Perlekedők 99.

Csendben összebújva élvezték a fürgén hulló cseppek zaját, a lombok susogását, a bokrok aljában elrejtett világítás halvány fényét, amely sárgásra festette a falakat, és ettől valahogy időtlennek tűntek az épület részei. Mint egy mexikói hacienda...

-Szeretem ezt a házat. – szólalt meg Anna, ahogy  szemét végig jártatta a földszint hatalmas üvegablakain és az emeleti nyújtott ablakok előtt megcsillanó kovácsoltvas korlátokon. –Sok benne a fény.

-Én is szeretem. Most már újra szeretem. – vallotta be halkan a férfi, miközben a karját szorosabbra vonta a lány körül. Amikor megvettem, szerelem volt az első látásra; az ingatlanos dörzsölte is a kezét, mert nem is alkudoztam vele. De már akkor is totál para voltam, úgyhogy a beköltözés napján Dean és az emberei végignézték a házat poloskák után kutatva, és a régi zárakat is mind lecseréltettem velük.

-Poloskák? – nézett rá a lány értetlenül, mire a férfi elmosolyogta magát és viccelődve vakarózni kezdett.

-Tudod, kis élősködők… ááá, nem ám, mikrofonok, apró kamerák… soha nem lehet tudni. Biztos túl sok kémfilmet láttam. És időről időre azóta is átnézik, hiszen járnak itt rendezvényes cégek, takarítók, kertészek. Hátha valakinek az az ötlete támad, hogy egy kis mellékesre próbál szert tenni egy apró kémkütyü elhelyezésével. Nem tartozik senkire, hogy  mit csinálok magánemberként. Most, hogy egy csodás sötét hajú szépség az úrnője a háznak, még kevésbé, mint eddig. 

-Mindig egyedül éltél itt? – motyogta Anna, érezve, hogy ezzel a kérdéssel olyan terepre merészkedik, amellyel kapcsolatban nem biztos, hogy hallani akarja a válaszokat, de képtelen volt féket vetni a nyelvére.

-Hát, … nem. ...Először a haverok laktak itt, valahányszor a városban jártak, aztán beköltözött Kris és véget értek a pasibulik. Amikor Kristennel kiderült az a dolog, én itt hagytam és addig vissza se jöttem, amíg el nem költözött. De aztán érdekes hónapok jöttek, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyre több cuccom landol nála, és hát, én magam is. Nem tudtam, hogy ezzel  a házzal mit csináljak, mert túl sok emlék fűzött hozzá, és akkor jó ötletnek tűnt szabadulni tőle, mert nem akartam, hogy bármi is arra az időszakra emlékeztessen, amikor kegyetlen pofont kaptam az élettől; de szerencsére nem megy az olyan könnyen, hogy túl adjak rajta, így amikor végre eldöntöttem, hogy nem csinálom Kristen tovább, akkor legalább volt hová hazajönnöm. Arról nem is beszélve, hogy a kutyáknak ez egy paradicsom. ..De egyébként pont a héten kaptam egy levelet a raktártól, ahol egy csomó dolgot leraktam, hogy  lejárt már a szerződésben rögzített idő, és vagy vigyem a cuccaim, vagy toljam oda a képem és hosszabbítsam meg a szerződést.

-Mik vannak abban a raktárban?

-Hát, egy rakás bútor… amik itt voltak, de akkor úgy gondoltam, hogy nem illenek hozzám. Meg egy csomó vacak, amiket mindenféle bolhapiacokon szedtem össze, hogy egyszer majd jó lesz valamire. Szerintem a tizedére sem emlékszem, ami ott van.

-Menjünk el! Nézzük meg! – nyafogott Anna a hóna alatt. –Imádok mindenféle turikban kotorászni. És tulajdonképpen akartam is már kérdezni valamit…

-Mit? – húzta össze a szemét Robert, megérezve, hogy ez a régóta húzódó kérdés nem lesz valami kellemes.

-Az az ágy a hálószobában…

-Igen? … Nem veszünk vízágyat, mondtam már… - vigyorgott a férfi és ráhajolt, hogy megcsókolja, de a felesége kibújt a karjából.

-Eszembe se jutott a vízágy. Szóval, … ebben az ágyban ...aludtatok Kristennel?

-Anna! … Igen, de … nincs ennek semmi jelentősége. Az csak egy ágy.

-De van! Ki akarom cserélni! – suttogta Anna, mire Robert rábólintott.

-Oké! Kicseréljük. Felesleges pénzkidobás, de ha ez boldoggá tesz… Még mi zavar?

