Egy lélek útja 8.

Gaby az utolsó asztalkánál ült, a mellékhelyiséghez vezető kis átjáró mellett, és a lányokat figyelte. Ezt persze a valóságban senki sem tudta, így aztán nyugodtan az ölébe ülhetett volna bárki, anélkül, hogy észrevette volna. De nem fenyegetett ez a veszély, mert ma este is kevesen tértek be egy utolsó pohárka italra. Pedig szívesen megviccelt volna valakit egy kis szellemjárással, ahogy létének néhány új trükkjét nevezte. Mint például azt, hogy nem tudta, hogyan, mégis biztos volt benne, hogy ma este mind az öt lány itt fog összegyűlni. Talán elég volt az ő kívánása, talán a Hang is segítségére volt, fogalma sem volt róla, de hárman már itt is voltak. 

Theresa a pult mögött mosta el a kávéscsészéket és közben fél szemmel Francát figyelte, aki bánatában ma felváltva itatta az egereket és önmagát. Utóbbi esetben persze ütős kis grappáról volt szó. Amikor megérkezett és letörten letelepedett a pult mellé, rögtön érezte, hogy ismeri valahonnan. A harmadik pohár után már tudta is, honnan. A szállodában volt ott ő is, amikor Robert Cranstont látta. Már emlékezett, szobalány volt ott, ahol ő alkalmanként az étteremben segített ki. A felfedezéstől felbátorodva próbált beszélgetésbe elegyedni vele, Franca pedig kissé kapatosan készségesen nyílt meg, hamarosan pedig csak úgy folyt belőle a szó. Kitárgyalták a szállodát, és a lány keserűen szídott valami Adolfót, aki a háta mögött összeszűrte a levet az egyik barátnőjével, aztán valami fogyókúráról is hablatyolt, miközben gyors egymásutánban tüntetett el két adag profiterolt extra habbal. Theresa már a látványtól is úgy érezte, hogy egy számot nőtt a ruhamérete. Irigykedve helyeselt, amikor Franca a grappától lelkesen ecsetelte, hogy mostantól vége az önsanyargató éhezésnek, nem tagad meg magától semmi jót. Aztán rendelt egy ristrettót, amibe beleöntötte a negyedik grappát. Vagy a grappába a kávét, tekintve annak elenyésző mennyiségét. 

Theresa az egyik asztalnál újabb ismerőst fedezett fel. Az előbb lépett be a lány és szemeit lesütve lépett az egyik asztalhoz, ahol úgy ült most, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat és elfuthat. Most felemelte a fejét és Theresa meglepetten ismerte fel benne a szép apácát, aki szintén ott volt a szállodában azon a reggelen. Akkor sem értette, mit keres azon a helyen, és most is kérdésekre adhatott okot a jelenléte, mert ugyan ez a hely nem tartozott a rossz hírű lebujok közé, de azért Luciano atyán kívül még egyetlen egyházi személy sem lépte át a küszöböt, amióta itt dolgozott. Az atya minden délben elkortyolt egy feketét, miközben átfutotta Jacopo újságjait, aztán gyors léptekkel távozott. Annyira hozzátartozott a déli vendégkörhöz, hogy már fel sem tűnt, hogy reverendában érkezett. Az apáca egy félreeső kis asztalnál ült, de ami végképp meglepő volt, civilben. Fején egy, a fityulájához hasonló szoros fehér kendő rejtette el a haját. Olyan szomorúnak tűnt, mint aki gyászol. Theresa megbökte Franca karját és fejével az apáca felé bökött. Franca körbefordult a bárszéken, aztán kissé szédelegve próbált fókuszálni. A lány ismerős volt, de még nem tudta honnan. Kissé esetlenül lehuppant a talajra és megindult feléje.

-Szia! – szólította meg, és amikor a lány felnézett, villámcsapásként érte a felismerés: az apáca! –Bocsánat! Nem tudom ti hogyan köszöntök egymásnak. Dicsértessék?

-A szia is jó lesz – szipogott a lány.

-Baj van? – próbálkozott Franca, mire a lány vele szemben felszipogott. Franca grimaszolva nézett hátra Theresára, aki ott hagyta a pultot és odasétált hozzájuk.

