A szerelem 4 keréken érkezik 1.

Julie elgondolkodva  kavargatta a lassan már jéghideg kávét, miközben a kávézó portálja előtti forgalmat figyelte. 22 éves és hiába kapta kézhez már hónapokkal ezelőtt a diplomáját, egyszerűen be kell lássa, folyót lehet akasztani a rengeteg könyvszerkesztővel és önjelölt forgatókönyvíróval. Mára már belefáradt, hogy egymás után hallgassa végig a szánakozóan vagy éppen fölényesen elutasító személyzetiseket.  El sem tudta képzelni, mi mással teremthetné elő a hétköznapok egyre inkább gyűlő számláira a pénzt.  Ahogy a végeérhetetlen gépkocsifolyamot nézte egykedvűen, felfigyelt egy kissé ütött-kopott BMW-re, amint már harmadszor rugaszkodik neki, hogy tolatva beálljon két parkoló kocsi közé. Megmosolyogtatta a gondolat, hogy az egyszerű művelet mennyire megizzaszthatja a nyilvánvalóan kezdő sofőrt. Ő maga már 14 évesen kormány mögé ült nagybátyja óvó tekintete mellett az elhagyatott  bevásárlóközpont parkolójában. Ahogy elérte a törvényben rögzített alsó korhatárt, máris levizsgázott, aztán az iskolai szünetekben besegített a nagybácsi limuzin-kölcsönző cégénél. A hírességek a nagyszabású bemutatókra hófehér kocsit, a temetésekre koromfekete luxusautót béreltek, természetesen sofőrrel együtt. Julie nem egyszer ült szinte láthatatlanul férfias egyenruhájában, vörösesbarna haját a sofőrsapka alá rejtve a kormány mögött. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét; és nemcsak a népszerű útvonalakat. Ha bankrablásra adná a fejét, olyan utakat ismerne, amin még a rendőrséget is játszva lehagyhatná.

Időközben az ügyetlenkedő sofőr feladta a küzdelmet, kicsit ferdén parkolva leállította a motort, kiszállt és dühösen becsapta a kocsi ajtaját. Julie meglepődve látta, hogy a kocsi mellett egy fiatal bézbólsapkás férfi néz körül. A viselkedése alapján mintha attól tartana, hogy az első lámpaoszlop mögül valaki rávetődik. Aztán a csomagtartóból kikapkodta a holmiját és sietősen átvágott a forgalmas utcán, majd eltűnt a szemközti ház kapualjában.

Julie a továbbiakban már nem is törődött vele. De a látottakról egy mentőötlete támadt. Nem, nem fog pincérnőként elhelyezkedni, még addig sem, amíg valamelyik könyvkiadó cég rá nem jön, micsoda pazarlás lenne a tudását parlagon hevertetni. Alfred bácsi lesz a megmentője. Biztosan tud munkát adni egyik legtehetségesebb sofőrjének. És így lesz elég ideje az írásra is. Megnyugodva hörpintette ki a kávé maradékát, fizetett, majd karcsú alakja beleveszett a los angelesi délután forgatagába.

Alfred bácsi fejcsóválva hallgatta kedvenc unokahuga kesergését. Gyermektelen volt és Julie-t szülei halála óta lányaként nevelte. Sajgott a szíve, ahogy sorozatos kudarcairól mesélt. Olvasta már az írásait és tudta, hogy az írás az élete.  Abban a pillanatban megérezte, hogy mit vár tőle a lány, ahogy az ajtón belépett. Fejében már formálódott is egy ajánlat, csak nem volt benne biztos, hogy az ötlet a megrendelőjénél is egyetértésre talál-e majd. Amikor Julie a monológja végére ért, nagy levegőt vett és kibökte:

-Alfred bácsi, tudnál nekem valami munkát adni arra az időre, amíg valahova fel nem vesznek?

A nagybácsi szeretettel mosolygott rá.

-Adok neked egy telefonszámot, egyeztessetek a dologról, és amennyiben a megrendelő nem emel kifogást, részemről rád bízom a munkát.

