemet és az újdonságokból mindig összeállít egy adagot, hogy ne kelljen a sorok között bóklásznom, amíg valaki fel nem fedez. Kényelmes, praktikus és egyben gyűlöletes megoldás, mert ha van valami, ami igazán hiányzik a régi életemből, az éppen a könyvesbolti vadászat. Amikor beleolvasgathatok, keresgélhetek az antikvár polcokon, amikor a mellettem állóval véleményt cserélhetek. Hát, ennek az időnek egyelőre befellegzett, de talán majd egyszer még lesz rá lehetőségem.
Julie szánakozóan hallgatta a szenvedélyes és a végére egyre halkuló monológot. Megérintette a keserűség, ami az örökké vidámnak tűnő férfi hangjából áradt. Úgy tűnik a népszerűséget nem adják ingyen. Egyúttal kicsit csalódottan könyvelte el, hogy akkor neki sem lesz lehetősége átböngészni a kínálatot. Robert figyelmét pedig nem kerülte el a lány csalódott tekintete.
-Mi a baj? – kérdezte halkan.
-Nincs semmi baj, de ha Önnek már összekészítették a csomagot, akkor nekem már nem lesz alkalmam szétnézni. De nem baj, tényleg, majd visszajövök, amikor nem lesz rám szüksége.
-Milyen jellegű könyveket szeretett volna? – faggatta tovább a férfi.
-Nem is tudom. Igazán hektikus az érdeklődésem. A különböző hangulataimhoz különböző könyveket választok, néha egy időben többet is. Ehhez nekem is vadásznom kellene – válaszolva vállvonogatva a lány.
-Akkor áthidaló megoldásnak van egy ötletem. Nézze át a csomagomat. Ha bármelyiket megkívánja, Öné az elsőbbség, hogy elolvassa. Legalább lesz, akivel megbeszélhetem majd. Ha pedig nem talál semmit a könyvek között, ami felkeltené az érdeklődését, akkor elüldögélek bent Paullal az irodában, amíg szétnéz. Megfelel ez így magának?
Julie meglepetten nézett fel munkaadójára.
-Ez már igazán… Ezt nem várhatom el, ne csinálja ezt. Én az alkalmazottja vagyok. Nem rabolhatom az értékes idejét a magam hobbyja miatt – habogott.
-Értékes idő? Amikor forgatok, na, az értékes idő. Erről leginkább a gyártásvezetők, könyvelők tudnának magának mesélni. De a szabadidőm? Ez csak láblógatás, nem értékes idő. Vadászgasson csak nyugodtan.
Végül az összekészített könyvek között Julie legnagyobb meglepetésére több kötetet is talált, amelyekről már ő is hallott és felkeltették a kíváncsiságát. Egyedül romantikus könyvek nem voltak köztük, ő pedig  szívesen olvasgatta ezeket is. Ezért 5 percet kért és kirobogott a kérdéses polc kínálatát gyorsan átböngészni. Az öt perc leteltével már a kifizetett és becsomagolt könyvekkel a szatyrában kopogott az ajtón.
Robert ezalatt odabent Paul kérdő tekintetét igyekezett figyelmen kívül hagyni. Az eltelt két évben igazán baráti viszonyba kerültek, de Julie szerepét mégsem akarta előtte tisztázni. Arról viszont fogalma sem volt, mit mondhatna, amitől ne tűnne épületes hülyének a barátja szemében.  Ezért aztán szinte hálás tekintettel fogadta a gyorsan visszatérő lányt. Fizetett és amilyen észrevétlenül érkeztek, úgy távoztak is. Útközben pedig próbált fényt deríteni a titokzatos csomagra, amit a lány dobott a hátsó ülésre. Eleinte csak kérdezgetett róla, aztán váratlanul érte nyúlt és az ölébe húzta. Julie kicsit riadtan kapta oda a tekintetét.
-Robert, nem hiszem, hogy ezek érdekelnék. Tipikus női olvasmányok fürdőszobai lazításhoz vagy magányos estékre. Tényleg. Kérem, ne …
De mire idáig jutott, a férfi már kiemelte az első kötetet: E.L.James: A szürke ötven árnyalata...
Julie úgy érezte a bokája is pírban ég, a fülei pedig már lángolnak. Robert a borítót látva levette a napszemüvegét és vidáman nézett a zavarban lévő lányra.
-Ezt ismerem, olvastam is, de nem nevezném romantikus lányregénynek. Bár, ahogy fogalmazott: fürdőszobai lazításhoz kifejezetten alkalmas.
Julie úgy érezte, ennél jobban még életében nem volt zavarban. Bosszúsan nézett a vigyorgó főnökére és határozott mozdulattal az út szélére kormányozta a kocsit. Megállt, kikapcsolta a motort.
-Maga tegnap nekem tett egy ígéretet, miszerint nem hoz akarattal zavarba. Eddig tartott az ígérete? És mit tenne, ha most azt mondanám, hogy kiszállok és itt hagyom a város közepén a szépséges autójában, amit még vezetni sem tud?
Szemei szikráztak az indulattól. Robert egy ideig nézte, aztán a vigyor egyre inkább lelohadt az arcán.
-Igaza van, megígértem, hogy nem hozom zavarba. De akkor kérem, a jövőben ne dobja olyan magasra a labdát, hogy kényszert érezzek a lecsapására. Igaza van, nem kellett volna a holmija közt kotorásznom, de nem gondoltam, hogy az olvasmányai közt titkokat is őrizget. És csak hogy tudja, haza tudnám vinni ezt a kocsit. Valószínűleg épségben is. De mivel mától fizetett alkalmazottam van erre a célra, kérem indítson, ne keltsünk feltűnést itt az utca közepén. Azt hiszem, mára a partot is elfelejthetjük, mert ebben a paprikás hangulatban aligha a legjobb program. Majd otthon az erkélyen olvasgatok, talán ez a szemközti épület tetején állomásozó papiknak sem olyan egetverően érdekes időtöltés, hogy képek tucatjait készítsék róla.
Megsértődött – gondolta Julie. Még ő sértődött meg! Tipikus férfi. De szó nélkül hagyta a férfi mondandóját, indított és hamarosan már a mélygarázs hűvösében szálltak ki a kocsiból. A liftben még ugyanez a hallgatás vette körül őket. Az ajtókhoz érve, Julie reszkető kézzel illesztette a helyére kulcskártyáját. Mielőtt benyitott volna, még odaszólt a férfinak:
-Ne felejtsen el ebédelni! – és beslisszolt az ajtón.
