Zongorajáték 3.

 – Ezt látnod kellett volna! – sugdolózott Loretta a férjének, miközben mellette könyökölt az asztalnál, amíg a férfi evett. – Ha azt mondom helyes fiú, akkor még csak közel sem járok a valósághoz. Csak fele annyira tudjon zongorázni, mint ahogy kinéz, akkor koncerttermeket fog megtölteni. A járása még nem tökéletes, de ekkora baleset után igazán rosszabb is lehetne. Sylvie ugyan nem mondott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy valamin összeveszhettek és eljött a lányod után, hogy bocsánatot kérjen tőle. Ő meg amilyen, persze azonnal megbocsátott. Olyan helyesek voltak, ahogy bevonultak ide vacsorázni. Szegény srácnak a gyomra is korgott, mielőtt Sylvie megjött volna, aztán persze az idegességtől egy falat sem ment le a torkán, amikor meg kibékültek, már örültem, hogy egy adagot félretettem, mert neked nem is jutott volna. Nem azért mondom, de a lányodnak is határozottan meghozta az étvágyát a váratlan vacsorapartner. Úgy ettek itt, mint két építőmunkás. Persze, nem őrizgettem itt őket, mert nehogy azt higgyék, hogy hallgatózom, de azért láttam, amit láttam.

– Jézusom, Lore… – forgatta a szemét George Deaver, ahogy a felesége özönvízként áradó beszámolóját hallgatta. – A srác lemondott a további kezelésről, tegnap hívott a gyógytornász, úgyhogy ne ájulj el tőle nagyon. Ha ilyen makacs, önfejű kölyök, többet árthat magának és a lányodnak is, mint kellene. Sylvie pedig remélem, értelmesebb annál, hogy egy csinos arctól hagyja magát elvarázsolni.

– De hát miért tette volna? – ráncolta a homlokát elgondolkozva az asszony, mire a férje a szemüvege felett átnézve megcsóválta a fejét.

– Nem is kérdés, én megmondtam előre, hogy nem jó ötlet jótékonykodni valakinek a háta mögött. Nyilván megtudta, hogy ki áll az adomány mögött, és nem volt hálás érte. Lehet, hogy később megjött az esze, de előtte nyilván kikérte magának, hogy bárki szánalomból fogja a kezét. Csak ti ketten a lányoddal vagytok olyan jóhiszeműek, hogy azt ne mondjam,  naívak, hogy azt hiszitek, mindenki örül, ha beleszólnak az életébe. Ez a kölyök egy valamiben elismerésre méltóan viselkedett. Tudta, hogy hol vannak a határai és nem akart tovább nyújtózkodni, még ha ez a saját jól felfogott érdeke is lett volna. Ha a főiskolán kapott volna bármi segítséget, nyilván másként fogta volna fel, de ez így túl személyes volt. Nem kiérdemelte, csak szerencséje volt, hogy a lányodnak ez volt a kívánsága. Mint férfi, abszolút meg tudom érteni az ellenkezését.

– Mint férfi... – horkant fel nem túl nőiesen az asszony. – A ti férfiasságotok…, már úgy értem, a makacs öszvér hozzáállásotok… Megsérült, magára maradt, és egy lány, akinek nem közömbös az ő hogyléte, mellé állt. Hogy ezt anyagilag is megtehette? Hát, istenem, vannak ennél nagyobb csapások is. Miért kell mindennek akkora feneket keríteni és állandóan a büszkeségetekre hivatkozni? Egyszerűen csak nem tudjátok elviselni, ha egy nő tesz értetek valamit. Ezzel pedig csak a kisebbségi érzéseteket palástoljátok, vedd tudomásul! Mert csak hinni szeretnétek magatokról, hogy ti vagytok a teremtés koronái. Miközben mi nők teljesen egyenértékűek vagyunk veletek. Társak. Jóban és rosszban.

– Lore! – tette fel a kezét a férfi, megakasztva a felesége modernkori szüfrazsett-beszédét. –Ők még nem társak, akiknek jóban és rosszban egymás mellett kell állniuk. Még csak nem is járnak, ha érted, mire akarok kilyukadni. Barátok … esetleg.

– Na, látod, erre mondom én, hogy ti férfiak nem értetek semmit. A lányod szerelmes ebbe a fiúba. Az a mafla férfi-kezdemény pedig szintén szerelmes a lányodba, még ha ezt esetleg ő maga sem tudja. Máskülönben nem lett volna fontos a számára, hogy sutba vágja a fene nagy férfias önérzetét, idejöjjön, csak azért, hogy Sylvie megbocsásson neki. És csak hogy tudd, ha rám így nézne egy barátom, te lennél az első, aki villámló szemekkel figyelmeztetnéd, hogy eszébe ne jusson barátságnál többet remélni.

A férfi mosolyogva nézte a felesége harciasságtól kipirult arcát, ahogy szerelemről beszélt, a lányuk szerelméről. Azt hitte, ha egyszer elérkezik ez a pillanat, sokkal rosszabbul fogja viselni, de most csak arra tudott gondolni, szerencsés lesz az a kölyök, aki Sylviát megkaphatja, mert a lányuk az anyja kiköpött mása volt. Ugyanolyan lobbanékony, de a hitében és az érzéseiben a végsőkig megingathatatlan. Mellesleg pedig gyönyörű. Ezzel az utolsó gondolattal a fejében száműzte az estére tervezett munkát a következő órákból, és kézenfogva az emelet felé indult a feleségével. Amikor az első lépcsőfokra lépett, elmosolyodott, Sylvia szobájából a hegedű hangja szűrődött ki. A lánya újra játszott. Nemcsak gyakorolt, ez szívből jövő játék volt. Sylvia boldog volt.

*

Peter vett néhány mély levegőt és a karja erejére bízva a teste súlyát, felvonszolta magát a lépcsőkön a lakásáig. Na igen, az egyenesen járkálás még nem jelenti azt, hogy minden rendben. Fogalma sem volt róla, hogy a lépcsőzés ennyire más terhelést jelent majd. Kicsit túlkalkulálta az erejét ezzel a kirándulással, mégis minden pillanata megérte – döntötte el magában. Sylvia reakciója a délutáni sértett, könnyes szemvillanás után határozottan meglepte és eltompította benne a lány családjának beavatkozása felett érzett mérgét. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap felhívja Jeremyt és megkéri, hogy folytassák a munkát. Egy férfinak legyenek elvei és ragaszkodjon a kimondott szavához! Viszont az, hogy nem veszi igénybe szakképzett terapeuta segítségét, azt sem jelenti, hogy fel kéne adnia a dolgot. Éppen eleget gyakoroltak már együtt, hogy magától is követni tudja a gyakorlatokat. Mindenesetre a mai kiruccanással kipipálhatja a gyakorlást, döntötte el fáradtan, ahogy a fürdőszobáig elvonszolta magát. Már csak annyi ereje maradt, hogy a zuhany alatt néhány megváltó perc alatt lemossa magáról a megerőltetés izzadtságát, aztán úgy, ahogy volt, egy szál törülközővel a csípője körül, eldőlt az ágyán. Az utolsó gondolata az volt, hogy Sylviának milyen csodálatos zöld szeme van, aztán szinte rajtaütésszerűen elaludt.

*

Sylvia a csillogó hangszerre fektette a vonót és rákattintotta a tok fedelét. Végigsimított rajta, egyszerre adózva elismeréssel a kiváló hegedűnek, amellyel öröm volt a játék, és a művészi kézimunkának, amivel gondos kezek a tokot készítették. Mestermunka volt, egyedi darab, és azon túl, hogy tökéletesen védelmezte a rá bízott hegedűt, még a szemet is gyönyörködtette. Az ilyen boldog pillanatokban ennek is tudott örülni. Lám, jól ítélte meg Petert. Az az indulattól fűtött alak, aki délután a lelkét törte darabokra, nem ő volt, csak a sötétebbik énje. És kinek ne lenne egy sötét oldala? Mindenkinek van! Még Mr. Novotnynak is, aki a hegedű tanára volt és időnként furcsa, kellemetlen érintésekkel nyúlt feléje. Ha semmi másért, hát ezért is igyekezett tökéletesen tartani a hangszerét és a lehető legjobban előadni a házifeladatként kapott darabokat. Így igyekezett elkerülni az idős mester göcsörtös ujjainak érintését. Nem mintha Mr. Novotny erőszakos lett volna, egyszerűen csak kellemetlen volt a közelsége, ahogy a tenyerét a lapockái közé téve javította ki a tartását, vagy az állát az ujjai közé fogva fordította volna az arcát. Bizonyára volt értelmük ezeknek az érintéseknek, de ő megborzongott, valahányszor az öreg feléje nyúlt. Mint ahogy megborzongott akkor is, amikor Peter megfogta a kezét, de Istenem, mennyire más borzongás volt ez! Amióta ismeri, még szinte nem is értek egymáshoz. Néhány kézfogás, egy-egy óvatlan simítás a fiú vállán, amikor még a kerekesszékben ült, ennyi volt a testi kapcsolatuk, mégis minden pillanatot fösvényen őrzött az emlékei között. Ez a mai azonban messze különb volt valamennyi korábbinál. Peter a kezei közé fogta az ő kezét és úgy kért bocsánatot. Abban a pillanatban úgy érezte, bármit meg tudna neki bocsátani. A közös vacsora alatt aztán már nem értek egymáshoz, mintha attól féltek volna, hogy az az apró szikra, ami ott a lépcső aljában életre kelt, futótűzként emésztené el őket, ha tápot adnának neki.

A vacsora amúgy maga volt a mámor és a kínszenvedés egyszerre. Egymással szemben ültek, anya persze kitálalta nekik az ételt, aztán csendesen elnézést kért, hogy vissza kell hívnia valakit, és magukra hagyta őket. Ott maradtak kettesben, halkan falatozva és szenvedve, mert mindkettőjük elkövette azt a hibát, hogy szemével követte a másik mozdulatát egy-egy olyan pillanatban, amikor úgy hitte, feltűnés nélkül teszi. Most már biztos volt benne, hogy Peter is észrevette, ahogy elnyíló szájjal tartja vissza a levegőt, ahogy a fénylő villa eltűnt a fiú fogsora mögött, vagy ahogy az ujjáról lenyalja a szaft egy csöppjét. Idegességében izgett-mozgott, de ezzel csak azt érte el, hogy váratlanul egymáshoz ért a lábuk, és ettől úgy lemerevedett, mint nyuszi a reflektorfényben. Nagyot nyelt, ivott, de azt meg mellényelte, aztán köhögött keservesen, végül feladta és eltolta maga elől a tányért. Csak akkor vette észre, hogy annyit evett, mint egy dokkmunkás, akkor meg ettől jött zavarba. De Peter csak ült vele szemben, halvány félmosollyal a szája sarkán, lazán hátradőlve, elégedetten sóhajtva a kitörölgetett tányér felett. Zavarában felállt és töltött a jegesteából mindkettőjüknek. Végül Peter a hajába túrva nagyot sóhajtott.

– Haza kell mennem!

– Persze, tudom – motyogta pirulva, ahogy eszébe jutott, Peter még a szobáját sem látta. De most nem is fogja, ebben is biztos volt. Ha semmi másért, akkor amiatt a fránya lépcsősor miatt, ami neki nem okozott problémát, de felesleges megerőltetés lett volna a fiú számára.

– Holnap is eljössz? – kérdezte Peter, miközben a szék támláját markolászta. Sylvia nézte a hosszú ujjakat és arra gondolt, inkább a kezem fogd meg újra!, aztán csak bólintott. – A szokott időben.

– Nem akarom zavarni a mamád. Majd mondd meg neki, hogy isteni volt a vacsora és hálásan köszönöm.

– Megmondom.

– Apádat meg majd felhívom. Nem akarom, hogy hálátlannak tartson, azért meg akarom köszönni neki az eddigieket, de nem szeretném, ha tovább is fizetné Jeremyt.

– Ebben úgysem értünk egyet, de te tudod – vont vállat a lány.

– Így van. Én tudom – mosolyodott el Peter, mire Sylvia a szemeit forgatta.

– Van különbség tudás és tudás között. Ezt speciel rosszul tudod. De nem akarlak meggyőzni, nem szokásom vesztes csatákat erőltetni. Pasi vagy, fafejű, aki csak a saját kárán hajlandó tanulni. Akkor majd rájössz, hogy senki nem akart neked rosszat.

– Tudom. Nem is azért, csak …, értsd meg, ez nekem fontos. Biztosan akad valaki, aki nálam jobban rászorul a segítségre. Én megoldom, hidd el!

Sylvia úgy döntött, válasz nélkül hagyja a fiú szavait, mert ebből csak újabb veszekedés lenne, és semmi kedve nem volt veszélybe sodorni a tűzszünet eredményeit. Peter itt volt, bocsánatot kért, és számít rá, hogy holnap is találkozzanak. Ennél többet nem akarhatott a mai naptól. Abban igazat mondott, hogy nem szokása vesztes csatározásokba bonyolódni, de azt már nem kötötte a fiú orrára, hogy amikor harcba indul, olyankor azonban biztos a győzelemben. És ez az időleges visszavonulás is a harca része volt, még ha Peternek erről fogalma sem lehetett. Amikor a fiú mögött bezárult az ajtó, örömében körbeperdült, aztán kis tánclépésekben felsietett a lépcsőkön. Hetek óta először nem gyakorolt, hanem játszott a hegedűjén, azt képzelve, hogy hamarosan együtt zenélhetnek; és a közös zenélés örömét talán nem is olyan sokára felcserélhetik majd más örömökre is.