-Szia! Talán nem emlékszel ránk, de mi is ott voltunk a szállodában azon a reggelen, amikor Robert Cranston elutazott. De akkor apácaruhában voltál.

Újabb szipogás és egy határozott orrfújás után Maddalena felnézett. Ibolyakék szemei szinte lángoltak az arcában. Theresa magában megállapította, hogy ez a lány tulajdonképpen nagyon szép. Szabályos arca, igazán szép metszésű ajka és csodás szemei voltak. Ha nem szorítaná le a haját ezzel a szörnyű – nővéreket idéző – kendővel, olyan lehetne, akár egy modell.

-Láttuk, hogy nagyon magad alatt vagy. Gondoltuk, talán jól esne beszélni valakivel. Ma úgyis amolyan panasznapot tartunk. Én legalábbis eddig csak nyafogtam. Theresa pedig ritka jó hallgatóság – kacsintott Maddalenára Franca. A lány válasz helyett lassú mozdulattal a kendője felé nyúlt, aztán mintha egy lassított felvételt látnának, a szigorú csomó kibomlott és egy tűzvörös hajzuhatag szabadult ki a fogságból. Mint az Etna lávája, omlott alá a hullámos hajtömeg, végigfolyva Maddalena mellén és hátán. A lámpák fényében szinte szikrázott a színe. A két lány meglepetten, elakadó lélegzettel nézte. Franca egy pillanatra felnézett a bár falán végigfutó tükörbe és kedvetlen pillantást vetett saját feketére festett hajára. Rossz ötlet volt. Inkább ilyen színt kellett volna kérnie. Adolfónak biztos elakadt volna a hangja, amikor meglátja. 

-Ez gyönyörű! – sóhajtott elismerően Theresa, mire Maddalena újra a tenyerébe rejtette az arcát.

-De most tényleg, mi a baj? – értetlenkedett Franca. Szerencsére egyikük sem láthatta azt a vörös hajú lányt, aki mosolyogva hasonlította össze saját csodás hajkoronáját Maddalénáéval. A megszólalásig hasonló volt a szín. Gyönyörű – ismerte el ő is elgondolkozva. Meglepték a lányokat érő változások, de mind közül ez gondolkoztatta el leginkább. Miben töröd a fejed? – suttogta a Hanghoz intézve a szavait, és mintha halk kuncogást kapott volna feleletként, bár soha nem tartotta volna valószínűnek, hogy a Nagy Játékmesternek ilyen huncut oldala is lenne. Mindenesetre meglepő húzás volt ez még tőle is, merthogy Maddalena nem önként választotta ezt a feltűnő színt, abban biztos volt.

-Apáca vagyok! – forgatta a szemét Maddalena. –Amikor beléptem a rendbe, le kellett volna vágatnom a hajam. Gyerekként mindenki azt mondta, csodás hajam van, és én engedtem a híúság kísértésének, nem vágattam le. Most pedig megszállt az ördög, vagy nem is tudom, hogy történhetett, de besétáltam egy fodrászhoz és tétovázás nélkül választottam ki ezt a színt. Szerintetek mekkora ívben repülők a kolostorból, ha a főnöknő meglátja? Mert meg fogja látni. Két bottal jár, de még így is tud minden lépésünkről. A múltkor a zsolozsmán elszóltam magam ... egy belső vívódásomat mondtam ki hangosan a társaim előtt. Egy óra múlva már a büntetésemet töltöttem. És tudjátok, mi a legnagyobb baj? – nézett fel ragyogó könnyes tekintetével. A szája szélén éledező mosoly totális ellentétben állt a szemeiben csillogó riadtsággal. –Igazság szerint nem is érdekel. Még életemben nem éreztem ilyen szépnek magam. Még ha a pokolra jutok is, de már az idejére sem emlékszem, mikor éreztem magam ennyire elevennek, ennyire nőnek. A kolostorban mindig csend van, nyugalom, béke ... és most ... boldog vagyok! – mondta egyre erősödő hangon, az utolsó szavakat már szinte kiabálva. És valóban így érezte magát. Itt, ebben a pillanatban, az előbb kiejtett vallomástól megkönnyebbülve átadta magát annak az Istennek, aki a napot és a szelet teremtette, aki puha felhőket tologatott játékosan az azúrkék égbolton, és aki sosem haragudott még rá. Tudta, hogy most sem, életének ebben a lázadó pillanatában sem. Mert az ő Istene szerette a teremtményeit boldognak látni. Ebben biztos volt. 

