Egy lélek útja 7.

Robert a repülőn ülve újra és újra csak Gabyra gondolt. Ez az utazás nem hozta meg neki a megbékélést, ugyanúgy nem tudta elengedni az asszonyt, mint mielőtt átszelte volna az óceánt. Talán, ha nem futamodik meg idő előtt, ha rá tudja szánni magát, hogy ne csak annak a feledhetetlen gondolázásnak az emlékét szakítsa fel, hanem bejárja a várost, követve a felesége kedvenc helyeit... talán akkor úgy érezné, hogy lezárt egy különleges fejezetet az életében. De ő képtelen volt egyedül szobrozni a Gaby által megcsodált reneszánsz műemlékek előtt, anélkül, hogy az asszony kissé rekedtes hangját hallgatná, ahogy talán sosem volt titkokról mesél neki, mint egy gyereknek. Minden meséjét elhitte, amit a nászútjukon mondott, és egy hét múlva már úgy nézett ő is a városra, mint egy misztikumban kimeríthetetlen, kísértet járta  díszletre. Gaby meg csak nevetett rajta és patkányokról mesélt, himlős holtakról, elsüllyedt szigetről, karneválról és összedőlt harangtoronyról. Ez utóbbi meséje végül igaznak bizonyult, így most arra gondolt, talán a többi érdekes történet is az volt. Szinte látta maga előtt, ahogy rövidre vágott, de vérvörös lakktól ragyogó körmeivel kapirgálta a Sóhajok hídjának ablakát, hogy megmutassa neki a távolban a San Giorgio Maggiore épületét, de ő nem tudott másra koncentrálni, csak a felesége feltűzött vörös hajának néhány elszabadult tincsére, melyek ott repkedtek a könnyű huzatban a nyaka körül, és ő nem törődve a mögöttük feltorlódott sorral, hosszan és szenvedélyesen csókolta meg. A japán turisták legnagyobb örömére, akiknek ez a nyilvános érzelemnyilvánítás talán érdekesebb volt, mint a középkor ott rekedt kissé dohos levegője és az ólombörtönök szűk kalitkái. Akkor még megtehette, hogy gondtalan szerelmesként viselkedjen, mert a hírnév még nem kapta a szárnyára, még szabad emberként élvezhette a napfényt, a szerelmet és a hétköznapi ember megannyi lehetőségét.

Ahogy újraélte kapcsolatuk egyik legmeghatározóbb időszakát, ellazult és megnyugodott. Ugyan csak gondolatban, de újra Gabyval volt. Lehunyta a szemét és róla álmodott. 

Gaby megcsóválta a fejét és úgy döntött, visszatér Velencébe. A férje úgysem változtat a viselkedésén, amíg nem szembesíti valamilyen módon a változás lehetőségével. Az az öt lány ... most rajtuk kell tartsa a szemét, mielőtt még megzavarodnak a rájuk váró furcsaságoktól. De szükségszerű ez a próbatétel, ami talán közelebb viszi őt és a lányokat is, hogy ötük közül kiemelkedjen egyikük. A legjobb forgatókönyvében legalábbis így tervezte. De előfordulhat, hogy végül mégsem közülük kerül ki a győztes. Furcsa volt Robertet valóságos trófeaként elképzelni, de ez volt az igazság. Öt lány, öt hétköznapi élet, amelyek közül egy örökre megváltozhat a szerelemtől. A szerelemtől? – szorult össze a lelke. Igen, ezt lesz a legnehezebb elfogadni. Valamelyikük szeretni fogja a férjét teljes szívével, és Robert ... viszont fogja szeretni.

*

A Robert Cranstonnal való véletlen találkozás izgalma már rég kihunyt, a hétköznapok igájában Theresa tovább élte dolgos életét. Amikor közeledett a záróra és az utolsó vendég is kilépett az ajtón, a lány önkéntelenül is kieresztette a hangját. Egész délután ott lüktetett benne a zene és most végre szabadjára engedhette, hogy csípője riszálásával kísérve törölgesse le a pultot. A rádióból a Beatles régi számai szóltak, és ő együtt fújta Paul McCartneyval a Let it be-t. Jacopo kinézett a konyhából, ahol a készleteket nézte át.