Julie elsüllyesztette a táskája mélyére a papírt, majd két puszit nyomott a joviális arcra és kilibbent az ajtón. Afred elgondolkodva nézett utána. Talán nem lesz baj a dologból, bár szíve mélyén már elbizonytalanodott, engedje-e, hogy kis kedvence kapcsolatba kerüljön a művészvilággal. Mindenesetre most már ki kell várnia, Julie mit egyezkedik az ifjú sztár ügynökével.

Julie otthon megkönnyebbülten rúgta le tíz centis sarkaival kínzó cipőjét. Reggel óta ebben járta a várost, előbb az a sikertelen interjú, aztán Alfred bácsi. De most végre mezítláb járkálhat a puha szőnyegen. A telefon után nyúlt és a táskájában lapuló papírdarabról bepötyögte a számokat. 

A vonal túloldalán egy fiatalos női hang jelentkezett. Julie bemutatkozott és röviden vázolta, hogy milyen ügyben telefonál. A nő hangján érezte, hogy kicsit meglepődött. Nyilván egy férfi sofőrre számított. Konkrétumok nem kerültek szóba, de egyelőre megegyeztek egy személyes találkozóban másnap délelőttre. Julie a telefonszám hátoldalára lefirkantotta a címet és nevet. Nem mondott neki semmit, pedig úgy hitte, Alfred bácsi valami ismert személyhez közvetítette ki. De talán jobb is így. Volt már tapasztalata közismert személyiségekkel kapcsolatban, és nem nevezné kellemes tapasztalatnak.

Másnap reggel Julie kicsit tétován ácsorgott a szekrénye előtt. Nyilvánvalóan irodaházba beszélték meg a találkozót, de nem tudta eldönteni, hogy megint tűsarkakon vagy inkább a hozzá sokkal inkább illő könnyű sportcipőben jelenjen-e meg. Kosztüm vagy farmer? A csengőszó zavarta meg a töprengésben. Szomszédja, Kai vigyorgott az ajtóban.

-Tegnap este is csöngettem, de nem nyitottál ajtót. – mondta, de a kijelentésben kérdés rejlett.

-Oh, biztosan, amikor a kádban áztattam magam. – vigyorgott vissza Julie. Közben zenét hallgatott, nem csoda, ha a csengő dallama beleolvadt a fülében kavargó hangokba.

Nem akarta behívni a fiút, mivel lassan indulnia kellett volna, de még az öltözékét sem sikerült kiválasztania. Aztán mentő ötlete támadt. Ki más, ha nem Kai tudna öltözködési tanácsot adni? Röviden ecsetelte neki a probléma miben létét, aztán várakozóan várta a műkedvelő divattervező tanácsát.

-Szerintem vegyél nyugodtan farmert, hiszen az egyenruhád is nadrágkosztümból áll. Egy fehér blúzzal, blézerrel szinte elegánsnak hat. Kivéve persze, ha a szakadt térdűt veszed fel. – kacsintott rá a fiú.

Julie hálásan mosolygott rá, majd kitessékelte a jóképű szomszédot és a fürdőszobába sietett.

Hosszú haját még este megmosta, most egy csattal ügyesen feltornyozta a fejére a laza tincseket. Bőrét már kicsit megkapta a nap, a fehér blúz szinte világított rajta. A feszes farmer és a huszármentére hasonlító sötétkék blézer egyszerre volt kellemesen laza és mégis sportosan elegáns. A könnyű fehér vászoncipő pedig teljessé tette az összképet. Apró mini Morrisa első pöccintésre indult és könnyedén sorolt be az élénk forgalomba. Szerencsére időben indult, így aztán valamivel a megbeszélt időpont előtt már le is parkolt az irodaház bejáratához közel. A recepciós elé tolta a nevet tartalmazó papírlapot. Stephanie Ritz. Talán a híres szállodalánc örököse, gondolta magában.

A recepciós az előtte lévő monitorra nézett, majd néhány pillanat múlva elmosolyodott.

