Zongorajáték 5.

 Sylvia megkönnyebbülten hajolt meg, ahogy Mozart G-dúr hegedűversenyének részletét befejezték. Nem hibázott, mondhatni élete legjobbját adta. Mindezt úgy, hogy Petert nem látta sem a nézőtéren, sem a színfalak mögött. Azt hitte, azt remélte, hogy a fiú még a fellépés előtt odamegy hozzá és ad neki egy csókot, hogy biztos sikerüljön, de nem jött, pedig tegnap szinte megígérte, így aztán talán neki is bizonyítani akart, hogy a támogatása nélkül is megáll a lábán. A nagyapja felállva tapsolt, ő pedig zavartan igazgatta el magán az elegáns fellépő ruhát, ahogy lesietett a színpadról. A hegedűjét biztonságba helyezte a tokjában és rábízta Helenre, aki az összes tokot elzárta a hegedűteremben, aztán a fellépők számára kijelölt székek egyikéhez sietett a félsötét nézőtér szélén, mert ő is kíváncsi volt az este vendégművészére, a mindössze harminchárom éves hegedűvirtuózra, David Garrett-re.

Hihetetlenül jóképű fickó volt, tagadhatatlanul nagy tudással, mégis megosztotta a szakmai közvéleményt, amiért sokak szerint aprópénzre, vagyis hát inkább érdemtelen milliókra cserélte a tehetségét. Tény, hogy a fellépései sokkal közelebb álltak a showműsorokhoz, mint a hagyományos értelemben vett komolyzenei hangversenyekhez, de a közönség imádta és teltházat tudott produkálni a legnagyobb koncerttermekben is. Még valami Guinness-rekord is fűződött a nevéhez, úgy reklámozták, mint a „világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Tény, hogy tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki a zsebpénzét. Hosszú haja, a borostája, tetoválásai, a halálfejes pecsétgyűrűk, a vadnyugati csizma és a sokszor popsztárokra hajazó öltözéke köszönt vissza a lemezborítókról és poszterekről. Még a fellépők gyülekezésekor bemutatták mindenkinek, mint az iskola volt diákját, aki igazán sokra vitte. Nem mintha a lányokat ez érdekelte volna a legjobban, mert hát valljuk be, bőrnadrágjában, hosszú hajával a sok szmokingos, frakkos fellépő között ez a férfi olyan volt, mint egy páva a pingvinek között. Sylviának az szúrt szemet, hogy még a szeme is ki volt húzva, mint aki pontosan tudja, hogy a színpadról az csak akkor érvényesül, ha hangsúlyozza. Minden ízében profi volt és értett a showhoz, ez nyilvánvaló volt.  Átfutotta az életrajzát már aznap, amikor megtudta, hogy ő lesz az idei év műsorának vendégművésze. A kritikusai szerint nem rossz hegedűs, csak éppen középszerű, még akkor is, ha a crossover fenegyerekének titulálják is egyesek. Most a saját véleményét akarta meghozni, hogy ez rosszindulatú kekeckedés vagy az igazság.

Peter már a színfalak mögött hallgatta végig, ahogy a lófarkas amorozó pillanatok alatt hódítja meg az addig udvariasan érdeklődő közönséget. Eddig a pillanatig szinte bujdokolt Sylvia elől, nehogy idejekorán lelője a meglepetést. A díszlet takarásából az előbb elkapta a pillanatot, ahogy megkönnyebbülve lépdel lefelé a színpadról. Fehér hosszú ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Szinte erőszakot kellett tennie magán, hogy ne állítsa meg és ne csókolja meg a még mindig dacosan összeszorított kis száját, hogy végre ellazuljon. Pedig igazán kíváncsi lett volna, mit szól a következő attrakcióhoz. A felkapott sztárrá vált valaha volt tanítvány egy vetkőző show-val kezdte műsorát; megszabadult a hosszú haját összefogó bőrszíjtól, aztán levetette a kabátot, amely alighanem Paganini korát volt hivatva felidézni, mivel tőle játszott valamit; majd végül még a nyakravalóját is laza mozdulattal kidobta a nézőközönség soraiba, aztán ott állt a színpadon bőrnadrágban és lobogó fehér ingben. A nők máris a lábai előtt hevertek. Peter elhúzta a száját. Ez után a bevezető után kíváncsi volt, a fickó mennyire mestere a hegedűjének, mert a zenedarabnak a saját ízlése szerint túl nagy körítést csapott. Persze, mit várjon valakitől, aki a Paganini életéről szóló film főszerepét játszhatta el, és azóta már nemcsak remek zenésznek, de jó színésznek is tartották. Peter nagyon remélte, hogy objektíven tudja megítélni és nem lesz a saját, elfogult véleményének a rabja. Ha őszinte akart lenni, a fickó túlságosan jóképű volt, ráadásul hegedűn játszott, és mindezek tetejébe még csak nem is sántított…, kicsit tartott tőle, hogy Sylviát is elvarázsolja.

A tapsvihar és éljenzés hallatán Aron beszédes grimaszt vágott és látványosan elhúzta a tenyerét a torka előtt, jelezve, hogy ezzel nekik alighanem befellegzett. Elég hálátlan feladatnak ígérkezett a világsztár lehengerlő és rövid előadása után ezzel a hosszú zongoradarabbal színpadra állni. A nézőtér elcsendesedett és leereszkedett a zenekari üléseket a két előtérbe helyezett zongorától elválasztó színpadelem, hogy kettejük játékáról semmi ne vonhassa el a figyelmet. Kéz és lábtörést! – súgta Aron, ahogy eliramodott a szemközti oldalra. Peter a szemét forgatva csóválta meg a fejét. Még egy ilyen beszólás és inkább hazamegy. Személyszerint ő már nem vágyik több törésre, még képletesen sem. A műsorvezető felkonferálta a következő számot és megemelte a hangját, ahogy Petert említette. Egy fél mondat erejéig hozzáfűzte, hogy egy súlyos baleset után tér vissza a hangszere mellé, és Petert ez a félmondat zavarta a legjobban. Remek! Aki esetleg még nem tudta, most már az is hallotta. Ezek után aztán sikerüljön bárhogy a fellépésük, ott motoszkál majd benne a kérdés, hogy nem szánalomból tapsolnak-e majd neki. Még elkapta David Garrett lesajnáló pillantását, amikor indulnia kellett a reflektorfénybe. Laza, hétköznapi megjelenése mellett úgy érezte magát, mint egy pingvin, aki betévedt a színpadra. Tudta, hogy a fickó nem személy szerint neki üzent, csak utalni akart a köztük lévő óriási különbségre. Ő volt a pénz és a siker, Peter pedig a diák, aki ha végez is, még ugyanúgy eltűnhet a süllyesztőben, mint oly sokan azok közül, akik kemény munkával haladtak a diploma felé.

A pillanat tört része alatt horgadt fel benne a dac és a lázadás. Végig sem gondolta mit tesz, de ahogy a zongora mellett állva meghajoltak Aronnal, felemelte a kezét és kioldotta az elegáns csokornyakkendőt. Egy hanyag mozdulattal félredobta, aztán kigombolt két gombot az ingén, végül a frakkot lerázta a válláról és a zongorapadra fektette. Fehér mellényében és ingében, a fekete nadrágban olyan volt, mint egy vőlegény, aki a saját esküvői vacsoráján a zongora mellé ül, hogy játékával elbájolja újdonsült hitvesét és a vendégeket. Gondosan megfésült sötét fürtjeibe beletúrt, megadva a végső könnyed külsőt. Aron döbbenten figyelte, mit művel, aztán elvigyorodott. A kezdeti elképedés után azonnal levette, hogy Peter így üzent a nagyképű seggfejnek és a közönségnek is. A közönség pedig – úgy tűnt – meg lett véve kilóra. Egy újabb jóképű zenész, laza eleganciával és magabiztosan, az este határozottan szórakoztatónak bizonyult számukra.

Sylvia visszatartott levegővel, ujjait tördelve hallgatta végig a fiúk játékát. Már Peter nevének említésekor benne akadt a levegő. A kis titkolózó! Hát ezért vigyorgott olyan ördögien, amikor megkérdezte, eljön-e a koncertre. Ki nem hagynám! – válaszolt akkor a fiú, ő meg kis naív, azt hitte, miatta. A végén felcsattanó taps hallatán a könnye is kicsordult a visszafojtott feszültségtől és az örömtől. Tudta, hogy a fiúnak rengeteget jelent ez a siker, amely bebizonyíthatja, hogy azon a napon, a furgon kerekei alatt nem törtek darabokra az álmai is. Sikerült! Jobban örült ennek, mint korábban a saját hibátlan játékának. Egy élmény volt figyelni Peter játékát, ahogy ujjai könnyedén futottak a billentyűkön, nem volt benne semmi erőlködés, semmi manír. Természetes volt, mint aki nem megtanulta a darabot, hanem mint akiben megszületett. Szinte irigységet érzett, amiért a fiú mostani játéka végképp összetörte benne a képet a saját tehetségéről. Eddig úgy gondolta, hogy ő és a kedvenc hegedűje jó barátok, de most látnia kellett micsoda különbség van barátság és szerelem között. Ha a kapcsolatukra is igaz lesz ez a minőségi ugrás, akkor igazán boldog nőnek vallhatja magát.

– Remek volt, kicsim! – ölelte magához az apja a műsor végeztével, mielőtt a nagyapja és a nagyanyja ölelhették a keblükre kedvenc (és egyetlen) unokájukat.

– Olyan büszke vagyok rád! – törölgette a szemét Cloé nagyi,  és Sylviának nem volt szíve a szemébe mondani, hogy neki viszont egy rémálommal ért fel a színpadi jelenlét. Az egész család boldog volt, hogy a hosszú évek munkája beérni látszott, így aztán megpróbált örülni ő is, bár a gondolatai máshol jártak. Vajon Peter idejön-e hozzájuk, vagy neki kell megkeresnie a tömegben. A kérdésére szinte azonnal meg is kapta a választ.  

– Jó estét, Peter! – nyújtott kezet az apja a közeledő fiúnak, aki még mindig úgy nézett ki, mint aki a vetkőző számát nem fejezte be. Időközben a mellényét is elhagyta valahol. Bemutatta a fiút a szüleinek, mint Sylvia barátját, aztán rákacsintott. – Meglepő kezdés volt.

– Hirtelen ötlet volt, hogy ne legyen akkora a szakadék David és a mi műsorszámunk között. A kritikusai úgyis azt hangoztatják, hogy az előadásának nagy hányada a show része. Gondoltam, egy kicsit lopok tőle a showból – vonta meg a vállát Peter, miközben szeme végigfutott a lány rokonságán.

– Azért el kell ismerni, remek muzsikus – intette komolyan az idős férfi Sylvia oldalán. Peter nem vitatkozott. A közönség kedveli David Garrettet, és valóban nyújtania kellett valamit, hiszen a súlyos milliókat nem adták neki sem ingyen. Az, hogy neki nem volt különösebben szimpatikus, a magánügye. A fickóból csak annyi érdekelte, hogy Sylviát is a bűvkörébe vonta-e. Ha nem, akkor ő kész elismerni a zenei tehetségét. Végül is hegedűn játszik, sosem jelentenének egymásnak konkurenciát.

– Remek volt, Peter! – fordult hozzá Loretta Deaver. Kedves mosolyában nem volt semmi mellékes gondolatnak nyoma, csak a színtiszta elismerés sugárzott belőle. – Sylviától hallottam, hogy újra keményen gyakorol, de egyikünk sem gondolta, hogy a zárókoncertre. Ez igazi meglepetés volt.

– Annak is szántuk. Tegnap alig tudtam befogni a számat, hogy el ne dicsekedjek Sylvienek, hogy én is szerepelni fogok, csak az tartott vissza, hogy azt akartam, neki is igazi meglepetés legyen.

– Hát, sikerült. Amikor megjelentél a színpadon, még levegőt is elfelejtettem venni. Ráadásul ilyen hosszú darabbal. Jobban izgultam, mint amikor én álltam a színpadon.

– Azt azért nem hiszem – mosolyodott el a fiú, mire Sylvie ijedten nézett rá.

– Ennyire látszott?

– Nem, nem látszott, tökéletes voltál – nyugtatta meg Peter és közben azon törte a fejét, hogyan tudná ellopni a lányt a családjától. Bár, ebben a földig érő koncertruhában…, mindegy, egy kényelmes pólót kölcsön tud adni neki. Különben is, ha az estéjük úgy alakul, ahogy tervezte, akkor garantáltan nem fogják összegyűrni ezt a szabászati remeket.

Sylvia közben az anyjához fordult. – Elhoztátok a táskámat, amibe összekészítettem a ruháim?

– Persze kicsim, kint van a kocsiban, apád mindjárt behozza. – George Deaver el is tűnt és hamarosan egy nagy papírtáskával jelent meg.

– Tessék, öltözz át valahol és akkor ezt haza is visszük. Kár lenne, ha egész este a szatyorban gyűrődne.

– Oké, mindjárt jövök! – ragyogott rá a lánya és elviharzott a nagy batyuval a karján. Peter követte a tekintetével, ahogy eltűnik a női mosdók irányába. A lány apja azonnal Peter felé fordult, és halkan, hogy csak ők ketten hallják, beszélni kezdett.