-Nem is tudtam, hogy ilyen remekül tudsz angolul, és a hangod is igazán remek.

-Én? – kerekedett el Theresa szeme. –Hiszen én nem beszélek angolul. Azt meg ne is firtassuk, hogy milyen a hangom – csóválta a fejét.

-Pedig tökéletes a kiejtésed. Én csak tudom, hiszen a feleségem angoltanár – mondta a férfi, miközben már a lány standolását ellenőrizte.

-Tulajdonképpen ennek a számnak a szövegét sem ismertem – motyogta maga elé zavarodottan a lány. Hiába tagadta, még ő maga is érezte, hogy a szavak könnyedén hagyják el az ajkát, és nemcsak a szöveget ismerte, de értette is minden sorát az angol soroknak. A gimnáziumban nem volt erőssége az idegen nyelv. „Mikor nehéz idők járnak reám, Szűz Mária áll mellém, Bölcsességet mondva: Úgy legyen. Úgy legyen. / Mikor felhős éjszakában Mégis megérint egy fénysugár. Egész éjjel izzik. Úgy legyen.” – motyogta halkan.

-Ahhoz képest remekül adtad elő – nevetett a férfi. –Igazán nem kellene szégyenlősködnöd, ezzel a kissé rekedtes hanggal elmehetnél bárénekesnek is. A vendégek megőrülnének érted. Úgyis mindig azon sopánkodsz, hogy a pult mögött sosem fog összejönni a tandíjad. Próbáld meg! Egy-egy fellépésért egy jobb szálloda többet fizetne neked, mint én egész hétre.

-Még hogy én énekeljek? Jacopo! Igazán nem szolgáltam rá, hogy csúfot űzz belőlem! – sértődött meg a lány. Amit a főnöke mondott, olyan elképesztő volt, annyira elképzelhetetlen, és a tegnap esti zuhany alatti kornyikálásához képest annyira meglepő, hogy nem is hihette, hogy a férfi komolyan mondja. Tudta, hogy hamisan énekel. Tudta, hogy az olasz akcentusa miatt szinte képtelen normálisan ejteni az angol szavakat. Ráadásul hiába erőlködött, amit egyik nap megtanult, másnapra szinte kihullott a fejéből. De tudta azt is, hogy az előbb történt valami, amihez fogható még nem történt vele egész életében. És talán ha holnap reggel majd felébred, erről is kiderül, hogy csalóka álom volt csupán.

*

Maddalena a reggeli zsolozsma közben felnézett a feszületre és hirtelen a szégyen érzése öntötte el. Úgy érezte magát, mint egy hazug, akiket egész életében megvetett. És mintha most ő maga készült volna elkövetni a legnagyobb hazugságot. Hitet hazudni az Úr házában. Egyre türelmetlenebbül morzsolgatta a rózsafüzér apró, alabástrom szemeit, egy volterrai mester keze munkáját, amit egy régi nyáron kapott ajándékba valakitől. Az illető emlékét még a kolostor falai között is magával hordta minden egyes lépésénél. Angelo atya talán nem is hitte, hogy követni fogja az utat, amit megjósolt neki. Már évek óta nem követte az élete alakulását, amit Maddalena roppant igazságtalannak tartott, mivel neki köszönhette azt, hogy újraírta a gyerekkori álmait. Az a valamikori kislány, akinek a szíve nyitott volt a szépre és az izgalmasra, aki sok gyerekkel körülvéve képzelte el a jövőjét, végül az Úrnak ajánlotta menyasszonyként a testét és lelkét. De Angelo atya csak elvetette a magot, arra már nem volt kíváncsi, szárba szökken-e a virág. Maddalena talán ezért volt érzékenyebb, már-már fogékonyabb a külvilágra, mert abban még nem volt alkalma csalódni. Már régebben is észrevette, hogy megvan benne a hajlam a vitatkozásra, de ezt kiírtandó hibaként élte meg és egészen mostanáig küzdött ellene. Most azonban sokkal inkább dacos ellenállást érzett. Mit keres ő itt egyáltalán? ... Még a napját is meg tudta volna mondani, amióta ez a furcsa kétség eluralkodott rajta. Amikor a szálloda halljában meglátta Robert Cranstont, azt az amerikai színészt. Amikor megérezte a férfiból áradó szomorúságot, és amikor úgy hitte, ő talán képes lenne eloszlatni a felhőket a férfi csodásan szürke szemei elől. 

