Egy lélek útja 10.

Maddalena ugyan a maga kétségbeesett módján még öt percenként változtatta a merészség és megalkuvás közti állapotát, de végül vett egy mély levegőt és kihallgatást kért Agatha főnökasszonytól. A kockát elvetette, nem volt értelme tovább kínoznia önmagát, és talán a környezetét sem. Ha ilyen sok kétely között vergődik napról napra, ennél ékesebb bizonyítéka nem is lehet, hogy nem a megfelelő helyen van. Megpróbálta, Isten látja a lelkét, hogy igyekezett. Tulajdonképpen még most is alkalmasnak érezte magát, hogy valahol a messzeségben jószolgálati tevékenységet végezzen, de beismerte, hogy sokkal könnyebb lenne ezt megtennie kevesebb kötöttséggel terhelten, szabadon, esetleg valakinek az oldalán. Már nem gondolt egy meghatározott személyre, hiszen az idő bebizonyította, hogy az érzelmei egyoldalúak voltak, Angelo valóban megtalálta elhivatott életét Isten szolgálatában. Ő többet – bocsáss meg! - vetett keresztet – mást akart. Egy társ, egy család oltalmában dolgozni, amely kellő biztonságot nyújtana, ha meggyötört lélekkel térne vissza a nyomor és megpróbáltatások világából. Ahol feltöltődhetne, hogy megerősödve utazzon vissza ápolni és tanítani a rászorulókat. 

A kihallgatás meglepően rövid volt, mintha a főnökasszony már régóta várta volna, hogy felkeresi, és megkönnyebbült volna, hogy ki akar lépni a végső eskü letétele előtt. Bár a szavaival arra figyelmeztette, hogy gondolja át a döntését, a tekintetében ott volt az elengedés. Amikor Maddalena már majdnem kilépett az ajtón, Agatha utána szólt:

-Lányom! Talán úgy tűnt, hogy szigorúbban ítéllek meg, kritikusabban, mint a társaidat. De az az igazság, hogy sosem értettem igazán, miért kerested falaink között a jövődet, a lelked békéjét.

Maddalena várta, hogy a rendfőnöknő még búcsúzóul a szemére veti az összes hibáját, de az idős nő a nyitott ablak felé nézve nyugodt, szinte baráti hangon folytatta:

-Próbáltam kiűzni belőled a nyugtalanságot, a kételyeket és az engedetlenséget, imával, nehéz munkával, de sosem a megalázásoddal, ezt remélem, elhiszed nekem. Te nem erre az aszketikus életre születtél, és bár nem vitatom a jóhiszeműségedet, de ha a világi életben találod meg a helyed, úgy érzem, boldogabb leszel. Látod, nem köteleztelek a hajad lenyírására sem, holott tudtam, hogy ott rejtegeted a főkötőd alatt. Bár ez a szín... ha megengedsz egy észrevételt, ez túlságosan feltűnő... ez nem te vagy. Az a szép barna sokkal jobban állt, de ebben is, mint annyi másban, mostantól szabadon dönthetsz. Igazság szerint vártam a napot, amikor ráébredsz, hogy nem ott vagy, ahol lenned kell. Nem tudom, hol van ez a hely, de sok szerencsét kívánok hozzá. Jó gyermeke vagy az Úrnak, de legyél inkább másnak a menyasszonya! – rebbent át egy halvány mosoly a lány emlékei szerint mindig mosolytalan arcon.

-Köszönöm anyám! – suttogta Maddalena megilletődötten, aztán kisurrant az ajtón, ahogy az idős nő egy mozdulattal útjára engedte. Szabad volt, de még fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen ezzel a szabadsággal. A kaland, a válaszok keresése egy idegen földrészre hívta, de még annyi pénze sem volt, hogy követhesse a lányokat Amerikába, ezért – lázadása következő állomásaként - elfogadta Lucia segítségét. Megesküdött, hogy a visszatértük után első dolga lesz leróni a tartozását. Hogy hogyan, még nem tudta, de új életet kezdett és ebben az új életben eltökélt szándéka volt magabiztosan állni a lábán. Lesz munkája! Nővérként végzett munkája talán jó ajánlólevél lesz valamelyik kórházban.