-Igen, Ritz kisasszony rövidesen fogadja. Addig kérem, foglaljon helyet. Megkínálhatom valamivel?

Julie kicsit zavartan hárította el a kínálást. Még nem reggelizett, de most úgy érezte, amíg a megbeszélés végére nem lesz egy jól fizető állás birtokosa, addig egy korty vagy egy falat sem menne le a torkán.

Amíg várakozott, körülnézett a kissé személytelen váróban. Modern festmények, hatalmas zöld növények és egy meglepő és drágának látszó állóóra, semmit nem árulnak el a tulajdonosuk személyéről. A személyiségéről talán, de mielőtt ebbe belemerülhetett volna, az óra elütötte a tízet. Ebben a pillanatban a pultnál ülő fiatal nő felállt, kinyitotta a mögötte nyíló ajtót és beszólt:

-Juliette Damien, asszonyom.

-Kéretem. – hangzott a határozott, már-már ismerős hang.

Amikor Julie belépett, egy szőke, harmincas nő emelkedett fel az íróasztal mögül.

-Jó napot kívánok! Juliette Damien vagyok, tegnap beszéltünk telefonon.

-Üdvözlöm. Stephanie Ritz vagyok. Azt hiszem, észrevette a hangomon tegnap, hogy kicsit meglepett, amiért nőként Önt ajánlották erre a munkára.

-Valóban. De biztosíthatom róla, hogy fiatal korom ellenére komoly gyakorlattal rendelkezem és már többször végeztem ehhez hasonló feladatokat. – válaszolt Julie.

-Ebben nem vagyok olyan biztos. – mormolta orra alatt a nő, miközben kíváncsian igyekezett felmérni az előtte álló fiatal lányt. -Ó, milyen udvariatlan vagyok. Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a sarokban álló ülőgarnitúra felé.

Julie csodálkozva ült le. Nem igazán tudta, hogyan értelmezze az előbbi, nem egészen az ő fülének szánt mondatot.

-Mit tud Ön erről a megbizatásról? – kérdezte a nő.

-Igazából semmit. A telefonszámán kívül egyéb információval nem láttak el. Úgy tudtam, hogy a részletek tisztázása előtt az Öné a döntés joga, hogy a személyes találkozást követően is akar-e alkalmazni.

-Oh, igen. Ez nagyban megkönnyíti a helyzetemet. – válaszolta szinte titokzatosan a nő, majd a karórájára nézett. -De nem én döntök. Aki a szolgáltatásait igénybe fogja venni, már elvileg itt kéne legyen. De rossz szokásához híven most is késik. Gondolom, ismét a közlekedéssel gyűlt meg a baja.

Julie nem egészen értette a dolgot, de igyekezett higgadtan várni a végkifejletre. Odakint nevetés harsant, majd az ajtó kinyílt. Egy fiatal férfi lépett be. Bézbólsapkája a szemébe húzva, térdén a farmer pontosan úgy nyílt szét, mint Julie viharvert darabján. Fehér pólója felett kockás ing lengett utána, ahogy lendületesen belépett. Julie meglepetten ismerte fel benne a tegnapi szerencsétlenkedőt. A férfi mosolyogva mentegetőzött:

-Eljött a nap, amikor be kell ismerjem, ez nem az én műfajom. Vezetni talán még szeretek is, de a parkolás, ezt egyszerűen képtelen vagyok megtanulni. Most már azt sem bánnám, ha végre elvontatná valaki az autómat, legalább a kiállással nem kéne bajlódnom. Szép napot a hölgyeknek!

Julienek ebben a pillanatban akadt el a levegője. Ahogy a férfi mosolygó arcába nézett, rájött, hogy ismeri. Ismeretlenül is ismeri, mert már annyiszor találkozott vele az elmúlt egy-két évben az újságok címlapjain, hogy lehetetlenség nem tudni, ki áll előtte.

-Robert Pattinson – mutatkozott be a férfi.

