Életjel

Írni sokkal régebben kezdtem, mint azon agyalni, hogyan lehetne ebből könyv. Éppen ezért történetek tucatjai születtek meg ennek a blognak a felületén, napról napra bővülve, fejlődve, eljutva egy-egy írás végéig. Remek közösség gyűlt itt össze, akik néha hangot adtak a reményeiknek, néha csak csöndben, de kitartóan várták, hova kanyarognak a történet szálai. Foghatnám rájuk is, hogy idővel hűtlenkedni kezdtem, de ez csak féligazság lenne. Végül adódott egy lehetőség, és éltem vele. Akkor is tudtam, hogy a szívem mélyén nem ezt a megoldást reméltem, de azért örültem ennek is. Aztán kopni kezdett az öröm varázsa, mert mindenkivel dacolva, aki azt hangoztatja, hogy az ún. self-publishingé a jövő, én nem hiszek abban, hogy egy fenékkel két lovat is meg lehet ülni tisztességesen. Én írni szerettem/szeretek/szeretnék, a marketing távol áll tőlem, s megvan az a rossz tulajdonsága, hogy roppant időrabló. Két évet szántam erre a kalandra, de eljött az idő, amikor döntenem kellett, és én az írás mellett tettem le a voksomat. Éppen ezért hamarosan visszatérek a régi írós blogomba. Aki még nem ismeri, szeretettel várom a régi történetekkel, és remélem, idővel azok is visszatalálnak, akik egykor kedvelték ezeket. A jó hír, hogy megint homlokon csókolt a múzsa, és a romantikus regények kedvelői új fejezeteket várhatnak időről időre

Valami új, valami más ... Történetek tőlem Neked  

... és a többiek...

Hamarosan pedig következik a Skót szerelem 

Na jó, a kép csak viccből, egyszerűen nem tudtam kihagyni. / 1992. Skócia - Loch Ness

Érintés 15.

Nehéz szülés ... 

Mentségemre legyen szólva, történettel Így még nem jártam. A nyitókép megvolt, de aztán néma homály. Ráadásul a nyitókép sem a saját ötletem volt, így sokkal nehezebb volt beleélni magam a folytatásba. Pedig szerettem volna, akartam volna, de hát mint tudjuk, a nagy akarásnak többnyire nyögés a vége. Ezzel is így jártam. De mivel részemről becsületbeli ügy a befejezés, hát írtam neki egyet. Talán nem így képzeltétek, talán tényleg sete-suta igyekezet volt ez a néhány oldal, de szerettem volna tisztességesen elbúcsúzni a hőseimtől. Ez most így sikerült. Akinek csalódást okoztam, elnézést érte! De már ott motoszkál bennem egy saját ötlet... remélem, nem vallok vele kudarcot. Ezt a mostanit sem érzem egyértelműen annak, hiszen azért a hőseink eljutottak A-ból B-be, elvarrtam a szálakat. De tisztában vagyok vele, volt ennél sikeresebb próbálkozásom. Köszönöm, hogy követtétek Ryan sorsának alakulását!

*

A dörömbölés valahonnan a messzi távolból ért el tudatom mélyére. Először azt hittem, az álmom része a csendháborítás, de végül teljesen magamhoz tértem és rájöttem, hogy az ajtómat veri valaki tiszta erőből. Kicsit még kábán kibotorkáltam, és talán kissé meggondolatlanul kitártam az ajtón, még mielőtt a kémlelő nyíláson kilestem volna.

-Hol van? – lökött be az ajtón Peter és úgy nyomult be mellettem, mint valami bősz bika.

-Ki hol van? – pislogtam még mindig félálomban, miközben semmire sem vágytam jobban, minthogy becélozhassam a wc-t, ha már sikerült lábra állnom.

-Melanie itt van, nem? – nyitogatta sorra az ajtókat, mire a beépített szekrényből kidőlt egy rakás szennyes.

-Melanie? – Ha volt név, hát ez volt az, ami segített kijózanodni. –Veled volt. Honnan tudjam, hol van?

-Miután olyan sikeresen elcseszted az esténket, felkapott valamit és elrohant otthonról. Biztos voltam benne, hogy utánad jött. Tényleg nincs itt?

-Nézz körül nyugodtan! – mutattam körbe nagylelkűen, miután a gyomromba jóleső melegség kúszott. Melanie tehát nem feküdt le ezzel a tahóval, hanem utánam indult. Ugyanakkor megborzongtam a kérdéstől: de akkor miért nem ért ide? Vajon hová tűnhetett?

-Próbáltad már hívni?

-Persze. Hagytam, hogy lehiggadjon, aztán próbáltam visszahívni, de már akkor sem vette fel. Végül meghallottam a csengőhangját az előszobából. A másik kabátjában maradt a telefon.

-Basszus! És akkor most odakint van New York utcáin egyedül, telefon nélkül? – lódult meg az aggodalomtól a szívem.

-Melanieról beszélünk. Ha telefonja nincs is, azért vele van a pisztolya, mert azt nem találtam; és mindketten tudjuk, hogy hamarabb ütne ki bárkit, mint például te. Nem egy gyenge virágszál, hanem harcedzett nő.

-Az jó, hogy ennyire bízol a fizikumában, de a legerősebb férfit is meg lehet lepni, hát még egy nőt. A kollégáit hívtad már?

-Téged hívtalak, de te sem vetted fel. Éppen ezért meg voltam győződve róla, hogy együtt gyűritek a lepedőt – ismerte be gondterhelten Peter. –Féltem, ha idejövök, hamarabb verem be a képed, mintsem kérdeznék, úgyhogy próbáltam húzni az időt, de már reggel hat óra van, nem vártam tovább.

-Hajnali hat óra – javítottam ki önkéntelenül és fáradtan megdörzsöltem a tarkóm. –Bocs, de könnyítenem kell magamon! – nyögtem és becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Amikor előkerültem, Peter éppen kávét tett oda. Úgy mozgott a parányi konyhában, mint aki otthon van. Nem is tudtam megállni szó nélkül.

-Csak érezd magad otthon!

-Azt teszem. Az én kéglim is pont ilyen szemétdomb, mint a tied – morogta az orra alatt, miközben gyakorlott mozdulatokkal tette a dolgát. Amikor már érezni lehetett a lefőtt kávé illatát, kis keresgélés után előkotort két bögrét is a szekrényből. Az egyiknek ugyan hiányzott a füle, de azért bőven öntött bele. Természetesen én kaptam a csorba bögrét. Az ujjaim szinte rásültek a kerámiára. Peter úgy ivott, mint akinek szőrös a torka, cseppet sem óvatoskodott a forró fekete lével.

-Te aztán alaposan kiüthetted magad – mutatott az ágy mellett heverő üres vodkás üvegre. –Lehet, hogy itt járt, de olyan állapotban voltál, hogy meg sem hallottad – morfondírozott magában. –Na, szedd össze magad! Bemegyünk a kapitányságra, aztán átgondoljuk, mi legyen a következő lépés – vágta hozzám a farmeromat. Ahogy érte kaptam, sikerült egy adag kávét kiloccsantanom. Két választásom volt, vagy a zoknimmal törlöm fel, aztán úgy lépek a cipőmbe, vagy hagyom a fenébe. Most igazán volt fontosabb dolgunk, mint egy kávéfolt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttem. Letettem a bögrét, úgyis ihatatlanul keserű volt a kávé, Peter nem sajnálta és alaposan megtömhette. Féllábon ugrálva felrángattam a nadrágot, aztán egy hasonló mutatvánnyal felvettem a cipőimet is.

-Részemről oké – jelentettem be, miközben ujjaimmal átgereblyéztem a szénaboglyát a fejemen.

-Részemről nem, de akkor induljunk! – húzta el a száját Peter. A ház kapujában értem utol. –Kocsival jöttem – mutatott egy feltűnésmentes Ford szedánra a túloldalon. Bólintottam, aztán kissé ijedten néztem, ahogy a korán reggel már erős forgalomban átfut a kocsik között. Ő már eléggé ébren volt egy ilyen életveszélyes mutatványhoz, de én még nem éreztem kellőképpen ébernek magam hozzá. A járdaszegényen egyensúlyoztam, amikor csikorgó gumikkal elém kanyarodott.

-Ülj be, hacsak nem itt akarsz végelgyengülésben kimúlni! – lökte elém az ajtót vigyorogva. Sejtettem, hogy neki már attól is jó napja lett, hogy engem újfent kissé esetlennek sikerült beállítania. Ahogy beültem, már gázt is adott, aztán egy újabb forduló után megindult a kapitányság felé, nem törődve a nyomában felharsanó dudaszóval.

-Életveszélyesen vezetsz – mutattam rá, mire laposan rám nézett:

-Mert életveszélyes is vagyok – mondta csendesen, én pedig úgy döntöttem, nem veszek tudomást a hangjában megbújó figyelmeztetésről.

*

Kissé nevetségesnek tűnhettünk, ahogy az osztály ajtajában szinte egymásnak koccanva megtorpantunk. Odabent Melanie energikusan osztogatta az utasításait, a kollégák pedig kezüket-lábukat törve igyekeztek minél hamarabb végrehajtani azokat.

-Te mit csinálsz itt? – jött meg elsőként Peter hangja.

Melanie ránk nézett, egy pillanatig elidőzött köztünk a pillantása, aztán megrántotta a vállát.

-Mit csinálnék? Dolgozom.

-Mondhattad volna, hova rohansz, akkor bejöttem volna veled – szűrte a szavakat halkan Peter. A nagy nyüzsgésben a többiek talán nem hallották ki belőle, hogy az este folyamán ők egy helyen tartózkodtak. Nem mintha ez rajtam kívül bárki másnak is szúrta volna a szemét.