*

 -Istenem, olyan izgatott vagyok! – sóhajtott Franca, ahogy a stewardessek becsukták az ajtókat. A hatalmas géptest megremegett az életre kelő motorok alatt, miközben az utasok egymás után kattintották be a biztonsági öveiket. A meglóduló rohanásban egymás után csendesedtek el az izgatott útitársak. Az utasok vérmérsékletük szerint keresztet vetve kérték a Teremtő védelmét, vagy megrendelték az első szíverősítőket, ahogy az utazási magasságot elérték. A  lányok a nyakukat nyújtogatva próbáltak kilesni az ablakokon, bár Párizs nem kényeztette el őket pazar panorámával, lévén felhők borították az Eiffel-torony és a sugárutak megkapó látványát. Maddalena Luciával és a csendes Theresával ült egy sorban, Chiara és Franca mögöttük ültek egy fiatal férfival, aki úgy festett, mintha a szörfdeszkájáról szállt volna át a gépmadárra. A párizsi átszállás zökkenőmentesen ment, mintha mindennapos volna az életükben egy-egy ilyen tengerentúli utazás. Chiara és Lucia intézték a dolgokat, a másik három lány csendesen, megilletődötten követte őket. A várakozás óráiban mindegyikük agya egy gondolat körül pörgött: mi lesz velük, ha nem tudnak a férfi közelébe férkőzni? A pénzük ideig-óráig tartott csak ki, tartalékaik már nem voltak, Maddalena még adósságba is verte magát emiatt az őrület miatt. És mi lesz, ha sikerül? Mit mondanak neki? Mi lesz, ha megdühödik, mert otromba tréfának tartja majd a szavaikat? Megannyi kérdés, melyek mind a bukás eshetőségét vizionálták, mégsem futamodtak meg. Válaszokat kell kapjanak! Nem mehetnek haza eredménytelenül, mert sosem tudnának megnyugodni! 

Chiara írta a levelet Robert Cranston ügynökségének. Igyekezett kellőképpen figyelemfelkeltően fogalmazni, és esténként azért imádkozott, hogy a levél egyáltalán kerüljön a férfi elé. Igazán kínos lett volna, ha a nagy tervük már egy buzgó alkalmazott szemétkosaránál elvérzik. Ezzel azonban inkább nem nyugtalanította a többieket, akik már így is szinte rezegtek az izgalomtól. Amikor egy szűkszavú levélben egy időpontot és egy iroda címét kapták válaszul, megvették a repülőjegyeket. Mindannyian meglepődtek, amikor Maddalena megjelent az egyik megbeszélésükön és bejelentette, hogy legszívesebben velük tartana, ugyanis kilépett a rendből. Talán az áldozatnak vélt döntés keltette döbbenet késztette Luciát arra, hogy vállalja az apáca költségeit. Attól a naptól fogva Maddalena pirulva ugyan, de rendszeresen részt vett a találkozóikon, ahol extrémebbnél extrémebb ötleteiket kiagyalták. Tulajdonképpen ő volt az, aki szárnyaló fantáziájukat a földön tartotta, időnként rámutatva a terveikben rejtőző elemi hibákra. Egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen jól eligazodik a világi dolgokban, és ilyen jól egyensúlyozik a színész iránti rajongás és az iránta tanúsított tisztelet vékony határmezsgyéjén.

A többiek igazából mind titkos álmaik valóra válását remélték a találkozástól. Lucia álmatlan éjszakákon tervezgette, hogy fogja meghódítani a férfit, de a gondolat ott fészkelt Theresa, Franca álmaiban is. 

Gaby a kezeit dörzsölve üldögélt az egyik üres ülésen és vágyakozva nézte a felszolgált italokat. Egy pezsgőt olyan szívesen elkortyolt volna annak örömére, hogy a dolgok végre mozgásba lendültek. Robert ugyan nincs mostanában a legjobb formájában, jutott eszébe legutóbbi látogatása, amikor a férjét dühöngve, alkoholban ázva találta, teljesen elveszve a depresszióban. Így aztán fel is kereste a barátját, Jeremyt és addig szuggerálta, amíg annak ellenállhatatlan vágya támadt felkeresni Robertet. Gaby innentől megnyugodva tért vissza a lányokhoz. Jeremy mindig jó hatással volt Robertre. Most is gatyába fogja rázni!

A lányok tervein csak nevetgélt. Nem mozogtak azokban a körökben, ahol könnyedén a férje közelébe férkőzhetnének, és pontosan tisztában volt vele, hogy az ügynökségen keresztül szinte alig jut el rajongói levél a címzetthez. De nem aggódott. Jeremyre is sikeresen tudott hatni, talán ugyanilyen hathatósan segíthet majd az irodában és bárhol máshol, ahol ezek a lányok megfordulnak majd. Élvezte, ahogy velencei akcentusukkal angolul próbáltak beszélgetni még egymás között is, felkészülve a találkozóra. Theresának sokat segített a tőle kapott új tudás, a többiek pedig elég jól gagyarásztak nélküle is.