-Juliette Damien – suttogta vissza a lány, miközben remegő kezét feléje nyújtotta.

A férfi két kézzel nyúlt utána és valami kosztümös darabot eszébe juttató módon szorította meg.  Egy pillanatig fürkészően nézett a lány kitágult barna szemeibe, aztán egy kényszeredett mosoly kíséretében azt mormolta Stephanie felé:

-Talán mégsem olyan jó ötlet ez a Te nagy ötleted.

Közben Julie rendezte a sorait, arcára visszavarázsolta a közömbösség álcáját, miközben úgy érezte, szíve olyan hevesen dörömböl a mellkasában, hogy lassan átlyukasztja azt. Nem igazán tudta volna megmagyarázni, miért volt rá ilyen hatással ez a férfi. A filmjeit még csak nem is kedvelte különösebben. De a vele készült riportokban egy olyan vidám, könnyed oldalát ismerte meg, ami a róla megjelenő képekkel kiegészítve egy igazán érdekes egyéniséget feltételez.

Stephanie szeme egyikükről a másikra rebbent, majd így szólt:

-Ha megbocsát, Damien kisasszony. Várakozna odakint egy kicsit?

Julie biccentett, majd az ajtó felé indult. Mielőtt kinyitotta, Robert hangja állította meg.

-Nincs szükség külön megbeszélésre Stephanie. Damien kisasszonynak mondd el, mi lenne a megbizatása. Ha el tudja, vagy el akarja vállalni, részemről rendben a dolog. A szerződést úgyis te készítetted elő, a részleteket tudod, rám nincs is egyelőre szükség. Ruhapróbára kell mennem, úgyhogy már itt sem vagyok. A kocsit itt hagyom, mindenki jobban jár, ha nem erőltetem a további próbálkozásokat.

Azzal a megkövült Julie felé biccentett és kilépett mellette az ajtón. A lány Stephanie sóhajtására fordult vissza.

-Soha nem fog megtanulni tárgyalni, de igaza van, végül is ezért vagyok én mellette. Nos, Damien kisasszony, a munkája a következőkből állna:

-Egy hétre előre ismertetem Önnel Robert barátunk programjait, ahová eddig önerőből próbált eljutni, de ahogy ő is említette, mindenkinek jobb, ha ezt egy profi  segítségével teszi a jövőben. Az első filmje forgatásakor rohamtempóban tanult meg vezetni, de a parkolás azóta sem az erőssége. A szponzorok által rendelkezésére bocsátott kocsikat nem is meri vezetni, így aztán vagy műszaki hiba vagy egyéb okok miatt mindig mindenhonnan elkésik. Ezen úgy próbálunk változtatni, hogy egy személyi sofőrt alkalmazunk mellé, aki lényegében egész nap a rendelkezésére áll. Természetesen a hivatalos alkalmakkor a biztonsági szolgálat gondoskodik a szállításáról. Nyilván volt már hasonló jellegű megbízása, így tudja, hogy a szokatlan időbeosztás miatt talán egyszerűbb, ha a házában szállásolják el. De ebben a kérdésben most könnyebb döntenie, mivel Robertnek nincs háza, szállodában lakik. És ott minden különösebb ellenérzés nélkül foglalhatok Önnek is szobát. A díjazása a szerződésben részletezett. Amire szeretném felhívni a figyelmét, az a titoktartási záradék, melynek értelmében a munkájáról, a munkaadójáról, a programokról nem nyilatkozhat senkinek. Különösen nem a sajtó képviselőinek, de barátoknak, családtagoknak sem. Nem készíthet fotót, hangfelvételt etc…  nem olvasom fel, hiszen alighanem úgyis átnézeti a saját ügyvédjével is, majd ő magyarázatot ad a kérdéseire. Amennyiben pillanatnyilag nincs több kérdése,  kérem még ma estig hívjon fel a válaszával.  Most pedig, ha megbocsát, egy tárgyalásra kell mennem. Amennyiben a korábbi számon nem tud elérni, a titkárnőm fogadja majd a hívását és ígérem, mielőbb visszahívom.