Sandro a konyfa felöli ajtóból nézte a lányokat, próbálta kihallgatni a beszélgetésüket, aztán a bejárat fölött csilingelő kis harang hangjára az érkezőre kapta a tekintetét, amely ellágyult, ahogy Luciát megpillantotta. A pincérfiú régi rajongója volt a lánynak, bár Lucia a kapcsolatukat mindig is barátságként kezelte, talán észre sem vette, hogy a fiúnak minduntalan felcsillan a szeme, ha találkoznak. Lucia a nyakába borult, két puszival köszöntötte, melyeknek az emlékét Sando sóváran raktározta el, aztán töltött neki a ház borából egy pohárkával és a pultra könyökölve hallgatta, ahogy a feldúlt lányból szinte ömlött a szó.

-Ha hiszed, ha nem, varázslat történt velem. Nem, nem előléptettek, semmi ilyesmi. –rázta a fejét Sandro hirtelenjében levont következtetésére. -Még csak be sem pasiztam a Casino milliomos vendégei közül. ... Képzeld, tudok zenélni! – bökte ki némi hatásvadász szünet után. -Soha nem tanultam és mégis. És képzeld, úgy fújtam a szaxit, mintha abból diplomáztam volna. Esküszöm, nem is értem az egészet! Életemben nem tanultam hangszeren játszani, szaxofonon meg főleg nem. És úgy jöttem el, hogy a srácok felajánlották, lépjek fel velük, mert egy női szaxis annyira szexis, hogy dőlne rá a közönség. De szerintem, ha most valaki a kezembe adna egy hangszert, csak mindenféle fals hang jönne ki belőle. Azt hiszem, beszélnem kéne Adriana nénikémmel. Még a végén kiderül, hogy én is boszorkány vagyok – kuncogott, ahogy az utolsó kortyot is felhajtotta. 

Ebben a pillanatban – Sandrót megelőzve - Theresa szólalt meg a háta mögött:

-Bocs, nem akartam hallgatózni, csak velem is olyan furcsa dolog történt a múltkor. Eskü, még a zuhany alatt sem megy a kornyikálás, erre úgy énekeltem régi Beatles slágereket, hogy a főnök felajánlotta, beajánl az egyik bárba énekesnek.

A többiek hitetlenkedve ingatták a fejüket, Sandro éppen valami viccet akart elsütni, amikor egy újabb lány csatlakozott a csoportosuláshoz. Ahogy beszélgettek, észre sem vették, hogy Chiara is betért egy kávéra. Rengeteg munka várt rá, ezért úgy döntött, egy igazi kávé majd ébren tartja az éjszaka. Reggelre le kellett adja a rajzokat és mivel az elmúlt napokban minden mást rajzolt, csak nem a feladatát, hát erős elmaradásban volt. 

-Bocs, hogy beleszólok, de velem is olyan furcsa dolgok történnek mostanában. Talán a telihold lehet az oka, bár olyat még nem hallottam, hogy valaki tehetségessé válik tőle. Tudjátok, én sokat rajzolok, de ezek szinte csak olyan műszaki rajzok, a leletek fellelésének helyéről, ilyesmik, néha lemásolok ezt-azt. De néhány napja ilyeneket rajzoltam – vette elő táskájából a vázlatfüzetét és gyorsan lapozgatni kezdte. A lányok egy emberként csaptak le Robert Cranston rajzára.