Robert tűnődve nézte a becsapódó ajtót, aztán egy gondolat vert fészket a fejében. A szobaszolgálattól megrendelte az ebédet két személyre. Aztán felhívta Juliet a házi vonalon. 

2012. május 14., hétfő

A szerelem 4 keréken érkezik 1.


Julie elgondolkodva  kavargatta a lassan már jéghideg kávét, miközben a kávézó portálja előtti forgalmat figyelte. 22 éves és hiába kapta kézhez már hónapokkal ezelőtt a diplomáját, egyszerűen be kell lássa, folyót lehet akasztani a rengeteg könyvszerkesztővel és önjelölt forgatókönyvíróval. Mára már belefáradt, hogy egymás után hallgassa végig a szánakozóan vagy éppen fölényesen elutasító személyzetiseket.  El sem tudta képzelni, mi mással teremthetné elő a hétköznapok egyre inkább gyűlő számláira a pénzt.  Ahogy a végeérhetetlen gépkocsifolyamot nézte egykedvűen, felfigyelt egy kissé ütött-kopott BMW-re, amint már harmadszor rugaszkodik neki, hogy tolatva beálljon két parkoló kocsi közé. Megmosolyogtatta a gondolat, hogy az egyszerű művelet mennyire megizzaszthatja a nyilvánvalóan kezdő sofőrt. Ő maga már 14 évesen kormány mögé ült nagybátyja óvó tekintete mellett az elhagyatott  bevásárlóközpont parkolójában. Ahogy elérte a törvényben rögzített alsó korhatárt, máris levizsgázott, aztán az iskolai szünetekben besegített a nagybácsi limuzin-kölcsönző cégénél. A hírességek a nagyszabású bemutatókra hófehér kocsit, a temetésekre koromfekete luxusautót béreltek, természetesen sofőrrel együtt. Julie nem egyszer ült szinte láthatatlanul férfias egyenruhájában, vörösesbarna haját a sofőrsapka alá rejtve a kormány mögött. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét; és nemcsak a népszerű útvonalakat. Ha bankrablásra adná a fejét, olyan utakat ismerne, amin még a rendőrséget is játszva lehagyhatná.
Időközben az ügyetlenkedő sofőr feladta a küzdelmet, kicsit ferdén parkolva leállította a motort, kiszállt és dühösen becsapta a kocsi ajtaját. Julie meglepődve látta, hogy a kocsi mellett egy fiatal bézbólsapkás férfi néz körül. A viselkedése alapján mintha attól tartana, hogy az első lámpaoszlop mögül valaki rávetődik. Aztán a csomagtartóból kikapkodta a holmiját és sietősen átvágott a forgalmas utcán, majd eltűnt a szemközti ház kapualjában.
Julie a továbbiakban már nem is törődött vele. De a látottakról egy mentőötlete támadt. Nem, nem fog pincérnőként elhelyezkedni, még addig sem, amíg valamelyik könyvkiadó cég rá nem jön, micsoda pazarlás lenne a tudását parlagon hevertetni. Alfred bácsi lesz a megmentője. Biztosan tud munkát adni egyik legtehetségesebb sofőrjének. És így lesz elég ideje az írásra is. Megnyugodva hörpintette ki a kávé maradékát, fizetett, majd karcsú alakja beleveszett a los angelesi délután forgatagába.
Alfred bácsi fejcsóválva hallgatta kedvenc unokahuga kesergését. Gyermektelen volt és Julie-t szülei halála óta lányaként nevelte. Sajgott a szíve, ahogy sorozatos kudarcairól mesélt. Olvasta már az írásait és tudta, hogy az írás az élete.  Abban a pillanatban megérezte, hogy mit vár tőle a lány, ahogy az ajtón belépett. Fejében már formálódott is egy ajánlat, csak nem volt benne biztos, hogy az ötlet a megrendelőjénél is egyetértésre talál-e majd. Amikor Julie a monológja végére ért, nagy levegőt vett és kibökte:
-Alfred bácsi, tudnál nekem valami munkát adni arra az időre, amíg valahova fel nem vesznek?
A nagybácsi szeretettel mosolygott rá.
-Adok neked egy telefonszámot, egyeztessetek a dologról, és amennyiben a megrendelő nem emel kifogást, részemről rád bízom a munkát.
Julie elsüllyesztette a táskája mélyére a papírt, majd két puszit nyomott a joviális arcra és kilibbent az ajtón. Afred elgondolkodva nézett utána. Talán nem lesz baj a dologból, bár szíve mélyén már elbizonytalanodott, engedje-e, hogy kis kedvence kapcsolatba kerüljön a művészvilággal. Mindenesetre most már ki kell várnia, Julie mit egyezkedik az ifjú sztár ügynökével.
Julie otthon megkönnyebbülten rúgta le tíz centis sarkaival kínzó cipőjét. Reggel óta ebben járta a várost, előbb az a sikertelen interjú, aztán Alfred bácsi. De most végre mezítláb járkálhat a puha szőnyegen. A telefon után nyúlt és a táskájában lapuló papírdarabról bepötyögte a számokat. 
A vonal túloldalán egy fiatalos női hang jelentkezett. Julie bemutatkozott és röviden vázolta, hogy milyen ügyben telefonál. A nő hangján érezte, hogy kicsit meglepődött. Nyilván egy férfi sofőrre számított. Konkrétumok nem kerültek szóba, de egyelőre megegyeztek egy személyes találkozóban másnap délelőttre. Julie a telefonszám hátoldalára lefirkantotta a címet és nevet. Nem mondott neki semmit, pedig úgy hitte, Alfred bácsi valami ismert személyhez közvetítette ki. De talán jobb is így. Volt már tapasztalata közismert személyiségekkel kapcsolatban, és nem nevezné kellemes tapasztalatnak.
Másnap reggel Julie kicsit tétován ácsorgott a szekrénye előtt. Nyilvánvalóan irodaházba beszélték meg a találkozót, de nem tudta eldönteni, hogy megint tűsarkakon vagy inkább a hozzá sokkal inkább illő könnyű sportcipőben jelenjen-e meg. Kosztüm vagy farmer? A csengőszó zavarta meg a töprengésben. Szomszédja, Kai vigyorgott az ajtóban.
