"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. május 20., vasárnap

A szerelem 4 keréken érkezik 8.


A következő néhány napban Julienak annyi dolga volt, hogy csak esténként volt ereje Robertre gondolni. Pont akkor, amikor jobb lett volna, ha nem teszi. A régi lakásába költöztető céget rendelt, még a legapróbb személyes tárgyait is idegenek csomagolták össze. Bízott benne, hogy Kai már valóban nem jelenthet veszélyt, de még véletlenül sem akarta látni. Alfred bácsi örömmel fogadta be, de ahányszor Julie munkáért jelentkezett nála, minden alkalommal sajnálkozva tárta szét a kezét. Nem tudta mi történt a színész és az unokahúga között, de nem kellett sok ész hozzá, hogy a lényeget kitalálja. A lány szenvedett, de nem akart beszélni a történtekről, így aztán hagyta. Ismerte már annyira, hogy tudja, ha saját magával tisztázta a dolgokat, őelőtte is meg fog nyílni.
Julie újra elküldte az önéletrajzát néhány céghez. A könyvszerkesztés mellett már lassan bármi érdekelte volna, aminek az íráshoz köze van. Egy helyre már behívták interjúra, de micsoda fiaskó volt az is. A szemben ülő nő már-már feltűnően vizsgálgatta a vonásait, Aztán nem bírta tovább és rákérdezett:
-Nem magát említették közös cikkben Robert Pattinsonnal?
Az interjúnak itt volt vége. Felállt és szinte elmenekült az irodából. Ettől félt, és lám, hiába mondott nemet Robertnek, a pletykák így is utolérik. Amikor otthon a ház előtt egy újságíró és egy fotós szólította meg, kezét az arca elé téve menekült be a házba. Tulajdonképpen egyre többször gondolt rá, hogy felesleges áldozat volt Robertet elutasítani. Az élete már így sem, úgy sem lehet a régi. A kíváncsiskodók még egy darabig akkor is megtalálják, ha az életben nem találkozik többet a férfival, és a fájdalom… hát, az csak nem akart szűnni. Maga előtt látta a férfi mosolyát, ahogy összpontosítva ráncolja a homlokát, csücsörít a szájával vagy éppen az ajkát harapdálja. Ha zenét hallgatott, máris látta maga előtt az asztalon ritmust doboló hosszú ujjakat. Amikor pedig a parton sétált, hosszú lábú bézbólsapkás férfit vizionált a közelében. Szinte látta, ahogy mezítláb élvezettel túrja a meleg homokot.  A kegyelemdöfést pedig az újságban megjelent hosszú riport adta. A férfi válaszai szinte a fülébe csengtek azon a bársonyos hangon, amivel szerinte jeget is árulhatott volna az eszkimóknak, biztos vevők lettek volna rá. Csak ő volt olyan őrült, hogy el tudta engedni harc nélkül. Csakhogy ezt a harcot leginkább önmagával kellett volna megvívnia, és erre pillanatnyilag nem volt képes.  Nem tudott olvasni sem, mert minden történetről azonnal az jutott eszébe, mennyire lenne megfelelő szerep Robert számára. Ha pedig a romantikus könyvekre fanyalodott… na, nem… azokat inkább ki sem nyitotta.
Néhány napon belül Robert elutazik Európába. Cannesba megy, a filmfesztiválra. Mennyire várta, hogy a filmjét végre bemutassák, hogy a világ annyi fanyalgás után eldöntse, elfogadják-e végre igazi színészként, vagy örökre a nyakán marad a tinibálvány címke. Julie akkor még eljátszott a gondolattal, hogy vele tart és ha a rendezvények között adódna néhány üres óra, nyugodt pillanat, akkor megmutatta volna neki a francia riviéra igazi, reflektorfénytől távoleső szépségeit. De már ebből sem lesz semmi.  Ült magába roskadva és hangtalanul siratta a soha meg nem valósuló álmait. A legnagyobb önsajnálat közepette a telefon csörgésére riadt fel.
-Stephani Ritz vagyok, Julie. Ne haragudjon, hogy zavarom, de baj van.