*

Robert eközben nyűgösen lökte el maga elől az éppen olvasott forgatókönyvet. Nem tudott azonosulni a főszereplővel, de ebben nem biztos, hogy a szerző volt a hibás. A gondolatai folyton elkalandoztak, igazság szerint fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen miről szól a történet, amit a héten már másodszor kezdett olvasni. Szeretett volna valakit hibáztatni ezért a dekoncentráltságért, de csak Gabyt tudta volna, ez pedig még a maga számára is őrültségnek tűnt. Jeremy látogatása egy időre kiragadta ebből a már-már katatón állapotból, de ahogy visszatért New Yorkba, ő is ott folytatta, ahol korábban abbahagyta. Utálta magát a gyengeségéért, de nem is nagyon törte magát, hogy változtasson a viselkedésén. A fásultsága volt az, ami tiszta pillanataiban még önmagát is megijesztette.

Töltött egy nagy pohár bort, az utolsó csöppeket a kerekhasú flaskából, amelyet egy meggondolatlan pillanatában vett le az üzlet olasz borokat kínáló polcáról. A rafia már elszíneződött az üveg nyakáról lecsorgó chiantitól, és neki vonzotta a szemét a látvány. Mintha a nagy hasú hawaii táncosnőnek valaki elvágta volna a nyakát – bambult a vörös foltra. Tiszta hülye vagy! – rázta meg a fejét, hogy száműzze a rémes hasonlat képét. Most viszonylag tiszta volt a feje, köszönhetően a könnyű asztali bornak, amelyből még ez a mennyiség sem ártott meg neki. Az utóbbi napokban nem mindig volt ez így. A nehéz bordeauxi boroktól különös álmai voltak. Gaby jött el hozzá és furcsábbnál furcsább dolgokat mondott neki. Arra kérte, hogy hagyja végre békén! Hogy kezdjen élni! Hogy legyen újra szerelmes! Megannyi lehetetlen ötlet, ami csak Gaby fejében fordulhatott meg, és amelyek miatt kifejezetten neheztelt rá, mert úgy érezte, mintha ellökné magától. El akarsz hagyni? Nem voltam talán elég hűséges hozzád? – kérdezgette tőle, de Gaby sosem válaszolt rá, és ez a némaság tartotta benne a lelket, hogy talán csak egy újabb szeszély az asszonytól. De a ma éjjel feltette a koronát az egész heti tortúrára. „Küldök neked néhány csajt, ismerkedj meg velük. Talán köztük lesz az is, aki elrabolja a szíved. Nem kötelező! De azért szeretném, ha legalább adnál egy esélyt a dolognak” – suttogta neki az asszony, miközben szellemujjaival cirógatta. Most nem érezte a kellemes melegséget, mint amikor korábban vele álmodott. Most nyirkos volt a lepedője, mintha lázban égő teste izzadtságát itta volna fel. Már az álom is teljesen abszurd volt, de aztán felhívta Clark az ügynökségtől és megkérdezte, lenne-e kedve találkozni néhány rajongójával. A lányok Velencéből érkeznek hamarosan és valami fontosról szeretnének beszélni vele. Majdnem elejtette a telefont. Clark nem szokott ilyen üzeneteket továbbítani, de mivel tudta, hogy nemrégiben ott járt, azt gondolta, a két dolog talán összefüggésben lehet. Túl sok volt ez így együtt, Gaby szavai és a lányok érkezésének híre. Határozottan kezdte úgy érezni, mintha földöntúli hatalmak játékszere lenne. Gondolkodási időt kért, nem mintha egyetlen percig is komolyan gondolta volna, hogy leül egy kávéra öt lánnyal, akik abból a városból érkeznek, ahol – ha nem is a hagyományos értelemben – eltemette a feleségét. A feleségét, aki még holtában is mókára készen játszott az idegeivel.

*

Gaby szeretettel nézte a férjét, ahogy hosszú kortyokban, szinte levegővétel nélkül üríti ki a poharát. Szívesen koccintott volna vele a régről ismerős ízű könnyed ruffinóval. Bolond pasi! Sosem vette komolyan, amikor – ahogy Robert fogalmazott – az őrült terveit megosztotta vele. Persze most sem hisz a szavaiban. Hirtelen ötlet volt, hogy az álmaiban szóljon hozzá. Azt remélte, megérzi majd az üzenetet, megérti, hogy semmi más vágya nem maradt már, csak az, hogy őt boldoggá tegye. De olyan kemény fejű! Imádta az el nem múló szerelméért, de szívesen a fejére koppintott volna, hogy „hé, kedvesem! sírig tartó hűséget fogadtál, és én már ott vagyok…” De a lányok már útra keltek, talán nekik sikerül a személyes varázsukkal elérni azt, amit ő nem tudott. Kirángatni ebből a zombi állapotból, ahol még képtelen elengedni az ő kezét. Őszintén? Nem várta ő olyan nagyon azt a pillanatot, amikor a férje szíve tetszhalott álmából újra éledve nagyot dobban valamelyikük láttán. Nem! Dehogy! Kőkemény elhatározással azonban jót akart a férfinak, még akár a saját lelkiüdve kárára is.