Távol a világ zajától 3.

Robert ült a taxiban és a maga mellé rakott egyendobozt nézte egykedvűen. Ismerős darab volt, minden titkárnő szekrényében lapult néhány ilyen összelapítva, hogy szükség esetén előkaphassák. Hányszor volt már tanúja, ahogy egy-egy kolléga a vérmérsékletétől függően gyors, kapkodó, vagy éppenséggel lassú, értetlen mozdulatokkal összepakolja a személyes holmiját, miközben egy biztonsági őr várakozik mellette, nehogy magával vigye a tűzőgépet? A gondolattól önkéntelenül is elfintorodott, neki olyanja nem is volt, hiszen az iratokat Amanda fűzte össze. A titkárnője is óriásira tágult szemekkel, értetlenül nézte, ahogy kért tőle egy ilyen alkalmatosságot, aztán különösebb óvatosság nélkül beledobál mindent a vadonatúj dobozba, nem törődve vele, hogy a Sziklás hegységből hozott szikladarab vagy a családi fotó kerül-e alulra. Nem sok személyes holmija volt, de azokhoz ragaszkodott. A szúrós szemű biztonsági őr, talán Mike volt a neve, nem emlékezett rá, zavartan állt mellette, mint aki nem tudja, hogy mi a teendője, ha valakit nem kirúgnak, hanem önként távozik a cégtől. Így aztán akkor sem szólt, amikor néhány dossziét is beledobott a dobozba. Egy órával korábban még feladatokat osztott Amandának, most pedig sajnálkozva ölelte meg, miközben elbúcsúztak. Hirtelen, dühből döntött, élvezve a nagyfőnök elképedését és kissé megroggyanva Nora diadalmas tekintetétől, de nem bánta meg. Egyelőre még nem, de nyilván megváltozik majd a véleménye, ha hetek, hónapok múlva sem lesz munkája. Ilyen jól fizető munkája, főleg. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a pesszimista gondolatoktól. Miért is ne lenne munkája? Elismert, jó szakember. Lesznek cégek, akik két kézzel kapnak utána, és neki életcélja lesz Nora üzleteit tönkretenni. 

A kígyó! Frászt volt wellnessezni! A hétvége minden percét arra használta fel, hogy a háta mögött előkészítse ezt a mai karaktergyilkosságot. Még nem igazán tudta a saját viselkedését sem tiszta fejjel értékelni, mint ahogy ennek az egész átkozott délelőttnek a történéseit sem. Megfutamodott? Lehet. De mi mást tehetett volna? Maradjon a cégnél és nézze végig mosollyal, vagy anélkül, ahogy a pozíciót, ami neki járt volna, amit már-már megígértek, amire számított, valaki másnak adják? És az a valaki olyan személy volt, akitől végképp nem várta volna, hogy hátba szúrja. 

Nora árulása olyan sebet ejtett a lelkén, amit képtelen volt egyelőre még felfogni is, nemhogy feldolgozni. Az a bestia! Reggel még gondosan kikészítette magát a közös fürdőszobájukban, egy csókot nyomott az orrára és mentegetőzött, hogy korábban kell indulnia. Egyetlen szóval sem említette, hogy azért, mert neki is meghallgatása van ma reggel a nagyfőnöknél. Hetek óta beszélt neki a projektjéről, Nora pedig csak hümmögött és soha még csak nem is utalt rá, hogy ő is harcba szállt érte. Azt pedig végképp nem, hogy egy-két ötletét bele is dolgozta a magáéba, így aztán jó esélye van rá, hogy ő kapja meg az előléptetést, nagyrészt Robert munkáinak lenyúlásával. Így is történt. Egész sereg kamu tanút sorakoztatott fel, akik szemrebbenés nélkül igazolták, hogy ezekben a munkákban a nő volt az ötletgazda. Ő maga is emlékezett rá, ahogy nemrégiben egy kedélyes estén, társaságban, kissé kapatosan kiejtette a száján az ominózus mondatot, amelyre most többen hivatkoztak: „Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, hiszen minden ötletemet Te inspirálod.” De hát csak viccelt. Kedveskedni akart. Még véletlenül sem szakmailag értette a szavait. Azon az estén kérte meg Nora kezét, aki bájos, elmeorvosi mosollyal köszönte meg a megtiszteltetést, de nemet mondott. Arra hivatkozott, hogy nem akarja, hogy a férfi évek múltán azt vágja a fejéhez, csak a szakmájának él, ő pedig nem érezte magát alkalmasnak sem a feleség, sem az anyaszerepre. Tulajdonképpen igaza volt és hálás is lehetett neki, amiért erre rányitotta a szemét. A kapcsolatuk úgy volt jó, ahogy volt, nem volt szükségük házasságlevélre, még ha Robert távlati tervei között esetleg szerepelt is család. Pusztán azért, mert ez így szokás. De nem volt sürgős, így aztán minden csalódottság nélkül a csodás gyűrűvel köszönte meg a nő őszinteségét. Nem volt eljegyzés, csak a bankszámlája lett szegényebb egy jelentős összeggel, amelybe a brillkő került. Tulajdonképpen Nora megérdemelte. A mód, amivel őt padlóra vitte, legalább olyan briliáns volt, ezt el kellett ismernie, még ha az ő kárára történt is. 