Miközben Stephanie Ritzből lélegzetvétel nélkül ömlött a szó, finoman az ajtó felé terelte az elképedt Juliet.  Kilépve, csak annyit tudott elhabogni:

-Köszönöm, hogy fogadott, hamarosan jelentkezem. – de addigra az ajtó már be is csukódott mögötte.

Szinte kitámolygott a verőfényes napsütésbe. A következő sokk ekkor érte. Kis Morrisa mögött az ütött-kopott BMW parkolt. Gazdája a kormány mögött gubbasztott és látszólag magában beszélt, miközben kezeivel élénken gesztikulált. A következő pillanatban elhallgatott és a meredten őt néző Juliere nézett. Egy mozdulattal nyomta ki a telefont és magához intette a fiatal nőt.

-Ne haragudjon, hogy úgy intem ide, mint egy alkalmazottat, de talán hamarosan jogosan teszem. – mosolyogva húzta fel a szemöldökét és a lányt fürkészte kíváncsian.

-Az az igazság, hogy lemondtam a ruhapróbált, illetve fogalmazzunk úgy, hogy későbbre halasztottam. Gondoltam, jó alkalom lenne, ha az oda vezető úton bemutatná a tudományát. A stílusomért előre is bocsánatáért esedezem, de talán majd tapasztalni fogja, hogy mellettem nem egyszerű az élet. Sokszor szinte menekülnöm kell a nyilvánosság elől és ez alighanem azokat is kényelmetlenül érinti, akik a társaságomban vannak. Ezért aztán igyekszem magam álcázni ahol és amikor csak tehetem. Nem nagyon járkálok a nyílt utcán, mert meglehetősen kellemetlen tapasztalataim vannak a folytonosan vegzáló paparazzik és rajongók tekintetében. Így aztán nézze el nekem, ha nem a nőnek kijáró tisztelettel viselkedem Önnel.

Julie megbabonázva hallgatta a bársonyos hangot. Szeme előtt egy korántsem vonzó életforma bontakozott ki. Ő maga – ha csak tehette – a szabadban töltötte az idejét. Esténként szívesen álmodozott az óceán partján. Ez az üldöztetés, amit a férfi felvázolt előtte szinte elképzelhetetlen volt a számára. Már-már megszánta a híres színészt. Aztán mintegy álomból ébredve, azon kapta magát, hogy így szól hozzá:

-Amennyiben Önnek is megfelel, most szívesen elviszem a következő programjára, megvárom és  addig gondolkodhat azon, valóban kíván-e alkalmazni. Megfelel így?

A férfi válasz helyett áttornázta magát a vezető melletti ülésre, ami tekintve hosszú lábait, igazi akrobatikus mutatványnak tetszett. Julie beült és indított. A következő pillanatban pedig már az autófolyam részeként  gurultak a cél felé. Robert elismerően biggyesztette a száját, de nem szólt egy szót sem. Kicsit talán még szégyenkezett is, amiért férfi létére ez neki korántsem volt ennyire egyszerű, magától értetődő művelet.

Egy ideig csendben üldögéltek, de aztán a férfi nem bírt tovább a kíváncsiságával.

-Tudom, biztosan mindenki ezzel a kérdéssel kezdi, de egy ilyen csinos, fiatal nő, szinte még kislány miért éppen sofőrködésre adja a fejét?

Julie zavartan konstatálta magában, hogy a csinos fiatal nő, szinte még kislány megfogalmazásra halványan elpirult. Tulajdonképpen még senki nem kérdezte ezt tőle, hiszen a limuzinos kuncsaftjai számára szinte észrevétlen volt a fallal elválasztott vezetőfülkében.