-És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! – motyogta maga elé, aztán önkéntelenül is kiegyenesítette a gerincét. –Nem vétkeztem! Nem vétek az, ha nem járok lesütött szemmel, ha meglátom magam körül a világot, amit az Úr teremtett – mormolta dacosan, és igen halkan, hogy a többiek meg ne hallják. Ettől aztán mérges lett önmagára, mert úgy érezte, most már ráadásul a gyávaság bűnébe is esett. De nem akarta a többieket is összezavarni, éppen elég, ha ő maga kételkedni kezdett egész eddigi életének döntéseiben. Talán mégsem a megfelelő helyen van! Talán jobban tenné, ha nem harcolna természetes vágyai ellen. -Nem vagyok hajlandó hazudni! – emelte fel a fejét büszkén. -Több van bennem, mint egy engedelmes apáca, aki csakis az Úr menyasszonyaként élheti le az életét! – jelentette ki, de hogy hangosan, az csak akkor jutott el a tudatáig, amikor a mellette ülő Rosalia elszörnyedve kapta a kezét a szája elé, hogy megdöbbent sikolyát visszafojtsa. Maddalena tisztában volt vele, hogy a szolidaritás nem jellemző a rendtársaira, és az előbbi szavak pillanatokon belül eljutnak Agatha főnökasszonyhoz, ő pedig jobban teszi, ha felkészül a számonkérésre és büntetésre.

*

Lucia a szabadnapját élvezte és örömmel fogadta Andrea és Giorgio meghívását. A barátai egy műkedvelő jazz-zenekar tagjai voltak, és végre sikerült kiharcolniuk egy fellépési lehetőséget.  Természetes volt a számára, hogy ott lesz és a jelenlétével is támogatja őket. Bár maga a jazz műfaja korábban meglehetősen távol állt tőle, most mégis izgatottan készülődött az estére. A srácok már hangoltak, amikor megérkezett, ő pedig már-már érzéki mozdulattal simított végig a szaxofonon.

-Olyan szexi hangszer! – vigyorgott Giorgióra, aki már éppen ki akarta venni a kezéből, amikor Lucia megkérdezte: -Kipróbálhatom?

-Hiszen azt sem tudod, melyik végét kell megfújni – kacagott a fiú, és ennyi elég is volt a lánynak, hogy mérgesen villogó szemekkel a szájához emelje a hangszert és néhány taktust játszon le rajta.

-Ezt hol tanultad? – kerekedett el a meglepetéstől Giorgio sötét szeme.

-Nem tanultam. Őstehetség vagyok – nyomta zavartan a fiú kezébe a hangszert Lucia. Tényleg nem tanult semmiféle hangszeren játszani, bár mindig is erősen élt benne a vágy, de talán zongorához ült volna inkább, a szaxofon egészen biztosan eszébe sem jutott. Most is arra számított, hogy néhány fülsiketítő hangot ad ki vele, aztán nevetve leteszi, de ez a már-már profin előadott dallamtöredék még őt magát is meglepte. Fogalma sem volt róla, honnan jött a hirtelen „tudás”, de biztos volt benne, hogy ha az élete múlna rajta, akkor sem tudná megismételni. 

-Még egyszer megpróbálhatom? – nyúlt újra a hangszerért, mire Giorgio készségesen nyújtotta feléje.

