Egy lélek útja 7.

Robert a repülőn ülve újra és újra csak Gabyra gondolt. Ez az utazás nem hozta meg neki a megbékélést, ugyanúgy nem tudta elengedni az asszonyt, mint mielőtt átszelte volna az óceánt. Talán, ha nem futamodik meg idő előtt, ha rá tudja szánni magát, hogy ne csak annak a feledhetetlen gondolázásnak az emlékét szakítsa fel, hanem bejárja a várost, követve a felesége kedvenc helyeit... talán akkor úgy érezné, hogy lezárt egy különleges fejezetet az életében. De ő képtelen volt egyedül szobrozni a Gaby által megcsodált reneszánsz műemlékek előtt, anélkül, hogy az asszony kissé rekedtes hangját hallgatná, ahogy talán sosem volt titkokról mesél neki, mint egy gyereknek. Minden meséjét elhitte, amit a nászútjukon mondott, és egy hét múlva már úgy nézett ő is a városra, mint egy misztikumban kimeríthetetlen, kísértet járta  díszletre. Gaby meg csak nevetett rajta és patkányokról mesélt, himlős holtakról, elsüllyedt szigetről, karneválról és összedőlt harangtoronyról. Ez utóbbi meséje végül igaznak bizonyult, így most arra gondolt, talán a többi érdekes történet is az volt. Szinte látta maga előtt, ahogy rövidre vágott, de vérvörös lakktól ragyogó körmeivel kapirgálta a Sóhajok hídjának ablakát, hogy megmutassa neki a távolban a San Giorgio Maggiore épületét, de ő nem tudott másra koncentrálni, csak a felesége feltűzött vörös hajának néhány elszabadult tincsére, melyek ott repkedtek a könnyű huzatban a nyaka körül, és ő nem törődve a mögöttük feltorlódott sorral, hosszan és szenvedélyesen csókolta meg. A japán turisták legnagyobb örömére, akiknek ez a nyilvános érzelemnyilvánítás talán érdekesebb volt, mint a középkor ott rekedt kissé dohos levegője és az ólombörtönök szűk kalitkái. Akkor még megtehette, hogy gondtalan szerelmesként viselkedjen, mert a hírnév még nem kapta a szárnyára, még szabad emberként élvezhette a napfényt, a szerelmet és a hétköznapi ember megannyi lehetőségét.

Ahogy újraélte kapcsolatuk egyik legmeghatározóbb időszakát, ellazult és megnyugodott. Ugyan csak gondolatban, de újra Gabyval volt. Lehunyta a szemét és róla álmodott. 

Gaby megcsóválta a fejét és úgy döntött, visszatér Velencébe. A férje úgysem változtat a viselkedésén, amíg nem szembesíti valamilyen módon a változás lehetőségével. Az az öt lány ... most rajtuk kell tartsa a szemét, mielőtt még megzavarodnak a rájuk váró furcsaságoktól. De szükségszerű ez a próbatétel, ami talán közelebb viszi őt és a lányokat is, hogy ötük közül kiemelkedjen egyikük. A legjobb forgatókönyvében legalábbis így tervezte. De előfordulhat, hogy végül mégsem közülük kerül ki a győztes. Furcsa volt Robertet valóságos trófeaként elképzelni, de ez volt az igazság. Öt lány, öt hétköznapi élet, amelyek közül egy örökre megváltozhat a szerelemtől. A szerelemtől? – szorult össze a lelke. Igen, ezt lesz a legnehezebb elfogadni. Valamelyikük szeretni fogja a férjét teljes szívével, és Robert ... viszont fogja szeretni.

*

A Robert Cranstonnal való véletlen találkozás izgalma már rég kihunyt, a hétköznapok igájában Theresa tovább élte dolgos életét. Amikor közeledett a záróra és az utolsó vendég is kilépett az ajtón, a lány önkéntelenül is kieresztette a hangját. Egész délután ott lüktetett benne a zene és most végre szabadjára engedhette, hogy csípője riszálásával kísérve törölgesse le a pultot. A rádióból a Beatles régi számai szóltak, és ő együtt fújta Paul McCartneyval a Let it be-t. Jacopo kinézett a konyhából, ahol a készleteket nézte át.

-Nem is tudtam, hogy ilyen remekül tudsz angolul, és a hangod is igazán remek.

-Én? – kerekedett el Theresa szeme. –Hiszen én nem beszélek angolul. Azt meg ne is firtassuk, hogy milyen a hangom – csóválta a fejét.

-Pedig tökéletes a kiejtésed. Én csak tudom, hiszen a feleségem angoltanár – mondta a férfi, miközben már a lány standolását ellenőrizte.

-Tulajdonképpen ennek a számnak a szövegét sem ismertem – motyogta maga elé zavarodottan a lány. Hiába tagadta, még ő maga is érezte, hogy a szavak könnyedén hagyják el az ajkát, és nemcsak a szöveget ismerte, de értette is minden sorát az angol soroknak. A gimnáziumban nem volt erőssége az idegen nyelv. „Mikor nehéz idők járnak reám, Szűz Mária áll mellém, Bölcsességet mondva: Úgy legyen. Úgy legyen. / Mikor felhős éjszakában Mégis megérint egy fénysugár. Egész éjjel izzik. Úgy legyen.” – motyogta halkan.

-Ahhoz képest remekül adtad elő – nevetett a férfi. –Igazán nem kellene szégyenlősködnöd, ezzel a kissé rekedtes hanggal elmehetnél bárénekesnek is. A vendégek megőrülnének érted. Úgyis mindig azon sopánkodsz, hogy a pult mögött sosem fog összejönni a tandíjad. Próbáld meg! Egy-egy fellépésért egy jobb szálloda többet fizetne neked, mint én egész hétre.

