Zongorajáték 6.

 Sylvia halk zongoraszóra ébredt. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van, aztán egy csapásra eszébe jutott mindent. A tarka kockás ágynemű között kéjesen nyújtózkodva a teste sajgása figyelmeztette, hogy némely izmait még a kimerítő zumba edzések sem tudták felkészíteni erre az újfajta igénybevételre. Istenem, ez egyszerűen csodálatos volt! – ölelte át magát, aztán kitárta a karjait, mintha magához akarná ölelni a világot. Nem zavarta a mezítelensége, dévaj vidámsággal nézett végig a testén, melyről lecsúszott a takaró. Mellbimbói még mindig keményen meredeztek, talán épp az emlékezéstől, ahogy eszébe jutott Peter kócos feje, ahogy szájával a mellein kalandozik, aztán megindul lefelé. Jézus az égben! Sosem gondolta volna, hogy hagyni fogja, sőt, követelni fogja, hogy ott is csókolja meg. Már a gondolat elég volt, hogy a teste mélye összeránduljon és érezze annak az apró finom harapásnak a hiányát. A fiú zongorázott, de nem klasszikust, és Sylvia tudta, hogy ez a dal most neki, róla szól. Pár percig meghatottan hallgatta, aztán eszébe jutott valami és döntött. Az ágy mellett ott hevert a nadrágja és addig nyújtózkodott, amíg elérte. A farzsebében ott lapult a telefonja. Írt egy sms-t a szüleinek: „Ne aggódjatok, csak reggel jövök! Sylvie” – aztán kibújt az ágyból és nemes mezítelenségében, melyet Peter annyit dicsért korábban, halkan a háttal ülő fiúhoz lopakodott.

*

Loretta magával vitte a telefont a hálószobába, ahol a férje elmélyülten olvasott.

– Sylvie írt – kezdte halkan, még mindig nem tudva, hogyan adja elő a szigorú apának, hogy a lányuk ma éjjel nem szándékozik hazajönni. Nagykorú volt, nem tartozott elszámolással a dolgairól, de hát a gyerekük volt, az egyetlen lányuk, aki idáig a kislányuk volt. Tisztában volt vele, hogy ez a státusz ma éjjel alighanem visszavonhatatlanul megváltozik.

– Baj van? – nézett fel George a könyvből, amelyből az utóbbi egy órában már többször is az ágy melletti órára sandított. Még nem volt éjfél, tudta, hogy még akár órák telhetnek el, mire Sylvia hazatér, hacsak… na nem, ez a gondolat még ki sem kerekedett igazán, amikor félresöpörte, mint lehetetlenséget.

– Nem, semmi baj. Azt írja, nagyon jól érzi magát, lehet, csak reggel jön meg, aludjunk nyugodtan.

– Ott alszik annál a kölyöknél, igaz? – nézett a feleségére mélyet sóhajtva a férfi, mire Loretta megvonta a vállát.

– Rosszabb is lehetne. Fiatalok, szerelmesek, tudod… nem szabadna elfelejtenünk, hogy mi is ilyenek voltunk.

– De mi lesz, ha megbántja? Vagy erőszakoskodik vele… – vonta össze a férfi a szemöldökét már az elképzeléstől is.

– Miért bántaná? Az erőszakot pedig meg sem hallottam – forgatta a szemét az asszony. – Én láttam, hogy majd elnyeli a szemével. Nem fogja bántani, fizikailag semmiképpen. Szerintem szereti Sylviet. Vigyázni fog rá. Aki így tud játszani, az egyszerűen nem lehet rossz ember!

– Istenem, Lore, ezzel az érveléssel azért szereznél vidám perceket egy tárgyalóteremben, ugye tudod? – sóhajtott a férje és kinyújtotta felé a karját. – Gyere ide! Tudod, erre a fene nagy optimizmusodra gondolj majd akkor is, ha a lányod itt fog zokogni, mert összetörték az álmait.

