Egy lélek útja 6.

Robert egy üveg remek Chiantival a kezében állt a nyitott ablakban. Mindig is kedvelte az olasz borokat, ezért nem kellett volna átrepülnie az óceánt. Amiért jött, elvégezte, mégsem töltötte el megnyugvás. Órák óta lehangolt volt, és ezen a bor csak rontott, melankóliát bocsátva rá. A hajnali sós pára valóságos életelixírként hatott rá. Belepte fázós pórusait, jólesőn karcolta a torkát és orrüregét; érezte, ahogy a elmúlt napok dohányfüstje, amivel a stábtagok burkolták be a várakozások hosszú óráiban, kitisztul belőle. Szétvetett lábbal állt, mint egy hajós a taton, és szeme a távolt fürkészte. Az éjszaka csak látszólag volt mozdulatlan, ő a virrasztás óráiban megannyi titkot fejtett meg. Mint a távolban úszó tankhajók sziluettjét, vagy a hajnali halászatra induló kis hajókat. A madárrajokat, melyek hullámokban lepték el a partot, hol halk, hol veszekedős vijjogással. Az ár és apály változását, mely látványosan mutatta meg a víz erejét. A Riván felejtett szatyrot a szálloda előtt, mely mostanra ott lebegett a csónakkikötő póznái között. Temérdek dolog vonta magára a figyelmét, de olyan, felesleges apróságra nem fecsérelt figyelmet, mint egy kehely formájú muránói kristálypohár, melyből egész készletnyi sorakozott a bárszekrényben. Időnként meghúzta az üveget, s mostanra már csak néhány korty kotyogott az aljában. Szeme a távolba révedt, de mostanra igazából nem látott már semmit az elé táruló megkapó látványból. Odalent csendesen locsogott a lagúna, hajók úsztak a kikötő felé látszólag egymással versenyre kelve, a valóságban azonban szigorú útvonalat követve. A távolban már narancsosan izzott a tenger felszíne a felkelő nap fényében, és a város lassan életre kelt. Szüksége volt a borra, mert amióta a partra lépett a gondolából, nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült vagy bánta a mai tettét. Illetve most már a tegnapit – rázta meg a fejét, mely nehéz volt a bortól. Furcsán érezte magát. Azt hitte, ha Gaby hamvait elszórja, megszűnik az érzés, hogy vele van és figyeli őt. De most is úgy érezte, mintha a felesége az ágyról őt nézné kíváncsi macskatekintetével. Odakapta a pillantását, hátha a hirtelen mozdulattal rajtakaphatná, ahogy előle bujkál, de nem ért el mást, mint egy enyhe szédülést. A párnán azonban ott volt a gyönge horpadás. Ott feküdt valaki, aki nem ő volt, hiszen egész éjjel az ablaknál állt, sőt, amíg az üveg tele volt, még fent is ült a párkányon! – lódult meg a szívverése. Őrült! Hiszen az a te fejed lenyomata, amikor tegnap este ledőltél indulás előtt – emlékeztette magát arra a néhány pillanatra, amikor úgy ölelte magához az egyszerű porcelánedényt az ágyon fekve, mintha Gaby nőies teste lenne.  Ellökte magát a párkánytól és azt a kevés holmit, amit eddig kivett a bőröndjéből, oda sem figyelve visszadobálta. Nem marad itt egyetlen nappal sem tovább! Gaby ugyanúgy vele volt itt is, mint otthon, de valamiért a láthatatlan jelenléte itt sokkal fájdalmasabb volt. Soha nem volt önkínzó alkat. Úgy döntött hazatér, ahol legalább a munkával ideiglenesen el tudja terelni a figyelmét a lelkét mardosó fájdalomról. 