-Nem ide indultam, csak ... de mindegy is, jó, hogy bejöttem, mert Manuel még idebentről is képes irányítani az embereit. Kaptunk egy fülest, hogy vérdíjat tűzött ki rád, úgyhogy reméltem, ott maradsz a lakásomban. A téglát már megtaláltuk. Ha emlékeztek arra a fiatal zsarura, aki egy hónapja került hozzánk, hát ... kicsit hiányos volt a hátterének a feltérképezése. Az anyja Manuel féltestvére. Nem elég, hogy esküt tett a klán vezérének, még vérségi kötelék is fűzi hozzá. De ügyesen álcázták. Ha nem buktatja le saját magát, talán sosem jövünk rá a közvetlen kapcsolatra. De Willnek feltűnt, hogy milyen képet vágott, amikor behoztuk Manuelt és figyelni kezdte. Nem kellett sokáig várni, hogy hibázzon. Ryan! A kettes kihallgatóban van, mehetünk is – indult előre, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy az exe és én együtt jelentünk meg korán reggel, jóval a munkaidő kezdete előtt. Persze, itt sosem volt a szó szoros értelmében vett munkaidő. Csak munka volt, és ha eredményt értünk el, akkor jöhetett egy rövidke pihenő egészen a következő ügyig. Ami sosem váratott magára sokáig.

Már délután volt, amikor egy kihűlt pizzaszelettel próbáltam enyhíteni a gyomrom szorítását. Ittam rá egy kávét, valamivel langyosabbat és édesebbet, mint, amivel Peter hajnalban majdnem eltett láb alól. Nem esett jól, de a mai napon nem ez volt a legkeserűbb falat, amit le kellett nyelnem. Melanie közömbös távolságtartása annyira bántott, hogy szinte nem is vettem észre, hogy ebből jócskán kijut Peternek is. Bármi miatt viselkedett így, mindkettőnket büntetni akart, ezt teljesen nyilvánvaló volt. Amikor már biztos voltam benne, hogy ma már nem lesz rám szüksége, fogtam magam és csendesen, köszönés nélkül leléptem. Időre volt szükségem, távolságra, hogy átgondoljam, mi az, amihez a szívem mélyén még ragaszkodom, mekkora az esélye annak, hogy nemcsak egy ábrándot kergetek. A nagy marha éleslátásommal, amivel emberek tucatjait izzasztottam meg, vajon miért nem látom a saját jövőmet Melanie mellett? A kapun kilépve Peterbe botlottam. Sötét tekintettel támaszkodott a kocsijának, láthatóan várt valakire. A háta mögött nagy sebességgel kanyarodott be egy kocsi a sarkon és egyenesen felénk robogott. Igazából végig sem gondoltam, mit teszek, csak önkéntelenül előre lódultam. Mire kinyújtattam felé a kezem, már láttam, ahogy a kocsi sötét belsejéből egy fegyver csöve nyúlik ki. A sorozat már a fejünk fölött fütyült el. Peter káromkodott és lelökött magáról, hogy a fegyvere után kapjon, én még a tüdőmet próbáltam újra megtölteni friss levegővel, mert az aszfaltra csapódástól bennem is bent rekedt a szufla. Végül csak ültünk egymás mellett és a gyorsan távolodó kocsi után pislogtunk, miközben a kapitányságról emberelk tódultak ki az utcára. Valaki odakiáltott, hogy hívjon-e mentőt, de Peter türelmetlenül intett, nem kell.

-Sajnálom! – motyogtam, mire értetlenül nézett rám.

-Mit?

-Miattam kerültél abba a helyzetbe, hogy le kellett leplezned magad. Most már nem nyugszanak, amíg el nem kapnak.

-Ez mindig benne van a pakliban. Egy ideje már mindenki gyanús volt. Túl sok információ szivárgott ki. Csak idő kérdése lett volna, hogy előbb-utóbb engem kezdjenek figyelni. Aki közel kerül a tűzhöz, az mindig kap a szikrából is.

-De talán akkor a te feltételeid szerint alakultak volna a dolgok – vontam meg a vállam. Hibásnak éreztem magam a Peter után indult hajtóvadászatért.

-Mondtam már, ne emészd emiatt magad! – morrant rám, aztán feltápászkodott, majd végül a kezét nyújtotta: -Állj fel, elég szerencsétlenül festesz odalent! – vigyorgott rám feszülten. Melanie érkezett futva, és akkor – számomra meglepő és megdöbbentő módon – Peter nem ment elé, hogy magához ölelje, biztosítsa róla, nem esett baja, hanem beült a kocsiba és ráadta a gyújtást. Kiintett Melanienak, hogy minden rendben, aztán elhajtott. Mindketten értetlenül néztünk utána.

-Mi történt? – fordult hozzám a lány, de a szemében semmi személyes aggodalmat nem véltem felfedezni. Ha a kapitányság dolgozója lettem volna, már nyilván nyomtatványokat tolt volna az orrom alá, hogy felvegye a vallomásomat. Hirtelen úgy éreztem, nem tudom tovább elviselni a közelségét. Bármit is hittem az eltelt hetekben, hónapokban, a vonzalmam egyoldalú volt és nem Peter tehet róla, hogy a dolgok nem alakultak úgy, ahogy reméltem. Melanie rendőr volt elsősorban, a nőt háttérbe szorította benne a kötelességtudat. Könnyebb volt ebbe a gondolatba kapaszkodnom, mint tudomásulvenni, hogy egyszerűen nem vagyok az esete. Megrántottam a vállam:

-Valaki rálőtt Peterre. Nyilván Manuel emberei.

-És hova ment? – húzta elő a telefonját. Nem kerülte el a figyelmem, hogy egyetlen nyomásra máris kicsengett. Gyorstárcsázás Peterhez – ez azért kell, hogy jelentsen valamit – futott át az agyamon. Peter nem tette meg azt a szívességet, hogy felvegye. Én csak a vállamot vonogattam. Volt egy sejtésem, de nem gondoltam, hogy szerencsés lenne megosztanom éppen Melanieval. Peter tisztában van vele, kik vadásznak rá. Nyilván rövidre akarja zárni a dolgot, ha nem akar egész életében a háta mögé lesni. 

-Michael! Valaki mérje be Peter telefonját! – kiáltott oda Mel egy hirtelenszőke nyomozónak, aki rohant teljesíteni az utasítását. Ennyit arról, hogy nem szólok neki, gondoltam fanyarul. Nem hülye nő, egy pillanat alatt átlátja azt, amit én csak az érintéseim kapcsán tudok meg a barátjáról. Ő meg nyilván ismeri még a gondolatait is.

-Nem vagyok biztos benne, hogy segít, ha most vadászatot indítotok Manuel emberei után. Peterre kéne hagynod, hogy lerendezze ezt a dolgot – morogtam, mire egy fagyos pillantást kaptam.

-Egy társamat majdnem elvesztettem, amikor azt kérte, hagyjam rá a dolgokat. Még eggyel nem fogom ezt átélni. Főleg nem Peterrel.

-Szereted – jelentettem ki halkan, mire úgy torpant meg, mintha kígyó marta volna meg.

-Ez most hogy jön ide? Netán a híres megérzéseid egyike? – kérdezte, és a hangjából képtelen volt elrejteni a gúnyt. Miért reagál így? – kínzott a kérdés.

-Nálad volt. Le akartatok feküdni. Ha nem zavarlak meg... – hagytam abba, ahogy Melanie szája elnyílt a felháborodástól.

-Ehhez semmi közöd! – sziszegte halkan.

-De! De van közöm – nyögtem kétségbeesetten. Nem volt több dobásom, a mai nappal alighanem ki is írom magam a kapitányság állományából, úgyhogy mindent egy lapra tettem fel és végig akartam mondani, ami már hetek óta szorongatta a torkomat. –Azóta tetszel, hogy Balin összefutottunk. Nem annyira a közjó érdekében tettem kockára az életem azzal, hogy felfedem magam és a képességem a kihallgatásokon, hanem miattad. Bármit vállaltam volna, hogy a közeledben lehessek. Tudtam, hogy Peter az életed része volt, de úgy tudtam, csak volt. Mostanában azonban már világos, hogy még nagyon is az. Nem baj. A te döntésed. De tudnod kell, hogy érzek, mielőtt itt hagyom ezt a kócerájt. Azt hittem, ez az egész annyira nyilvánvaló, mint hogy a nap keleten kel fel, de úgy látszik, hogy az élesszemű nyomozónő rövidlátóvá válik, ha saját magáról van szó. Kedvelem Petert. Legalábbis most már talán igen. Az életemet mindenesetre neki köszönhetem, és miattam vadásznak rá. De még ez sem gátol meg abban, hogy felfedjem az érzéseimet. Mert mellette sosem leszel boldog. Mindig ott lesz köztetek a múlt árnyéka, az az apró gyerek, aki nem születhetett meg az ő durvasága miatt. És nem hiszek abban, hogy valaki homlokegyenest megváltozzon. Most talán azt hiszi ő is, te is, hogy megszelidült, de a szíved mélyén neked is tudnod kell, hogy régen is voltak ilyen csendes időszakai. Aztán robbant, mert a benne feszülő renegeteg feszültséget másképpen képtelen feloldani. És ha akkor megint te leszel az útjában, újra megsérülhetsz.

Idáig jutottam, amikor az előbbi szőke nyomozó rohant ki az épületből.

-Megvan! – kiáltott oda Melanienak, aki egy megrebbenő pillantással még rám nézett, aztán sarkon fordult és beugrott Michael kocsijába. A srác szinte abban a pillanatban kilőtt a járda mellől, aztán már csak a kerekek csikorgását hallottam, ahogy elforudltak az utcasarkon. Ott maradtam egyedül és bénán néztem, ahogy még két kocsi ered a nyomukba. Ennyi volt. Vesztettem – vettem tudomásul a tényeket. Kiterítettem a kártyáimat, de Melanie számára nem volt elég nagy a tét. Felnéztem az épületre, ami egy ideig azzal hitegetett, hogy ide tartozom. Talán nem a téglaburkolatra kellene neheztelnem, amiért ez nem volt igaz, hiszen Melanie volt az, aki nem érzett irántam semmit. Jobb, ha ezt tudomásul veszem és továbblépek – döntöttem el. Gondolatban felidéztem a bank egyenlegemet, ami köszönhetően a tanácsadói státuszomnak, jobban állt, mint amennyire pillanatnyilag szükségem lehetett. A döntés a villámcsapás váratlanságával született meg bennem. Irány a reptér és irány Bali!