-Van itt még valami holmija? Valami, amit ő vett, de nem vitt magával, valami, ami rá emlékeztet? Egy bögre, egy lámpa… bármi…

-Nincs. Amikor a bomba robbant, mindent elvitt. Látta, hogy addig nem jövök vissza. Tulajdonképpen nem is kellett mondani, hogy menjen és vigye a dolgait; érezte ő, hogy tényleg vége.

-Kényelmes megoldás. – húzta el a száját a lány, és hirtelen valami megmagyarázhatatlan gyengédséget, már-már szimpátiát  érzett a nő iránt, akit szó nélkül utasítottak rá, hogy lépjen ki a pasija életéből. –Legalább tudom, mi a szakítási technikád. – tette hozzá kissé gúnyosan.

-Anna! Ne akard, hogy most ezen vesszünk össze! Nincs technikám. Te különben is a feleségem vagy, az pedig egy egészen más helyzet.

-Miért nem írattál alá velem egy házassági szerződést? – motyogta halkan a lány, mire Robert az álla alá nyúlt és felemelte az arcát, hogy a szemébe nézve válaszolhasson.

-Mert szeretlek és mert bízom benned.

-Ez volt a jó válasz. – mosolyodott el kesernyésen a lány, aztán folytatta: -De tudd, hogy én apám ügyvédjénél hagytam egy nyilatkozatot az esküvő dátumával, hogy amennyiben közös megegyezéssel valaha is elválnánk, akkor én semmire nem tartok igényt, nem perellek asszonytartásért, ilyesmik.

-Anna! – nyögött fel a férfi. –Erre semmi szükség! Meg tudnám védeni az érdekeimet, egy egész stáb dolgozik ezen, de mint mondtam, a mi házasságunk más ügy… szeretjük egymást és bízunk egymásban, és arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy soha nem is engednélek el, szóval semmi szükség ilyen nyilatkozatokra.

-Nem baj, én azt akartam, hogy lásd és lássa mindenki más is, hogy a pénzednek semmi köze ahhoz, hogy hozzád mentem.

-Helyes! De ne is beszéljünk ilyesmiről! – simított végig a lány haján. –Úgysem engednélek el! – ismételte meg, aztán nagyot sóhajtott és ledöntötte a puha párnákra, hogy megcsókolhassa végre.

*

Tom hunyorogva bambult bele az elegáns hálószoba sötétjébe, aztán észrevette, hogy a sötétítő függönyök be vannak húzva. Nem egészen volt magánál, amikor Rob hazahozta, de mintha nem egészen így festett volna ez a szoba. Valami selymeset érzett az arca mellett és a szemei elé húzta. Egy csipkés hálóing volt. Hoppá! Kicsit feljebb húzódszkodott az ágyban és körbenézett, de nő nem tartozott a hálóinghez. Ettől egy kicsit megkönnyebbült, mert nehéz lett volna hazamenni békülni egy ilyen bakival a tarsolyában. Ledobta magáról az ágytakarót és elfintorodott, ahogy a zoknis, szőrös lábszárával szemezett. Póló, alsónadrág van rajta, helyes. Akkor azért nagy orgia nem lehetett. Egy ajtót vett észre maga előtt, nyilván a fürdőszobáét és lassan, kissé bizonytalanul felállt. Felkattintotta odabent a villanyt és a látványtól nyilvánvalóvá vált, hogy Roberték szobájában és fürdőszobájában nézelődik.  Jesszus, de akkor miért volt nála Anna hálóinge? Meg egyáltalán, hogy a fenébe kavarodott ide?

Felnézett a tükörbe, de az a bamba tekintet, amely visszapislogott rá, nem sok magyarázattal tudott szolgálni. Megmosta az arcát, kiöblítette a száját, aztán egy mély sóhajjal visszament a szobába. Elhúzta a vastag függönyt és kilépett a teraszra. A medence melletti kerti bútoron Robert és Anna aludtak összebújva, a puha paplant szorosan a testük köré tekerve. A két kutya előttük hevert és lustán elnyúlva őt nézték. Jesszus, ezek itt kint aludtak? Bár, talán jobb, mintha hármasban bújtak volna össze odabent. Ki tudja, mit művelt volna önkívületében. Odaballagott hozzájuk, aztán a torkát megköszörülve megszólalt:

-Khm… igazán idilli, de… Bocs! Hogy kerültem az ágyatokba és ti miért aludtatok itt kint? És mikor megy az első repülő New Yorkba?