Kíváncsi volt, hogy ezek után hogy alakul majd a nap hátralévő része. Nora hazajön és mentegetőzik? Kedvesen cirógatja, az ölébe mászik és megpróbálja feledtetni vele, hogy évek munkáját tette tönkre a húzásával? És ő vajon indulatok nélkül tud majd beszélni vele? Ennyire azért nem volt halvérű, ezt tudta magáról. Nyilván felemeli majd a hangját. A történtek után nem érezte túlzásnak a szakítást sem. Ahogy nyilván Nora sem, erről árulkodtak a szemei, ahogy ő elhagyta a vezér dolgozószobáját. A szakítással pedig egy sor kényelmetlenség jár majd együtt. Szerette ezt a lakást, és megkéri Norát, hogy költözzön el, de akár ő maga is megteheti ugyanezt, ha a nő ragaszkodna a céghez közel lévő helyhez. De akár mindketten itt hagyhatják, úgyis csak a történtekre emlékeztetné őket. A méregdrága lakást úgyis pillanatokon belül értékesíteni tudja bármelyik ingatlanos, hogy megosztozzanak az árán. Hirtelen eszébe jutottak a kölykök, akik odahaza várják, hogy hazaérjenek és eljátsszák nekik a családi idillt. Bassza meg! Most ehhez volt legkevésbé türelme – sandított fel az épületre, ami előtt a kocsi éppen megállt. Ráadásul ez el is döntötte a dolgot, Norának mennie kell, és ezt nyilván nem fogja szó nélkül hagyni a nő sem. De csak nem várja el tőle, hogy a két gyerekkel menjen szállodába? Fizetett és a dobozt kiemelte a hátsó ülésről. Akkor vette észre a költöztető kocsit, melynek a mélyén ebben a percben tűnt el a kedvenc bútortervezője, Larry Laslo által készített elegáns ülőgarnitúra egy darabja. Mi a fasz? – horkant fel, nem törődve Perryvel, a recepcióssal, aki kínosan feszengve tolta elé a leveleit. 

Robert türelmetlenül nyomkodta a lift szenzoros érintőjét, hogy az ajtó becsukódjon végre és a fülke megkezdje száguldását az ég felé, jelesül a tizenkettedik emeletre, ahol a lakásuk volt. Háta mögött érezte a dübörgést, ahogy a párhuzamos aknában aláereszkedik a teherlift. Talán a lakásuk berendezésének újabb darabjaival – vonta össze mérgesen a szemöldökét. Elképzelni sem tudta, mi történik. Nora ürítené ki a lakást? Képtelenség! Ezt még ő sem merné megtenni, bár a délelőtt történtek fényében érezte, jobb, ha elfogadja, hogy a barátnője bármire képes, és igazi őstehetség az összeesküvés-szervezésben. Ahogy halkan szisszenve kinyílt az ajtó, két formaruhás hordárt látott, ahogy az ülőgarnitúra legszebb darabja alatt görnyedve araszoltak a teherlift felé. A nyitott lakásajtóban ott állt Mrs. Lowell, a házvezetőnő, és a kezét a szája elé téve kétségbeesetten toporgott. Nyilván nem volt bátorsága megakadályozni a lakás kifosztását. Robertet látva kissé megkönnyebbülve tördelni kezdte a kezét.

-Óh, Mr.Hazard! Sajnálom! Nem tudtam mit csináljak. Ms. Bolton hozta ezeket az embereket, rögtön azután, hogy Ön reggel elment. Azt hittem, csak elfelejtettek szólni, hogy lecserélik a bútorokat, de aztán világossá vált, hogy valami más van a dolog mögött. Aztán a kisasszony elment, ezek meg egy lista alapján csomagolnak. Ms. Abernati a gyerekekkel a hálószobában van, hogy ne legyenek láb alatt, és mert Ms. Bolton onnan nem akar elvinni semmit – suttogta kétségbeesetten.

-Semmi baj, Holly! – paskolta meg a férfi az asszony kezét, miközben egyetlen pillantással felmérte, hogy Nora a nappalinak majd minden darabjára igényt tartott. Ha leülnek és elmondja, mit akar elvinni, egy szava sem lett volna. Még akkor sem, ha ezt a francos garnitúrát ő szemelte ki már a régi lakásába is, de aztán csak ide rendelte meg. Legyen az övé, ha ennyire ragaszkodik hozzá. De a mód, ahogy a háta mögött intézte a költözését, összetört benne valamit. Az előtérben ott sorakoztak a nő méregdrága Gucci bőröndjei és néhány reklámtáska, úgyhogy nyilván a ruháit is összepakolta. Helyes! Letette a maga dobozát a konyhában, aztán a visszatérő szállítómunkások legnagyobb elképedésére elkezdte kicipelni Nora bőröndjeit a lifthez. Amikor az utolsót is betette, akkurátusan megnyomkodott minden emeletet, végül rázárta a táskákra az ajtót. Nagyon remélte, hogy amíg a lift minden emeleten kinyílik, legalább itt-ott lesz valaki, aki veszi a bátorságot és lenyúl közülük egyet-egyet. Mint aki jól végezte a dolgát, becsukta maga mögött az ajtót és ráfordította a zárat. Mrs. Lowell már egy nedves felmosóval törölte fel a bútorok alatti területeket és a munkások lábnyomait. Amikor végzett, egymásra néztek.

-Így azért könnyebb lesz takarítani – mondta kesernyés mosollyal az asszony, ritka kincsként megcsillogtatva a humorérzékét. Robert elmosolyodott.

-Azt hiszem, a gyerekeknek nyugodtan vehetek most már biciklit is. A nappalit kinevezzük játszószobának. ... Tényleg, szólni kéne nekik, hogy tiszta a levegő, előmerészkedhetnek a hálószobából – indult az ajtó felé, amikor észrevette a falon a gyerekes sárga krikszkrakszot.

-Lizzy volt? – nézett az asszonyra, aki bocsánatkérően bólintott.

-Csak egy pillanatra nem figyeltünk rá és megkaparintotta a zsírkrétát – magyarázta halkan. Robert elmosolyodott.

-Ezek a falak így a bútorok nélkül úgyis olyan kísértetiesen fehérek. Direkt kellett oda egy kis szín – vonta meg a vállát, aztán benyitott a gyerekszobába, ahol az egyik legelképesztőbb jelenet fogadta, amit valaha látott. A két gyerek a hatalmas ágyon ült és Ashlee segédletével Nora legelegánsabb ruháit vagdosta csíkokra. A csíkokból hosszú láncot csomóztak, ami mostanra már úgy tornyosult a sarokban, mintha ezen akarnának a földszintig lemászni.

-Ez mi a fene? – hördült fel a férfi, mire két kíváncsi és egy kissé bűnbánó szempár nézett fel az elmélyült munkából.