– Tudom, hogy év vége van, meg ez a sikeres koncert is feldobta a hangulatot, nyilván isztok majd valahol. Sylvia mesélte, hogy a barátaitokkal beültök valahova ünnepelni. Azért csak óvatosan! Nem szeretném, ha holnap megbánná, amit ma művel. Rendben? – nézett rá komoly, bár nem fenyegető tekintettel. Mindenesetre a szavai mögött ott volt a kimondatlan ígéret, hogy amennyiben Sylvie holnap mégis bánatosan gubbasztana a szobájában, akkor Peter számíthat egy tetemrehívásra. Peter nagyot nyelt. Az arcára lennének írva a tervei? Hát, azt ő maga is nagyon remélte, hogy Sylvia holnapra nem fogja megbánni, amit ma művelni fognak. Már, ha a lány benne lesz a szűkkörű ünneplésben, mert esze ágában sem volt másokkal osztozni a mai estén. Olyan régen várta már, annyit álmodozott erről a napról, hogy kicsit már tartott is tőle, túl ne komplikálja a dolgot. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire tervezgetne egy romantikus estét, de úgy érezte, ez most más lesz, mint a korábbiak, tehát jogos, ha kifejezetten izgatottan várja. Bár, az is lehet, hogy valóban a barátokkal fognak kikötni valahol, utána taxiba pakolja a leányzót és az éjszaka hátralevő részében agyal majd az elszalasztott lehetőségen. Sylviánál sosem lehet tudni.

– Természetesen uram, vigyázni fogok rá! – bólintott ártatlan arcot vágva, amiről nem tudhatta, hogy még a lány anyjának is olyan gondolatai támadtak miatta, amiket a legjobb indulattal sem nevezhetett volna ártatlannak.

– Te nem öltözöl át? – nézett rajta végig a férfi, mire Peter megvonta a vállát.

– Hát, ez végül is csak egy sötét nadrág és egy fehér ing. Bárhova megfelel. – George Deaver kutatva vizsgálta a vonásait. Valamit érzett, valami veszélyt, amiről nem tudta, hogy mennyire kell komolyan vennie. Egy apa túlzó aggodalmaskodása lenne, vagy ügyvédi praxisának egyik híresen jó megérzése? De Peter olyan tiszta, nyílt tekintettel nézett vissza rá, hogy végül egy halk sóhajjal megpróbált bizalmat szavazni ennek a sötét hajú kölyöknek, akinek a szeme úgy ragyogott fel, mint két dragakő, amikor Sylvia megjelent a ruhás zsákkal a karján. A másik kezében a hegedűtokot tartotta. Az apja kezébe nyomta mindkettőt, aztán végigpuszilta a rokonait, majd csillogó szemekkel Peter felé fordult.

– Mehetünk?

– Persze! – mosolygott rá a fiú, aztán szertartásosan biccentett a szülők és a nagyszülők felé. – Viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtünk.

Ahogy jobb kezének tenyerét a lány hátán nyugtatva vezette kifelé a tömegen keresztül, Loretta és az anyósa őket figyelték.

– Már alig látszik a bicegése – mondta az asszony, mire az anyósa  rákacsintott:

– Ha nem meséltétek volna az előzményeket, nem is vettem volna észre. Annyi más néznivaló van ezen a kölykön – kacsintott a menyére. – Szerencsés lány ez a Sylvie. Ez a fiú a leghelyesebb az évfolyamon és ahogy játszik, istenem, ha fiatalabb lennék, nem mondom, lecsapnám az unokám kezéről – kacagott az idős asszony. George és az apja a fejüket csóválva figyelték a két asszonyt, ahogy bakfislányokként nevetgélnek. George az apjára nézett:

– Figyelni fogok erre a srácra, mert nem elég, hogy Sylviet szédíti, még a feleségem és az anyám is a bűvkörébe került.

*

– Milyen buliról beszéltél az őseidnek? – állt meg Peter az utcán, mire Sylvia nevetve belekarolt:

– Mégse mondhattam nekik, hogy fel akarok menni hozzád. De ha nem akarod… – vigyorgott rá félénken. Istenem, micsoda égés lenne, ha Peternek eszébe sem jutott volna, hogy kettesben töltsék az estét.

– Istenem, dehogynem! – ölelte magához a fiú megkönnyebbülten. – Nem lett volna sok kedvem elmenni valahova, amikor egész nap arra gyűjtöttem az erőt és a bátorságot, hogy megkérdezzelek, lenne-e kedved kettesben ünnepelni, nálam.

– Mióta vagy te ilyen bátortalan? – kacagott Sylvia.

– És te mióta vagy ilyen kis vadóc? Már a violinkulccsal megleptél, a ma este pedig mintha az álmaim készülnél valóra váltani – morogta a szájába Peter, ahogy megcsókolta. A teste minden négyzetcentimétere árulkodóan mesélt a lánynak, miről szólhatnak ezek az álmok. Arra rezzent össze, hogy valaki a vállára csap.

– Helló, szerelmesek! – vigyorgott mellettük Aron egy csinos vörös hajú lány társaságában. Ő volt az, aki annak idején elkotyogta, hogy ki fizeti Peter kezelésének költségeit. Most kíváncsian figyelte az ölelkező párost. Szóval Peter Cunningham felcsípte a kis pénzeszsákot? – Nincs kedvetek meginni velünk valamit? – kérdezte Aron, és Peter kelletlen arcát látva újra elvigyorodott. – Hékás, hosszú még az este, csak egy ital.

– Van kedved? – nézett kérdőn Sylviára a fiú és beletörődően vette tudomásul a lány bólintását. – Oké, egy ital, de aztán dolgunk van – nézett jelentőségteljesen a barátjára, aki nevetve csapta hátba.

– Helyes, nekünk is dolgunk van, úgyhogy tényleg csak egy ital. Hidd el, ha zavarogni akarnék, akkor meghivatnám magunkat hozzád – kacsintott a barátjára, aki vidáman húzta a hóna alá Sylviát.

– Esélyed nem lenne!

Egy órával és két vodka-tonic-kal később feszengve üldögéltek egy füstös kis csehóban, ahol az iskolából sok ismerős arcot fedeztek fel. Körülöttük mindenki a másikat túlkiabálva próbálta feleleveníteni a koncert emlékezetes pillanatait, a bakikat és a közönség reakcióit. Ők ketten csak ültek csendben, egymás kezébe kapaszkodba, és a boksz intim közege, a bár fullasztó levegője csak forralta bennük a korábbi elhatározást. Amikor már egyikük sem tudta, mi a fenéért ülnek itt, a fiú kikotort néhány bankjegyet a zsebéből és az asztalra tette Aron elé.

– Hát, nekünk már mennünk kell! – állt fel hirtelen Peter és Sylvia sietve követte. Ő is úgy érezte, ha még fél óráig itt kell üldögéljenek, sikítva fog Peter ölébe mászni. Ma este nem akart szakállas poénokon vihogni, pikírt megjegyzéseket tenni a tegnapi lábszépségverseny résztvevőire, vagy tervezgetni a nyári szünetre. Ma csak Petert akarta, ezért kifejezetten zavarta az őket körülvevő tömeg. Tudta, hogy az ő hibája, hogy ez az óra elveszett a közös estéjükből, de el volt szánva rá, hogy kárpótolják egymást az itt elvesztegetett időért.

Peter a fogát összeszorítva igyekezett fel a lépcsőn. A tempója máskor ennek a töredéke lett volna, de most még ezzel is időt akart nyerni, úgyhogy úgy gondolta, megér egy kis sziszegést az a néhány perc előny. Amikor kitárta Sylvia előtt az ajtót, a lány elmosolyodott a fiú romantikus próbálkozásán. A kanapé előtti asztalkán egy üres kólás üvegben egyetlen szál vörös rózsa ágaskodott, mellette egy tányéron különböző magasságú tojáshéj színű gyertyákat fogott közre a tegnap este egyik papírkoronája.

– Úgy látom, valakit vártál … – nézett huncut mosollyal Peterre, aki a szemét forgatva zárta be maga mögött az ajtót, reménykedve, hogy reggelig ki sem kell nyissa már.

– Miből gondolod? – kérdezte magára öltött flegmasággal, miközben bekapcsolta a rádiót. A hangszórókból a jazz csatorna szólalt meg halkan.

– Mert az utóbbi időben, mintha nem lett volna itt se virág, se gyertyák.

– Mert te sem voltál itt – húzta magához a lányt végre, aki készségesen simult hozzá. – De ma este tényleg bíztam benne, hogy eljössz, úgyhogy vacsorával is készültem – biccentett fejével a mikró felé, ahol egy pizzás doboz hevert a pulton.

– Még nem vagyok éhes. … Legalábbis nem pizzára – ragyogott rá a lány hatalmasra tágult zöld szeme és Peter lustán elmosolyodott helyes, még ő sem volt éhes, legalábbis nem Don Fernando amúgy ínycsiklandó Hawaii pizzájára. A lány szemeibe nézve közelebb hajolt hozzá, egy lágy csókot lehelt a pirosló ajkakra, amikről időközben Sylvia már letörölte a vámpírvörös rúzst. Amikor a lány átölelte a nyakát, felemelte a kezeit és kigombolta az első gombot a tarka virágmintás blúzon. Várta, hogy Sylvie lefogja a kezét, hogy lassításra kérje, de a lány csak túrta a selymes sötét tincseket, miközben kufulladásig viszonozta a csókját, aztán kis kezeit, amikkel nem olyan régen még olyan ügyesen játszott a hangszerén, leengedte a fiú nadrágjának derekáig és kihúzta belőle az inget. Ez nyilvánvaló beleegyezés volt, kezdeményezés és együttműködés; Peter pedig nem akart csalódást okozni neki. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert abba ő maga halt volna bele.

Mire végzett az apró gombok idegborzoló sokaságával és lesimogatta végre a lányról a blúzt, már alig bírt uralkodni magán. Egyrészt nagyon régen volt már, hogy egy női testet ölelhetett, másrészt most ez a test Sylviáé volt, egy nem is remélt ajándék, és ő egyetlen pillanatra sem akart hálátlan lenni az örömért, amit a lány szerelme jelentett. Hogy összeszedje magát, egy kicsit eltolta magától a lányt. Ez volt az első öngól – gondolta kiszáradt szájjal. Mindig is elismerte a lány formás idomait, de most, hogy teljes pompájában tárult fel előtte, még éppen időben fogta vissza magát, hogy meg ne nyalja a száját, mint egy éhes hímoroszlán.

– Gyönyörű vagy! – suttogta és Sylvia meg sem próbált szabadkozni. A fiú tekintete olyan őszintén támasztotta alá a szavait, hogy legszívesebben felnevetett volna. Gyönyörű vagyok! – ismételte magában, és ettől a két szótól magabiztos lett és kihasználva a köztük lévő néhány centit, a lehetőséget, hogy kezei szabad utat kaptak, gyors, ügyes mozdulatokkal gombolta végig Peter ingét. Ahogy szétnyitotta a mellén, a sötét göndör szőr a fiú mellkasán vonzotta az ujjait. A múltkor csak viccből mondta, de igazából tényleg mindig a szőke fiúk voltak a kedvencei. Amíg meg nem ismerte Petert, aki sötét hajával, a baleset utáni sötét önromboló gondolataival, állandó fekete pólóiban maga volt a sötétség, és ő tudta, hogy képes kiszabadítani ebből a sötétségből. A hajával persze nem szándékozott semmit csinálni, mert egyszerűen nem is tudta volna másmilyennek elképzelni, és már régen rájött, hogy nincs nagyobb élvezet, mint a dús fürtök között matatni, de lám, máris fehérben van és sejtése szerint nem sok kellett hozzá, hogy a világ is fényben fürödjön körülöttük ezen az éjszakán.

– Megtesszük? – simogatta meg az arcát Peter, mire belehajtotta a tenyerébe a fejét és lehunyta a szemét. Nem elég nyilvánvaló, hogy ezért jött? Nem volt még gyakorlott ezekben a dolgokban, nem tudta, hogyan kellene viselkednie, hogy csábító legyen és ne egy ijedt kislány, így aztán jobb ötlete nem lévén, közelebb lépett és átölelte a fiú derekát. A közelségből megtudta azt is, hogy Peter nyilván az utolsó pillanatban adott neki még egy kis egérutat, abból pedig, ahogy magához szorította, azt is megtudhatta, hogy nem szívesen tenné. Helyes! Hiszen erre vágyott ő maga is. Hogy mire, azt inkább csak sejtette, mint tudta, mert még nem jutott el senkivel a célegyenesig.

– Szedsz gyógyszert? – erősödött meg a szorítás a dereka körül, mire szégyenlősen megrázta a fejét. Jaj, istenem, de liba vagyok! – sóhajtott magában. Csábítót akarok játszani, amikor még a legelemibb dologra sem gondoltam. – Oké, mormolta közben Peter és a tv alatti szekrény fiókjából előkotort valamit, miközben egy pillanatra sem engedte el. Újra lehajolt, hogy megcsókolja, és ebben a csókban már nem volt semmi bizonytalanság. Sylvia már a tudtára adta, hogy miért van itt, a többi az ő dolga volt.