-Jézus! Tom! Ha otthon is ennyit rizsázol ébredés után, nem csodálom, hogy Sia kivágott. Fogd már be, van, aki még tudna aludni – nyögött Robert önkéntelenül is szorosabban ölelve Annát, mintha ezzel megóvhatná a felébredéstől. De a lány már kócosan vigyorgott ki a hóna alól. Tomot most sok mindennek nevezte volna, de jóképű pasinak nem. Ahogy zokniban, alsónadrágban ácsorgott előttük szőrösen, zavartan, még nem egészen józanul.  Mélyet sóhajtva gondolt rá, hogy bezzeg az a pasi a háta mögött, aki igazán érzékien tapad a hátsójához, őt még sosem látta olyan formájában, amikor a hideg szaladt volna végig tőle  a hátán. Megmoccant, mire Robert még szorosabban fogta, aztán megbökte a takaró alatt és ő mélybordó színt öltött. Ne mááár, még itt kamatyolnak mindjárt a haverja előtt.

-Csinálok kávét – motyogta még mindig pirulva, mire Robert a nyakába csókolt.

-Oké, de előbb Tom barátunk besasszézik innen és nem leselkedik, ...addig nem engedlek ki a takaró alól.

Tom engedelmesen befelé ballagott, aztán az ajtóból visszafordult. –Hozzam ki a hálóingedet? Ott találtam a fejem alatt. De már nem voltál benne. Csinos darab. – vigyorgott.

Robert a fejét csóválva kimászott a melegből. Bear pedig azonnal a lábára is dobta a nyálas teniszlabdát, remélve, hogy a gazdi korai kerti jelenléte korai játékot is jelent. Robert azonban fintorogva rúgta odébb a nyúzott sárga bogyót, aztán nemes meztelenségét a melegítőjére cserélve a hálószobából kihozta Anna köpenyét.

-Jöhet az a kávé, addig én megnézem, melyik gépre tudjuk felrakni, hogy aztán végre visszahódíthassuk a hálószobánkat. Hiába a legjobb barátom, azért amíg itt rontja a levegőt, inkább nem cicázok veled. Nem kellenek a hülye megjegyzései… merthogy a legrosszabbkor jönne elő velük, arra mérget vehetsz.

Perlekedők 98.

A csengetésre Anna megkönnyebbülten rohant a kaputelefonhoz, de aztán meglepve látta, hogy nem Robert, hanem Tom ácsorog bizonytalan lábakon a bejáratnál. Ez meg mit keres itt? És főleg ilyen állapotban? Megnyomta a gombot, aztán már hallotta is, ahogy a kutyák viháncolva fogadják az érkezőt. Kiment, hogy kimentse a srácot az ebek viharos üdvözléséből, mielőtt fellökik. De odakint a férje volt az első, akit meglátott. A barátja hóna alá nyúlva cipelte a tök részeg férfit.

Anna először megtorpant, eszébe jutott a veszekedésük, biztos is volt benne, hogy az apró csellel védte ki Robert, hogy bazseválnia kelljen a bebocsátásért, de aztán a férfi segítségkérően ránézett, és ettől pillanatnyilag félretette a nézeteltérésük okozta durcásságát. 

-Sienna kirúgta, de már alakul a békülés, csak előbb ki kell aludja magát, aztán felrakjuk az első gépre – adott rövid magyarázatot a férje, miközben a vendégszoba felé cipelte a barátját.

-Főzzek neki kávét? – állt meg a konyhánál Anna.

-Szerintem elég, ha vizet adunk neki és nyitva hagyjuk az ajtót, hogy halljuk, ha rosszul lenne. De nem hiszem, hogy gond lesz, volt már ilyen csaprészeg. Nem nagyon szokta megviselni, csak ilyenkor se kép, se hang. De holnap már kutya baja sem lesz.

-Tudok segíteni? – toporgott a vendégszoba előtt Anna.

-Nem kell, kösz. Tartom, amíg letudjuk a fürdőszobát, aztán lefektetem. Mindjárt jövök, mert úgy emlékszem, mi is félbehagytunk valamit  - mormolta Robert, aztán behajtotta a felesége előtt az ajtót. Anna feszengve ácsorgott tovább… aztán meghallotta Robert hangját és elnevette magát… a jó barát…

*

-Tom, az istenit! Fogd már meg a farkad, nem foglak megpisiltetni, mint egy két évest! És légy szíves, célozz pontosan, mert nem fogom Annát megkérni, hogy mosson fel utánad. … Basszus, ha valakinek elmondod, hogy én rángattam fel rád az alsógatyádat… na, gyere … - a rugók felnyögtek a matracban, ahogy a két férfi szinte rázuhant. Robert káromkodva fejtette ki magát Tom öleléséből, aztán felpakolta a barátját az ágy közepére, lekapta róla a cipőket és ráhajtotta az ágytakaró szabadon maradt részét. Ez volt az első alkalom, hogy ő gondoskodott róla, mert a korábbi alkalmakkor ő sem volt színjózan, meg a többiek sem, aztán hevertek szanaszét, mire mindegyikük kialudta a mámorát.A fürdőszobában kezet mosott, vizes kezével megkotorta a haját és megmosta az arcát, végül összeszedte magát és kiment, hogy Annával beszéljen. 