-Nem ez volt az életcélom, bár most örülök, hogy már kislányként érdekeltek az autók. Még szerelni is tudnám őket, de erre szerencsére ritkán kerül sor - vetett egy pillantást ápolt kezeire. -A főiskola alatt jó zsebpénzt hozott az időnkénti sofőrködés, most pedig kényszermegoldás, mert hiába szereztem meg a diplomát, nem volt szerencsém az álláskereséssel. Gondoltam, amíg álmaim állásával összetalálkozom, megint a volán mögé ülök. Az is igaz, némileg kötetlenebb munkára számítottam. Ilyen szoros időbeosztás mellett nehéz lesz állásinterjúkra járnom.

Közben megérkeztek a célhoz és várakozóan Robertre tekintett.

-Mikorra jöjjek Önért?

-Máris itt akar hagyni? – nézett rá csúfondárosan a férfi. -Ha már az a szerencse ért, hogy  újabb női segítővel bővült a csapatom, akkor megtehetné azt a szívességet, hogy velem tart és elmondja nekem az őszinte véleményét azokról a göncökről, amiket fel kell próbáljak. Nem igazán értek a divathoz, és bár szakemberek öltöztetnek, de néha olyan érzésem van, nem igazán passzolnak hozzám a ruháim.

Julie elképedten nézett rá? Ezt vajon komolyan gondolja? Ez az ember nézett már valaha tükörbe? Hiszen minden fotón tökéletes összhangban van a kócos fej és a laza szerelés vagy a gondos fodrász-remek és a márkás öltönyök. Kuncogva gondolt a reggeli tépelődésére, amikor ő maga sem tudta, miben menjen a megbeszélésre.Ő mint divattanácsadó? Leendő munkaadója még nem tudja, milyen rossz lóra tett, ami az ő öltözködési tanácsait illeti.

Robert kíváncsian figyelte a tépelődését. Magában vidáman arra gondolt, hogy minden nőismerőse imádta a szép ruhákat, nem volna igazságos a sorstól, ha pont ezt a nőt nem érdekelné a divat. A legutóbbi bordó öltönynél elvesztette a bizalmát  Stephanie ítéletében. Még egyszer nem szerette volna, ha majmot csinálnak belőle élete egyik fontos pillanatában. De az idő már sürgette őket, így kérdőn nézett a lányra.

-Nos, akkor bekísér?

Julie nagyot sóhajtva kiszállt és megkerülte az ajtót.

A férfi a telefonját nyomogatta éppen, amikor a mellette lévő ajtó kinyílt. Ahogy a lány szolgálatkészen tartotta az ajtót, érezte, hogy a füle pirulni kezd.

-Ne csinálja már ezt velem! Mégiscsak maga a nő. Nekem kéne tartanom az ajtót.

Julie vidáman nézett le rá.

-Úgy látom, még magának is tanulnia kell a szerepét. Maga a munkaadóm, én csak egy egyszerű sofőr vagyok. Az ajtót ebben a felállásban nekem kell tartanom.

Robert hunyorogva nézte, megcsóválta a fejét, majd hosszú ujjával hívogatóan intett neki. Julie közelebb hajolt. A férfi egy pillanatra elveszett a fehér blúz kivágásából előbukkanó látványban, aztán  erőt vett magán és halkan így szólt:

-Kérem, szálljon vissza egy pillanatra!

Julie vállat vonva felegyenesedett és gyors léptekkel visszatért a vezető felöli oldalra, beült.

-Meggondolta magát? Továbbmegyünk?

-Nem. Csak egy nagyon egyszerű dolgot most tisztáznunk kell. – válaszolt a férfi. -Igaza van, maga a sofőröm. Mert én egy lehetetlenül kétbalkezes pasas vagyok, ha a vezetésről van szó. De maga egyúttal a bizalmasom is, aki rövidesen többet fog tudni rólam, mint a barátaim, sőt megkockáztatom, mint a családom. Azonkívül nő, aki fényévekkel ügyesebben kezeli ezeket a gépszörnyeket, mint én, és éppen ezért van bennem némi kisebbségi érzés magával szemben. Ne tetézze ezt még azzal is, hogy férfiatlanná tesz, amikor az udvariasság elemi szabályait is fordítva alkalmazza. Kérem! Egyezzünk meg abban, hogy bár a kormány mögött maga ül, de ha bemegyünk valahova, én megyek elöl, ha előre engedem, akkor elfogadja ezt a gesztust. És a kocsiból is csak azért szállunk ki egyszerre, hogy minél előbb eltűnhessünk a kíváncsi tekintetek elöl. Erről jut eszembe még egy dolog. Előbb-utóbb valakinek biztos fel fog tűnni, hogy sokat látnak minket egymás társaságában. Biztosan szárnyra kelnek majd ezzel kapcsolatban találgatások, sőt, sok „jól értesült” hírharang majd össze is boronál bennünket. Van az életében valaki, bárki, akit ez bánthat?