*

– Fullasztó ez a meleg! – legyezte magát Sylvia. Peter lakásának hiába volt nyitva minden ablaka, a levegő fojtogatóan állt, még egy enyhe szellő sem rezdült, hogy enyhet adjon. – Menjünk le a parkba, ott biztosan jobban jár a levegő! – nézett a zöld lombkorona irányába, ami alól a szökőkútnál pancsoló gyerekek zsivalya hallatszott fel.

– Nem akarok lépcsőt mászni – morgott az orra alatt Peter.

– Napok óta ezt mondod – nyafogott a lány. – Idebent meg lehet őrülni, te is jobban éreznéd magad, ha egy kicsit kimozdulnál. És egyébként sem először másznád meg ezeket a lépcsőket; fogd fel testgyakorlásként, ha már olyan fafejű vagy, hogy Jeremyt azóta sem hívtad fel.

– Ne kezdd már megint! – csattant fel a fiú hangja. Sylvia láthatóan nem tudja elengedni a gumicsontot, mert minden találkozásuk során legalább egy alkalommal szóba hozta a gyógytornászt. – Úgy látszik, neked hiányzik a srác, ha állandóan őt hiányolod – húzta el a száját és várta, hogy Sylvia kikérje magának a gyanusítást, de a lány hallgatott. Nofene, a végén még beletrafált? – Tetszik? – kérdezte, és igyekezett közömbösnek feltüntetni a kérdést, bár a gyomra összeszűkült, amíg a válaszra várt.

– Kicsoda? Jeremy? – kérdezett végül vissza Sylvia, aztán megvonta a vállát. – Helyes srác,  de nem az esetem – tette hozzá halkan, mert biztos volt benne, hogy Peter itt nem fogja abbahagyni a piszkálódást.

– Miért, milyen srác a te eseted? – érkezett is a kérdés, ahogyan számított rá.

– Nem tudom, szőke, sportos, azt hiszem – nyújtotta ki a nyelvét a fiú háta mögött. Ha azt akarta hallani, hogy pont olyan, mint ő, akkor ezt az elégtételt juszt se fogja megadni neki, még ha igaz, akkor sem.

– Sportos… – morogta Peter és a saját béna lábaira gondolt, amelyeket még mindig nem érzett elég erősnek ahhoz, hogy legalább sétálni tudjon velük, nemhogy biciklizni vagy túrázni. Aztán önkéntelenül is sötét hajába túrt…, szőke, na hiszen, akkor mi a fenéért lóg itt állandóan, ahelyett, hogy álmai hercegét hajkurászná?

– Nincs kedved játszani egy kicsit? – lépett a zongorához, de Sylvia türelmetlenül csapta le a tetejét. Sok mindenhez lett volna kedve, a zenélés most kivételesen nem tartozott ezek közé. Egy héttel ezelőtt zarándokolt el hozzá Peter, és aznap este azzal a jó érzéssel ringatta magát álomba, hogy végre megtört a jég, a fiú is elismeri, hogy valami van köztük, de az azóta eltelt napok bebizonyították, hogy már megint túlságosan előre szaladt a képzelete. Peter ugyanúgy beérte beszélgetéssel, a hülye krimijéről való érdeklődéssel, mint korábban. Nyoma sem volt annak a már-már érzéki feszültségnek, ami a vacsora alatt közöttük vibrált.

– Nem, nincs kedvem zenélni. Már attól is folyik a hátamon a víz, hacsak a zongorára nézek. Menjünk le a parkba! – tért vissza az eredeti ötletéhez. Peter fáradtan nézett rá. Nincs értelme ezzel a lánnyal vitatkozni, mert a végtelenségig tudja mondani a magáét – sóhajtott magában. Úgy döntött, egy csipet igazsággal próbálkozik, hátha a megértésére tud játszani.

– Igazság szerint, nincs kedvem közszemlére tenni a lábaim.

– Miért?  szakadt ki a döbbent kérdés Sylviából. Őszintén nem értette, mi a fiú problémája. Tekintete végigsiklott a könnyű sortból kivillanó férfias vádlikon. A sötét szőr vonzotta a tekintetét, fizikai fájdalmat okozva, hogy visszafogja kalandozásra vágyó kezeit. Úgy képzelte, hogy selymes lehet a tapintásuk, de meggyőződni persze nem volt mersze a dologról.

Peter megfordult és leereszkedett a pianínó előtt álló kis padra. Kinyújtotta maga elé a lábait és drámai mozdulattal végigmutatott rajtuk. – Szerinted miért?

Sylvia a műtétek hegére pillantott és az égési sérülések rózsaszín friss bőrére. Na igen, a látvány vonzotta a tekintetet, de nem keltett benne semmi ellenérzést. Nem is értette Petert, amiért hiúsági kérdést csinál a dologból. A lábai pontosan úgy néztek ki, mint akinek volt egy fájdalmas találkozása egy furgonnal. Örülnie kéne, hogy ennyivel megúszta, mert akár el is veszthette volna a lábait. Akkor aztán bujdoshatna a nagyvilág elől.

– Még mindig nem értem – vonta meg a vállát és Peter szemébe nézett. – Ez csak egy sérülés. Ettől te még egy vonzó pasi vagy, a lábad meg majd meggyógyul. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiú vagy… – sóhajtott és pirulva elfordult, ahogy visszhangzott a fejében az óvatlanul kimondott vallomás: „ettől te még egy vonzó pasi vagy”.

Peter nézte egy ideig a lány alakját, ahogy az ablakon át vágyódva nézi a parkbeli nyüzsgést, aztán nehézkesen feltápászkodott. „Vonzó pasi vagy” – csengett a fülében a halk vallomás; és egy beszari pasi is – tette hozzá gondolatban, amitől aztán persze azonnal bizonyítani akart. Ha Sylviának ez a vágya, akkor park, legfeljebb majd a fűben heverészve nézik, ahogy a többiek rohangálnak a friss levegőn. Vasárnap délelőtt volt, úgyhogy jó eséllyel egy talpalatnyi szabad helyet sem találnak, de egy próbát megér. A kanapéról felnyalábolta a kis takarót, zsebében megcsörgette az aprót, aztán az ajtó fel indult.

– Na, gyere! Ha ennyire akarod ezt a sétát, akkor menjünk!

A lány meglepve fordult meg, aztán mosolyogva utána táncolt. – Na végre! Már azt hittem, semmivel se tudlak rávenni, hogy ebből a gőzfürdőből kimozduljunk egy kicsit.

A lépcsőházban türelmesen várta, hogy Peter óvatosan kapaszkodva learaszoljon a lépcsőkön, aztán tartotta a nehéz kaput. Odakint Peter megtorpant, ahogy Sylvia lendületesen a zebra felé indult.

– Hé, Sylvie, jöjjek én is? – kiabált után, mire a lány a szemét forgatva visszalépdelt mellé.

– Bocs, csak olyan soká várattál, hogy türelmetlen vagyok. De persze, együtt megyünk.

– Az biztos – mondta a fiú és erős szorításával a lány keze után nyúlt és kézenfogva lépdelt vele előre. Sylvia vére feldübörgött, ahogy a fiú meleg tenyere az övére simult. Na végre! Erre várt már egy hete, de hiába. Már azt hitte, csak egy álom volt az az este, otthon a konyhájukban. A fiú a saját lakása falai között szó szerint is a maga falai mögé vonult vissza, tartózkodva minden személyes megjegyzéstől és érintéstől. Most azonban mintha apró repedések mutatkoztak volna ezen a falon, és ennek egyik ékes bizonyítéka volt szorosan összefonódó kezük.

Peter kíváncsian várta, mikor kell majd Sylviát újra visszafognia, de a lány azonnal alkalmazkodott a ritmusához és békésen andalogva kéz a kézben lépdelt mellette, mintha csak arra várt volna, hogy beléje kapaszkodhasson. A takaróval a hóna alatt ballagott, és érezte, ahogy a puha anyagtól szinte meggyulad az oldala. Jól sejtette, a park dugig volt sorstársakkal, akik már nem bírták a betonfalak közti forróságot. Itt, a fák lombkoronájának oltalmában tényleg sokkal kellemesebb volt a levegő. Leterítette a takarót egy árnyékos helyre közel a szökőkúthoz, aztán amikor Sylvie már törökülésben ült a földön, rávigyorgott.

– Mindjárt jövök – mondta és elindult a Park bejáratához közeli fagyis felé. – Milyet kérsz? – kiabált vissza, mire a lány nevetve széttárta a kezét: – Mindegy, csak sokat.

Peter hamarosan a kezében lévő tölcsérekre koncentrálva bicegett visszafelé. A hőségben a hűs édesség gyors olvadásnak indult, ezért kénytelen volt hol ebbe, hol abba belenyalni, de még így is úgy érezte, lassan mindene ragad, mire a lányhoz ért.

– Bocs, nem tudtam gyorsabban hozni, kicsit olvad – nyújtotta Sylvia felé a fagyit.

– Semmi baj, így a legjobb... – vigyorgott a lány, miközben mohón nyalogatta a gyümölcsdaraboktól hemzsegő kupacot. Peter egy ideig elgondolkozva nézte, aztán észbekapott, ahogy a saját adagja csöpögni kezdett. Letérdelt, aztán lassan elhelyezkedett a lány mellett. Úgy ették a fagylaltot, mint a gyerekek, nem törődve vele, hogy ragacsos édesség tapadt már az ujjaikra, az állukra, de még Sylvia lábára is.

– Azt hiszem, a végén mehetünk fürödni a szökőkútba – kuncogott a lány, majd egy váratlan mozdulattal a fiú szája sarkából is letörölt egy kis foltot, aztán leszopogatta az ujját. Ez volt az a pillanat, amikor Peter az éppen mellettük landoló labda után rohanó kutyusnak odakínálta a szétázott tölcsért. A csokoládé színű labrador egyetlen nyelettel tüntette el a váratlan ajándékot, aztán felkapta a labdáját és már rohant vissza is a gazdájához. Peter bocsánatkérő mosollyal integetett oda az idős tulajdonosnak, aztán minden figyelmét Sylviának szentelte, aki akkurátusan nyalogatta az ujjait. Elkapta a lány kezét és a kifordított tenyért vizsgálgatva elnevette magát.

– Úgy ettünk, mint az óvodások. Ha ezt tudom, kölcsönkérhettünk volna tőlük egy partedlit – intett egy fiatal pár felé, akik egy bébit etettek kacarászva. A láthatóan sárgarépát is tartalmazó bébiétel színesre festette a takarójukat, amin ültek. Sylviát azonban nem érdekelte a szomszédok maszatolása. Csak a fiú érintésére tudott koncentrálni, aki még mindig tartotta a kezét és amíg beszélt, ajka egyre csak közeledett a lány csuklója felé. Amikor a nyelvével lenyalta az eperfagylalt maradékát, Sylvia nagyot nyelve szuggerálta a saját csuklóját. Úgy tűnt, mintha az erek vitustáncot jártak volna a vékony bőr alatt, ő pedig szinte látta, ahogy torkában verő szívének ritmusa ott lüktet a fiú nyelve alatt.

– Messze van a szökőkút – suttogta Peter, aztán időt hagyva a lánynak a visszavonulásra, lassan Sylvia felé hajolt. Egy pillanatot még várt, hagyva, hogy kitisztuljon a lány tekintete, lehulljon róla a meglepetés béklyója. Amikor pedig ez megtörtént, önmagát megadva ennek az új kihívásnak, hagyta, hogy Sylvia húzza magához a fejét.

Ahogy a szájuk összeért, megszünt körülöttük a világ. Nem volt madárcsicsergés, kutyaugatás, gyermekvisongás és –sírás, nem volt vízcsobogás és távolból idehallatszó dudaszó. Csak a pillanat volt, egy égő érzés az ajkakon, és kihagyott szívdobbanás. Aztán ahogy elváltak, hirtelen visszatért köréjük a nyüzsgés, mint ahogy a lelkükbe a zűrzavar.

– Ne haragudj! – motyogta Peter, és ahogy Sylvia keze lehullott róla, tudta, ez volt a legrosszabb, amit ebben a pillanatban kiejthetett a száján. Lehunyta a szemét és hanyatt dőlt a takarón. Két keze a saját hajába markolt, aztán hasizmai újra ülő helyzetbe rántották. Tudta, hogy már elkésett a helyesbítéssel, de látta a lány fájdalmas tekintetén, hogy valamit mondania kell, ha nem akarja, hogy Sylvia futva meneküljön a közeléből. – Nem úgy értettem, csak …, barátok vagyunk és nem lett volna szabad azt hinnem, hogy ez valami más. Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy ez az egész összetörjön, csak azért, mert a pillanat magával ragadott. – á, bassza meg, ez így egyre rosszabb! – gondolta elkeseredetten, ahogy Sylvia remegő száját nézte, mert a szemébe már nem is mert mélyedni.

– Én csókoltalak meg – motyogta a lány vörösen, mint akit a nap perzselt meg. Momentán úgy is érezte magát, mint Ikarosz, aki túl közel repült a naphoz. A zuhanást mindenképpen átélte.

– De nem tetted volna, ha én nem …, szóval … – nyúlt a lány keze után Peter és ujjával végigsimított a hevesen lüktető éren a csuklóján.