-Tegnap este is csöngettem, de nem nyitottál ajtót. – mondta, de a kijelentésben kérdés rejlett.
-Oh, biztosan, amikor a kádban áztattam magam. – vigyorgott vissza Julie. Közben zenét hallgatott, nem csoda, ha a csengő dallama beleolvadt a fülében kavargó hangokba.
Nem akarta behívni a fiút, mivel lassan indulnia kellett volna, de még az öltözékét sem sikerült kiválasztania. Aztán mentő ötlete támadt. Ki más, ha nem Kai tudna öltözködési tanácsot adni? Röviden ecsetelte neki a probléma miben létét, aztán várakozóan várta a műkedvelő divattervező tanácsát.
-Szerintem vegyél nyugodtan farmert, hiszen az egyenruhád is nadrágkosztümból áll. Egy fehér blúzzal, blézerrel szinte elegánsnak hat. Kivéve persze, ha a szakadt térdűt veszed fel. – kacsintott rá a fiú.
Julie hálásan mosolygott rá, majd kitessékelte a jóképű szomszédot és a fürdőszobába sietett.
Hosszú haját még este megmosta, most egy csattal ügyesen feltornyozta a fejére a laza tincseket. Bőrét már kicsit megkapta a nap, a fehér blúz szinte világított rajta. A feszes farmer és a huszármentére hasonlító sötétkék blézer egyszerre volt kellemesen laza és mégis sportosan elegáns. A könnyű fehér vászoncipő pedig teljessé tette az összképet. Apró mini Morrisa első pöccintésre indult és könnyedén sorolt be az élénk forgalomba. Szerencsére időben indult, így aztán valamivel a megbeszélt időpont előtt már le is parkolt az irodaház bejáratához közel. A recepciós elé tolta a nevet tartalmazó papírlapot. Stephanie Ritz. Talán a híres szállodalánc örököse, gondolta magában.
A recepciós az előtte lévő monitorra nézett, majd néhány pillanat múlva elmosolyodott.
-Igen, Ritz kisasszony rövidesen fogadja. Addig kérem, foglaljon helyet. Megkínálhatom valamivel?
Julie kicsit zavartan hárította el a kínálást. Még nem reggelizett, de most úgy érezte, amíg a megbeszélés végére nem lesz egy jól fizető állás birtokosa, addig egy korty vagy egy falat sem menne le a torkán.
Amíg várakozott, körülnézett a kissé személytelen váróban. Modern festmények, hatalmas zöld növények és egy meglepő és drágának látszó állóóra, semmit nem árulnak el a tulajdonosuk személyéről. A személyiségéről talán, de mielőtt ebbe belemerülhetett volna, az óra elütötte a tízet. Ebben a pillanatban a pultnál ülő fiatal nő felállt, kinyitotta a mögötte nyíló ajtót és beszólt:
-Juliette Damien, asszonyom.
-Kéretem. – hangzott a határozott, már-már ismerős hang.
Amikor Julie belépett, egy szőke, harmincas nő emelkedett fel az íróasztal mögül.
-Jó napot kívánok! Juliette Damien vagyok, tegnap beszéltünk telefonon.
-Üdvözlöm. Stephanie Ritz vagyok. Azt hiszem, észrevette a hangomon tegnap, hogy kicsit meglepett, amiért nőként Önt ajánlották erre a munkára.
-Valóban. De biztosíthatom róla, hogy fiatal korom ellenére komoly gyakorlattal rendelkezem és már többször végeztem ehhez hasonló feladatokat. – válaszolt Julie.
-Ebben nem vagyok olyan biztos. – mormolta orra alatt a nő, miközben kíváncsian igyekezett felmérni az előtte álló fiatal lányt. -Ó, milyen udvariatlan vagyok. Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a sarokban álló ülőgarnitúra felé.
Julie csodálkozva ült le. Nem igazán tudta, hogyan értelmezze az előbbi, nem egészen az ő fülének szánt mondatot.
-Mit tud Ön erről a megbizatásról? – kérdezte a nő.
-Igazából semmit. A telefonszámán kívül egyéb információval nem láttak el. Úgy tudtam, hogy a részletek tisztázása előtt az Öné a döntés joga, hogy a személyes találkozást követően is akar-e alkalmazni.
-Oh, igen. Ez nagyban megkönnyíti a helyzetemet. – válaszolta szinte titokzatosan a nő, majd a karórájára nézett. -De nem én döntök. Aki a szolgáltatásait igénybe fogja venni, már elvileg itt kéne legyen. De rossz szokásához híven most is késik. Gondolom, ismét a közlekedéssel gyűlt meg a baja.
Julie nem egészen értette a dolgot, de igyekezett higgadtan várni a végkifejletre. Odakint nevetés harsant, majd az ajtó kinyílt. Egy fiatal férfi lépett be. Bézbólsapkája a szemébe húzva, térdén a farmer pontosan úgy nyílt szét, mint Julie viharvert darabján. Fehér pólója felett kockás ing lengett utána, ahogy lendületesen belépett. Julie meglepetten ismerte fel benne a tegnapi szerencsétlenkedőt. A férfi mosolyogva mentegetőzött:
-Eljött a nap, amikor be kell ismerjem, ez nem az én műfajom. Vezetni talán még szeretek is, de a parkolás, ezt egyszerűen képtelen vagyok megtanulni. Most már azt sem bánnám, ha végre elvontatná valaki az autómat, legalább a kiállással nem kéne bajlódnom. Szép napot a hölgyeknek!
Julienek ebben a pillanatban akadt el a levegője. Ahogy a férfi mosolygó arcába nézett, rájött, hogy ismeri. Ismeretlenül is ismeri, mert már annyiszor találkozott vele az elmúlt egy-két évben az újságok címlapjain, hogy lehetetlenség nem tudni, ki áll előtte.
-Robert Pattinson – mutatkozott be a férfi.
-Juliette Damien – suttogta vissza a lány, miközben remegő kezét feléje nyújtotta.