-Ms. Bolton itt felejtette a szekrényben ezeket a rongyokat, gondoltam már úgysincs szüksége rájuk. A gyerekeket pedig jól lefoglalta – motyogta tűzpiros arccal a fiatal nő. Robert inkább nem világosította fel, hogy az a néhány rongy, amit hirtelenjében felismerni vélt, a lánynak több havi fizetését emésztette volna fel. El nem tudta képzelni, Nora hogy feledkezhetett volna meg róluk, hiszen egy vagyont ért mindegyik darab. Aztán rájött, hogy ezeket a ruhákat ő vette a nőnek, talán azért nem tartott rájuk igényt.

-Nos, akkor rendben van – krákogott a komolyságát megőrizve, aztán kitárta az ajtót. –Most azonban szeretném, ha a gyerekekkel inkább a nappalit vennék birtokba, amíg én lezuhanyozom – intett a fejével a fürdőszoba felé, és nem tudott nem elvigyorodni a lány zavarán. Helyes kis fruska! Remélhetőleg az itt történtekből nem vonta le azt  a téves következtetést, hogy a férfiakkal így kell bánni – futott át a fején a gondolat, aztán becsukta maga mögött a fürdőszobaajtót és szinte letépte magáról az öltönyt és az inget.

Távol a világ zajától 2.

Robert idegesen nézett az órájára. Még csak egy órája csukódott be mögötte a lakása ajtaja, de legszívesebben máris hazament volna. Olyan furcsa érzés volt magára hagyni a két gyereket azzal a majdnem gyerekkorú lánnyal, akiről a kiváló referenciáin túl végül is nem tud semmit. Egy idegen. Ott hagyta nála az összes létező telefonszámot, amin elérhető, beleértve Mr. Harper titkárnőjének számát, amit magánügyben tárcsázni maga lett volna az Isten-kísértés. Ez volt az első nap, amikor eljött otthonról, és most is csak azért, hogy megvédje főnökei előtt a múlt hónapok alatt végzett munkáját. Ha jóváhagyják ma a terveit, akkor esélye nyílik a felső kaszthoz csatlakozni, és ez nyilván a fizetési csekkén is meglátszik majd. Erre pedig szüksége lesz, ha a jövőben két gyerek jövőjéről is gondoskodnia kell. Az öccse hagyatékában nem volt semmi, amit félretehetett volna a kicsiknek. A lakásukat bérelték, a kocsit azonnal visszavette a bank, az ingóságaikat pedig ideje sem volt átnézni, a lakás tulajdonosa bedobozoltatott mindent és egy raktárba szállította, hogy minél hamarabb újabb bérlőt kereshessen. Nem hibáztatta, még ha emberileg talált is kifogásolni valót a viselkedésében. Párizs drága szeglete volt a világnak, minden hét kiesés nyilván komoly összegtől fosztotta meg a gall főbérlőt. Fogalma sem volt róla, mikor jut el abba a raktárba, hogy átnézze és átválogassa az öccse személyes holmiját, de biztosította róla az ügyvédet, hogy képes állni a költségeit, így aztán nem is sürgette senki.De most nem is ez jelentette számára a legnagyobb problémát, még ha a gyerekek nyilván örültek is volna néhány otthonról származó régi emléknek. Feltett szándéka volt újakról gondoskodni, hogy ezzel is felgyorsítsa a helyzetük mielőbbi elfogadását. Ehhez persze időre lett volna szüksége, de pillanatnyilag azzal állt a legrosszabbul. Így aztán megbízta Amandát, hogy valami online játéküzletben nézzen szét. Már csak azért is, mert Amandának legalább volt néhány unokaöccse és húga, nyilván jobban eligazodik a babák és kisvonatok világában, mint ő. Nagyon remélte, hogy a nő által összeállított csomag minél hamarabb megérkezik, mielőtt a gyerekek a gondosan összeválogatott műtárgyaival kezdik múlatni az időt. A bébiszitternek is meghagyta, hogy mihez ne engedje nyúlni őket, de még a tárgyalása előtt is kellemetlenül suhant át a fején a gondolat, vajon miről feledkezett meg. 

Furcsa hétvége volt. Ott voltak a gyerekek, ő és a frissiben kiválasztott dadus, sőt még Mrs. Lowell is felugrott segíteni, bár ezt nem kérte, nem kérhette tőle. Jól esett a talpraesett asszony finom iránymutatása, mert magától teljesen meg lett volna lőve. Lizzy pelenkacseréi, a gyerekek etetése, lassan kibontakozó érdeklődésük a külvilág iránt... mind-mind olyan erőpróbák voltak, amikbe magára hagyatva egészen biztosan beletört volna a bicskája. Már az is teljesen kikészítette, hogy a két ijedt gyerekszempárral tartsa a kontaktust. Szótlanul kérdezték, gyereklétük minden félelmével, hogy vajon mire számíthatnak. Miért történik velük az, ami ... és erre a kérdésre végképp nem tudott válaszolni. Hogy is mondhatta volna el a két apróságnak, hogy igen, a világ néha ilyen értelmetlenül kegyetlen tud lenni. Az egyetlen, amit mondhatott, hogy rá számíthatnak, ő védelmezni fogja őket. Ehhez képest alig töltöttek el együtt néhány napot, máris magukra hagyta őket idegenekkel és egy sor utasítással, hogy mit nem csinálhatnak. Azon sem csodálkozott volna, ha megszöknek, mire hazaér. Tudta, hogy ez képtelenség, de azért erősen remélte, hogy a recepciós megállítaná őket, ha kézenfogva megpróbálnának kislisszanni a jól őrzött portán. 