– Nem tudhatod – vont vállat Sylvia. Nem értette a fiút. Számtalanszor volt tanuja, ahogy könnyedén, játékosan engedett meg magának, vagy éppen egy merészebb lánynak, ennél jóval többet is bent a suliban, egy-egy szenvedélyes ölelkezés után maga mögött hagyva álmodozó tekintetű lányokat. Most akkor mi ez a tamáskodás egyetlen – bár igaz, hogy fergeteges – csók miatt? – Tudod mit? Játszunk! Találjunk ki történeteket körülöttünk az emberekről! – fordult el Petertől, hogy rendezhesse az arcvonásait. Nem akart csalódottságot érezni, amiért a fiú így tönkretette az elmúlt pillanatok szépségét, de egyelőre két dolog között választhatott. Vagy úgy csinál, mintha nem lenne jelentősége, vagy feláll és hazamegy, aztán még a környéket is elkerüli, Peterről nem is beszélve. Érthetően a kérdés már abban a percben eldőlt, ahogy felvetődött benne. Marad és próbál türelmesen várni, hogy Peterben is megszülessen a felismerés, ők ketten összetartoznak…, nemcsak mint barátok.

Peter a fatörzsnek dőlve nézte Sylvia egyenes gerincét. Tudta, hogy ez a játék csak terelés, időnyerés, és hálás volt érte. Azon sem csodálkozott volna, ha a lány feláll és szó nélkül kisétál a parkból és az életéből. Az utóbbi időben igazán mindent elkövetett azért, hogy ez így legyen, és egyelőre még nem értette, egyáltalán miért próbálkozik, és miért nem működik a dolog. Hol van Sylviában az a sokat emlegetett női hiúság és büszkeség, amelynek már sikítva kellene tiltakozni az ő bunkósága ellen? Nem mintha ezt akarta volna, mert a szíve mélyén tényleg kapaszkodott a lányba, csak még önmagának sem akarta bevallani, miért.

– Az a negyvenes fószer ott a víz mellett egy titkosügynök abban a fekete napszemüvegben. Ha még ebben a hőségben is zakó van rajta, akkor hátul alighanem egy Magnumot rejteget a nadrág derekába rejtve. A fülhallgatójában pedig a társai nyomják neki az instrukciókat – mondta már-már közömbösen, mintha percekkel korábban nem az érzékiség vibrált volna közöttük. Sylvia a kezét bájosan a szeméhez emelve vizsgálgatta egy ideig a célszemélyt, úgy döntve, belemegy a játékba, amit ugyan ő maga javasolt, de csak kínjában; aztán elmosolyodott.

– Ó, nem! A te titkosügynököd inkább csak egy unatkozó irodista innen a közelből, akinek már elege volt a légkondicionáló hidegéből és az ebédidejében itt hűsöl.

– Vasárnap van, ilyenkor nincs nyitva a közelben egyetlen iroda sem – tromfolta le a lányt, aki megrántotta a vállát.

– Ha játszunk, akkor az időpont nem számít.

– Na, nem! Játék közben nem hozunk újabb szabályokat! – horkant fel Peter. – Vasárnap van. Ehhez tessék kitalálni a figurát.

– Oké, akkor egy barát, nem is…, inkább egy férj, aki a feleségét várja, meg a gyerekét, akik a délelőttöt a játszótéren töltötték, amíg ő a barátaival sportolt valahol.

– Zakóban? – kérdezte gunyorosan a fiú a háta mögül.

– Lezuhanyozott és átöltözött. De most eljött a családjéért, hogy elvigye őket ebédelni.

– Egy maszatos gyereket meg egy asszonyt, akinek homok van a cipőjében? – kötekedett tovább Peter. Sylvia a szemét forgatva ránézett.

– Miért, akkor már nem is viheti el őket egy kisvendéglőbe?

– De az asszony miért nem főz otthon? – váltott irányt a fiú a játékban.

– Miért főzne, ha a férje a barátaival van? Még így sem egyenlő a dolog, mert ő a gyerekkel a játszótéren nyeli a homokot, amíg a párja a maga örömének hódol. Nem igazság.

– Hagyományos családmodell – vont vállat Peter.

– Te is így képzeled majd a jövőt? A feleséged főz, gyereket nevel, te meg addig járod a magad útját? – fordította félre a fejét a lány. A kérdés nem volt egészen a játék része, de reménykedett benne, hogy nem esnek ki a szerepeikből, mert akkor megint csak a kínos hallgatás ereszkedne közéjük.

– Hát, főzni nem tudok – vigyorgott rá a fiú, mire Sylvia a szemét forgatva visszafókuszált a zakós figurára, aki ebben a pillanatban elmosolyodott és széttárt karral előre lépett. Ők ketten, mintha csak vezényszóra tennék, önkéntelenül is előre hajoltak, hogy jobban lássák, kit készült ilyen örömmel üdvözölni. Egy szöszke, lobogó fürtös kislányt rohant oda a férfihoz és a karjaiba vetette magát. Mögötte lassan, megfontoltan egy pár ballagott kézen fogva. Tisztes távolban megálltak a zakós fickó előtt és kissé merev bólintással üdvözölték egymást, pár szót váltottak, aztán a férfi napszemüvegét a zsebébe rejtve felkapta a kislányt és a nyakába ültetve megfordult és elindult.

Peter kedvetlenül tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.

– Mondtam, hogy hagyományos családmodell. Elváltak, apuka jött a lányáért, hogy pár óráig kábíthassa magát az érzéssel, hogy rá is szüksége van valakinek.

Sylvia kérdőn nézett rá. – Mi ez a keserűség? Hiszen a te szüleid nem váltak el? Fogalmad sem lehet róla, milyen elvált szülők gyerekének lenni. Vagy éppen elvált szülőnek; és különben is, lehet, hogy titkosügynök és az ő választása, hogy csak ennyi időt tölthet a lányával – kacsintott a fiúra, aki eldobta a fűszálat, aztán váratlanul a kezébe fogta a lány állát.

– Miért csinálunk úgy, mintha az előbb nem zsibbadtunk volna bele egy csókba, hm? Megtörtént, nem tagadhatjuk le. Inkább arról kéne beszélnünk, mit kezdjünk ezzel az új helyzettel.

– Új helyzettel? – lehelte Sylvia. – Milyen új helyzettel?

Peter elengedte a lányt, mintha megégette volna az ujjait.

– Ja, bocsánat, nem tudtam, hogy ez neked nem jelentett semmit!

Most Sylvián volt a sor, hogy megragadja a fiút és szinte kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

– Nekem sokat jelentett, de melletted már fogalmam sincs, mit tehetek és mit nem, anélkül, hogy újra elő ne csalogatnám belőled a kishitűséged. Nem akarom megint azt hallgatni, hogy csak szánalomból tettem, amit tettem, vagy valami hasonló marhaságot. Majd ha fel mered vállalni, hogy meg akartuk csókolni egymást már egy ideje és most megtörtént végre, akkor beszélünk a dologról.

– Hűha! Micsoda belevaló szónoklat! – csúfolódott Peter. – Szóval, rajtam múlik a dolog? Én vagyok a beszari, akinek az érzéseivel ilyen óvatosan kell bánni? Azt mondod, hogy egy ideje már meg akartuk ezt tenni? Nem tudom, nekem még sosem jutott eszembe. Most is csak a …, franc se tudja, talán a napfény volt a ludas… – mormolta, miközben ujjával végigsimított a lány duzzadt ajkán, belefeledkezve az arcán táncoló fényekbe, aztán keményen magához rántotta és a szájára tapadt. A lendülettől hanyatt döntötte Sylviát a takarón, és pedig nem törődve a hirtelen mozdulattól lábába nyilalló kis fájdalommal, félig ráhengeredett. A külvilág megint megszűnt körülöttük, aztán csak arra eszméltek, hogy egy labda koccan a fejüknek, majd egy kisfiú torpan meg mellettük.

– Bocsánat! – motyogta, aztán felkapta a labdát és visszairamodott a játszótársa felé. –Csókolóznak! – kiabálta oda a másik kiskölyöknek, mire a környéken jó néhány fej fordult feléjük. Sylvia bíborvörösen, Peter kisfiúsan csillogó szemekkel nevetett a leleplezésen.

Zongorajáték 2.

 – Sajnálom, Mr. Deaver, de Peter Cunningham elutasított minden további kezelést, úgyhogy feleslegesen utalta át az összeget – mondta Jeremy a telefonba. Azt már nem is kötötte a férfi orrára, hogy Peter ma morogva állta el az útját, amikor megérkezett hozzá és cseppet sem finoman megkérte, hogy menjen a fenébe, és lehetőleg ne is jöjjön soha többé. Ráadásul mondja meg ennek a bizonyos Mr. Deavernek, hogy dugja fel a seggébe a pénzét, nincs szüksége rá. Jeremy nem értette a fiú indulatát, de nem vitatkozott vele. Elég sok nehéz emberrel találkozott már, hogy tudja, mikor nem érdemes leállnia a szót szaporítani. Csak azt sajnálta, hogy pont akkor történt valami, ami miatt a srác így felszívta magát, amikor végre kezdtek biztató jelek mutatkozni a fejlődésében. Elég nehezen jutottak el idáig és sajnálta, hogy most minden eddigi közös fáradozásuk kárba megy, mert abban biztos volt, hogy Peter az ő felügyelete nélkül nem fogja tovább végezni a gyakorlatokat.

– Köszönöm, hogy szólt, majd utána nézek, mi történt – mondta a vonal túlsó végén a nyugodt férfihang, aztán sajnálkozva elköszönt, mivel valaki a háttérben már sürgette.

Jeremy nem volt haragtartó. Biztos volt benne, hogy Peter nem ok nélkül fakadt ki, de nem gondolta, hogy neki ebben az ügyben különösebb nyomozást kellene folytatnia. Szólt az adományozónak, részéről tehát megtett mindent, hogy közelebb kerüljenek a megoldáshoz. A többit majd az érintett felek tisztázzák egymás között. Még arra gondolt, holnap újra próbálkozik, hátha Peter is lenyugodott már annyira, hogy értelmesen lehessen beszélni vele, és ha minden kötél szakad, majd megvárja azt a szöszke csajt, aki mindennap meglátogatta a fiút és őt kéri meg, hogy bírja jobb belátásra a fiút.

*

Sylvia zavartan bólintott, amikor a jóképű terapeuta leszólította a hát előtt. Idáig két mondatot nem váltottak, ő mindig csendben meghúzódva várta, hogy befejezzék a gyakorlataikat, bár leginkább nem is találkoztak. A fiú most komoly arccal kérte meg, hogy érje el Peternél, ne szakítsa félbe a kezelést. Bizonytalanul bólintott. Meglepődött, hogy Peter egyáltalán ilyen döntést hozott, nem értette, miért, de nem gondolta, hogy olyan befolyással bírna, amiért Peter meggondolná magát, csak mert ő kéri. Elköszönt, aztán a gondolataiba mélyedve baktatott fel a lépcsőn.

A tegnapi felfedezés, miszerint Peter állapotában jelentős változás állt be és hamarosan talán visszatérhet az iskolába is, kicsit összezavarta. Az eltelt hetekben megszokta ezt a csendes, nyugodt légkört, ami itt, ebben a kis lakásban uralkodott. Ha gondolt is néha rá, hogy a fiúnak milyen beszédes, élénk kék szeme van, ha el is merengett, hogy vajon milyen lehet a billentyűkön futó hosszú ujjak érintése, valahogy mégis uralkodni tudott ezeken a gondolatokon és a benne keltett reakciókon. Azzal, hogy Peter szó szerint is talpra állni látszott, minden más lett. És ő nem akarta ezt a mást. Itt a négy fal között csak az övé volt, csak rá figyelt, de ha visszatér az iskolába, osztoznia kell majd a figyelmén, ha egyáltalán figyel majd még rá. Önző gondolat volt, tisztában volt vele, de egész eddigi életében nem emlékezett, hogy akart volna annyira valamit, mint ennek a fiúnak az osztatlan figyelmét.

Az ajtó előtt megtorpant. Peter szinte harciasan zongorázott valamit, amit ő nem ismert, de tovább hallgatózva arra is rájött, hogy ez bizony nem klasszikus, talán valami saját szerzemény. A fiú féltékenyen őrzött mappájának egy darabkája lehet. Nem elég, hogy tehetséges zenész, de ügyesen játszott a szavakkal és a rajzai pontos lenyomatai voltak az aktuális hangulatának. Meglepte, hogy mennyire sokoldalú, imponált is neki, bár amikor megemlítette, Peter csak legyintett, mondván, talán csak a bizonytalanságát leplezi ezzel, hogy még ő maga sem tudja, mivel akar igazán foglalkozni. Hamarosan a fiú hangját is meghallotta, ahogy énekel, aztán egy hatalmas csattanást, ahogy nyilván a pianínó tetejét csapta le. Összerezzent a durva hangtól és attól az ékes káromkodástól, ami a hirtelen beállt csendben tisztán kivehető volt. Ujja megremegett a csengő gomb fölött. Húha, a sérült fekete párduc tombol odabent. Talán jobb lenne nem tovább ingerelni Petert, ha ma ilyen rossz napja van, de talán éppen most lenne szüksége a támogatására. Talán valami rossz hírt kapott a kórházból, ami miatt úgy döntött, hogy felesleges kínoznia magát, ha kicsi a valószínűsége, hogy rendbe jöjjön valaha. Talán… – úgy döntött, nem érdemes elméleteket gyártania, a legjobb, ha magától az érintettől tudakolja meg, mi zaklatta fel ennyire. Vett egy nagy levegőt és megnyomta a csengőt, aztán – mint aki megrettent a saját bátorságától – elkapta a kezét és még éppen sikerült egy halvány mosolyt varázsolnia az arcára, amikor az ajtó szinte kivágódott előtte.