-Rendben van? – nézett fel a lány, miközben a kávéfőzőt töltötte be. A friss szemes kávé őrlés közben olyan illatott árasztott, hogy Robert szájában összefutott a nyál. Késő van ugyan, de ha beszélgetni akarnak, … márpedig jó lenne tiszta helyzetet teremteni, akkor jól fog esni egy kávé.

-Ja… nem hiszem, hogy felkel, amíg ki nem alussza magát.

-Hogyhogy itt van?

-Volt otthon egy nagyobb zűr és hát hova ment volna… New Yorkban egyedül volt, hát eljött idáig, végül is, ezért vannak a barátok.

-Azt mondtad, már alakul a békülés… - Anna nem feszegette a veszekedés okát, tudta, hogy Robert elmondja, ha úgy érzi, elmondhatja. Ha nem beszél róla, nyilván kínosabb a téma és Tom érdekét védi elsősorban. Nem tudott ezért neheztelni rá. Végül is, nem tartozik rá, ő sem szeretné, ha a kettejük ügyét mással tárgyalná ki.

-Igen, … felhívtam Siennát és beszéltem vele… tudom, hogy Tom néha hülye tud len

ni, de őrülten imádja a feleségét és a lányát, úgyhogy csak emlékeztettem erre Siat is. Meg hát… megvoltak az ő nagy pillanatai is ebben az ügyben. Szerencsére volt annyira belátó, hogy ezt elismerje. Tom majd hazamegy és megbeszélik. Minden házasságban van ilyen.

-Hát… mint tudjuk … tényleg van. – húzta el a száját Anna, és Robert nagyot sóhajtva ébredt rá, hogy akkor elérkezett a pillanat, amikor neki is elismételheti a vallomást, amit Siennának már nagyjából elmondott. 

-Nézd Anna, sajnálom… nem akartalak megbántani, de baromi rosszul esik nekem is, hogy lényegében egyetlen pillanatig sem gondolsz rá, hogy mit érzek azzal kapcsolatban, hogy téged nem érdekel, mi a véleményem az ügyeidről. Lehet, hogy túlaggódom a dolgot, oké… de lehet, hogy igazam van… de neked is be kell látnod, nem vagy rászorulva, hogy egy olyan lebujban dolgozz, mint Trevoré. Én megértem, hogy nem akarsz tétlenül itthon ülni, bár rengeteg módon tudnál érvényesülni, de valahogy mániákusan a legrosszabbat akarod választani. Én már évek óta élek ebben a városban, te csak hónapok óta. Engedd meg nekem, hogy egy kicsit jobban ismerjem a helyi viszonyokat. Tudom, hogy nem alaptalan a félelmem, de nem akarom megvárni, amíg bizonyítékom is lesz rá, mert a te bőrödre megy a játék. Vannak dolgok, amikben teljesen rád bízom a döntést, de ebben hinned kéne nekem, hogy a javadat akarom. És igen, amikor ilyen fafejjel ragaszkodsz nyilvánvalóan rossz döntésekhez, akkor elszakad a cérna és valószínűleg rosszul reagálok… de nem vagyok tökéletes, sőt még csak pszichiáter sem, hogy különösebben érdekeljen, mi van a döntéseid mögött. Ha nem akarod, hogy hülyeségeket beszéljek, ne hozz olyan helyzetbe, hogy elveszítsem az önkontrollt! – tárta szét a kezét a férfi, mint aki azt akarja érzékeltetni, ennyire egyszerű a megoldás. 

-Ez lett volna a bocsánatkérés? – sandított rá a felesége, miközben bögréket vett ki a szekrényből. Robert automatikusan nyúlt a hűtő felé, hogy a tejet elővegye. Összeszokottan mozogtak, mintha a beszélgetés témája nem igényelte volna, hogy leüljenek egymással és csak arra koncentráljanak.

-Azt hiszem, igen. – biccentett Robert. –Sajnálom, amit mondtam, mert az marhaság volt; de ha nem borítottál volna ki, akkor nyilván nem csúszott volna ki a számon.

-Szóval, akkor én vagyok a hibás? – tette csípőre a kezét a lány.

-Nem, azt nem mondtam, hogy te lennél a hibás. Te csak dolgozni szeretnél, amit én megértek és támogatok is, csak azt kérem, ne a Crazy Cats-ben.

-Miért érzem úgy, hogy a következő ötletem ugyanígy ellenállásba ütközik majd? – sóhajtott Anna.

