Egy lélek útja 12.

-Nem kell többször elmondanod! – fortyant fel Robert, ahogy Clark elismételte neki a lányok nevét és hogy honnan érkeztek. Bár Velence nevét alighanem könnyebb megjegyezni, mint például Rocca d’Orciát, ahol dolgozhatott volna, ha elfogadja a felkérést az Árnyéktáncos című film forgatására. Fogalma sem volt róla, Clarknak miért vált ennyire szívügyévé ez a találkozó, ő a maga részéről semmire sem vágyott volna kevésbé, mint találkozni öt nővel, akik ráadásul Velencéből jöttek el hozzá. Úgy látszik, az ügynökével készített szerződését ki kell egészítenie néhány ponttal, hogy a jövőben elkerülje az ilyen kellemetlen meglepetéseket. Ugyanakkor a szíve mélyén hálás is volt neki, amiért kemény szavakkal összekanalazta és rávette, hogy szedje össze magát végre. Még Jeremy sem tudta elérni, hogy a röpke látogatása után talpra álljon, így amikor a ma esti zuhany előtt belenézett a tükörbe és véreres, zavaros tekintetével nézett farkasszemet, őszinte utálatot érzett önmaga iránt. Sosem hagyta el magát, még a legnehezebb napokban sem. Miért hát most ez a gyengeség? Gaby elment, ezen már nem lehet változtatni! Jobb lenne, ha kinyílna a szeme a világra, mert a végén nemcsak szakmailag, de egészségileg is leamortizálja magát. Talán ez az érzés hengerelte le. Nehéz volt elfogadnia, hogy készen áll a búcsúra? Kezdetnek megteszi ez a mai vacsora is. Néhány rajongóval tölti az estét, meghallgatja őket, válaszol a kérdéseikre. Clarkot ismerve lesz fotós és újságíró is a helyszínen, akik majd a holnapi újságokban tárják a nagyközönség elé, hogy micsoda nemes cselekedetet hajtott végre. Aztán harmadszor is nekifut annak az átkozott forgatókönyvnek és megpróbál a munkájára koncentrálni. Minden másról pedig döntsön az idő!

*

-Hamarosan itt lesznek – nézett az órájára Clark, aki vállalta, hogy Roberttel tart az este folyamán. Nem volt ez olyan nagy áldozat, mert a lelke mélyén szerette volna újra látni azt az édes kis barnát, aki ott ült előtte az irodában tegnap, és akinek a szemét azóta sem tudta feledni. Maddalena – micsoda ódivatú név egy ilyen szépségnek! – nézett utána, amikor a lányok Sofiával elhagyták az épületet. Maddalena – ízlelgette a szót, aztán úgy döntött, hülyeség, nincs ebben semmi ódivatú. Egy elegáns név egy vadvirágnak. De hiszen nem így van a lexikonokban is? Egy barátnőjét Anemone-nak hívták korábban. Furcsa, idegen hangzású névnek tartotta, amíg meg nem tudta, hogy szellőrózsát jelent. Ettől az új tudástól valósággal beleszeretett a név viselőjébe. Aki aztán mellesleg padlóra vitte majdnem az ügynökségét is, amikor megnyitotta a saját irodáját és elvitte az ügyfelei egy részét. A szerelem elmúlt, a keserűség megmérgezte minden következő kapcsolatát. De Vadvirágnak – most már csak így szólította magában – olyan tiszta volt a tekintete, mint egy … apácának – jutott eszébe egy végtelenül tisztának érzett hasonlat, nem is sejtve, milyen közel jár az igazsághoz.

A telefonja rezegni kezdett. Ahogy megegyeztek, Jerome, a sofőr hívta.

-Itt vannak – nézett Robertre, aki félretette az étlapot, amit idáig böngészett. Mindketten felálltak, egyikük várakozásteljesen, a másik pedig megadva magát a sorsának.