A férfi két kézzel nyúlt utána és valami kosztümös darabot eszébe juttató módon szorította meg.  Egy pillanatig fürkészően nézett a lány kitágult barna szemeibe, aztán egy kényszeredett mosoly kíséretében azt mormolta Stephanie felé:
-Talán mégsem olyan jó ötlet ez a Te nagy ötleted.
Közben Julie rendezte a sorait, arcára visszavarázsolta a közömbösség álcáját, miközben úgy érezte, szíve olyan hevesen dörömböl a mellkasában, hogy lassan átlyukasztja azt. Nem igazán tudta volna megmagyarázni, miért volt rá ilyen hatással ez a férfi. A filmjeit még csak nem is kedvelte különösebben. De a vele készült riportokban egy olyan vidám, könnyed oldalát ismerte meg, ami a róla megjelenő képekkel kiegészítve egy igazán érdekes egyéniséget feltételez.
Stephanie szeme egyikükről a másikra rebbent, majd így szólt:
-Ha megbocsát, Damien kisasszony. Várakozna odakint egy kicsit?
Julie biccentett, majd az ajtó felé indult. Mielőtt kinyitotta, Robert hangja állította meg.
-Nincs szükség külön megbeszélésre Stephanie. Damien kisasszonynak mondd el, mi lenne a megbizatása. Ha el tudja, vagy el akarja vállalni, részemről rendben a dolog. A szerződést úgyis te készítetted elő, a részleteket tudod, rám nincs is egyelőre szükség. Ruhapróbára kell mennem, úgyhogy már itt sem vagyok. A kocsit itt hagyom, mindenki jobban jár, ha nem erőltetem a további próbálkozásokat.
Azzal a megkövült Julie felé biccentett és kilépett mellette az ajtón. A lány Stephanie sóhajtására fordult vissza.
-Soha nem fog megtanulni tárgyalni, de igaza van, végül is ezért vagyok én mellette. Nos, Damien kisasszony, a munkája a következőkből állna:
-Egy hétre előre ismertetem Önnel Robert barátunk programjait, ahová eddig önerőből próbált eljutni, de ahogy ő is említette, mindenkinek jobb, ha ezt egy profi  segítségével teszi a jövőben. Az első filmje forgatásakor rohamtempóban tanult meg vezetni, de a parkolás azóta sem az erőssége. A szponzorok által rendelkezésére bocsátott kocsikat nem is meri vezetni, így aztán vagy műszaki hiba vagy egyéb okok miatt mindig mindenhonnan elkésik. Ezen úgy próbálunk változtatni, hogy egy személyi sofőrt alkalmazunk mellé, aki lényegében egész nap a rendelkezésére áll. Természetesen a hivatalos alkalmakkor a biztonsági szolgálat gondoskodik a szállításáról. Nyilván volt már hasonló jellegű megbízása, így tudja, hogy a szokatlan időbeosztás miatt talán egyszerűbb, ha a házában szállásolják el. De ebben a kérdésben most könnyebb döntenie, mivel Robertnek nincs háza, szállodában lakik. És ott minden különösebb ellenérzés nélkül foglalhatok Önnek is szobát. A díjazása a szerződésben részletezett. Amire szeretném felhívni a figyelmét, az a titoktartási záradék, melynek értelmében a munkájáról, a munkaadójáról, a programokról nem nyilatkozhat senkinek. Különösen nem a sajtó képviselőinek, de barátoknak, családtagoknak sem. Nem készíthet fotót, hangfelvételt etc…  nem olvasom fel, hiszen alighanem úgyis átnézeti a saját ügyvédjével is, majd ő magyarázatot ad a kérdéseire. Amennyiben pillanatnyilag nincs több kérdése,  kérem még ma estig hívjon fel a válaszával.  Most pedig, ha megbocsát, egy tárgyalásra kell mennem. Amennyiben a korábbi számon nem tud elérni, a titkárnőm fogadja majd a hívását és ígérem, mielőbb visszahívom.
Miközben Stephanie Ritzből lélegzetvétel nélkül ömlött a szó, finoman az ajtó felé terelte az elképedt Juliet.  Kilépve, csak annyit tudott elhabogni:
-Köszönöm, hogy fogadott, hamarosan jelentkezem. – de addigra az ajtó már be is csukódott mögötte.
Szinte kitámolygott a verőfényes napsütésbe. A következő sokk ekkor érte. Kis Morrisa mögött az ütött-kopott BMW parkolt. Gazdája a kormány mögött gubbasztott és látszólag magában beszélt, miközben kezeivel élénken gesztikulált. A következő pillanatban elhallgatott és a meredten őt néző Juliere nézett. Egy mozdulattal nyomta ki a telefont és magához intette a fiatal nőt.
-Ne haragudjon, hogy úgy intem ide, mint egy alkalmazottat, de talán hamarosan jogosan teszem. – mosolyogva húzta fel a szemöldökét és a lányt fürkészte kíváncsian.
-Az az igazság, hogy lemondtam a ruhapróbált, illetve fogalmazzunk úgy, hogy későbbre halasztottam. Gondoltam, jó alkalom lenne, ha az oda vezető úton bemutatná a tudományát. A stílusomért előre is bocsánatáért esedezem, de talán majd tapasztalni fogja, hogy mellettem nem egyszerű az élet. Sokszor szinte menekülnöm kell a nyilvánosság elől és ez alighanem azokat is kényelmetlenül érinti, akik a társaságomban vannak. Ezért aztán igyekszem magam álcázni ahol és amikor csak tehetem. Nem nagyon járkálok a nyílt utcán, mert meglehetősen kellemetlen tapasztalataim vannak a folytonosan vegzáló paparazzik és rajongók tekintetében. Így aztán nézze el nekem, ha nem a nőnek kijáró tisztelettel viselkedem Önnel.
Julie megbabonázva hallgatta a bársonyos hangot. Szeme előtt egy korántsem vonzó életforma bontakozott ki. Ő maga – ha csak tehette – a szabadban töltötte az idejét. Esténként szívesen álmodozott az óceán partján. Ez az üldöztetés, amit a férfi felvázolt előtte szinte elképzelhetetlen volt a számára. Már-már megszánta a híres színészt. Aztán mintegy álomból ébredve, azon kapta magát, hogy így szól hozzá:
-Amennyiben Önnek is megfelel, most szívesen elviszem a következő programjára, megvárom és  addig gondolkodhat azon, valóban kíván-e alkalmazni. Megfelel így?