A zene dallamára lassan toporogva úgy tettek, mintha táncolnának, de ennek a táncnak kettős célja volt. Egyrészt eljutni az ágyig, amit Peter a nagy alkalomra frissen áthúzott, másrészt az állandó közelségtől, bőrük surlódásától a végsőkig izzítani a szenvedély parazsát. Mind a két célt sikerült elérniük. Norah Jonas rekedtes hangja már a puha párnák közt csókolózó pár mozdulatait kísérte, ahogy szenvedélyesen, mégis már-már kielégíthetetlen kíváncsisággal telve fedezték fel egymást. Amikor Sylvie már nem tudta, de nem is akarta uralni a testét és a gondolatait, utolsó józan gondolata hálásan adózott a fiú gondoskodásáért, ahogyan fogsorával türelmetlenül tépte fel az óvszer tasakját, aztán már nem maradtak épkézláb gondolatai, átadta magát az érzéseinek, amelyek eddig ismeretlenek voltak, de egyetlen alkalom függővé tette őt a jövőre nézve. Örökre ott tudott volna maradni az őt ölelő karok között, érezni a kívánás ősi erejét, élvezni nőies hatalmát, ahogy elgyengíthet egy olyan erős és határozott fiút, mint Peter. Nem gondolt bele, hogyan lesz ezután. Nem érdekelte, hogy a szülei rájönnek-e, hogy hol töltötte a ma estét, nem érdekelte az sem, hogy mikorra ér haza. Most semmi más nem számított, csak Peter hol lágy, hol kemény érintése, ahogy vezette őt valami még ismeretlen, de feltartóztathatatlanul közelgő érzés felé.

Eközben Peter nem bírt betelni a lánnyal, aki ugyanolyan bőkezűen osztogatta a simogatásokat és csókokat, mint jómaga. Meglepett és elégedett reakciói fáradhatatlanná tették őt is. Lubickolt a kéjben és nem gondolt a holnapra, nem rontotta el ennek a pillanatnak a páratlan szépségét holmi moralizáló kérdésekkel. Mennyire szerette volna hinni, hogy szenvedélyük több mint ez az egyetlen alkalom. Még sosem született meg benne a vágy, hogy valakit hosszan maga mellett tudjon, osztozzon vele nemcsak a gyönyörben, de a mindennapok kihívásaiban is. Most pedig itt vergődött alatta szinte öntudatlanul ez a gyönyörű lány és neki csak egy vágya volt, hogy ez így maradjon örökké.

Zongorajáték 4.

 Peter már nem is számolta, hányadszor kezdte újra Beethoven Für Elisét, nem hibázott, de mint egy végtelenített szalag, játszotta a dallamot, amit még gyerekként tanult. A legjobb módja volt annak, hogy a pedálozást gyakorolja és közben gondolkodni tudjon, hiszen keze automatikusan repdesett  a billentyűkön. A szomszédok viszont alighanem már a francba kívánják, vágott egy grimaszt, miközben a halk taktusokat újra az erőteljes rész váltotta fel.

Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint a parkban töltött órákra. Arra, ahogy Sylvia a karjában hevert a takarón, ahogy összeforrt az ajkuk, ahogy hazafelé egymásba kapaszkodva sétáltak. Aztán a lány a kapu előtt még egy utolsó csókot nyomott a szájára és leintett egy taxit, amivel elment, s bár a hátsó ablakból még sokáig integetett, ő azóta próbálta kizongorázni magából a feszültséget és közben megfejteni az ezer dolláros kérdést: miért ment el? Nem mintha azonnal az ágyába akarta volna ráncigálni, de ha esetleg mégis úgy történt volna, akkor az se lett volnba túlságosan meglepő fejlemény a parkban történtek után. Forrt a vére és meg mert volna esküdni rá, hogy Sylvia se tiltakozott volna. Legalábbis nem túl elszántan. De a valóságban Sylvia könnyedén hagyta magára a fájdalmasan feszülő vággyal a testében, és ez összezavarta. A szomszédok nyilvánvaló megkönnyebbülésére lecsukta a pianínó tetejét, elfordult az ülésen és kinyújtotta maga elé a lábait. A műtéti hegek és a lassan gyógyuló égési sérülések látványa még mindig összeszorították a gyomrát. Még emlékezett a fájdalomra és Aron barátnőjének arcára, ahogy a borzadályt igyekezett leplezni, amikor tegnap meglátogatták. Sylvia sima kíváncsisággal nézett végig rajta, amikor első alkalommal rövid nadrágban fogadta;  egyáltalán nem látott undort a csodás zöld szemekben, úgyhogy aligha ez volt a problémája, amikor itt hagyta. Még megkérdezni sem volt ideje, miért megy el, mert addigra már egy taxi siklott a járdaszegély mellé, és a lány csókot dobva szaladt, hogy elérje.

Nagyot sóhajtott, ahogy a másnapi kontroll-vizsgálatra gondolt. Tisztában volt vele, hogy a kórházban is magyarázatot kell adjon, miért utasította el a további gyógytornát, és a mai nap után valahogy már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy hagyta a büszkeségét győzedelmeskedni a józan ész helyett. De már nem akarta visszacsinálni a dolgot, mert az sokkal megalázóbb lett volna. Elbicegett a zuhanyozóig és a következő percekben a falnak támaszkodva hagyta, hogy a meleg víz végigcsurogjon a testén. Arcát a zuhogó vízbe fordítva hagyta, hogy a víz átjárja a haját és lemossa róla a mai nap vidám, érzéki kis kalandjának  emlékét. Abban biztos volt, hogy fagylaltra többé nem tud úgy nézni, hogy ezek a pillanatok eszébe ne jussanak.

*

Sylvia lehajtott fejjel hallgatta Mr.Novotny szemrehányását, miszerint az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb energiát fektetne a gyakorlásba, és ez tekintve a rohamos tempóban közelgő évzáró koncertet, valóban aggodalomra adhatott okot. Szíve mélyén még csak vitába sem szállhatott az idős mesterrel, mert minden szava igaz volt. Rengeteg időt töltött Peternél, aki már maga is szóvá tette, hogy marad-e elég ideje a gyakorlásra, de ő csak nemtörődöm módon legyintett, hogy emiatt ne fájjon a feje. Hát, most úgy tűnik saját magának van aggódni valója, mert a hegedű tanár már azon gondolkodott, hogy kiveszi egyik legtehetségesebb diákja számát a műsorból. Ez azért elég megalázó lenne, ráadásul a szülei sem repesnének a boldogságtól és egészen biztosan Petert hibáztatnák ezért.

Tudta, hogy az egyetlen megoldás, ha a látogatásai számát a következő napokban erősen leredukálja, csak éppen a tegnapi kis kirándulásuk után erre aligha lesz képes. Hiszen már az is tantaluszi kínokat okozott, hogy ott hagyta szegény fiút a kapu előtt és az éppen érkező taxit megcsípve, elmenekült, mielőtt még valami olyat tesz, amire talán a kapcsolatuk még nem állt készen. A parkban, a zöld lombok árnyékában heverészve olyan könnyű volt átadnia magát a csókoknak, de ott a forróságtól olvadozó járdán inába szállt a bátorsága. Tudta, ha felmegy, akkor a fiú ágyában fognak kikötni, és ehhez még nem érezte elég elszántnak magát. A barátságuk túl hirtelen változott volna át valami mássá, amit talán még Peter sem gondolt át, hogy igazán akarja-e. Persze, nem abban nem volt biztos, hogy őt akarja-e, mert ennek elég észrevehető jelei mutatkoztak ott a park közepén is. Csak az azután kérdése foglalkoztatta.  Mi lesz, ha odaadja magát, aztán kiderül, hogy ő is csak egy volt a fiú körül korábban döngicsélő lányok sorában? Nem! Egyrészt erre a szerepre kifejezetten nem vágyott, másrészt azért ott élt a remény a szíve mélyén, hogy Peter sem Így gondol kettőjükre. Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a gondolataitól, aztán halkan fogadkozva elmotyogta az idős férfinak az ígéretét, hogy mostantól a darabra koncentrál és nem fog benne csalódni a koncerten sem.

*

Peter csalódottan dobta le a telefonját. Sylvia éppen most közölte, hogy ma nem tud átjönni és nagyon úgy néz ki, hogy a héten egyik nap sem lesz igazán alkalmas. Magyarázkodott itt a hétvégi koncerttel kapcsolatban, de ő úgy érezte, hogy ezek csak kifogások, és tulajdonképpen a lány megbánta mindazt, ami tegnap történt köztük, és talán megijesztette az, ami még történhetett volna. A francba! Ezzel az elzárkózással nem oldhatják meg a dolgot, ennyit a lánynak is tudnia kellene. Persze, abban sem volt biztos, ő maga honnan tudhatná. Igen, le akart feküdni Sylviával és a lábai egészségét merte volna kockáztatni, hogy ezzel a lány is így volt. Ott, a parkban, a takarón egészen biztosan. Most pedig, mint aki megbánt mindent, ami történt köztük, menekül. A mai nap után nem tudta, van-e kedve, ereje, kitartása, a nyomába vetni magát és rákényszeríteni a beismerésre.

Délelőtt az orvos nem volt túl elégedett az eredményeivel, a csontképződés lassan haladt, és mintha a szövetei tiltakoztak volna a beépített orvosi fémek ellen, enyhe gyulladásban voltak a csontok körül. Kapott két speciális sínt a lábaira, hogy a terhelést megkönnyítsék, ő pedig undorodva nézte a pántokkal, forgókkal kombinált alkalmatosságot. Mintha egy csizma csíkokból álló váza lett volna, a tapától a térdéig tartottak a szalagok. Csak azért nem szedte le és vágta a sarokba, mert be kellett ismerje, a járás könnyebb és fájdalommentesebb volt velük, bár a mozgása határozottan olyan lett, mintha egy robot rakosgatta volna a lábait.

Aron telefonját először fel sem akarta venni, aztán csak ült zsibbadtan és arra gondolt, van valami égi jel ebben a hívásban. Talán éppen erre a kihívásra van szüksége, hogy megpróbáljon a gödörből kimászni, és a Sylviával kapcsolatos képzelgéseit is normális mederbe terelje. A zárókoncerttel kapcsolatban hívta, ő pedig az első döbbenet után beleegyezett, hogy összevakarja magát és beballag az iskolába. Ha Mrs. Kozlowska bízik benne annyira, hogy egy meghallgatás erejéig időt szakít rá, akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Mozart két zongorára írt darabját már játszották Aronnal, aztán jött a baleset és többé már a cd-t sem hallgatta meg, mert sírni lett volna kedve, amiért nem állhat a barátjával és ezzel a darabbal színpadra. Michael Hennings vette át a helyét, de Michaelnek tegnap éjjel kivették a vakbelét és így kizárt, hogy a hétvégén felléphessen. Ha egész héten gyakorol, talán visszajönnek a  már jól begyakorolt mozdulatok. A kérdés csak az, hogy a lába bírná-e erővel, de ez az első napi gyakorlás után ki fog derülni. Ha nem megy, és kénytelen lesz beismerni a vereségét, akkor Aron darabja lekerül a műsorról és valami könnyen betanulható darabbal helyettesítik, vagy simán csak lerövidítik az előadást. Tartozott annyival a barátjának, hogy összeszedi magát és legalább megpróbálja.

– Basszus, ez több, mint húsz perces darab – nyögött Peter, ahogy a kottát átlapozta. – Ennyit nem koncentráltam folyamatosan már lassan egy fél éve – túrt bele a hajába, aztán leült a zongorához, amellyel szemben Aron izgatottan várta, hogy belekezdjenek. Mrs. Kozlowska egy óra múlva érkezik, addig legalább kétszer végigmehetnek Mozart remekművén. Valamikor, egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt Peternek már a kisujjában volt a darab. Ha csak a felét vissza tudja úgy adni, máris nyert ügyük van, mert a többit egy hét alatt egészen biztosan be tudja gyakorolni. Egymásra néztek, Peter arcán várakozó mosoly futott át, végre ott volt, ahol lennie kellett, a hatalmas zongoraterem versenyzongorája mellett, amelynek összehasonlíthatatlanul szebb hangja volt, mint az otthoni kis pianínónak. A külvilág megszűnt számára, leütötte az első billentyűt és már csak ők hárman voltak, a zongora, Mozart és ő.

Maria Kozlowska szokásos finom mozdulatával nyitott be a terembe, amelynek kiváló volt a szigetelése, ezért nem hallhatta a folyosón, hogy a fiúk már elkezdték a gyakorlást. Olyan átéléssel játszottak, összeszokottan, ahogyan ezt néhány hónappal ezelőtt örömmel láthatta már. De aztán Peterrel történt az a szörnyű baleset és ő maga is azok között volt, akik bizonytalannak látták a fiú zenei karrierjét ezek után. Most azonban megkönnyebbülve hallgatta, ahogy magabiztosan adja vissza a zeneszerző két zongorára álmodott szonátáját. Észrevétlenül leült az ajtóhoz közeli székre és átadta magát a zenének. Elnézte két kedvenc tanítványát, ahogy láthatóan örömmel zenélnek együtt. Az első év óta kitüntetett figyelemmel kísérte a fejlődésüket, mint a legjobbakét az évfolyamban. Mégis, a két fiú játéka gyökeresen különbözött egymástól. Aron úgy hajladozott a zongora mögött, fejével folyamatosan a ritmust kísérve, mint a színpadi zongoristák nagy része. Ujjaiban ott volt a darab, magabiztosan játszott, mégis szinte látszott, ahogy szeme követi a kottát és fejében egymás után engedelmeskedik a valaha hallott valamennyi tanári megjegyzésnek. Peter egészen más volt. Úgy játszott, mintha improvizálna, szinte rá sem nézve a kottalapokra, néha Aront figyelve, néha csak elmerengve valahova a távolba. Peterben szólt a zene és ez meglátszott a könnyedségén, ahogy ujjai repdestek a billentyűkön. Az asszony a lábát figyelte, ahogy a pedálokat kezelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy időnként fájdalmas grimasz fut át a vonásain. Nyilván megerőltette magát, bár ezt be nem vallaná soha, mindenesetre a játékát nem befolyásolta. Vajon mióta játszhatnak itt folyamatosan? – gondolt rá jó érzékkel, mert ismerte a fiúkat annyira, hogy tudja, nem először játszák le a nehéz és hosszú szonátát.  Elmosolyodott, ahogy az utolsó taktusokhoz közeledve egyszerre látta a két fiút. Aron koncentrálva, komolyan, Peter mosolyogva, már-már játékosan. A közönség kedvence lesz egyszer – sóhajtott halkan. Nem volt vak, látta a fiatal arc minden vonzó részletét, amely megkoronázta a játékát. Egy szép ember, aki csodálatos dologra képes. Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy nyugodtan berakhatja őket a műsorba.

