Szürkeszem 34.

Gabriela elgondolkodva üldögélt a beszállásra várva. Vicky az orrát a várócsarnok üvegfalának nyomva elmélyülten nézte a hatalmas gépeket a kifutópályán. Még a jól szigetelt üvegen át is érezni, hallani lehetett az erőteljes motorok dübörgését, ahogy a végtelenbe vezető betonon nekilódultak, hogy a levegőbe emelkedjenek. A várakozás izgalmától felpörögve milliónyi kérdése volt, de mostanra már csak a csendes szemlélődésre maradt energiája, és Gaby hálás volt az őt körülvevő monoton nyüzsgés „csendjéért”. Összerázkódott, ahogy a kicsi egy görcsös köhögőrohamot követően odabotorkált hozzá, hogy az inhalátorból szippantva jusson egy kis könnyebbséghez. A hátát simogatva várták, hogy enyhüljön a roham, aztán Vicky máris szaladt vissza a gépmadarakat lesni.

Még alig hitte el, hogy alig egy héttel azután, hogy összeszűkült gyomorral találkozott Daniellel és nem sokkal később felbukkant Rowan is, mintha megérezte volna, hogy valaha remélt érdekeit veszélyeztetik; most itt ül, hogy meglátogassa a férfit a napfényes Itáliában. A váltás éppen olyan hirtelen következett be, mint, amikor hetekkel korábban a mennyekből a pokolba zuhant. Nézte az üvegen túl szürkén gomolygó felhőket, amelyek a kora nyári nap ellenére is a szokásos borongós hátteret adták ehhez az utazáshoz, és arra gondolt, talán mielőbb újra kellene gondolnia a költözéssel kapcsolatos ellenvetéseit.  Kíváncsian várta, vajon a tengeri levegő megkönnyíti-e majd a gyerek számára a légzést, mert mostanra belátta, hogy ez az elsődleges szempont. Az anyja ellesz, mostanában úgyis alig ért rá, ha meg akarták látogatni. Folyamatosan ment, segélyeket intézett, magányos haldoklóknak fogta a kezét, és egyáltalán, több energiát mutatott, mint az elmúlt években bármikor. Mintha az a borzalmas éjszaka, amikor a bánat megzavarta az elméjét, sosem létezett volna. Gyászolta a férjét, de a gyásza már nem romboló volt, hanem másokat segítő erővé változott. 

Rowan pedig… az az este, amikor a spagetti fölött a férfit figyelte… visszarepítette a múltba, amikor Rowan még nem ejtette ki a száján azt a fájdalmas szót: Vége, és amikor ő még túl boldog volt ahhoz, hogy komolyan vegyen egy ilyen láthatóan halálra ítélt ötletet. …Órákon át csak beszéltek magukról, a külön töltött hetekről és a végén tulajdonképpen nem is érte meglepetésként a férfi meghívása. Valahogy természetes volt, hiszen már az elutazás előtti estén is erre akarta kérni, csak akkor őbenne még túlságosan élénken élt a sokk, és mintegy védekezésül egy újabbtól, inkább visszavágott. Már akkor tudta, hogy nem mondott igazat, amikor a férfi lassan lépdelő alakja eltűnt a szemközti park fái alatt. Azóta egyre csak azt várta, hogy felbukkanjon és elmondhassa neki, hogy semmit sem akar jobban, mint feledni és feledtetni a közösen megjárt poklot. 

Másnap reggel Rowan ígéretéhez híven megjelent Almával és egy nagy zacskó illatozó süteménnyel. Vicky boldogan felcsillanó szeme volt a bizonyság rá, hogy jól döntött. Meg az a belső reménykedő nyugtalanság, amivel a csésze fölött egymást nézték. Még félre is nyelt, amikor a férfi szájának , ki-kibukkanó nyelvének mozgását figyelve a gondolatai elkalandoztak. Rowan ijedten paskolta a hátát, aztán a mozdulatból inkább simogatás lett, ahogy az ő lélegzete normálisabbra váltott.  Vicky Almával játszott elmélyülten, ők pedig a konyhapultnak dőlve elvesztek egy régről ismerős érzésben és egy csókban, amely tele volt ígérettel, amit ezen a hétvégén remélt beváltani.

-Bocsánat, szabad ez a hely? – zavarta meg a gondolatait egy férfihang és ő összerezzenve nézett fel az elegáns, öltönyös

óriásra, aki előtte magasodott.

-Harry! – ismerte fel Rowan barátját, akivel a színházban találkozott. –Szia!

-Szia! – mosolygott a szőke férfi és hanyagul leszórta az üres ülésre a laptoptáskáját és a zakóját. –Hova, hova? Melyik gépre vársz?

-Genovába. – mondta Gabriela és nem is gondolta volna, hogy pusztán a város nevének kiejtésétől felragyog a tekintete.

-Micsoda véletlen! – húzta fel a szemöldökét Harry. –Én is oda tartok. Lesz egy tárgyalásom és már előre utálom a dolgot, de így azért vidámabb lesz legalább az utazás. …De mi dolgod neked abban a városban? – kérdezte hamiskás mosollyal, mint aki nem tudja előre a választ.

-Rowant látogatjuk meg Vickyvel – intett Gaby az ablak felé, ahol a kislány még mindig elvarázsoltan nézte a gépeket.

-Akkor ezzel az én programom kilőve – húzta el a száját a férfi. –Azt hittem, ha végeztem a fafejekkel, akkor este legalább Rowannal leereszthetünk egy bárban, de ha közted és köztem kell választania, akkor már most érezhetem a veszteség keserű ízét a számban – bohóckodott Harry. –Mennyi időre mentek?

-Csak a hétvégére. – sóhajtott Gabriela, ahogy máris rövidnek érezte az együtt tölthető időt.

-És miért vagytok egyáltalán külön? – kérdezett rá a lényegre hanyagul Harry. –Ahogy elnéztelek titeket ott a színházban, azt hittem, mostanra már együtt éltek.

-Hát, majdnem igazad lett, csak nekem meghalt az édesapám és nem akartam anyámat magára hagyni, Rowannak meg már indulnia kellett, szóval … így alakult.

-Oh, bocsánat, akkor megértem… ne haragudj! – mentegetőzött a férfi. –Rowannal nem beszéltem már egy jó hónapja, úgyhogy nem tudtam… akkor nem viselkedtem volna úgy, mint egy elefánt a porcelánboltban.