-Még hogy én énekeljek? Jacopo! Igazán nem szolgáltam rá, hogy csúfot űzz belőlem! – sértődött meg a lány. Amit a főnöke mondott, olyan elképesztő volt, annyira elképzelhetetlen, és a tegnap esti zuhany alatti kornyikálásához képest annyira meglepő, hogy nem is hihette, hogy a férfi komolyan mondja. Tudta, hogy hamisan énekel. Tudta, hogy az olasz akcentusa miatt szinte képtelen normálisan ejteni az angol szavakat. Ráadásul hiába erőlködött, amit egyik nap megtanult, másnapra szinte kihullott a fejéből. De tudta azt is, hogy az előbb történt valami, amihez fogható még nem történt vele egész életében. És talán ha holnap reggel majd felébred, erről is kiderül, hogy csalóka álom volt csupán.

*

Maddalena a reggeli zsolozsma közben felnézett a feszületre és hirtelen a szégyen érzése öntötte el. Úgy érezte magát, mint egy hazug, akiket egész életében megvetett. És mintha most ő maga készült volna elkövetni a legnagyobb hazugságot. Hitet hazudni az Úr házában. Egyre türelmetlenebbül morzsolgatta a rózsafüzér apró, alabástrom szemeit, egy volterrai mester keze munkáját, amit egy régi nyáron kapott ajándékba valakitől. Az illető emlékét még a kolostor falai között is magával hordta minden egyes lépésénél. Angelo atya talán nem is hitte, hogy követni fogja az utat, amit megjósolt neki. Már évek óta nem követte az élete alakulását, amit Maddalena roppant igazságtalannak tartott, mivel neki köszönhette azt, hogy újraírta a gyerekkori álmait. Az a valamikori kislány, akinek a szíve nyitott volt a szépre és az izgalmasra, aki sok gyerekkel körülvéve képzelte el a jövőjét, végül az Úrnak ajánlotta menyasszonyként a testét és lelkét. De Angelo atya csak elvetette a magot, arra már nem volt kíváncsi, szárba szökken-e a virág. Maddalena talán ezért volt érzékenyebb, már-már fogékonyabb a külvilágra, mert abban még nem volt alkalma csalódni. Már régebben is észrevette, hogy megvan benne a hajlam a vitatkozásra, de ezt kiírtandó hibaként élte meg és egészen mostanáig küzdött ellene. Most azonban sokkal inkább dacos ellenállást érzett. Mit keres ő itt egyáltalán? ... Még a napját is meg tudta volna mondani, amióta ez a furcsa kétség eluralkodott rajta. Amikor a szálloda halljában meglátta Robert Cranstont, azt az amerikai színészt. Amikor megérezte a férfiból áradó szomorúságot, és amikor úgy hitte, ő talán képes lenne eloszlatni a felhőket a férfi csodásan szürke szemei elől. 

-És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! – motyogta maga elé, aztán önkéntelenül is kiegyenesítette a gerincét. –Nem vétkeztem! Nem vétek az, ha nem járok lesütött szemmel, ha meglátom magam körül a világot, amit az Úr teremtett – mormolta dacosan, és igen halkan, hogy a többiek meg ne hallják. Ettől aztán mérges lett önmagára, mert úgy érezte, most már ráadásul a gyávaság bűnébe is esett. De nem akarta a többieket is összezavarni, éppen elég, ha ő maga kételkedni kezdett egész eddigi életének döntéseiben. Talán mégsem a megfelelő helyen van! Talán jobban tenné, ha nem harcolna természetes vágyai ellen. -Nem vagyok hajlandó hazudni! – emelte fel a fejét büszkén. -Több van bennem, mint egy engedelmes apáca, aki csakis az Úr menyasszonyaként élheti le az életét! – jelentette ki, de hogy hangosan, az csak akkor jutott el a tudatáig, amikor a mellette ülő Rosalia elszörnyedve kapta a kezét a szája elé, hogy megdöbbent sikolyát visszafojtsa. Maddalena tisztában volt vele, hogy a szolidaritás nem jellemző a rendtársaira, és az előbbi szavak pillanatokon belül eljutnak Agatha főnökasszonyhoz, ő pedig jobban teszi, ha felkészül a számonkérésre és büntetésre.

*

Lucia a szabadnapját élvezte és örömmel fogadta Andrea és Giorgio meghívását. A barátai egy műkedvelő jazz-zenekar tagjai voltak, és végre sikerült kiharcolniuk egy fellépési lehetőséget.  Természetes volt a számára, hogy ott lesz és a jelenlétével is támogatja őket. Bár maga a jazz műfaja korábban meglehetősen távol állt tőle, most mégis izgatottan készülődött az estére. A srácok már hangoltak, amikor megérkezett, ő pedig már-már érzéki mozdulattal simított végig a szaxofonon.

-Olyan szexi hangszer! – vigyorgott Giorgióra, aki már éppen ki akarta venni a kezéből, amikor Lucia megkérdezte: -Kipróbálhatom?

-Hiszen azt sem tudod, melyik végét kell megfújni – kacagott a fiú, és ennyi elég is volt a lánynak, hogy mérgesen villogó szemekkel a szájához emelje a hangszert és néhány taktust játszon le rajta.

-Ezt hol tanultad? – kerekedett el a meglepetéstől Giorgio sötét szeme.