*

Peter már belefáradt a sok üdvözlésbe, ahogy mindenfelől ráköszöntek és a lábáról érdeklődtek. Ma nem vette fel a sínt, pontosabban nem vette vissza, amikor délután lezuhanyozott. Furcsa volt anélkül járkálnia, mert be kellett vallja, hogy határozottan segített a terhelhetőségben, de egyszerűen próbára akarta tenni magát, hogy néhány órát képes-e nélküle fájdalommentesen járkálni. Napközben úgyis állandóan rajta volt, kivéve azt az időt, amit a zongora előtt töltött. Zavarta a pedálok kezelésében, mert merevvé tette a bokáját. Most pedig Sylviával akart összefutni az iskola hallgatói önkormányzatának évzáró rendezvényén. A lány legalábbis megígérte, hogy eljön. Már majdnem egy hete nem találkoztak, csak percekre futottak össze itt az iskolában, amikor mindketten a másnapi koncertre készültek. Mrs. Kozlowska a szervezők előtt titokban tartotta, ki lesz Michael Hennings helyettesítője, bár Peter nem igazán örült a felhajtásnak, amit a kedves asszony készült csinálni a fellépéséből. Attól tartott, ha valami félrecsúszna az előadáson, akkor mindenki szánakozva gondol majd rá, hogy szegény kölyök, hát igen, a balesete miatt már soha nem lesz a régi. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. Jó formában érezte magát, de egy hiba bármikor becsúszhat; és utálta volna, ha emiatt elnézőbbek lennének vele.

Az órájára nézett, még jó félóra volt hátra a lánnyal megbeszélt időpontból. A legvidámabb részét hagyja ki a ma estének? – nézett az izgatottan toporgó formás vádlikra a paraván alatt. Ez volt a program fénypontja, a lábszépségverseny. Vagy húsz lány lába villant ki combtőtől. Mindannyian hihetetlen miniszoknyákban vagy éppen sortokban tették közszemlére a lábaikat. Szinte kivétel nélkül magassarkú cipőben vagy szandálban, amely jobban kiemelte a megfeszülő vádlikat. Halvány alabástrom és izgatóan bronzbarna lábak sorakoztak egymás mellett. A fiúk pedig vidáman kurjongatva találgatták a hozzájuk tartozó lányokat.

Peter arra gondolt, még sosem látta Sylviát szoknyában, vagy csak nem figyelt rá azokban a hónapokban, amikor még csak itt az iskolában futottak össze. Amióta feljárt hozzá, szinte kivétel nélkül farmerben volt. Kivéve a legutóbbi alkalmat, amikor egy rövid kis farmer short volt rajta a parkban, de akkor annyifelé csapongott a figyelme, hogy ennek a nyilvánvalóan izgalmas részletnek nem szentelt elég érdeklődést. Talán csak azért, mert könnyű vászoncipő volt rajta és sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a csókja, mint a térdhajlata. Persze, annak is szentelt volna ő figyelmet, de addigra a lány eltűnt, mint Hamupipőke, csak utána még egy üvegcipő sem maradt a járdán.

Bedobta a tíz dollárnyi támogatást, amelyet minden szavazónak le kellett rónia. Tudta, hogy egy új hangszer árára gyűjtenek, és ez igazán nem volt túl sok még az ő üres zsebéhez képest sem, ha a szent célt nézte. Figyelmesen gusztálta az izgatottan toporgó női lábakat. Már a sor közepénél járt, amikor megragadta a figyelmét egy apró tetoválás, egy picurka violin kulcs. Másnak talán fel sem tűnt volna, de az ő szeme azonnal ráfókuszált. Annyira diszkréten bújt meg a boka talán legérzékenyebb részén, hogy önkéntelenül is elismeréssel adózott a bátor leányzónak, aki vállalta az elkerülhetetlen fájdalmat, hogy magára varrassa a számára nyilvánvalóan fontos jelképét a zene iránti rajongásának. Nem emlékezett, hogy bárkin látta volna korábban. A vékony pántú szandálban kis piros katicabogarakként virítottak az élénk színűre festett körmök, magukra vonva a szavazók figyelmét. Ügyes! – mosolyodott el Peter, aztán felírta a szavazólapra a számát: Kilences.

Vajon Sylvia is itt van közöttük? Á, dehogy, ezt igazából ő maga sem hitte. Amikor még csak itt, az iskolában ismerte, akkor visszafogottnak, már-már szégyenlősnek tűnt. Kizárt, hogy közszemlére tenné a lábait ennyi ember előtt. Ugyanakkor – sóhajtott nagyot az emlékre – a csókja olyan volt, mint egy örömlányé; vad és adakozó. Izgalmas kettősség gyönyörű csomagolásban. Még végigbicegett a soron, de szeme vissza-visszatért a kilencesre. Kis vadóc lehet. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kideríti a személyazonosságát is, és valamiért úgy érezte, az útjaik még keresztezik egymást a mai napon.

Peter elveszve lődörgött a sokaságban. Időnként úgy tett, mintha sietve tartana valaki felé, csak hogy elkerüljön egy-egy kínos beszélgetést, mert utálta már ezredszer is elismételni, hogy kösz, minden a legnagyobb rendben. A frászt volt minden rendben! Először is sántított, időnként csak bicegett, de még nem is gondolhatott futásra, kerékpározásra vagy egy fallabda-edzésre. És ez baromira hiányzott. Még jó, hogy igazából enni sem volt kedve, így legalább nem hízott el a kényszerű tétlenségben. Másrészt stílusosan kifejezve fél lábbal benne volt egy felemás kapcsolatban, amit nagyon szeretett volna már tisztázni, de Sylvia vagy meggondolta magát, vagy még nem ért ide, mindenesetre őt még nem sikerült felfedeznie a tömegben.

Előkotorta a telefonját, hogy felhívja, de megtorpant, ahogy az egyik szervező pont előtte kiabált bele a hangosbeszélőjébe. Csúfolódva rótta fel az erősebbik nemnek, hogy sokkal kevesebb vállalkozó szellem szorult beléjük, mint a lányokba. Alig néhány srác őgyelgett arra várva, hogy megmutassa a nagyérdeműnek szőrös lábszárát. Meg tudta őket érteni, aztán mégis, egy hirtelen  ötlettel ő is a paraván mögé lépett. Már ideje sem volt meggondolni magát, mert az ottani szervező keselyűként csapott le rá. Próbált laza és jópofa lenni, ahogy az ötletét előadta, de a srác, aki a jelentkezők nevét írta fel, vállvonogatva bólogatott, mint akit egyáltalán nem érdekel a kikötése, csak az a fontos, hogy legalább tíz hülyét találjon, aki hajlandó bohócot csinálni magából. Felírta Peter nevét a kilences számhoz, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében letolta a nadrágját. Ott állt boxerben, aztán lerángatta a zoknijait is. Hirtelen baromi nevetségesnek érezte az egészet, még jó, hogy nagyjából ez is volt a hecc célja, ahogy a hely kezdett egy férfiöltözőre hasonlítani meccs után. De most komolyan, a csajok miért tűntek szexinek, ők meg itt, megannyi gatyás amorozó kifejezetten nevetségesnek? Már bánta az elhamarkodott ötletet, de nem akart megfutamodni, mert akkor valószínűleg a többiek is azonnal követték volna a példáját, ennek a felelősségét pedig nem akarta magára venni. A mellette álló fiú szeme megakadt a lábszárán, de becsületére legyen mondva, nem szólalt meg, és Peter hálás volt a némaságáért. Megacélozott, bár eléggé sérülékeny önbizalommal odaállt a többiek közé a sorba, akikkel a szervező éppen közölte a némiképpen megváltozott szabályt, hogy háttal is állhatnak, ha úgy érzik, a vádlijukkal esélyesebbek a győzelemre. Amikor a helyükre álltak és a függöny megemelkedett, lelkes női sikolyok, taps és nevetgélés fogadta a produkciót. Peter végignézett a soron, egyedül ő állt háttal a közönségnek. A kilences forduljon meg! – kiabált egy lány, mire többen egyetértően csatlakoztak hozzá. Peter csak állt önmagával viaskodva és százszor is megbánva az őrült ötletet, hogy ő is benevezzen. Aztán vett egy mély levegőt és megfordult. Ha erre vágytok, hát megkapjátok a mai napra rendelt kis horrort – morgott az orra alatt. Próbált nem odafigyelni a reakciókra, de persze képtelenség lett volna. Várakozása ellenére meglepő „csend” fogadta, sehol egy felszisszenés vagy rosszindulatú megjegyzés nem hallatszott. Megtapsolták őket, felharsant néhány Wow és egy-két buzdító szó az ismerősöknek, aztán amikor a gongszó a bemutató végét jelezte, elsőként lépett hátra. Hamarosan már a nadrágja védelmében nézelődött ő maga is a tömegben.

Az első szempár, amellyel összeakadt a tekintete, Sylviáé volt. A lány arcán elomló boldog mosoly a lelke mélyéig átmelegítette, feledtetve vele az előbbi pillanatok kényelmetlen érzését. Remélte, hogy a lány nem volt tanuja, ahogy nevetségessé teszi magát, és mivel nem hozta szóba, megnyugodva mosolygott ő is.

– Szia! – ölelte magához és a hajára nyomott egy gyengéd puszit. Ennyit barátok simán megengedhetnek maguknak a nyilvánosság előtt – döntötte el magában. – Rég láttalak! – mormolta a lány szemébe nézve és ebben a vágyakozó kijelentésben benne volt a kérdés is: Miért?

– Gyakorolnom kellett, Peter! – komorodott el a lány tekintete. – A zárókoncerten való szereplésem a tét. Apámék meg is ölnének, ha elpuskáznám. Ne haragudj!

– Nem haragszom, csak olyan furcsán váltunk el vasárnap, és azt hittem, megbántad azt a napot a parkban, és …

– Csitt! Nem így volt, esküszöm! Csak elég sok szemrehányást kaptam, amiért túl keveset készülök, és tudtam, ha még egy percet maradok, akkor abból újabb órák lesznek, amiket veled töltök, nem a gyakorlással. Nem akartam még jobban kihúzni a gyufát, ráadásul igazuk is volt – szakította félbe a lány. – Ha túl leszünk a koncerten, ígérem, hogy bepótoljuk az elmaradt találkozókat – mondta a fiú szemébe nézve, aki megértően bólogatott.

– Igazság szerint mostanában én is időszűkében voltam. Elég sokat gyakorolok, hiszen ha a gyakorlat megy, az elméleti tárgyakat talán pótolhatom a következő félév előtt, és akkor nem kéne halasztanom egy évet. A dékán mindenesetre engedélyezte, innentől csak rajtam múlik. – Azt az apróságot azért kihagyta a mondandójából, hogy a koncertre készült ő is. Erről egyébként sem beszélhetett. Meglepetés lesz, hogy oly hosszú kihagyás után ő is színpadra lép. A dékán is meghallgatta az egyik próbájukat és talán éppen amiatt hajlandó volt adni neki egy esélyt.

– Hogy-hogy eljöttél? – nézett  körül Sylvia, miközben a szíve mélyén elégedett volt, hogy Peter lassan hajlandó lesz kibújni a barlangjából. Meggyőződéssel hitte, hogy ez közelebb viszi a teljes gyógyuláshoz, mint bármilyen terápia.

– Gondolod, hogy felhívtalak volna megkérdezni, hogy itt leszel-e, aztán én meg szépen otthon maradok? – nézett rá egy elmeorvos türelmével Peter, emlékeztetve Sylviát a tegnapi telefonjukra. – Egyébként meg lassan vissza kell térnem az emberek közé, és ez jó alkalomnak tűnt – vont vállat. – Iszol valamit? – nézett szomjasan vágyakozva a pult felé, aztán Sylvia bólintására a kezéért nyúlt és magával húzta. Kért két jeges teát, aztán összekoccintották az üvegeiket. – A koncertre! – vigyorgott a lányra, aki nagyot sóhajtva bólintott.

– Ja, a koncertre... Mr. Novotny úgy letolt, mint egy óvodást. És tudod, az volt a baj, hogy tulajdonképpen igaza is volt. Egy csomó gyakorlást kihagytam, és egész héten el kellett viseljem, ahogy kritizál. Már majdnem megőrjített. Igazából most is lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem azt a szerencsétlen hegedűt nyüstölöm otthon.