– A szerelem néha fáj, nem lehet mindig csak a legszebb oldalunkat mutatni, néha meg kell mutatni a lelkünk sötét színeit is – suttogta az asszony. – De ők még a kapcsolatuk elején vannak és ilyenkor lubickolnak a rózsaszín felhőben. Aztán majd lesz egy két kijózanító pofon, de ez meg velejár. Fog zokogni, aztán majd kibékülnek, de egyelőre úgy sejtem, még dúl a szerelem. Őszintén szólva én nem emiatt aggódom – vett mély levegőt az asszony. Egész este ez járt a fejében, de nem tudta hogyan hozza szóba. Amíg az apósáék itt voltak, addig semmiképpen nem akarta, de még most is kemény menetnek ígérkezett.

– Miért, mi miatt aggódsz? – egyenesedett ki a férje. Agyában egymást kergették a legvadabb verziók, házasságon kívüli terhességet, életre szóló fertőzést vizionálva, végül elsápadva hallgatta az asszonyt, aki egészen másról beszélt, mint amire ő számított.

– A lányod nem élvezte ezt a koncertet, sőt, azt hiszem, kifejezetten szenvedett tőle. Már régen érzem, de ma valahogy egészen biztos voltam benne. Ha egy plasztikus hasonlattal akarnék rávilágítani, akkor olyan volt, mint a síelésnél. Igazából ott is azt élvezte a legjobban, amikor levehette a síbakancsát. Hát, itt meg, amikor végre elrakhatta a hegedűt.

– Igen, de csak mert nem találkozhatott egész héten a lovagjával – legyintett a férfi, félbeszakítva az asszony gondolatát.

– Talán azért is, de én most kifejezetten a mai napról beszélek. Láttam, ahogy nyugtatót vesz be ebéd után. Ha valaki örömmel készül egy bemutatóra, az nem lámpalázas és nem átkozódik halkan a fürdőszobában a fellépésére készülve. Már korábban is éreztem ezt, amikor még kicsi volt és sokkal kisebb felhajtással járt egy ilyen műsor. Azt hiszem, minél közelebb kerül a záróvizsgához, annál nagyobb stresszt jelent neki a közönség elé állni. Sosem lesz belőle előadóművész, George! Valljuk be, nekünk ő a legtehetségesebb hegedűs a világon, de ő nem élvezi ezt az egészet, csak lelkiismeretesen próbál megfelelni az elvárásainknak. Láttad azt a Garrettet? Na, ő aztán élvezi, micsoda showt kanyarít egy Paganini dallam köré, vagy akár a kis Liza McManus. Hidd el nekem, az a lány hamarabb kerül színpadra, minthogy kézbe kapja a diplomáját, de Sylvie…, neki nem ez a világ való. Azt hiszem, nem tettük helyesen, hogy erőltettük nála ezt a zenei iskolát.

– Ugyan, ha rajta múlik, ma se tudná, mi akar lenni! – legyintett újra a férje.

– Lehet – bólintott az asszony, aztán megereszkedett vállakkal folytatta, mint aki önmagát hibáztatja a történtekért: –…de nem is mutattunk neki más alternatívákat, csak a hegedűt, így aztán azt hihette, mindenképpen ezt kell csinálnia. De én nem hiszem, hogy ez jelentené számára a jövőt.

– Akkor mi legyen? – tárta szét a karjait a férfi. – Hagyja abba? Dobja el annyi év kemény munkáját?

– Nem tudom, de talán el kéne beszélgetni vele. Csak éppen nem úgy, hogy azt érezze, bármivel kapcsolatban is meg akarjuk győzni.

– Tudod te, mennyi pénzt dobtunk ki az ablakon, ha úgy dönt, ennyi volt? – kérdezte George keserűen, mire az asszony villámló szemekkel fordult feléje.

– Nem lehet mindent dollárban mérni, George! Néha azt hiszem, a te saját álmaid akarod vele valóra váltatni. Ha te nem tanultál hegedűlni, ne tőle várd, hogy bejárja azt a másik utat, amiről te lemondtál!

– Ez őrültség, Lore! Soha életemben eszmbe se jutott, hogy helyettem tanuljon zenélni. Jézusom, remélem, hogy ezt egy pillanatig se gondoltad komolyan!