*

Ültem a bambusztető alatt, előttem szinte összefolyt a táj, ahogy az esőfüggönyön át bambultam magam elé. Mintha a távolban egy apró pont megmozdult volna, szemem önkéntelenül is ráfókuszált. Követtem a színes pötty mozgását, láttam, ahogy egyre növekszik. Valaki közelített a kunyhóm felé. Hetek óta az első látogató, szinte már örültem neki. Önkéntes száműzetésem idővel már nem a megnyugvást hozta el, hanem inkább érlelte bennem a várakozó feszültséget. Megérkezésem óta a lehető legminimálisabbra szorítkoztam az emberi kapcsolatok terén, így aztán tisztában is voltam vele, hogy a helybéliek már elkönyveltek afelé bogaras különcnek. Puchetnek üzenetet hagytam, de az öreg a mai napig nem jelentkezett. Szerettem volna tudni ennek az okát, de mégsem kezdtem nyomozásba, nem kerestem fel őt. Ha valaki, ő pontosan érteni fogja a viselkedésemet. A színes pöttyről időközben kiderült, hogy mély narancsszínben pompázó ernyő. Kíváncsian meresztettem a szemem, hátha rájövök, ki az, aki dacolva a szakadó esővel, felkeresett remeteségemben. Nő. Ennyit sikerült megállapítanom, ahogy az idegen elérte a házhoz vezető ösvényt. Rég volt lovagiasságom azonnal felhorgadt bennem, és körülnéztem, hogy mivel tudnám megkínálni, ha végre célba ér. A kunyhómban rend volt, köszönhetően annak, hogy lényegében két ruhadarabbal rendelkeztem. Az egyik odakint lógott az esőben, hogy majd megszáradva lágyabb legyen, mint a legdrágább öblítőben öblített new yorki gönceim. A másik pedig rajtam volt. Egy önkéntelen mozdulattal a hónaljam felé szagoltam, oké, ez még belefér. Nem voltam büdös. Ember szagom volt, és ezt ezen a szigeten senki nem érzi visszataszítónak. A színes foltról időközben kiderült, hogy fiatal lány, végtelenül kecses, sötét hajának kissé vörörses színt kölcsönzött a színpompás ernyő. Nagy kerek sötét szemei kedvesen felcsillantak, ahogy észrevette, hogy őt figyelem.

-Bocsássa meg a zavarásom! – hajolt meg, és én elismeréssel adóztam a koordinált mozdulatnak, ahogy az ernyőt továbbra is úgy tartotta, hogy a bőséges égi áldástól megóvja. Én már a helyében biztos, hogy vendéglátómra borítottam volna róla a vizet. A hangja olyan volt, mint a szélhárfa az eresz alatt, kedves, csilingelő.

-Jöjjön be, itt mégis csak szárazabb – mutattam a kunyhó belseje felé, ő pedig egy kecses mozdulattal fellépett a lépcsőre, kibújt a papucsából és összecsukta az ernyőjét. Igazi nő! Ennyi mindent egyszerre hibátlanul véghezvinni, erre csak egy nő képes. Nem értettem magam, miért lettem hirtelen izgatott, de zavaromban egy puha kendő után keresgéltem, amivel vékony, átázott ruhájában némi melegséget kínálhatok neki. Amikor megtaláltam, egy pillanatra átfutott rajtam, mennyire nem illik a kopott szürke szín ehhez a kis paradicsommadárhoz, de végül egy zavart kis mosoly kíséretében felé kínáltam. Hálásan elmosolyodott és érte nyúlt. Ahogy a válla köré terítette, olyan volt, mintha a kendőm hazaérkezett volna.

-Köszönöm!

-Biztos, hogy engem keresett? – kérdeztem tétován, mert egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy egy ilyen bájos szépség engem keressen.

-Puchet bácsinak küldött üzenete miatt vagyok itt – mondta halkan és szemén kis felhő suhant át.

-Ó, az öreg lókötő! Képes volt egy ilyen gyenge virágszálat útnak ereszteni ebben az időben? – kedélyeskedtem halvány megkönnyebbüléssel, amiért a szépség tényleg hozzám jött, ráadásul a rég eltűnt kisöreg is életjelet adott végre magáról.

-A nagybátyám fél évvel ezelőtt meghalt.

A bejelentés valósággal letaglózott. Maga a hír is, de igazából a hang, ahogy a lányból halkan, őszinte fájdalommal  szakadt ki.

-Bocsásson meg! Nem tudtam. Mi történt?

-Öreg volt. Tudta, hogy közeleg a vég és elvonult a hegyekbe. Egy barátját kérte meg, hogy gondoskodjon róla a halála után. A család már csak a sírjához zarándokolhatott el.

-El tudna vinni hozzá? – kérdeztem halkan, mire egy néma bólintás volt a válasz. –Kér egy teát? – próbálkoztam ismét, mire ismét egy bólintás volt a válasz. Ha volt valami, ami ezen a szigeten ragadt rám, az a teakészítés művészete volt. Otthon, New Yorkban egy filtert lógattam a vízmelegítőből kiöntött kissé zavaros csapvízbe. Itt a legtisztább hegyi forrás vizét forraltam az apró gázégőn, és az otthoni müzlistálkámhoz hasonló csészébe töltöttem az illatos teafüvekre, ha egyedül voltam. Most azonban előkotortam a tálkákhoz tartozó kis kannát és abba szórtam a füveket. Gyógynövények illata keveredett szárított gyümölcsök aromájával, ahogy a forró víz felkavarta őket. Mire leülepedett, már ki is oldotta az ízeket, amikért rabja lettem ennek az italnak. Átnyújtottam a csészét a lánynak, a kezünk összeért. Nem kaphattuk el, ha nem akartuk, hogy kilöttyenjen a tea, így aztán valósággal belepirultam az akaratlan vallomásba, amit megleshettem. Amióta itt voltam, nem érintettem meg senkit, a reptéri alkalmazotton kívül, így most kiélesedve fogadtam be a lány moziját. Idegenkedett ettől a látogatástól, mégis eljött, mert a nagybátyja iránti tisztelet és szeretet erre késztette. Nem tudtam elég hálás lenni a körülmények ilyetén összejátszásának. Ugyanakkor belém villant egy gondolat. A lány tudta, hogy kit keressen, nekem azonban fogalmam sem volt róla, ki ő.  Mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólalt.

-Megbocsáthatatlanul udvariatlan voltam. Elfogadtam a teáját, amikor még be sem mutatkoztam. A nevem Rosée. Francia név, harmatot jelent – tette hozzá, miközben a pír az arcáról a nyakára kúszott. Aranybarna bőre valósággal lángra kapott. Az örökkévalóságig el tudtam volna nézni, de nem akartam még jobban zavarba hozni.

-Gyönyörű név, akárcsak a viselője – bukott ki mégis a számon. Nem akartam bókolni, de hát ez v olt az igazság.

-Köszönöm! – szorította arcához a csészét a lány, talán, hogy legyen mentsége a pirulásra. Közben az eszem csak azon járt, hogy még életemben nem láttam ilyen bájosan piruló női arcot. Még Melanie szépsége is szoborszerű volt emellett az élettől viruló arcocska mellett. Melanie! Itt tartózkodásom első napjaiban ő töltötte ki a gondolataimat, aztán a magány és az ébren átvirrasztott éjszakák, a magamban helyükre kerülő dolgok szinte kitörölték őt is, annak ellenére, hogy miatta rohantam át a fél világon, hátha itt megnyugvást találok. Tulajdonképpen ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy így is történt. Persze, fogalmam sem volt róla, mi történne, ha egyszer csak itt állna előttem ragyogó valóságában és beteljesítené az álmaim. Azokat a régieket persze, amiket mostanra már kamaszos rajongássá degradáltam le magamban.

Az eső közben úgy állt el egyik pillanatról a másikra, mintha odafönt hirtelen elzártak volna minden égi csapot. Még csak nem is csepergett. A nap visszavette a birodalmát és a meleg pára kellemetlenül borult a vidékre. Éreztem, ahogy lenvászon ingem a hátamra tapad és hirtelen mindennél jobban szerettem volna megmártózni a távolban kéklő óceán vizében. Rosée-n is látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de rájöttem, hogy ennek sokkal inkább a beszélgetésünkben beállt hosszúra nyúlt csend lehet az oka.

-Mikor kísérne el a sírhoz? – kérdeztem, mintha ezzel vissza tudnám tartani az éppen készülődő lányt. Nem akartam, hogy elmenjen! Nem akartam egyedül maradni. Magammal, a zavaros, most minden korábbinál jobban összekuszálódott gondolataimmal.

-Holnap elkísérem – ígérte halkan, aztán a kezébe fogta a papucsait és mezítláb nekiindult a keskeny ösvénynek. Néhány lépés után megtorpant. –Köszönöm a teát! – kiáltott vissza nekem, én pedig alig tudtam leplezni a képemre kúszó vigyort. Zavarba hoztam. Majdnem úgy ment el, hogy nem is köszönt. Nyilván nem ilyen hebrencs, udvariatlan kis fruska. Nem! Én vagyok rá ilyen elsöprő hatással. A gondolat büszke pávakakassá tett. Már nagyon régen nem éreztem így. A new yorki nők, de még Európa nagyvárosaiban is, mindig is azt éreztették velem, hogy érezzem megtiszteltetésnek, hogy szóba álltak velem. Időnként az orromnál fogva vezettek, aztán dobtak minden különösebb indok nélkül. Pillanatnyilag Melaniet is ebbe a csoportba soroltam. De ez a lány! Minden mozdulata, minden rezdülése arról árulkodott, hogy szimpatikusnak talált. Legszívesebben magamhoz öleltem volna az egész világot. Már ezért az egy érzésért is megérte visszatérnem a szigetre.