Robert eleinte türelmesen várt. Aztán egyre türelmetlenebbül. Julie nem jelentkezett. Pedig annyira biztos volt benne, hogy pár nap után rájön, hiba volt gyáván megfutamodni az érzései elől. Az interjúkon mostanában egyre inkább szétszórt volt, a fotózásokon kedvetlen, a fotósokat az őrületbe kergette azzal, hogy a mélabún, vagy inkább közönyön kívül nem volt képes más arcot produkálni. Az edzőterembe pedig már be sem tette a lábát. A szponzorok kezdtek idegeskedni. Otthon pedig, ha lehet azt a hotelszobát otthonnak nevezni, hát ott szabályos idegrohamok jöttek rá, főleg ha valaki kéretlen jótanácsokkal akarta ellátni. Soha nem volt éhes, de szomjas annál inkább. Ilyenkor Stephani és Dean igyekeztek a lelkére beszélni. Dean még a testvérét, Lizzyt is felhívta és a segítségét kérte. Másnap majdnem a teljes család ott volt és közös erővel próbáltak a lelkére beszélni. De úgy nehéz volt, hogy Rob mindenkivel udvariasan közölte, hogy foglalkozzon a saját dolgával, neki semmi baja, köszöni az aggódást, de azt tartogassák más időkre. És ezek után becsapta az orruk előtt az ajtót. Cannes vészesen közeledett, a vörös szőnyegen egy feldobott, vonzó sztárt kellett volna prezentálni, de a férfi lassan csak árnyéka volt önmagának. Az egyetlen, akivel hajlandó volt szóba állni, az örökké ökörködő Tom volt. Így aztán mindenki Tomot győzködte, hogy próbáljon a barátjára hatni. De ő érezte, hogy ehhez kevés. Felhívta a többieket és válságstáb-megbeszélést tartottak. Mindannyian tervezték, hogy Cannesba is elkísérik, de nyilvánvaló volt, hogy a dolog már nem ér rá addig.
-Nőt kéne szereznünk neki – javasolta a dolgokat mindig leegyszerűsítetten látó Tom.
-Ja, nőt… de Juliet, mást aligha akarna most látni – ellenkezett Marcus.
-Azért egy próbát tehetnénk. Legalább ebből a depresszióból kirángatnánk. Ha egy dührohammal, akkor azzal. Csak reagáljon már valamire. – okoskodott Bobby. -A franciák úgyis visszahívták a fotózás miatt, mert megsérült a fotós memóriakártyája és egy csomó felvétel elszállt. Cannes előtt még odamegy. Ott kéne letámadni, mondjuk annak a dögös kis szőkének. Szerintem nem is kéne sokáig győzködnünk őt sem.
Bobby vállalta is, hogy leszervezi a dolgot, természetesen úgy, hogy barátjuk ebből mit se sejtsen. Marcus pedig megígérte, hogy Julie-nak néz utána. Lehet, hogy a két kis béna a város két szélén kókadozik, ahelyett, hogy középen találkozva boldogan élnék a világukat. Tom minden ötletet támogatott, de a fejét vakarva elhárított minden cselekedni valót. –Én mindennap beszélek vele, de ne akarjátok, hogy bármi konkrétumról tudjak, mert amilyen meggondolatlan nagy pofám van, tuti elszólnám magam előtte.