– Rendben, bocsánat, ez talán tényleg erős volt egy kicsit – visszakozott az asszony. – Az az igazság, hogy ma ahogy néztem a műsort, az járt a fejemben, ez a Peter zenésznek született. Számára örömet jelent a zenélés, még akkor is, ha egy stadionnyi ember előtt lép is fel. Könnyed volt, magabiztos, élvezte minden percét a fellépésének, pedig ha valaki, ő aztán aggódhatott volna, hogy bakizni fog. Alig volt ideje felkészülni, mégis szinte tökéletes volt. Már amennyire én meg tudom ítélni, persze. De Sylvie, görcsös volt, iskolás. Az én gyönyörű és tehetséges lányom, akinek a lelkéről az Empire State Building zuhant alá, amikor az utolsó hang is lecsengett. Vakok vagyunk és süketek, ha ezt nem ismerjük fel.

– Na, tudhattam volna, hogy az a kölyök van emögött is! – forgatta a szemét a férje. – Peter a tökéletes! Tudod, azért kíváncsi lennék, hogy ez a tökéletes és nagyszerű zenész mi a fenéhez kezd majd a diplomával a kezében? Koncertezni fog? Ugyan, ki venné be a műsorába? Hogyan ismerhetné meg a világ, hogy elég híres és elismert legyen ahhoz, hogy a lányodnak méltó párja lehessen? Ehhez rengeteg pénz kell, Lore! A srác meg mint tudjuk, nem arról híres, hogy hagyja magát megvásárolni. És még ha sikerül is, tudod, azt hiszem, ez lesz az a pont, ahol a lányod sírni fog. Te hoztad szóba azt a hegedűst, azt a Garrettet. Minden nő elvesztette a józan eszét a közelében, és Peternek is megvan erre az esélye, ha valami csoda folytán befutna ő is.

– George! Egy kicsit előreszaladtunk, nem? – simított végig a férje karján az asszony megnyugtatóan. – Hiszen még csak most ismerkednek egymással.

– És a lányod most fekszik be ennek a kölyöknek az ágyába, ha nem csalódom – fortyant fel a férfi és lekapcsolta maga mellett a lámpát. – Remélem, legalább neki jobb éjszakája lesz, mint az enyém! – morgott és hátat fordítva lehunyta a szemeit, részéről véget vetve a beszélgetésnek. Túl sok minden hangzott el ma este, és bár az ügyvédi talárt magára öltve ezer szálat lett volna képes követni egyszerre, de a lánya kérdésében elfogult volt és nehezen tudott szabadulni a jövőt vizionáló képtől, amit ezek szerint csak ő álmodott meg neki.

Loretta mély sóhajjal bújt be mögötte a takaró alá. Tudta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor hozzábújva feledtetni tudná a férjével az előbbi szóváltásukat, azért aztán csak feküdt a sötétben és a plafont nézte maga fölött. Házasságuk lassan huszonöt éve alatt igazán ritkán veszekedtek, vagy csak emelték fel a hangjukat, és ezek az alkalmak szinte kivétel nélkül Sylviahoz kapcsolódtak. A férje jelölte ki a célt, ami felé neki kellett a mindennapokban terelgetnie a lányukat, és most össze volt zavarodva. Nem tudta, hogy a férje vagy ő hibázott-e nagyobbat, nem mintha ennek így utólag sok jelentősége lett volna. Egy ideje már ott motoszkált benne a felismerés, hogy a lányuk, akinek a tehetségében az egész család hitt, talán csak nekik akar megfelelni, ahelyett, hogy a maga útját járná. Ez a felfedezés pedig jobban nyomasztotta, mint eddig bármi az életében. Leginkább az ijesztette meg, hogy a lányuk – önmaga álmait elnyomva - ennyire meg akart felelni az elvárásaiknak. Valamit nagyon elrontottak még az elején, ha idáig fajulhatott a dolog. Szinte szégyellte, mennyire keveset tud a saját gyerekéről, mert ötlete sem lett volna, vajon Sylvia mi másban találhatná meg az örömét; így aztán azt sem tudta, helyre tudják-e még hozni, amit annyi éven át elszúrtak. Nyilván nem akarná az apját követni a jogi pályán, mert soha nem mutatott különösebb érdeklődést ez iránt. Ez iránt sem. Mint ahogy az ő munkáját is csak kedves érdeklődéssel figyelte, nem is próbálta közelebbről megismerni. Lényegében életének húsz éve a zenéről szólt. Az nem lehet, hogy ez mind elvesztegetett idő legyen! – sóhajtott keserűen. Nem akart egyedül maradni a félelmével és önkéntelenül is a férje után nyúlt, aki egész felnőtt életében mellette állt, ha bajban érezte magát. Ahogy a férje vállához ért, átsuhant rajta a könyörgés, hogy csak most ne utasítsa el! George válla megfeszült ettől az érintéstől, de aztán megadta magát ő is a régi, jól bevált feszültségűzésnek, megfordult és magához húzta a feleségét. Feküdtek a sötétben egymást ölelve, és ugyan kicsit másként, de mindketten arra gondoltak, talán Sylvia is rátalált Peter személyében egy olyan társra, aki segít majd neki megtalálni a maga útját. Ők most már csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél kevesebb akadályt gördíteni elé.