-Nem, semmi baj – nyugtatta meg Gabriela, értékelve, hogy a férfi szeme őszinte együttérzésről árulkodik. Közben kiírták a járatszámukat, ezért felállt és felkapta a kézipoggyászukat. –Vicky! – szólt oda a kislánynak, aki – ha nehezen is, de – otthagyta az érdekes néznivalót. 

-Szia! – nézett az ismeretlen férfira. –Te ki vagy? – ráncolta össze a homlokát, ahogy Harry is megindult mellettük a kapu felé.

-Rowan barátja vagyok, és én is ezzel a géppel fogok utazni. – mosolygott rá a férfi és Vicky az anyjára nézett további információért.

-Ő is Rowanhoz jön? – nézett kissé csalódottan az anyjára, mint aki attól tart, hogy ezzel kevesebb ideje lesz a barátjával együtt lenni, de a férfi megcsóválta a fejét.

-Nem, csak Genovában van dolgom. Harry vagyok – nyújtott kezet a kislánynak, aki megnyugodva, hogy a férfi nem kavar be az ő programjába, barátságos mosollyal rázta meg. –Vicky vagyok.

*

Rowan izgatottan nyújtogatta a nyakát, hogy a kijelzőn mikor jelenik már meg az oly nagyon várt információ. A taxis megdolgozott a pénzéért, időben tette ki a reptér bejárata előtt. Kora nyári nyaralók, üzleti tárgyalásra igyekvők, vagy tárgyalásról hazatérők szállták meg a taxis standot, lecsapva az érkező kocsikra. Némelyikük első dolga volt, hogy arcát a délutáni meleg napsütésben fürdesse néhány percig. Valószínűleg ő maga is így érkezett ide hetekkel ezelőtt, értékelve a londoni borút felváltó éltető napfényt. 

A londoni gép már leszállt és reménykedett benne, hogy a lányok csak kézipoggyásszal utaznak, akkor nem kell a végtelenségig várnia rájuk, hogy a bőröndjüket megkaphassák. A sűrűn nyíló tükröződő ajtó mögött mintha egy kislányt látott volna, de csalódottan sóhajtott fel, amikor a gyerek és a szülei felbukkantak. Aztán összeráncolta a homlokát… de hiszen ez Vicky! A magas, öltönyös férfit nézte, aki Gabriela csomagját cipelte lovagiasan, aztán  félresöpört az agyában egy helytelen gondolatot. Harry barát! – figyelmeztette önmagát és kitárta a karját, amikor a tekintete összeakadt Vickyével. Hogy a mamája miért éppen a szőke óriást nézte eközben, azt meg majd ráér később is tisztázni vele.

Gabriela riadtan figyelte, ahogy az idegen környezetben a lánya elengedi a kezét, és felszabadult viháncolással előreszalad;  aztán egy nyugodt mosollyá változott, ahogy látta, Rowan felkapja és megforgatja a kisasszonyt. Nem csoda, hogy ennyire odavan a férfiért! Eddig Harry kötötte le a figyelmét, aki régi főiskolai balhékról anekdotázott, de most már csak egyetlen férfira tudott koncentrálni és az Rowan volt. 

-Sziasztok! – nevetett a férfi szeme, ahogy a feléje igyekvőkre pillantott. Letette a kislányt és röviden  kezet fogott Harryval, aztán a többiekkel nem is törődve, magához húzta Gabrielát és úgy csókolta meg, mint egy latin szerető. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy valami nagyon fontos nincs nála. Basszus! A virágcsokrot a taxiban felejtette, úgy rohant befelé az épületbe. Már éppen mentegetőzni kezdett volna, amiért a két ölelő karján kívül nincs más, amivel üdvözölhetné őket, amikor valaki megköszörülte mellette a torkát.

-Uram, ezt a hátsó ülésen hagyta. – A taxis ácsorgott ott a hatalmas csokorral, amely ezernyi színével és a szirmok között megbújó kis figurákkal szinte nevetett feledékeny gazdáján. Rowan hálás sóhajjal kotort elő a zsebéből egy húsz euróst és a fickó kezébe nyomta. –Grazie! Mille grazie!

A taxis elégedetten az újabb borravalótól, rájuk nézett. –Nincs szükségük kocsira?

-Ó, dehogynem – nevetett Harry. Mert ugye eszetekben sincs engem itt magamra hagyni? Vigyetek el egy darabon, és akkor talán nem fogom az orrod alá dörgölni, valahányszor találkozunk, hogy még egy virágcsokrot is képes vagy elhagyni, mert úgy izgulsz, mint egy kamasz.

-Kösz, Harry! És tudom, hogy akkor is szívatni fogsz ezzel, ha most beviszünk, de nagylelkű vagyok, mert boldog vagyok. Na, gyertek! – ölelte magához a lányokat. Gabriela meghatottan szaglászta a csodás csokrot, Vicky már ki is rántott belőle egy apró plüssmackót, Harry pedig az orra alatt morogva cipelte utánuk a táskákat, mint valami inas.

*

Miután lerakták Harryt a szállodájánál, végre egymásra koncentrálhattak, már amennyire ezt az újfent megállíthatatlan csacsogásra váltó Vicky mellett megtehették. A kislány feje fölött egymást nézték, mígnem Gabriela már érezni vélte a férfi pillantásának melegét a csontjaiban, a bőre alatt. Igazi megkönnyebbülés volt a szálloda előtt kikászálódni a szűk térből, amely csak ráerősített erre az érzésre. Pirulva hagyta magát bevezetni a klasszikus külső mögött megbújó modern belső térbe és nem tudta nem észrevenni az alkalmazottak kíváncsi és meglepett pillantásait. Rowan a tőle megszokott energikussággal intézte a bejelentését, aztán felkapta a csomagot és bekormányozta a lányokat a liftbe. Mágneskártyájával kinyitotta a szoba ajtaját és hagyta, hogy Vicky felfedezze az új birodalmát, majd elővett egy kis kulcsot és a szomszédos lakosztályhoz vezető ajtót is kinyitotta.

-Szóval… itt lakom én… egyelőre. És szigorúan meghagytam, hogy a mellettem fekvő szobát csak akkor adhatják ki, ha totális telt ház van, így aztán kényelmesen elférünk. 