Marcus már másnap felhívta Alfred bácsi cégét és autót rendelt. Azzal a feltétellel, hogy Julie lesz a sofőr. A diszpécser sajnálkozva közölte, hogy a kisasszony már nem vállal több munkát a cégnél. Nem volt más megoldás, személyesen kellett felkeresnie. Nem volt otthon. Már egészen kétségbeesett, hogy nem tud a lánnyal beszélni, amikor a kis Morris megállt a kapu előtt. Julie kiszállt és a következő pillanatban egy férfi kászálódott ki a túloldalon. Az ajtó után nyúló Marcus keze megdermedt. Hát, így azért kicsit más a kép. A lány ezek szerint továbblépett. A páros nevetgélve tűnt el a házban.  Marcus nagyot sóhajtva nyúlt a telefon után.
Julie közben a közelgő viharfelhőkről mit sem sejtve kávét főzött valamikori csoporttársának. Josh a számítógépes korrektúrázás rejtelmeire oktatta a lányt már napok óta. Ezek voltak azok az órák Julie napjaiban, amikor a koncentrálás miatt biztosan nem Roberttel foglalkozott, így aztán még ezért is hálás volt a fiúnak. Josh közben nevetgélve mesélt legújabb hódításáról, a lakása alatti kávézóban dolgozó szép szőke lányról, aki természetesen színésznőnek készült. A fiú nem is értette, miért hiszi minden lány, hogy két croissant és egy habos kávé felszolgálása közben találja meg őket a nagy szerep. Beállította Julie gépén is a programot, aztán a kávét megköszönve elment. De Marcus addigra már nem parkolt a ház előtt.
A haverok újabb kupaktanácsot tartottak. Megmondják Robertnek vagy sem, hogy Julie nyilvánvalóan túllépett rajta? A sörök fogytak, de a döntés még nem született meg. Egyszer csak  Robert lépett be az étterembe. Tom azonnal lefagyott. –Jaj, én marha… kérdezte, hogy feljövök-e este, de azt mondtam, nem, mert veletek itt találkozom. Eszembe se jutott, hogy ő is idejön. Hiszen nem mozdult ki már ezer éve.
Erőltetett vigyorgással fogadták Robertet, aki azonnal megérezte, hogy alighanem róla beszéltek.
-Legalább ti ne akarjatok szent beszédet tartani, oké!? – figyelmeztette őket.
Tom védekezően felemelte a kezét: -Eszemben sincs. Bobby, csak bólogatott: -Dettó. De Marcus, akiben egy ideje már forrongott a mondanivaló, és elég bátorítást töltött már magába, kibökte:
-Hülye vagy, hogy itt emészted magad. Nem hallgatsz meg senkit, szenvedsz, miközben a csaj, aki kb. öt percig volt a barátnőd, már megkönnyebbülten túllépett rajtad.  
Robert  lassan emelte fel a fejét, hogy barátjára nézzen:
-Mi a jó francról beszélsz te? – nézett rá dühtől vörös fejjel.
-Láttam ahogy egy pasival nevetgélve ment haza. Erről beszélek. Te napról napra kiütöd magad, ő meg már arra sem emlékszik, hogy …
A mondat itt megszakadt. Meg Marcus szemöldöke is. Robert nézte az öklét, amivel a barátja felé sújtott, aztán felpattant és kirohant. Tom és Bobby utána. Egyedül Marcus szorongatta az asztalkendőt a homlokához és a számlát kérte.
Robert az éppen vendégeket hozó taxiba pattant. Hazaérve azonnal pakolni kezdett. Holnap kéne indulnia arra az átkozott fotózásra, hát, majd egy kicsit előbb ér oda. Legalább lesz ideje ismerkedni a várossal is. És ki tudja, hátha akad valaki, aki a magányára is orvosságot jelent.
Dean már rutinosan jelent meg érte, hogy a reptérre vigye. Amit Robert nem tudott, hogy közben Stephaniet is felhívta.

