Vallomás

Nem akartam ilyen hosszú ideig étlen-szomjan hagyni az olvasókat! Már csak azért sem, mert a mai rohanó világban már néhány napnyi lazaság is az elvesztésükhöz vezethet. Persze, egy jó írás megőrzi az olvasóit, de ki más legyen bizonytalan az írással kapcsolatban, ha nem maga a szerző.

Nem tudom, hogy az Egy lélek útja jó írás-e! Egyrészt a visszajelzések hiánya miatt. Az olyan elemző kommentek hiánya miatt, mint amilyet éppen egy hozzám igencsak közel álló fiatalembertől kaptam a minap. Igen, egy pasitól! És az is tény – bármilyen szomorú is -, hogy az utóbbi napokban minden, ami velem történt, képes volt elvonni az írástól. Ha meleg volt, az, ha hideg-borongós-esős, akkor meg az. Ha a fiam érkezésére vártam, ha a barátnőmről vártam híreket. Egy haláleset és egy súlyos betegség a barátaink között. Ünnepek és változások a családban. Mind-mind más irányba terelték a figyelmemet.

Ilyenkor mondja az ember, hogy tele van a fejem. És való igaz, ennyi minden mellett nem jutott már figyelem Robert és a lányok sorsának alakulására. De majd most! Remélem!

Már ez a lyukas félóra, amit egy hivatalos ügy intézésére várva töröltöttem, ez is közelebb vitt a „feltámadáshoz”. Nem tudtam, nem is akartam a várható bürokráciára gondolni, helyette tollam a jegyzettömb papírját szántotta. Eleinte még csak a magyarázkodás soraival, de közben már be-bevillant néhány szikra is, amelyek életre kelthetik a parkolópályán lévő írást. 

Visszatérek! És köszönöm mindazoknak, akik kitartóan vártak erre a pillanatra!