Gabriela nézte a keskeny szállodai franciaágyat és tudta, két választása van. Vagy ezt osztja meg a lányával, vagy a lakosztály méretesebb ágyát Rowannal, Vicky pedig egyedül uralhatja ezt a szobát… a közelében, mégis külön. Valamilyen oknál fogva ez az utóbbi megoldás sokkal jobban tetszett neki. De azért hagyta, hogy a férfi még némi bizonytalansággal a hangjában tovább szője körülötte a hálót, aminek nyilvánvalóan ugyanez volt a célja. 

Rowan az órájára nézett. Itteni időszámítás szerint még korán volt a vacsorához, de otthon Vicky ilyenkor már éhes volt. És igazság szerint most ő is, mert az izgalomtól alig ment le néhány falat a torkán egész nap. Most azonban, hogy végre itt látta maga mellett élete két legfontosabb nőjét, határozottan megjött az ő étvágya is. És nemcsak az evéshez. Erősen bízott benne, hogy az utazás izgalmai kellőképpen elfárasztották a kislányt egy korai lefekvéshez, hogy aztán az édesanyja szórakoztatásáról gondoskodhasson.

Szürkeszem 33.

Rowan aláírta az előtte fekvő papírt, aztán az órájára nézett. Hamarosan a reptérre kell induljon, nehogy a délutáni csúcsforgalomban lekésse a gép érkezését. Leszólt a portára, hogy Giorgio hívjon egy taxit. A főportás megnyugtatta, hogy a kocsi hamarosan itt lesz és a virágcsokor is megérkezett már, amit még reggel rendelt meg a közeli virágüzletben. Lerángatta a nyakkendőjét és türelmetlen mozdulattal az íróasztal fiókjába gyűrte, aztán kikapcsolta a laptopot és szétnézett a napsütötte helyiségben. Nem volt olyan elegáns, mint a londoni, vagy csak másként; nem volt annyira hagyománytisztelő. A modern bútorok a friss olasz lakberendezők ízlését dicsérték, az összkép barátságos volt és neki eszébe sem jutott, hogy változtasson rajta. Ahogy kinézett az ablakon, a környezet a maga antik emlékeivel ordítóan elütött ettől a modern belsőtől, mégis szinte kiegészítették egymást, ahogy idebent is megjelent néhány apró részletben az ókori Genova, a reneszánsz, sőt még a klasszicista 19.  század is. Vajon a Gabrielában élő művészetszerető és –értő szakember mit szól majd hozzá? – merengett el egy pillanatra, aztán felállt és kinyitotta az ajtót.

-Ciao, Flavia! – intett oda a titkárnőjének, aki álmodozva nézett utána, ahogy szinte futva igyekszik a  lift felé. A lány az első

naptól szerelmes volt angol főnökébe, aki állandóan szomorú merengéssel üldögélt, amikor úgy hitte, nem látja senki. Most azonban nem volt szomorú, sőt, amióta Londonból visszajött, kifejezetten energikus és mosolygós volt. Akármi történt odahaza, az nyilván összefüggésben van a mai korai távozásával, és azzal a hatalmas tarkabarka virágcsokorral, amit az előbb csodáltak meg az alkalmazottak lent a lobbiban. A főnök rendelte – ennyit tudtak. De a csokor meglepő volt, nem egy szerelmes férfi vallomása, hiszen a buja virágok között apró figurák, kis csokoládé bonbonok bújtak meg, zavarbaejtő kavalkád volt. És a saját lakosztálya melletti szobát foglalta le. Ha nőt várt volna, miért ne költöztethette volna a maga lakrészébe? – ezen törték a fejüket mindannyian, bár Flavia talán egy kicsit jobban is, mint a többiek.

Huszonöt évével és eseménytelen magánéletével még a mai modern világban is lassan vénlánynak számított már itt Olaszországban, ahogy Guido bácsi felesége, Rosanna nemrég volt olyan „kedves” és meg is jegyezte, amikor a bátyja, Alfredo esküvőjén beszélgettek. A vendégek nagy része megjegyezte, hogy itt az ideje, hogy most már az ő lagziján törjenek a tányérok. De hát mit tegyen, ha még sosem érezte azt az izgalmat és borzongást, amit ennek a kissé távolságtartó idegen férfinak a közelében. De neveltetésénél fogva nem tehette meg, hogy nyílt jelzésekkel édesgeti magához. Azt remélte, hogy lelkiismeretes munkájával hívja fel magára a figyelmet és teszi magát lassan nélkülözhetetlenné a férfi életében, aztán egy nap majd ez a minden ízében angol férfi is ráébred, hogy a napfényes Itáliában talált rá a Szerelem. Most ezt a nagy eszmélést látta veszélyben. Bárki is érkezik, a férfinak nagyon fontos lehet, erről árulkodott a napok óta tanusított izgatott viselkedése, az a várakozás, ahogyan egy nagyon fontos személy érkezését előzik meg a türelmetlen vágyakozás tünetei. 

Rowan ugyanazzal a lendülettel lépett ki a földszinten a liftből, ahogy elindult. Egész viselkedése izgatottságról árulkodott. Paul, a holland boy vigyorogva hozta elő a pult mögül a fantasztikus csokrot, amelyben a Vickynek szánt apró meglepetések rejtőztek. A társaság alig titkolt vigyorral búcsúzott tőle, megnyugodva, hogy mégsem olyan sótlan, magának való pasas, mint amilyennek az elmúlt hónapban megismerték. Még a délelőtti megbeszélésen Zoltánnak, a magyar menedzsernek is feltűnt, mennyire izgatott. A szája szélét rágcsálva vallotta be a nagy izgalom okát, aztán nevetve hagyta ott a fickót, amikor az a Győzelem (Victory) egyezményes jelét felmutatva búcsúzott tőle. Úgy tűnt az egész szálloda felajzott kíváncsisággal és a sikerért szorítva örül vele együtt. 

Még mindig alig tudta elhinni, hogy egy héttel korábban rábírta Gabrielát erre a látogatásra. Igaz, egyelőre csak egy hétvége, de az első jelentősebb lépés az egymáshoz vezető úton. Amikor a nő kis lakásában a spagettit falatozva végre megnyílt előtte és szánta bánta az elhamarkodott döntését, amikor elmondta neki, hogy azóta ezerszer szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, látta, hogy Gaby szívében lassú olvadásnak indultak a jégcsapok. Hamarosan már a nő is beismerte, hogy talán kissé túlzó volt a reakciója, bár akkor, a fájdalomban vergődve egyáltalán nem érezte annak. 