A férfi válasz helyett áttornázta magát a vezető melletti ülésre, ami tekintve hosszú lábait, igazi akrobatikus mutatványnak tetszett. Julie beült és indított. A következő pillanatban pedig már az autófolyam részeként  gurultak a cél felé. Robert elismerően biggyesztette a száját, de nem szólt egy szót sem. Kicsit talán még szégyenkezett is, amiért férfi létére ez neki korántsem volt ennyire egyszerű, magától értetődő művelet.
Egy ideig csendben üldögéltek, de aztán a férfi nem bírt tovább a kíváncsiságával.
-Tudom, biztosan mindenki ezzel a kérdéssel kezdi, de egy ilyen csinos, fiatal nő, szinte még kislány miért éppen sofőrködésre adja a fejét?
Julie zavartan konstatálta magában, hogy a csinos fiatal nő, szinte még kislány megfogalmazásra halványan elpirult. Tulajdonképpen még senki nem kérdezte ezt tőle, hiszen a limuzinos kuncsaftjai számára szinte észrevétlen volt a fallal elválasztott vezetőfülkében.
-Nem ez volt az életcélom, bár most örülök, hogy már kislányként érdekeltek az autók. Még szerelni is tudnám őket, de erre szerencsére ritkán kerül sor - vetett egy pillantást ápolt kezeire. -A főiskola alatt jó zsebpénzt hozott az időnkénti sofőrködés, most pedig kényszermegoldás, mert hiába szereztem meg a diplomát, nem volt szerencsém az álláskereséssel. Gondoltam, amíg álmaim állásával összetalálkozom, megint a volán mögé ülök. Az is igaz, némileg kötetlenebb munkára számítottam. Ilyen szoros időbeosztás mellett nehéz lesz állásinterjúkra járnom.
Közben megérkeztek a célhoz és várakozóan Robertre tekintett.
-Mikorra jöjjek Önért?
-Máris itt akar hagyni? – nézett rá csúfondárosan a férfi. -Ha már az a szerencse ért, hogy  újabb női segítővel bővült a csapatom, akkor megtehetné azt a szívességet, hogy velem tart és elmondja nekem az őszinte véleményét azokról a göncökről, amiket fel kell próbáljak. Nem igazán értek a divathoz, és bár szakemberek öltöztetnek, de néha olyan érzésem van, nem igazán passzolnak hozzám a ruháim.
Julie elképedten nézett rá? Ezt vajon komolyan gondolja? Ez az ember nézett már valaha tükörbe? Hiszen minden fotón tökéletes összhangban van a kócos fej és a laza szerelés vagy a gondos fodrász-remek és a márkás öltönyök. Kuncogva gondolt a reggeli tépelődésére, amikor ő maga sem tudta, miben menjen a megbeszélésre.Ő mint divattanácsadó? Leendő munkaadója még nem tudja, milyen rossz lóra tett, ami az ő öltözködési tanácsait illeti.
Robert kíváncsian figyelte a tépelődését. Magában vidáman arra gondolt, hogy minden nőismerőse imádta a szép ruhákat, nem volna igazságos a sorstól, ha pont ezt a nőt nem érdekelné a divat. A legutóbbi bordó öltönynél elvesztette a bizalmát  Stephanie ítéletében. Még egyszer nem szerette volna, ha majmot csinálnak belőle élete egyik fontos pillanatában. De az idő már sürgette őket, így kérdőn nézett a lányra.
-Nos, akkor bekísér?
Julie nagyot sóhajtva kiszállt és megkerülte az ajtót.

A férfi a telefonját nyomogatta éppen, amikor a mellette lévő ajtó kinyílt. Ahogy a lány szolgálatkészen tartotta az ajtót, érezte, hogy a füle pirulni kezd.
-Ne csinálja már ezt velem! Mégiscsak maga a nő. Nekem kéne tartanom az ajtót.
Julie vidáman nézett le rá.
-Úgy látom, még magának is tanulnia kell a szerepét. Maga a munkaadóm, én csak egy egyszerű sofőr vagyok. Az ajtót ebben a felállásban nekem kell tartanom.
Robert hunyorogva nézte, megcsóválta a fejét, majd hosszú ujjával hívogatóan intett neki. Julie közelebb hajolt. A férfi egy pillanatra elveszett a fehér blúz kivágásából előbukkanó látványban, aztán  erőt vett magán és halkan így szólt:
-Kérem, szálljon vissza egy pillanatra!
Julie vállat vonva felegyenesedett és gyors léptekkel visszatért a vezető felöli oldalra, beült.
-Meggondolta magát? Továbbmegyünk?
-Nem. Csak egy nagyon egyszerű dolgot most tisztáznunk kell. – válaszolt a férfi. -Igaza van, maga a sofőröm. Mert én egy lehetetlenül kétbalkezes pasas vagyok, ha a vezetésről van szó. De maga egyúttal a bizalmasom is, aki rövidesen többet fog tudni rólam, mint a barátaim, sőt megkockáztatom, mint a családom. Azonkívül nő, aki fényévekkel ügyesebben kezeli ezeket a gépszörnyeket, mint én, és éppen ezért van bennem némi kisebbségi érzés magával szemben. Ne tetézze ezt még azzal is, hogy férfiatlanná tesz, amikor az udvariasság elemi szabályait is fordítva alkalmazza. Kérem! Egyezzünk meg abban, hogy bár a kormány mögött maga ül, de ha bemegyünk valahova, én megyek elöl, ha előre engedem, akkor elfogadja ezt a gesztust. És a kocsiból is csak azért szállunk ki egyszerre, hogy minél előbb eltűnhessünk a kíváncsi tekintetek elöl. Erről jut eszembe még egy dolog. Előbb-utóbb valakinek biztos fel fog tűnni, hogy sokat látnak minket egymás társaságában. Biztosan szárnyra kelnek majd ezzel kapcsolatban találgatások, sőt, sok „jól értesült” hírharang majd össze is boronál bennünket. Van az életében valaki, bárki, akit ez bánthat?
Juliet meglepte a beszélgetés fordulata. De igyekezett higgadtan válaszolni.