Bár az eszével felfogta Nora érveit, kicsit mégis rossz néven vette, hogy a nő nem vállalta, hogy legalább az első héten vigyázz a gyerekekre, és ezért az egész hétvégéjét a bébicsősz-keresgélésnek szentelte. Közben a nő nyilvánvalóan a barátnőivel egy wellness-fürdőben pletykálta ki az életükben beállt jelentős változásokat, a legkisebb segítséget sem nyújtva. Sőt, éreztetve vele, hogy ez egyedül az ő problémája. Ez azért elég nagy pofon volt. Amikor Nora hazaért, furcsa hangulatban töltötték el az estét, kissé szótlanul, feszengve, a két gyerek lapos pillantásainak kereszttüzében. A nő este az ágyban is hidegen, szótlanul, távolságtartóan lapozgatta a könyvét, mint aki ezzel is a tudomására akarja hozni a rosszallását, ahogy ezt az egész ügyet kezelte. De az Isten szerelmére! Mi mást tehetett volna? Hiszen a testvére gyerekei, nem két kis lelenc! Még mindig beleborzongott, ha az első találkozásra gondolt ott a reptéren. Jeremy hat évének minden férfias keménységével szorongatta az utaskísérő kezét, és amikor a stewardess letette az öléből a húgát, ő máris óvón ölelte magához. Szívszorító volt a két apró összekapaszkodó gyerek látványa, ahogy láthatóan máris felfogták, hogy csak ketten maradtak egymásnak a világgal szemben. A világ ellen, amibe saját nagybátyjukat is beleszámították. Nem is csoda, hiszen idegen volt a számukra. Ennek az ellenkezőjéről még Jeremyt sem sikerült meggyőznie, hát még a pici lányt, aki épp csak totyogott. Az első estén olyan feladatokkal is szembesült, amelyekre végképp nem volt felkészülve. Lizzy még nem volt szobatiszta, ő pedig majdnem feladta az eldobható pelenkával vívott harcát. Basszus, a 21. században miért nincs erre valami megoldás? – háborgott, ahogy a gumírozott kis bélelt bugyogót forgatta a kezei között. Olyan zavarba ejtő volt az egész. Számtalanszor varázsolt már le nőkről ennél sokkal parányibb ruhadarabot, de most, hogy egy pöttöm leánykáról kellett lehúznia, aztán tisztára cserélnie, szinte belepirult. Eközben Nora karba tett kézzel állt mögötte és egy sor okosságot sorolt fel, de nem volt hajlandó a segítségben ennél tovább menni. 

Péntekre Amanda egy hosszú listát állított össze neki a lehetséges bébiszitter jelöltekről, aztán a délután viszonylag üres óráiban fogadta is őket a lakásán. Rémisztő órák voltak. A végére már elképzelni sem tudta, hogy némelyik jelölt hogy kerülhetett egy igazán jó nevű közvetítő cég alkalmazásába. Elsőnek is ott volt a kissé poroszos nevelési elveket valló és apácaruhára emlékeztető öltözékű Hilde Rosgood, akitől még őt is kirázta a hideg. Másodikként Harriet Stowe érkezett, és már látta is maga előtt, ahogy néhány év múlva a kis Lizzy is a kisujját eltartva szürcsöli a teát a jó dadusnak hála. Olyan volt az asszony, mint valami viktoriánus korból itt ragadt nevelőnő. Amikor megköszönte, hogy eljött és megígérte, hogy majd értesíteni fogja, látta a gyerekek szemén, hogy inkább megszöknének, mintsem eltöltsenek vele egy napot. Norának tetszett a vén szipirtyó. Meggyőződése volt, hogy igazi kis hölgyet nevelne Lizzyből. Robert akkor kérdezte meg tőle, hogy szerinte mégis milyen évet írnak? Nora itt meg is sértődött és a továbbiakban még a puszta jelenlétével sem volt hajlandó támogatni a dada-keresésben. Armand Norly látszólag minden tekintetben megfelelt volna, de férfi volt, ő pedig volt annyira maradi, hogy ebben a kérdésben a női segítséghez ragaszkodjon. Néhány további jelölt vagy túl fiatal volt, vagy túl képzetlen, némelyiküket hamarabb nézte volna a metrón zsebesnek, mint gyermekfelvigyázónak. A többséggel az volt a baj, hogy a gyerekek felügyeletén kívül semmi más munkát nem vállaltak. Végül Ashlee Abernatira esett a választása, aki ugyan frissen végezte a csecsemőgondozói iskolát, de a két gyerek vele találta meg leginkább a hangot. A fiatal lány hamar be tudta vonni a beszélgetésbe Jeremyt, kikérdezte a húga igényeiről, amennyire ezeket egy hatéves fel tudja mérni, és Robertnek el kellett ismernie, a kisfiú érettebben viselkedett a kortársainál. Máris megtudott tőle néhány információt olyan hétköznapi dolgokról, mint hogy mindketten imádják a palacsintát, de Lizzynek még nagyon apró falatokra kell vágni, mert legutóbb is majdnem megfulladt, amikor mohón evett belőle. És hogy Lizzynek nem szabad zsírkrétát adni a kezébe, mert hajlamos a falon megörökíteni zsenge ifjúkori műveit. 

A zsírkréta! Ez az, amiről megfeledkezett – csapott gondolatban a homlokára, ahogy eszébe jutott a dohányzó asztalon szerte heverő sok színes kis rudacska, amivel Ashlee foglalta le őket tegnap este, miután még arra is hajlandó volt, hogy a hétvégén máris megkezdje náluk a munkát. Nora nem volt otthon, ő a mai tárgyalásra készült, és a lány szinte észrevétlenül lefoglalta a kicsiket.Este ágyba dugta őket, miután figyelmeztette őt, hogy szerezzen be néhány játékot, ne csak a rajzolás legyen a program.  Ma reggel pedig Mrs. Lowellnek, a házvezetőnőnek elfelejtette megemlíteni, hogy tegye valami magasabb helyre a zsírkrétát, mire a gyerekek felébrednek, vagy amíg Ashlee megérkezik. Na mindegy, talán nem a nappaliban kezdik a napjukat – gondolta reménykedve, aztán megpróbálta a gondolatait a feladatára összpontosítani, amikor Mr. Harper titkárnője csörgött rá, hogy a főnöke várja. Miután egy megnyerő mosollyal köszöntötte az idős titkárnőt, aki Harper után a második legfontosabb személy volt a házban, mély lélegzetet vett és bekopogott. Harper szokásos vakkantásnak is beillő igenje után tisztelettudóan, de délceg magabiztossággal belépett. Amikor legközelebb kifelé jövet becsukódott mögötte a nehéz tölgyfa ajtó, egy egészen összetört ember benyomását keltette.