*

Puchet sírjánál megilletődötten álldogáltam. Rosée nem akart megzavarni, ezért kicsit távolabb leült egy kődarabra és láthatóan a gondolataiba mélyedt. Útközben sokat mesélt a nagybátyjáról és ezeken a történeteken keresztül egy egészen más ember alakja rajzolódott ki, mint akire én emlékeztem. Egy szerető rokon, gondoskodó nagybácsi. Rosée szülei már nem éltek és a nagybátyja vette őt szárnyai alá, iskoláztatta; cserébe pedig ez a fiatal lány gondoskodott róla. Apjaként tisztelte és őszintén gyászolta. Én meg csak álltam ott, mint egy gyerek, aki magára maradt a világban a magam furcsaságával. Már nincs kit kérdeznem, már nem kapok válaszokat. Ijesztő volt. Puchet pontosan értette, mi történik velem és rajta kívül egyetlen ember volt, akinek őszintén beszélhettem a másságomról. Melanie tudomásul vette. Kihasználta. De nem nyújtott segítséget a mindennapos rémálmok feldolgozásában. Igazságtalan vagy vele! – róttam meg magam, de ettől még nem éreztem másként. Persze, ha viszonozta volna az érzéseimet, ha csókolóztunk volna, ha csak egyetlen egyszer is szeretők lehettünk volna, vajon az változtatna az érzéseimen? – ez a kérdés gyötört, miközben végigsimítottam a kőhalmot, ami régi mesterem sírját borította.

-Köszönöm, hogy elhoztál! – léptem Rosée elé, és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. Elfogadta, bár az arca már hamarabb lett rózsás, mint ahogy ujjaink összeértek volna. Édes kicsi lány! Mennyire védtelen volt velem szemben! Az a néhány másodperc, amíg felhúztam, elég volt, hogy tudjam, az éjszakát ébren, a gondolatai között velem töltötte. Megfogott ez a vonzalom, nem eresztett, képtelen voltam közömbösséget színlelni, miközben mélységes örömmel töltött el. Hazafelé kéz a kézben lépdeltünk, némán, mint akik már mindent elmondtak egymásnak, ami fontos lehet. A házam előtti ösvényre lépve éppen nyitottam a számat, hogy meghívjam egy teára, amikor egy túlontúl is ismerős alak emelkedett fel a lépcsőmről. A döbbenettől valósággal gyökeret eresztettem. Rosée meglepetten követte a pillantásom, aztán zavartan kibontakozott a kézfogásból és sietősen elköszönt. Vissza akartam tartani, de közben örültem, hogy nem lesz tanúja a várhatóan kínos beszélgetésnek sem.

*

-Melanie! – csak ennyit tudtam kinyögni. Pontosan úgy festett, mint azon a napon, amikor először láttam meg őt ennek a szigetnek a repterén. Vörös, göndör hajával szeszélyes játékot űzött a szél, zöld szeme pedig meglepetten tapadt Rosée gyorsan távolodó hátára. Gyönyörű volt, mégis kicsit idegen feszes farmerében és fehér pólójában. Rosée tarka könnyű ruhája sokkal jobban illett ehhez a helyhez.

-Bocsáss meg! Nemm is sejtettem, hogy zavarok. Azt hittem... nos, mindegy is, mit hittem, nyilvánvalóan tévedtem – mondta csendesen.

-Nem zavarsz, dehogy, csak ... egy sírnál jártunk. Egy régi kedves barát sírjánál, aki az alatt az idő alatt halt meg, amíg New Yorkban voltam.

-Sajnálom – suttogta halkan.

-Hogy találtál meg? – kérdeztem kíváncsian, miközben már egy teát készítettem, noha azt sem tudtam, vajon Melanie kér-e belőle. Nekem mindenképpen szükségem volt rá. Valami erősebbre is szükségem lett volna, de már hónapok óta nem ittam, és keményen eltökéltem, hogy nem térek vissza régi, rossz szokásaimhoz. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ilyen meglepetések érhetnek.

-Nem volt nehéz. Peter ötlete volt, hogy talán elutaztál, amikor otthon nem értelek el. És igaza volt, a reptéren még emlékeztek is rád, mert csomag nélkül utaztál. Az ilyesmi manapság már önmagában is gynaús – nevette el magát, de a nevetése kissé kényszeredett volt.

-Peter! Hát persze! A jó öreg Peter ... – hagytam nyitva a mondatot, hogy Melanie is érezze, tőle várom a folytatást, valamiféle magyarázatot.

-Ezt nem értheted. Peter és én ... valamikor jó páros voltunk. Akkoriban túlságosan feszült volt, a terepmunkában előfordul, hogy valaki túlságosan is átvedlik azzá, akit játszani kénytelen.  

-Te tudod – nyújtottam felé a csészét.

-Ne gúnyolódj! – figyelmeztetett. –Tudom, hogy talán úgy érezhetted, közöttünk elindult valami. Talán úgy is volt. De Peter felbukkanásával a dolgok megváltoztak. Múltunk van, amit nem tudunk meg nem történtté tenni, de mind a ketten tanultunk az akkori hibáinkból. Kell adjunk magunknak egy esélyt, különben életünk végéig kísérteni fog a gondolat: mi lett volna, ha ...

-Nekem ne bizonygasd! A Te döntésed, a Te életed. Igazából én voltam az, aki többet képzelt a kettőnk kapcsolatába, mint ami ténylegesen volt. Ezért pedig nem neked kell elnézést kérned.

-Kedves lánynak tűnt – próbált témát váltani Melanie. Hálás is lettem volna érte, ha nem éppen Rosée-ra tereli a hangsúlyt.

-Igen, az – ismertem el. –De nincs köztünk semmi. Ő egy jó barát – motyogtam, aztán talán férfihíúságom sebeit nyalogatva hozzáfűztem: -Még. –Ahogy mondtad, nagyon kedves lány, és úgy érzem, nem vagyok közömbös neki. Majd az idő eldönti, lesz-e, lehet-e ebből bármi más, mint barátság – tettem hozzá.

-Akkor még maradsz? – kérdezte kíváncsisan.

-Miért? Miért mennék vissza? Szükség van ott rám? Neked van rám szükséged? – tódultak a kérdések az ajkamra. –Itt mindenem megvan, ami a nyugodt élethez kell. Az utóbbi időben már nem éreztem magam annyira élesnek a kihallgatásokkor sem, egyszerűen elfráadtam, azt hiszem. Most nyugalom van körülöttem, és ez nagyon jó érzés.

-Megértelek – hajtotta le a fejét. – Otthon csak az őrültek háza lenne a részed nap nap után. Nem is kérlek, hogy gyere vissza. Most még nem. De nem tudom elképzelni, hogy a hátralevő életedre beérnéd ezzel a paradicsomi nyugalommal. Te is tudod, hogy az adottságod nagy hasznunkra volt. Képes lennél úgy élni, hogy tudod, ha hazajönnél, segíthetnél?

-Ennek kissé érzelmi zsarolás szaga van – figyelmeztettem halkan. Melanie keserűen elmosolyodott.

-Nem tagadom. Bármire képes lennék, hogy visszagyere.

-El sem hiszed, mennyire örültem volna neki, ha ezt hallom tőled. Persze, akkor nemcsak a munkával kapcsolatban reménykedtem ebben az egyetlen mondatban. De az ember tanulja meg elfogadni azt, ami megadatott neki.

-Ennyire nehéz lenne velem a munka?

-Most még nagyon –ismertem el halkan. New Yorkban inkább meghaltam volna, mintsem ilyen őszintén beszéljek neki az érzelmeimről, de itt, Bali zöld dzsungelében önkéntelenül jöttek számra az őszinte szavak. Kell-e ennél több bizonyság, hogy most vagyok ott, ahol lennem kell?

Melanie óvatos mozdulattal letette a csészét, amelyből egy kortyot sem ivott.

-Igazából tudtam, hogy hiábavaló eljönnöm ide. Talán, ha Peter... de nem, értelmetlen azon agyalni, mi lenne, ha... Remélem, hogy megtalálod itt a boldogságod! – ölelt meg váratlanul és csodálatos zöld szemei mélyén ott láttam csillogni a könnyeket.

-Köszönöm! Sokat jelent nekem a jókívánságod – ringattam meg ebben az ölelésben, amely most sokkal inkább olyan volt, mint testvérek között.

-Akkor menj utána, mielőtt még félreérti a felbukkanásomat! – lökte el magát játékosan és kicsit mellbe taszított. Rosée! Igen, mindenképpen utána akartam menni. Hogy ne kelljen egyetlen éjszakát sem azzal a gyötrődéssel töltenie, amelyet olyan jól ismertem én magam is: hogy a szívemnek kedves ember vajon miért azzal a másikkal tölti az idejét, nem velem? Néztem Melanie szabályos vonásait, de igazából Rosée egzotikusan bájos arcát láttam magam előtt.

-Hol szálltál meg? – kérdeztem, miközben már az ösvény felé tereltem a nőt, akiért néhány hete még azt hittem, a szívem szakad meg, ha nem lesz az enyém.

-A reptér mellett, abban a kis motelben – válaszolt.

-Jó, akkor elkísérlek egy darabon. Megfogadom a tanácsodat – grimaszoltam felszabadultan. Útközben némán ballagtunk egymás mellett. Ahogy elértük a várost, leintettem egy taxit és bemondtam a címet. Hosszas tekergés után kicsit előbb állítottam meg a kocsit. Már csak ez a rövid séta maradt nekünk, ki akartam élvezni minden pillanatát. Néhány lépés után Melanie megtorpant és megragadta kezemet. Vártam a letaglózó emlékképeket, de csak valami furcsa ürességet éreztem, nem láttam a filmjét. Zavarodottan ráncoltam a homlokom, hiába próbálva belesni elméje mélyére. Arra eszméltem, hogy ő maga mosolyogva engedi el a kezemet.