-Nem tanultam. Őstehetség vagyok – nyomta zavartan a fiú kezébe a hangszert Lucia. Tényleg nem tanult semmiféle hangszeren játszani, bár mindig is erősen élt benne a vágy, de talán zongorához ült volna inkább, a szaxofon egészen biztosan eszébe sem jutott. Most is arra számított, hogy néhány fülsiketítő hangot ad ki vele, aztán nevetve leteszi, de ez a már-már profin előadott dallamtöredék még őt magát is meglepte. Fogalma sem volt róla, honnan jött a hirtelen „tudás”, de biztos volt benne, hogy ha az élete múlna rajta, akkor sem tudná megismételni. 

-Még egyszer megpróbálhatom? – nyúlt újra a hangszerért, mire Giorgio készségesen nyújtotta feléje.

-Aki ilyen jól játszik, az tulajdonképpen be is szállhatna.

-Na, azért annyira jó nem volt – hűtötte le a lelkesedését a lány, hogy a most következő macskanyávogás ne érje váratlanul a fiút. Ehelyett azonban a korábbi dallamot folytatta, szép ívet játszva le. A közben gyülekező nézőközönség egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt. Ismerték már az együttest, de Lucia új fellépő volt, és egy csinos lánnyal a színpadon az este határozottan kellemesnek ígérkezett. A lány azonban önmaga teljesítményétől meglepve a fiú kezébe nyomta a hangszert, aztán futva elhagyta a termet. Ez valami őrület! Hiszen ő nem játszik semmiféle hangszeren! Ez az egész meg sem történhetett. Biztosan álmodik! Kicsivel később megbotlott a calle egyenetlen kövezetében és elterült, alaposan lehorzsolva a térdét. A fájdalom valóságos volt, a térdéből szivárgó vér fémes íze ismerős. Nem álmodik! De akkor igaza volt Adriana néninek, és boszorkányok igenis léteznek! Vagy őt is megbűvölte egy, vagy ... és ebbe inkább bele sem gondolt, ő maga is boszorkány!

*

Chiara félretolta a negyedik századi kőtöredék rajzát, és ujjai önálló életre kelve mozdultak a rajztömb famentes papírján. Néhány könnyed csuklómozdulat és a rajz máris kezdett formát ölteni. Egy férfiarc, egy ismerős ismeretlen, akit a filmvászonról jól ismert, és akit a véletlen elé sodort a közelmúltban: Robert Cranston. Eddig csak a munkájához szükséges rajzokat készített, de ez most a színtiszta élvezet kedvéért született. Lapozott és a fejében bevillanó régi emlékkép alapján újra rajzolni kezdett.  Talán két éve volt, hogy Armandóval meglátogatták a toszkánai szellemfalut, Fabricche di Caregginet, amelyet víz borít és csak tízévente kerül a felszínre. Amikor leeresztik a víztározó vizét, újra előbukkannak a megüresedett házak, a temető és a templom is. Az élmény valósággal beleégett a retinájába, most pedig hűen adta vissza a leírhatatlan látványt. Tudta magáról, hogy ügyesen rajzol, leginkább másol, de amik most kerültek ki az ujjai alól, már-már művészi alkotások voltak. Honnan jött most hirtelen ez a tudás? – rajzolgatott apró és egyre bővülő köröket a következő lapra, aztán visszalapozott a férfiarchoz. Valami belső sugallat azt suttogta a fülébe, neki köze lehet hozzá.

*

Franca csak egy futó pillantást vetett az alakjára az élelmiszerüzlet bejáratának üvegajtajában, ahogy a bevásárló kosárral megindult a heti nagybevásárlásra. Talán tényleg Adolfónak volt igaza és túlzásba viszi a fogyókúrát. Talán tényleg beteges az a megszállottság, amivel a kalóriákat számolgatja, ahogy sanyargatja a testét, amikor megtagad magától minden jó falatot. Nem tudta, honnan jött ez a gondolat, hiszen a fiú korábbi megjegyzéseit sértetten söpörte félre, talán éppen ezzel taszítva az ingerlő idomú Rosanna karjaiba. De most – mint valami lázadó tini – a szénhidrátokkal telepakolt polcok felé vette az irányt. Bevillant Antonella nagyi híres citromtorta receptje, aminek már az emlékére is meghánytatta magát korábban, nehogy már a gondolattól is néhány dekát felszedjen. De most csak a jóleső kívánás érzése maradt, és gyors mozdulatokkal kapkodta össze a hozzávalókat. Este Robert Cranston egyik filmjét ismétlik a tv-ben, amit legutóbb nem tudott végignézni. Már előre örült, hogy felkuporodhat a kedvenc foteljébe és egy (vagy több) szelet isteni citromtortával koronázhatja meg az élményt.

Egy lélek útja 6.