– Ha mostanáig nem lett a tiéd a darab, akkor ezen az estén már nem múlik – vágott egy grimaszt Peter, és Sylvia mogorván oldalba bökte.

– Kösz, ezt inkább ne mondtad volna, nem segít az önbizalmam növelésében!

– Jó leszel! – mosolygott rá a fiú és veszélyesen közel hajolt hozzá. Sylvia szeme idegesen rebbent meg. Csak nem akarja megcsókolni itt mindenki előtt? Mire a gondolatban idáig ért, a csók már az ajkait melengette. Még csak magához sem ölelte, de mégis érezte, ahogy a forróság végig kúszik a tagjain.

– Ne! – súgta halkan, mire Peter nagyot sóhajtott.

– Titkolózunk? Azt hittem, ennél bevállalósabb vagy. Holnap úgyis kezdődik a nyári szünet, nem kell hallgasd a többiek beszólásait. Még én idegeskedhetnék, hányan fognak megkeresni, hogy óvjanak tőlem, elmondják, hogy egy link pasi vagyok és vigyázz velem.

– Nem is vagy link pasi – kuncogott Sylvia.

– Vagy hagyj engem a fenébe, végül is egy sántikáló pasi nem ideális partner a nyári szünetre. – tette hozzá halkan a fiú.

– Nem a sántikálásával van gondom, hanem a hülyeségével – fintorgott a lány. – Már megint ott tartunk, hogy azt gondolod rólam, a sérült lábad miatt nem járnék veled? Akkor te határozottan visszafejlődtél az elmúlt héten. Azt hittem, ezen ott a parkban már sikerült túllendülnünk.

– Hát, ez a hét a távolságtartással határozottan nem használt az én önbizalmamnak sem – vont vállat Peter, aztán lehajtotta az utolsó kortyokat, mielőtt megmelegszik a kezében a kellemesen hűs üdítő.

– Sajnálom, kényszerhelyzet volt – szusszant Sylvia, aztán hirtelen szembefordult a fiúval, hogy témát váltson és lássa Peter reakcióját a mondandójára.

– Láttam, te is beneveztél a lábszépségversenyre. Büszke voltam rád.

– Huh, reméltem, hogy akkor még nem voltál itt! – nyögött a fiú. – Ezek szerint messziről meg lehetett ismerni az elgyalázott lábaimat?

Sylvia szó nélkül hagyta a kérdést, csak a szemeit forgatta meg az önironikus megjegyzésen. Neki speciel egész más jutott eszébe, amikor Linda Craig kiabálásának hála Peter megfordult a sorban. Sírni tudott volna a boldogságtól, amiért a fiúban volt annyi bátorság, hogy felálljon a rögtönzött színpadra, mert tisztában volt vele, hogy ehhez mekkora erőszakot kellett tegyen önmagán; és mellesleg elzsibbadt a teste, ahogy visszaemlékezett, amikor ezek a lábak hozzásimultak ott a parkban, a takarón fekve. Az a nap azóta minden nap visszatért, hol gyakorlás közben, hol az álmaiban, de egyetlen pillanatra sem szabadult tőle. Nem is akart. Kicsit csalódott volt, hogy Peter nem állt ott a házuk ajtajában már másnap este, és ez az érzés minden nappal csak rosszabb lett, ugyanakkor hálás volt neki, amiért időt hagy neki a gyakorlásra. Furcsa kettősség volt ez, és már alig várta, hogy véget vethessen neki. Kíváncsi volt, vajon Peter a lányok felvonulását látta-e, de nem merte megkérdezni, mert ebből a fiú rögtön sejtené, hogy ő is benevezett. Éppen elég ciki lett volna bevallani neki, főleg, ha az eredményhirdetéskor még az első háromban sem lesz benne.

Mintegy a gondolataira válaszul a DJ lekeverte a zenét és bejelentette az eredményhirdetést. Peter a kezéért nyúlt és előrébb húzta, közelebb a színpadhoz. Kíváncsi volt, hogy a kis violinkulcs hol végzett az egyébként erős mezőnyben.

– Sziasztok! A zsűri meghozta a döntést, és meg kell mondjam, nem volt könnyű. A fiúk esetében talán könnyebb volt, mert csak tízen voltak hajlandóak megmutatni nekünk a futóműveiket, szemben a lányokkal, ahol húsz fős volt a kifejezetten erős mezőny. Mindegy, nem szaporítom a szót: A lányok mezőnyében az első három helyezett, kezdve az elsővel: 2-es, 6-os, 7-es…, gyertek ki, kérlek! – A tapsorkánban a három boldog leányzó felsorakozott a színpadon. Ketten már nadrágban voltak, őket a tömeg skandálása se bírta már rá, hogy újra megmutassák formás idomaikat, bár Peter magában elismerte, azok a farmerek is veszett jól álltak rajtuk. Hát, a kilences ezek szerint nem nyert – húzta el a száját elégedetlenül. Neki tetszett, és régebben ő itt szaktekintélynek számított a témában.

Amikor a fiúk helyezéseit sorolták, fanyarul állapította meg, hogy így múlik el az élet dicsősége. Ő sem került bele az első három helybe. Nyilván a sebhelyei rontottak az esélyein. Már majdnem szétszéledt a sokaság, amikor a DJ meglobogtatott egy borítékot. A zsűri különdíjat adományozott két résztvevőnek – jelentette be –  megválasztotta az este lábkirályát és királynőjét. Meglepő módon a két kilences számú versenyző kapta a megtisztelő címet – lesett bele a borítékba nevetve, és a közeli gyorsétteremből szerzett papír arany koronákat lobogtatva várta a szerencsés nyerteseket a színpadra. Peter vigyorogva nézett Sylviara, aki sápadtan elkerekülő szemekkel nézett vissza rá. Lebukott! – volt a lány első gondolata, miközben a pódium felé lépett, és nem értette, Peter miért néz rá olyan csodálkozva, mintha az imént éppen azt jelentették volna be, hogy ő kapta az idei béke Nobel-díjat.

Az nem lehet! – kerekedett el a fiú szeme, ahogy Sylvia megindult az emelvény felé. Alvajáróként követte, miközben szeme a karcsú bokákra tévedt, amelyeket most nem fedett még az az apró titokzokni sem, amely vasárnap eltakarta előle azt az izgalmas kis figurát, amely a halvány bőrön most szinte kiabált. A kis violinkulcs ott volt, pedig a csinos szandál helyett már megint a fehér vászoncipő volt rajta. De talán csak azért látta most, hogy tudta, ott van, és ezért vonzotta a tekintetét. Szóval Sylvia volt a kis vadóc, aki képes volt tetováltatni a bokáját? A maradék örökségébe le merte volna fogadni, hogy a lány szülei nem tudnak a lánynak erről az apró titkáról.

Álltak a színpadon fejükön az idétlen papírkoronával, miközben körülöttük zúgott a sokaság: Csókot, csókot! – skandálták tapsolva, mire Peter átnyalábolta a lányt és úgy csókolta meg, mint vasárnap a parkban. Amikor mindkettőjük fülében már csak tengermorgásra emlékeztető háttérzajként rezgett a bulizók zsongása és éljenzése, elengedte Sylviát, aki elködösült tekintettel nézett fel rá.

– Akkor ezt olybá vehetjük, hogy hivatalosan is bejelentettük – kacsintott rá Peter, aztán kézenfogva levezette a színpadról. Mindenfelől gratulációk szálltak feléjük, de ők csak mentek előre, tudatosan nem is választva irányt, míg végül egy elhagyatott folyosórészen találták magukat, ahova már csak tompa morajként jutott el a buli hangzavara.

– Én rád szavaztam – tolta el magától a lányt, aztán egy hirtelen mozdulattal felültette a széles ablakpárkányra. – De még álmomban sem gondoltam volna, hogy a tiéd ez a huncutság – simított végig a lány bokáján díszelgő apró figurán.

Sylvia küzdött a hőhullámmal, ami a finom érintés nyomán elöntötte, aztán nyakig pirulva  a fiúra nézett. – Nagyon ciki?

– Micsoda? –  döbbent meg a kérdésen Peter.

– Hát, a tetkó… – húzta el a száját Sylvia. A gólyabált követő kissé ködös, alkoholgőzös éjszakán született egy éjjel is nyitvatartó szalonban, ahol az agyonvarrott lány unottan rágógumizva varrta a bokájára az apró violinkulcsot, nem is törődve vele, hogy ő a fájdalomtól majdnem bepisilt az asztalon. Mulatságosabbnak képzelte a dolgot, és arra főleg nem gondolt, hogy aztán majd minden rafináltságával titkolnia kell otthon, a szülei előtt a kész művet. Az első napon még az egyik barátnőjének orvos apja is vetett a kissé gyulladt bőrre egy pillantást, aztán leecsetelte fertőtlenítő szerrel és neheztelve csóválta a fejét, nem is sejtve, hogy szende leánykájának a csípőjén is díszeleg egy hasonló, csak Nora megúszta a gyulladást. Az is már csak kijózanodva jutott eszükbe, hogy micsoda fertőzéseket szedhettek volna össze egy ilyen helyen, és hogy hogy fog mutatni majd ötven-hetven éves korában, nagymamaként egy tetkóval a bokáján. Az biztos, hogy nem papolhat majd józanságról és megfontoltságról a gyerekeinek, mert nem lesz túl hiteles.

– Nekem tetszik – vonta meg a vállát közben Peter, miközben visszanyelte a kikívánkozó megállapítást, miszerint roppant szexinek tartja és legszívesebben itt, a suli folyosóján megharapdálná a lány bokáját. Élt a gyanuval, hogy ezt a tetkó hiányában is megtenné. Már éppen a kezébe fogta a lány karcsú bokáját és emelni akarta, amikor egy torokköszörülés megdermesztette a mozdulat közben. Egy biztonsági őr feszengett a hátuk mögött, aki figyelmeztette őket, hogy túl messzire merészkedtek a rendezvény helyszínétől, az intézetnek ez a része csak a tanítási órák alatt látogatható, így aztán kissé zavarban, de egymás kezébe vigyorogva kapaszkodva visszasétáltak a zajos tömegbe. Peter keserűen nézte a vadul táncoló társaságot, hát, erre még egészen biztos nem lenne képes, aztán óvatosan Sylviára pillantott, vajon mennyire vágyakozna a táncosok közé, de ő éppen őt nézte.

– Mi van? – húzta össze a szemöldökét zavartan, nem értve a lány pillantását.

– Csak azon gondolkozom, meddig fogod még azt találgatni, hogy miért támasztom itt melletted a falat, ahelyett, hogy keresnék valakit, akivel ott ugrálhatnék a tömegben – húzta el a száját a lány, és Peter belepirult a telitalálatba.

– Hát, nem vagyok a legszórakoztatóbb társaság, ezt azért ismerjük be – morogta kedvetlenül, aztán lekapta a fejéről a papírkoronát, amit most vett észre az ablaküvegben, hogy még mindig a fején idétlenkedik, és szórakozottan letette maga mellé. A DJ közben egy lassú számot indított el, és hirtelen kedvet kapott egy kis toporgáshoz, amire azért képesnek érezte magát. Szinte egy helyben álldogáltak, de a karjait legálisan Sylvia köré fonthatta, és már ezért megérte. A lány pedig nem rontotta el a pillanatot azzal, hogy megkérdezze, ez nem túl megerőltető-e a számára, mintha ő is csak egy lenne a lassú dallamra ringatózók közül, és most így is érezte magát. Hosszú idő után talán először.

– Holnap eljössz a koncertre? – kérdezte Sylvia, miközben mély lélegzetet vett és orra megtelt az arca alatt zakatoló szív tulajdonosának illatával. Ez egyszerre volt kábító és megnyugtató, mindenesetre annyira elbódította, hogy észre sem vette a kettősüket kísérő kíváncsi és itt-ott irigy pillantásokat.

– Eljövök. Ki nem hagynám – mosolyodott el Peter. – ...és mivel holnap úgyis találkozunk, most ideje lenne hazamenni, hogy pihenten állj színpadra – simogatta meg a lány haját kedves gondoskodással. A végtelenségig tudott volna így egy helyben topogni vele, de ez a közelség űzte őket valami felé, ami ma este úgysem teljesedhetett be, így aztán tisztában volt vele, hogy csak kínlódni fognak mindketten, ha még sokáig gerjesztik a feszültséget. – Gyere, menjünk! – indult a kijárat felé.

Az este meglepően hűvös volt a napok óta tartó forróság után, vagy csak bennük forrt a vér a levegőnél is jobban, mindenesetre mindketten megborzongtak, ahogy kiléptek az épületből. Peter pont arra gondolt, hogy nem akarja elengedni ezt a lányt, aki itt kapaszkodik a kezébe, amikor a partnernője megszólalt:

– Nem akarok hazamenni! – sóhajtott Sylvia és a fejét Peter vállára hajtotta, ahogy belekarolt.

– Ha elkísérlek, akkor sem? – vigyorgott rá a fiú.

– Be is jössz? – élénkült fel a lány, mire Peter megcsóválta a fejét.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Apádék biztosan rossz néven vennék, ha a koncert előtt ott zavarognék. Mindjárt itt lesz a szünet, lesz még időnk egymásra. Hagylak pihenni.