Stephanie nem köntörfalazott.
-Julie, Robert azt hiszem, jó szokása szerint valami őrült nagy marhaságot készül elkövetni. De most még hibáztatni sem hibáztathatom, mert kiváló barátainak sikerült nagyon belekavarni a dolgokba. De mindenekelőtt egy kérdés: Valóban igaz, hogy egy férfival láthatták tegnap hazatérni?
Julie már Stephanie hangjától is sokkot kapott, a belépőjétől megszűnt a szíve dobogni, de most úgy nézett a kezében tartott telefonra, mintha az hirtelen valami nyálkás csúszómászóvá alakult volna át.
-Hogy micsodaaa? – kérdezett vissza. Valaki, talán éppen Robert látta tegnap Josht és őt? Uramisten, el tudja képzelni, hogy hatott ez a kép…
-Nem, Stephanie, nem igaz, legalábbis nem úgy, ahogy hangzik. Josh egy régi csoporttársam, aki a számítógéppel kapcsolatban segített egy problémám megoldásában. Nem pasiztam be hirtelen az elmúlt napokban, ha ez az, amit tulajdonképpen kérdezni akart.
-Hála Istennek! Egy gonddal kevesebb – mormolta bele a nő a telefonba. Nos, akkor Julie, kérem figyeljen rám. Roberttel baj van, de ezt már mondtam. Amit még mondani akarok, hogy ezt a bajt azt hiszem, a világon senki más nem orvosolhatja, csak maga. Feltéve, ha hajlandó nekem segíteni. És azt hiszem, nemcsak nekem, hanem saját magának és Robertnek. Nos, hajlandó?
Eközben Robert az óceán felett Párizs felé repülve kezdett kicsit kijózanodni. Már megint  túl hirtelen reagált. Ráadásul egy olyan hírre, ami végül is nem is biztos, hogy igaz. Lehet félreértés is, nem? Szegény Marcus, őt sem kellett volna orrbavágni, de ahogy azok a szavak elhagyták barátja száját, úgy hagyta el őt a józan esze, nem vitás. A párizsi szállodába érve tett egy tétova kísérletet. Felhívta a fotóst és kerek perec rákérdezett, megoldható-e, hogy egy nappal korábban  készítsék el azokat az átkozott fotókat. Persze, megoldható. A részletekben hamar megegyeztek és Robert  rövid pihenő után próbálta magát minél előbb fotózható állapotba hozni. Szerencsére ezeken a fotókon amúgy sem a kisimult babyface oldalát kell domborítsa.
Jó pár órával később Robert már megbánta, hogy ebbe az egész pótfotózásba belement. Oké, ő maga szorgalmazta, hogy felkavaró, meghökkentő, akár kicsit botrányos képek készüljenek, na, de amilyen ötlettel ma itt előálltak, hát, nem sok hiányzott, hogy megfutamodjon. A botrány, na, az garantáltan meglesz. Még van beleszólása a megjelentetni kívánt képekbe, de ehhez előbb ki kell pihenje magát, mert az agya már teljesen működésképtelen. A hotelben  hosszú ideig álldogált a forró zuhany alatt, de még így is úgy érezte, hogy ennek a rámenős szőkének az érintését nem sikerült eléggé lemosnia magáról. A fotós meg csak bíztatta az amúgy is lelkes leányzót. Robert pedig szégyen ide vagy oda, de megfutamodott. Végül is aligha az volt a cél, hogy az ágyjeleneteket  élesbe fordítsák. De fából kéne annak lennie, aki csak a munkát látta volna ebben a helyzetben. Uramisten, ahogy az ágyban szinte rátekeredett, akár egy kígyó. Aztán belelendült és nyalta… hát, nem sok hiányzott, hogy azt mondhassa, hogy nyalta a fülétől a farkáig. Hiba volt ilyen kiéhezetten ezt a már-már erotikusba hajló fotózást elvállalni, ez már biztos. De amikor aláírta, még fogalma sem volt róla, hogy ide futnak ki a dolgok. Na, most már mindegy. Öt perc szünetet kért, mondván, fontos telefonja lenne, aztán erőt vett magán és visszament. De a kis szöszinek is értésére adta, hogy meddig és ne tovább. Juliera gondolt, hogy vele bezzeg  megvalósította volna a fotós minden titkos álmát, igaz, nem valószínű, hogy nézőközönség előtt. Julie… hát, jobb, ha most nem gondol rá, holnap irány Cannes, és hamarosan kiderül, ha mint pasi nem is, de mint színész megállja-e a helyét.
Julie még mindig bizonytalanul üldögélt a Párizs felé tartó gépen. Nem kapott már átszállás nélküli jegyet Cannesba, így nem tarthatott Stephanieval, de ha szerencséje van, az átszálláskor alig fél órát kell várakozzon. Csak érjen időben Párizsba, mert ha a csatlakozást lekési, valószínűleg már csak vonattal tud majd tovább menni. Mostanra már belátta, hogy örök életében bánná, ha legalább egy esélyt nem adna ennek a kapcsolatnak. Stephanie szerint csak rajta múlik a dolog. De hogy hogyan fogjon hozzá, még fogalma sem volt róla. Alfred bácsi régi kedves ismerőse egy Cannes melletti kis házat bocsátott a rendelkezésére, hiszen a fesztivál miatt már minden szállás elfogyott nem csak a városban, de a környéken is. A kedves ismerősnek, akiről időközben kiderült, hogy Alfred bácsit némiképp romantikus érzelmek fűzik hozzá,  csodás környezetben, egy kissé elhagyott partszakaszon  áll a háza. Ha minden a lehető legjobban alakul, akkor nem kell majd esténként egyedül magára zárnia az ajtót.  
Közben a gép leszálláshoz készülődött. Julie az órájára nézett. Ha semmi nem jön közbe, még pont eléri a csatlakozást. Kézipoggyászával szinte futólépésben kereste a cannesi gép beszállópultját. Már az utolsó felszólítás is elhangzott, amikor a jegykezelőnek átadta a jegyét. A gép testéhez kígyózó alagútban egy kísértetiesen  ismerős bézbólsapkás nyurga alak tűnt el előle. Szíve azonnal őrült ritmusban kezdett dörömbölni a mellkasában. –Nyugi! – mondta magának. Ha már minden magas farmernadrágos alakban Robertet véli felfedezni, mi lesz, ha majd összetalálkoznak?