Robert egy üveg remek Chiantival a kezében állt a nyitott ablakban. Mindig is kedvelte az olasz borokat, ezért nem kellett volna átrepülnie az óceánt. Amiért jött, elvégezte, mégsem töltötte el megnyugvás. Órák óta lehangolt volt, és ezen a bor csak rontott, melankóliát bocsátva rá. A hajnali sós pára valóságos életelixírként hatott rá. Belepte fázós pórusait, jólesőn karcolta a torkát és orrüregét; érezte, ahogy a elmúlt napok dohányfüstje, amivel a stábtagok burkolták be a várakozások hosszú óráiban, kitisztul belőle. Szétvetett lábbal állt, mint egy hajós a taton, és szeme a távolt fürkészte. Az éjszaka csak látszólag volt mozdulatlan, ő a virrasztás óráiban megannyi titkot fejtett meg. Mint a távolban úszó tankhajók sziluettjét, vagy a hajnali halászatra induló kis hajókat. A madárrajokat, melyek hullámokban lepték el a partot, hol halk, hol veszekedős vijjogással. Az ár és apály változását, mely látványosan mutatta meg a víz erejét. A Riván felejtett szatyrot a szálloda előtt, mely mostanra ott lebegett a csónakkikötő póznái között. Temérdek dolog vonta magára a figyelmét, de olyan, felesleges apróságra nem fecsérelt figyelmet, mint egy kehely formájú muránói kristálypohár, melyből egész készletnyi sorakozott a bárszekrényben. Időnként meghúzta az üveget, s mostanra már csak néhány korty kotyogott az aljában. Szeme a távolba révedt, de mostanra igazából nem látott már semmit az elé táruló megkapó látványból. Odalent csendesen locsogott a lagúna, hajók úsztak a kikötő felé látszólag egymással versenyre kelve, a valóságban azonban szigorú útvonalat követve. A távolban már narancsosan izzott a tenger felszíne a felkelő nap fényében, és a város lassan életre kelt. Szüksége volt a borra, mert amióta a partra lépett a gondolából, nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült vagy bánta a mai tettét. Illetve most már a tegnapit – rázta meg a fejét, mely nehéz volt a bortól. Furcsán érezte magát. Azt hitte, ha Gaby hamvait elszórja, megszűnik az érzés, hogy vele van és figyeli őt. De most is úgy érezte, mintha a felesége az ágyról őt nézné kíváncsi macskatekintetével. Odakapta a pillantását, hátha a hirtelen mozdulattal rajtakaphatná, ahogy előle bujkál, de nem ért el mást, mint egy enyhe szédülést. A párnán azonban ott volt a gyönge horpadás. Ott feküdt valaki, aki nem ő volt, hiszen egész éjjel az ablaknál állt, sőt, amíg az üveg tele volt, még fent is ült a párkányon! – lódult meg a szívverése. Őrült! Hiszen az a te fejed lenyomata, amikor tegnap este ledőltél indulás előtt – emlékeztette magát arra a néhány pillanatra, amikor úgy ölelte magához az egyszerű porcelánedényt az ágyon fekve, mintha Gaby nőies teste lenne.  Ellökte magát a párkánytól és azt a kevés holmit, amit eddig kivett a bőröndjéből, oda sem figyelve visszadobálta. Nem marad itt egyetlen nappal sem tovább! Gaby ugyanúgy vele volt itt is, mint otthon, de valamiért a láthatatlan jelenléte itt sokkal fájdalmasabb volt. Soha nem volt önkínzó alkat. Úgy döntött hazatér, ahol legalább a munkával ideiglenesen el tudja terelni a figyelmét a lelkét mardosó fájdalomról. 

Gaby az ágyon elkeseredetten csapott bele a párnába, miközben a férjét nézte. Egyszerre volt dühös a sikertelen kísérletért és túláradóan hálás Robert kitartó szerelméért. De ez így nincs jól! – csapott még egy utolsót a puha toll-töltelékre. Imádlak, te bolond! De te élsz! Hát akkor élj! Legszívesebben kikapta volna a kezéből a ruhadarabokat és szétdobálta volna őket a szobában, hogy felhívja magára a figyelmét, de eddig nem terjedtek különleges képességei. Robert csak pakolt, aztán az ajtót maga mögött nyitva hagyva a recepcióhoz indult, hogy kijelentkezzen. Gaby sóhajtva suhant utána. A dolgok működésbe lendültek, bár Robert a hirtelen távozásával csak megnehezíti a sikerhez vezető utat, de most már nem adhatja fel. Szépséges autója az ilyen helyzetekben közölte vele régen, hogy: „Újratervezés”. Ő is ezt fogja tenni. A terve már formálódott, és szerencsére abban a helyzetben volt, hogy viszonylag könnyen változtathatta a játékszabályokat.

*

Gabriela úgy látta maga előtt az öt lány arcát, mintha egy állásinterjún terítené ki maga előtt a pályázók önéletrajzait. Mindannyian csinoskák voltak, bár egyikük sem volt különösebben szép. Nagyon helyes! – bólogatott. Ha már ők a kiválasztottak, akik közül egyikük átveheti a helyét a férje életében, legalább biztos lehessen benne, hogy a belső értékeivel fogja meghódítani, nem a vékony derekával vagy dús melleivel. Egy apáca? – emelkedett meg a szemöldöke meglepetten, ahogy Maddalena fityulás képe felmerült előtte.

-Hát ezzel alaposan melléfogtál! – kuncogott égi főnökére gondolva, aztán elkomolyodott. A Mindenhatónak alighanem megvannak a maga játékos ötletei, de ha rajta múlik, nem engedi, hogy ezek valamelyikével Roberten ejtsen újabb sebet. –Eleget szenvedett már! sandított rosszallóan a napsugaras égbolton ragyogó hófehér kétszárnyas kapu felé, mely mögött minden játékok irányítója és játékmestere lakozott.

-Nem vagy még angyal, aki belekotnyeleskedhet a terveimbe! – zengett feje fölött egy érces, kemény hang, amit a földiek égzengésnek hallottak, ő azonban már tudta, hogy ki és mit akar ezzel kifejezni.

-De élő sem vagyok már! – dacolt a hanggal. –Elvetted őt tőlem. Legalább abban segíts, hogy még utolsó tettemmel boldoggá tehessem! Megérdemli. Megérdemlem – csuklott el a hangja. Válasz nem érkezett, de a viharfelhők oszlani kezdtek, mielőtt még könnyeikkel áztatták volna el a várost, és ebből már tudta, hogy a kérése meghallgatásra talált.