– Menj el! – szólalt meg Peter köszönés helyett. Haja torzonborzan meredezett a fején, mintha ujjaival ezerszer is végigszántott volna rajta. Sylvia zavarodottan torpant meg. Hát, még őrá is haragszik?

– Peter, mi a baj? Talán segíthetek…

– Már éppen eleget segítettél. Amíg koslattam utánad, le se szartál, a szánalmadra pedig nem tartok igényt.

– Miről beszélsz? – sápadt el a lány.

– Tudom, hogy apád fizeti a kezelésemet, de nem kell tőletek egy fillér sem – vágta a szemébe keményen a fiú. Szeme oldalra rebbent, ahol az egyik szomszéd éppen hazaérkezett és látványosan szerencsétlenkedett a kulcsával, hátha elcsíp néhány szót a küszöbön zajló drámából. Már bánta, hogy egyáltalán ajtót nyitott, mert tudhatta volna, hogy nem fogják két mondattal elintézni a dolgot, de cirkuszi műsort sem szándékozott szolgáltatni a ház lakóinak.

– Utólag könnyű már ezt mondani – vágta rá Sylvia dacosan és némileg sértetten. Igazán nem érezte megérdemeltnek, hogy a fiú így támadjon rá, amikor őt a legjobb szándék vezette.

– Vissza fogom fizetni! – szikrázott Peter kék szeme.

– Nem kell a pénzed! – toppantott Sylvia, és a fiún átfutott egy gondolat, hogy mennyire kislány még, hiszen még vitatkozni sem tud. Azt hiszi, ha toporzékol, mint egy gyerek, akkor bárki is komolyan veszi a mondandóját. Egy kislány, aki nyilván egész életében megkapott mindent, amit csak megkívánt. Most valamilyen oknál fogva őt akarta, hát apuci megvette neki a játékszert. A játékszert, amely most önálló akaratára ébredt és fellázadt.

– Miért pont én? – sóhajtott elgyötörten, mire Sylvia megvonta a vállát:

– Mert a barátom vagy.

– Nem vagyok a barátod! A barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt, és nem alázzák egymást a porba – fortyogott a fiú, mire Sylvia ráemelte zöld szemeit.

– Erre az utóbbira gondolj majd, ha eszedbe jut ez a beszélgetés! – mondta csendesen, aztán hátat fordított és leszaladt a lépcsőn.

Peter a hajába túrt és ha már az ujjai a dús sötét fürtök között kalandoztak, akkor alaposan meg is rángatta a loboncát. A francba! Nem így akarta! Csak higgadtan közölni akarta a lánnyal, hogy nincs szüksége a jómódú családja támogatására. A maga problémáit meg tudja oldani önerőből is, ha meg nem, akkor az is a saját problémája. De igazából nem akart ordibálni vele és főleg nem akarta azt vágni az arcába, hogy nem barátok, mert hiszen azok. Aronon kívül senki más nem vette magának a fáradtságot, hogy naponta eljöjjön és tartsa benne a lelket, ő pedig ilyen otromba és feleslegesen durva módon „hálálta” meg.

Becsapta az ajtót, aztán végignézett a lakáson. A bútorok még mindig a fal mellé tolva hagyták üresen a szoba közepét, hogy legyen elég helye a tornagyakorlatokhoz. Az egyik alacsony szekrénykén még ott virított egy csokor tarka virág, amit Sylvia hozott néhány nappal ezelőtt, hogy egy kicsit feldobja a szoba hangulatát. A virágok idáig illatosan, kackiásan hajladoztak a huzatban, de mintha az elmúlt nap rossz hangulatát ők is megérezték volna, most kókadtan lógatták a fejüket, láthatóan hervadozva. Feléjük indult és óvatosan a konyhai szemetesbe gyömöszölte a szirmait hullató csokrot. Ezzel aztán – úgy tűnt – a lány utolsó kézzel fogható nyomai is eltűntek a közeléből. Nem is baj! Így a jó! Éppen elég volt a visszhang a fejében, amely még az előbbi szóváltást ismételte. Ha valaha is úgy gondolta, ebből a barátságból valami több és izgalmasabb is kinőheti magát, azt az előbbi percekben sikeresen tönkretette. Ez a dolog Sylviával sosem akart igazán összejönni – magyarázta magának. Kár, hogy ebben a történtek ellenére sem volt képes igazán hinni.

*

Aron a távirányítóval kapcsolgatta a tv-t, amíg a barátja a fürdőszobában motozott. Érezte Peteren, hogy nincs a legjobb hangulatban, de úgy döntött, nem  kérdez rá az okára. Úgyis az a típus, aki nem tudja sokáig magába fojtani, ha baja van a világgal, előbb-utóbb úgyis elmondja, mi baja. Amikor az ajtó kitárult, a szeme elkerekedett. Peter felöltözött, száműzve végre az agyonmosott melegítő alsót, amiben hetek, sőt hónapok óta parádézott.

– Megyünk valahova? – kérdezte bizonytalanul, a földszinte vezető lépcsősorra gondolva.

– Ha le tudok mászni a lépcsőn, akkor igen. Legalábbis hálás lennék, ha elkísérnél – morogta Peter, aki órák óta azon törte a fejét, hogyan tudná jóvátenni a Sylviához intézett kirohanását.

– Oké, részemről rendben, de mégis hová akarsz menni? – állt fel Aron, ahogy a barátja máris az ajtó felé vette az irányt.

– Sylviahoz. Bunkó voltam vele, azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem – motyogta Peter, miközben a zsebeit tapogatta. Nyilván nem képes még metrózni, gyalogolni, de egy taxit még megengedhet magának. Az előbbi órát azzal töltötte, hogy megfűzte Hollyt, a Tanulmányi osztályon, hogy a hallgatói névsorból keresse ki Sylvia lakcímét és egy később beváltandó szívességként ossza is meg vele. Mire Aron beállított, nagyjából már a mondandója is összeállt a fejében, bár tisztában volt vele, hogy ésszerű magyarázattal úgysem tud szolgálni a viselkedésére. Nem mintha a véleménye változott volna, nem akarta tovább elfogadni a lány családjának támogatását, de akkor sem viselkedhet vele úgy, mint egy dúvad. Mert bármit is állított, Sylvia igenis a barátja, legalábbis reménykedett benne, hogy még mindig az.

– Haver, egy Alexander Graham Bell nevű ipse erre már feltalálta a megoldást.

– Ezt nem intézhetem telefonon. Igazából azt sem akarom, hogy lecsapja és ne tudjam elmondani, hogy mennyire sajnálom – nézte maga előtt a leküzdendő akadályt Peter, aztán mély levegőt vett és elindult.  

A lépcsőn óvatosan, mint egy járni tanuló kisgyerek óvakodott le, a korlátba kapaszkodva. Amikor a nyílt utcára ért, nagy lélegzetet vett a benzingőztől terhes levegőből, majd a járda szélén a közeledő sárga kocsik felé intett. A ház elé kanyarodó taxiba nehézkesen hajtogatta be magát. Utálta, hogy egy ilyen hétköznapi, egyszerű művelet ennyi gondot okoz és ennyire kimeríti, de a hónapok óta tartó szobafogság után mégis úgy érezte magát, mintha valami hatalmas, elismerésre méltó tettet hajtott volna végre. Keserű volt a szembesülés azzal az aprósággal, hogy ezt is jórészt Sylviának köszönheti.

Ahogy megálltak az elegáns, visszafogottságában is méltóságteljes villa előtt, Peter egy pillanatra elbizonytalanodott. Mire jó az, hogy idejött? Ha Sylvia megbántódott, hát, istenem, legalább később nem kell kiábrándítsa, hogy ő úgysem elég jó partner a számára. Talán megvolt az oka a köztük lezajlott bántó veszekedésnek, talán éppen az, hogy megóvja mindkettőjüket idővel egy sokkal fájdalmasabb szakítástól. Végül komoly elhatározással kitornázta magát a hátsó ülésről. Ha már eddig eljött, akkor egyenes gerinccel még egyszer köszönetét fejezi ki az eddigi támogatásért, bocsánatot kér a hangnemért, ahogyan ma fogadta a lányt, aztán búcsút mond az egész családnak. Ennyit igazán megérdemelnek.

Loretta Deaver éppen telefonált, miközben ajtót nyitott. Szeme kíváncsian és némi értetlenséggel söpört végig a két fiún, akik előtte álltak. Egyikük kíváncsian, mégis kívülállóként ácsorgott az ajtó előtt, a másik fiú idegesen, zavartan.

– Bocsáss meg, visszahívlak, de jött valaki – mondta a telefonba, aztán várakozóan fordult feléjük: – Segíthetek?

– Jó estét! Peter Cunningham vagyok, Sylvia barátja. Beszélhetnék vele?

– Peter! Örülök, hogy már ilyen jól van! – mosolygott rá az asszony, aztán sajnálkozva tette szét a kezét: – Megbeszélték Sylvie-vel? Mert még nem ért haza. Igazság szerint azt hittem, ott van magánál.

 

Loretta Deaver kíváncsi macskaszemekkel figyelte az előtte feszengő fiatal férfit. Akármi is hozta ide a titokzatos Peter Cunninghamet, Sylvia nyilván nem tudott a dologról, mert akkor itthon lenne és várná. Ezt a fiút bárki tárt karokkal várná, még ha fele annyi idős lenne, mint amennyi, akkor ő maga is – mosolyodott el a gondolatra és magában bocsánatot kért a férjétől, de hát George lassan kerekedő pocakja és ez a férfiszépsége teljében levő fiú egészen más kategória volt. A barátja, valami Aron, szabadkozva elbúcsúzott, amikor behívta őket; begyűjtve egy haragos pillantást Petertől, aki egyedül maradva mintha sarokba szorítva érezte volna magát, mihelyst átlépte a küszöböt. A járásán még erősen érződött a baleset következményeként a sántítás, bár látszott rajta, hogy minden erejével igyekszik uralkodni a mozdulatain, de koordinálatlan volt, mint aki még azt sem tudja eldönteni, melyik lábára sántítson jobban.

– Megkérhetem, hogy jöjjön velem a konyhába? Éppen főzök és nem akarom, hogy odakapjon – mosolygott már-már bocsánatkérően a fiúra és előre indult, Peter pedig alvajáróként követte. Miért jött be? Miért nem fordult meg és húzott el Aronnal együtt, amikor az asszony közölte, hogy a lánya nincs itthon? Most már kínos lenne, amolyan megfutamodásnak tűnne. Sylvia nincs itt, ő megpróbálta a lovagiasság szabályai szerint, nem tehet róla, hogy nem jött össze. Az anyja majd elmondja neki, hogy kereste és ezzel a dolog le van tudva. A lány biztosan sejti majd, hogy bocsánatot kérni jött. Még jobb is így, mert megúszta a kínos részét a találkozónak. Amíg a gondolataival volt elfoglalva, már meg is érkeztek a barátságos, minden kényelemmel felszerelt konyhába, amelynek közepén egy tekintélyes méretű kerek asztal várta, hogy éhes családtagok üljék körül. A vendégeknek az étkezőben terítettek, úgyhogy ezt, hogy őt ide vezették, egyaránt érezhette lenézésnek, de ugyanúgy megtiszteltetéssel felérő kedves gesztusnak is. Úgy döntött, hogy ez utóbbiről lehet szó, mert az asszony viselkedésében nyoma sem volt felsőbbségeskedésnek.

– Foglaljon helyet! – mutatott a konyhában az asztal melletti székre az asszony, és szeme követte a fiú kissé darabos mozgását, ahogy leereszkedett a székre. Még jócskán ráférne a gyógytorna – állapította meg magában, ahogy visszafordult a tűzhely felé. Peter csodálkozva konstatálta, hogy a nő maga főzi a vacsorát. Aron annyit papolt neki a jómódú családról, hogy meggyőződése volt, hogy házvezetőnő nyitja majd az ajtót és szakácsnő készíti az ételt, miközben a ház asszonya gondosan manikűrözött kezekkel, elegánsan felöltözve divatlapot vagy lakberendezési magazint lapozgat a nappaliban. Meglepte, hogy Mrs. Deaver teljesen hétköznapi, kényelmes ruhában maga szorgoskodik a tűzhely előtt, ahonnan finom illatok csapták meg az orrát. Már az idejére sem emlékezett, mikor evett utoljára finom házi kosztot és váratlanul megkordult a gyomra, amely nem tudott ellenállni az érzékeit csiklandozó illat-orgiának.

– Bocsánat! – vörösödött el Peter, bár egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy a nő is meghallotta a vihar közeledtét jelző mormogásra emlékeztető hangot.

– Még nem vacsorázott? – kérdezte vidáman az asszony, óvatosan fogalmazva, nehogy az Éhes? kérdéssel félreérthetően, netán sértően kíváncsinak tartsa a másik. – Van kedve velem enni? – emelt fel egy merőkanalat.