-Miért? Mire gondoltál?

-Még semmire, csak már előre félek… bármit találok ki, neked úgysem lesz jó.

-Most te vagy igazságtalan. – motyogta Robert, miközben elvette a kávéfőző termoszát és kitöltötte a forró italt. –Miért nem dolgozol azon a könyvön? Tudom, hogy jó lennél… és zenélni meg… akár együtt is zenélhetnénk. Vagy ennyire a színpad vonz? Mert akkor gyere a filmhez… bármikor tudnék…

-Ne! Ezt ne! – emelte fel a kezét a felesége. –Te Nekem Ne Szerezz Munkát! – emelte meg Anna a a hangját, minden egyes szót külön hangsúlyozva. … -Lefordítom neked azt a nyomorult könyvet, bár … na, mindegy… mondtam, szerintem így nem lehet vége. De kapsz egy fordítást, aztán addig is keresgélek … Trevorhoz meg holnap bemegyek és lejáratom magam, hogy nem tudtam elérni nálad, hogy beleegyezz… 

-Anna! Ne így fogd fel! Emlékezz vissza,milyen érzés volt, amikor az a maffiózó szemet vetett rád! Ezt akarod? És ha legközelebb nem sikerül elterelni az ipse figyelmét? Ha megvár a műsor után, ha itthon keres meg… ne kockáztass, kérlek! Vagy bemegy egy csapat nő, mert tudom, hogy rendszeresen tartanak leánybúcsúkat… és lesz köztük néhány, aki meglát és úgy reagál, mint a reptériek… hát, hiányzik az neked, hogy megtépjenek… vagy csak kifütyüljenek? Értsd meg, hogy féltelek! Nem élném túl, ha valami bajod esne… - motyogta a végén elhalkulva és meg sem próbálta a pillantásával fogva tartani a lány tekintetét.

Anna végül ennek a végtelenül kétségbeesett utolsó mondatnak lett az áldozata. Nem tudta elviselni, hogy a férje ennyire maga alá zuhanjon, hogy  rettegve gondoljon rá, amikor távol van tőle, hogy mi minden történhet vele. És igaza is van, ő még csak néhány hónapja él ebben a városban. Fogalma sincs róla, mire képesek itt az emberek, mert eddig a férfi mellett volt biztonságban … és névtelenségben. De most már mrs. Pattinson, aki akár akarja, akár nem, de részesül a férjére irányuló figyelemből és annak minden árnyoldalából. 

Belekortyolt a kávéba, de nem igazán ízlett az íze… mostanában soha nem ízlett, csak megszokásból itta, mert még a koffein élénkítő hatását sem érezte.  Most is inkább kiöntötte a lefolyóba, aztán Robertre nézett, aki még mindig szinte érintetlenül forgatta a kezében a maga adagját.  A bögréért nyúlt és elvette tőle, aztán azt is kiöntötte.

-Na, gyere! Késő van. Feküdjünk le, hogy mire Tom felébred, mi is magunkhoz térjünk!

Robertnek nem kellett kétszer mondani. Megfogta a felesége feléje nyújtott kezét, felállt, magához húzta, aztán a hálószoba felé indultak.

*

Robert a felesége még zuhanytól párás, forró bőrére hajolt, hogy finoman harapdálva a nyaka felé kommandózzon, amikor a kutyák eszeveszett ugatása verte fel az éjszaka csöndjét. Basszus, ezek is a legjobbkor! – sóhajtott nagyot. Legszívesebben  hagyta volna a fenébe, de olyan megátalkodottan ugattak, hogy inkább  felkelt, magára rántott egy melegítő alsót és a teraszhoz ment, hogy kiordítson.

-Bear, Bernie! Helyetekre! – de a hangzavar nem akart véget érni. Nyilván már megint sündisznót találtak, legutóbb is azért tört ki a gyalázat. Nagyot sóhajtva kilépett a kertbe, hogy megnézze, miért nem hallgatnak a jó szóra. … Az apró kis szúrós gombóc az egyik közeli bokor alatt összegömbölyödve várta, hogy a kutyák feladják a zaklatását, de ma kifejezetten kitartóaknak bizonyultak, talán éppen azért, mert az utolsó alkalommal a kis szúrós merő védekezésből alaposan orron bökte mindkettőjüket. Robert a nyakörvüknél fogva rángatta el őket, aztán a konyha felé terelte a két mihasznát.

-Ma éjjel itt maradtok! És amelyik csak moccanni mer, annak annyi! – húzta el a kezét a torka előtt, mintha a kutyá

k ebből az egyébként egyezményes emberi jelből érthetnének. Majd negyed óra telt el, amióta Annát ott hagyta, jó, ha nem aludt el mostanra. De végre csönd lett és pillanatnyilag neki ez volt a legfontosabb, így visszatérhet az előbb indított offenzívához. A mosogatónál leöblítette a kezeit, aztán a melegítő hátsójába törölgetve a háló felé indult.