*

Az öt lány – bár nem ismerték egymást -  ezen a reggelen egy olyan helyen találkozott össze, amely teljesen valószínűtlen volt valamennyiük életében, hogy ott összefuthattak volna. Mint ahogy az a látvány is, amely váratlanul, teljesen készületlenül érte őket a hotel halljában. Volt, aki ott dolgozott és ma zárva találta a személyzeti bejárót, így a főbejáraton kellett beóvakodnia, a főportás előtt magyarázattal készülve; másokat pedig odarendeltek ezen a korai órán. Ott toporogtak mindannyian, hogy eligazítsák őket, amikor Robert Cranston kilépett a liftből, hogy a számláját rendezte. A férfit mindannyian felismerték, és mindegyikük szíve meglódult, amikor szürke szeme végigsöpört rajtuk. Borongós felhő ült a homlokán, észre sem véve a környezetét, ők pedig megilletődötten tartották vissza a lélegzetüket, miközben feldúlt szívük verdesését próbálták elrejteni. Egyikük sem hallott róla, hogy a városba érkezett volna, és most izgatottan súgtak össze. Lucia még egy fotót is megpróbált készíteni a telefonjával, de Maddalena lefogta a kezét. Az apáca a felháborodott lányra hunyorítva rázta meg a fejét. Tekintete olyan kérlelő volt, hogy Lucia megadóan megvonta a vállát. Akkor maradnak az újságkivágások a Casino-beli öltözőszekrénye belsején. Annyit még ő is tudott a nagyvilági sztárok életéről, hogy nem szeretik a titokban készített fotókat, hiszen a Casinóban is szigorúan tilos volt képeket készíteni. De egyszer ő maga volt a szemtanúja, ahogy Timothy Dalton egy kolléganőjét átkarolva belemosolygott egy telefon kamerájába. Hátha Robert Cranston is ... De nem! A férfi roppant szomorúnak tűnt. Tiszteletlenségnek érezte volna megörökíteni életének egy olyan pillanatát, amikor nyilvánvalóan sebezhető volt. Amikor a férfi kilépett a főbejáraton, mindannyian egyszerre kezdtek beszélni, miután a meglepettség sóhaja is egyszerre szakadt ki belőlük.

-Istenem, imádom! Köszönöm, hogy elhoztad nekem őt! Láttam minden  filmjét, és imádom a szemeit... el tudnék veszni bennük – sóhajtott Lucia ábrándos tekintettel. Maddaléna összeszorított szájjal fogta vissza magát, hogy ne keserítse el a csinos nőt, Isten nem foglalkozik ilyen világi hívságokkal. Mindazonáltal „főnöke” említésére ő maga elfelejtett keresztet vetni, mert közben arra gondolt, hogy ilyen gyönyörű szempárt valóban nem látott még soha. Ő nem látta a férfi filmjeit, mert apácaként nem tartotta illendőnek beülni egy mozi sötét termébe, de ettől még nem volt vak. És pontosan emlékezett rá, hogy egyszer már a hatása alá került egy hasonlóan bús szempárnak, és a tulajdonosa miatt öltötte magára a rend ruháját. Angelo atyáénál merengőbb szempárt még sosem látott, de mostanában már nem volt benne biztos, hogy a férfi nem szerepként rebbentette meg nőiesen hosszú szempilláit, valahányszor az Úr szeretetéről beszélt. Akkor azonban imádságként hitt minden szavának és nem volt más vágya, mint hogy kövesse a rendbe. Romantikus álmaiban távoli, elmaradott országokban együtt hirdették az igét és szolgálták az elesetteket. De Angelo atya – mint idővel kiderült – sokkal magasabbra tört. Eleinte ez sem szegte kedvét, úgy gondolta, a támogatása nélkül is kellőképpen elhivatott. Évek óta a fogadalmára készült, de mostanában mind többször szembesült a saját kételyeivel. Tiszta volt még és híján a személyes vagyonnak, de az alázattal nem tudott megbékélni. A főfogadalom előtt akár meg is gondolhatta magát. De mihez kezdjen, ha meghozza ezt a döntő lépést? Ha egyszer meginog, több lehetősége nem lesz, ezt a tisztelendő anya a belépése napján keményen a szemébe nézve kötötte a lelkére. Kötötte ... igen, így is érezte: megbéklyózták a lelkét, és ezért hiába volt erős a hite, az elköteleződés megriasztotta. Kis könyvecskéje, amelybe naponta bele kellett volna írnia minden bűnös gondolatát és vétkét, a kezdeti lelkifurdalásos napok után mostanra többnyire üres lapokkal húzta a zsebét. Nem azért, mert olyan tökéletes volt! Hanem, mert úgy érezte, a rendfőnöknőnek nem tartozik számadással. Isten látja a lelkét, tudja, mi lakozik benne. Már rég lesújtott volna rá, ha vétkesnek ítélte volna. 

Chiara művészettörténész agya sóhajtva ismerte el, a férfi arcéle a legtökéletesebb antik szobrokéval vetekszik. Franca pedig már nem értette magát, minek búslakodik Adolfo után, amikor ilyen tökéletes férfipéldányok koptatják Velence járdáit. Theresa csendben álldogált és arra gondolt, egy ilyen duci nőt, mint ő, egy Robert Cranston-féle pasi észre sem vesz, pedig az elmúlt években ő is megnézte minden filmjét. Sőt, egyszer még a Fesztiválpalotához is sikerült belépőt szereznie, mert úgy hallotta, Ő is itt lesz. Aztán persze nem volt szerencséje, Robert Cranston nem jött el. Az újságok azt írták, még gyászol, és ő együtt siratta a férfival annak feleségét, akit csak az újságokból ismert.