– Nem akarok zavarni, biztosan meg akarja várni a családját – motyogta Peter, de szájában már összefutott a nyál a gondolatra, hogy megkóstolhatja az illatozva fortyogó ételt.

– Nem kérdeztem volna, ha rájuk akarnék várni – húzta fel a szemöldökét a nő. – A férjem egyébként is kiszámíthatatlan, mikor ér haza, Sylvia meg…, ha nincs magánál, róla se tudhatom, mikor jön meg, nem igaz? Én éhes vagyok, maga is tudna enni, ne is tagadja, akkor meg… – rántott aprót a vállán, mintha teljesen hétköznapi megszokott dolog lenne, hogy egy lényegében ismeretlen fiatalemberrel ossza meg a vacsoráját – zöldséges marharagu medvehagymával, ha nem szereti, akkor csak szendviccsel tudok szolgálni – emelt meg egy tányért.

Peter megadta magát, és bólintott, mire az asszony megmerítette a kanalat. Zöldséges marharagu, mint a mesében, az anyja főzött ilyet utoljára, még emlékezett az ízére is. Úgynevezett levegő-gombócokat főzött ki hozzá, mennyit viccelődtek rajta, hogy ahhoz képest, hogy levegő, azért fogyókúrásoknak mégsem ajánlaná. Már ez is meglepte. Valamiért úgy gondolta, gazdagék valami ritka és drága dolgot tesznek az asztalra, ízetlen, de divatos ételt. Te jó isten, sosem gondolta volna magáról, hogy ennyi előítélettel képes valakit kezelni, pusztán azért, mert azt hallotta róla, hogy a város egyik legmenőbb ügyvédje és tömött a bukszája.

– Sajnos köretet nem csináltam hozzá, de van friss házikenyerem, ha megfelel – nézett a fiúra és elmosolyodott, ahogy a sóvár, éhes tekintetet meglátta. Levágott egy vastag szeletet a puha, foszlós kenyérből és egy szalvétán Peter elé tette. Pillanatnyi tétovázás után magának is vágott, a fenébe a folytonos fogyókúrával! Ha már ezt a régi receptet választotta mára, akkor ő is megérdemel egy falatnyi kényeztetést, gondolta némi lelkiismeret-furdalással, ahogy nehezen begombolt kedvenc nadrágja jutott eszébe, aztán letelepedett a másikkal szemben.

– Jó étvágyat! Vigyázzon, mert forró, de ahogy az édesanyám szokta mondani, tűzön főtt… – fújta meg a falatot a villáján.

Peter akaratlanul is elmosolyodott az ismerős mondatra. Az ő anyja is mindig ezt mondta, amikor az apja morgolódott, hogy miért hívta őket az asztalhoz, amikor még tűz forró az étel.

Csendben falatoztak, amikor az ajtó felől kulcs zörgése hallatszott, aztán Sylvia hangja csendült fel. – Szia anyu! Megjöttem!

Loretta szeme a fiúra siklott, akinek megállt a falat a szájában.

– Fejezze be nyugodtan! Rendszerint először felrobog a szobájába, ledobálja a holmiját. Mire lejön, már maga sem lesz olyan ideges. Sosem jó, ha az embert váratlanul kényszerítik arra, hogy mondjon valamit – kacsintott a fiúra, aztán visszakiabált a lányának.

– Moss kezet, aztán ehetsz, éppen elkészültem!

Peter nagyot nyelve hallgatta, ahogy az emeletre vezető lépcső nevetségesen hangosan dobog a lány könnyű léptei alatt, amiket amúgy is elnyelt a vastag padlószőnyeg. Kedvetlenül gondolt rá, hogy még utána sem tudna menni, mert mire a lépcső feléig érne, Sylvie már biztosan ugyanilyen tempósan robogna lefelé. Az étvágya úgy reppent el, mintha már belapátolta volna a teljes adagot, amit az asszony elé tett.  Komoran nézte maga előtt a tányért, mire az asszony a kezéért nyúlt.

– Tudom, milyen ez, az ember nem tud enni, amíg nyomja valami a lelkét. Nyugodtan hagyja itt. Ha elfogadja, akkor csomagolok egy adagot, aztán otthon nyugodtan megeheti, rendben?

Peternek csak bólintani volt ereje. Mrs. Deaver barátságos, megértő stílusa egy pofonnal ért fel azok után, ahogy ő ma a lányával viselkedett. Nehézkesen feltápászkodott az asztaltól, aztán kifelé indult, hogy a lépcső aljában várja be a lányt. Loretta a fejét csóválva nézett utána. Sylvia mindig is jó érzékkel látta meg az értékeset a lomok között – gondolta kis grimasszal a nem igazán helyénvaló hasonlat miatt. De tény, hogy az eddig felvonultatott fiúk közül messze ez a Peter vitte el a pálmát, még így sántikálva is. Volt valami visszafogott, zabolátlan erő a fiúban, amit csak a szeme kékjének villanása árult el. Sötét, már-már fekete hajának kusza, hullámos tincsei bármelyik nőt arra késztették volna, hogy beletúrjon, mindez egy zenész érzékenységével megfejelve, igen, izgalmas férfi lehet. Aki most valamiért kínban érzi magát. Talán valami olyasmit tett vagy mondott, amivel megbántotta Sylvit? Anyaként ezért most a szemét kéne kikaparnia, de valami rejtélyes módon csak vidámságot érzett. Még nagyon is jól emlékezett rá, milyen jókat lehetett George-al veszekedni és milyen édes volt utána a békülés. Ezek a csatározások minden kapcsolat velejárói, olyan próbák, amelyek az egymásról való tanulás folyamatának fontos mérföldkövei. Elővett egy tároló edényt és jócskán mért bele a raguból, aztán lezárta és asztalra helyezte. Közben fülelt, hogy hall-e kintről beszélgetést, de a lánya ma nem sietett a vacsorázó asztalhoz.

Sylvia leszórta a holmiját a szobában, aztán a fürdőszobában belenézett a tükörbe. Az eltelt órákat Amyvel töltötte egy kávézó eldugott zugában. Kisírta magát, Amynek mondatról mondatra elismételve a fiúval folytatott szócsatát. A barátnője szikrázó szemekkel tüzelte őt, hogyan álljon bosszút, mire a végén elnevette magát.

– Jézusom, Amy! Ennyire azért nem volt gonosz. Csak büszke. A férfiúi önérzete sérült, hogy egy lány tett valamit az érdekében. Tuladjonképpen meg is értem, bár, akkor is, ugyanígy tennék újra, mert a francba az önérzetével, ha az egészségéről van szó. Nincs igazam?  

Mire hazaindult, már túl is tette volna magát a történteken, csak abban nem volt biztos, vajon Peter hogyan érez a szóváltásukkal kapcsolatban. Fogalma sem volt róla, hogyan tudhatná meg, hogy tombol-e még, vagy megjött az esze időközben. Hazafelé arra gondolt, megkeresi holnap Aront a suliban és tőle próbálja megtudni. Miközben megmosta a kezét, ennek a találkozásnak a képeit és mondatait színezgette, aztán leöblítette az arcát, kicsit megcsipkedte, aztán a konyha felől szállingózó illatokat követve lefelé indult.

Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem megbicsaklott a bokája, ahogy az odalent feszülten várakozó fiút meglátta. Na, ez a forgatókönyv még véletlenül sem szerepelt a képzelgései között. De ha eljött, az azt jelenti, hogy megbánta a durvaságát, gondolta reménykedve, már-már elégedetten, aztán a kezdeti lendületen lassítva ugyan, de határozottan megindult feléje.

– Szia! Micsoda meglepetés! – szólalt meg halkan, ahogy az utolsó lépcsőfokon megállt Peter előtt, akinek – úgy tűnt – esze ágában sem volt oldalra lépni előle, elállta az útját, mint aki itt és most akar valamit megbeszélni vele. Így majdnem egyforma magasak voltak, a szemük legalábbis egy vonalban volt. Ez tetszett neki, mert egy pillanatra azonosnak érezte az erőviszonyokat is kettejük között. Mindig is nyomasztotta, hogy Peter még sérülten is úgy magasodott föléje, mint egy óriás. Most azonban egyetlen lépcsőfoknak köszönhetően erősnek és büszkének érezhette magát ő is. Persze, sokat segít a hazai pálya előnye is – gondolta gunyorosan.

– Szia! – szólalt meg rekedten a fiú. Sylvia furcsán kiegyensúlyozottnak tűnt, főleg annak a fényében, hogy amikor legutóbb látta, a csodás zöld szemei mélyén olyan fájdalom vibrált, amely már neki magának okozott kellemetlen érzéseket. Ezek szerint az eltelt idő elég volt hozzá, hogy túl tegye magát egy csalódáson, és az ő durvaságán. Ennek örülnie kellett volna, de igazából csak az izgatta, hogy mi vagy ki volt képes arra, hogy feledtesse vele azt a megalázó veszekedést.

– Ne haragudj! – motyogta halkan, aztán a lány kezéért nyúlt. Hidegek voltak az ujjai, de talán csak a kézmosástól, aminek a nyirkosságát még érezte. – Tudom, hogy bunkó módon viselkedtem. Hálásnak kellene lennem, hogy a családod ennyit tett értem, csak nem akartam, hogy szánalomból üldögélj velem napról napra, amikor annyi mást csinálhatnál, ha nem velem töltenéd az idődet. Nem volt ennek az egésznek semmi értelme a számomra, mert amikor én akartam járni veled, szóba sem álltál velem, most meg hirtelen…, szóval, nem tudtam másra gondolni, csak hogy jótékonykodni akarsz valakivel, és az meg olyan megalázó volt. Azt hiszem.

– Oké, bocsánatkérés elfogadva – bólintott Sylvia, miközben meglepetten érezte magában a magabiztosság morzsáit a kezdeti elfogódottság helyett. Nem csalódott Peterben, hiszen mégsem az a vadállat, akinek néhány órája bemutatkozott. Bele sem mert gondolni, micsoda akaraterő kellhetett neki, hogy idáig eljöjjön és bocsánatot kérjen. Már csak ezért is megérdemelte a megbocsátást. – Talán nekem sem kellett volna a hátad mögött szervezkednem, bár az az igazság, hogy biztos voltam benne, ha beszélek neked róla, akkor is ilyen csökönyös szamár módjára reagálsz, úgyhogy csak ettől akartam megkímélni magam. Nyilván sikertelenül, úgyhogy akár már az elején is veszekedhettünk volna erről az egészről. De akkor talán még mindig nem tartanál ott, hogy elgyere idáig, és itt ácsorogj a lépcsőm aljában. Erről jut eszembe, nem fárasztó?

– De igen – futott át egy enyhe mosoly a fiú arcán. Sylvia egész jól fogadta ezt a bocsánatkérősdit. Ettől aztán megint eszébe jutott, hogy férfiként nem adhatja ilyen olcsón a bőrét, ezért aztán hozzátette: – De tudod, ez a bocsánatkérés nem feltétlenül azt jelenti, hogy tévedtem és neked volt igazad. Egyszerűen azt jelenti, hogy többre értékelem a kapcsolatunkat, mint az egómat.

– Milyen kapcsolatunkat? – nézett a szemébe a lány, és így, hogy a szemük egy magasságban volt, és az orruk majdnem összeért, ez a nézés most kifejezetten hipnotikusra sikeredett.

– Barátság? – húzta fel a szemöldökét a fiú, mire Sylvia elgondolkodva elnézett mellette.

– Oké, legyen barátság. Egyelőre. De most együnk valamit, mert éhen halok. Anyu az illatok alapján marharagut csinált. Szereted?

– Szeretem, és már ettem is belőle, csak közben megjöttél, és …  – harapta el a mondat végét a fiú, ahogy újra megérezte a gyomra szorítását. Éhes volt, ő meg ott hagyta az adagját, de ha addig él is, nem fog újat kérni.

– …és elment az étvágyad? – grimaszolt rá a lány, aztán ellépett mellette és a konyha felé indult. – Anyut ismerve azóta már meg is melegítette neked. Na, gyere! Nem szeretek egyedül enni – mondta vidáman, és Peter megkönnyebbülten, valami könnyű érzéssel a szíve környékén indult utána.

Javítgatások

 A tavalyi év végén belekezdtem néhány korábbi (sokkal korábbi) írásom javítgatásába. Még véletlenül sem szeretném fényezgetni magam, de némelyik kifejezetten szórakoztatóra sikerült, így aztán talán az itt olvasóknak is kedvére tehetek azzal, ha megosztom az új verziót. 

Elsőként álljon itt a Zongorajáték című történet, Peter és Sylvia története. Aki már olvasott engem, tudja, hogy szinte kivétel nélkül happy enddel végződnek a regénykéim (ez akár spoiler is lehetne :) ) de némelyik menetközben alaposan megbonyolítja hőseim életét. Nos, a Zongorajáték is ilyen. De ahogy a mesében is mondják: Minden jó, ha a vége jó! Jó szórakozást!

Zongorajáték

 1.

Peter Cunningham újra és újra belekezdett  Chopin zongoradarabjába, de ma annyira dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt hozzászokni, pedig már lassan egy hónapja kényszerült rá, hogy ebben töltse a napjait, és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre felállhat belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a nyomorult kocsi alaposan elintézte. Az orvos arra próbálta felkészíteni, hogy talán egész életében bottal tud majd járni, és ez volt még az optimistább verzió.