Juliet meglepte a beszélgetés fordulata. De igyekezett higgadtan válaszolni.

-Nem, nincs senki. A szüleim nem élnek, a nagybátyám tudja, hogy amikor kettőnket együtt lát, akkor a munkámat végzem. És ha arra gondol, hogy van-e valakim, hát pillanatnyilag ez ügyben is teljes sikertelenséget könyvelhetek el, szóval senki.

-Hát, lefegyverző az őszintesége. Az első dolgot igazán sajnálom, az utóbbinak viszont kifejezetten örülök. – válaszolta a férfi. –Mármint arra gondolok, hogy számomra szerencsés helyzet, hogy senkivel nem kell osztozkodnom magán. A munkabeosztása finoman kifejezve is hektikus lesz, bár igyekszem nem mérgezett egérként futkosni a városban, de azért majdnem minden napra jut valami. Az esti programokra is szívesebben mennék a társaságában, mint egyedül, taxival. Azt hiszem, ezt nem is kell megmagyaráznom.

-De, talán mégis. – válaszolta éles hangon Julie, akiben egy szörnyű gyanú kezdett gyökeret verni. Ha ez a ficsúr azt gondolja, hogy ő sofőr és barátnő lesz egy személyben, akkor nagyon rossz helyen kopogtat. A munkát és a szórakozást sosem keverte és még ezek a gyönyörű szürke szemek sem tudnák erre rávenni. Legalábbis erősen remélte.

-Nos, csak arra gondoltam – pontosított a férfi -, hogy mivel nincs állandó barátnőm, ha néha hölgytársaságban illene megjelennem, talán megtenné nekem azt a szívességet, hogy elkísér. Persze, nem kötelező, de talán Ön is élvezné ezeket az összejöveteleket. És ki tudja, talán még a jövőbeni állása is egy ilyen alkalommal találhatna magára. Nem kell úgy viselkednie, mintha a barátnőm lenne, de egyértelművé tenném, hogy velem jött és velem távozik. Nem kell attól tartania, hogy kéretlen zaklatásoknak tenné ki a társaság bármelyik tagja. Más kérdés, ha esetleg szívesen venné valaki „zaklatását”, de akkor kérem elsőként nekem szóljon. Megoldjuk. Egy valamit azonban mindenképpen számításba kell vennie, mert ha együtt jelenünk meg, akkor szaftosabbnál szaftosabb képzelgések jelennek meg hamarosan a pletykarovatokban. Ettől nem tudom megvédeni. De mivel mindketten tudjuk az igazságot és nincs, akinek ezek a cikkek fájdalmat okozzanak, talán nem is kell ezekkel foglalkoznunk.

-Muszáj ezzel kapcsolatban most azonnal választ adnom? – kérdezte a lány. Jó lenne egy jó barátom véleményét is kikérni a dologról, vagy csak otthon, nyugodt körülmények között átgondolnom.

-Ennél nyugodtabb körülmények között? – kérdezte a férfi és megemelte híresen dús, beszédes szemöldökét. -Nos, ha erre van szüksége, ám legyen, de ha jól tudom, Stephanie már ma este választ vár magától, hogy vállalja-e a megbizatást vagy sem. És arra kérem, amennyiben ettől a baráttól tanácsot kér, közben gondoljon a szerződés titoktartási záradékára.