Guido, a főportás úgy csapott le rájuk, mintha maga Antonio atya lenne.

-Mit tátjátok itt a szátokat? Már bocsánat, nővér! – vett vissza a hangerőből Maddalena láttán.

-Guido! Hát nem látta? Ő volt itt! – suttogott még mindig átszellemülten Franca, mire a főportás a szolgálati lift felé intett.

-Franca, téged vár Angelina asszony. És máskor ne a főbejáratot használd!

-De a személyzeti bejárat zárva volt – feleselt a lány.

-Akkor az áruszállítók ajtajánál próbálkozz! – intett türelmetlen mozdulattal a főportás, aztán amikor a lány megindult, még utána szólt: -És nagyon ajánlom, eszedbe se jusson a szoba takarításakor valami emléktárgyat magaddal vinni! – intette komoly képpel. Franca rajtakapottan forgatta a szemét. A vén kecske! Azt feltételezi róla, hogy lopna? Na jó! Ha mondjuk, Robert Cranston ott hagyott bármi személyeset... talán, de tényleg csak talán, elcsábult volna, hogy emlékként magával vigye. De Angelina asszony árgus tekintete mellett erre esélye sem lehet.

-Nővér! Antonio atya már várja odafönt, és úgy tudom, Chiara kisasszonyt is várják – mutatott a lépcső felé a férfi. -A vendégünk nem volt hajlandó kórházba menni a rosszulléte után, csak papot hívatott és a kisasszonyt. Antonio atya pedig önért küldetett – biccentett Maddalena felé. -A többi nem is tartozik rám, de kérem, távozáskor írják alá majd ezt az ívet! – mutatott a pult irányába, ahol a látogatók jegyzékét vezették. Chiara és Maddalena félénk kíváncsisággal néztek egymásra, aztán a lépcső felé vették az irányt. Chiara már tudta, hogy a főnöke, Colombano professzor várja odafönt, hiszen személyesen hívta fel ma reggel, és gyenge hangon ide rendelte, de Maddaléna el sem tudta képzelni, miért kell jelen lennie, ha a férfi gyónni akart volna Antonio atyának. 

-Lucia kisasszony! Úgy utasítottak, hogy ezt a csomagot Önnek adjam át – nyújtott át a pult felett egy kisméretű csomagot a férfi. –Zsetonok a Casinóból, szám szerint ötven darab száz eurós zseton – adott további magyarázatot Lucia eddig értelmetlennek tűnő itt létére. A főportás Valakit kért a Casinótól, és a főnöke őt riasztotta, mivel itt lakott a szálloda közelében. De egyikük sem vette korábban a fáradtságot, hogy beavassa, miről is van szó. Most már kezdte érteni. Alan – a Casino nyomozója - napok óta vizsgálódott már titokban az eltűnt zsetonok ügyében, de az egész olyan rejtélyes volt, hogy úgy tűnt, soha nem kapnak válaszokat a lábukkelt korongokkal kapcsolatban. Most nagyon úgy nézett ki, hogy a neves és elismert régészprofesszor tudna felvilágosítással szolgálni, még ha teljességgel váratlan fordulat volt is. De tény, hogy Colombano professzor a Casino rendszeres vendége volt.

Theresa pedig lerázva magáról az előbbi sokkot, az étterem felé indult, mielőtt a főportás őt is figyelmezteti a kötelességére. Már így is késésben volt, hogy a reggeliztetéshez segédkezzen a terítésben. Jól fizető másodállás volt ez, nem akarta, hogy akár Robert Cranston két gyönyörű szürke szeme miatt is, de elveszítse az állását.

Egy lélek útja 5.

Gabriela – ha egy szellemmel megtörténhetne ez egyáltalán – elakadó lélegzettel figyelte, ahogy valaha volt földi létének utolsó porszemeit is elnyeli az éjszaka és a tenger. Hát megtörtént! Most már mindörökké ennek a városnak a része lesz. Egyike az ódon falak között bolyongó lelkeknek. Pontosan látta, hogy a férje öt helyen öntötte a hamvakat a vízbe, ez tehát öt jelöltet jelent – döntötte el. Öt velencei lányt, akik közül valakinek megadatik a lehetőség, hogy megadja Robertnek azt a szerelmet, amit tőlük elvett a Sors. Hitt benne, hogy egy ember újra képes lehet a nagy érzésre, még ha a gyász ideje alatt úgy is érzi, soha többé. De amíg élt, ő is ismert olyanokat, akiket másodszor is eltalált Ámor nyila. Nagyon remélte, hogy Robert is megkapja ezt a második esélyt. Nem lesz könnyű látni, ahogy csodálatos szürke szeme más nőre nézve homályosodik majd el az érzelmek kavalkádjától, az érzékiségtől, de még mindig jobb lesz, mint ezt a fásult boldogtalanságot látni, és tudni, hogy a férfi, akinek életének legszebb éveit köszönheti, keserű bánattal a szívében öregszik meg. Ezt nem hagyhatja! Addig nem megy el, amíg nem látja, a Nagy Rendező kiket sodor Robert útjába a következő napokban.