-Minden gondolatodban ott van ez a lány. Annyira ott van, hogy nem is hagy helyet más gondolatnak. Az enyémeknek végképp nem. Menj! – adott két puszit, aztán megfordult és elment. Én pedig mentem. Mentem volna felszólítás nélkül is, mert a lábam szinte magától lépdelt arrafelé, amerre Rosée várt rám.

Ryan Donovan vagyok, huszonhat éves. Fantasztikus év van mögöttem, hihetetlen, megmagyarázhatatlan történetek,... és végre megtaláltam az utamat.

VÉGE!

Érintés 14.

Egy Pedróhoz kísértetiesen hasonló spanyol férfi ült a kihallgatóban. Zavartan kapirgálta a fémasztal tetejét, miközben meredten nézte maga előtt a papírpoharat, amiben korábban egy kis vizet kapott.

-Ki ez? – néztem Melaniera, aki mellettem állt a varázstükör túloldalán.

-Manuel egyik embere. Már odakint elkaptuk, ezért tudtunk észrevétlenül behatolni – tornáztatta meg a lány a vállait. –Készen állsz rá, hogy bemenjünk? – nézett rám kissé türelmetlenül. Mostanában mintha állandóan türelmetlen lenne. Nem tudom, mit vártam, de talán valamivel több törődést, érdeklődést, amiatt, amit át kellett élnem. De Melanie valahogy túlságosan könnyedén túllépett a történteken. Legalábbis szerintem. Kihúztam magam, szinte ropogott a gerincem.

-Persze! Részemről indulhatunk – húztam el a szám. Meló van, és ez itt a rendőrörs, itt senki nem fog pesztrálgatni, még Melanie sem. Kicsit frusztrált, hogy már megint egy erőszakos ember emlékképei közé kell merészkednem. Egész lényem tiltakozott az erőszak minden formája ellen, így aztán meglehetősen groteszk helyzet volt, hogy a napjaim jelentős részében mégis ebben merültem el. Amikor beléptünk, a fickó felkapta a fejét és dacos tekintetéből már tudtam is, hogy sokkal jobban fél Manuel várható haragjától, ha nekünk elkottyantana bármit is, mint bármitől, amivel a rendőrség fenyegethetné. Amikor a pillantása rám esett, nem láttam a szemében a rémületet, úgyhogy biztos voltam benne, ő még nem tudja, hogy előttem nem maradnak titkai. Leültünk vele szemben, én pedig egy váratlan mozdulattal megfogtam bilincses kezét az asztal lapján. Értetlenül nézett rám. Furán festhetett, ahogy én, mint egy aggódó hozzátartozó, kapaszkodom belé, azt pedig végképp nem értette, miért nézek el mellette. Nem tudhatta, hogy én már a magam moziját nézem, amelyben ő volt a főszereplő.

Juarez, a belső filmem főszereplője, kisstílű mindenes volt Manuel mellett. A bérezése ennek megfelelően elég alacsony volt ahhoz, hogy titokban lányokat futtasson a saját zsebére. Manuel már ezért az egy információért is kicsinálná – futott át rajtam kárörvendően, miközben a kis spanyol keze mesélt és mesélt. Képtelen volt elzárni durva elméje diadalittas emlékeit.

Egy órával később mesemmisülten hagyta magát a cellájába kísérni. Mielőtt kilépett az ajtón, úgy nézett rám, mint valami gondolatolvasóra, egy varázslóra, aki előtt nem lehettek titkai. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy ez tulajdonképpen így is volt. Azt már régen észrevettem, hogy minél tanulatlanabb volt a kliensem, annél kevésbé tudta elrejteni a gondolatait, én pedig annál könnyebben olvastam a fejére a  bűnlajstromát. Most a jól végzett munka örömével hagytam Melaniet, hogy a jegyzőkönyvet elkészítse. A kis teakonyhában főztem két bögre erős kávét, aztán az asztalok között egyensúlyozva felé indultam. Annyira a kezemben gőzölgő bögrékre koncentráltam, hogy csak az utolsó pillanatban néztem fel. Akkor is csak azért, mert a széken nem ült ott szívem hercegnője. Csalódottan fordultam körbe, aztán felszisszentem, ahogy a meglepetéstől megrebbenő kezemben megbillent a bögre és néhány forró csepp aláhullott. A többiek éljenzése elnyomta a felhorkanásomat. Tőlem néhány lépésnyire ott állt Melanie és egy erős férfimellkasra simulva éppen hagyta, hogy Peter Gallagher lenyomja a nyelvét a torkán. Legalábbis nekem úgy tűnt. Melanie pirulva bontakozott ki az ölelkezésből és vidáman mellbe bokszolta a férfit. Őszintén szólva több örömet véltem felfedezni a pillantásában, mint az elmúlt órákban bármikor. De hogy pont Peter miatt!? –Köszönöm! – motyogta vérvörösen, aztán jobb keze középső ujját felmutatva a többieknek, váratlanul megfodult. Már nem volt időm elrejteni arcomról a csalódott meglepettséget.

-Megköszöntem Peternek, hogy  ura volt a helyzetnek, amíg odaértünk – mondta akadozva, s száűmomra úgy hatott, mint valami erőltetett védekezés. De miért is kellett volna védekeznie? Független, szabad nő, azzal csókolózik, akivel csak akar. Ezt te magad se hiszed! – figyelmeztettem magam, de közben igyekeztem viszonylag semleges választ kinyögni:

-Ennyire azért nem volt vészes a helyzet – nyaltam meg a szám sarkát, amely még mindig lüktetett, bár a seb már nem vérzett.

-De az volt, és ezzel Te is tisztában lennél, ha jobban ismernéd Manuelt – vette ki a kezemből a saját bögréjét Melanie, majd mohón belekortyolt. –És Peternek köszönhetjük, hogy nem lett nagyobb gebasz. Vigyázott Rád.

-Ja. Értékeltem is az aggodalmát – közelítettem meg lassan az oly sokat dicsőítettet, és talán kicsit sunyin, de határozottan állon vágtam. Ennyi járt neki a lüktető képemért. Petert váratlanul érte az ütés, a vér azonnal megjelent a szája szélén és ez némi elégedettséggel töltött el. Talán lenyúlja a nőt, akiért ezt az egészet bevállaltam, de nem fogom neki arany tálcán nyújtani. Harcolni fogok érte. Még fogalmam sem volt, hogyan, de eltökéltem, hogy beleállok a küzdelembe. Peter egyszer már beégett, és ha kell, erre folyamatosan emlékeztetni fogom Melaniet, akinek úgy tűnt, túl nagy szíve volt, amibe még a megbocsátás is belefért.

-Na, ide figyelj, te kis pöcs! – húzta fel magát Peter és felém lendült, de Melanie elkapta a karját. Közben kifejezetten szemrehányóan nézett rám.

-Megőrültél? Ez most mi volt?

Mielőtt válaszolhattam volna, a nő feltette a kezeit és megrázta a fejét.

-Ne, nem vagyok kíváncsi rá! Mindenki higgadjon le! Nehéz napok vannak mögöttünk, mindenkire ráfér a pihenés. Én részemről hazamentem, de ha most egymásnak estek, remélem, a kapitány mind a kettőtöket hűvösre vág, hogy lehiggadjatok. Nem tudom, mi a bajotok egymással, de ez most teljesen indokolatlan gorombaság volt részedről – nézett rám szúrós szemmel, aztán megfordult és a táskáját felkapva elsietett. Peter elgondolkodva nézett utána, aztán lassan felém fordult.

-Szerencséd, hogy nekem is jobb dolgom van, mint hogy egy sértődött óvodással töltsem az időmet. Szerinted Manuel mennyi idő alatt világosodott volna meg, ha nem váglak szájon? Nem tartok igényt a köszönetedre és háládra, de azért jobb, ha tudod, nekem köszönheted, hogy egyáltalán még játszhatod itt az eszedet. Na, sziasztok! – intett búcsút és a szája szélét le sem törölve, ő is kifelé indult. Volt egy olyan kényelmetlen gondolatom, hogy talán Melanie nyomában jár. A többiek a fejüket csóválva néztek engem, aztán visszatértek a munkájukhoz. Egyértelműen elvesztettem a szimpátiájukat. Peternek – úgy tűnt – előjogai vannak ebben a csapatban, én pedig megsértettem a barátjukat. Nem érdekelt. Nem az ő szeretetükre pályáztam. Melanieval viszont meg akartam beszélni a történteket. Nem magyarázkodni, csak felnyitni a szemét, hogy a régi lovag páncélja talán mégsem olyan fényes, mint gondolja. Lehet, hogy túllépett a régen történteken, de feltett szándékom volt emlékeztetni azokra a dolgokra, amik eltávolították annak idején egymástól őket.

Amikor egy órával később lezuhanyozva, tiszta ruhában ott toporogtam Melanie bejárati ajtaja előtt, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, ha majd kinyitja az ajtót. Talán fel kellett volna hívjam. A nők általában nem szeretik, ha rájuk törnek. Időt kell hagyni nekik, és persze a döntés jogát, hogy most például mivel akarja tölteni az estét. Lehet, hogy ő is csak egy jó fürdőre vágyik, egy pohár borra és nyugalomra. Már majdnem megfutamodtam, amikor a kezem szinte önálló életre kelve megnyomta a csengőt. Egyszer ugyan, de hosszan, elnyújtva visszhangzott végig az egész lépcsőházon a dallam.

-Ki az? – kérdezte egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után. Úgy tűnt, inkább izgatott, mint bosszús a zavarásért. Ez jó jel! – döntöttem el magamban.

