Egy lélek útja 13.

Az elegáns szálloda portása a kivételes vendégeknek kijáró udvariassággal nyújtotta át a szobakulcsokat. Robert Cranston ügynöksége foglalta az öt fiatal nőnek a kétszobás apartmant. A limuzint is ők fizették, amely az egyszerű kis motelből hozta át őket és a csomagjaikat. És amely a mai vacsorára vitte, majd hazaszállította az izgatott verébcsapatként csivitelő lányokat. Bár a tegnapi verebek mára elegáns pávákká változtak. Olaszok! – állapította meg az érkezésükkor, és saját gyökereire emlékezve olaszos vendégszeretettel fogadta őket a máskor szokásos hűvösen udvarias távolságtartás helyett.   Hálából a lányok pergő olasz nyelven hadarva dicsérték a szállodát, mintha magával a tulajdonossal beszélgetnének. Már az idejére sem emlékezett, mikor szólították utoljára Albertónak, hosszú évek óta franciásan Albeernek nevezte mindenki a szakmában, s mára már ő is így gondolt önmagára, de feldobta a napját, ahogy a szép Theresa szégyenlősen így szólt: Köszönöm, Alberto! Azonnal megismerte a velencei tájszólást és elnyomott egy vidám vigyort a szája sarkában, amikor rájött hogy még mindig minden szót ért, pedig vagy tizenöt éve nem hallotta az anyanyelvét. Persze, olaszul beszélt ő a helyi közösségben, de ilyen érdesen görgetni a hangokat, így levágni a szavak végét ... nem hallotta már időtlen idők óta. 

Theresa, a formás kis tündér, a csöndes Maddalénával és a pörgős Francával osztotta meg a szobáját. Az elegáns Lucia pedig a komoly Chiarával. Már messziről lerítt róluk, hogy ők ketten a tanultabbak és talán tehetősebbek is az öt lány közül. Bár ma este olyanok voltak mindannyian, mint megannyi Hamupipőke. A Melrose Avenue-ről érkeztek a csomagok, a Magic-ből. Ruhák, cipők számolatlanul, és talán tényleg varázslat volt az átalakulásuk, de biztosan sokat segített a szálloda fodrászatában eltöltött délután. Most úgy festettek, mintha egy filmbemutatóról vagy egy divatos partyról tértek volna vissza. Ismerte Jeromot, a sofőrt, így aztán pontosan tudta, hol voltak és kivel találkoztak. Ezek sokat érő információk lehettek volna, de tőle még egyetlen firkász sem tudott meg soha semmit, amit az érintettek nem akartak közhírré tenni. Most pedig kifejezetten óvni akarta a lányokat. Nem hurcolhatja meg őket a média, mert Velencébe visszatérve pokollá válna az életük. Robert Cranston nem tartozott a bulvárhírek celebjei közé, de elég nagy név volt ahhoz, hogy találgatásokba kezdjenek a holnapi lapokban, milyen kapcsolat fűzi őt az olasz lányokhoz. Erre Alberto maga is kíváncsi lett volna.

*

Franca irigykedve nézte Theresát, aki elegáns ruhájában végigdőlt az ágyon és önmagát átölelve egy bolondos dallamot dúdolt saját költésű szöveggel: „Vele töltöm az egész napot, trallala, vele, kettesben, vele, s ő velem...”

-Hagyd már abba! – förmedt a lányra, aki hirtelen elszégyellte magát.

-Bocs! Csak olyan boldog vagyok – sóhajtotta olyan álmodozó tekintettel, hogy Franca csak még mérgesebb lett.

-Nos, ismét bebizonyosodott, hogy alamuszi nyuszi nagyot ugrik – morogta az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy a másik lány is meghallja.

-Ezt most miért mondod? – kérdezte Theresa, miközben óvatosan lehámozta magáról a ruhát.

-Miért? – állt meg előtte csípőre tett kézzel a fekete hajú lány. –Azért, mert simán lenyúltad előlünk a pasit. Hát azért!

-Da hát én nem! – nézett Maddalénára zavartan Theresa, hogy lássa, az ő szemében is ott ég-e a vád. De Maddalena csak ült a fésülködő asztalkánál és önmagát nézte furcsa, vizsgálódó tekintettel. Hát, ennek meg mi baja lehet? – futott át az agyán, aztán inkább a fúriaként viselkedő Francára koncentrált. 

-Te is jöhetsz velünk. De ti akartatok Luciával Vegasba menni.

-Igen, mert akkor fogalmam sem volt róla, hogy Roberttel is lehet programot csinálni – vitatkozott a lány.

-Akkor gyere te is! – vonta meg a vállát Theresa. Franca erőszakossága elvette az este örömét, a másnap várakozását, úgyhogy inkább Maddalénához fordult, aki még mindig a tükör előtt ült és magát nézte.

-Neked mi bajod van? – fogta meg a lány vállát, aki úgy rezzent össze, mint aki álomból ébredt.

-Semmi bajom – suttogta halkan. –Theresa! Szerinted létezik szerelem első látásra? – sóhajtott álmodozva.

-Ó, ó, ó! – kuncogott Franca. –A szende kis apáca! Látod, mondtam én neked, hogy Robert szeméhez hasonló szépség nem is létezik. Olyan jóképű! Olyan magas!

-Robert? – kérdezett vissza meglepve Maddaléna. –Én Clark Ruffalóról beszélek.

-Az ügynök? – esett le a fekete lány álla. –De hiszen ... biztos idősebb Robertnél legalább tíz évvel. Túl öreg az hozzád!