Mire áttelepedtek a kanapéra, nyugtalanul gesztikuláló kezüket lefoglalva egy-egy pohár borral, már érezhetően könnyedebb volt a beszélgetés. Rowan végre elmondhatta mindazt, amit hetek óta szeretett volna megosztani Gabrielával. Mesélt a személytelen szállodaszobáról, amelyben teltek magányának lassan vánszorgó órái, a városról, melyet még alig ismert, mert nem volt mellette senki, akivel felfedezni vágyott volna, a tengerről, amit még csak a repülőgépről látott. Cserébe Gabriela

Vickyről mesélt, a kezdeti dacos elzárkózásáról, ahogy azt képzelte egyszerű gyermeki gondolkodásával, hogy az anyja tett valami olyat, ami miatt a jó barát soha többé nem kopogtatott az ajtójukon. Nyilván így kellett lennie, ha még a szállodából is elment örökre, gondolta a gyerek. Az anyjáról, aki a temetést követő héten még velük lakott, de aki minden várakozás ellenére könnyebben viselte a rá szakadt magányt, mint bárki gondolta volna. A nyugdíjas kis közösségről, ahol Carole megtalálta élete célját, segíteni a nála is elesettebbeken, vigaszt nyújtani a valóban magányos embereknek, beszélgetni velük, programokat szervezni. Mostanra már aktívabb életet élt, mint korábban bármikor és messze társaságibb életet, mint a lánya. Végül beszélt Daniel váratlan felbukkanásáról, a hirtelen támadt érdeklődéséről, az amerikai álomról, amely – úgy tűnik - mégsem olyan édes, mint amilyennek kezdetben Dan hitte, de amely még így is vonzóbb volt neki, mintsem visszaköltözzön Angliába. Egy valamiről nem beszélt, önmagáról, hogy hogyan élte meg azokat a heteket, amikor úgy tűnt – talán örökre – szétváltak útjaik. Az átsírt éjszakákról, az első napokról, amikor szó szerint belebetegedett a férfi hiányába.

Rowan hallgatta és bár a nő egyetlen egyszer sem fejezte úgy ki magát, mint aki bármiért is  hibáztatná, de mégis folyamatosan szorult el a torka, ahogy egy-egy életkép hátterében felfedezte a maga dicstelen szerepét. Mennyi mindentől megkímélhette volna magukat, ha azon a végzetes estén inkább iszik egy pohár bort, vigasztalóan megöleli Gabrielát és befogja a száját! Most ezt tette. Nem beszélt a vágyairól, a terveiről, egyelőre beérte azzal, hogy a kanapé puha kárpitján néha egymáshoz ért a kezük, míg végül összefonták az ujjaikat. Végül az órájára pillantva meglepetten vette észre, hogy az idő ugyanúgy szaladt el most is, mint amikor még teljesen rendben voltak köztük a dolgok. A legszívesebben maradt volna, még ha csak a kanapén is, de tisztában volt vele, hogy ez még túl nagy kérés lenne; és egyáltalán nem volt benne biztos, meg tudná-e állni, hogy be ne kéredzkedjen a hálószobába, be abba a puha ágyba, amelyben egyszer már otthonra lelt, egy kisgyereket ölelve magához álmában. Nem! Amilyen gyorsan robbantotta fel maga mögött a hidat, olyan lassan kellett újraépítenie és elnyerve Gaby bizalmát, lassan visszalopnia magát az életébe. Ezért aztán vett egy nagy levegőt és előállt a nagy ötlettel, amelyet már egy ideje dédelgetett magában. 

-Gyertek el egy hétvégére Genovába! Csak egy kirándulás… jószerivel nem lenne fárasztóbb, mint amikor a szüleimhez mentünk Eastbourne-be. Még szabadságot sem kell kivenned, vagy Vickyt elkérni az óvodából. Csak egy hétvége, hogy lásd, mi várna ott titeket, ha egyszer rá tudnád szánni magad a költözésre. Kérlek, Gaby… gyertek el! – esdekelt, és a szavait szuggesztív tekintetével igyekezett megtámogatni. Majd öt perces néma csend követte a kérlelést, és amikor már-már feladta a reményt, Gabriela egy nagy levegővétel után bólintott.

-Pénteken megint szünet lesz az óvodában, és ha van egy kora délutáni gép, azzal elutazhatnánk. Vasárnap délután pedig hazajövünk. De csak ha nem zavarunk.

-Zavarni? Jézus, Gaby, ember nem lehetne most boldogabb nálam! – ragyogott fel a szürke szempár, amelyben eddig a bizonytalansággal vegyes reménykedés köde gomolygott, és a váratlan örömtől megrészegülve Rowan magához húzta a nőt. Mire felocsúdott, már a száját csókolta, aztán ahogy rájött, hogy még képes az utolsó pillanatban elszúrni a dolgot, óvatosan elengedte és csak annyit mondott:

-Köszönöm! – azzal már ki is lépett a lakásból, mielőtt túl gyorsan próbálja meg nem történtté varázsolni az eltelt pokoli időszakot. A küszöbön túl ácsorogva egy vágyakozó pillantást vetett a nő ajkára, mely még mindig a csókjától fénylett. 

–Reggel hozhatok egy kis fánkot, cserébe egy jó kávéért?

Gabriela halványan elmosolyodott, de ha már egyszer szabad utat adott, bolond lenne kis akadályokat gördíteni a rájuk váró izgalmaknak az útjába.

-Barackos fánk, hm? – nézett a férfira és tekintetében ott fénylett az a régi, már már feledésbe merült, de most felszínre törő emlék, amikor Rowan fánkkal kedveskedett nekik a kapcsolatuk kezdetén.

-Barackos – bólintott a férfi. -…és Vickynek egy csokis – emlékezett a kislány akkori csalódott arcára, amiért a kedvencéből nem hozott.

-Mikorra jössz? … csakhogy friss legyen a kávé? – mosolygott a nő, szája sarkában kis huncut vonással.

-8-kor? És Almát is hozom, hogy Vicky is örüljön. – tette hozzá, mire Gabriela most már szélesen mosolygott:

-Is?

*

Mindez eszébe jutott, ahogy az olasz taxis látványos kézmozdulatokkal és a nyitott ablakon kiszálló ékes, válogatott káromkodásokkal próbált kikeveredni a belvárosi csúcsforgalomból, hogy a repülőtérhez vezető kétsávos útra hajthasson. De Rowan nem foglalkozott vele. Bőséges borravalót helyezett kilátásba, ha nem késnek egy percet sem, innentől ezt a gondot a férfi vállára pakolta, ő maga pedig elmerült az álmodozásban. Gabriela hamarosan itt lesz! Ezzel pedig talán ténylegesen megteszik az első lépést afelé, hogy újra megtalálják a közös jövőhöz vezető utat.

