A következő néhány napban Julienak annyi dolga volt, hogy
csak esténként volt ereje Robertre gondolni. Pont akkor, amikor jobb lett
volna, ha nem teszi. A régi lakásába költöztető céget rendelt, még a legapróbb
személyes tárgyait is idegenek csomagolták össze. Bízott benne, hogy Kai már
valóban nem jelenthet veszélyt, de még véletlenül sem akarta látni. Alfred
bácsi örömmel fogadta be, de ahányszor Julie munkáért jelentkezett nála, minden
alkalommal sajnálkozva tárta szét a kezét. Nem tudta mi történt a színész és az
unokahúga között, de nem kellett sok ész hozzá, hogy a lényeget kitalálja. A
lány szenvedett, de nem akart beszélni a történtekről, így aztán hagyta.
Ismerte már annyira, hogy tudja, ha saját magával tisztázta a dolgokat, őelőtte
is meg fog nyílni.
Julie újra elküldte az önéletrajzát néhány céghez. A
könyvszerkesztés mellett már lassan bármi érdekelte volna, aminek az íráshoz
köze van. Egy helyre már behívták interjúra, de micsoda fiaskó volt az is. A
szemben ülő nő már-már feltűnően vizsgálgatta a vonásait, Aztán nem bírta
tovább és rákérdezett:
-Nem magát említették közös cikkben Robert Pattinsonnal?
Az interjúnak itt volt vége. Felállt és szinte elmenekült az
irodából. Ettől félt, és lám, hiába mondott nemet Robertnek, a pletykák így is
utolérik. Amikor otthon a ház előtt egy újságíró és egy fotós szólította meg,
kezét az arca elé téve menekült be a házba. Tulajdonképpen egyre többször gondolt
rá, hogy felesleges áldozat volt Robertet elutasítani. Az élete már így sem,
úgy sem lehet a régi. A kíváncsiskodók még egy darabig akkor is megtalálják, ha
az életben nem találkozik többet a férfival, és a fájdalom… hát, az csak nem
akart szűnni. Maga előtt látta a férfi mosolyát, ahogy összpontosítva ráncolja
a homlokát, csücsörít a szájával vagy éppen az ajkát harapdálja. Ha zenét
hallgatott, máris látta maga előtt az asztalon ritmust doboló hosszú ujjakat.
Amikor pedig a parton sétált, hosszú lábú bézbólsapkás férfit vizionált a
közelében. Szinte látta, ahogy mezítláb élvezettel túrja a meleg homokot. A kegyelemdöfést pedig az újságban megjelent
hosszú riport adta. A férfi válaszai szinte a fülébe csengtek azon a bársonyos
hangon, amivel szerinte jeget is árulhatott volna az eszkimóknak, biztos vevők
lettek volna rá. Csak ő volt olyan őrült, hogy el tudta engedni harc nélkül.
Csakhogy ezt a harcot leginkább önmagával kellett volna megvívnia, és erre
pillanatnyilag nem volt képes. Nem
tudott olvasni sem, mert minden történetről azonnal az jutott eszébe, mennyire
lenne megfelelő szerep Robert számára. Ha pedig a romantikus könyvekre
fanyalodott… na, nem… azokat inkább ki sem nyitotta.
Néhány napon belül Robert elutazik Európába. Cannesba megy,
a filmfesztiválra. Mennyire várta, hogy a filmjét végre bemutassák, hogy a
világ annyi fanyalgás után eldöntse, elfogadják-e végre igazi színészként, vagy
örökre a nyakán marad a tinibálvány címke. Julie akkor még eljátszott a
gondolattal, hogy vele tart és ha a rendezvények között adódna néhány üres óra,
nyugodt pillanat, akkor megmutatta volna neki a francia riviéra igazi,
reflektorfénytől távoleső szépségeit. De már ebből sem lesz semmi. Ült magába roskadva és hangtalanul siratta a
soha meg nem valósuló álmait. A legnagyobb önsajnálat közepette a telefon
csörgésére riadt fel.