*

Egy órával később Robert azon töprengett, vajon mennyire sértené vérig a lányokat, ha felállna és elnézést kérve lelépne. Egy igazi fiaskó volt az este. A lányok ugyan zavarukban próbáltak nem flörtölni vele, de a puszta megjelenésük azt sugallta, azért jöttek, hogy válasszon közülük. Ezt ugyan egyikük sem mondta ki, de a fülében ott zümmögött Gaby éjszakai suttogása: Küldök neked öt csajt! És most itt voltak. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a feleségének esetleg tényleg lehet köze a dologhoz, bármilyen abszurdnak is tűnt ez az elképzelés. Meghallgatta őket, fényképeket nézegetett, udvariasan érdeklődőnek próbált látszani, miközben legszívesebben leordította volna a fejüket, hogy hogyan merészelnek ide állítani és bolondot csinálni belőle… és igen, önmagukból is. Gaby meghalt. Ez volt a tény, aminek lüktető sebébe csak sót dörzsöltek az őrültségeikkel. Mégis maradt. Valami nem engedte, hogy akár a botrányt is vállalva itt hagyja mindannyiukat.

Clark úgy tűnt, jól érzi magát. Különösen egy csendes, barna hajú lány kötötte le a figyelmét, aki valóban figyelemre méltó idomokkal rendelkezett, de még ez sem tudta feledtetni azt az őrültséget, ami miatt felkeresték. A szemüveges lány volt a szószólójuk, és egy igazán dögös szőke segítette ki, ha időnként elakadt a nagy magyarázkodásban. Mindketten meglehetősen jól beszéltek angolul, így még véletlenül sem érthette félre őket. De amivel traktálták, annyira képtelenségnek tűnt, hogy már megbánta, hogy rájuk pazarolta az estéjét. Mindazonáltal voltak furcsa kijelentéseik, amelyek hallatán mintha kést forgattak volna a szívében. Miért éppen szaxofon? – ez a kérdés zakatolt a fejében. Aztán meg is válaszolta: az újságok tele voltak Gaby fellépéseivel, innen tudhatták, hogy milyen hangszeren játszott. Mint ahogy nyilván a fotója adta az ötletet a kis barnának, aki néhány napja még tűzvörös hajkoronában pompázott. Látta a fotókat. Talán az árnyalat egyezett, de a nő alatta nem Gaby volt, ettől aztán mégis rikítónak tűnt a régen oly izgató vörös. A képtelenségeikre az tette fel a koronát, amikor a dögös szőke az idős nagynénivel jött elő, aki kártyából és a kövei segítségével adott magyarázatot a történtekre, miszerint az ő halott feleségének a tulajdonságai öltenek testet a lányokban, mintha valamilyen módon mind az öten az ő reinkarnációjává váltak volna. Szerencsére a Theresának nevezett lány annyira szégyenlős volt, hogy a többiek buzdításának ellenére sem mert énekelni az elegáns étterem közepén, bebizonyítandó, hogy Gaby erotikusan rekedtes hangja szól a torkában. Ilyen csak a legrosszabb forgatókönyvekben szerepelt volna, de ilyeneket ő el sem olvasott, úgyhogy talán ott sem. 

Azt azonban el kellett ismernie, hogy mindannyian nagyon mutatós nők voltak a maguk különböző módján. Valamikor, egy másik világban meg is akadt volna a szeme rajtuk, leginkább a kis ducin, akinek alakja valóban Gabyt idézte kerek fenekével és telt melleivel. Clark asszisztense jó munkát végzett, amikor felöltöztette őket. Igaz, az elismerés cseppet elhalványult, amikor megtudta, hogy a csillagászati összegről szóló számlát neki kell kifizetnie. Clark ellentmondást nem tűrően figyelmeztette, hogy megúszhatta volna, ha nem viselkedik idióta seggfej módjára, és ebben az fájt a legjobban, hogy tökéletesen igaza volt. 

Feszengve próbált valami indokot találni, amire hivatkozva elegánsan távozhat, de Clark a következő szavaival tökéletesen áthúzta a számításait:

-Holnap körbevihetnénk őket a forgatáson, nem gondolod? – fordult éppen feléje, és olyan erővel fúrta a tekintetét a szemébe, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni. Oké, még egy találkozó, egy rövid idegenvezetés a forgatáson, aztán a kocsi akár viheti is őket a reptérre. Tényleg! Vajon mire számítottak, amikor idejöttek? Hirtelen úgy érezte, ezt muszáj megkérdeznie.