*

Theresa

- a táskájába süllyesztette a borravalót, amit Angelo számolt ki eléje akkurátusan a pultra. A ma este a szokásosnál is soványabb bevételt hozott, de a tulajdonos becsületesen kiadta az őt illető részt. A kis bár a városnak meglehetősen eldugott pontján ácsorgott. Ide többnyire csak a helybéliek tértek be napközben, ők pedig alaposan meggondolták, mire költsék nehezen megkeresett pénzüket. Jelképes borravalóikból nem sikerülhet befejeznie az egyetemet, de talán a luxus szállodában végzett kisegítő munkája hozzásegíti majd - ez járt a fejében, amikor hazafelé menet egy kései csónakos pont mellette adott gázt és a víz felfröccsent rá. Még ez is! – törölte le a karjára hullt cseppeket búsan. A vékony kis selyemblúzon biztosan nyomot hagy a csatorna estére mindig mocskos vize. Az éjszakai ár-apály majd megtisztítja a várost, de ebben a néhány cseppben még biztosan jócskán akadt motorolaj is – sóhajtott keserűen. Talán a szobaasszonyok tudnak ajánlani valami tisztítószert, amivel nyomtalanul eltüntetheti a foltot, mielőtt munkába áll. Nem volt különösebben csinos lány a kor vékonyság-mániás trendje szerint, de formás, az anyja által ducinak mondott alakján jól állt az egyszerű kis formaruha. Kihúzta hajából a csatot, mely dús barna haját a feje tetején tartotta, és megkönnyebbülten élvezte a semmiből támadó apró szellőt, amely meglibbentette a tincseit, majd oly gyorsan illant el, ahogy érkezett. 

 Maddalena

- gyorsan keresztet vetett a Sant Agnese kapuján belépve, szenteltvízzel magára rajzolta a Krisztus jelét, majd leült az utolsó padba és lehajtotta a fejét. Valósággal bántotta, hogy olyan elkapkodott volt a mozdulat, mert máskor ujjai néhány másodpercig elidőztek a homlokán: szerette érezni a megszentelt víz hideg érintését, mert ilyenkor úgy képzelte, hogy a Megváltó csodája valóban áthatolhat csonton és szöveten. Most azonban nem érezte, hogy megnyugtatná gyakran kétségekkel küszködő elméjét. Szokatlan szorongással gondolt rá, mintha a márványszentek szigorú szemmel méregetnék, tudva, micsoda zavaros gondolatok kavarognak a fejében. Ültéből lecsusszant és térdelve próbált az imádságra koncentrálni. Nem igazán sikerült. Szeretett beszélgetni Istennel, de annál kevésbé szerette a kötött imádságok szövegét, melyet a legtöbben hit nélkül mormoltak el. Néha ő is úgy érezte, üres szavakat mantráz. Mivel a templom békéje nem hozta el lelkének a nyugalmat, sietősen kifelé indult, újra keresztet vetett a kis márványmedencénél, majd folytatta az útját a Rio Terrán a Zattere felé. A sötétség sok mindent elfedő erejében bízva olyat tett, amit még soha. Legalábbis a nyilvánosság előtt soha, amióta felvételt nyert a rendbe. Lekapta fejéről a szoros fityulát és élvezettel hagyta, hogy a könnyű légmozgás szárnyára kapja kiszabaduló sötét fürtjeit. Senki nem tudta, hogy a regulának ellent mondva, még mindig nem vágatta le a haját, de képtelen volt engedelmeskedni egy értelmetlen utasításnak. Hiszen olyan gyönyörű! – húzta végig ujjait a dús fürtök között. Ezt hallgatta gyerekként, fiatal lánykaként mindenkitől, aki vendégként érkezett a szülei házába. Bár, általában nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a külsőségeknek, de ez a tudás, mely külsejének egy előnyös vonására vonatkozott, fontos volt a számára. Apácaként nem lett volna szabad ennyire élveznie ezt a világias apró örömöt, de hát ő mindig is fekete báránynak számított a rend nővérei között. Agatha főnökasszony talán éppen ezért is osztotta rá barátnője, az idős Foscari asszony ápolását. Betege nemcsak testben, de lélekben is megnyomorodott. Nehéz volt mellette megőriznie a jámborságát, a könyörületességét. Igazi próbatétel volt az ápolása, és ő tette a dolgát zokszó nélkül. De az ilyen ritka – már-már lázadó – percekben, gondolatban jól megmondta a magáét Agatha főnökasszonynak, amiért így akarja őt betörni. Tudta, hogy a rendhez tartozása a tét. Ha a szigorú apátnő úgy akarja, könnyen a kolostor falain kívül találhatja magát. Ez pedig az ő helyzetében a kiűzetést jelentené, nem a szabadságot. Egyformán vágyta az elhivatottságot megélni, de lelke egy mélyen elrejtett zugában a szabadság szárnyalását is. Kemény harc volt ez, és még ő maga sem tudta, énjének melyik része lesz majd a győztes. Azért is tért be, hogy a szentelvíz segítségével tisztítsa meg magát a lelkét mételyező gondolatoktól. 

A kapuban kuncogásra lett figyelmes. Két suhanc nevetgélt a bejárat melletti oszlopok takarásában, akik tanúi voltak, ahogy a szenteltvíztartóban megmerítette vékony ujjait. Most őrá mutogattak.

-Mi olyan vidám? – nézett rájuk kérdőn, mire az egyik harsányan felröhögött.

-Csatornavizet öntött valaki a szenteltvíztartóba az előbb.