A lány erre már csak bólintott, aztán kérdőn nézett a férfira.

-Nos, akkor háromra indulunk?

Robert mosolyogva csóválta meg a fejét.

-Látom, megértette a lényeget. Nos, akkor háromra. Három… és már nyitotta is az ajtót. Julie nevetve igyekezett utána.

A próbaszalon, ahova tartottak, a második emeletet foglalta el. Amikor a liftből bevonultak, Robert hosszú lépteit arányosan hosszú női sóhajok követték, Julie megjelenését pedig izgatott sugdolózások.  A próbára minden készen állt. A neves divatszalon öt különböző színű öltönyt bocsátott rendelkezésre a hozzájuk tartozó összes kiegészítővel, a mandzsettagomboktól a cipőkig. Robert türelmetlenül kapkodta magára az összeállításokat. Egyetlen nadrág kivételével minden úgy állt rajta, mintha direkt a méretére szabták volna. Talán úgy is volt, Julie nem tudta, ezekben a körökben mik a szokások, de az a néhány alkalom, amikor a férfit a bemutatókon látta, nyilvánvalóvá tette, hogy nem konfekcióöltönyökben vonul végig a vörös szőnyegen. Az az egyetlen nadrág viszont… Julie zavarában azt sem tudta merre nézzen. Csak egy leheletnyit volt kisebb a méret a szükségesnél, de megmutatott mindent, amire a lány úgy érezte, még álmában sem volt kíváncsi. Robert jót mulatott a lány zavarán, de igyekezett nem zavarba hozni. Amikor végre visszavedlett a szakadt farmerba, Julie nem is tudta, hogy most jobb helyzetben van-e. Az a szakadás a térdén szinte vonzotta a tekintetét. Amikor végre újra a kocsiban ültek, nagyot sóhajtott, aztán belekezdett.

-Rendben van. Elvállalom a munkát. Felhívom Stephaniet és tisztázzuk a részleteket. De van egy feltételem.

-Egy feltétele??? – A férfi az orra hegyére húzta a napszemüvegét és fölötte villantotta a lányra a bűvös szürke szemeket.

-Soha, semmilyen körülmények között nem játszik rá, hogy több van közöttünk barátságnál. Ennél kevesebbet valószínűleg végképp nem hinne el senki, de ennyit még bevállalok én is. Megígéri, hogy nem hoz direkt zavarba sem tettekkel, sem kijelentésekkel idegenek előtt. És nem közeledik hozzám férfiként az akaratom ellenére olyan mondvacsinált indokkal, hogy a jelzéseimből erre érzett felhatalmazást.

A férfi elgondolkodva nézte egy ideig, majd nagyot sóhajtva ennyit mondott:

-Ez azért egynél több feltételnek tűnt. De megnyugtatom, nem szokásom nőket kellemetlen helyzetbe hozni és rájuk erőszakolni magam még kevésbé.

Julie elpirult az enyhén bosszús, kioktató hangnemre.

-Sajnálom, ha így értelmezte, nem egészen így gondoltam. De a lényeget tekintve köszönöm az ígéretét. És most hazaviszem.

A férfi bemondta a címet, majd lecsukta a szemeit, és hazáig ki sem nyitotta őket. Julie már-már azt hitte, elaludt, de amikor megálltak a szálloda mélygarázsában, a férfi egy hirtelen mozdulattal lekapta a szemüvegét és feléje fordult.

-Fantasztikusan magabiztosan kezeli ezt az öreg jószágot, de most kössön ismeretséget egy új barátunkkal. A jövőben szeretném kihasználni a segítségét és inkább ezzel járkálni. Azzal a mellettük parkoló mélyzöld, vászontetős Porschéra mutatott. Julie szeme felragyogott a tüzes kis kocsit látva. Ha ezt egyszer nekiereszthetné az útnak!

Robert az orra alatt dörmögve kászálódott ki a kocsiból.

-Látom, azért van, ami lázba tudja hozni.