-Istenem, de szép még itt is! – sóhajtott Franca. –Fantasztikusan tehetséges vagy! Nem rajzolnál nekem is egyet? – simogatta meg a képmást. Végül egymás szavába vágva mesélték az utóbbi napok furcsaságait, amelyek megszokott hétköznapjaikat felzaklatták. A konyhából kilépő tulajdonos láttán Theresa gyorsan visszament a pult mögé. A férfi bekapcsolta a tv-t, aztán az újsággal a kezében letelepedett a pult végébe. A többiek suttogva folytatták a beszélgetést, majd egy emberként kapták fel a fejüket és megbabonázva figyelték a híradást. Robert Cranston válaszolt a képernyőn egy riporter kérdésére, miközben elegáns öltönyében egy barátja new yorki színházi premierjére igyekezett éppen. A lányok tátott szájjal hallgatták, hogy aztán a tudósítás végén egymás szavába vágva egyszerre kezdjenek beszélni. Végül mindannyian elhallgattak, amikor Maddalena szólalt meg:

-Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én azóta érzem ezt a belső nyugtalanságot, amióta itt járt. 

Óvatos bejelentését néma csönd követte. Mindannyian elgondolkozva próbáltak visszaemlékezni arra a napra és a furcsaságok időrendbeli felbukkanására.

-Boszorkánymester! – kuncogta Lucia, mire a többiek egyetértően bólogattak. Csak ez lehet a magyarázat!

-Én azt hallottam Pietrótól... – kezdett bele merengve a mesélésbe Chiara -, hogy az egyik kollégája nem hétköznapi fuvarra vitte előző este. Ugyanis Pietro gondolás – tette hozzá magyarázatképpen. –Azt mondja, hogy a felesége hamvait jött elszórni Velencébe.

-Akkor azért volt olyan szomorú a szeme! - sóhajtott Maddalena együttérzőn.

-Akkor lerázta az asszonyt és varázslatot bocsátott a velencei lányokra – forgatta a szemét Sandro gúnyosan. Az agyára mentek az ilyen bájgúnárok, akik még a világ másik feléről is magukba tudták bolondítani azokat, akiket neki nem sikerült. Mit tud ez a pasi, amit ő nem? Már persze a nyilván vastagabb bankszámláján kívül. A lányok a szemüket forgatva grimaszoltak a jellemzően pasis beszóláson.

-Azon a napon varázsolt el, amikor először láttam – nyújtotta játékosan a nyelvét a fiúra Lucia. Férfiak! Sosem tudják elegánsan viselni, ha a nőknek valaki más tetszik. -Talán Adriana nénit kellene megkérdeznünk – javasolta elgondolkodva, mire a többiek értetlenül néztek rá.

-Ki ő?

-A nagynéném. Ő ha néhány száz évvel korábban születik, biztosan máglyán végezte volna – nevetgélt Lucia.

-Boszorkány? – kérdezték döbbent kórusban a lányok, Maddalena pedig gyorsan keresztet vetett a Sátán anyjának említésére.

-Hát, az biztos, hogy sokszor vannak furcsa megérzései – vonta meg a vállát Lucia. Talán ő lát valamit a kártyái közt, ami magyarázatot adhat a történtekre, mert az biztos, hogy ami velünk történik, az nem hétköznapi. Én azt mondanám varázslat szállt ránk, de ilyen nyilván  nincs a huszonegyedik században. De talán ő tudja, mi lehet ennek az egésznek a magyarázata.

-Menjünk el hozzá! Most! – lelkesedett Franca, mire Sandro kihessegette őket a bárból.

-Menj te is! - biccentett a hangosan csivitelő társaság után Theresának, aki már fel is kapta a táskáját és futtában dobott neki egy puszit hálája jeléül. –Majd én zárok! – sóhajtotta drámaian a fiú. Őrült nőszemélyek! – gondolta gunyorosan, aztán töltött két pohár vöröset és odaült a főnöke mellé, aki ebben a pillanatban váltott át a Milan-Juventus meccsre. 