Maddalénának nem kellett nagyon törnie a fejét, hogy tudja, a két kölyök lehetett a szentségtöréssel felérő csíny elkövetője. Furcsállotta is, hogy az apró medencében olyan sok víz van, mintha a színe is zöldes színben játszott volna, de ezt a templom félhomályában nem merte volna biztosra mondani, most pedig már érezte is a só marását a homlokán. Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd elnyomott egy éledező mosolyt a szája sarkában – gyerekek! -, és szó nélkül ment tovább. Apácaként minimum elszörnyednie illett volna ilyen szentségtörésen, de nem érzett haragot, sem neheztelést. A sekrestyés majd kimeri Velence nedvét, hogy az atya által megáldott vízzel töltse fel a kis márvány medencét; és a világ megy majd tovább. De igazából úgy érezte, ennek nincs is jelentősége. Hit és Isten ... ott vannak a lagúna vizében is, az esti szellőben, az egymást átölelő szerelmesek csókjában ... – ijedten nézett körül, mintha a gondolatai az arcára lennének írva és megbotránkoztathatná a környezetét. De senki sem figyelt rá. 

Lucia

- könnyed mozdulattal lépett a taxi fedélzetére. Hosszú volt a műszak ma a Casinóban, tornáztatta meg elgémberedett nyakát, majd lehuppant a hátsó ülések egyikére. Krupiéként dolgozott, és napról napra meg kellett küzdjön az érzéssel, hogy amíg ő szerény bérért szolgálja ki a vendégeket, mások valóságos vagyonokat képesek eljátszani egyetlen éjszakán. Nem volt irigy, de nem is érezte rendjén valónak a dolgot. A hajó befordult egy csendes mellékcsatornába és ő tudta, hogy hamarosan kibújhat a kényelmetlen cipőből, mert hazaérkezik. Az utolsó perceket még ki akarta élvezni a kellemes éjszakai utazásból. Hátrahajtotta a fejét, nem törődve vele, hogy a felcsapódó farvízből jó néhány csepp a hajába szívódik. Ujjaival végigsimította a hajótest vizes párkányát és lehunyta a szemét. Egy pillanatra ő volt a tehetős úrinő, aki a szállodai szobájába tart egy nyereményben gazdag estét követően. Aztán felébredt és még időben húzta össze magán az elegáns szolgálati kabátkát a sofőr éhes tekintete előtt, mely megpihent a feszes blúz alatt megrebbenő telt mellein. 

Chiara

- már nem bírta tovább a szobája fülledt, áporodott levegőjét. Egy szobát bérelt Ramonával, aki néhány napja megfázott és most szipogva, tüsszögve próbált aludni, amit eldugult orra úgyszólván lehetetlenné tett. Mellette pihenni vagy dolgozni reménytelennek tűnt. Chiara inkább felkelt, fogta a jegyzeteit, amelyek amúgy sem hagyták nyugodni és halkan kióvakodott a szobából. Lement a ház előtti kis csatorna partjára és leült a közeli lépcsőre, ahol napközben a gondolierék szedték fel utasaikat. Restaurátorként dolgozott, most éppen a San Giorgio Maggiore időszakos kiállításán. Nem velencei lelet volt, de velencei restaurátorok is részt vettek a feltárásában és megóvásában, köztük ő maga is. Mindenesetre az izraeli Lod városában fellelt lelet párját ritkította. Aprólékos mozaikjának készítését a negyedik század vége előttre saccolták. Belegondolva zavarba ejtőnek érezte, hogy ezerhatszáz évvel ezelőtti mesterek munkáit csodálja most a közönség. A szállítás során azonban egy igen értékes részlet megsérült és az ő feladata volt a kárenyhítés. Mégpedig úgy, hogy a lelet értéke se csökkenjen. Úgy érezte, hogy ehhez kevés az ő szakmai tudása, de Colombano professzor olyan megfejthetetlen tekintettel bízta rá a munkát, hogy azonnal eltökélte, soha nem fogja bevallani neki a bizonytalanságát. Meg akarta szolgálni a bizalmat,amivel az idős professzor ritkán ajándékozta meg munkatársait. Éppen ezért bújta már napok óta a szakirodalmat, és már-már úgy érezte, lassan megtalálja a megoldást, amikor Ramona lebetegedett. Azóta nem született egyetlen épkézláb gondolata sem az ügyben, így aztán most abban bízott, az éjszakai város megsúgja neki a válaszokat a kérdéseire. De válaszok helyett egy váratlan kis hullám érkezett, mely bokáig összevizezte, sőt még egy papírlapot is magával ragadott a lépcsőről. Chiara felnevetett. Lesz, ami lesz, a professzor segítségét fogja kérni.

 Franca

- bánatosan könyökölt az ablakában egyik cigit szívva a másik után. Napközben annyi dolga volt a Dózse palotában, hogy nem volt ideje a szívfájdalmával foglalkozni, de most kedvére sajnálhatta magát. Adolfo igazán csúnyán viselkedett vele, és képtelen volt túllépni a fiú hazugsága miatti csalódáson. Még hogy én vagyok neki az egyetlen! – dohogott magában, aztán észrevette a kikötött gondolát, amit Pietro – a szomszédban lakó gondolás – éjszakára kivételesen nem takart le. Egy játékos gondolat szállta meg. Csak úgy, könnyű pizsamájában lesietett az utcára, bízva benne, hogy az éjszakai városban nem lepi meg senki, és óvatosan fellépett az imbolygó kis hajóra. Uramisten! Pietro hogy tud fennmaradni ezen az ingatag kis alkotmányon? – borzongott meg, ahogy alig bírta megőrizni az egyensúlyát. Mindig olyan magabiztosan lapátolnak a fiúk ezen a kis talpalatnyi helyen egyensúlyozva, ült le gyorsan, mielőtt belepottyan a csatorna vizébe. Kényelmesen elhelyezkedett a puhán párnázott ülésen és kezét a vízbe lógatta. Egy játékos hullám nyaldosta az ujjait, amikor eszébe jutott, hogy ilyenkor éjjel indulnak a csatornák négylábú kis lakói vadászni és ijedten kikapta a kezét a vízből.