Gaby az ágyon elkeseredetten csapott bele a párnába, miközben a férjét nézte. Egyszerre volt dühös a sikertelen kísérletért és túláradóan hálás Robert kitartó szerelméért. De ez így nincs jól! – csapott még egy utolsót a puha toll-töltelékre. Imádlak, te bolond! De te élsz! Hát akkor élj! Legszívesebben kikapta volna a kezéből a ruhadarabokat és szétdobálta volna őket a szobában, hogy felhívja magára a figyelmét, de eddig nem terjedtek különleges képességei. Robert csak pakolt, aztán az ajtót maga mögött nyitva hagyva a recepcióhoz indult, hogy kijelentkezzen. Gaby sóhajtva suhant utána. A dolgok működésbe lendültek, bár Robert a hirtelen távozásával csak megnehezíti a sikerhez vezető utat, de most már nem adhatja fel. Szépséges autója az ilyen helyzetekben közölte vele régen, hogy: „Újratervezés”. Ő is ezt fogja tenni. A terve már formálódott, és szerencsére abban a helyzetben volt, hogy viszonylag könnyen változtathatta a játékszabályokat.

*

Gabriela úgy látta maga előtt az öt lány arcát, mintha egy állásinterjún terítené ki maga előtt a pályázók önéletrajzait. Mindannyian csinoskák voltak, bár egyikük sem volt különösebben szép. Nagyon helyes! – bólogatott. Ha már ők a kiválasztottak, akik közül egyikük átveheti a helyét a férje életében, legalább biztos lehessen benne, hogy a belső értékeivel fogja meghódítani, nem a vékony derekával vagy dús melleivel. Egy apáca? – emelkedett meg a szemöldöke meglepetten, ahogy Maddalena fityulás képe felmerült előtte.

-Hát ezzel alaposan melléfogtál! – kuncogott égi főnökére gondolva, aztán elkomolyodott. A Mindenhatónak alighanem megvannak a maga játékos ötletei, de ha rajta múlik, nem engedi, hogy ezek valamelyikével Roberten ejtsen újabb sebet. –Eleget szenvedett már! sandított rosszallóan a napsugaras égbolton ragyogó hófehér kétszárnyas kapu felé, mely mögött minden játékok irányítója és játékmestere lakozott.

-Nem vagy még angyal, aki belekotnyeleskedhet a terveimbe! – zengett feje fölött egy érces, kemény hang, amit a földiek égzengésnek hallottak, ő azonban már tudta, hogy ki és mit akar ezzel kifejezni.

-De élő sem vagyok már! – dacolt a hanggal. –Elvetted őt tőlem. Legalább abban segíts, hogy még utolsó tettemmel boldoggá tehessem! Megérdemli. Megérdemlem – csuklott el a hangja. Válasz nem érkezett, de a viharfelhők oszlani kezdtek, mielőtt még könnyeikkel áztatták volna el a várost, és ebből már tudta, hogy a kérése meghallgatásra talált.

*

Az öt lány – bár nem ismerték egymást -  ezen a reggelen egy olyan helyen találkozott össze, amely teljesen valószínűtlen volt valamennyiük életében, hogy ott összefuthattak volna. Mint ahogy az a látvány is, amely váratlanul, teljesen készületlenül érte őket a hotel halljában. Volt, aki ott dolgozott és ma zárva találta a személyzeti bejárót, így a főbejáraton kellett beóvakodnia, a főportás előtt magyarázattal készülve; másokat pedig odarendeltek ezen a korai órán. Ott toporogtak mindannyian, hogy eligazítsák őket, amikor Robert Cranston kilépett a liftből, hogy a számláját rendezte. A férfit mindannyian felismerték, és mindegyikük szíve meglódult, amikor szürke szeme végigsöpört rajtuk. Borongós felhő ült a homlokán, észre sem véve a környezetét, ők pedig megilletődötten tartották vissza a lélegzetüket, miközben feldúlt szívük verdesését próbálták elrejteni. Egyikük sem hallott róla, hogy a városba érkezett volna, és most izgatottan súgtak össze. Lucia még egy fotót is megpróbált készíteni a telefonjával, de Maddalena lefogta a kezét. Az apáca a felháborodott lányra hunyorítva rázta meg a fejét. Tekintete olyan kérlelő volt, hogy Lucia megadóan megvonta a vállát. Akkor maradnak az újságkivágások a Casino-beli öltözőszekrénye belsején. Annyit még ő is tudott a nagyvilági sztárok életéről, hogy nem szeretik a titokban készített fotókat, hiszen a Casinóban is szigorúan tilos volt képeket készíteni. De egyszer ő maga volt a szemtanúja, ahogy Timothy Dalton egy kolléganőjét átkarolva belemosolygott egy telefon kamerájába. Hátha Robert Cranston is ... De nem! A férfi roppant szomorúnak tűnt. Tiszteletlenségnek érezte volna megörökíteni életének egy olyan pillanatát, amikor nyilvánvalóan sebezhető volt. Amikor a férfi kilépett a főbejáraton, mindannyian egyszerre kezdtek beszélni, miután a meglepettség sóhaja is egyszerre szakadt ki belőlük.