4 megjegyzés:

zsorzsi írta...

Komolyan Jutka ,azt hittem ,hogy már elkezd forgkönyvet írni Julie....és Marcihoz jut.....de nem így lett .XDDDD

Gabó írta...

HaHaHa! Baráti kupaktanács! ;)
Egyem a szívüket! XD
Egyik okosabb volt mint a másik.
Julie lassan kezd megvilágosodni. Rájött, hogy így is , úgy is zaklatják, kár volt a még ki sem bontakozott szerelmet eldobni. Helyes! ;)
Robert meg a kis bunyós! XDDD A féltékenység mire nem képes?!
Hát még egy kígyózó, felbátorított Szöszi!
Szegény kiéheztetett hősünk bírta ameddig bírta....aztán nyúlcipőt húzott!
akkor most irány Franciahon, és a Riviéra?!
Jájjj, de izgisnek ígérkezik! Alig tudom kivárni, hogy ezek ketten mit bénáznak majd!

Henrieme írta...

Hát szerintem nem fognak bénázni . .bár mind a ketten elég vehemensek. Rob is hirtelen haragú. Julie mondjuk nem az, de ő meg mindent túl bonyolít. Szerintem fogunk mi még röhögni rajtuk.

Cannes oh, de szeretnék most ott lenni, de még 2 nap!

Kíváncsian várom a folytatást!

csez írta...

Megint 2 fejezetet sikerül egyszerre komizni, még jó is, mert Julie kicsit kiakasztott az előzőnél ;) de így most jobb XDDDD nekem is....
Bár ez így nem is igazi komi... Bocsánat!
Nekeeeem tetszik!!!

És a Heni munkája is ;)