Egy lélek útja 5.

Gabriela – ha egy szellemmel megtörténhetne ez egyáltalán – elakadó lélegzettel figyelte, ahogy valaha volt földi létének utolsó porszemeit is elnyeli az éjszaka és a tenger. Hát megtörtént! Most már mindörökké ennek a városnak a része lesz. Egyike az ódon falak között bolyongó lelkeknek. Pontosan látta, hogy a férje öt helyen öntötte a hamvakat a vízbe, ez tehát öt jelöltet jelent – döntötte el. Öt velencei lányt, akik közül valakinek megadatik a lehetőség, hogy megadja Robertnek azt a szerelmet, amit tőlük elvett a Sors. Hitt benne, hogy egy ember újra képes lehet a nagy érzésre, még ha a gyász ideje alatt úgy is érzi, soha többé. De amíg élt, ő is ismert olyanokat, akiket másodszor is eltalált Ámor nyila. Nagyon remélte, hogy Robert is megkapja ezt a második esélyt. Nem lesz könnyű látni, ahogy csodálatos szürke szeme más nőre nézve homályosodik majd el az érzelmek kavalkádjától, az érzékiségtől, de még mindig jobb lesz, mint ezt a fásult boldogtalanságot látni, és tudni, hogy a férfi, akinek életének legszebb éveit köszönheti, keserű bánattal a szívében öregszik meg. Ezt nem hagyhatja! Addig nem megy el, amíg nem látja, a Nagy Rendező kiket sodor Robert útjába a következő napokban.

*

Theresa

- a táskájába süllyesztette a borravalót, amit Angelo számolt ki eléje akkurátusan a pultra. A ma este a szokásosnál is soványabb bevételt hozott, de a tulajdonos becsületesen kiadta az őt illető részt. A kis bár a városnak meglehetősen eldugott pontján ácsorgott. Ide többnyire csak a helybéliek tértek be napközben, ők pedig alaposan meggondolták, mire költsék nehezen megkeresett pénzüket. Jelképes borravalóikból nem sikerülhet befejeznie az egyetemet, de talán a luxus szállodában végzett kisegítő munkája hozzásegíti majd - ez járt a fejében, amikor hazafelé menet egy kései csónakos pont mellette adott gázt és a víz felfröccsent rá. Még ez is! – törölte le a karjára hullt cseppeket búsan. A vékony kis selyemblúzon biztosan nyomot hagy a csatorna estére mindig mocskos vize. Az éjszakai ár-apály majd megtisztítja a várost, de ebben a néhány cseppben még biztosan jócskán akadt motorolaj is – sóhajtott keserűen. Talán a szobaasszonyok tudnak ajánlani valami tisztítószert, amivel nyomtalanul eltüntetheti a foltot, mielőtt munkába áll. Nem volt különösebben csinos lány a kor vékonyság-mániás trendje szerint, de formás, az anyja által ducinak mondott alakján jól állt az egyszerű kis formaruha. Kihúzta hajából a csatot, mely dús barna haját a feje tetején tartotta, és megkönnyebbülten élvezte a semmiből támadó apró szellőt, amely meglibbentette a tincseit, majd oly gyorsan illant el, ahogy érkezett. 