-Ryan vagyok – igazítottam meg önkéntelenül is kigombolt ingnyakamat. Odabent Melanie ujja alighanem a mikrofon gombján maradt, mert innentől egy meglepő és meglehetősen lehangoló párbeszéd fültanúja lehettem:

-Ki az? – kérdezte egy férfihang, és nem kellett hozzá különösebb abszolút hallás, hogy felismerjem Peter baritonját. –Ryan – suttogott Melanie. –Küldd a fenébe! Egyáltalán, mit akar itt az a seggfej? – dörmögött Peter, és hogy a tüskét jó mélyre nyomja a köröm alá, még hozzátette: -Mondd, hogy már lefeküdtél, ami úgyis igaz szépségem – duruzsolt Peter hangja olya közelről, mintha direkt a mikrofonba beszélt volna. Elképzeltem, ahogy Melanie nyakán kóborol a szája és valósággal hányingerem lett. Melanie mostanra szedte össze magát egy válaszhoz:

-Ne haragudj Ryan, de nekem most ... szóval, inkább lefekszem, majd holnap beszélünk. Sajnálom – tette hozzá, én pedig biztos voltam benne, hogy nem afölött sajnálkozik, hogy nem tud beengedni, hanem, hogy megzavartam valamiben. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne vágjak:

-Semmi baj! Érezzétek jól egymást Peterrel! – mondtam, vagy inkább kiabáltam bele a kaputelefonba, aztán hátat fordítottam a fiaskó helyszínének és szinte futva hagytam el megalázásom színterét. Szerencsére éppen jött egy taxi, leintettem és hazavitettem magam. Már színezgettem magamban a képet, ahogy a konyhaszekrény aljában sorakozó piákat vettem számba. Eddig igazán önmegtartóztató életet éltem, de ennek most vége! Egyiküket, vagy akár többet is, ma éjjel ledöntöm a torkomon, hátha az ital kábultsága feledteti velem a csalódást. Egy álommal megint kevesebb! Melanie is olyan nő, aki ragaszkodik hozzá, hogy újra és újra elkövesse a régi hibákat, tehát nekem semmi dolgom nincs vele. Ezt persze könnyebb volt kijelenteni, főleg még ilyen józanul, mint órákkal később a szalonspiccnél azért jóval keményebb állapotban. Hinni pedig végképp nem tudtam ebben. Nem! Melanie nem lehet ilyen! De a telefonom nem csörgött és az ajtómat se verte senki a hajnal első sugarainak felbukkanásáig, hogy tisztázzuk egy félreértést. Na persze, ami nincs, azt nem is lehet tisztázni – ez volt az utolsó értelmes gondolatom, aztán szinte beleájultam az ágyba.

Érintés 13.

Remélem, visszaolvastatok egy kicsit, hogy fel tudjátok venni a történet fonalát. Bevallom, még nekem is szükségem volt rá. Nos, akkor folytassuk!

***  

Soha nem hittem volna, hogy Peter Gallagherben valaha is bízni fogok, de igazából nem volt más választásom. Nem volt szimpatikus alak, bár ebben a kérdésben alighanem mérhetetlenül elfogult voltam. Bántotta Melaniet, és hiába bánta meg azóta, az a régi alkalom egy életre ellenszenvessé tette a szememben. A védett lakásban történtek óta azonban tagadhatatlanul igyekezett kiköszörülni a régi csorbát.

A titokzatos nő eltűnt, mintha sosem létezett volna, így aztán mindannyian biztosak voltunk benne, hogy Charles Mendel szövetségese lehetett, még ha talán csak kényszer hatására is cselekedett. Mendel halálával ő sem bukkant fel többé, így nem is gondoltuk, hogy különösebb energiát kéne ölnünk a felkutatásába. Nem tudhattuk, hogy ez később hibának bizonyul.

Miután két újabb, és meglehetősen nagy port felverő - ügyben sikerült Melanie segítségére lennem a képességemmel, ez magával hozta azt a kellemetlen fejleményt, hogy egyes bűnözői köröknek a látóterébe kerültem. Még nem értették, mi a szerepem a társaik lebuktatásában, de felfigyeltek rám, és ahogy én nekik, ők is fenyegetést jelentettek a számomra. Peter pedig továbbra is ezekben a körökben mozgott beépített emberként. Néha furcsán nézett rám, és ettől a tekintettől őszintén szólva vigyázzállásba meredtek a szőrszálak a tarkómon. De éppen ő volt az, aki figyelmeztetett, hogy céltábla van a hátamon. Melanie töretlenül hitt benne, hogy megvédelmez, ha a helyzet úgy hozza, de én nem voltam benne biztos, hogy feláldozza-e az álcáját miattam. Amikor végül színt kellett vallania, őszintén szólva részemről leszámoltam az életemmel.

Hogy ne szaladjak ennyire előre, ott kezdem, hogy Melanieval végre összehoztunk egy kellemes vacsorát. Fehér asztal mellett, ahogy mondani szokás, bár ez esetben az abrosz piros kockás volt egy zsúfolásig tömött olasz kisvendéglőben. Nem terveztük előre, talán azért is sikerült olyan jól az az este. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Egy nehéz nap után egyszerre indultunk hazafelé az őrsről, és szinte egyszerre torpantunk meg az étterem bejárata előtt. Egymásra néztünk, és szavak sem kellettek hozzá, már tártam is ki előtte az ajtót. Odabent egy viszonylag csendes zugban kaptunk helyet, ahonnan remek rálátás nyílt a hangzavartól és olaszosan élénk gesztikulálásoktól pezsgő helyiségre. Egy kicsit olyan volt, mintha egy római vendéglő mindennapjaiból leshettünk volna meg egy pillanatot. Rajtunk kívül leginkább a new yorki olasz közösség képviseltette magát, és az egész olyan volt, mintha egy nagy összetartó család ünnepi vacsorájába csöppentünk volna bele. Az asztaloknál ülők talán valóban ismerték egymást, talán a közös gyökerek miatt voltak felszabadultabbak, máig sem tudom, de még soha sehol nem voltam részese ilyen kedélyes kiszolgálásnak és hangulatnak. Melanie szeme rutinból térképezte fel a helyiséget, aztán ellazult és szinte gyermeki torkossággal rendelt a különféle ételek közül. Én sokkal visszafogottabb voltam, egy mennyeinek ígért cappellettit rendeltem, ami tulajdonképpen egy csákó formájú hússal töltött tészta. Nem igazán voltam éhes, inkább csak a kellemes társaság ültetett az asztal mellé. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy Melanie minden falatot gondosan ízlelgetve eszegetett. Nyelve hegye minduntalan kikandikált, hogy lenyalja a szája széléről a szósz maradékát, én pedig percről percre éreztem, hogy egyre melegszik körülöttünk az étterem levegője. Elég rossz ötletnek bizonyult, hogy azt hittem, néhány pohár bor majd segít a forróságon, mivel cseppet sem enyhítette, sőt ... hamarosan már úgy éreztem, élve elégek, ha tovább maradunk. De már nem maradt időm, hogy a lánynak egy elég nyílt és illetlen ajánlatot tegyek, mert valósággal felrobbant mellettünk egy kirakati ablak, éles üvegszilánkok tömegével támadva a közelben ülőkre.

Először fel sem fogtam, hogy mi történik, csak a sikolyokat, fájdalmas nyögéseket hallottam, és Melaniet láttam, aki a másodperc töredéke alatt vedlett vissza rendőrré. Kezében a pisztolyával valószínűtlen látvány volt, én pedig belefeledkeztem a szemlélésébe, nyilván az elfogyasztott bor tett ilyen bambává. Melanie a legközelebbi nőhöz kúszott, aki némán hevert, mint egy elhajított játékbaba, és a pulzusát tapintotta ki, miközben megfeledkezett a még valós veszélyről. Így aztán mindkettőnket sokként ért a maszk mögül felharsanó éles kiáltás, amely mindenkit a földre parancsolt. Éreztem, ahogy a hónom alá nyúlva megragadnak és olyan erővel vonszolnak a betört kirakat felé, hogy esélyem sem volt ellenállni. Melanie rettenthetetlen komolysággal fogta ránk a fegyvert, de én láttam a fájdalmas beismerést a tekintetében, hogy tehetetlen. Nem tudná megállítani a támadómat, csak ha engem is megsebesítene, ennek a kockázatát pedig nem merte felvállalni. Szerencsére a fickók nem akarták őt lelőni, egyértelműen én voltam a célpont. Én pedig szinte hallottam egy rekedtes hang utasítását: „Ha nem veszélyezteti az akciót, hagyjátok futni!” Tudtam, hogy a hang gazdája nincs a közelben, az engem vonszolók egyike beszélt vele nem sokkal korábban, az ő emlékképe volt az utasítás. Tudtam azt is, hogy viszket az ujja a ravaszon, ezért eszembe se jutott ellenszegülni. Ha Melanie csak egy parányi esélyt látna a szabadulásomra, lőne. Akkor pedig semmissé válna az utasítás és ő is célponttá válna. Ezt nem engedhettem. A távolság egyre nőtt közöttünk, majd fájdalmasan keményen értem talajt egy furgon mocskos lemezpadlóján. A fejemet is bevertem, talán pár pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, de már csak azt érzékeltem, hogy a jármű rohan alattam, én pedig újabb ütéseket szenvedek el tehetetlenül rázkódó bábuként. Amikor úgy tűnt, hogy a sebesség is csökken, az út is mintha simábbá vált volna, egy váratlan ütést mértek a tarkómra, mielőtt még alaposabban szemügyre vehetném elrablóimat.

A következő emlékem már egy pinceszerű sötét helyiség közepén megvilágított székhez kötözött zsibbadt test volt, az enyém. Éreztem, hogy vér csorog a szemem felett, és talán a szám sarkánál is, legalábbis sikerült néhány fémes ízű cseppet lenyalogatnom kiszáradt ajkamról. Körülöttem csönd volt és sötét, csak én ültem ott, mint valami egy személyes darab hőse a rivaldafényben.