Szürkeszem 32.

Gabriela az ablaknál állt és a férfit várta. Vickyt kivételesen nem volt nehéz az ágyba parancsolni, bár az esti mesét ma Rowan-mesére cserélték, a lányának ugyanis – mint valami égi jel – fontos volt a mai találkozás, és mindent tudni akart arról, hol járt eddig a férfi. Állandóan az a kérdés foglalkoztatta, hogy mikor láthatja megint, és az anyja  már sikítani tudott volna, amiért még ő maga sem tudja erre a választ. Mindenesetre valami belső csendes örömmel nyugtázta, hogy amennyire nem érdekelte a lányát a saját apjának felbukkanása, annyira felizgatta Rowané. Igaz, Danielt végül tényleg, mint egy régi barátot mutatta csak be, de Vicky minden különösebb érdeklődés nélkül siklott el a szürke szemű férfi felbukkanása fölött. Gabriela tudta, hogy egyszer el kell majd mondja a lányának, hogy ki ez a férfi valójában, de most még korainak érezte, csak összezavarná, hiszen nem értené a kicsi, hogy az emberek néha hoznak olyan döntéseket, amelyek nemcsak a saját sorsukra vannak hatással, és amelyeket megbánnak, még akkor is, ha annak a kapcsolatnak a gyümölcsét mindennél jobban szereti.

Ma már nem érezte azt a borzongást Daniel mellett, mint annak idején, amikor bármit megtett volna azért, hogy elnyerje a szerelmét. Persze, azóta találkozott Rowannal és már tudja, micsoda különbség lehet két hasonlónak gondolt érzés között. Amikor Daniel megtagadta őt, nem a szívét törte össze – bármennyire is azt hitte az első napokban – nem, a büszkeségét, az önnön értelmi képességeibe vetett hitét alázta a porba. Amikor Rowan azt mondta, legyen itt a Vége, akkor csak azt csodálta, hogy a fájdalomba nem halt bele. Mint ahogy hirtelen elevennek és pezsgőnek érezte magát attól az egyszerű kérdéstől, amit feltett a parkban. Beszélhetnénk?

 

Végül a kislány csak elaludt és Gabrielának volt ideje egy kicsit összepakolni a lakást, és megkavarni a mártást. Aztán már csak a várakozás nehéz percei maradtak. Abban biztos volt, hogy Rowan el fog jönni. Abban nem volt biztos, hogy ez mennyire fájdalmas beszélgetés lesz, vagy mennyire képes megőrizni a józanságát a férfi jelenlétében. Nem akarta, hogy egy rossz lépéssel még mélyebbre kormányozza magát abba az érzelmi mocsárba, amelyben a magányos hetek alatt tapicskolt. Ugyanakkor azt akarta, hogy újra érezhesse a hosszú karok nyújtotta biztonságot, bármennyire is csalóka érzés volt ez.

Rowan gyalog érkezett a parkon át, határozottan átvágott az úttesten, és már messziről hallotta az elektromos zár berregését. Látta, hogy Gabriela az ablaknál állva várja és ez valamiért reménnyel töltötte el, bár azzal is tisztában volt, hogy a nő valószínűleg ezzel akarta elkerülni, hogy a csengetéssel felzavarja a kislányt. 

-Szia! – suttogott halkan, amikor kinyílt az ajtó, aztán belépett az ismerős, Gabriela-illatú lakásba. Istenem, bár minden nap

erről álmodott, mégsem sejtette, hogy ennyire hiányzott ez a kis fészek, amely olyan otthonos barátsággal fogadta annak idején őt is magába, mintha teljes jogú lakója lenne. És ő volt olyan marha, hogy odadobta ezt a kincset.

-Szia! – mondta neki a nő, és fejét félrehajtva kicsit a férfi mögé nézett. –Sehol egy üveg bor? Azt hittem, a spagettihez hozol valami igazi vöröset.

-Nem mertem, nehogy azt mondd, hogy le akarlak itatni – fintorgott a férfi, mire Gabriela grimaszt vágott, ahogy a konyhaszekrényben keresgélt.

-Akkor most úgy fog festeni a dolog, hogy én akarlak leitatni? – vett elő egy üveg Chiantit, amit még Rowan hozott magával hónapokkal ezelőtt, amikor még az esti borozást édes összebújás követte az ágyban.

-Ezek könnyű borok, nem hiszem, hogy rajtuk múlna bármi is… - mormolta Rowan és otthonos mozdulattal vette elő a megfelelő fiókból a dugóhúzót. Közben Gabriela tányérra szedte az adagokat és parmezánt reszelt a tejükre. A salátás tálat az asztal közepére állította és leült, aztán hívogatóan a másik székre mutatott.

-Jó étvágyat!     

                                

Rowan biccentett, leült és töltött a két pohárba, aztán módszeresen kezdte feltekerni a tésztát a villájára. Gabriela elveszett a vékony, hosszú ujjak ritmusos mozgásának látványában, aztán saját gondolataitól összerezzenve folytatta az evést.

-Jobb szószt csinálsz, mint az olaszok. – állapította meg kedvesen Rowan és Gabriela szó nélkül nyugtázta a a bókot. Nyilván túlzott a férfi, gondolta magában. Amikor elfogyott előlük minden, üdvözlésre emelte a poharát.

-Mesélj, milyen a szálloda?

Rowan értékelte a kis időhúzást, hiszen mindketten tisztában voltak vele, nem ez a kérdés izgatja őket a leginkább, de készségesen belement, hogy a hangulat az idő múlásával kicsit oldottabb legyen.

-Hát, megismerve a belső ügyeit, már kicsit józanabbul ítélem meg, rengeteg munka van vele, de az tény, hogy a környéke fantasztikus; és a beosztottak sem jobbak vagy rosszabbak, mint az itteniek. Egyelőre azt hiszem, elfogadtak… igaz, alig van olasz köztük, teljesen nemzetközi a stáb. Még a pincérek és a takarítók között is egy csomó külföldi van.

-És a lakás?

-Még nincs lakásom… a szállodában van egy szobám, fáj is a fejük a többieknek, hogy túl sokat vagyok „otthon”.  – Nem tette hozzá, hogy azért nem is keresett lakást, mert valahol a szíve mélyén élt benne egy álom, hogy majd Gabrielával és Vickyvel választanak valami igazán nekik valót.