 Maddalena

- gyorsan keresztet vetett a Sant Agnese kapuján belépve, szenteltvízzel magára rajzolta a Krisztus jelét, majd leült az utolsó padba és lehajtotta a fejét. Valósággal bántotta, hogy olyan elkapkodott volt a mozdulat, mert máskor ujjai néhány másodpercig elidőztek a homlokán: szerette érezni a megszentelt víz hideg érintését, mert ilyenkor úgy képzelte, hogy a Megváltó csodája valóban áthatolhat csonton és szöveten. Most azonban nem érezte, hogy megnyugtatná gyakran kétségekkel küszködő elméjét. Szokatlan szorongással gondolt rá, mintha a márványszentek szigorú szemmel méregetnék, tudva, micsoda zavaros gondolatok kavarognak a fejében. Ültéből lecsusszant és térdelve próbált az imádságra koncentrálni. Nem igazán sikerült. Szeretett beszélgetni Istennel, de annál kevésbé szerette a kötött imádságok szövegét, melyet a legtöbben hit nélkül mormoltak el. Néha ő is úgy érezte, üres szavakat mantráz. Mivel a templom békéje nem hozta el lelkének a nyugalmat, sietősen kifelé indult, újra keresztet vetett a kis márványmedencénél, majd folytatta az útját a Rio Terrán a Zattere felé. A sötétség sok mindent elfedő erejében bízva olyat tett, amit még soha. Legalábbis a nyilvánosság előtt soha, amióta felvételt nyert a rendbe. Lekapta fejéről a szoros fityulát és élvezettel hagyta, hogy a könnyű légmozgás szárnyára kapja kiszabaduló sötét fürtjeit. Senki nem tudta, hogy a regulának ellent mondva, még mindig nem vágatta le a haját, de képtelen volt engedelmeskedni egy értelmetlen utasításnak. Hiszen olyan gyönyörű! – húzta végig ujjait a dús fürtök között. Ezt hallgatta gyerekként, fiatal lánykaként mindenkitől, aki vendégként érkezett a szülei házába. Bár, általában nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a külsőségeknek, de ez a tudás, mely külsejének egy előnyös vonására vonatkozott, fontos volt a számára. Apácaként nem lett volna szabad ennyire élveznie ezt a világias apró örömöt, de hát ő mindig is fekete báránynak számított a rend nővérei között. Agatha főnökasszony talán éppen ezért is osztotta rá barátnője, az idős Foscari asszony ápolását. Betege nemcsak testben, de lélekben is megnyomorodott. Nehéz volt mellette megőriznie a jámborságát, a könyörületességét. Igazi próbatétel volt az ápolása, és ő tette a dolgát zokszó nélkül. De az ilyen ritka – már-már lázadó – percekben, gondolatban jól megmondta a magáét Agatha főnökasszonynak, amiért így akarja őt betörni. Tudta, hogy a rendhez tartozása a tét. Ha a szigorú apátnő úgy akarja, könnyen a kolostor falain kívül találhatja magát. Ez pedig az ő helyzetében a kiűzetést jelentené, nem a szabadságot. Egyformán vágyta az elhivatottságot megélni, de lelke egy mélyen elrejtett zugában a szabadság szárnyalását is. Kemény harc volt ez, és még ő maga sem tudta, énjének melyik része lesz majd a győztes. Azért is tért be, hogy a szentelvíz segítségével tisztítsa meg magát a lelkét mételyező gondolatoktól. 

A kapuban kuncogásra lett figyelmes. Két suhanc nevetgélt a bejárat melletti oszlopok takarásában, akik tanúi voltak, ahogy a szenteltvíztartóban megmerítette vékony ujjait. Most őrá mutogattak.

-Mi olyan vidám? – nézett rájuk kérdőn, mire az egyik harsányan felröhögött.

-Csatornavizet öntött valaki a szenteltvíztartóba az előbb.

Maddalénának nem kellett nagyon törnie a fejét, hogy tudja, a két kölyök lehetett a szentségtöréssel felérő csíny elkövetője. Furcsállotta is, hogy az apró medencében olyan sok víz van, mintha a színe is zöldes színben játszott volna, de ezt a templom félhomályában nem merte volna biztosra mondani, most pedig már érezte is a só marását a homlokán. Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd elnyomott egy éledező mosolyt a szája sarkában – gyerekek! -, és szó nélkül ment tovább. Apácaként minimum elszörnyednie illett volna ilyen szentségtörésen, de nem érzett haragot, sem neheztelést. A sekrestyés majd kimeri Velence nedvét, hogy az atya által megáldott vízzel töltse fel a kis márvány medencét; és a világ megy majd tovább. De igazából úgy érezte, ennek nincs is jelentősége. Hit és Isten ... ott vannak a lagúna vizében is, az esti szellőben, az egymást átölelő szerelmesek csókjában ... – ijedten nézett körül, mintha a gondolatai az arcára lennének írva és megbotránkoztathatná a környezetét. De senki sem figyelt rá. 