– Mintha tudnék – sóhajtott tragikusan a lány. – Egész éjjel a plafont fogom nézni, vagy nekiállok még gyakorolni. Most komolyan úgy érzem, mintha a darab felére nem is emlékeznék. Istenem, akkora égés lesz…

– Jó leszel! Nyugi!

– Te mindig zongorista akartál lenni? – kérdezte meg hirtelen tőle a lány, mire Peter elgondolkozott.

– Tulajdonképpen soha nem gondoltam erre így. Gyerekkorom óta zongoráztam, de a középiskolában az irodalom volt a kedvencem, állandóan írtam az iskolai újságba. Hol kis novellákat, hol verseket, hol egy színházi kritikát. Aztán mindenki, még talán a magam számára is váratlanul felvételiztem a képzőművészetire, mert szerettem rajzolni, és ahova persze nem vettek fel, úgyhogy elmentem egy pizzériába dolgozni. Nem rólam mintázták a jól átgondolt pályaválasztást, azt hiszem. Mindenesetre isteni pizzát tudok csinálni, hacsak el nem felejtettem azóta, mert ebben a kis egérlyuknyi konyhában még sosem próbálkoztam vele. Aztán a szüleim, akik zenészek voltak, meghaltak egy repülőszerencsétlenségben. És a következő évben felvételiztem ide. Túlkoros voltam, alig valami előképzettséggel, és még kevesebb elképzeléssel a jövőről; talán csak az irántuk érzett szeretetem hozott ide, nem tudom. Felvettek, de hogy mit szeretnék csinálni, ha elvégzem, azon még sosem gondolkodtam. Nem hiszem, hogy olyan nagy kereslet lenne klasszikus zongoristák iránt, bár az az igazság, játszom én mást is. Remekül el tudnám képzelni például magam mondjuk egy dél-franciaországi kis füstös bárban, ahogy jazzt játszom, és a hely fizeti az italomat minden este – vigyorgott felszabadultan Sylviára, aki megbűvölve hallgatta.

– Látod, erre gondoltam… – motyogta Sylvia. – Én azért felvételiztem ide, mert apuék ezt szerették volna. Én is kiskorom óta hegedülök, de nem tudom elképzelni, hogy ez legyen az életem. Utazgatni egy együttessel, nem, néha arra gondolok, csak az időt húzom itt, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék. Igazából a hegedű is …, az apámat a nagyszüleim állandóan hurcolták magukkal vonós koncertekre, aztán valahogy ez neki nagyon tetszett, csak nem volt hozzá tehetsége, hogy megtanulja. Néha azt kívánom, bárcsak utálta volna, akkor nekem se kéne ezt csinálnom. Olyan, mintha az ő beteljesületlen vágyait nekem kellene valóra váltanom. Ez a koncert is, nem igazán vágyom rá, hogy több száz ember előtt kiálljak a színpadra és esetleg jól belesüljek a mutatványomba. Pedig hegedűsként elvileg beleolvadhatok a zenekarba, de persze kibukna azonnal, ha én lennék a fals hang. Holnap pedig itt lesz az egész szent család, hogy lássák a család kis művésznőjét – grimaszolt bánatosan. – Istenem, bárcsak elütne most egy autó! – sóhajtott komoran, mire Peter meglepően erőszakosan magához rántotta. A szeme szikrázott a haragtól, ahogy megrázta, miközben olyan hangosan beszélt hozzá, hogy néhányan a közelükben feléjük fordultak.

– Ezzel még csak ne is viccelj! Ha utálod, akkor állj a családod elé és mondd meg nekik, de soha, egyetlen pillanatig se gondolj olyasmire, hogy egy baleset megoldaná az életed. Én elsőkézből biztosíthatlak róla, hogy nem így van. A baj hirtelen jön a semmiből és nagyon lassan múlik el a fejed fölül. És sosem tudhatod, mit tesz tönkre… talán örökre. Ha valamit megtanultam ebben az életben, akkor ez az – komorult el, ahogy hirtelen elárasztották az emlékek. A hírekben bemondott szerencsétlenség képei, a szívét görcsbe rántó néhány mondat, a gyász, a félelem, a reménytelenség. És az a másik alkalom, amikor a kórházban ébredezve újra átélhette ezeket. Nem! Soha az életben nem fog viccelni egy ilyen mondattal, mert pontosan tudja, hogy milyen az, amikor bevonzza a bajt.

Sylvia hozzábújva motyogott: – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Tudom, hogy … szóval, csak egy buta mondat volt, nem gondoltam komolyan.

– Tudom – sóhajtott a fiú és a szorítása lassan ellazult. Egy taxit vett észre, úgyhogy kilépett a járda szélére és leintette, aztán amikor Sylvia bemászott a hátsó ülésre, ő hátralépett.  – Aludj jól! Holnap találkozunk. És hogy valami jó is legyen a napban, készülj úgy, hogy a koncert után tölthessünk együtt egy kis időt! Szia! – mosolygott a lányra, aztán becsapta az ajtót és a kocsi tetejére ütve jelezte a sofőrnek, hogy indulhat. Szerencsére a fickó szót fogadott, mielőtt még meggondolta volna magát és felrántotta volna az ajtót, hogy a lány után másszon a hátsó ülésre.

Zongorajáték 3.

 – Ezt látnod kellett volna! – sugdolózott Loretta a férjének, miközben mellette könyökölt az asztalnál, amíg a férfi evett. – Ha azt mondom helyes fiú, akkor még csak közel sem járok a valósághoz. Csak fele annyira tudjon zongorázni, mint ahogy kinéz, akkor koncerttermeket fog megtölteni. A járása még nem tökéletes, de ekkora baleset után igazán rosszabb is lehetne. Sylvie ugyan nem mondott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy valamin összeveszhettek és eljött a lányod után, hogy bocsánatot kérjen tőle. Ő meg amilyen, persze azonnal megbocsátott. Olyan helyesek voltak, ahogy bevonultak ide vacsorázni. Szegény srácnak a gyomra is korgott, mielőtt Sylvie megjött volna, aztán persze az idegességtől egy falat sem ment le a torkán, amikor meg kibékültek, már örültem, hogy egy adagot félretettem, mert neked nem is jutott volna. Nem azért mondom, de a lányodnak is határozottan meghozta az étvágyát a váratlan vacsorapartner. Úgy ettek itt, mint két építőmunkás. Persze, nem őrizgettem itt őket, mert nehogy azt higgyék, hogy hallgatózom, de azért láttam, amit láttam.

– Jézusom, Lore… – forgatta a szemét George Deaver, ahogy a felesége özönvízként áradó beszámolóját hallgatta. – A srác lemondott a további kezelésről, tegnap hívott a gyógytornász, úgyhogy ne ájulj el tőle nagyon. Ha ilyen makacs, önfejű kölyök, többet árthat magának és a lányodnak is, mint kellene. Sylvie pedig remélem, értelmesebb annál, hogy egy csinos arctól hagyja magát elvarázsolni.

– De hát miért tette volna? – ráncolta a homlokát elgondolkozva az asszony, mire a férje a szemüvege felett átnézve megcsóválta a fejét.

– Nem is kérdés, én megmondtam előre, hogy nem jó ötlet jótékonykodni valakinek a háta mögött. Nyilván megtudta, hogy ki áll az adomány mögött, és nem volt hálás érte. Lehet, hogy később megjött az esze, de előtte nyilván kikérte magának, hogy bárki szánalomból fogja a kezét. Csak ti ketten a lányoddal vagytok olyan jóhiszeműek, hogy azt ne mondjam,  naívak, hogy azt hiszitek, mindenki örül, ha beleszólnak az életébe. Ez a kölyök egy valamiben elismerésre méltóan viselkedett. Tudta, hogy hol vannak a határai és nem akart tovább nyújtózkodni, még ha ez a saját jól felfogott érdeke is lett volna. Ha a főiskolán kapott volna bármi segítséget, nyilván másként fogta volna fel, de ez így túl személyes volt. Nem kiérdemelte, csak szerencséje volt, hogy a lányodnak ez volt a kívánsága. Mint férfi, abszolút meg tudom érteni az ellenkezését.

– Mint férfi... – horkant fel nem túl nőiesen az asszony. – A ti férfiasságotok…, már úgy értem, a makacs öszvér hozzáállásotok… Megsérült, magára maradt, és egy lány, akinek nem közömbös az ő hogyléte, mellé állt. Hogy ezt anyagilag is megtehette? Hát, istenem, vannak ennél nagyobb csapások is. Miért kell mindennek akkora feneket keríteni és állandóan a büszkeségetekre hivatkozni? Egyszerűen csak nem tudjátok elviselni, ha egy nő tesz értetek valamit. Ezzel pedig csak a kisebbségi érzéseteket palástoljátok, vedd tudomásul! Mert csak hinni szeretnétek magatokról, hogy ti vagytok a teremtés koronái. Miközben mi nők teljesen egyenértékűek vagyunk veletek. Társak. Jóban és rosszban.

– Lore! – tette fel a kezét a férfi, megakasztva a felesége modernkori szüfrazsett-beszédét. –Ők még nem társak, akiknek jóban és rosszban egymás mellett kell állniuk. Még csak nem is járnak, ha érted, mire akarok kilyukadni. Barátok … esetleg.

– Na, látod, erre mondom én, hogy ti férfiak nem értetek semmit. A lányod szerelmes ebbe a fiúba. Az a mafla férfi-kezdemény pedig szintén szerelmes a lányodba, még ha ezt esetleg ő maga sem tudja. Máskülönben nem lett volna fontos a számára, hogy sutba vágja a fene nagy férfias önérzetét, idejöjjön, csak azért, hogy Sylvie megbocsásson neki. És csak hogy tudd, ha rám így nézne egy barátom, te lennél az első, aki villámló szemekkel figyelmeztetnéd, hogy eszébe ne jusson barátságnál többet remélni.

A férfi mosolyogva nézte a felesége harciasságtól kipirult arcát, ahogy szerelemről beszélt, a lányuk szerelméről. Azt hitte, ha egyszer elérkezik ez a pillanat, sokkal rosszabbul fogja viselni, de most csak arra tudott gondolni, szerencsés lesz az a kölyök, aki Sylviát megkaphatja, mert a lányuk az anyja kiköpött mása volt. Ugyanolyan lobbanékony, de a hitében és az érzéseiben a végsőkig megingathatatlan. Mellesleg pedig gyönyörű. Ezzel az utolsó gondolattal a fejében száműzte az estére tervezett munkát a következő órákból, és kézenfogva az emelet felé indult a feleségével. Amikor az első lépcsőfokra lépett, elmosolyodott, Sylvia szobájából a hegedű hangja szűrődött ki. A lánya újra játszott. Nemcsak gyakorolt, ez szívből jövő játék volt. Sylvia boldog volt.

*

Peter vett néhány mély levegőt és a karja erejére bízva a teste súlyát, felvonszolta magát a lépcsőkön a lakásáig. Na igen, az egyenesen járkálás még nem jelenti azt, hogy minden rendben. Fogalma sem volt róla, hogy a lépcsőzés ennyire más terhelést jelent majd. Kicsit túlkalkulálta az erejét ezzel a kirándulással, mégis minden pillanata megérte – döntötte el magában. Sylvia reakciója a délutáni sértett, könnyes szemvillanás után határozottan meglepte és eltompította benne a lány családjának beavatkozása felett érzett mérgét. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap felhívja Jeremyt és megkéri, hogy folytassák a munkát. Egy férfinak legyenek elvei és ragaszkodjon a kimondott szavához! Viszont az, hogy nem veszi igénybe szakképzett terapeuta segítségét, azt sem jelenti, hogy fel kéne adnia a dolgot. Éppen eleget gyakoroltak már együtt, hogy magától is követni tudja a gyakorlatokat. Mindenesetre a mai kiruccanással kipipálhatja a gyakorlást, döntötte el fáradtan, ahogy a fürdőszobáig elvonszolta magát. Már csak annyi ereje maradt, hogy a zuhany alatt néhány megváltó perc alatt lemossa magáról a megerőltetés izzadtságát, aztán úgy, ahogy volt, egy szál törülközővel a csípője körül, eldőlt az ágyán. Az utolsó gondolata az volt, hogy Sylviának milyen csodálatos zöld szeme van, aztán szinte rajtaütésszerűen elaludt.