Távol a világ zajától 1.

Robert Hazard beletúrt sötét, mindig gondosan nyírt és jól fésült hajába, majd hevesen zakatoló szívvel olvasta el újra és újra a hivatalos levelet, amit Amanda, a titkárnője hozott be az imént; annak ellenére, hogy nyomatékosan megkérte, a következő néhány órában ne zavarja senki. Egy igazán nagy tranzakció részleteit akarta végiggondolni, modellezni a várható eredményeket és ehhez tiszta fejre, nyugalomra volt szüksége. Ha otthon dolgozott volna, most az apja valamelyik klasszikus lemeze szólt volna a háttérben, talán éppen Chopin f-moll fantáziája. Gyerekkora óta rajongott a zongorajátékért, ő maga is meglehetősen jól játszott ezen a hangszeren. Nos, Ronan O’Harához képest nyilván csak műkedvelőként, jutott eszébe a kedvenc előadóművészének csodálatos játéka. De Amanda jó érzékkel bírálta felül a korábban kapott szigorú utasítást. Az üzenet nem tűrt halasztást. Ami azt illeti, mindent felülírt, ami az előtte lévő, sűrűn teleírt naptárban szerepelt. Adam és Elisabeth halálának híre egész egyszerűen felfoghatatlan volt. Adam, az öccse, hat évvel volt fiatalabb, örökmozgó sportember. Az íróasztalán álló fotóra nézett, amin a szüleikkel álltak összekapaszkodva három évvel ezelőtt. A sógornője csinálta a képet és hátborzongató volt arra gondolni, hogy a fotón szereplők közül mára csak ő él. 

A szülei nem sokkal azután a karácsony után haltak meg. Az apjuk volt az első. Egy hirtelen szívroham vitte el épp  olyan felfoghatatlan módon, mint most Adamék halálhíre. Az édesapja egy vasárnapi ebéd után várt a kávéjára a könyvtárszobában, de mire az édesanyja bevitte, már nem lehetett segíteni rajta. Herman Melville Moby Dickje hevert a mellén, régi kedvencét vette elő, hogy felfrissítse olvasmányélményét a moziban bemutatott új feldolgozás felett érzett bosszúsága okán. Donna Hazard számára a férje halálával kiürült az élet. A fiai távol éltek tőle és nem akarta egyiküket sem terhelni azzal, hogy a gondoskodásukat kérje. Amilyen csendesen élt az emlékei között, olyan csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, hogy szeretett férjéhez csatlakozhasson a túlvilágon. Az orvos szerint a magányossága volt a legnagyobb betegsége, és emiatt a megállapítás miatt Robert soha nem múló lelkiismeretfurdalást érzett. Tudnia kellett volna! Látnia kellett volna! A szülei több, mint ötven évet éltek le már-már szimbiózisban, és az apja halálával az anyja számára megszűnt az egyetlen kapaszkodó ehhez a világhoz. Adam a családjával egy távoli kontinensen élte az életét, ő maga pedig a munkával jegyezte el magát. Szégyenkezve ébredt rá, hogy évente legfeljebb két alkalommal találkozott a szüleivel, és akkor sem látogatta sűrűbben az anyját, amikor annak nyilvánvalóan nagyobb szüksége lett volna rá. Az anyjuk temetésén ölelte magához az öccsét utoljára. Akkor látta a sógornőjét és az unokaöccsét. Az unokahúga pedig még meg sem született. Csak egy fotót látott róla azóta, amire gratuláló szavakat fogalmazott és egy londoni virágküldő céggel csodás csokrot küldetett a kórházba. Jézus! Hiszen még a kicsi nevére sem emlékezne, ha nem állna itt előtte feketén-fehéren az iratok között. 

Kinézett a washingtoni irodaház ablakán és szeme a távolban a virágzó cseresznyefákra siklott. A természet ébredezett, miközben ő teljesen magára maradt. Harmincöt évesen, sikerei csúcsán nincs már senkije, aki őszintén örülhetne mindannak, amit elért. Egyetlen lépés választotta el attól, hogy társtulajdonossá lépjen elő a Harper & Brannigan cégnél. Ez a projekt repíthette volna a csúcsra, amelynek anyaga a laptopján nyitva volt előtte, de amelyből most egyetlen sort sem látott. Három nap múlva megérkezik Washingtonba két gyerek, akik épp most vesztették el a szüleiket egy iszonyatos, érthetetlen terrortámadásban, amit még a felnőttek világa sem képes felfogni, nemhogy két apróság. Mint ahogy azt sem érhetik még fel ésszel, milyen szerencsések, hogy aznap a szüleik kettesben akartak eltölteni egy estét. Szerencsések? Hogyan lehetnének azok, ha éppen elárvultak? Robert ismerte a gyászt és fájdalmat, amit a szüleik elvesztése jelentett, de ezek a gyerekek még túl kicsik hozzá, hogy felfogják, milyen tragédia érte őket, és hogyan fog gyökerestől megváltozni a biztosnak hitt kis életük. Jeremy és Elisabeth... a kis Lizzy ezek szerint az anyja után kapta a nevét – simított végig a vastagon kiemelt betűkön. Még egy fotót sem mellékeltek az iratokhoz – háborgott magában, de tudta, hogy aki ezeket a papírokat készítette, nyilván nem gondolja, hogy még nem is találkozott az öccse gyerekeivel. Jeremyben az a néhány óra, amit egy házban töltöttek a temetés napján, nyilván nem hagyott mély nyomokat, mint ahogy őbenne sem. Szinte nem is tudatosult benne a gyerek jelenléte. Csak az öccsére figyelt, a terveire, melyeket kész volt anyagilag támogatni; és amelyek már nem valósulhatnak meg soha. 