-És amikor eljössz, nem félsz, hogy cincognak az egerek?

-Annyi dolguk van, hogy cincogásra már nem jut energiájuk. Remélem. De az az igazság, hogy van egy nem hivatalos helyettesem. Van egy kollégám, aki a marketing feladatokért felelős, ő sem olasz, Magyarországról jött. Fiatal srác, most ünnepeltük a 30. születésnapját. Ő volt a rangidős és én elfogadtam a helyzetet, mert tényleg sokat segített.  Elég hamar összebarátkoztunk. Már több, mint egy éve van a szállodában és látta rajtam az első napokban, hogy eléggé magam alatt vagyok. Megkérdezte, hogy a váltás viselt meg? Honvágyam van? Mondtam neki, hogy nem igazán, hozzá vagyok én már ehhez szokva, csak most nem jókor jött a dolog, mert mire kiderült, hogy megkapom az állást, addigra a magánéletem kuszálódott össze. Azt mondta, ismeri az érzést. Amikor ő megkapta az állását, válaszút elé került. A barátnője nem akart vele tartani, túl jó állása volt otthon, ezért elhatározták, megpróbálják a távkapcsolatot. Az első hónapokban kéthetente hazarepült hétvégén. Pénteken már nem volt ott fejben, hétfőn majd belepusztult a kialvatlanságba. Akkor megegyeztek, hogy az egyik hónapban ő megy haza, a másikban a lány megy ki hozzá. Ahogy telt az idő, a lánynak egyre többször nem volt jó az időzítés, végül szakítottak. Haragudott a barátnőjére, úgy érezte, nem küzdött kettőjükért, aztán egy nap a szálloda melletti könyvesbolt kirakatában meglátott egy verseskötetet. Nem hitt a szemének, magyar költők olaszra fordított versei voltak. Egyik nap be is hozta a kötetet és az orrom alá dugta. Elég jól tudok ahhoz olaszul, hogy értsem… az állt ott feketén-fehéren: „Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted…” (József Attila) És azóta vissza akartam jönni, hogy megmondjam, megértelek, nem volt választásod, tetted, amit tenned kellett, én pedig egy érzéketlen barom módjára még rúgtam is rajtad egyet. 

A férfi még önmagát is meglepte ezzel a hirtelen jött vallomással. Genovában, amikor olvasta ezeket a sorokat, még úgy hitte, soha nem fogja Gabriela előtt kiteríteni az összes kártyáját, mert talán nem használna az ügyének, ha a nő tisztában lenne vele, mennyire hibásnak érzi magát a történtekben. De ahogy itt ültek egy barátságos kérdezz-felelek közepén, szinte magától jött az ajkára a vallomás. De nem bánta meg. El kellett mondja, mert sziklaként nyomta a lelkét. 

-Tudod, rengeteg időm volt, amikor nem tudtam aludni, hogy olvassak, aztán válogatás nélkül belekezdtem mindenbe, amit a szálloda kávézójában találtam. Az elődömnek ugyanis volt egy nagyszerű ötlete, hogy az asztalok között kis térelválasztó elemeket rakatott le, amin könyvek, képzőművészeti alkotások vannak, régi, talán századfordulós használati tárgyak, és ettől az egész helyiség hangulata egy kicsit olyan, mintha a saját nappalidban vagy egy hangulatos könyvtárban szürcsölgetnéd a kávédat, igazán otthonos. Igaz, hogy kevesebb asztal fér be, de úgyis túlzás lenne azt képzelni, a jelenleginél többen ülnének be oda naponta. Így legalább úgy néz ki, mintha állandóan telt ház lenne. Önmagához képest most az is van, mert sokakat vonz, hogy akár egyedül is leüljenek ott pár percre, s amíg ott töltik az idejüket, belelapozhatnak verses kötetekbe vagy képzőművészeti albumokba, és persze nemcsak olasz nyelvűekbe. Szóval, onnan szoktam lenyúlni egy-egy könyvet én is; és az egyikben volt egy Georges Sand idézet, ami különösen megfogott: „...nem annyira azt veszíted el, ami volt, mint inkább azt, ami lehetett volna, s az a legszörnyűbb búcsú, amikor azt érzi az ember, hogy még nem mondott el mindent."  Szóval, amikor így papírra vetve is látja az ember a saját gondolatait, akkor egyszerűen muszáj elindulnia, hogy kimondja őket annak, akit igazán szeret, bármit is mondott egy napon, amit legszívesebben örökre kitörölne még az emlékezetéből is. És csak remélni tudom, hogy egyszer veled is elfeledtethetem ezeket a heteket. 

Ennél őszintébb és kitárulkozóbb már nem is lehetett volna, Gabriela láthatóan meg is rendült a nyílt vallomás hallatán. Még mindig rettenetes emlékként őrizte azokat a pillanatokat, amikor elváltak egymástól, de a szíve mélyén érezte, hogy képes lenne a megbocsátásra. Még csak nem is akarta különösebben megnehezíteni a férfi helyzetét, hiszen azzal önmagát is büntette volna. De azt sem akarta, hogy alig fél órával azután, hogy Rowan belépett újra a lakásába és az életébe, úgy folytassák, ahogy két hónappal ezelőtt egy szörnyű mondat előtt volt. Kész volt a közeledésre, de a teljes kapitulációra még nem.

-Hiányoztál! – sóhajtotta és a szalvétát babráló keze megrebbent a terítőn. Rowan érte nyúlt és a markába szorította a nő hideg kezét. 

-Ti is nekem. Két hónapja mást sem teszek, mint szemrehányások özönét zúdítom magamra, amiért egy hirtelen döntéssel összetörtem azt a csodát, amit létrehoztunk. Amikor egy hónappal ezelőtt elküldtél, az volt a mélypont. Akkor komolyan azt hittem, örökre elszúrtam a dolgot, és ezzel a tudattal kelni minden nap… utáltam azt a fickót reggelenként a borotválkozó tükörben. És ma a parkban… két napja ott kóvályogtam Almával, végre találkozunk, és akkor ott mosolyog melletted az a barom… az első gondolatom az volt, hogy visszatért és elfoglalta az őt megillető helyet a családja mellett. Az én családom mellett! Majdnem infarktust kaptam. 