-Nem is öreg! Mennyi lehet? Negyven éves? A legjobb korban van. Már nem hajt a nőkre, komoly kapcsolatot akar – szállt vitába vele Theresa, és magában próbálta felidézni az este néhány pillanatát.  Ő észre sem vette, hogy Maddalena és az ügynök között szikrák pattogtak volna. Igazság szerint nem látott mást, csak a színész mosolygó szemeit, ahogy felajánlja, hogy körbevezeti a stúdióban. Isten bizony, még a bugyija is átnedvesedett az izgalomtól, ahogy a kellemes baritont hallgatta. Igen, titkon már otthon is álmodozott egy olyan elképzelhetetlen pillanatról, amikor a férfi átöleli és megcsókolja. Az álom most elérhető közelségbe került. Tudta, hogy éjszaka aligha alszik majd, mert ennek a képnek a bűvöletében képtelen lesz lehunyni a szemét.

-Lehet, hogy nős? – nézett rájuk riadt szemekkel Maddalena.

-Én nem láttam gyűrűt az ujján – vonta meg a vállát Franca. Ki a fenét érdekel egy ügynök?

-Szóval te is megfigyelted? – csapott le rá a lány.

-Nem, csak nem csillant meg a fényben, észrevettem volna – válaszolt Franca. Már kezdte unni a témát, amely Robertet nem érintette, így számára érdektelenné is vált. Azt mindenesetre elraktározta magában, hogy Roberttel kapcsolatban Maddalénát nem kell vetélytársként figyelembe vennie. –És hogy a kérdésedre válaszoljak, szerintem létezik szerelem első látásra. Én azóta imádom Robert Cranstont, amikor az első filmjében láttam.

*

A másik szobában Lucia és Chiara segítettek egymást kihámozni a drága, kényes anyagból.

-Istenem, annyira hülye vagyok! – sóhajtott Lucia. –Itt ülök Robert Cranston mellett, és hagyom, hogy Vegasba szervezzenek nekem utazást, Theresa meg ott lebzselhet körülötte egész nap. Az a liba két mondatot nem tudna beszélni vele, ha nem gyakoroltam volna vele. Most meg odadugta a fickó orra alá a nagy fenekét, az meg mert pasiból van, hát be is kapta a csalit.

-Gonosz vagy! – nézett rá a szemüveges lány a tükörben. –Elkíséri a stúdióba. Ez nem jelenti azt, hogy bemászik az ágyába.

-Te nem láttad a nagy Robert arcát. Olyan kéjsóvár tekintettel legeltette a tekintetét Theresa dús bájain, hogy nem csodáltam volna, ha a cerkája vigyázzban áll az asztal alatt.

-Hülye vagy! – nevetett Chiara, aztán elkomolyodott. –Szerinted ez kihasználásnak számít, hogy ennyi mindent kértünk tőlük? 

-Nem kértünk semmit. Csak elmondtuk, hogy mivel szeretnénk tölteni azt a néhány napot, amíg itt vagyunk. Ők ajánlották fel, nyilván kárpótlásként, amiért először nem jött össze a találkozó. Amúgy meg ezeket a rongyokat se kértük. Nekik lett volna kínos, ha a mi egyszerű ruháinkban megyünk el az étterembe. Ezek a nagymenők sokat adnak a puccparádéra.

-De azt mondták, megtarthatjuk – vitatkozott vele a szemüveges lány.

-Naná, mi a fenét csinálnának velük? Nyugi, leírják az adóból, ez nekik csak aprópénz, ne izgasd magad miatta. Ha már mindenképpen aggódni akarsz, akkor tedd Theresa miatt. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, és ő lesz a befutó.

-Engem nem zavar. Én nem azért jöttem, hogy  magamba bolondítsam Robert Cranstont – szögezte le olyan határozottan, mint aki egészen biztos abban, amit állít. Talán így is volt. Los Angeles elbűvölte. Nagyon is el tudta volna képzelni, hogy ebben a városban dolgozzon. És eddig ugyan tényleg nem kértek semmit, de talán Robert Cranston kapcsolataival kitárulhatna előtte néhány olyan ajtó, amelyeket Velencéből esélye sem lenne kinyitni.

-Nem, persze hogy nem! – nézett csúfolódva rá Lucia. –Na, gyere! Aludjunk! Holnap kifosztom Vegast. De az is lehet, hogy körülnézek. Hátha találok valami ígéretes álláslehetőséget. Tetszik nekem az itteni élet. Lehet, vissza sem megyek Velencébe, hanem itt csinálom meg a szerencsémet. A fél világ idejár szerencsét próbálni. Én miért ne próbálhatnám meg?

*

Gaby a fejét fogva hallgatta a lányokat. A terve teljesen félrecsúszott. Theresa volt az egyetlen, akinek a gondolatai között ott volt a férje, a többiek mintha már meg is feledkeztek volna róla. Elmondták neki, amit akartak, és ezzel mintha le is hullt volna róluk a Velencében még pezsgő izgatottság. De ami igazán felzaklatta, jobban, mint számított rá, hogy Robert gondolataiban megérezte a vonzódást a teltkarcsú lány iránt. Már ez is majdnem sok volt, de ami igazán zavarta, hogy tisztán érezte a zsigeri szexualitást is, amely mögött a férjében nem bujkált érzelem. Nem ébredt szerelemre, csak megkívánt egy női testet. Egy olyan testet, amely leginkább hasonló volt a halott feleségéével. Nem ezt akarta! Még akkor sem, ha az elmúlt években ez volt az első jel, hogy Robert hajlandó visszatérni az életbe.

*