Újra beletúrt a hajába. Nora vajon mit fog szólni hozzá, hogy hamarosan apa lesz, és ezzel óhatatlanul a nőre is feladatok hárulnak majd? A barátnője ugyanolyan törekvő üzletasszony volt, mint saját maga. Most valahogy nehezen tudta volna elképzelni, ahogy anyáskodva veszi  körbe a gyerekeket a gondoskodásával. Pedig ennek a két kis szerencsétlennek éppen erre lenne most a legnagyobb szüksége. Vajon mi történt Elisabeth anyjával? Ő mint nagymama nem előzné meg Robertet a sorban? – gondolkodott homlokát ráncolva, maga elé képzelve a fiatalos özvegyet, akiről mintha Adam legutóbb azt mesélte volna, hogy egy görög milliomost bolondított magába. Igazság szerint Agathát legalább annyira nem tudta elképzelni szülői szerepben, mint Norát. Szegény kölykök! Nem elég, hogy magukra maradtak ebben a farkasokkal teli világban, ráadásul egy rakás önző felnőtt jóindulatára és tehetségtelenségére vannak kárhoztatva. Talán jobban járnának, ha nevelő szülőkhöz kerülnének – jutott eszébe egy ötlet, aztán olyan heves szégyenkezés fogta el, hogy valósággal belezsibbadt. Hogy volt képes akár csak egyetlen másodpercig is eljátszani a gondolattal, hogy megszabadul a váratlanul rászakadt felelősségtől? Ezek a gyerekek a rokonai, vérek a véréből, nem passzolhatja tovább őket pusztán azért, mert nem illenek a gondosan felépített életébe. Meg fogják oldani! A srácok is bele fognak szokni az új életükbe, és ő is kitalálja majd, hogyan boldoguljanak. Intelligens embernek tartotta magát – az előbbi gondolata ellenére is –, aki híres a problémamegoldó képességéről. Emberek milliói nevelnek gyereket, rajta sem foghat ki a feladat!

Előrehajolt és a telefon gombjával behívta a titkárnőjét. 

-Amanda! Kérem mondjon le minden találkozót a hét második felére! Kérjen egy időpontot Harper úrnál és küldje be Normann Hartot! Továbbá rendeljen egy kocsit csütörtök reggelre, hogy a tíz órakor érkező londoni géphez kivigyen!

Ahogy a nő becsukta maga mögött az ajtót, újra a telefonért nyúlt és Norát tárcsázta.

-Szia! Sokáig leszel ma? – kérdezte anélkül, hogy bemutatkozott volna. Nem volt rá szükség, a nőnek senki más nem tehetett fel ilyen kérdést. Erről meg volt győződve. Egy éve lényegében együtt éltek, bár a közös lakást látva bárki azt gondolhatta volna, hogy egy lakberendezési magazin cikkéből ollózták a hatalmas, elegáns tereket. Tulajdonképpen, ha belegondol, az irodája otthonosabb volt, mint az a hodály, ahol egyetlen személyes tárgy sem árulkodott róla, a családjáról, az érdeklődéséről. Hiszen bármennyire is megszállottja volt a munkájának, azért szakított rá időt, hogy időnként a kedvteléseinek hódolhasson. Drága és adrenalindús kedvtelések voltak ezek. Vitorlázás vízen és a levegőben, a szél szárnyaira bízva magát.Az egyetlen hely, ahol igazán szabadnak érezte magát.

-Éppen végeztem – vallotta be kuncogva a nő. –Igazság szerint ma el akartunk menni a lányokkal inni egy kicsit. Megünnepeltük volna Sam nagy üzletét – csicsergett Nora, és Robert arra gondolt, azt az ünneplést alighanem már az irodában megkezdték, mert a barátnője máskor nem volt ilyen fecsegős. Főleg a munkahelyén nem. Mintha amúgy szégyellné, hogy időnként olyan telefonbeszélgetéseket is lebonyolít, amelyeknek semmi közük hozamokhoz és befektetési tanácsokhoz. 

-Beszélnünk kellene! – sóhajtott elkínzottan a telefonba. Ez a hír nem olyan, amit ráér holnap elmesélni.

-Húha! – nyögött fel a nő a vonal másik végén. –Ez a síri hang majdnem úgy hangzik, mintha szakítani akarnál – mormolta. A hangja most kissé bizonytalanná vált, mintha komolyan gondolná, hogy Robert képes lenne egyik napról a másikra, minden előzmény nélkül egy ilyen jelentőségteljes döntést meghozni, amelynek a bekövetkeztéről ráadásul neki halvány sejtése sem volt.  

-Meghalt a testvérem – mondta csendesen, már-már érzelem nélkül a férfi. Most ejtette ki először a megváltoztathatatlant, és még mindig épp olyan hihetetlennek hallatszott, mint ahogy olvasva annak érezte. Mintha valaki másról beszélne, akit ismert ugyan, kedvelt is, de nem érintette volna közelről a halála. Ugyanakkor agyának egy eldugott zugában szinte megborzongott, hogy Nora képesnek tartotta volna egy ilyen személytelen szakításra. Csalódott volt, amiért félreismerték. Ilyen érzelemmentes lenne a kapcsolatuk?

-Ó, sajnálom! – hallatszott a nő meghökkent hangja. Ez nyilván olyan hír volt, amelyre álmában sem gondolt volna. A szíve mélyén együttérzően simított volna végig Robert karján, ugyanakkor kissé irigykedve nézte a kolléganőit, akik nevetgélve már a kijárat felé tódultak. Sharon sürgető intésére megrázta a fejét és sajnálkozva széttárta a karját. Sharon rosszallóan megcsóválta a fejét, nem tudva még, mi vehette rá, hogy mégse csatlakozzon hozzájuk, aztán a lányok kisereglettek a délutáni napfénybe.

-Otthon találkozunk – mondta Nora beletörődve, hogy a vidámnak ígérkező este helyett Robert gyászához kell asszisztálnia. –Mikor jössz?