-Aki ilyen jól játszik, az tulajdonképpen be is szállhatna.

-Na, azért annyira jó nem volt – hűtötte le a lelkesedését a lány, hogy a most következő macskanyávogás ne érje váratlanul a fiút. Ehelyett azonban a korábbi dallamot folytatta, szép ívet játszva le. A közben gyülekező nézőközönség egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt. Ismerték már az együttest, de Lucia új fellépő volt, és egy csinos lánnyal a színpadon az este határozottan kellemesnek ígérkezett. A lány azonban önmaga teljesítményétől meglepve a fiú kezébe nyomta a hangszert, aztán futva elhagyta a termet. Ez valami őrület! Hiszen ő nem játszik semmiféle hangszeren! Ez az egész meg sem történhetett. Biztosan álmodik! Kicsivel később megbotlott a calle egyenetlen kövezetében és elterült, alaposan lehorzsolva a térdét. A fájdalom valóságos volt, a térdéből szivárgó vér fémes íze ismerős. Nem álmodik! De akkor igaza volt Adriana néninek, és boszorkányok igenis léteznek! Vagy őt is megbűvölte egy, vagy ... és ebbe inkább bele sem gondolt, ő maga is boszorkány!

*

Chiara félretolta a negyedik századi kőtöredék rajzát, és ujjai önálló életre kelve mozdultak a rajztömb famentes papírján. Néhány könnyed csuklómozdulat és a rajz máris kezdett formát ölteni. Egy férfiarc, egy ismerős ismeretlen, akit a filmvászonról jól ismert, és akit a véletlen elé sodort a közelmúltban: Robert Cranston. Eddig csak a munkájához szükséges rajzokat készített, de ez most a színtiszta élvezet kedvéért született. Lapozott és a fejében bevillanó régi emlékkép alapján újra rajzolni kezdett.  Talán két éve volt, hogy Armandóval meglátogatták a toszkánai szellemfalut, Fabricche di Caregginet, amelyet víz borít és csak tízévente kerül a felszínre. Amikor leeresztik a víztározó vizét, újra előbukkannak a megüresedett házak, a temető és a templom is. Az élmény valósággal beleégett a retinájába, most pedig hűen adta vissza a leírhatatlan látványt. Tudta magáról, hogy ügyesen rajzol, leginkább másol, de amik most kerültek ki az ujjai alól, már-már művészi alkotások voltak. Honnan jött most hirtelen ez a tudás? – rajzolgatott apró és egyre bővülő köröket a következő lapra, aztán visszalapozott a férfiarchoz. Valami belső sugallat azt suttogta a fülébe, neki köze lehet hozzá.

*

Franca csak egy futó pillantást vetett az alakjára az élelmiszerüzlet bejáratának üvegajtajában, ahogy a bevásárló kosárral megindult a heti nagybevásárlásra. Talán tényleg Adolfónak volt igaza és túlzásba viszi a fogyókúrát. Talán tényleg beteges az a megszállottság, amivel a kalóriákat számolgatja, ahogy sanyargatja a testét, amikor megtagad magától minden jó falatot. Nem tudta, honnan jött ez a gondolat, hiszen a fiú korábbi megjegyzéseit sértetten söpörte félre, talán éppen ezzel taszítva az ingerlő idomú Rosanna karjaiba. De most – mint valami lázadó tini – a szénhidrátokkal telepakolt polcok felé vette az irányt. Bevillant Antonella nagyi híres citromtorta receptje, aminek már az emlékére is meghánytatta magát korábban, nehogy már a gondolattól is néhány dekát felszedjen. De most csak a jóleső kívánás érzése maradt, és gyors mozdulatokkal kapkodta össze a hozzávalókat. Este Robert Cranston egyik filmjét ismétlik a tv-ben, amit legutóbb nem tudott végignézni. Már előre örült, hogy felkuporodhat a kedvenc foteljébe és egy (vagy több) szelet isteni citromtortával koronázhatja meg az élményt.