Gaby legszívesebben kért volna egy Aperolt. Szinte érezte a szájában az ízét. A friss narancsot, a fanyar olívabogyót, a keserédes italt, még a jég hűvösét is. Most ráadásul meg is érdemelte, hiszen az öt lány egyetlen közös gondolattal a szívében tart most valami idős asszonyhoz, akit még a saját unokahúga is boszorkánysággal vádolt. Ebben ott kellett legyen az ő erős akarása, hogy próbáljanak a furcsaságaik végére járni. De a lényeg, hogy Robert váratlan felbukkanása ráébresztette őket, hogy a velük történteknek talán a férfihoz is köze van. Ő maga szeretettel nézte az előbb a férje arcát a tv-ben. Istenem! Mennyi idő telt már el, de az ő szemében nem változott semmit. Most is ugyanolyan vonzó, mint amikor beleszeretett, talán csak a szeme sarkában szaporodtak a szarkalábak. Biztosan Jeremy előadására ment. Jeremy volt a legjobb barátja, aki semmiféle filmes unszolásra nem lett hűtlen a színpadhoz, és Robert soha ki nem hagyta volna a bemutatóit, ezzel is kifejezve a támogatását és elismerését. Vágyakozva nézte az Aperolos üveget a polcon, aztán inkább a lányok után indult. Kíváncsi volt az öreglányra, aki egy szerencsés korban született, amikor már nem volt divat a máglyahalál.

*

Adriana néni öreg volt már, mint az országút. Lucia sosem mert rákérdezni a korára, mintha attól félt volna, hogy az idős rokon mérgében el találja varázsolni. Arra azonban megesküdött volna, hogy amióta csak ismeri, az asszony ugyanígy nézett ki. Kortalan volt, s ezzel máris kimerítette a boszorkányság fogalmát. Ősz haja laza szénakazalként ült a fején egy ijesztő csattal felfogva, mely olyan volt, mint a hajszálai között tekergő kígyó. Ráncos nyakán tucatnyi sötét színű gyöngysor zizzent meg minden mozdulatára. Fekete ruhája felső részét kékesfeketeségű csipke borította, szinte múlt századi külsőt kölcsönözve a viselőjének. Színe a hosszú évek alatt cseppet sem fakult, újabb bizonyságot adva a boszorkányságról, mert Lucia egy pillanatig sem hitte, hogy a tv-ben reklámozott új mosószer óvná a kifakulástól. Ujjain színes köves gyűrűk sorakoztak. Ha valaki alaposan odafigyelt, láthatta, hogy a különböző színek az asszony aktuális hangulatának megfelelően izzottak fel vagy halványultak el. Ahogy a lányok szinte rátörték az ajtót, éppen a gránátvörös villant meg az ujján, bosszúságát jelezve, aztán felismerte kedvenc unokahúgát és a kő lecsillapodott, hogy az örömtől egy másik, a smaragd kezdjen ragyogásba. Krizopráz kövekből fűzött karkötője különös rezgésbe kezdett, mint mindig, ha idegen behatások elleni védelemként működött. Kíváncsian figyelte az izgatott lánycsapatot, melyikük válthatta ki a kő védelmi energiáját, de egyikük közelében sem erősödött fel a rezgés. Végül megértette. Egy láthatatlan lélek is itt van velük a szobában, és a kő még nem tudta eldönteni, hogy fekete mágia fenyegeti-e a gazdáját. Minden érzékszervével befelé figyelt, és lassan érezni kezdte a különös látogató energiáit. Nem volt ellenséges. Sőt. Izgatott volt, kíváncsi. Mint ezek a lányok itt előtte, élükön az unokahúgával. Egy halott barátnő talán? Tudta, ha a vendégei elmennek, többet is meg fog tudni róla, akihez hasonló látogatója már nagyon régen nem volt. Kezébe vette jáde kövét és máris érezte a megnyugtató melegséget. Segített a higgadtsága megtartásában, és szinte látta maga előtt, hogy egy elmúlt élet hozta el hozzá annak a fiatal nőnek a szellemét. Miután elérte a beszélgetéshez szükséges nyugodtságot és koncentrációt, elmosolyodott és megkérte Luciát, készítsen egy teát mindannyiuknak különleges teafűkeverékéből, mely segített megnyitni az elméket és befogadóvá tenni a hallgatóságát. Közben meggyújtotta a gyertyákat, amelyek imbolygó fényeikkel az asztal közepére irányították a lányok izgatott tekintetét, kizárva minden mást, ami elterelhette volna a figyelmüket a lényegről. Arról, ami miatt feldúlva érkeztek, válaszok után kutatva. A gőzölgő csészék felett pedig figyelmesen hallgatta, ahogy egymás szavába vágva mesélnek a velük történt furcsaságokról. Kis buták! A válasz olyan nyilvánvaló volt.