*

Sylvia egy árva szó nélkül ült le Peter mögé a zongorapadra és fejét a fiú vállára hajtotta, miközben ágymeleg testével hozzásimult az éjszaka hűvösében lehűlt bőrhöz. Peter jólesően felsóhajtott, de a játékot nem szakította meg, ujjai egy röpke bizonytalanság után tovább játszották a dallamot.

– A szomszédok nem szoktak panaszkodni, ha az éjszaka közepén eszedbe jut játszani? – suttogta Sylvia, ahogy az utolsó akkordok is elcsendesültek, miközben forró lélegzete újra felkorbácsolta a fiúban a vágyat.

– Szomszédok? Milyen szomszédok? Hiszen egyedül vagyunk a világon – csukta le a zongora fedelét Peter, és lehunyt szemmel élvezte az apró tapogatózó, bár egyre merészebb érintéseket. Amúgy még sosem jutott eszébe éjjel a hangszere mellé telepedni, de most képtelen volt elaludni, annyi gondolat próbált egyszerre megoldást találni magának a fejében. Végigsimított Sylvia karján, aztán a csuklóját megszorítva rávette, hogy felálljon és őt megkerülve a combjai közé kormányozta. Viccesen néztek ki a komoly, fekete hangszer mellett mindketten pőrén; egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy micsoda tiszteletlenség ez, hiszen nyilván nem hivatkozhat arra, hogy már Ádám és Éva a Paradicsomban is megtették ezt, mivel a zongora mint olyan nem tartozott a Teremtő első alkotásai közé.

Percekig csak nézte maga előtt a lányt, aki olyan természetességgel volt partnere a koncert utáni ünneplésben, amit talán remélni sem mert, vagy csak titokban a szíve mélyén. Amikor az iskolában először észrevette, csak a csinos lányt látta benne, akit meghódítani és ágyba vinni egy egészséges huszonéves természetes törekvése volt, de a lány nem mutatkozott együttműködőnek ebben a próbálkozásban. Nem is bánta, mert voltak helyette mások, könnyebben megszerezhetőek, akik nem vártak tőle sem sokat, csak a pillanatnak éltek. De aztán történt, ami történt, és hirtelen azt vette észre, hogy senki más nem maradt, csak ez a lány, aki hirtelen meglepő aggodalommal és segíteni akarással vette őt körbe, éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szüksége volt. Ez a felfedezés pedig eleinte összezavarta, mert nem értette, hogy a kezdeti elutasítás után miért éppen most… Most azonban úgy érezte, pontosan így kellett történnie. Önmagának kellett ráeszmélnie, hogy mik az igazán fontos dolgok a világban. Például egy olyan kapcsolat, ami nemcsak másnap reggelig tart, vagy amíg felbukkan valaki érdekesebb, hanem ami egy barátságból növi ki magát szerelemmé, kívánássá. Egészen más érzés volt ez, mint korábban bárki mással.