Lucia

- könnyed mozdulattal lépett a taxi fedélzetére. Hosszú volt a műszak ma a Casinóban, tornáztatta meg elgémberedett nyakát, majd lehuppant a hátsó ülések egyikére. Krupiéként dolgozott, és napról napra meg kellett küzdjön az érzéssel, hogy amíg ő szerény bérért szolgálja ki a vendégeket, mások valóságos vagyonokat képesek eljátszani egyetlen éjszakán. Nem volt irigy, de nem is érezte rendjén valónak a dolgot. A hajó befordult egy csendes mellékcsatornába és ő tudta, hogy hamarosan kibújhat a kényelmetlen cipőből, mert hazaérkezik. Az utolsó perceket még ki akarta élvezni a kellemes éjszakai utazásból. Hátrahajtotta a fejét, nem törődve vele, hogy a felcsapódó farvízből jó néhány csepp a hajába szívódik. Ujjaival végigsimította a hajótest vizes párkányát és lehunyta a szemét. Egy pillanatra ő volt a tehetős úrinő, aki a szállodai szobájába tart egy nyereményben gazdag estét követően. Aztán felébredt és még időben húzta össze magán az elegáns szolgálati kabátkát a sofőr éhes tekintete előtt, mely megpihent a feszes blúz alatt megrebbenő telt mellein. 

Chiara

- már nem bírta tovább a szobája fülledt, áporodott levegőjét. Egy szobát bérelt Ramonával, aki néhány napja megfázott és most szipogva, tüsszögve próbált aludni, amit eldugult orra úgyszólván lehetetlenné tett. Mellette pihenni vagy dolgozni reménytelennek tűnt. Chiara inkább felkelt, fogta a jegyzeteit, amelyek amúgy sem hagyták nyugodni és halkan kióvakodott a szobából. Lement a ház előtti kis csatorna partjára és leült a közeli lépcsőre, ahol napközben a gondolierék szedték fel utasaikat. Restaurátorként dolgozott, most éppen a San Giorgio Maggiore időszakos kiállításán. Nem velencei lelet volt, de velencei restaurátorok is részt vettek a feltárásában és megóvásában, köztük ő maga is. Mindenesetre az izraeli Lod városában fellelt lelet párját ritkította. Aprólékos mozaikjának készítését a negyedik század vége előttre saccolták. Belegondolva zavarba ejtőnek érezte, hogy ezerhatszáz évvel ezelőtti mesterek munkáit csodálja most a közönség. A szállítás során azonban egy igen értékes részlet megsérült és az ő feladata volt a kárenyhítés. Mégpedig úgy, hogy a lelet értéke se csökkenjen. Úgy érezte, hogy ehhez kevés az ő szakmai tudása, de Colombano professzor olyan megfejthetetlen tekintettel bízta rá a munkát, hogy azonnal eltökélte, soha nem fogja bevallani neki a bizonytalanságát. Meg akarta szolgálni a bizalmat,amivel az idős professzor ritkán ajándékozta meg munkatársait. Éppen ezért bújta már napok óta a szakirodalmat, és már-már úgy érezte, lassan megtalálja a megoldást, amikor Ramona lebetegedett. Azóta nem született egyetlen épkézláb gondolata sem az ügyben, így aztán most abban bízott, az éjszakai város megsúgja neki a válaszokat a kérdéseire. De válaszok helyett egy váratlan kis hullám érkezett, mely bokáig összevizezte, sőt még egy papírlapot is magával ragadott a lépcsőről. Chiara felnevetett. Lesz, ami lesz, a professzor segítségét fogja kérni.

 Franca

- bánatosan könyökölt az ablakában egyik cigit szívva a másik után. Napközben annyi dolga volt a Dózse palotában, hogy nem volt ideje a szívfájdalmával foglalkozni, de most kedvére sajnálhatta magát. Adolfo igazán csúnyán viselkedett vele, és képtelen volt túllépni a fiú hazugsága miatti csalódáson. Még hogy én vagyok neki az egyetlen! – dohogott magában, aztán észrevette a kikötött gondolát, amit Pietro – a szomszédban lakó gondolás – éjszakára kivételesen nem takart le. Egy játékos gondolat szállta meg. Csak úgy, könnyű pizsamájában lesietett az utcára, bízva benne, hogy az éjszakai városban nem lepi meg senki, és óvatosan fellépett az imbolygó kis hajóra. Uramisten! Pietro hogy tud fennmaradni ezen az ingatag kis alkotmányon? – borzongott meg, ahogy alig bírta megőrizni az egyensúlyát. Mindig olyan magabiztosan lapátolnak a fiúk ezen a kis talpalatnyi helyen egyensúlyozva, ült le gyorsan, mielőtt belepottyan a csatorna vizébe. Kényelmesen elhelyezkedett a puhán párnázott ülésen és kezét a vízbe lógatta. Egy játékos hullám nyaldosta az ujjait, amikor eszébe jutott, hogy ilyenkor éjjel indulnak a csatornák négylábú kis lakói vadászni és ijedten kikapta a kezét a vízből.