A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett – nyilván a benne dúló feszültségtől –, a ritmust vétette el, és ettől valahogy fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még azt az apró sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi kirepült a kezéből, egyenesen egy olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört lábait el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az, mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

Április elsején történt a baleset. Huszonnégy éve alatt egyszer sem így képzelte az április tréfát. Az egymást követő műtétek emlékétől, a fájdalomcsillapítók állandó kábulatától, és a jövőtől való rettegéstől már úgy érezte, talán soha életében nem tud újra felszabadultan nevetni. Ráadásul egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy egyetlen menedéke, a zene sem azt jelenti már, mint néhány hónappal ezelőtt.

Lecsapta a pianínó tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken McClure Donor című regényét. Még a kórházban kezdett bele, de mivel a gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről szólt, most kissé nyugtalanná tette, hogy ő is ebben a világban kénytelen mozogni. Mozogni…, hát éppen ez volt a baj, mozogni képtelen volt, úgyhogy inkább csak átvitt értelemben értette az előbbieket.

A lakás nem volt nagy, de ez eddig nem zavarta. Egy apró nappali és egy hálófülke, amit jórészt az ágya foglalt el. A konyha csak pontosan annyi, ahol egy kávét le lehet főzni és egy készételt megmelegíteni. A pianínó határozta meg tulajdonképpen a berendezést is, ezért aztán egy vagyont kellett leperkáljon a tulajdonosnak, de nem bánta, mert közel volt a főiskolához és minden megvolt benne, amire szüksége lehetett. Egészen a balesetig. Most a legfontosabb hiányzott, a hely. Ugyanis a kerekesszéknek nehézkes akadályt jelentett a küszöb és az a néhány bútor a nappaliban, még így is, hogy a barátja, Aron kicsit átrendezte a helyiséget. A bútorokat a fal mellé tolta, amitől az egész úgy nézett ki, mintha éppen költözködne. A legnagyobb tortúrát a fürdőszoba jelentette. Oda épp csak befért a kocsi, de valamennyi művelethez ki kellett tornázza magát belőle és a mankókkal bűvészkednie. Nem tartotta a nap fénypontjának ezeket a hosszú perceket. Arra pedig nem is gondolhatott, hogy a négy fal közül kiszabaduljon, mivel a lakás az első emeleten volt, és a lépcsőkkel ki tudja, boldogul-e még valaha.

Persze, szerezhetett volna magának segítőt, de még a gondolatától is irtózott, hogy valakire rászoruljon. Így is megjelent nála naponta egy nővér, aki az injekciókat adta be, a kötéseit cserélte, és ha már ott volt, segített a mosakodásban, vagy a halaszthatatlan háztartási munkákban. Legutóbb még a haját is megnyírta kicsit, mert kezdett úgy kinézni, mint egy torzonborz ősember. De ez a segítség már nem volt kéznél, amikor például beleizzadt a tornagyakorlataiba és mosakodni, átöltözni akart. Ha úgy érezte, a szekrény túl messze van, inkább lemondott a tiszta pólóról, így viszont még ebben a langyos késő tavaszi, kora nyár eleji időben is sikerült megfáznia.

A szüleire nem számíthatott. Nem, ez így nem volt igaz. A szülei nyújtották neki a legtöbbet, amit megtehettek, bár nem így tervezték, amikor két évvel ezelőtt útnak indultak egy dél-amerikai koncertkörútra az együttesükkel. A Csendes óceán lett a sírjuk, ő pedig az örökségét arra használta, hogy beiratkozott az ország egyik legjobb zeneiskolájába és bérelt egy kis lakást a közelében. Úgy számolta, hogy a pénz kitart a diplomáig, de a balesetnek hála, most halasztania kell a félévet és ez a végénél még gondot jelenthet. De most még nem akart erre gondolni. Ha végre lábra tud majd állni, majd megoldja ezt is, mint ahogy már annyiszor, amikor valami váratlan akadállyal szembesült.

Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette, hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint  senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai fiatal, vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el a látását, és mégis megtalálta a maga útját a zene világában. A Lincoln Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó Tamás Érdi magabiztosan lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve árulkodott mozgása arról, hogy egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán leült és ahogy ujjai meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a srác előtt nincs akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és csodálattal adózott a kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen megtalálták a módszert, amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része, mint ahogy ő maga a zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a darabokat, amiket megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter csak csodálni tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a sikerhez vezető úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más nehézségek álltak előtte, de a jobb napjain keményen eltökélte, hogy ő sem adja fel.

A balesetet követő első napokra nem emlékezett, köszönhetően annak a rengeteg fájdalomcsillapítónak, amit a kórházban belepumpáltak. Amikor azonban hetekkel később begurult a lakásba, a barátai összenéztek a háta mögött. Nem merték magára hagyni. Talán jogosan, mert az első reakciója az önsajnálat és hitének teljes elvesztése volt. A nyitott ablakon kinézve morbid keserűséggel állapította meg, ha kivetné magát rajta, legfeljebb egy újabb töréssel gazdagíthatná amúgy is zsúfolt kórlapját. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy még egy pohár vizet is kérnie kellett, aztán ahogy remegő kézzel ivott és leöntötte magát, máris nehézkes logisztikai művelet kellett egy nyomorult törölközőhöz és egy pólócseréhez. Teljesen összeomlott, előbb a depresszió telepedett rá, később dacos eltökéltség, neki ne segítsen senki!

Felvette a mappáját az asztalról, amely ennek az időszaknak pontos lenyomatát őrizte, és átlapozta. Kaotikus összevisszaságban követték egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek és néhány dallam lekottázva, amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez sem volt kedve. Ma semmihez nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt a zavart egy váratlan látogató idézte elő benne. Sylvia.

Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia Deawer még arra sem érdemesítette, hogy egy kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas boltívei alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan rámosolygott, aztán hegedűjével a hóna alatt csak szaladt tovább. Ha meg akarta állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán futott tovább. Mindig sietett. Mégis Petert érte a baleset, aki csak azon az egyetlen napon rohant, egyenesen egy sebesen közeledő furgon elé.

Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és kitárta. Azt hitte, Lydia, a középkorú segítője érkezett kicsivel korábban, mint szokott. De a küszöbön ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést kért a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb meglepetése?

Őt a döbbenet szögezte a küszöbre, a lányt a zavar, így aztán eltelt egy kis idő, mire észbekapott és hátrébb gurult, hogy behívja. Sylvia bizonytalanul követte.

– Hogy birkózol meg ezzel az egésszel? – kérdezte halkan, kerülve a fiú tekintetét.

– Küzdök, birkózásnak nem nevezném. Az valahogy egyenlő felek küzdelmét jelentené, de itt én egyértelműen csak szívok. – vont vállat Peter. – Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha mégsem lesznek rendben a dolgok.

A lány nem töltött nála többet fél óránál, de utána egyszerre szeretett volna verset írni és zenét szerezni, közben lerajzolni az arcát, ahogyan őrá mosolygott. Még sosem érezte ennyire élőnek magát, talán még a baleset előtt sem. De amikor eszébe jutott, hogy talán csak a szánalom hajtotta fel hozzá, a ceruza kettéroppant a kezében.

Ki tudja, merre vezetnek az utak, Merre a napok futnak, csak az idő?

És ki tudja, a szív miért sír, Ha a szerelmed hazugság, csak az idő?

Ki tudja, miért találkoznak az utak, Talán a szerelem, a szívedben?

Ki tudja, a szerelmed erősödik-e, Szíved kívánsága szerint, csak az idő?

És ki tudja, meddig tartanak az utak, Hová vezetnek a napok, csak az idő?

Utálta, hogy olyan szerelemről ír dalt, amit még meg sem élt, csak az álmaiban létezett. És mindez miért? Mert Sylvia – ki tudja miért – úgy döntött, hogy megkérdezi, hogyan birkózik meg ezzel az egésszel.

„Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha nem jönnek rendbe a dolgok” – ezt mondta neki, mire a lány a kezei után kapott. Vékony ujjai között szorongatta az ő sokkal nagyobb tenyerét és végighúzta a mutató ujját az életvonalán.

– Minden rendben lesz, látod, ide van írva!? – eresztette el hirtelen, aztán az arca bíborpirosba ment át. Annyira aranyos volt! Üzekedni vágyó kanként koslatott utána egy ideje, aztán feladta, látva, hogy a lány még esélyt sem akar adni neki, hogy esetleg a jobbik oldaláról mutatkozzon be. És amikor már álmodni sem mert volna róla, akkor hirtelen itt állt előtte pirulva és az iránta érzett aggodalomtól reszketve. Érthetetlen fejlemény volt, de már nem is akarta tudni az okát;  csak csendben örült, hogy így alakult. Már az sem érdekelte, ha esetleg jön majd a keserű ébredés, most olyan volt, mint egy megvalósult álom és ő szívesen kért volna Lydia altatóiból, hogy tovább álmodozhasson.

Miután a lány megkérdezte, másnap meglátogathatja-e, kilibbent az ajtón, ő pedig csak onnan tudta, hogy az eltelt percek valóságosak voltak, hogy beverte a lábát a hirtelen fordulásnál és ettől a napfényben fürdő szobában is megjelentek a csillagok. Az este úgy köszöntött rá, mint egy alvajáróra. Csak ült az ablaknál és a vers rímeit csiszolta, miközben dúdolt egy dallamot. Aron jött fel hozzá, a közeli kifőzdéből hozott vacsorát, de nem tudott rá és az iskolai pletykáira figyelni, mert ez a dallam motoszkált a gondolatai között. Aron akkor adta fel, amikor válasz nélkül hagyta a kérdését és ujjaival leütötte az első néhány hangot a zongorán.

– Mi ez? – kérdezte homlokráncolva a barátja, aki maga volt a kétlábon járó zenei lexikon, de ez a néhány taktus tökéletesen ismeretlen volt előtte.

– Még nem tudom, csak nem megy ki a fejemből, egész nap itt zümmög az agyamban. Bocs, ha nem figyeltem, de ezt le kell kottáznom – motyogott az orra alatt, és már fel is csapta a mappáját, hogy az első néhány hangjegyet papírra vethesse. Mellette máris ott sorakoztak a szavak, kusza egymás utánban, bizonytalanul és mégis reménykedve; és Peter tudta, ma éjjel nem fog szabadulni a daltól és Sylvia látogatásának emlékétől. Szinte észre sem vette, amikor Aron összepakolt a konyhában, aztán a vállára paskolva elköszönt. Letudta a fürdőszobai akadályversenyt, aztán a mappával az ölében az ágy mellé kerekezett. Áttornázta magát az ágy tetejére és sziszegve, óvatosan kibontotta lábait a műanyag borításból. A kötés ma már nem nedvedzett át, sóhajtott megkönnyebbülve. Nem volt elég a törés, még a nehezen gyógyuló égési sérülései is aggasztották, de úgy tűnt, végre azok is a gyógyulás mellett döntöttek. Erről árulkodott az a viszketés is, ami a kötés alatt megborzongatta. Minden akaraterejét latba vetve megállta, hogy ne tíz körömmel szántson végig a lábszárán, csak könnyű simogatással próbálta enyhíteni a kínt, aztán inkább visszacsatolta a műanyag csizmákat. Utálta, hogy ezekben aludjon, de egyrészt megvédték a kísértéstől, hogy gyógyuló sebeit kikezdje, másrészt tudta, ha bármi történne az éjjel, ami miatt hirtelen fel kellene kelnie, ezek nélkül esélye sem lenne, csavarokkal, fémlapokkal összetoldozott csontjai még nem biztos, hogy megtartották volna a súlyát. Eligazgatta a térdei alatt a hengerpárnát, aztán a hosszas előkészületektől máris fáradtan hátra hanyatlott a párnájára. Bekapcsolta a tv-t, de nem volt hangulata sem politikához, sem ahhoz a piff-puff lövöldözős filmhez, ami a híreket követte. Kinyomta a készüléket és a térdére fektette a mappáját. Szinte félve nyitotta ki az utolsó bejegyzésnél, mintha attól tartana, valami irányíthatatlan szellemet engedne szabadjára azzal, hogy odalapoz és a lányra gondol.

*

Sylvia elgondolkodva bökdöste a vacsoráját, miközben a szülei aggódva figyelték. Egy ideje minden este ilyen kívülállóként üldögélt közöttük, mint akinek a gondolatai egészen máshol járnak. Az apja, George összevont szemöldökkel nézte, ahogy oda sem figyelve tépdesi a szelet kenyeret, amely mostanra már madáreledelhez hasonlított.

– Valami baj van, Sylvie? – tette le az evőeszközeit és összefont ujjaira fektette az állát, miközben lélekbelátó szemeivel fürkészte a lánya vonásait. Aggodalmat tükröző tekintete és teljes koncentrációt sugalló arca ügyfelei problémáinak megbeszélésekor is bevált, remélte, hogy a lánya is megnyílik előtte.

– Nem, semmi… – rezzent össze a lány, és ezzel a férfi végképp biztos lett benne, hogy itt valami olyasmi történik, amire időben oda kell figyeljen. Eszébe jutott a másnapi tárgyalás és az azzal kapcsolatos hátralévő munkái és egy grimasszal elkönyvelte, hogy a ma éjszakát egészen biztosan az íróasztala mellett tölti majd, de előbb a lánya dolgában akart tisztán látni.