-Amikor eldöntöttétek, hogy megkerestek ezekkel a … furcsaságokkal, mi volt a célkitűzés? Beszélünk. Oké. És utána?

-Hát, igazából úgy gondoltuk, hogy megkérünk, mesélj a feleségedről, mert Adriana néni szerint ő üzen rajtunk keresztül, ő ajándékozott nekünk a saját tudásából, a temperamentumából. Kíváncsiak voltunk arra, hogy Te is így látod-e. – A tegezés olyan könnyen jött a lányok szájára, főleg Luciának, mintha régi jó barátok lennének. Pedig félt szembesíteni ezt a híres férfit a saját múltjával és az ő őrültségnek tűnő gondolataikkal. Arra is el volt készülve, hogy gorombán rájuk támad, de ma este úgy tűnt, beéri a hitetlenkedő néma hallgatással. –Aztán úgy gondoltuk, egy ideig maradunk. Néhány napig, ha már ilyen hatalmas utat tettünk meg – folytatta Lucia, és vérvörösre festett műkörmeivel végig karcolta a ruhája nyakkivágását, miközben kihívóan nézett a férfira. A ruha különös bátorságot kölcsönzött neki, kész volt a flörtölésre, kész volt bármire, amihez ez az este elvezethet. Kicsit úgy érezte magát, mint Hamupipőke. Attól félt, ha le kell vetnie a ruhát, visszavedlik láthatatlan alkalmazottá a Casinóból, de most Lucia Perrotti volt Velencéből. A távoli Európából, ami tapasztalatai szerint az ittenieknek valóságos egzotikumnak számított. Igazából abban reménykedett, hogy a szavaival ráveheti a férfit, hogy az előttük álló néhány napban újra találkozzon velük, és végül megnyíljon – még ha erre vajmi kevés esélyt is látott.   

-Városnézés? Egy stúdió felkeresése? Disneyland? Vegas? – sorolta Robert a lehetőségeket, mire a kis duci az asztal túloldalán bájosan elmosolyodott. A nevét elfelejtette, pedig a lányok közül talán alkatilag ő hasonlított leginkább Gabyra.

-Egy stúdiót szívesen megnéznék belülről. Chiarát jobban érdekli a város, főleg építészetileg, Franca és Lucia Vegasba vágynak. Ennyire sablonosak az álmaink? – kacarászott Theresa, miközben elpirult, ahogy a színész érdeklődő tekintetét érezte magán.

-Akkor tartson velem holnap! Csak összeolvasó próba lesz, de egy kívülálló számára az is érdekes lehet. Utána pedig megmutatnám a már elkészült díszleteket, jelmezeket, és bemutatnám néhány embernek – javasolta Robert, miközben agya egy része tátott szájjal hallgatta önmagát. Most ezt miért ajánlotta fel? Fogalma sem volt róla, de a lány kerek válla vonzotta a tekintetét, a gödröcskék az arcán pedig eszébe juttatták, vajon a derekán is ott találná ezeket a kis gödröket? Gabynak ott voltak, és ez a lány annyira hasonlít rá…

-És maga? Hova szeretne menni, mit szeretne látni? – fordult Clark Maddalena felé, aki a kitüntető figyelemtől zavartan az ujjait tördelte.

-Nem is tudom. Talán … az Üdvhadsereg egyik itteni irodáját – vallotta be halkan. Clark mellényelt.

-Bo-bocsánat! Azt hiszem, félreértettem. Üdvhadsereg? – kérdezett vissza és Robertnek komoly erőfeszítésébe került, hogy fel ne röhögjön. A válasz még a kis duci iránt tanúsított érdeklődését is félresöpörte pillanatnyilag. Ez az este lassan egy bohózattá kezdett válni. Üdvhadsereg? Ha volt szó, aminek az elhangzására nem számított ma, ez pontosan az volt.