-Indulok – állt fel Robert az íróasztaltól. –Komolyan mondtam, beszélnünk kellene valami nagyon fontosról.

-Rendben, siess! Addig én rendelek valami vacsorát – tette hozzá gondoskodónak szánt hangon a nő. Na igen, részéről a gondoskodás valóban ennyiből állt. Azt vallotta, azért dolgozik keményen, hogy a keresett pénzt megoszthassa azokkal, akik az élet más területein dolgoztak keményen. Ételfutárok, vegytisztítók, személyi edzők, taxisofőrök, takarítók. Washington legismertebb cégei gyorstárcsázós elérhetőségben voltak a telefonjában. Robert kis szarkazmussal gondolt rá, hogy hamarosan alighanem valami bébicsősz közvetítő iroda száma is csatlakozik majd a listához.

*

-Azt mondtad, valami fontos dologról akarsz beszélni – tette le előírásszerű precizitással az ezüst evőeszközöket Nora és a kristálypohárban csillogó vörösborba kortyolva kíváncsian nézett Robertre. A férfi sápadt volt, amikor megérkezett, és ez önmagában árulkodott róla, hogy megviselte a hír, amit vele is meg akart osztani. Jobban padlóra vitte, mint bármi eddig az egyébként meglehetősen kiszámítható életükben. Nora Adamra gondolt, akivel egyszer találkozott, a két férfi édesanyjának temetésén, de igazából sokkal inkább a fickó feleségének elegáns kosztümje ugrott be neki, amit a temetésen viselt. Igazi Lagerfeld darab volt és ő a maga részéről ölni tudott volna érte, pedig az övé is Washington egyik legelegánsabb szalonjából származott.  Persze tragikus, hogy valaki ilyen váratlanul, fiatalon távozzon az élők sorából – próbált a gyászhírre koncentrálni, miközben képtelen volt szabadulni a kérdéstől is, hogy vajon mi lesz a sorsa Elisabeth Hazard lenyűgöző ruhatárának.

-Még el sem mondtad, hogyan történt – próbálta szóra bírni Robertet, aki étvágytalanul turkálta az előzőleg gondosan feldarabolt marhahúst. Most végképp eltolta maga elől a tányért és nagyot kortyolt a borából.

-Elmentek vacsorázni egy elegáns étterembe. Talán éppen a házassági évfordulójukat ünnepelték, mert az is tavasszal van – mormolta az emlékezetében kutatva, mikor is volt a nagy nap. -Fegyveresek rontottak az étterembe és válogatás nélkül lövöldözni kezdtek a vendégekre. Őket az elsők között érte találat. Adam azonnal meghalt, Elisabeth a kórházba szállítás közben. Annyira dühítő, hogy ilyen értelmetlenül... – sóhajtott elkínzottan. Aztán vett egy mély levegőt és belekezdett a lényegbe: -A gyerekeknek én vagyok a legközelebbi hozzátartozójuk. Csütörtökön érkeznek meg Londonból – bökte ki végre, ami egész délután lefoglalta a gondolatait. Kár lett volna gondosan becsomagolni a keserű pirulát, és elmismásolni a lényeget. Norának is jobb, ha csütörtökig van ideje hozzászokni a gondolathoz és felkészülni az új feladatokra. Ketten együtt majdcsak kitalálnak valami rendszert, amivel kezelni tudják az új helyzetet.

Nora kezében megremegett a pohár. Bár Robert a történetnek ezt a részét nem bocsátotta hosszú lére, mégis azonnal megértette belőle a lényeget.

-Te leszel a gyámjuk? – kérdezte elcsukló hangon. A gondolat annyira abszurdnak tűnt. Az életük leginkább munkából állt, a kevés szabadidejükben pedig kényeztették magukat, hogy újult erővel szállhassanak harcba pozícióért, fizetésemelésért, társadalmi elismertségért. Gyerek? Soha fel sem merült köztük a gondolat.

-Nincs más! – felelte dacosan a férfi. Nora hangjából megérezte, hogy a nő nincs oda az ötletért. Nem hibáztatta, hiszen ő maga sem tudta, mit hoznak a következő napok és hetek. Az öccsével azóta voltak jó testvérek, amióta évente csak egy-két alkalommal találkoztak. Korábban nem igazán tudott mit kezdeni a nála fiatalabb kamasszal, akivel ráadásul alapjaiban tért el a természetük és érdeklődésük; a köztük lévő hat esztendő valóságos szakadéknak tűnt. Mit csináljon most majd harminc év különbséggel? Nem volt még életében olyan feladat, amitől annyira megrémült volna, mint most ettől. Még abban sem igazán tudott hinni, hogy egy férfi egyetlen éjjel apává tudna válni, pusztán azért, mert tanúja volt a gyereke születésének, holott előtte végigasszisztált kilenc hosszú hónapot; hogy váljon ő gondviselővé, amikor még szigorúan vett vérségi kötelék sem fűzi ezekhez a gyerekekhez, nem volt ott a születésükkor, az első lépéseiknél. Nem tud róluk semmit azon kívül, hogy a testvérei gyerekei. Fogalma sincs, hogy Jeremy jár-e már iskolába és vajon a kis Lizzyvel ki foglalkozott idáig? Vajon ők is utálják-e  vagdaltat, mint Adam? Allergiásak-e az eperre, mint az édesanyjuk, a kicsik nagyanyja? Kaptak-e már oltásokat? Léteznek még egyáltalán azok az oltások, amik őt gyerekként annyira megviselték? Ehetnek egyáltalán csokoládét, fánkot, vagy Eliza is azokhoz a szülőkhöz tartozott, akik minden földi jót megtagadnak a gyerekeiktől valami homályos, távlati szent cél érdekében? Felpattant, mert már nem tudta tovább kordában tartani a bensejében égő tüzet, mely az egyre gyűlő megválaszolatlan kérdésektől már erőteljes lángokkal lobogott. Fontos és kevésbé fontos kérdések jutottak eszébe, és válaszként csak annyi formálódott benne, hogy ő alkalmatlan arra, hogy rábízzanak két ártatlan gyereket.