Sajgott minden porcikám, leginkább a fejem. Ugyanakkor valami vattaszerű köd nyomott el bennem minden értelmes gondolatot. Rengeteget hallottam már arról, hogy a vészhelyzetben felszabaduló adrenalin micsoda energiákat képes felszínre hozni. Én ebből semmit nem éreztem. Vagy még nem voltam eléggé magamnál, hogy a helyzetem veszélyességét felfogjam, nem tudom. Lassan éledeztem, s közben első aggódó gondolatom Mel felé röppent. Vajon mi lehet vele? Hol  lehet? Megsebesült? Tehet-e bármit, hogy a segítségemre siessen, hiszen aligha tudja, hova hurcoltak? Egy vízcsepp hullott az orromra, ahogy megpróbáltam hunyorogva szemrevételezni a lepusztult környezetet. Felnéztem és csak az utolsó pillanatban sikerült lehunynom a szemem a következő hideg csepp előtt. A mennyezetet deszkák borították, azok között szivárgott át a semleges ízű víz. Megnyugodtam. Akkor innen a nedvesség, amiben szinte már tocsogtam a kényelmetlen széken, nem pedig a vizeletemben üldögélek. Orrom nem facsarta az ammónia szúrós szaga és ez most megnyugvással töltött el. Olyan megalázó lett volna egy önkéntelenül ürülő hólyag tartalmában dagonyázni. Hiszen nem is féltem. Legalábbis még nem!

Éles nyikorgással kinyílt mögöttem egy ajtó. Megfeszültem, felkészülve mindenre, amit ebben a helyzetben csak vizualizálni voltam képes. Egyértelmű, hogy sokkal kevesebb rendőrsztorit kellett volna üres estéimen a tv-ben bambulnom, mert elég széles skálán mozgott a képzeletem, ami a hamarosan bekövetkező kihallgatás, esetleg kínzás képeit illette. De egyáltalán ... Miért vagyok itt? Kik ezek? Miért éppen én kellettem nekik? Információkat akarnak kicsikarni belőlem? Mit mondhatnék? Képes vagyok hallgatni?

Közben az érkező megkerült engem, majd lovaglóülésben leült tőlem két-három méterre. Engem elvakított a lámpa, az ő arca viszont árnyékban maradt. Egész testtartásából sugárzott azonban az erő és a fenyegetés. A hangja mély volt és mintha spanyol akcentussal beszélte volna az angolt, ugyanakkor tökéletes nyelvtani helyességgel. Ha bevándorló is volt, vagy jó iskolákat végzett, vagy régen élt már az országban és honfitársaitól eltérően igyekezett asszimilálódni.

-Gondolom, felesleges udvariaskodásnak tűnne, ráadásul azt hihetné, gúnyolódom, ha azt mondanám: örülök, hogy megismerhettem – szólalt meg egy angol lord udvariasságával.

Mit lehet erre válaszolni? Inkább meg sem szólaltam. Ő biccentett, mint aki pontosan átérzi a helyzetemet.

-Sajnálom, ha a fiúk esetleg durvák voltak, de ahogy mondani szokás, a cél szentesíti az eszközt. Maga fontos a rendőrségnek, én pedig tudni szeretném, hogy miért. Segíti őket, de nem ismeri magát senki a mi köreinkben, tehát nem közülünk való besúgó. Mégis, úgy hallottam, meglepően sokat tud a viselt dolgainkról. Nagyon szeretném tudni, hogy honnan. Ha besúgó van köztünk, aki magának adja le a drótot, akkor azt ki fogom szedni abból a jólfésült figurájából. Még ha utána már nem is lesz olyan jól fésült – tette hozzá apró vállrándítással és kissé gunyoros hangon, mint aki viccesnek tartja már magát az elképzelést is. Nem is csodálkoztam. Akkor hát bekövetkezett. Hiszen kezdettől fogva tisztában voltam vele, idővel fel fog tűnni valakinek, hogy szinte minden kihallgatáson ott vagyok én is, miközben a rendőrség nyilvánvalóvá tette, hogy nem tartozom a kötelékükbe. Előbb-utóbb fel kellett tűnjön valakinek, vagy el kellett jusson az alvilág főnökeihez az információ, hogy az embereik féltett kis titkai előttem nyílt titkok. Tulajdonképpen csak az volt meglepő, hogy ilyen hosszú idő telt el, mire végre valaki a kulisszák mögé akart nézni.

-Nem értem, miről beszél – nyögtem nehezen forgó nyelvvel. Tisztában voltam vele, hogy a tagadásnak ez a gyermeteg módja biztos út egy kiadós veréshez, de mi mást mondhattam volna.

-Látom magán, hogy tudja, ez rossz válasz volt. Megértem. Nyilván nehéz őszintének lennie hozzám. De had tegyek valamit világossá. Vagy elárulja, amire kíváncsi vagyok, vagy soha többé senkinek nem fog mondani semmit – érkezett a homályból egy megértő atya érzelemmentes válasza. A hangja szinte barátságos volt, annak ellenére, hogy a szavaiból életveszélyes fenyegetés áradt.

-Szóval, itt hagyom magával Remit, néhány alapvető kérdésre neki kell megadja a válaszokat. Ha nem szeretne vele beszélgetni, akkor választhat engem is. Most ugyan sürgős dolgom van, de azt hiszem, Remivel egyébként is jobban járna. Ő türelmesebb, tudja – állt fel egy apró sóhajjal. Egy másik sötét alak állt meg mellette, egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy már káprázik a szemem az éles fénytől, aminek a csóvájában ültem. Aztán magunkra maradtunk Remivel. A fény kicsit odébb mozdult, kevésbé lett bántó. Néhány pislogás után megpróbáltam szemügyre venni a türelmes beszélgetőtárs ábrázatát: Peter Gallagher kék szemének figyelmeztető pillantásával találtam szemben magam.

Már éppen meg akartam szólalni, amikor hozzám lépett és milliméterekre az arcomtól suttogni kezdett.

-Ha élve akarod megúszni, eszedbe se jusson nyilvánvalóvá tenni, hogy felismertél. Manuel emberei figyelnek odakintről, még ha nem is hallanak mindent, ami idebent elhangzik, de biztosan akad köztük, akiknek feltűnne, ha ismerősként üdvözölnél.

Hátravetettem a fejem, ami kívülről akár úgy is tűnhetett, mintha dacosan ellenkeznék. Későn jutott eszembe, hogy Peternek esetleg egy ütéssel kell honorálnia a viselkedésemet, de nem ütött, csak kiegyenesedett, aztán az ajtó felé távolodott. Még hallottam, ahogy odaveti valakinek:

-Megmondtam neki mire számíthat. Kapott egy kis gondolkozási időt, amíg elszívok odakint egy cigit. Addig Moira vigyen neki egy kis vizet, hátha attól beszédesebb lesz – morogta, mire valaki beleegyezően mormogott és megnyitottak egy csapot. A homályból egy nő lépdelt felém. Moira – a nő, akivel utoljára Marionál ültem szemben, miután Melanie hangján találkára hívott.

Teljesen összezavarodtam, aztán hagytam, hogy egy szívószálat dugjon sérült ajkaim közé és mohón megszívtam. Csapvíz volt, klóros és rossz ízű, de mégis mennyei mannaként mosta át a számat és torkomat.

-Köszönöm! Tehát Moirának hívják? – próbáltam beszélgetni vele, mire rám villant a tekintete és válasz nélkül magamra hagyott. Próbáltam összerakni ezt az információt és a közelmúltban történteket. Én annak idején azt hittem, Mendel bűntársa a nő, de ezek szerint ő csak egy apró csavar volt egy hatalmas gépezetben, melynek működését valószínűleg ő maga sem látta át. Kapott egy utasítást, amit végrehajtott. Ennyi volt a dolga és nem is volt többre kíváncsi. Talán pontosan tudta, hogy a tudatlansága az egyetlen dolog, ami megvédheti. A rendőrségtől és a saját társaitól egyaránt. Akkor viszont Mendel volt része egy nagyobb egésznek.

Peter aligha szívta végig a staubot, mert számomra legalábbis, túl gyorsan érkezett vissza. Dzsekijét ledobta a fal mellett egy székre, aztán körbejárt, akár valami vadászó medve. Az ujjait ropogtatta.

-Bocs, de attól lesz élethű a dolog, ha egy kicsit vérzel – nézett rám Peter talányosan. Sejtettem, hogy egyszerre élvezi a helyzetet és aggódik, hogy netán lebuktatom.

-Tedd, amit tenned kell! – morogtam.

-Ha a fogsorod közé veszed az ajkad, egy viszonylag gyengébb ütéstől is felreped – érkezett a szakmai jó tanács. Önkéntelenül is kipróbáltam, mire Peter sem késlekedett. Az ütés – szerintem – erős volt, semmi óvatosság nem volt benne. Igaz, nem szoktam hozzá, hogy pofán csapjanak. Biztos voltam benne, hogy Peter a Melanie iránti érdeklődésemet honorálta vele. Ha csak kettőnk között játszódott volna a játszma, nem izgatott volna annyira a dolog, bár biztosan rossz néven vettem volna az egyenlőtlen feltételeket. De Peter most beépített emberként nem játszhatta a puhány alakot. A társai nyilván figyelik, a főnöke eredményt vár el tőle. Érdekes érzés volt, ahogy a félelem jeges érintése a gerincemet borzolta. A következő ütésre végképp nem készültem fel. Peter ökle a szemöldökömet érte. Az érzékeny, vékony bőr azonnal megadta magát. Éreztem a fémes ízt a szám szélén és a szempillámon egyensúlyozó kis gömb zavarta a látásomat. Peter látványos, jó munkát végzett, miközben – ha egészen őszinte akarok lenni – a fájdalom nem is volt olyan erős. A szék karfájára támaszkodva a fülembe suttogott:

-Jönni fognak hamarosan a cégtől, de Manuel visszatértét meg kell várjuk. Őt akarják, és csak remélni merem, hogy nem kap előbb a pisztolyához, mint ahogy Melaniék lecsapnak rá. Ha van ötleted, amivel húzhatod az időt, tedd meg, de figyelmeztetlek, ne feszítsd túl a húrt, mert Manuel keze elég hamar eljár. És ő nem a látványra, hanem a fájdalomra utazik.