-Nem, nincs senki. A szüleim nem élnek, a nagybátyám tudja, hogy amikor kettőnket együtt lát, akkor a munkámat végzem. És ha arra gondol, hogy van-e valakim, hát pillanatnyilag ez ügyben is teljes sikertelenséget könyvelhetek el, szóval senki.
-Hát, lefegyverző az őszintesége. Az első dolgot igazán sajnálom, az utóbbinak viszont kifejezetten örülök. – válaszolta a férfi. –Mármint arra gondolok, hogy számomra szerencsés helyzet, hogy senkivel nem kell osztozkodnom magán. A munkabeosztása finoman kifejezve is hektikus lesz, bár igyekszem nem mérgezett egérként futkosni a városban, de azért majdnem minden napra jut valami. Az esti programokra is szívesebben mennék a társaságában, mint egyedül, taxival. Azt hiszem, ezt nem is kell megmagyaráznom.
-De, talán mégis. – válaszolta éles hangon Julie, akiben egy szörnyű gyanú kezdett gyökeret verni. Ha ez a ficsúr azt gondolja, hogy ő sofőr és barátnő lesz egy személyben, akkor nagyon rossz helyen kopogtat. A munkát és a szórakozást sosem keverte és még ezek a gyönyörű szürke szemek sem tudnák erre rávenni. Legalábbis erősen remélte.
-Nos, csak arra gondoltam – pontosított a férfi -, hogy mivel nincs állandó barátnőm, ha néha hölgytársaságban illene megjelennem, talán megtenné nekem azt a szívességet, hogy elkísér. Persze, nem kötelező, de talán Ön is élvezné ezeket az összejöveteleket. És ki tudja, talán még a jövőbeni állása is egy ilyen alkalommal találhatna magára. Nem kell úgy viselkednie, mintha a barátnőm lenne, de egyértelművé tenném, hogy velem jött és velem távozik. Nem kell attól tartania, hogy kéretlen zaklatásoknak tenné ki a társaság bármelyik tagja. Más kérdés, ha esetleg szívesen venné valaki „zaklatását”, de akkor kérem elsőként nekem szóljon. Megoldjuk. Egy valamit azonban mindenképpen számításba kell vennie, mert ha együtt jelenünk meg, akkor szaftosabbnál szaftosabb képzelgések jelennek meg hamarosan a pletykarovatokban. Ettől nem tudom megvédeni. De mivel mindketten tudjuk az igazságot és nincs, akinek ezek a cikkek fájdalmat okozzanak, talán nem is kell ezekkel foglalkoznunk.
-Muszáj ezzel kapcsolatban most azonnal választ adnom? – kérdezte a lány. Jó lenne egy jó barátom véleményét is kikérni a dologról, vagy csak otthon, nyugodt körülmények között átgondolnom.
-Ennél nyugodtabb körülmények között? – kérdezte a férfi és megemelte híresen dús, beszédes szemöldökét. -Nos, ha erre van szüksége, ám legyen, de ha jól tudom, Stephanie már ma este választ vár magától, hogy vállalja-e a megbizatást vagy sem. És arra kérem, amennyiben ettől a baráttól tanácsot kér, közben gondoljon a szerződés titoktartási záradékára.
A lány erre már csak bólintott, aztán kérdőn nézett a férfira.
-Nos, akkor háromra indulunk?
Robert mosolyogva csóválta meg a fejét.
-Látom, megértette a lényeget. Nos, akkor háromra. Három… és már nyitotta is az ajtót. Julie nevetve igyekezett utána.
A próbaszalon, ahova tartottak, a második emeletet foglalta el. Amikor a liftből bevonultak, Robert hosszú lépteit arányosan hosszú női sóhajok követték, Julie megjelenését pedig izgatott sugdolózások.  A próbára minden készen állt. A neves divatszalon öt különböző színű öltönyt bocsátott rendelkezésre a hozzájuk tartozó összes kiegészítővel, a mandzsettagomboktól a cipőkig. Robert türelmetlenül kapkodta magára az összeállításokat. Egyetlen nadrág kivételével minden úgy állt rajta, mintha direkt a méretére szabták volna. Talán úgy is volt, Julie nem tudta, ezekben a körökben mik a szokások, de az a néhány alkalom, amikor a férfit a bemutatókon látta, nyilvánvalóvá tette, hogy nem konfekcióöltönyökben vonul végig a vörös szőnyegen. Az az egyetlen nadrág viszont… Julie zavarában azt sem tudta merre nézzen. Csak egy leheletnyit volt kisebb a méret a szükségesnél, de megmutatott mindent, amire a lány úgy érezte, még álmában sem volt kíváncsi. Robert jót mulatott a lány zavarán, de igyekezett nem zavarba hozni. Amikor végre visszavedlett a szakadt farmerba, Julie nem is tudta, hogy most jobb helyzetben van-e. Az a szakadás a térdén szinte vonzotta a tekintetét. Amikor végre újra a kocsiban ültek, nagyot sóhajtott, aztán belekezdett.
-Rendben van. Elvállalom a munkát. Felhívom Stephaniet és tisztázzuk a részleteket. De van egy feltételem.
-Egy feltétele??? – A férfi az orra hegyére húzta a napszemüvegét és fölötte villantotta a lányra a bűvös szürke szemeket.
-Soha, semmilyen körülmények között nem játszik rá, hogy több van közöttünk barátságnál. Ennél kevesebbet valószínűleg végképp nem hinne el senki, de ennyit még bevállalok én is. Megígéri, hogy nem hoz direkt zavarba sem tettekkel, sem kijelentésekkel idegenek előtt. És nem közeledik hozzám férfiként az akaratom ellenére olyan mondvacsinált indokkal, hogy a jelzéseimből erre érzett felhatalmazást.
A férfi elgondolkodva nézte egy ideig, majd nagyot sóhajtva ennyit mondott:
-Ez azért egynél több feltételnek tűnt. De megnyugtatom, nem szokásom nőket kellemetlen helyzetbe hozni és rájuk erőszakolni magam még kevésbé.
Julie elpirult az enyhén bosszús, kioktató hangnemre.
-Sajnálom, ha így értelmezte, nem egészen így gondoltam. De a lényeget tekintve köszönöm az ígéretét. És most hazaviszem.