– Kicsim, anyáddal hetek óta aggódva figyeljük, ahogy jól láthatóan magadba fordulsz és ami legrosszabb, nem osztod meg velünk a problémád. Tudod, hogy segítünk, bármiről is legyen szó! Mondd el! Neked is könnyebb lesz és mi sem képzelgünk mindenfélét össze…

– Van egy fiú… – kezdett bele a lánya, mire George felvette az evőeszközeit. Oh, egy fiú! Nem jól kezdődött, de nem szólt közbe. A lánya idáig teljes elhivatottsággal készült a zenei pályára, most pedig alvajáróként közlekedett közöttük. Esténként nem a hegedűje hangjára kezdett bele a hazahozott akták átböngészésébe és most már az okot is értette. Sylvia szerelmes. Nyilván reménytelenül, mert egyetlen órával sem töltött többet távol itthonról, mint korábban. Nem járt el hétvégeken sem. Csak ült csendesen a szobájában, olvasgatott… verseket, ahogy Loretta megsúgta neki kuncogva egy nap. Már akkor is sejtették, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, de most már biztos. Egy fiú! Hát, majd jól a körmére néz annak a fiúnak.

– Igen? – nézett rá érdeklődően a folytatásra várva, mert a lánya ennél a fél mondatnál el is akadt, mint aki már megbánta, hogy belekezdett.

– Súlyos baleset érte – motyogta a lánya és ahogy felnézett, gyönyörű zöld szemei mélyén könny csillogott. George egy pillanatra elkalandozott, ahogy a lánya szeméből tükröződő fájdalom megérintette. De vajon ki lehet ez a fiú, aki iránt ilyen mélyen érez, hiszen ők soha nem is sejtették, hogy a zenén kívül talált valami más érdekeset is az iskolában. Talán az a viszonzatlan szerelem ilyen formán még tragikussá is kinőheti magát?

– Mi történt? – szólalt meg halkan az anyja, a kellő női megértéssel a hangjában. Lorettát egyébként is könnyen megragadták a szociális problémák, hiszen ezzel foglalkozott nap mint nap, de a lányán keresztül egy baleset sérültjét is azonnal potenciális ügyfélnek tekintette.

– Zongorista – kezdett bele Sylvia. – És tavasszal elütötte egy autó. Majdnem elvesztette a lábait, ráadásul meg is égett – borzongott meg a szörnyű emléktől.

– Oh! – ragadta meg Loretta együttérzően és emlékezően a blúza legfelső gombját. Ez a már-már kislányos régi mozdulat még gyerekkorából maradt vele, hogy nehéz pillanatokban keze automatikusan fogódzót keresett. Még élénken előtte volt az a nap, amikor a lánya véres ruhában, kisebb égési sebekkel a kezén érkezett haza. Azt hitte, vele történt valami, de Sylvia csak zokogott, hogy egy borzalmas baleset szemtanuja volt, és bezárkózott a szobájába, ahonnan hosszú ideig csak a zokogása hallatszott ki. De amikor előkerült, már újra a régi, nyugodt és csendes lány volt, így az eset feledésbe merült.

– Jó ismerősöd? – kérdezte George, mire a lánya megvonta a vállát.

– Alig ismerem. Mindig szeretett volna megismerkedni velem, de sosem fogadtam el a meghívását, most meg… – hallgatott el nagyot nyelve a lány, szíve mélyén rettentően bánva a korábbi elutasító viselkedését.

– Most meg… – ismételte meg az apja, aztán a kezéért nyúlt. – Attól tartasz, azt hinné, csak szánalomból teszed?

– Igen… azt hiszem – sütötte le a szemét a lánya.

– És tényleg szánalmat érzel iránta? – kérdezte az apja valami furcsa hangsúllyal a szavak mélyén, mire Sylvia felkapta a fejét.

– Nem, persze, hogy nem. Illetve… persze, nagyon sajnálom, hogy így járt, de nem azért mentem fel hozzá, mert…

– Álljunk csak meg! – kapta fel a fejét a férfi. – Te felmentél ennek a fiúnak a lakására?

– Igen, de nem történt semmi – forgatta a szemeit a lánya a hirtelen felháborodott hangra. –Nem is …, szóval, még csak kerekesszékben tud mozogni. Csak meglátogattam, hogy hogyan tud boldogulni…

– és… örült neked? – kérdezte az anyja, nagyokat pislogva a férjére, hogy visszatartsa a számonkérő mondatoktól. Sylvia végre megnyílt előttük, nem lenne jó belefojtani a vallomást holmi túlzó atyai aggodalmaskodással.

– Azt hiszem, igen – suttogta a lány. – Megígértem, hogy holnap is meglátogatom.

– Nincs valami segítségre szüksége? Egy ilyen baleset nehéz anyagi helyzetbe hozhat bárkit. Bár a szülei biztosan segítenek neki – mosolygott rá az anyja.

– Úgy hallottam, hogy a szülei nem élnek már – sóhajtott Sylvia, ahogy belegondolt, milyen magányos lehet Peter a bajban. Félve látogatta meg, titkon attól tartva, hogy valakit esetleg ott talál és egyáltalán nem örülnek majd a felbukkanásának, de a meglepettséget követően a fiú arcán elomló mosoly őszintének tűnt. Olyan kedves mosolya van! – sóhajtott nagyot, ahogy az emlékezete a képet újra és meglepően élesen vetítette elé. Az első napon megtetszett neki Peter Cunningham, amikor az egyik csoporttársnője megmutatta neki, mint a klasszikus tanszék egyik legjobb pasiját. Magas, nyulánk alakja, a sötét, hullámos fürtök, amik keskeny arcát keretezték és az az égszínkék szempár…, vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa meg benne a vonzó külsőt. Akkoriban egy zongorista lánnyal kavart, aztán egy csellistával, és egy szép napon őt hívta meg az egyetemi kávézóba. Büszke volt és … igen, félt. Nem akart egy lenni a meghódított lányok sorában, így aztán nemet mondott. Aztán nemet mondott másodjára és harmadjára is, s végül a fiú felhagyott vele, hogy olyan szekér után fusson, amely érezhetően még lassítani sem volt hajlandó, nemhogy felvenni.

Azon a napon is álmodozva nézte az emeleti ablakból, ahogy egy barátjával vált néhány szót a bejárat előtt, felizzik kezében a cigaretta parazsa, hullámos fürtjeit meglibbenti a szél; aztán futva indul az úttest felé. A sikoly benneakadt, ahogy látta az elkerülhetetlenül közelgő ütközést, hallotta a fékek sikoltását, a tompa puffanást, a fiú esetlen rongybabaként történő zuhanását, ahogy a furgon elején lévő rácson fennakadva egy pillanatra öntudatlanul kap kapaszkodó után, majd a mozdulatlanul heverő testet, ahogy egy kékes lángnyelv kígyózik feltartóztathatatlanul feléje. Minden holmiját maga mögött hagyva rohant le a lépcsőn, megelőzve mindenkit, akik döbbenten és elszörnyedve nézték a lángoló ruhadarabot a fiú lábán. Lekapta magáról a blézerét és tudva, hogy úgysem érzi, erőteljes mozdulatokkal oltotta a tüzet, mielőtt a test még mélyebb szöveteibe kap bele. Máig sem érti honnan volt benne annyi erő, hogy a karjai után kapva elráncigálja az öntudatlan testet az olajfolt és a kocsi közeléből. A mentősök megdorgálták, hogy nem lett volna szabad megmozdítania, de ő csak a lángokat látta, és úgy döntött, nagyobb  veszélyt jelentenek, mint néhány elmozdult csont. Hogy a gerince is megsérülhetett, eszébe sem jutott, és utólag hálásan köszönte meg egy felsőbb hatalomnak, hogy nem csinált nagyobb bajt, mint amit a baleset okozott.

Az eset elég nagy és tragikus eseménynek számított, hogy hetekig téma legyen. Mindig talált valakit, aki hallott valamit a fiú állapotáról. Számtalanszor elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban, aztán mégsem indult neki. Az apja pontosan ráérzett az előbb az okára. Nem akarta, hogy Peter is azt higgye, szánalomból kerülgeti. De ma hallotta a barátját, Aront és egy másik srácot beszélgetni, hogy Peter talán sosem jön már vissza az iskolába. Ez a baleset kerékbe törte a pályafutását még mielőtt elkezdhette volna. És a két fiú azon tanakodott, vajon szembesíthetik-e a barátjukat egy ilyen jövőképpel, vagy tartsanak ki mellette és a hiú ábrándjai mellett. Sylvia lelkében harag ébredt irántuk, amiért képesek lennének elvenni tőle a reményt, és az volt az a pillanat, amikor eldöntötte, ha senki más, majd ő fogja a kezét ezekben a nehéz hónapokban. Ha igazuk is lenne, és Peter élete megváltozott volna a balesettel, ő akkor is mellette lesz és próbál mutatni neki egy olyan utat, amit nem meghátrálásként, megalkuvásként élhet meg. Még ő sem tudta, milyen út is lesz ez, de eltökéleten próbálta meglelni a megoldást.

– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy... nem is tudom, van-e valami olyan program, ahol segítséget lehetne nyújtani neki. Mindenki azt mondja, igazi tehetség volt, és ez a hosszú betegség alaposan visszaveti a fejlődésben. Talán, ha valami gyógytornászt lehetne szerezni mellé, az gyorsítaná a gyógyulását is, de ezt a biztosítása lehet, hogy már nem fedezné, és az jutott az eszembe, hogy persze névtelenül esetleg …. támogathatnánk – bökte ki végül az ötletet, ami délután megfogalmazódott benne. Egy ilyen adomány a szülei számára aprópénz lenne – tisztában volt vele, mint ahogy azzal is, hogy a kérése meglepő és talán olyan érzetet kelt, mintha ily módon próbálná „megvásárolni” a fiú figyelmét. De hát ő tényleg névtelenül akarta megajándékozni ezzel a lehetőséggel. Hiszen nap mint nap akadnak névtelen adományozók, ennek sem kell kiderülnie. – A zsebpénzemmel én is hozzájárulnék – motyogta még halkan, a szülei válaszára várva.

– Kicsim, ez rosszul is elsülhet, ugye tudod? – kérdezte az apja, végképp eltolva maga elől a tányért. Még nem értette, mi a helyzet egészen pontosan a lánya és e között a fiú között. Lehet, hogy csak túl sokat képzel a történtek mögé, lehet, hogy csak Sylvia együttérzésének remek példája a dolog, de az is lehet, hogy a fiú tudatosan játszik rá a lehetőségre, hogy egy tehetős támogatót szerezve könnyítse meg a felépüléséhez vagy a tanulmányai befejezéséhez vezető utat. De hát végül is, egy próbálkozást megér a dolog, ha ez Sylviának ennyire fontos – döntötte el magában.

– Rendben. Írd fel nekem a kórház és a fiú adatait, hogy utána nézhessen egy szakember, és majd jelentkeznek nála. Ha olyan tehetséges, ennyit igazán megtehetünk  a jövő egyik remek zenészéért, nem igaz? – mosolygott a lányára, aki megkönnyebülve ugrott fel és egy hatalmas, hálás, gyermeki puszit nyomott az arcára.

*

Peter elkerekülő szemekkel hallgatta Lydiát, aki éppen arról számolt be neki, hogy a mellette álló fiatal férfi, Jeremy lesz majd a gyógytornásza, aki heti öt alkalommal jön majd és a segítségére lesz, hogy mielőbb talpra álljon. Pontosan tisztában volt vele, hogy ez egy hatalmas kiadást jelentene, amit ő nem engedhet meg magának, és amire a biztosítása sem terjed ki. A kórházi költségek így is alaposan megcsappantották a tartalékait, Lydia segítsége volt a legtöbb, amit még finanszírozni tudott, de az asszony megnyugtatóan paskolta a kezét, biztosítva róla, hogy egy alapítvány támogatásának hála, részesül ebben a kiváló ápolásban.

– De hiszen én nem pályáztam semmiféle alapítványnál! – tárta szét a karjait, mire az asszony csak legyintett.

– Higgye el, Peter, nem olyan nagy csoda ez! Időről időre akadnak jótevők a kórházban, akik magányos, idős embereket, gyerekeket, vagy éppen tehetséges, pálykezdő fiatal zenészeket támogatnak ilyen módon. Az adományok névtelenek, de célzottak. Valakinek maga volt olyan fontos, hogy megadja azt a segítséget, ami felgyorsíthatja a gyógyulási folyamatot, amennyire csak lehet. Ne keresse az okát, ne keresse az embert a hír mögött, csak fogadja el az élettől ezt a lehetőséget! Majd a koncertteremben meghálálhatja, amikor gyönyörűen játszik majd a hangszerén a közönség előtt. És mindenekelőtt fogadjon szót Jeremynek! Ne képzelje azt, hogy csak azért, mert fiatal, majd hagyja magát lazsálni. Pontosan tudja, hogy mit engedhet meg és mit követelhet meg. Ha maga meg akarja hálálni, hogy oly sokan támogatják a gyógyulását, akkor tegyen meg mindent, ami csak magán múlik!

– Te tudod, ki fizeti ezt ki? – nézett Peter a fiatal férfira, aki a környezetét mérte fel, hogy ahhoz igazítsa a terápiáját.

– Nem tudom, de ahogy Lydia is mondta: érdekes ez? Az az érdekes, hogy mennyire tudsz élni ezzel a lehetőséggel. Hogy mennyire akarsz élni vele. Szereted ezt a széket? – nézett a kerekesszékre, mire Peter elhúzta a száját.