-Istenem, imádom! Köszönöm, hogy elhoztad nekem őt! Láttam minden  filmjét, és imádom a szemeit... el tudnék veszni bennük – sóhajtott Lucia ábrándos tekintettel. Maddaléna összeszorított szájjal fogta vissza magát, hogy ne keserítse el a csinos nőt, Isten nem foglalkozik ilyen világi hívságokkal. Mindazonáltal „főnöke” említésére ő maga elfelejtett keresztet vetni, mert közben arra gondolt, hogy ilyen gyönyörű szempárt valóban nem látott még soha. Ő nem látta a férfi filmjeit, mert apácaként nem tartotta illendőnek beülni egy mozi sötét termébe, de ettől még nem volt vak. És pontosan emlékezett rá, hogy egyszer már a hatása alá került egy hasonlóan bús szempárnak, és a tulajdonosa miatt öltötte magára a rend ruháját. Angelo atyáénál merengőbb szempárt még sosem látott, de mostanában már nem volt benne biztos, hogy a férfi nem szerepként rebbentette meg nőiesen hosszú szempilláit, valahányszor az Úr szeretetéről beszélt. Akkor azonban imádságként hitt minden szavának és nem volt más vágya, mint hogy kövesse a rendbe. Romantikus álmaiban távoli, elmaradott országokban együtt hirdették az igét és szolgálták az elesetteket. De Angelo atya – mint idővel kiderült – sokkal magasabbra tört. Eleinte ez sem szegte kedvét, úgy gondolta, a támogatása nélkül is kellőképpen elhivatott. Évek óta a fogadalmára készült, de mostanában mind többször szembesült a saját kételyeivel. Tiszta volt még és híján a személyes vagyonnak, de az alázattal nem tudott megbékélni. A főfogadalom előtt akár meg is gondolhatta magát. De mihez kezdjen, ha meghozza ezt a döntő lépést? Ha egyszer meginog, több lehetősége nem lesz, ezt a tisztelendő anya a belépése napján keményen a szemébe nézve kötötte a lelkére. Kötötte ... igen, így is érezte: megbéklyózták a lelkét, és ezért hiába volt erős a hite, az elköteleződés megriasztotta. Kis könyvecskéje, amelybe naponta bele kellett volna írnia minden bűnös gondolatát és vétkét, a kezdeti lelkifurdalásos napok után mostanra többnyire üres lapokkal húzta a zsebét. Nem azért, mert olyan tökéletes volt! Hanem, mert úgy érezte, a rendfőnöknőnek nem tartozik számadással. Isten látja a lelkét, tudja, mi lakozik benne. Már rég lesújtott volna rá, ha vétkesnek ítélte volna. 

Chiara művészettörténész agya sóhajtva ismerte el, a férfi arcéle a legtökéletesebb antik szobrokéval vetekszik. Franca pedig már nem értette magát, minek búslakodik Adolfo után, amikor ilyen tökéletes férfipéldányok koptatják Velence járdáit. Theresa csendben álldogált és arra gondolt, egy ilyen duci nőt, mint ő, egy Robert Cranston-féle pasi észre sem vesz, pedig az elmúlt években ő is megnézte minden filmjét. Sőt, egyszer még a Fesztiválpalotához is sikerült belépőt szereznie, mert úgy hallotta, Ő is itt lesz. Aztán persze nem volt szerencséje, Robert Cranston nem jött el. Az újságok azt írták, még gyászol, és ő együtt siratta a férfival annak feleségét, akit csak az újságokból ismert.