*

Sylvia a csillogó hangszerre fektette a vonót és rákattintotta a tok fedelét. Végigsimított rajta, egyszerre adózva elismeréssel a kiváló hegedűnek, amellyel öröm volt a játék, és a művészi kézimunkának, amivel gondos kezek a tokot készítették. Mestermunka volt, egyedi darab, és azon túl, hogy tökéletesen védelmezte a rá bízott hegedűt, még a szemet is gyönyörködtette. Az ilyen boldog pillanatokban ennek is tudott örülni. Lám, jól ítélte meg Petert. Az az indulattól fűtött alak, aki délután a lelkét törte darabokra, nem ő volt, csak a sötétebbik énje. És kinek ne lenne egy sötét oldala? Mindenkinek van! Még Mr. Novotnynak is, aki a hegedű tanára volt és időnként furcsa, kellemetlen érintésekkel nyúlt feléje. Ha semmi másért, hát ezért is igyekezett tökéletesen tartani a hangszerét és a lehető legjobban előadni a házifeladatként kapott darabokat. Így igyekezett elkerülni az idős mester göcsörtös ujjainak érintését. Nem mintha Mr. Novotny erőszakos lett volna, egyszerűen csak kellemetlen volt a közelsége, ahogy a tenyerét a lapockái közé téve javította ki a tartását, vagy az állát az ujjai közé fogva fordította volna az arcát. Bizonyára volt értelmük ezeknek az érintéseknek, de ő megborzongott, valahányszor az öreg feléje nyúlt. Mint ahogy megborzongott akkor is, amikor Peter megfogta a kezét, de Istenem, mennyire más borzongás volt ez! Amióta ismeri, még szinte nem is értek egymáshoz. Néhány kézfogás, egy-egy óvatlan simítás a fiú vállán, amikor még a kerekesszékben ült, ennyi volt a testi kapcsolatuk, mégis minden pillanatot fösvényen őrzött az emlékei között. Ez a mai azonban messze különb volt valamennyi korábbinál. Peter a kezei közé fogta az ő kezét és úgy kért bocsánatot. Abban a pillanatban úgy érezte, bármit meg tudna neki bocsátani. A közös vacsora alatt aztán már nem értek egymáshoz, mintha attól féltek volna, hogy az az apró szikra, ami ott a lépcső aljában életre kelt, futótűzként emésztené el őket, ha tápot adnának neki.

A vacsora amúgy maga volt a mámor és a kínszenvedés egyszerre. Egymással szemben ültek, anya persze kitálalta nekik az ételt, aztán csendesen elnézést kért, hogy vissza kell hívnia valakit, és magukra hagyta őket. Ott maradtak kettesben, halkan falatozva és szenvedve, mert mindkettőjük elkövette azt a hibát, hogy szemével követte a másik mozdulatát egy-egy olyan pillanatban, amikor úgy hitte, feltűnés nélkül teszi. Most már biztos volt benne, hogy Peter is észrevette, ahogy elnyíló szájjal tartja vissza a levegőt, ahogy a fénylő villa eltűnt a fiú fogsora mögött, vagy ahogy az ujjáról lenyalja a szaft egy csöppjét. Idegességében izgett-mozgott, de ezzel csak azt érte el, hogy váratlanul egymáshoz ért a lábuk, és ettől úgy lemerevedett, mint nyuszi a reflektorfényben. Nagyot nyelt, ivott, de azt meg mellényelte, aztán köhögött keservesen, végül feladta és eltolta maga elől a tányért. Csak akkor vette észre, hogy annyit evett, mint egy dokkmunkás, akkor meg ettől jött zavarba. De Peter csak ült vele szemben, halvány félmosollyal a szája sarkán, lazán hátradőlve, elégedetten sóhajtva a kitörölgetett tányér felett. Zavarában felállt és töltött a jegesteából mindkettőjüknek. Végül Peter a hajába túrva nagyot sóhajtott.

– Haza kell mennem!

– Persze, tudom – motyogta pirulva, ahogy eszébe jutott, Peter még a szobáját sem látta. De most nem is fogja, ebben is biztos volt. Ha semmi másért, akkor amiatt a fránya lépcsősor miatt, ami neki nem okozott problémát, de felesleges megerőltetés lett volna a fiú számára.

– Holnap is eljössz? – kérdezte Peter, miközben a szék támláját markolászta. Sylvia nézte a hosszú ujjakat és arra gondolt, inkább a kezem fogd meg újra!, aztán csak bólintott. – A szokott időben.

– Nem akarom zavarni a mamád. Majd mondd meg neki, hogy isteni volt a vacsora és hálásan köszönöm.

– Megmondom.

– Apádat meg majd felhívom. Nem akarom, hogy hálátlannak tartson, azért meg akarom köszönni neki az eddigieket, de nem szeretném, ha tovább is fizetné Jeremyt.

– Ebben úgysem értünk egyet, de te tudod – vont vállat a lány.

– Így van. Én tudom – mosolyodott el Peter, mire Sylvia a szemeit forgatta.

– Van különbség tudás és tudás között. Ezt speciel rosszul tudod. De nem akarlak meggyőzni, nem szokásom vesztes csatákat erőltetni. Pasi vagy, fafejű, aki csak a saját kárán hajlandó tanulni. Akkor majd rájössz, hogy senki nem akart neked rosszat.

– Tudom. Nem is azért, csak …, értsd meg, ez nekem fontos. Biztosan akad valaki, aki nálam jobban rászorul a segítségre. Én megoldom, hidd el!

Sylvia úgy döntött, válasz nélkül hagyja a fiú szavait, mert ebből csak újabb veszekedés lenne, és semmi kedve nem volt veszélybe sodorni a tűzszünet eredményeit. Peter itt volt, bocsánatot kért, és számít rá, hogy holnap is találkozzanak. Ennél többet nem akarhatott a mai naptól. Abban igazat mondott, hogy nem szokása vesztes csatározásokba bonyolódni, de azt már nem kötötte a fiú orrára, hogy amikor harcba indul, olyankor azonban biztos a győzelemben. És ez az időleges visszavonulás is a harca része volt, még ha Peternek erről fogalma sem lehetett. Amikor a fiú mögött bezárult az ajtó, örömében körbeperdült, aztán kis tánclépésekben felsietett a lépcsőkön. Hetek óta először nem gyakorolt, hanem játszott a hegedűjén, azt képzelve, hogy hamarosan együtt zenélhetnek; és a közös zenélés örömét talán nem is olyan sokára felcserélhetik majd más örömökre is.

*

– Fullasztó ez a meleg! – legyezte magát Sylvia. Peter lakásának hiába volt nyitva minden ablaka, a levegő fojtogatóan állt, még egy enyhe szellő sem rezdült, hogy enyhet adjon. – Menjünk le a parkba, ott biztosan jobban jár a levegő! – nézett a zöld lombkorona irányába, ami alól a szökőkútnál pancsoló gyerekek zsivalya hallatszott fel.

– Nem akarok lépcsőt mászni – morgott az orra alatt Peter.

– Napok óta ezt mondod – nyafogott a lány. – Idebent meg lehet őrülni, te is jobban éreznéd magad, ha egy kicsit kimozdulnál. És egyébként sem először másznád meg ezeket a lépcsőket; fogd fel testgyakorlásként, ha már olyan fafejű vagy, hogy Jeremyt azóta sem hívtad fel.

– Ne kezdd már megint! – csattant fel a fiú hangja. Sylvia láthatóan nem tudja elengedni a gumicsontot, mert minden találkozásuk során legalább egy alkalommal szóba hozta a gyógytornászt. – Úgy látszik, neked hiányzik a srác, ha állandóan őt hiányolod – húzta el a száját és várta, hogy Sylvia kikérje magának a gyanusítást, de a lány hallgatott. Nofene, a végén még beletrafált? – Tetszik? – kérdezte, és igyekezett közömbösnek feltüntetni a kérdést, bár a gyomra összeszűkült, amíg a válaszra várt.

– Kicsoda? Jeremy? – kérdezett végül vissza Sylvia, aztán megvonta a vállát. – Helyes srác,  de nem az esetem – tette hozzá halkan, mert biztos volt benne, hogy Peter itt nem fogja abbahagyni a piszkálódást.

– Miért, milyen srác a te eseted? – érkezett is a kérdés, ahogyan számított rá.

– Nem tudom, szőke, sportos, azt hiszem – nyújtotta ki a nyelvét a fiú háta mögött. Ha azt akarta hallani, hogy pont olyan, mint ő, akkor ezt az elégtételt juszt se fogja megadni neki, még ha igaz, akkor sem.

– Sportos… – morogta Peter és a saját béna lábaira gondolt, amelyeket még mindig nem érzett elég erősnek ahhoz, hogy legalább sétálni tudjon velük, nemhogy biciklizni vagy túrázni. Aztán önkéntelenül is sötét hajába túrt…, szőke, na hiszen, akkor mi a fenéért lóg itt állandóan, ahelyett, hogy álmai hercegét hajkurászná?

– Nincs kedved játszani egy kicsit? – lépett a zongorához, de Sylvia türelmetlenül csapta le a tetejét. Sok mindenhez lett volna kedve, a zenélés most kivételesen nem tartozott ezek közé. Egy héttel ezelőtt zarándokolt el hozzá Peter, és aznap este azzal a jó érzéssel ringatta magát álomba, hogy végre megtört a jég, a fiú is elismeri, hogy valami van köztük, de az azóta eltelt napok bebizonyították, hogy már megint túlságosan előre szaladt a képzelete. Peter ugyanúgy beérte beszélgetéssel, a hülye krimijéről való érdeklődéssel, mint korábban. Nyoma sem volt annak a már-már érzéki feszültségnek, ami a vacsora alatt közöttük vibrált.

– Nem, nincs kedvem zenélni. Már attól is folyik a hátamon a víz, hacsak a zongorára nézek. Menjünk le a parkba! – tért vissza az eredeti ötletéhez. Peter fáradtan nézett rá. Nincs értelme ezzel a lánnyal vitatkozni, mert a végtelenségig tudja mondani a magáét – sóhajtott magában. Úgy döntött, egy csipet igazsággal próbálkozik, hátha a megértésére tud játszani.

– Igazság szerint, nincs kedvem közszemlére tenni a lábaim.

– Miért?  szakadt ki a döbbent kérdés Sylviából. Őszintén nem értette, mi a fiú problémája. Tekintete végigsiklott a könnyű sortból kivillanó férfias vádlikon. A sötét szőr vonzotta a tekintetét, fizikai fájdalmat okozva, hogy visszafogja kalandozásra vágyó kezeit. Úgy képzelte, hogy selymes lehet a tapintásuk, de meggyőződni persze nem volt mersze a dologról.

Peter megfordult és leereszkedett a pianínó előtt álló kis padra. Kinyújtotta maga elé a lábait és drámai mozdulattal végigmutatott rajtuk. – Szerinted miért?

Sylvia a műtétek hegére pillantott és az égési sérülések rózsaszín friss bőrére. Na igen, a látvány vonzotta a tekintetet, de nem keltett benne semmi ellenérzést. Nem is értette Petert, amiért hiúsági kérdést csinál a dologból. A lábai pontosan úgy néztek ki, mint akinek volt egy fájdalmas találkozása egy furgonnal. Örülnie kéne, hogy ennyivel megúszta, mert akár el is veszthette volna a lábait. Akkor aztán bujdoshatna a nagyvilág elől.

– Még mindig nem értem – vonta meg a vállát és Peter szemébe nézett. – Ez csak egy sérülés. Ettől te még egy vonzó pasi vagy, a lábad meg majd meggyógyul. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiú vagy… – sóhajtott és pirulva elfordult, ahogy visszhangzott a fejében az óvatlanul kimondott vallomás: „ettől te még egy vonzó pasi vagy”.

Peter nézte egy ideig a lány alakját, ahogy az ablakon át vágyódva nézi a parkbeli nyüzsgést, aztán nehézkesen feltápászkodott. „Vonzó pasi vagy” – csengett a fülében a halk vallomás; és egy beszari pasi is – tette hozzá gondolatban, amitől aztán persze azonnal bizonyítani akart. Ha Sylviának ez a vágya, akkor park, legfeljebb majd a fűben heverészve nézik, ahogy a többiek rohangálnak a friss levegőn. Vasárnap délelőtt volt, úgyhogy jó eséllyel egy talpalatnyi szabad helyet sem találnak, de egy próbát megér. A kanapéról felnyalábolta a kis takarót, zsebében megcsörgette az aprót, aztán az ajtó fel indult.

– Na, gyere! Ha ennyire akarod ezt a sétát, akkor menjünk!

A lány meglepve fordult meg, aztán mosolyogva utána táncolt. – Na végre! Már azt hittem, semmivel se tudlak rávenni, hogy ebből a gőzfürdőből kimozduljunk egy kicsit.

A lépcsőházban türelmesen várta, hogy Peter óvatosan kapaszkodva learaszoljon a lépcsőkön, aztán tartotta a nehéz kaput. Odakint Peter megtorpant, ahogy Sylvia lendületesen a zebra felé indult.

– Hé, Sylvie, jöjjek én is? – kiabált után, mire a lány a szemét forgatva visszalépdelt mellé.

– Bocs, csak olyan soká várattál, hogy türelmetlen vagyok. De persze, együtt megyünk.

– Az biztos – mondta a fiú és erős szorításával a lány keze után nyúlt és kézenfogva lépdelt vele előre. Sylvia vére feldübörgött, ahogy a fiú meleg tenyere az övére simult. Na végre! Erre várt már egy hete, de hiába. Már azt hitte, csak egy álom volt az az este, otthon a konyhájukban. A fiú a saját lakása falai között szó szerint is a maga falai mögé vonult vissza, tartózkodva minden személyes megjegyzéstől és érintéstől. Most azonban mintha apró repedések mutatkoztak volna ezen a falon, és ennek egyik ékes bizonyítéka volt szorosan összefonódó kezük.

Peter kíváncsian várta, mikor kell majd Sylviát újra visszafognia, de a lány azonnal alkalmazkodott a ritmusához és békésen andalogva kéz a kézben lépdelt mellette, mintha csak arra várt volna, hogy beléje kapaszkodhasson. A takaróval a hóna alatt ballagott, és érezte, ahogy a puha anyagtól szinte meggyulad az oldala. Jól sejtette, a park dugig volt sorstársakkal, akik már nem bírták a betonfalak közti forróságot. Itt, a fák lombkoronájának oltalmában tényleg sokkal kellemesebb volt a levegő. Leterítette a takarót egy árnyékos helyre közel a szökőkúthoz, aztán amikor Sylvie már törökülésben ült a földön, rávigyorgott.