-Nincs más! – ismételte meg szinte dühösen a saját kétségeitől összezavartan. Felpattant és az erkélyre nyíló üvegfalhoz ment, ahol előbb a homlokát hűtötte le a hűvös lap érintésével, aztán nem törődve vele, hogy a keze nyoma ott marad a makulátlanul tiszta felületen, két tenyerével megtámaszkodott. -Két nap múlva itt lesznek és nekem fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Ez olyan női dolog, hogy rögtön gondoskodni tudtok a gyerekekről, még akkor is, ha a barátnőtöké. Egy férfinak ez nem megy olyan könnyen. Ráadásul most benne vagyok ebben az óriási projektben, ami ha sikerülni fog, társtulajdonossá léphetek elő. De hogy a francba sikerülne két gyerekkel a hátamon? – motyogta kétségbeesett indulattal a hatalmas üvegablaknak támaszkodva. Előtte a város fényei villództak, de ő a saját válla felett Nora reakcióját figyelte.

-Rob! Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte éles, gyanakvó hangon a nő.

Boldog új évet kívánok!

Ez az év fantasztikus volt! Sorra születtek az írások, amiket ezeken az oldalakon osztottam meg veletek. Aztán vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam még szélesebb körben megismertetni magam és a meséimet. Nem vagyok maradéktalanul boldog, mert olyan útra léptem, ahol nem érhetem be az írással, egy csomó más, nemszeretem dologgal is foglalkozni kell(ene). De még ez sem tud eltántorítani az írástól, úgyhogy számíthattok rá, hogy nem is olyan sokára újra jelentkezem majd. Őszintén be kell valljam, már semmi sem lesz olyan, mint régen. Megosztom ugyan veletek egy történet születését, de csak egy bizonyos pontig. Aki a továbbiakra is kíváncsi lesz, e-bookként töltheti majd le a Publio kiadónál. Nagyon remélem, hogy ez azért nem tántorít el majd senkit attól, hogy kitüntető érdeklődésével kísérje a munkámat. 

Köszönöm Nektek ezt az évet, a sok kedves biztatást, az építő jellegű kritikákat, igyekszem őket nemcsak az adott írás, de a később születők esetében is hasznosítani. 

Kívánom, hogy igazán boldog új esztendő köszöntsön Rátok, Ránk és találkozzunk jövőre is Veletek ugyanitt!

Merry Xmas!

A mai nap annyira tré volt, hogy inkább nem is részletezem, mert akkor újra kéne élni minden idegbajos pillanatot. Maradjunk annyiban, hogy ez pontosan az a nap volt, amikor kár volt felkelni. Én ezt megmondtam volna előre, de egyrészt senkit nem érdekelt a nyavalygásom, másrészt attól se lett volna jobb. Kicsit amúgy is dünnyögős vagyok, mert az időben megrendelt könyveim  nem érkeznek meg, senki nem tud semmit,  a karácsony meg feltartóztathatatlanul közeleg. Oké, az utolsó napon még beballaghatok egy könyvüzletbe és megvehetem őket, de baffa meg, éppen azért rendeltem neten, mert ezt el akartam kerülni. Másrészt így a fene nagy 15 %-os kedvezményről is lemaradok, de ez a kisebbik baj. Szóval a fene nagy ünnepi készülődésben a kedvem a béka sejhaja alatt, amire ez az ótvar időjárás már csak rátesz egy lapáttal. AZT ÍGÉRTÉK, HOGY FEHÉR KARÁCSONY LESZ! Üzenem az illetőnek, hogy olyan meleg van, hogy az összes virágosnál nem kaptam Mikulásvirágot, csak tavaszi cserepeseket és tulipánt. 

Szóval, tele a nemlétezőm! Hogy ezen a búskomor helyzeten valamit javítsak, legalábbis megpróbáljak kikecmeregni belőle, úgy döntöttem, valami kedveset kívánok mindenkinek, aki még erre jár. Nincsenek olyan sokan, szóval ők éppen ezért még megbecsültebb látogatók. A középiskolában sosem kedveltem különösebben Ady Endrét, de szerintem ebben a magyar tanáraim voltak a ludasak, akik viszont igen... és egy diáknak kötelező utálni azt, akit a tanár kedvel, ennyi. Szóval... Ady mégiscsak tudott valamit... és néha igen szívhez szólót írt, vagy csak én öregedtem bölcsültem hozzá:

Nem volna más vallás, 

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent 

És egymást szeretni...

Karácsonyi rege 

Ha valóra válna, 

Igazi boldogság

Szállna a világra. 

Meghitt, boldog ünnepeket kívánok mindenkinek!

Újdonság...

Már néhányszor reklámoztam itt az ún. "szerzői oldalamat" és most azért teszem, mert ha kíváncsiak vagytok, mi készülődik a boszorkánykonyhámban, akkor ott olvashattok elsőként a készülődő írásról, a Távol a világ zajától című történetről. Nagyon hálás lennék néhány hozzászólásért, hogy legalább úgy tűnjön, egy élő oldal :P ... de igazából azért is, mert a történet akár a Ti ötleteitek alapján is gördülhet tovább. Kisebb ízelítők egészen biztosan felkerülnek oda, úgyhogy szívesen látlak mindannyiótokat! 

https://judithsarayblog.wordpress.com/

Már a Bookline, Libri és E-mag oldalain is elérhetőek!

Mert csodák mégiscsak vannak...

A kiadó ígérete szerint a Lakótársak című történet még az ünnepek előtt hozzáférhető lesz nyomtatott változatban is.

A másik örömhír pedig, hogy az Eszmélés is felkerült a Zöldzug után a TOP 10-es listára. Köszönöm mindazoknak, akik hozzásegítettek ehhez a sikerhez. Akik pedig még nem ismerik, szeretettel ajánlom számukra.

Mikulás napra!

És ne feledkezzetek meg a könyvekről sem! ;) Karácsonyra még bármelyik beszerezhető! A Lakótársak e-bookként már igen, nyomtatásban sajnos már csak az új évben.