Odakintről zajongás hallatszott, öblös hangú röhögés, egy halk női sikoly. Moira alighanem egy vaskos tréfa áldozata lett. Készen állt a tervem. El fogom kápráztatni ezt a sunyi disznót, megkérem, fogja meg a karom, és a fejére olvasom az összes eddigi bűneit. Persze, ha hajlandó lesz. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek nem szeretik, ha beléjük látok. Lehet, hogy Manuel kíváncsiságát tökéletesen kielégíti, ha valamelyik emberével demonstrálom az adottságom.

-Ne szúrd el, mert nem biztos, hogy a segítségedre lehetek! – motyogta Peter, mielőtt a zajongó társaság betódult az ajtón. Manuel szem azonnal rám villant, aztán kérdőn Remi-Peterre. Ő hanyagul megvonta a vállát:

-Azt mondja, hajlandó beszélni, de nem biztos, hogy hinni fogsz neki.

-Fiam, fiam! – ült le velem szembe fejét csóválva a férfi. Kifejezetten utáltam az atyáskodó hangsúlyát. Volt benne valami, ami gyerekkorom szeretett apai emlékeinek meggyalázását jelentette. Nem voltam a fia, és keményen elhatároztam, hogy ezt megértetem vele is.

-Na, mondja! – mosolygott rám Manuel, de ez a mosoly hátborzongató volt.

-Van egy képességem – kezdtem bele.

-Remek. Nekem is. Például, messziről kiszúrom, ha valaki szórakozni akar velem, és időben elveszem ettől a kedvét – nyomta ki magát Manuel, ahogy felállt, és megtornáztatta a csuklóját.

-Nem viccelek! Be tudom bizonyítani – siettem elfeledtetni vele éledező harci kedvét.

-Hogyan? – vakkantott rám türelmetlenül.

-Had fogjam meg a kezét... vagy bárki másét – tettem hozzá, és nagyon reméltem, nem Petert fogja elém lökni áldozati bárányként. Róla ugyanis sok mindent nem szerettem volna elmesélni még nekik sem. –Az érintés útján belelátok az emberek gondolataiba, az emlékeikbe.

-Szórakozol velem? – ráncolta össze bizalmatlanul a szemöldökét.

-Be tudom bizonyítani – ismételtem magam.

-Remi! – intette mellém Petert. Basszus, ez a legrosszabb, amit tehetett – gondoltam magamban, de Manuel folytatta: -Szabadíts ki az egyik kezét! – intett felém. Remi láthatóan aggodalmasan  engedelmeskedett. Ahogy előre nyújthattam a jobb kezem, szinte csikorogtak az ízületeim. Teljesen elgémberedett a karom, ezért az ujjaimat is megtornáztattam. Manuel félretolta Petert, majd közelhúzta a széket és leült rá.

-Hogy csináljuk?

-Megfogom a kezét – motyogtam, és igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy elfintorodjak a kissé nyirkos tenyér érintésétől. Úgy ültünk ott, mint két barát, kéz a kézben. Manuel merőn nézett engem, én lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a férfi erőszakos emlékei átmossanak. Néhány kevésbé erőszakos emlék is felbukkant a vértenger szélén. Peter nem viccelt, a főnöke valóban örömét lelte a fájdalomokozásban. Egy hosszú, sötét hajú csinos lányról szóltak a szelídebb emlékek, aki a közelmúltban ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját. Manuel lánya. A királylány, akit csupa megfélemlített barát és barátnő vett körbe élete egyik legnagyobb ünnepségén, megannyi őszintétlen gratuláló. Kevesen voltak a meghívottak között, akik szívből együtt örültek a lánnyal, aki nem tehetett róla, kinek az ivadéka. A party egy csodás parkkal körülvett hatalmas házban zajlott, amelyet fegyveresek őriztek. Úgy döntöttem, ez a legbiztonságosabb emlékkép, amiről beszélhetek az apának. Nem akartam a leszámolások és kétes ügyletek szövevényes ügyeiben turkálni. Talán az érintett nem a legmegfelelőbb módon reagál. Nem, egy gyerekzsúr biztonságosabb terep lehet.

-Mi van, kis mágus! – dörrent rám Manuel, miközben valósággal kirántotta a kezét a tenyeremből. –Szórakozol velem, fiú. Nincs tapperolás! Vagy mondasz végre valamit, vagy másképpen bírlak beszédre.

-A lánya születésnapi partiján pávák sétáltak a parkban – szóltam közbe, mielőtt végképp felhúzza magát.

-Remi! – dörrent rá Peterre, aki idegesen figyelt. –Moiránál van egy magazin, amiben megjelentek a képek. Hozd ide azonnal!

Pár pillanat múlva már a kérdéses lapot lapozgatta. Ujjával csettintett egyet, mire az egyik embere egy szemüveget nyújtott feléje. Orrára biggyesztette az aranykeretes szemüveget és a magazinba mélyedt. Végül diadalmasan fordította felém a lapot. -Ebben láttad, te kis tetű a képet, mi? – kérdezte gunyorosan. A fotón néhány fiatal lány szerepelt, kivétel nélkül idősebbnek sminkelve, mint ahány évesek lehettek. Mellettük egy páva éppen kiterítette tollazatát, megrázva a pávaszemektől telehintett palástot. Basszus, szóval benne volt az újságban! Akkor ezzel aligha sikerült elnyernem a bizalmát.

-Várjon! Én ezt a magazint még sosem láttam, de ... megpofozott egy pincért, mert leöntötte a lánya egyik barátnőjének a ruháját.

Manuel unott tekintete egy pillanatra felélénkült.

-Kitől hallottál erről?

-A keze ... – biccentettem feléje.

-Hülyeség! Mondj nekem valami olyasmit, amiről nyilván nem beszélt senki, sem a lányom, sem az idióta barátai.

-Elkésett az ünnepségről, mert véres lett az inge és az öltönyéhez illőt egyenesen az üzletből hozatta. A szobalánynak pedig még ki is kellett vasalnia, mielőtt felvette – hadartam egy olyan részletet, amely az emlékei között bőven tartalmaztak obszcén szavakat és kellő mennyiségű dühöt. -Ráadásul az ember, akit kihallgatott, nem tudott információval szolgálni, mert megállt a szíve, mielőtt megtörhette volna.

Manuel megdermedt. Ez már nyilvánvalóan olyan információ volt, amiről csak egy nagyon szűk kör tudhatott. Egyértelműen elképedt.

-Ilyen nincs! Ilyen nem létezik? Mi a franc vagy te? Valami gondolatolvasó? Pedro! Fogd meg a kezét! – lökte elém az egyik emberét.

-Összetörte a kocsit, amikor az előbb elmentek valahova. De maga nem abban a kocsiban ült.

Manuel valósággal félrelökte Pedrót. –Ilyen nincs! Te egy valóságos kincs lehetsz a zsaruknak. Hogy a fenébe csinálod? Talán dolgozhatnál nekem. Akkor biztosan tudnám, ha valamelyik emberem kidumál a családból. Te lehetnél az én személyre szabott hazugságvizsgálóm. Mennyit kérsz? Első részletnek talán elég lenne az is, hogy meghagyom az életedet – röhögött öblös, mély hangon a férfi. Zavarban voltam. Nem fogadhattam el az ajánlatát, még időlegesen sem, de tudtam, az életem múlhat a válaszon. Az mentett meg, hogy Manuel újra leült velem szemben és hitetlenkedve ismételgette:

-Ilyen nincs!

-De van! – harsant az ajtóból egy ismerősen csengő hang, Melanie Bolton hangja. Egész hadsereg vette körül. Senki nem értette, hogy tudtak ilyen zajtalanul a közelünkbe férkőzni, csak az lehetett, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a főnök és a köztem lezajló párbeszédet. A mutatványom minden más érzéküket elnyomta, ahogy győzedelmeskedett a kíváncsiságuk. Peter óvatosan hátrált, kezeit felemelve, megadásra készen. Manuel pedig lehunyt szemekkel igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Tudta, hogy pillanatnyilag vesztésre áll, de biztos volt abban is, hogy legkésőbb egy órán belül a jól fizetett ügyvédei kihozzák. Egy problémája lehetett csak, én túl sokat tudtam. A szeme Pedróra villant, aki megértette, a kocsi összetörését most kell törlesztenie. A pisztolyához kapott és még mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, rám lőtt. Peter villámgyors reflexe mentett meg, aki még éppen elérte a lövésre nyújtott kart. A lövedék célt tévesztett, fájdalmas horzsolást okozva a halántékomon, de elkerülve a létfontosságú szerveim. Pedro pedig holtan rogyott össze a válaszként felharsanó össztűznek köszönhetően. Drága koccanás volt, futott át az agyamon, még mindig sokkolva a közvetlen életveszélytől. Manuel tágranyílt szemében a felismerés dühös állatként gomolygott: a mindig megbízhatónak hitt jobb keze, Remi volt a besúgó, akit éjt nappallá téve keresett eddig. A kígyó a mellén fészkelt, és ő nem vette észre. Úgy látszik, berozsdásodott. De a tekintete egy gyilkos ígéret volt, hogy ezt a leleplezést Peter még megkeserüli.

Melanie határozottan bilincselte össze a férfi kezét, a többiek pedig engedelmes birkanyáj módjára terelték ki a bandatagokat.

Az a bizonyos "pofám leszakad"-helyzet :(

Roppant szégyellem a nagy hallgatást! El sem hinnétek, milyen sokszor jut eszembe, hogy tartozásom van az errejárók felé. De ... nem mentegetőzésként, de zajlott az élet, ezer feladat volt, amik kicsit háttérbe szorították a friss írást. Mindenesetre ígérem, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Még egy kis türelmet kérek, már belekezdtem az írásba, de ilyen hosszú hallgatás után többet érdemeltek 2-3 oldalnyi terjedelemnél. Úgyhogy hajrá, olvassátok újra az elejét, hogy képben legyetek a folytatásnál!

Addig is egy kis zene  :)

Nem feledkeztem meg az ígéretről!

Hamarosan jelentkezem a folytatással, addig is boldog karácsonyt minden erre járónak!