A férfi bemondta a címet, majd lecsukta a szemeit, és hazáig ki sem nyitotta őket. Julie már-már azt hitte, elaludt, de amikor megálltak a szálloda mélygarázsában, a férfi egy hirtelen mozdulattal lekapta a szemüvegét és feléje fordult.
-Fantasztikusan magabiztosan kezeli ezt az öreg jószágot, de most kössön ismeretséget egy új barátunkkal. A jövőben szeretném kihasználni a segítségét és inkább ezzel járkálni. Azzal a mellettük parkoló mélyzöld, vászontetős Porschéra mutatott. Julie szeme felragyogott a tüzes kis kocsit látva. Ha ezt egyszer nekiereszthetné az útnak!
Robert az orra alatt dörmögve kászálódott ki a kocsiból.
-Látom, azért van, ami lázba tudja hozni.

Búcsú és egy új írás köszöntése

Igen... nincs értelme tovább húzni az előző írást, nem is volt a szó igazi értelmében vett írás, úgyhogy most ezennel kurtán-furcsán és valószínűleg végérvényesen búcsút is veszünk tőle. DE... Mivel most éppen megint dolgozik bennem a késztetés, hogy betűket rakjak egymás mögé, remélhetőleg többé-kevésbé értelmes kifejezéseket alkotva, így aztán kezdődjön egy új történet. Ez - azt hiszem - tényleg egy történet lesz. Annak ellenére, hogy úgy indulok neki, hogy elkövetem az írók és próbálkozók legelemibb szabályának semmibevételét, momentán fogalmam sincs, hova fut ki a történet. Röviden szólva, még csak sejtetni sem tudom, miről fog szólni. Remélhetőleg valamiről igen. :)
Ennek kapcsán önvallomásomban annyit elmondhatok, hogy igen, beszippantott egy világ, megadtam magam és olyat készülök írni, amit soha nem is akartam. Majd kiderül, mennyire vagyok képes felnőni a feladathoz. Ha senki más számára nem is, magamnak érdekes kihívás lesz.
A címe? Nos, címe, tegnap este még az sem volt. Ma reggelre egy ilyen jutott eszembe:

A szerelem négy keréken érkezik
(kivéve, ha nincs ki a négy kereked)

Na, lassan majd kezdem is közzé tenni. Türelmet és megértést kéretik tanúsítani a próbálkozásomhoz. Aki kritikát gyakorol, annak megköszönöm. Ezekre igen nagy szükségem lenne. Meg ötletekre is. Nem ígérem, hogy mindent belefoglalok az írásba, de akár még az is előfordulhat. Hiszen, aki erre jár, azzal sokszor bizonyára egy rugóra jár az agyunk, közös az érdeklődésünk. Vagy csak érdekel, hogy a másik vajon mivel múlatja az idejét... Mindegy, remélem nem okozok majd túl nagy csalódást, egyesek még talán jól is szórakoznak majd. Én, ígérem, azon leszek :)

2012. április 12., csütörtök

2011-es kis össze-vissza


2011. május/június/július
Már megint… már megint az a fránya alkotói válság, amitől már egy rendes, épkézláb bejegyzésre sem telt heteken, hónapokon keresztül. Pedig írtam én, csak mást, máshol… az meg (még) nem publikus. Személyes, nagyon… és ettől kicsit félek tőle, közben meg rettentően izgat. És mivel a közlési vágy is igen erős bennem, alighanem újabb blog születése várható… Áááá, nem vagyok normális!
***  

2011. augusztus
Colin Tihanyban… Kompoltunk. Először. Őszintén szólva a hídra inkább nem másztunk fel. Gazdim akarta ugyan, de én kicsit betojtam a fémlépcsőktől, meg a meredek lépcső átlátszó korlátja mellett lötyögő Nagy Víztől. Így aztán csak a fedélzetről leskelődtünk.
Pasigazdimmal a templomhoz is felmásztunk. Aztán sétálgattunk mindenfelé. Útközben gazdiék állandóan sóhajtoztak, hogy milyen szépségesek ezek a nádfedeles vityillók. Én csak simán örültem, hogy nem a tömegben mászkálunk a piacon, mert ott valami fenséges sültkolbász-illat lengedezett. Tiszta kínzás.
Akkor még nem tudtam, hogy hazafelé majd mi is veszünk, és nekem is jut majd belőle. Hát, mondhatták volna, akkor talán nem izgulok annyira.
Aztán pihengettünk is kicsit, mielőtt hazafelé indultunk volna. Megint kompoztunk. Ki is szálltam, de maradtunk megint a fedélzeten. Éppen elég idegesítő volt a pocakom alatt dübörgő motor, ráadásul olyan gyorsan átértünk a túlsó partra, hogy mire már éppen vettem volna a bátorságot, hogy legalább megszaglászom a lépcsőt, már be is kellett szállnom. Na, majd legközelebb.
***  
Péntek reggel anyóssal balatoni sebészeti ügyelet, mert ráesett a konyhaszekrény
Otthon konyha helyreállítása
Szombat reggel anyóssal sebészet, kötözés
Kiskölök balatoni átúszásra barátnővel elhúz, futtában közli, hogy ebédvendégeket is hoz. (mikorra? kérdésre természetesen nincs válasz)
Kiskölökék érkeznek és ezzel a lendülettel távoznak is a főváros irányába (ja, elfelejtettem telefonálni, hogy mégsem jönnek vendégek ebédre…- néhány kiló hús pácolódik, salátahegyek felvágva)
Vasárnap reggel férj a szomorúfűz lelógó ágerdejének irtásába kezd, család egyemberként nézi, feleség szerint ez elég szomorú program. Miután befejezte, maradékokból ebéd és pánikszerű távozás. Anyós hazaköltöztetése.
Otthon nagyfiú külföldről való szerencsés hazaérkezésének várása (felugrik-nem ugrik??? - nem láttuk már vagy ... hete)
Élménydús, feltöltődős (és végre) napsütötte hétvége
A hét pedig még csak most kezdődik.