-Stephani Ritz vagyok, Julie. Ne haragudjon, hogy zavarom,
de baj van.
Robert eleinte türelmesen várt. Aztán egyre
türelmetlenebbül. Julie nem jelentkezett. Pedig annyira biztos volt benne, hogy
pár nap után rájön, hiba volt gyáván megfutamodni az érzései elől. Az
interjúkon mostanában egyre inkább szétszórt volt, a fotózásokon kedvetlen, a
fotósokat az őrületbe kergette azzal, hogy a mélabún, vagy inkább közönyön
kívül nem volt képes más arcot produkálni. Az edzőterembe pedig már be sem
tette a lábát. A szponzorok kezdtek idegeskedni. Otthon pedig, ha lehet azt a
hotelszobát otthonnak nevezni, hát ott szabályos idegrohamok jöttek rá, főleg
ha valaki kéretlen jótanácsokkal akarta ellátni. Soha nem volt éhes, de szomjas
annál inkább. Ilyenkor Stephani és Dean igyekeztek a lelkére beszélni. Dean még
a testvérét, Lizzyt is felhívta és a segítségét kérte. Másnap majdnem a teljes
család ott volt és közös erővel próbáltak a lelkére beszélni. De úgy nehéz
volt, hogy Rob mindenkivel udvariasan közölte, hogy foglalkozzon a saját
dolgával, neki semmi baja, köszöni az aggódást, de azt tartogassák más időkre.
És ezek után becsapta az orruk előtt az ajtót. Cannes vészesen közeledett, a
vörös szőnyegen egy feldobott, vonzó sztárt kellett volna prezentálni, de a
férfi lassan csak árnyéka volt önmagának. Az egyetlen, akivel hajlandó volt
szóba állni, az örökké ökörködő Tom volt. Így aztán mindenki Tomot győzködte,
hogy próbáljon a barátjára hatni. De ő érezte, hogy ehhez kevés. Felhívta a
többieket és válságstáb-megbeszélést tartottak. Mindannyian tervezték, hogy
Cannesba is elkísérik, de nyilvánvaló volt, hogy a dolog már nem ér rá addig.
-Nőt kéne szereznünk neki – javasolta a dolgokat mindig
leegyszerűsítetten látó Tom.
-Ja, nőt… de Juliet, mást aligha akarna most látni –
ellenkezett Marcus.
-Azért egy próbát tehetnénk. Legalább ebből a depresszióból
kirángatnánk. Ha egy dührohammal, akkor azzal. Csak reagáljon már valamire. –
okoskodott Bobby. -A franciák úgyis visszahívták a fotózás miatt, mert
megsérült a fotós memóriakártyája és egy csomó felvétel elszállt. Cannes előtt
még odamegy. Ott kéne letámadni, mondjuk annak a dögös kis szőkének. Szerintem
nem is kéne sokáig győzködnünk őt sem.
Bobby vállalta is, hogy leszervezi a dolgot, természetesen
úgy, hogy barátjuk ebből mit se sejtsen. Marcus pedig megígérte, hogy Julie-nak
néz utána. Lehet, hogy a két kis béna a város két szélén kókadozik, ahelyett,
hogy középen találkozva boldogan élnék a világukat. Tom minden ötletet
támogatott, de a fejét vakarva elhárított minden cselekedni valót. –Én
mindennap beszélek vele, de ne akarjátok, hogy bármi konkrétumról tudjak, mert
amilyen meggondolatlan nagy pofám van, tuti elszólnám magam előtte.