-Ha megszólalnak, ágyelőt csinálok mind a kettőből -  fogadkozott halkan, és hirtelen nem is értette, hogy Anna miért pattan fel halk sikollyal az ágyból. Aztán észrevette Tom torzonborz fejét a párnáján és felnyögött. Ez az eszement mit keres itt?

-Jesszus, azt hittem te jöttél vissza már az előbb is. Meg is lepett, hogy nem ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Még jó, hogy megsértődtem, mert így legalább nem másztam rá – suttogott Anna Tom és Robert között kapkodva a tekintetét. Hangjában a kezdeti ijedtség után már nevetés rezgett, és Robert az első meghökkenés után elvigyorogta magát.

-Ezért egyszer még bemászom Sienna mellé. Nyugi, pusztán baráti alapon – tette hozzá kacsintva, mire Anna hozzávágta a kispárnáját. 

-Szerintem ezt vissza nem cipeljük még ketten se – nézte a barátját, aki jóllakott óvodásként szuszogott és szája sarkában kis nyálbuborék rezgett, ahogy fújtatott. –Nem is tudtam, hogy alvajáró. És ezer szerencséje, hogy nem képzelte azt, hogy otthon van, mert akkor a fogsora nélkül mehetett volna haza. … Na, gyere! Kellemes az este, az álmot is kiverték a szemünkből, költözzünk ki a teraszra! – nyújtotta a kezét Anna felé, aki Tomot fixírozva kibújt a takaró alól. A testét nem fedte semmi és ettől a férje szeme is az alvó felé rebbent. Aztán kikapott egy pólót a komódból és odadobta a lánynak. Ez elég lesz, a takarót majd hozom – mondta és nemes egyszerűséggel lehúzta Tomról a paplant. Aztán rádobta az ágytakarót, és Annát maga előtt terelgetve kiléptek a teraszra.

-Azért már hűvösebb van – borzongott meg a lány és gyorsan bevackolta magát a kényelmes sarokgarnitúra közepére. Robert mellé telepedett és félig ülő helyzetben maguk köré igazította a paplant. A következő pillanatban beindult az automata locsolórendszer és körös körül apró kis szökőkutak szórták a vízpermetet. A szisszenő hang végig futtatta a hátukon a hideget és még közelebb bújtak egymáshoz.

Perlekedők 97.

Anna egyre idegesebben üldögélt a maga készítette kelepcében. Robert elviharzott szó nélkül, így neki most félre kellett tennie a durcát, aminek a helyét egyre inkább az aggódás vette át. Hol lehet? Kivel lehet? Mit csinálhat? Mikor jön már haza? – sorjáztak a fejében a megválaszolatlan kérdések, miközben akaratlanul is Kristen képe derengett fel előtte. Az országos nagy barát, aki dacára annak, ami köztük történt, még mindig ott szerepel a férfi közeli barátainak szűk listáján. 

Amikor a múltkori konyhai rombolás után vásárolni mentek, Rob eltűnt az állatfelszerelési részlegen, ő pedig az idétlen bögrék között válogatva egy régi ismerősbe botlott. Kristen valami fura formájú hatalmas fémedényt forgatott a keze között, ő pedig nem is próbált úgy tenni, mintha nem venné észre.  Barátságosan ráköszönt.

-Szia! Vagy sziasztok? – nézett a háta mögé a lány Robertet keresve.

-Jah, Rob is itt van valahol, azt hiszem, a kutyáknak vesz valami vitamint. – rántott a vállán Anna, miközben egy pandamackós bögrét szorongatott bőszen.

-Tányérdobálós mézeshetek? – mutatott rá a másik a kocsijában lévő tányérokra és bögrékre.

-Hát, eltört néhány dolog – motyogott Anna.

-Most tényleg? Egymáshoz vágtátok őket? – vigyorgott a másik lány felszabadultan. –Anyám, Rob nem volt régen ilyen impulzív. Ha valami nem tetszett neki, akkor duzzogott. Agyon is csaptam volna, ha a méregdrága készletemet dobálta volna.

-Most sem dobálta, csak ... leesett... – pirult el Anna.

-Ahhha! – csillant fel a szeme Kristennek. –Szexeltetek a konyhában, mi? ... Oh, te szerencsés lány! Akarom mondani, asszony... – sóhajtott Kristen. –Sosem tudtam rávenni, hogy eldobja az agyát a hálószobán kívül. Persze, ha a készletre gondolok, akkor talán  jobb is – kacsintott. –De most tényleg ilyen gyerekes vackokat akartok venni? – fitymálgatta a pandás bögrét, ami Annának ettől a nézéstől csak még jobban kezdett tetszeni. 