ja, hogy valami pozitívum is szerepeljen: Colin bemerészkedett a Balatonba, nem feküdt bele a döglött angolnába és még csak meg sem büntettek hajnalban a strandon
*** 
Szívás... Szívás... de nem Edwardos, hanem amolyan igazi Goldenes. Reumakontroll a János kórházban. Bal karom a fizikoterápiás kezelés ellenére továbbra is fájdogál. Nem kibírhatatlan, csak állandóan jelenlévõ kellemetlen érzés, ha adott szögben akarom felemelni és elõtte nem logisztikázok, hogy másképpen kellene. Én marha még be is vallom. Erre doktornõ, aki lelkiismeretes, tekergeti erre-arra-így-úgy. Én még mondom is, mert marha vagyok és egy kis masszázs beutalóban bízom, hogy ez de jó, meg a masszázst én amúgy is szeretem. Na, nesze nekem.
Recept elõ, injekció felír, váltsam ki a kórházi patikában és jöjjek vissza. 5 alkalomra elég. Nekem már az elsõ is sok volt. Ugyanis tapizza a vállam, mondom, inkább erre-erre. Mire õ: majd úgyis oda böki, ahova õ akarja. És böki.
Én meg megyek Sashalomra, kiskölök ügyeit intézni és mire a hévhez érek város túlsóra, már majd becsinálok. Nemhogy emelésre, de állandóan fáj a karom, mindenféle helyzetben és annyira, hogy a rosszullét kerülget. Vizet iszom, már azon gondolkodom, hogy beveszek egy fájdalomcsillapítót, amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen a fájdalomcsillapító injekciótól fájok én most ennyire. Bízom benne, hogy majd elmúlik. És tényleg. Mostanra, azaz kora délutánra (a szúrás 9-kor történt) a fájdalom elmúlt. A karomat továbbra sem tudom különösebben emelgetni, például most gépelés közben is elég természetellenes pózban van. Szóval, szívás. Ha orvos kérdezi, javult-e az állapotod, tessék hazudni! Összeszorított foggal akár, mert ha panaszkodsz, akkor csak rosszabb lesz. És most még négy hétig mehetek vissza. Mondom, hogy szívás.
*** 
Irigykedősper apropo:
"Mi kell a babázáshoz?
bab + víz" :)
Barátosné beelőzött, nagyi lesz! Én meg irigykedek. Ha illetékes esetleg olvassa, vegye csak magára!
*** 
Mea culpa... meg egyebekÉrdeklődésem az utóbbi időben saját (józan pillanataimban tanúsított) belátásom szerint is sekélyes és totálisan egy irányba mutat. Ráadásul hatására hanyagolom hétköznapi kötelezettségeimet, s ez a tudat gyakran kifejezetten lelkiismereti válságba sodor.
Foghatnám a melegre, a bűvös ötvenes átlépése okozta sokkra, de ha őszinte vagyok magammal, akkor csak egyszerűen a dolgok könnyebb végét fogom meg. Legyen szó munkáról, szórakozásról vagy akár a baráti kapcsolatok építgetéséről. Lusta vagyok? Nem, mert ami momentán érdekel, arra rengeteg időt tudok szakítani.
Ami megijeszt, hogy közben nagyon is jól elvagyok ebben a kicsit befordult világomban.
Most még látom, érzem, tudom, hogy nem a jó úton járok. A megoldást még nem fedeztem fel. Néha kételkedem, és azt mondom, ha most ezzel kell foglalkoznom, mert ez okoz örömet, akkor biztosan oka van ennek is, semmi baj.
Mindenesetre csak remélni merem, hogy hamarabb érek ki az erdőből, mint hogy eltévednék
*** 
Reggeli előtti gondolatok :) Barátoktól úgy hallom, kevés olyan jó dolog van, mint a hétvégi lustálkodás. Amikor nincs ágyból kirántó kötelezettség, amikor a forró nyárban a hajnali még elviselhető hűs szellőben alhatok az előző késő esti ereszdelahajamat ellensúlyozásaként. Vagy az őszi/tavaszi szomorkás esőben, a téli hóesésben. Én már hosszú évek óta ezekben a hajnali órákban útra kelek. Kísérőm (vagy én vagyok Övé) egy szeretett négylábú. Akiért hajlandó vagyok az ünnepnapokat, hétvégéket is hétköznapokként kezelni.
De amikor ma reggel is... a vihar utáni kihalt Balaton parton nézem a víztől, pancsolástól, a határtalan tágas tértől megrészegült rohangálását, akkor egyáltalán nem érzem a korai kelést áldozatnak. Már nem is akarok visszabújni a meleg takaró alá (hanem a páromat húzom ki alóla, mert ez az élmény is a kétlábú társsal teljes. Momentán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebben a kérdésben most azonosan gondolkodunk. )
*** 
Régi és máig változatlan, mégis új érzés... 1974 tavaszán nyolcadikosként azt a házi feladatot kaptuk magyar nyelv és irodalom órán, hogy találjunk magunknak egy kedves verset, tanuljuk meg kívülről, aztán minden órán hárman-négyen előadhatjuk. Egyetlen kitétel volt, ne Petőfihez és Aranyhoz nyúljunk vissza.
Én akkor elballagtam a könyvesboltba és kemény 18 forintért megvettem a „Mai magyar költők antológiája” című kötetet. Merész választás volt. Már csak azért is, mert a XX. század művészete, legyen az bármilyen válfaja, nem igazán tudott megfogni engem.
A kötet apró termete ellenére is majd 500 oldalas, Ágh Istvántól Zelk Zoltánig éppen 100 költő kapott benne helyet. Lapozgattam-lapozgattam, aztán egyszer csak megakadt a szemem Végh György: Kíváncsiság című versén. Első olvasásra megfogott, a harmadik olvasás után pedig szinte kívülről fújtam az egészet. Minden sorát, minden gondolatát mintha én magam fogalmaztam volna meg.
Jó volna egyszer más ember szemével
megnézni-látni kívülről magam:
mert érdekelne, hogy ki és miféle
az, akié a szájam és hajam,
hogy ki az, ki a szívem bitorolja,
aki használja lábam és kezem,
ki minden szervem elkoptatja sorra,
aki feléli lassan életem.
Vajon tudnék-e lenni jó barátja?
Irigyelném-e titkon életét?
Mit váltana ki belőlem halála?
Örülnék-e vagy könnyet ejtenék?
Jó volna egyszer más ember szívével
érezni ezt halálos komolyan.
Jó volna egyszer más ember szemével
pártatlanul megnézni önmagam.
Ez a vágy a mai napig dolgozik bennem. Mostanában mintha még erősebben.