Marcus már másnap felhívta Alfred bácsi cégét és autót
rendelt. Azzal a feltétellel, hogy Julie lesz a sofőr. A diszpécser sajnálkozva
közölte, hogy a kisasszony már nem vállal több munkát a cégnél. Nem volt más
megoldás, személyesen kellett felkeresnie. Nem volt otthon. Már egészen
kétségbeesett, hogy nem tud a lánnyal beszélni, amikor a kis Morris megállt a
kapu előtt. Julie kiszállt és a következő pillanatban egy férfi kászálódott ki
a túloldalon. Az ajtó után nyúló Marcus keze megdermedt. Hát, így azért kicsit
más a kép. A lány ezek szerint továbblépett. A páros nevetgélve tűnt el a
házban. Marcus nagyot sóhajtva nyúlt a
telefon után.
Julie közben a közelgő viharfelhőkről mit sem sejtve kávét
főzött valamikori csoporttársának. Josh a számítógépes korrektúrázás rejtelmeire
oktatta a lányt már napok óta. Ezek voltak azok az órák Julie napjaiban, amikor
a koncentrálás miatt biztosan nem Roberttel foglalkozott, így aztán még ezért
is hálás volt a fiúnak. Josh közben nevetgélve mesélt legújabb hódításáról, a
lakása alatti kávézóban dolgozó szép szőke lányról, aki természetesen
színésznőnek készült. A fiú nem is értette, miért hiszi minden lány, hogy két
croissant és egy habos kávé felszolgálása közben találja meg őket a nagy
szerep. Beállította Julie gépén is a programot, aztán a kávét megköszönve
elment. De Marcus addigra már nem parkolt a ház előtt.
A haverok újabb kupaktanácsot tartottak. Megmondják
Robertnek vagy sem, hogy Julie nyilvánvalóan túllépett rajta? A sörök fogytak,
de a döntés még nem született meg. Egyszer csak
Robert lépett be az étterembe. Tom azonnal lefagyott. –Jaj, én marha…
kérdezte, hogy feljövök-e este, de azt mondtam, nem, mert veletek itt
találkozom. Eszembe se jutott, hogy ő is idejön. Hiszen nem mozdult ki már ezer
éve.
Erőltetett vigyorgással fogadták Robertet, aki azonnal
megérezte, hogy alighanem róla beszéltek.
-Legalább ti ne akarjatok szent beszédet tartani, oké!? –
figyelmeztette őket.
Tom védekezően felemelte a kezét: -Eszemben sincs. Bobby,
csak bólogatott: -Dettó. De Marcus, akiben egy ideje már forrongott a
mondanivaló, és elég bátorítást töltött már magába, kibökte:
-Hülye vagy, hogy itt emészted magad. Nem hallgatsz meg
senkit, szenvedsz, miközben a csaj, aki kb. öt percig volt a barátnőd, már
megkönnyebbülten túllépett rajtad.
Robert lassan emelte
fel a fejét, hogy barátjára nézzen:
-Mi a jó francról beszélsz te? – nézett rá dühtől vörös
fejjel.
-Láttam ahogy egy pasival nevetgélve ment haza. Erről
beszélek. Te napról napra kiütöd magad, ő meg már arra sem emlékszik, hogy …
A mondat itt megszakadt. Meg Marcus szemöldöke is. Robert
nézte az öklét, amivel a barátja felé sújtott, aztán felpattant és kirohant.
Tom és Bobby utána. Egyedül Marcus szorongatta az asztalkendőt a homlokához és
a számlát kérte.
Robert az éppen vendégeket hozó taxiba pattant. Hazaérve
azonnal pakolni kezdett. Holnap kéne indulnia arra az átkozott fotózásra, hát,
majd egy kicsit előbb ér oda. Legalább lesz ideje ismerkedni a várossal is. És
ki tudja, hátha akad valaki, aki a magányára is orvosságot jelent.
Dean már rutinosan jelent meg érte, hogy a reptérre vigye.
Amit Robert nem tudott, hogy közben Stephaniet is felhívta.
Stephanie nem köntörfalazott.
-Julie, Robert azt hiszem, jó szokása szerint valami őrült
nagy marhaságot készül elkövetni. De most még hibáztatni sem hibáztathatom,
mert kiváló barátainak sikerült nagyon belekavarni a dolgokba. De mindenekelőtt
egy kérdés: Valóban igaz, hogy egy férfival láthatták tegnap hazatérni?