Guido, a főportás úgy csapott le rájuk, mintha maga Antonio atya lenne.

-Mit tátjátok itt a szátokat? Már bocsánat, nővér! – vett vissza a hangerőből Maddalena láttán.

-Guido! Hát nem látta? Ő volt itt! – suttogott még mindig átszellemülten Franca, mire a főportás a szolgálati lift felé intett.

-Franca, téged vár Angelina asszony. És máskor ne a főbejáratot használd!

-De a személyzeti bejárat zárva volt – feleselt a lány.

-Akkor az áruszállítók ajtajánál próbálkozz! – intett türelmetlen mozdulattal a főportás, aztán amikor a lány megindult, még utána szólt: -És nagyon ajánlom, eszedbe se jusson a szoba takarításakor valami emléktárgyat magaddal vinni! – intette komoly képpel. Franca rajtakapottan forgatta a szemét. A vén kecske! Azt feltételezi róla, hogy lopna? Na jó! Ha mondjuk, Robert Cranston ott hagyott bármi személyeset... talán, de tényleg csak talán, elcsábult volna, hogy emlékként magával vigye. De Angelina asszony árgus tekintete mellett erre esélye sem lehet.

-Nővér! Antonio atya már várja odafönt, és úgy tudom, Chiara kisasszonyt is várják – mutatott a lépcső felé a férfi. -A vendégünk nem volt hajlandó kórházba menni a rosszulléte után, csak papot hívatott és a kisasszonyt. Antonio atya pedig önért küldetett – biccentett Maddalena felé. -A többi nem is tartozik rám, de kérem, távozáskor írják alá majd ezt az ívet! – mutatott a pult irányába, ahol a látogatók jegyzékét vezették. Chiara és Maddalena félénk kíváncsisággal néztek egymásra, aztán a lépcső felé vették az irányt. Chiara már tudta, hogy a főnöke, Colombano professzor várja odafönt, hiszen személyesen hívta fel ma reggel, és gyenge hangon ide rendelte, de Maddaléna el sem tudta képzelni, miért kell jelen lennie, ha a férfi gyónni akart volna Antonio atyának. 

-Lucia kisasszony! Úgy utasítottak, hogy ezt a csomagot Önnek adjam át – nyújtott át a pult felett egy kisméretű csomagot a férfi. –Zsetonok a Casinóból, szám szerint ötven darab száz eurós zseton – adott további magyarázatot Lucia eddig értelmetlennek tűnő itt létére. A főportás Valakit kért a Casinótól, és a főnöke őt riasztotta, mivel itt lakott a szálloda közelében. De egyikük sem vette korábban a fáradtságot, hogy beavassa, miről is van szó. Most már kezdte érteni. Alan – a Casino nyomozója - napok óta vizsgálódott már titokban az eltűnt zsetonok ügyében, de az egész olyan rejtélyes volt, hogy úgy tűnt, soha nem kapnak válaszokat a lábukkelt korongokkal kapcsolatban. Most nagyon úgy nézett ki, hogy a neves és elismert régészprofesszor tudna felvilágosítással szolgálni, még ha teljességgel váratlan fordulat volt is. De tény, hogy Colombano professzor a Casino rendszeres vendége volt.

Theresa pedig lerázva magáról az előbbi sokkot, az étterem felé indult, mielőtt a főportás őt is figyelmezteti a kötelességére. Már így is késésben volt, hogy a reggeliztetéshez segédkezzen a terítésben. Jól fizető másodállás volt ez, nem akarta, hogy akár Robert Cranston két gyönyörű szürke szeme miatt is, de elveszítse az állását.