-Hát, ha ezek is eltörnének, legalább nem kár értük. – jegyezte meg epésen, mire Kristen visszakozót fújt és témát váltott.

-Bocs, azzal kellett volna kezdenem, hogy sok boldogságot! Hallottam, összeházasodtatok, de az ember annyi kacsát hall, hogy nem akartam ezt sem elhinni. Azt gondoltam, ha így lenne, azt Rob biztos az orrom alá dörgölte volna.

-Pedig igaz. Csak egészen szűk körben tartottuk a szertartást, otthon, Magyarországon. De nyilván itt sem ússzuk meg, előbb utóbb közzé kell tenni valami hivatalos bejelentést.

-Semmi felhajtás, mi? Akkor biztosan az ő ötlete volt.

-Nem, nem igazán. Én sem akartam volna világra szóló lagzit egy csomó emberrel, akiket nem is ismerek, vagy nem szeretek. – vonta meg a vállát Anna, mire Kristen elmosolyodott.

-Ez az utóbbi lennék én, igaz?

-Hidd el, nem szoktam ezen törni a fejem! Ha nem bántasz minket, nekem semmi bajom veled. Mindannyiunknak van múltja, Robnak te vagy. Tudomásul vettem.

-Kezdem érteni, mit szeret benned. – sóhajtott Kristen és hirtelen letette az edényt vissza a polcra. –Egyszerű vagy, becsületes és nagy szíved van, mellesleg zenélsz is, a két lábon járó főnyeremény.

-Hát ja... – toporgott Anna. –És most bocs, de ez a főnyeremény megy, összeszedi, ami még kell, mert aztán ura és parancsolója  még a végén itt hagyja a parkolóban, amiért olyan sokat kell várnia rá. Szia!

-Szia! Mondd meg Robnak, hogy üdvözlöm, és nincs harag. Sok boldogságot!  És ezt, mint a barátja üzenem neki.

Anna csak a fejével biccentett, ahogy egy kissé kesernyés mosollyal a szája sarkán odébb tolta a bevásároló kocsiját. Barát! Na igen... Robert is ezt szokta mondani...

*

A lány fogta a telefont a kezében és az ujja riadt lepkeként lebegett a gyorshívó gomb felett. Csak a hangját akarta volna hallani, tudni, hogy nincs semmi baja, hogy nem a testi-lelki jóbaráttal vigasztaltatja magát a házi perpatvar után, végül inkább letette a telefont. Nem fog megalázkodni! Robert elrohant, de ez az ő háza, tehát haza is fog jönni. Neki csak ki kell várnia, hogy a férje rájöjjön, a lakáskulcsot nem is vitte magával, és kénytelen csengetni, hogy felbosszantott asszonykája beengedje. Édes lesz a bosszú! – döntötte el, de azért a szeme újra a néma telefonra siklott.

*

Kérlek, vedd fel! – állt az üzenetben, amit Robert Siennának küldött, miután már másodszor nyomta ki barátjának felesége a hívását. És a következő csengetésnél végre meghallotta a kattanást, ami a kapcsolatot jelezte kettőjük között.

-Veled van, mi? – kérdezte az asszony köszönés nélkül, és a hangjában Robert várakozásával ellentétben nem annyira ingerültség, mint inkább valami fáradt lemondás rezgett.

-Igen, velem van… és nagyon ki van borulva. Sia, túl kemény voltál vele!

-Hát, egy barátnak – gondolom – így is kell látnia – morogta az asszony – csak tudod, nekem fájt az a pofon, úgyhogy az én jogom eldönteni, hogy a jövőben hagyom-e, hogy verjen a férjem.

-Jézus, Sia! Te is tudod, hogy soha nem emelne rád kezet! – nyögött bele a telefonba Robert. –Imádja még a lábad nyomát is. Nem tudom, hogy mi volt ez köztetek, de egészen biztosan nem arról szólt, hogy valaha is bántani akarna…. Marlowe-ot pedig egészen biztosan nem. – tette hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után. 

-Azt hiszem, én is tudom – suttogta a nő keserűen. –Csak mostanában olyan hülyén alakultak a dolgaim, és meg voltam róla győződve, hogy ennek az az oka, hogy napról napra öregszem, és Tom sem állt mellettem úgy, ahogy én elvártam volna; … aztán az a veszekedés, tudom, hogy hülyeség volt, hogy más nőkkel gyanusítottam meg, hiszen ideje se lenne, de … amíg be nem csaptam mögötte az ajtót, addig nem is tudtam, hogy mennyire fáj nekem, ha őt bántom. – hadarta Sienna, mint akiben felszakadt egy gát, hogy végre beszélhet a bensejét emésztő fájdalomról és bizonytalanságról.