Julie már Stephanie hangjától is sokkot kapott, a
belépőjétől megszűnt a szíve dobogni, de most úgy nézett a kezében tartott
telefonra, mintha az hirtelen valami nyálkás csúszómászóvá alakult volna át.
-Hogy micsodaaa? – kérdezett vissza. Valaki, talán éppen
Robert látta tegnap Josht és őt? Uramisten, el tudja képzelni, hogy hatott ez a
kép…
-Nem, Stephanie, nem igaz, legalábbis nem úgy, ahogy
hangzik. Josh egy régi csoporttársam, aki a számítógéppel kapcsolatban segített
egy problémám megoldásában. Nem pasiztam be hirtelen az elmúlt napokban, ha ez
az, amit tulajdonképpen kérdezni akart.
-Hála Istennek! Egy gonddal kevesebb – mormolta bele a nő a
telefonba. Nos, akkor Julie, kérem figyeljen rám. Roberttel baj van, de ezt már
mondtam. Amit még mondani akarok, hogy ezt a bajt azt hiszem, a világon senki
más nem orvosolhatja, csak maga. Feltéve, ha hajlandó nekem segíteni. És azt
hiszem, nemcsak nekem, hanem saját magának és Robertnek. Nos, hajlandó?
Eközben Robert az óceán felett Párizs felé repülve kezdett
kicsit kijózanodni. Már megint túl
hirtelen reagált. Ráadásul egy olyan hírre, ami végül is nem is biztos, hogy
igaz. Lehet félreértés is, nem? Szegény Marcus, őt sem kellett volna
orrbavágni, de ahogy azok a szavak elhagyták barátja száját, úgy hagyta el őt a
józan esze, nem vitás. A párizsi szállodába érve tett egy tétova kísérletet.
Felhívta a fotóst és kerek perec rákérdezett, megoldható-e, hogy egy nappal
korábban készítsék el azokat az átkozott
fotókat. Persze, megoldható. A részletekben hamar megegyeztek és Robert rövid pihenő után próbálta magát minél előbb
fotózható állapotba hozni. Szerencsére ezeken a fotókon amúgy sem a kisimult
babyface oldalát kell domborítsa.
Jó pár órával később Robert már megbánta, hogy ebbe az egész
pótfotózásba belement. Oké, ő maga szorgalmazta, hogy felkavaró, meghökkentő,
akár kicsit botrányos képek készüljenek, na, de amilyen ötlettel ma itt
előálltak, hát, nem sok hiányzott, hogy megfutamodjon. A botrány, na, az
garantáltan meglesz. Még van beleszólása a megjelentetni kívánt képekbe, de
ehhez előbb ki kell pihenje magát, mert az agya már teljesen működésképtelen. A
hotelben hosszú ideig álldogált a forró
zuhany alatt, de még így is úgy érezte, hogy ennek a rámenős szőkének az
érintését nem sikerült eléggé lemosnia magáról. A fotós meg csak bíztatta az
amúgy is lelkes leányzót. Robert pedig szégyen ide vagy oda, de megfutamodott. Végül is
aligha az volt a cél, hogy az ágyjeleneteket
élesbe fordítsák. De fából kéne annak lennie, aki csak a munkát látta
volna ebben a helyzetben. Uramisten, ahogy az ágyban szinte rátekeredett, akár
egy kígyó. Aztán belelendült és nyalta… hát, nem sok hiányzott, hogy azt
mondhassa, hogy nyalta a fülétől a farkáig. Hiba volt ilyen kiéhezetten ezt a
már-már erotikusba hajló fotózást elvállalni, ez már biztos. De amikor aláírta,
még fogalma sem volt róla, hogy ide futnak ki a dolgok. Na, most már mindegy.