-Azzal a barommal – hangsúlyozta Gabriela a becsületsértő megnevezést – megegyeztünk, ha Londonban jár, láthatja a lányát, de egyelőre még nem mondjuk el neki, hogy ő az apja. Azt mondta, Miamiban él egy híres írónővel, úgyhogy nem hiszem, hogy olyan sokszor kerülne erre sor. Ennyit igazán megígérhettem neki.

-Nekem mit ígérhetsz? – mormolta Rowan Gabriela szemeit fürkészve. Egy kicsit úgy érezte magát, mint aki tizenkilencre húzott lapot ezzel a kérdéssel, de tudnia kellett, hogy milyen eséllyel tárja fel a legbensőbb érzéseit a nő előtt. Hajlandó lett volna még jobban megalázkodni, de titkon egy kis könyörületességben bízott. Gaby sosem volt vele olyan kegyetlen, mint ő azon az istenverte estén. Ez volt a szalmaszála, amibe kapaszkodott, tudva, hogy ha a nő érzelmei még viharos tengerként lázonganak, akkor esélye sincs a túlélésre. Semmi másban nem bízhatott, csak abban, ha levetkőzteti a lelkét Gaby előtt; onnantól pedig a nő döntése, hogy szeretettel betakargatja vagy közömbösen átgázol rajta. De nem olyannak ismerte meg, aki meg tudná ezt tenni vele. A szemei, a teste apró kis jelzései mind arról meséltek, hogy a régi láng apró parazsa még ott izzik a mélyben a szikrára várva, hogy újra mindkettőjüket elemésztő tűzvészként lobbanjon fel.

Szürkeszem 31.

-Alma! Gyere már vissza, ne kelljen még egyszer szólni! – kiabált Rowan a kutya után, aki szinte megőrült a kutyatársaságtól itt a parkban. Két napja volt Rowannal, két napja bóklásztak itt a parkban, hátha összefutnak Gabrielával. A szülei felújították a nappalijukat, és a munkálatok idejére felköltöztek a fiuk lakásába, ő pedig hazajött egy hosszú hétvégére, hogy egy kicsit kényeztesse magát. Az elmúlt egy hónapban alig aludt. Munka rengeteg volt, de még az éjszakák sem hozták el a nyugalmat, olyankor kelt életre agyában a napközben letiltott álmodozás. … és két napja győzködte magát, hogy keresse meg Gabrielát, de igazság szerint félt… félt, hogy túl hosszúra nyúlt a kettejük közé ereszkedett csend, és félt, hogy harmadszorra is csődöt mond a próbálkozása. Éppen ezért reménykedett, hogy egy véletlen találkozás talán jobban sikerülhet, mintha becsönget, aztán zárt ajtót talál, ...ehhez pedig Alma volt a kulcs. 

A kutya engedelmesen visszaballagott hozzá, de pár méter után újra nekiiramodott. Rowan már nem is szólt utána. Ma teljesen reménytelen ez a tyúk. – fintorgott, ahogy nézte, most éppen egy kisgyerek mellé feküdt le, nyilván a sárba. Szerencsére a kiskölök nem ijedt meg a nagy termetű kutyától. Amióta a kölykeit elvitték, egészen megváltozott a régen oly engedelmes jószág. Még szerencse, hogy teljesen ártalmatlan volt, mert különben szerezhetett volna nehéz pillanatokat a szüleinek a vadócságával. A farmernadrágos, baseball sapkás kölyök a földön térdelt és valami gusztustalanságot vizsgált a sárban. Undorodva gondolt rá, hogy valószínűleg egy gilisztát, mert a kutyát már jó néhánynak az elfogyasztásáról le kellett beszélje. A gyerek nem volt félős, mert már a dörgölőző eb nyakába kapaszkodva bújt a dús bundához. A nap a szemüveg ellenére a férfi szemébe sütött és hunyorogva nézte őket a majd harminc méteres távolságból. Tisztában volt vele, hogy gazdaként túl messzire engedte a kutyát, de abban is biztos volt, hogy ő hamarabb harapna meg bárkit, mint Alma. Igaz, ezt a sétálók, vagy akár a gyerek szülei nem tudhatják. Ráérősen arrafelé vette az irányt, miközben szemével a kölyök szüleit kutatta. Kicsi még ahhoz, hogy egyedül játsszon itt kint a parkban. …Egy pár üldögélt nem messze tőle a padon, kizárásos alapon feléjük vette az irányt. A következő pillanatban a gyerek felpattant és az anyjához rohanva lelkesen kiabált. Csengő gyerekhangja Rowanig hallatszott.

-Anyu, nézd! Itt van Alma!

Rowan megdermedt,- Vicky! - de a következő pillanatban már újra továbblépett. Az oly nagyon várt pillanat, amiről már le is mondott, váratlanul elérkezett, és ő hirtelen nem is tudta, mit mondhatna… ahogy a nő megfordult és körülnézett, összeakadt a tekintetük. Gaby! De aztán a mellette ülő férfi is megfordult és Rowant hidegzuhanyként érte a felismerés: Daniel Burns, Vicky apja. Már késő volt, hogy menekülőre fogja, ezért nyugalmat erőltetett magára és a kutya nyakörvét megfogva előbb Vickyre mosolygott, aztán a padon ülőkre.

-Szervusztok! Micsoda meglepetés!

-Hát, az… - mormolta falfehéren Gabriela. Már a Daniellel való találkozás is eléggé megviselte az idegeit, egész idő alatt arra várt, hogy a férfi valami meggondolatlan kijelentést tesz Vicky előtt, de ez a váratlan találkozás Rowannal végképp feltette a koronát a mai nap megpróbáltatásaira. Ráadásul a férfi elképesztően jól nézett ki. Fekete farmer dzsekiben volt, baseballsapkában és szemeit egy sötét napszemüveg takarta. Arcának bőrét máris megkapta az olasz napfény. A dzseki alól kivillanó fehér póló megfeszült a mellkasán, megmutatva minden izmot, melyeknek érintésére még élénken emlékeztek az ujjai. Évekkel fiatalabbnak nézett ki a koránál, és ez a megállapítás valamilyen oknál fogva keserűséggel töltötte el. Rowan nem úgy nézett ki, mint akit annyira megviselt a távollét.