– Mindjárt jövök – mondta és elindult a Park bejáratához közeli fagyis felé. – Milyet kérsz? – kiabált vissza, mire a lány nevetve széttárta a kezét: – Mindegy, csak sokat.

Peter hamarosan a kezében lévő tölcsérekre koncentrálva bicegett visszafelé. A hőségben a hűs édesség gyors olvadásnak indult, ezért kénytelen volt hol ebbe, hol abba belenyalni, de még így is úgy érezte, lassan mindene ragad, mire a lányhoz ért.

– Bocs, nem tudtam gyorsabban hozni, kicsit olvad – nyújtotta Sylvia felé a fagyit.

– Semmi baj, így a legjobb... – vigyorgott a lány, miközben mohón nyalogatta a gyümölcsdaraboktól hemzsegő kupacot. Peter egy ideig elgondolkozva nézte, aztán észbekapott, ahogy a saját adagja csöpögni kezdett. Letérdelt, aztán lassan elhelyezkedett a lány mellett. Úgy ették a fagylaltot, mint a gyerekek, nem törődve vele, hogy ragacsos édesség tapadt már az ujjaikra, az állukra, de még Sylvia lábára is.

– Azt hiszem, a végén mehetünk fürödni a szökőkútba – kuncogott a lány, majd egy váratlan mozdulattal a fiú szája sarkából is letörölt egy kis foltot, aztán leszopogatta az ujját. Ez volt az a pillanat, amikor Peter az éppen mellettük landoló labda után rohanó kutyusnak odakínálta a szétázott tölcsért. A csokoládé színű labrador egyetlen nyelettel tüntette el a váratlan ajándékot, aztán felkapta a labdáját és már rohant vissza is a gazdájához. Peter bocsánatkérő mosollyal integetett oda az idős tulajdonosnak, aztán minden figyelmét Sylviának szentelte, aki akkurátusan nyalogatta az ujjait. Elkapta a lány kezét és a kifordított tenyért vizsgálgatva elnevette magát.

– Úgy ettünk, mint az óvodások. Ha ezt tudom, kölcsönkérhettünk volna tőlük egy partedlit – intett egy fiatal pár felé, akik egy bébit etettek kacarászva. A láthatóan sárgarépát is tartalmazó bébiétel színesre festette a takarójukat, amin ültek. Sylviát azonban nem érdekelte a szomszédok maszatolása. Csak a fiú érintésére tudott koncentrálni, aki még mindig tartotta a kezét és amíg beszélt, ajka egyre csak közeledett a lány csuklója felé. Amikor a nyelvével lenyalta az eperfagylalt maradékát, Sylvia nagyot nyelve szuggerálta a saját csuklóját. Úgy tűnt, mintha az erek vitustáncot jártak volna a vékony bőr alatt, ő pedig szinte látta, ahogy torkában verő szívének ritmusa ott lüktet a fiú nyelve alatt.

– Messze van a szökőkút – suttogta Peter, aztán időt hagyva a lánynak a visszavonulásra, lassan Sylvia felé hajolt. Egy pillanatot még várt, hagyva, hogy kitisztuljon a lány tekintete, lehulljon róla a meglepetés béklyója. Amikor pedig ez megtörtént, önmagát megadva ennek az új kihívásnak, hagyta, hogy Sylvia húzza magához a fejét.

Ahogy a szájuk összeért, megszünt körülöttük a világ. Nem volt madárcsicsergés, kutyaugatás, gyermekvisongás és –sírás, nem volt vízcsobogás és távolból idehallatszó dudaszó. Csak a pillanat volt, egy égő érzés az ajkakon, és kihagyott szívdobbanás. Aztán ahogy elváltak, hirtelen visszatért köréjük a nyüzsgés, mint ahogy a lelkükbe a zűrzavar.

– Ne haragudj! – motyogta Peter, és ahogy Sylvia keze lehullott róla, tudta, ez volt a legrosszabb, amit ebben a pillanatban kiejthetett a száján. Lehunyta a szemét és hanyatt dőlt a takarón. Két keze a saját hajába markolt, aztán hasizmai újra ülő helyzetbe rántották. Tudta, hogy már elkésett a helyesbítéssel, de látta a lány fájdalmas tekintetén, hogy valamit mondania kell, ha nem akarja, hogy Sylvia futva meneküljön a közeléből. – Nem úgy értettem, csak …, barátok vagyunk és nem lett volna szabad azt hinnem, hogy ez valami más. Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy ez az egész összetörjön, csak azért, mert a pillanat magával ragadott. – á, bassza meg, ez így egyre rosszabb! – gondolta elkeseredetten, ahogy Sylvia remegő száját nézte, mert a szemébe már nem is mert mélyedni.

– Én csókoltalak meg – motyogta a lány vörösen, mint akit a nap perzselt meg. Momentán úgy is érezte magát, mint Ikarosz, aki túl közel repült a naphoz. A zuhanást mindenképpen átélte.

– De nem tetted volna, ha én nem …, szóval … – nyúlt a lány keze után Peter és ujjával végigsimított a hevesen lüktető éren a csuklóján.

– Nem tudhatod – vont vállat Sylvia. Nem értette a fiút. Számtalanszor volt tanuja, ahogy könnyedén, játékosan engedett meg magának, vagy éppen egy merészebb lánynak, ennél jóval többet is bent a suliban, egy-egy szenvedélyes ölelkezés után maga mögött hagyva álmodozó tekintetű lányokat. Most akkor mi ez a tamáskodás egyetlen – bár igaz, hogy fergeteges – csók miatt? – Tudod mit? Játszunk! Találjunk ki történeteket körülöttünk az emberekről! – fordult el Petertől, hogy rendezhesse az arcvonásait. Nem akart csalódottságot érezni, amiért a fiú így tönkretette az elmúlt pillanatok szépségét, de egyelőre két dolog között választhatott. Vagy úgy csinál, mintha nem lenne jelentősége, vagy feláll és hazamegy, aztán még a környéket is elkerüli, Peterről nem is beszélve. Érthetően a kérdés már abban a percben eldőlt, ahogy felvetődött benne. Marad és próbál türelmesen várni, hogy Peterben is megszülessen a felismerés, ők ketten összetartoznak…, nemcsak mint barátok.

Peter a fatörzsnek dőlve nézte Sylvia egyenes gerincét. Tudta, hogy ez a játék csak terelés, időnyerés, és hálás volt érte. Azon sem csodálkozott volna, ha a lány feláll és szó nélkül kisétál a parkból és az életéből. Az utóbbi időben igazán mindent elkövetett azért, hogy ez így legyen, és egyelőre még nem értette, egyáltalán miért próbálkozik, és miért nem működik a dolog. Hol van Sylviában az a sokat emlegetett női hiúság és büszkeség, amelynek már sikítva kellene tiltakozni az ő bunkósága ellen? Nem mintha ezt akarta volna, mert a szíve mélyén tényleg kapaszkodott a lányba, csak még önmagának sem akarta bevallani, miért.

– Az a negyvenes fószer ott a víz mellett egy titkosügynök abban a fekete napszemüvegben. Ha még ebben a hőségben is zakó van rajta, akkor hátul alighanem egy Magnumot rejteget a nadrág derekába rejtve. A fülhallgatójában pedig a társai nyomják neki az instrukciókat – mondta már-már közömbösen, mintha percekkel korábban nem az érzékiség vibrált volna közöttük. Sylvia a kezét bájosan a szeméhez emelve vizsgálgatta egy ideig a célszemélyt, úgy döntve, belemegy a játékba, amit ugyan ő maga javasolt, de csak kínjában; aztán elmosolyodott.

– Ó, nem! A te titkosügynököd inkább csak egy unatkozó irodista innen a közelből, akinek már elege volt a légkondicionáló hidegéből és az ebédidejében itt hűsöl.

– Vasárnap van, ilyenkor nincs nyitva a közelben egyetlen iroda sem – tromfolta le a lányt, aki megrántotta a vállát.

– Ha játszunk, akkor az időpont nem számít.

– Na, nem! Játék közben nem hozunk újabb szabályokat! – horkant fel Peter. – Vasárnap van. Ehhez tessék kitalálni a figurát.

– Oké, akkor egy barát, nem is…, inkább egy férj, aki a feleségét várja, meg a gyerekét, akik a délelőttöt a játszótéren töltötték, amíg ő a barátaival sportolt valahol.

– Zakóban? – kérdezte gunyorosan a fiú a háta mögül.

– Lezuhanyozott és átöltözött. De most eljött a családjéért, hogy elvigye őket ebédelni.

– Egy maszatos gyereket meg egy asszonyt, akinek homok van a cipőjében? – kötekedett tovább Peter. Sylvia a szemét forgatva ránézett.

– Miért, akkor már nem is viheti el őket egy kisvendéglőbe?

– De az asszony miért nem főz otthon? – váltott irányt a fiú a játékban.

– Miért főzne, ha a férje a barátaival van? Még így sem egyenlő a dolog, mert ő a gyerekkel a játszótéren nyeli a homokot, amíg a párja a maga örömének hódol. Nem igazság.

– Hagyományos családmodell – vont vállat Peter.

– Te is így képzeled majd a jövőt? A feleséged főz, gyereket nevel, te meg addig járod a magad útját? – fordította félre a fejét a lány. A kérdés nem volt egészen a játék része, de reménykedett benne, hogy nem esnek ki a szerepeikből, mert akkor megint csak a kínos hallgatás ereszkedne közéjük.

– Hát, főzni nem tudok – vigyorgott rá a fiú, mire Sylvia a szemét forgatva visszafókuszált a zakós figurára, aki ebben a pillanatban elmosolyodott és széttárt karral előre lépett. Ők ketten, mintha csak vezényszóra tennék, önkéntelenül is előre hajoltak, hogy jobban lássák, kit készült ilyen örömmel üdvözölni. Egy szöszke, lobogó fürtös kislányt rohant oda a férfihoz és a karjaiba vetette magát. Mögötte lassan, megfontoltan egy pár ballagott kézen fogva. Tisztes távolban megálltak a zakós fickó előtt és kissé merev bólintással üdvözölték egymást, pár szót váltottak, aztán a férfi napszemüvegét a zsebébe rejtve felkapta a kislányt és a nyakába ültetve megfordult és elindult.

Peter kedvetlenül tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.

– Mondtam, hogy hagyományos családmodell. Elváltak, apuka jött a lányáért, hogy pár óráig kábíthassa magát az érzéssel, hogy rá is szüksége van valakinek.

Sylvia kérdőn nézett rá. – Mi ez a keserűség? Hiszen a te szüleid nem váltak el? Fogalmad sem lehet róla, milyen elvált szülők gyerekének lenni. Vagy éppen elvált szülőnek; és különben is, lehet, hogy titkosügynök és az ő választása, hogy csak ennyi időt tölthet a lányával – kacsintott a fiúra, aki eldobta a fűszálat, aztán váratlanul a kezébe fogta a lány állát.

– Miért csinálunk úgy, mintha az előbb nem zsibbadtunk volna bele egy csókba, hm? Megtörtént, nem tagadhatjuk le. Inkább arról kéne beszélnünk, mit kezdjünk ezzel az új helyzettel.

– Új helyzettel? – lehelte Sylvia. – Milyen új helyzettel?

Peter elengedte a lányt, mintha megégette volna az ujjait.

– Ja, bocsánat, nem tudtam, hogy ez neked nem jelentett semmit!

Most Sylvián volt a sor, hogy megragadja a fiút és szinte kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

– Nekem sokat jelentett, de melletted már fogalmam sincs, mit tehetek és mit nem, anélkül, hogy újra elő ne csalogatnám belőled a kishitűséged. Nem akarom megint azt hallgatni, hogy csak szánalomból tettem, amit tettem, vagy valami hasonló marhaságot. Majd ha fel mered vállalni, hogy meg akartuk csókolni egymást már egy ideje és most megtörtént végre, akkor beszélünk a dologról.

– Hűha! Micsoda belevaló szónoklat! – csúfolódott Peter. – Szóval, rajtam múlik a dolog? Én vagyok a beszari, akinek az érzéseivel ilyen óvatosan kell bánni? Azt mondod, hogy egy ideje már meg akartuk ezt tenni? Nem tudom, nekem még sosem jutott eszembe. Most is csak a …, franc se tudja, talán a napfény volt a ludas… – mormolta, miközben ujjával végigsimított a lány duzzadt ajkán, belefeledkezve az arcán táncoló fényekbe, aztán keményen magához rántotta és a szájára tapadt. A lendülettől hanyatt döntötte Sylviát a takarón, és pedig nem törődve a hirtelen mozdulattól lábába nyilalló kis fájdalommal, félig ráhengeredett. A külvilág megint megszűnt körülöttük, aztán csak arra eszméltek, hogy egy labda koccan a fejüknek, majd egy kisfiú torpan meg mellettük.

– Bocsánat! – motyogta, aztán felkapta a labdát és visszairamodott a játszótársa felé. –Csókolóznak! – kiabálta oda a másik kiskölyöknek, mire a környéken jó néhány fej fordult feléjük. Sylvia bíborvörösen, Peter kisfiúsan csillogó szemekkel nevetett a leleplezésen.