Öt perc szünetet kért, mondván, fontos telefonja lenne, aztán erőt vett magán
és visszament. De a kis szöszinek is értésére adta, hogy meddig és ne tovább. Juliera
gondolt, hogy vele bezzeg megvalósította
volna a fotós minden titkos álmát, igaz, nem valószínű, hogy nézőközönség
előtt. Julie… hát, jobb, ha most nem gondol rá, holnap irány Cannes, és
hamarosan kiderül, ha mint pasi nem is, de mint színész megállja-e a helyét.
Julie még mindig bizonytalanul üldögélt a Párizs felé tartó
gépen. Nem kapott már átszállás nélküli jegyet Cannesba, így nem tarthatott
Stephanieval, de ha szerencséje van, az átszálláskor alig fél órát kell
várakozzon. Csak érjen időben Párizsba, mert ha a csatlakozást lekési,
valószínűleg már csak vonattal tud majd tovább menni. Mostanra már belátta,
hogy örök életében bánná, ha legalább egy esélyt nem adna ennek a kapcsolatnak.
Stephanie szerint csak rajta múlik a dolog. De hogy hogyan fogjon hozzá, még
fogalma sem volt róla. Alfred bácsi régi kedves ismerőse egy Cannes melletti
kis házat bocsátott a rendelkezésére, hiszen a fesztivál miatt már minden
szállás elfogyott nem csak a városban, de a környéken is. A kedves ismerősnek,
akiről időközben kiderült, hogy Alfred bácsit némiképp romantikus érzelmek
fűzik hozzá, csodás környezetben, egy
kissé elhagyott partszakaszon áll a
háza. Ha minden a lehető legjobban alakul, akkor nem kell majd esténként
egyedül magára zárnia az ajtót.
Közben a gép leszálláshoz készülődött. Julie az órájára
nézett. Ha semmi nem jön közbe, még pont eléri a csatlakozást. Kézipoggyászával
szinte futólépésben kereste a cannesi gép beszállópultját. Már az utolsó
felszólítás is elhangzott, amikor a jegykezelőnek átadta a jegyét. A gép
testéhez kígyózó alagútban egy kísértetiesen ismerős bézbólsapkás nyurga alak tűnt el
előle. Szíve azonnal őrült ritmusban kezdett dörömbölni a mellkasában. –Nyugi!
– mondta magának. Ha már minden magas farmernadrágos alakban Robertet véli
felfedezni, mi lesz, ha majd összetalálkoznak?
4 megjegyzés:
Komolyan Jutka ,azt hittem ,hogy már elkezd forgkönyvet írni Julie....és Marcihoz jut.....de nem így lett .XDDDD
HaHaHa! Baráti kupaktanács! ;)
Egyem a szívüket! XD
Egyik okosabb volt mint a másik.
Julie lassan kezd megvilágosodni. Rájött, hogy így is , úgy is zaklatják, kár volt a még ki sem bontakozott szerelmet eldobni. Helyes! ;)
Robert meg a kis bunyós! XDDD A féltékenység mire nem képes?!
Hát még egy kígyózó, felbátorított Szöszi!
Szegény kiéheztetett hősünk bírta ameddig bírta....aztán nyúlcipőt húzott!
akkor most irány Franciahon, és a Riviéra?!
Jájjj, de izgisnek ígérkezik! Alig tudom kivárni, hogy ezek ketten mit bénáznak majd!
Hát szerintem nem fognak bénázni . .bár mind a ketten elég vehemensek. Rob is hirtelen haragú. Julie mondjuk nem az, de ő meg mindent túl bonyolít. Szerintem fogunk mi még röhögni rajtuk.
Cannes oh, de szeretnék most ott lenni, de még 2 nap!
Kíváncsian várom a folytatást!
Megint 2 fejezetet sikerül egyszerre komizni, még jó is, mert Julie kicsit kiakasztott az előzőnél ;) de így most jobb XDDDD nekem is....
Bár ez így nem is igazi komi... Bocsánat!
Nekeeeem tetszik!!!
És a Heni munkája is ;)
Megjegyzés küldése