-Üdvözlöm! Londonban újra? – nézett Rowan Daniel felé, de kezet nem nyújtott. Muszáj volt egy kis időt nyernie, mert

Gabriela látványa a lelke mélyéig megrázta, és nem akarta elárulni a gyengeségét. Ahogy itt ült a késő tavaszi napsütésben, karcsú lábain kecses szandál, amitől még vékonyabbnak hatott a bokája; a térdét épp csak takaró puha anyagú szoknya és a könnyű szellőben rásimuló selyemblúz (még mindig veszettül kívánatosan öltözik a munkahelyén, Wallerstein örülhet – állapította meg nagyot nyelve)… szinte látta maga előtt a rejtegetett testet, és meglehetősen zavarta, hogy ezzel valószínűleg így van Vicky apja is.

-Ezt én kérdezhetném. – dobta vissza Daniel a labdát. Rowan zavartan nézett Gabrielára, mintha egyedül neki tartozna magyarázattal.

-Anyámék a lakásomban laknak, amíg az övékét felújítják, én meg hazaugrottam a hétvégére, hogy találkozhassunk. Ők élvezik a nagyváros nyújtotta élményeket, Almát meg elvállaltam addig, cserébe a finom házi kosztért. – Érezte, hogy suta a magyarázkodása. Ha már itthon van, ha már annyira kuncsorgott azért a nyomorult távkapcsolatért, akkor Gabrielához kellett volna vezetnie az első útjának – ez volt a nő tekintetéből világosan kiolvasható. De nem akart ez előtt a pasas előtt magyarázkodni.

-Ma nincs óvoda és Vicky velem van az irodában. – motyogta Gaby, mintha ez magyarázatot adna arra is, miért üldögél meghitten itt a parkban a kislány apjával. 

-Az klassz. – nyögte ki Rowan, és megroggyant, ahogy a kislány bokán rúgta.

-Hé, mit csinálsz? / -Hé, mi volt ez?  - kérdezték egyszerre az anyjával.

-Nem mondtad, hogy elutazol. Nem is adtál puszit. Azt se mondtad, szia. – durcáskodott vele a kislány, és Rowan kénytelen volt igazat adni neki. Annyira hirtelen jött a szakításuk, hogy még Vickytől sem tudott elbúcsúzni.

-Igazad van, sajnálom, de aludtál, amikor elmentem. – mondta és majdnem elnevette magát, ahogy a kicsi a szemeit forgatva nézett vissza rá. Tényleg szánalmas magyarázat volt.

-Telefonálhattál volna.

-Sajnálom kicsim, tudom, hogy elrontottam. – simogatta meg a gyerek szöszke fejét és Vicky végre nem húzódott el előle. Gabriela sápadtan nézte, ahogy a gyerek máris megbocsátott, és csak irigyelni tudta egyszerű és nagyszerű gyermeki lelkét, amiért képtelen volt a haragtartásra. Bárcsak ő is ilyen könnyedén túl tudná tenni magát a történteken! Talán, ha a férfi az ő haját simogatná ilyen kedvesen … - futott át fején a kósza gondolat.

-Meddig maradsz? – kérdezte halkan, mire Rowan egy kavicsot odébb rúgva, a tó felé nézve válaszolt.

-Holnap délután megyek vissza. – mormolta. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy mennyire kevés ideje maradt.

Daniel eddig némán szemlélte a kicsit feszült párost. Hah, a gerlicék még mindig szenvednek, ez világos volt az első szavakból is. Ez a két szerencsétlen bármiért is szakított, azt még a vak is látta, hogy semmire sem vágynak jobban, mint arra, hogy kibékülhessenek. Elővette a telefonját, mintha hívása lett volna és bocsánatkérő grimasszal kicsit odébb sétált. Aztán feltűnés nélkül készített néhány képet a kutyával játszó gyerekről, azok ketten úgysem foglalkoztak vele.

-Akkor, … Daniel végül csak megkeresett… - fújt nagyot Rowan és tudta, hogy az arca most pontosan elárulja az ezzel kapcsolatos érzelmeit, de nem is próbálta palástolni.

-Ez nem az, aminek látszik. – motyogta Gabriela, mire Rowan lehunyta a szemét.

-Nem kell mentegetőznöd! Jogod van azzal tölteni az idődet, akivel csak akarod.

-Tudom, de akkor sem akarom, hogy azt hidd, Daniel és én… hogy netán megbocsátottam neki.

-Nekem sem fogsz? – nézett hirtelen a nő szemébe Rowan, és bár Gabriela néma maradt, könnyes tekintetének ellágyulásából úgy érezte, hogy ebbe az apró bizonytalanságba kapaszkodva megjelent valami halvány fény az alagút végén.

Alma hangos ugatással veszekedett a tóparton toporogva a kacsákkal és Rowan aggódva indult el feléje. Végül is vadászkutya, még képes és levadássza a park gondosan védett vadállományát. De mielőtt odaért volna, Vicky hangja szállt át a távolságon, mire a kutya a fejét hátrakapva feléje iramodott. Na szép, ennyi engedelmességet az elmúlt két napban összesen nem mutattál, te átkozott bestia! – morgott a férfi az orra alatt, aztán megkönnyebbülve akasztotta be a póráz karabinerét a nyakörvbe.

-Mennünk kell! – sóhajtott nagyot, aztán mindent egy lapra feltéve folytatta: -Mit csinálsz este? Beszélhetnénk!

-Miről? – kérdezte keserűen a nő. –Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Vicky csak azt hinné, minden úgy lesz megint, mint régen. 

Rowan elengedte a füle mellett a nyilvánvaló elutasítást, mintha el sem hangzott volna.

-A mamád még veletek lakik?

-Nem, de néha átjön és ott alszik.

-Nézd, Gaby, te dönthetsz, vagy lefekteted Vickyt mire megyek, vagy megkéred a mamádat, hogy vigyázzon rá, és akkor elmegyünk valahova. Nálam most ott vannak anyámék, oda sajnos nem tudunk… - tervezgetett halkan, mire Gabriela felnyögött.

-Felejtsd el! Nem fogok veled kettesben maradni.

-Nem azért … - dadogott Rowan, mire Gabriela gúnyosan a szemébe nézett. –Oké, talán azért is… az ember már nem is reménykedhet? – húzta el a száját a férfi. –De komolyan, csak beszélgetni akarok veled. Mondjuk egy vacsora mellett…?

Pontosan leolvasható volt a nő arcáról az a belső vívódás, melynek eredményeként egy hatalmas sóhajjal csak annyit mondott:

-Rendben, akkor 8-kor nálam. És lehet, hogy a füleden jön ki, de spagetti lesz vacsorára.