– Gyűlölöm!

– Akkor? Miért ülsz benne? – kérdezte Jeremy, és gyors mozdulatokkal egy járókeretet hajtogatott szét, aztán  szemét végigfuttatva a védencén, beállította a magasságát is. – Lehet, hogy alacsonyra állítottam, de ezt addig nem tudhatjuk, amíg ki nem próbálod, nem igaz?

*

– Engedd már el azt a rohadt keretet! – csattant Jeremy türelmetlen hangja, mire Peter dacosan kiegyenesedett.

– Te a hentesképzőben szerezted a diplomádat? – nézett farkasszemet a gyógytornásszal, aki lassan két hete minden nap életcéljának tekintette, hogy őt kínozza. Lassan ez a szócsata is a kezelések szerves részévé vált, annak ellenére, hogy Jeremynél türelmesebb, béketűrőbb sráccal még nem találkozott. Na, igen, őt magát viszont nem volt nehéz kiborítani..

– Peter, te rendes srác vagy és csak azért nem adom vissza a megbízást, mert nem akarom, hogy azt hidd, passzióból szadizlak. Be akarom neked bizonyítani, hogy csak a fejed áll ellen, nem a tested. Az első alkalommal, amikor elgyalogolsz az ajtótól az ablakig, összeszedem a cuccom és békén hagylak, ígérem.

– De fáj! – sóhajtott Peter, miközben sziszegve próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ha egészen őszinte akart lenni, ez a fájdalom valóban nem az első napok fájdalma volt már. Talán igaza lehet Jeremynek, hogy csak a feje emlékezik a fájdalomra, a teste már képes lenne a rendeltetésszerű használatra. Persze csak visszafogottan, kicsit még mereven, de azért már valóban ideje lenne hinnie benne, hogy egyszer még képes lesz normálisan járni.

– Persze, hogy fáj – bólogatott a fiú., miközben lassú mozdulatokkal elvette Peter elől a keretet és szabaddá tette előtte az utat. – Hogy a francba ne fájna? Amikor a test legkeményebb részei is megadják magukat, az fájdalmas élmény. Megszakadt a csontszövet folytonossága, sérült a csonthártya, és ezzel egyidejűleg az idegek és a környező izmok is roncsolódtak. De te is tudod, hogy a műtétekkel pontosan összeillesztették őket, a csavarok és lemezek a helyükön tartják, amíg tökéletesen összeforrnak. A röntgenfelvételek alapján már megindult a csontképződés, kapod a vérhigítót, nincs beduzzadva, nincs gyulladás, és már az égési sebek is gyógyulnak. Már csak a fejedben fáj, hidd el nekem! Előfordulhat persze, hogy időjárási frontok esetén a lábad majd érzékennyé válik, de funkcionálisan tökéletesen kell működnie. A gyógyulás ideje egyébként csontonként változó, de az utóhatások mindenképpen elhúzódóak, akár még egy-két év múlva is kellemetlen lehet például erőt kifejteni vagy futni az összeforrott csontokkal. Ha sportoló lennél, ez a baleset valószínűleg véget vetett volna a sportkarrierednek, de a zongorapedálhoz elég erős lesz. És elég erős lesz ahhoz is, hogy elkapd egy fordulóra azt a csinos kis szöszit, akit minden nap itt találok.

– Sylvia…, szóval vele mi nem…, ő a barátom – makogta Peter, ahogy a lányra gondolt, aki hetek óta valóban mindennap jött és segített könnyebbé tenni a rehabilitáció erőt próbáló idejét.

– Aha, ha Te mondod – kacsintott Jeremy. – Nézd, szerintem én vagyok a barátod, meg az a torzonborz srác, Aron, aki tegnap is itt volt, de az a csaj, ő nem csak a barátod szeretne lenni, hidd el nekem! Mit mondtak tegnap a kontrollon? – kérdezte inkább, észrevéve, hogy Peternek kínos ez a téma. Egyelőre kitartóan álldogált, megtartva a saját súlyát és már egy-két tétova lépést is megpróbált. Nem akarta holmi dacos vitatkozással elvenni a kedvét a további próbálkozásoktól.

– Csupa öröm volt, de tényleg. Mindenki gratulált mindenkinek, hogy milyen ügyesen a helyükre húzgálták a csontokat, milyen pontosak az illesztések, mennyire megfelelően alkalmazták a fémes rögzítéseket. Igazán nem is értették, hogy én miért nem örülök velük. Csak azt felejtette el mindenki, hogy hónapok óta szívok ezzel a szarral, félévet kell ismételnem és talán soha életemben nem futhatom le a new yorki maratont.

– Miért, le akartad futni? – nézett rá Jeremy megfejthetetlen tekintettel, mire Peter megvonta a vállát.

– Nem az a lényeg, hogy akartam-e, hanem hogy most már nem is akarhatom.

– Már megint ez a negatív hozzáállás! – sóhajtott a tréner. – Nézd, én sem ígérhetem neked, hogy futni fogsz ezekkel a lábakkal, de azt sem mondanám, hogy sose fog sikerülni. Csak rajtad múlik! Na, nézz ide! – sóhajtott nagyot és egyetlen laza mozdulattal bokáig tolta a melegítő nadrágját.

– Hé, ember! Megvesztél? – döbbent meg Peter, ahogy azonnal ezernyi őrült gondolat futott át rajta. A pillanat tört részéig valóban átfutott rajta a félelem, hogy a fiatal mozgásterapeuta most fogja megerőszakolni, és ő képtelen lesz elmenekülni előle, de aztán észrevette a combján végigfutó forradást.

– Látod? – kérdezte halkan Jeremy, aztán felráncigálta magára a puha nadrágot. Még sosem próbált senkire hatni a maga történetével, de Peterrel az eltelt hetekben összebarátkoztak, nemcsak a kliense volt ez a srác, és ma annyit rinyált, hogy egyszerűen muszáj volt megmutatnia neki, hogy van talpraállás, csak dolgozni kell érte.

– Mi történt? – kérdezte Peter halkan, ahogy a széles, szabálytalan vonalú roncsolt seb hegének látványára gondolt. Az ő agyonműtött lábai ehhez képest finom kézimunkának tűntek.

– Közlekedési baleset. A bátyám motorozni vitt, és egy autó oldalba kapott minket. Tizenkét éves voltam, és a combcsontom három helyen törött el. Abból két helyen a csont átszakította a bőrt is. Végül hiába műtötték meg, fertőzést kaptam, fel kellett nyitni, újra és újra…, fél évem ment rá, hogy végre mozogni kezdhettem. Tizenkét évesen. Szerinted az fáklyás menet volt?  Na, gyere, ülj le ide! – mutatott a kanapéra és Peter önkéntelenül is feléje indult. A sokkoló bemutató kizökkentette az ellenállásból. Már a kanapénál járt, amikor rájött, hogy olyasmit csinált, amire eddig a pillanatig nem is érezte képesnek magát. Csodálkozva nézett Jeremyre, aki rákacsintott. – Amikor leülsz, még a karoddal tartsd a súlyod, és lassítsd a mozgásod, hogy ne legyen túl hirtelen a mozdulat!

*

Amikor néhány órával később Sylvia bekopogott, Peter kikiabált, hogy azonnal jön, aztán óvatos mozdulattal felállt és megfontoltan lépegetve, büszkén, hogy ehhez már botra sincs szüksége, az ajtó felé indult. Ahogy kitárta, a lány kedves mosolya egyik pillantról a másikra meglepettből már-már torz grimaszba fordult. Meglepte a reakció és a meglepetés feletti örömét abban a pillanatban felülírta. Végignézett magán, mi volt ilyen ijesztő?

– Te már a járókeret nélkül is tudsz mocorogni? – kérdezte halkan a lány és ahelyett, hogy követte volna őt a lakásba, hátralépett.

– Nem szorongathatom életem végéig, mint valami rokkantnyugdíjas, nem igaz? – húzta ki magát Peter, miközben arra gondolt, lehet, hogy mára túlzásba vitte a gyakorlást. A lába szára határozottan sajogni kezdett.  – De még nem megy túl jól, úgyhogy gyere be, azt hiszem, le kéne ülnöm – fordult óvatosan a szoba belseje felé. Sylvia lógó vállakkal követte. Mit is gondolt? Ennek a javulásnak előbb-utóbb be kellett következnie, hiszen a gyógytornász alkalmazásának ez volt a célja. Mit hitt? Hogy a fiú örökké rá lesz szorulva és ő minden kockázat nélkül itt üldögélhet vele, miközben zenéről, versekről beszélgetnek? De mi lesz, ha Peter újra a régi lesz és már nem lesz szüksége egy megértő barátra, aki megosztja vele a magány óráit a négy fal között?

*

Peter elgondolkodva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Sylvia ma annyira furcsán viselkedett! Már a döbbenet az arcán, amikor ajtót nyitott neki. Mint aki egyáltalán nem örül, hogy már nem a  keret, bot vagy éppen a nyomorult kerekesszék rabjaként fogadja. És csak szokatlanul rövid időre ugrott be. Szó sem volt közös zenélésről, beszélgetésről, a lány még annak a kriminek a végét sem mesélte el, amit napról napra megosztott vele, ameddig éppen ő maga is olvasta. Mintha azzal, hogy végre két lábra állt, mint egy évmilliókkal korábbi őse az evolúció során, nem előbbre léptek volna a fejlődésben, hanem határozottan vissza. Lehet, hogy a lányt csak elesettségében érdekli? Létezhet ilyen? Hát, ki ez a csaj tulajdonképpen? Teréz anya személyesen? A gondolat annyira abszurdnak tűnt, hogy még igazán fel sem tudta húzni magát rajta. Szerencsére Aron ma korábban érkezett, így egy kis időre, remélte, eltereli majd a gondolatait Sylvia furcsa viselkedéséről. De végül nem bírta ki, hogy a barátja előtt ne hozza szóba a dolgot.

– Bent a suliban történt valami?

– Nem tudom mire gondolsz. Ha azt nem számítom, hogy Ben Bateman ott hagyta a sulit, mert az apja meghalt és az anyja nem tudja tovább fizetni neki a tandíjat, akkor nem, nem történt semmi. Miért?

– Nem tudom. Sylvia ma olyan furcsán viselkedett. Azt hittem, odabent történt valami, ami felzaklatta.

– Hát, ha már szóba hoztad… – rágta a szája szélét a barátja. – Te tudod, ki ez a csaj? Az apja az egyik  legmenőbb ügyvéd a városban. Baromi gazdagok.

– Na és? – vonta meg a vállát Peter. Nem igazán érdekelte Sylvia anyagi helyzete, az apja is csak annyiban, hogy vajon tudja-e, hol tölti a napjait a leánykája. Erősen remélte, hogy nem állít be hozzá egy bősz atya számonkérni, hogy a család kis báránykája őmiatta nem gyakorol eleget. De Aron láthatóan még nem ért a mondandója végére. Érdekes dolgot hallott tegnap este Veronicától, a barátnőjétől, aki a fizikoterapeutáknál volt adminisztrátor a kórházban. Mivel a dolog bizalmas volt, a lány megeskette, hogy nem dumál róla soha senkinek, de hát Peter más tészta, őt érinti a dolog, miért ne tudhatna róla.

– Aron, mondd már, mert hülyét kapok! – morrant rá Peter, erre Aron ledobta magát a kanapéra és megpaskolta maga mellett az ülést.

– Azt hiszem jobb, ha leülsz – motyogta, miközben elnyomott egy mosolyt, ahogy Peter elsápadó arcát nézte. Akármire is gondol a barátja, biztos, hogy nem arra, amit perceken belül közölni fog vele.

Peter óvatosan leereszkedett, aztán lábait maga elé nyújtva mélyeket lélegzett. Határozottan jól esett, hogy ülhetett. – Mondd már!

– Szóval, Veronica tegnap érdekes felfedezést tett. A könyveléstől kapott adatokat vitte fel gépre, és Jeremy Porter tiszteletdíját találd ki, ki finanszírozza!

– Ki? – kérdezte Peter, de igazából kurvára nem érdekelte, ki fizeti a gyógytornászát. Lydia is megmondta, ne akarja tudni, ki a jótevője, csak tegyen meg mindent a gyógyulásért. És most különben is, sokkal jobban érdekelte, hogy miért változott meg Sylvia viselkedése.

– George Deaver – vágta ki az adut Aron. Peter értetlenül nézett rá.

– Az kicsoda?

– Jézusom, Pete…, ennyire nem lehetsz eltompulva! – forgatta a szemét Aron. – Mondom, George DEAVER – hangsúlyozta a vezetéknevet, mire Peter szeme összeszűkült. Sylvia Deaver, George Deaver, nem olyan gyakori név ez, hogy ilyen véletlenek megessenek. Sylvia apja állna a jótékonykodás mögött? De hát miért? Lydia is megmondta, a támogatás célzottan érkezett az ő kezelésére. Apuci kicsi lánya kisírt neki egy terapeutát? Miért? Szánalomból? Vagy hogy hálás kiskutyaként tegye majd, amit mond neki? A dacos ellenkezés úgy horgadt fel benne, mintha Sylvia máris kért volna tőle bármit is. Már érteni vélte az arckifejezését is. Nyilván nem örült, hogy lassan a maga lábára áll és nem játszhatja itt tovább a lelkes társalkodónőt.

folyt.köv.