-Rob, te tudod, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz… rájönni, hogy milyen mélyen él a bőröd alatt. És amikor ott állsz kifosztva, egyedül, akkor jössz rá, hogy milyen nagyon szereted. De ez már csak utólag van, mert addigra eltörtél valamit, ami hozzá kötött. Amikor körbevesznek az emlékek, a szürke, magányos reggelek, a fáradt, közönyös hétköznapok, a kelletlen esték, amikor csak fekszetek egymás mellett… és próbálsz ezekből vigaszt meríteni, hogy jól cselekedtél, hiszen ez már a végjáték volt….

-Jézusom, Sia! Miről beszélsz? Egyrészt én nem ezt éreztem… Kristennel szakítani maga volt a megnyugvás. Végre tudtam, hogy mit akarok, vagy inkább azt, hogy többé már mit nem… Másrészt az nem volt egy akkora szerelem, mint a tiétek. És köztetek nem is múlt el ez egy pillanatra sem! Ha így lenne, akkor a férjed nem bőgne itt a vállamon, amiért nem lehet veled. Minden kapcsolatban vannak mélypontok, én is éppen egy veszekedés kellős közepén hagytam ott az asszonyt, de ha sikerül végre felnyitnom a szemeteket, akkor rohanok is haza hozzá, hogy helyre hozzam, amit elszúrtam. Mert nem akarom, hogy csak egy pillanatra is így emlékezzen a házasságunkra, ahogy te beszéltél az előbb a tietekéről. Mert tudom, hogy micsoda kincset hagyok kifolyni az ujjaim közül minden egyes percben, amikor a hisztisebbik énemet hagyom felülkerekedni, …hogy életem legnagyobb ajándéka, hogy az enyém lett.

-Akkor menj, legalább te mentsd meg a házasságodat! – mondta fásultan az asszony, mire Robert fáradtan megforgatta a szemeit.

-Nem figyeltél, Sia! Csak akkor mehetek, ha a tietek már rendben van. … Fingasd meg a srácot… bár, ezt már meg is tetted… aztán fogadd vissza, mert belepusztul, ha kirúgod. Bárki bármit mond, senki nem tudhatja, hogy milyen erős köztetek a kapocs, ezt csak ti érezhetitek. A szíved mélyén neked kell tudnod, hogy Tomnak te vagy az igazi, az egyetlen. Tudom, hogy Savannah baromi okos tud lenni, ha más kapcsolatáról van szó, de ne hagyd, hogy valaki kívülről okosakat mondjon és ezzel az örök boldogtalanságra kárhoztasson titeket. Legyél könyörületes érte és magadért!

-Robert! Hagyd abba, mert a végén még megdumálsz… már értem, miért mondta Anna, hogy az eszkimóknak is árulhatnál jeget… de nézd, az első pofon – és nem feltétlenül a kézből érkezőre gondolok – mindenkit padlóra küld. Kell egy kis idő, amíg fel tud az ember állni. De azt már én is beláttam, hogy a gyerekkel kicsit túllőttem a célon, ez már kegyetlen dolog volt tőlem. És hát a békülés is nehezebb, ha egy kontinens van köztünk, úgyhogy mondd meg neki, jöjjön haza! Igazság szerint nem kellett téged végig hallgatnom ahhoz, hogy rájöjjek, ami köztünk volt, az megérdemli, hogy megbeszéljük és megmentsük. Csak most még nehéz, kurvára nehéz. Leginkább magammal tisztába jönnöm… hogy erre is képes voltam… de ezt azért ne mondd el neki! És köszönöm, hogy a barátunk vagy! Tudd, hogy te is mindig fordulhatsz hozzám, hozzánk, ha beütne a mennykő. De most menj és hozd rendbe otthon a dolgokat, mert egyszerre csak egy helyen álljon a bál! Szia!

Robert megkönnyebbülten sóhajtva köszönt el, aztán a mellette sápadtan és igen részegen üldögélő Tomhoz fordult.

-Na, gyere! Hazaviszlek, most jobb, ha nem vagy egyedül… aztán, ha kialudtad magad, akkor felülsz az első gépre és hazamész  oda, ahol a helyed van és ahol várnak. Csak előtte légy szíves, kérd meg Annát, hogy engedjen be minket, mert otthon felejtettem a kulcsomat…

*

ps. margo27, hálás kösz a kommentért, szerintem pont ez hiányzott ahhoz, hogy valahogy lezárjam ezt a részt XD