Magához húzta a lány derekát, hogy a köldökébe csókolhasson, ami egy magasságban volt a szájával, aztán kicsit eltolta magától, hogy felállhasson. Nem volt könnyű mutatvány, mert még kellett valami kapaszkodó, de a lány csípője most erre is kiválóan megfelelt. Térdhajlatát megfeszítve kicsit hátrébb tolta a zongorapadot és ahogy ráhajolt Sylvia szájára, finoman leültette a billentyűzetet takaró fedélre. Istenem, az a versenyzongora ott a színpadon, az igen, az sokkal alkalmasabb lett volna arra, amit tervezett, de remélte, hogy itt is tud valami meglepőt és emlékezeteset produkálni. A kották tetején mindenesetre ott hevert egy csillogó kis csomag, amit nem is tudott, miért hozott magával az ágy mellől, de most örömmel csillant fel a szeme, …semmi nem zavarhatja meg az édes játszadozást.

Sylvia önkéntelenül, kitámasztást keresve emelte a lábait a padra és combjai szorításában próbálta húzni az időt. Tudta, ha összeolvadnak, onnan az őrületet már egyikük sem képes megállítani, de még lassítani se nagyon, ezért most akarta kikényszeríteni Peter csókjait, simogatásait, becézgetéseit, amelyek önmagukban is varázslatként szálltak rá. Amire nem számított, hogy Peter, megadva magát a gyengéd késleltetésnek, beszélgetni akar.

– Miért éppen én? – mormolta a fiú, miközben kezei, hosszú ujjai lassan, leheletnyi érintésként rebbentek meg a bőrén, cirógatva a lány puha, meleg testét. Az érintések nyomában apró borzongások, idővel éledező lángnyelvek csaptak fel.

– Nem tudom – suttogta Sylvia, és szavaiban ott rejlett önmagán való csodálkozása is. Valóban nem tudta. Persze, ott volt a kezdettől meglévő figyelme, amit a fiú a puszta megjelenésével felkeltett, de ugyanakkor tanuja lehetett annak is, hogy mennyire lazán kezeli a kapcsolatait, és ez elriasztotta. Ő maga döntötte el, hogy sosem akarna egy lenni a lányok sorában, akik a fiú ágyát melegítették, és most mégis itt van. Itt van, mert időközben úgy érezte, hogy Peter sokkal többet tudna adni annál, amit korábban hajlandó volt, és ő elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ezt elhitesse, elfogadtassa vele is. Talán naivitás volt a részéről, de úgy érezte, hogy valahol a szíve mélyén Peter is vágyik erre az újfajta kapcsolatra. Ugyanakkor hálás lehetett a fiú tapasztaltságáért, hiszen nyilván ő is profitált belőle, hogy nem kezdő újoncként vezette be őt a testiség rejtelmeibe. Peter mintha még értékelte volna is a tapasztalatlanságát, hogy aztán figyelmesen és nem utolsósorban türelmesen vezesse őt a beteljesülés felé, amiről azt hitte, csak hosszú gyakorlat után sejtheti meg a lényegét. Erre puff, mint egy napkitörés, már az első alkalom tökéletesnek tűnt, őt mindenesetre függővé tette.

– Mondtam már, hogy imádom a tested minden apró porcikáját? – mormolta éppen Peter, ahogy kezei a lány melleiről a nyakára csúsztak, és amikor a szája követte őket, akkor a kezek megindultak a hátán az alsóbb régiók felé. A hideg fényes lakkon támaszkodó kerek tomport dédelgetve újra a lány combjaira kúsztak, a térdei felé, aztán a selymes és érzékeny bőrön visszaindultak rejtett zuga felé, amely most kitárulkozva várta az újabb édes támadást, bele-beleremegve a simogatásba.

– Valami ilyesmiről már esett szó ma este, de mondd csak, szeretem hallani – motyogta kéjesen, aztán ellentámadásba indult. – Lehet ilyet mondani egy fiúnak is?

– Lehet, sőt, kötelező…, legalábbis, ha azt akarod, hogy az illető elveszítse a józan eszét – nyögte Peter, ahogy a lány meleg, puha keze kettejük közé nyúlva megtalálta őt. – Jézusom! Lassíts! – nyöszörögte a rátörő kéjtől elgyengülve. Sylvia riadtan kapta el a kezét és ujjaival most a fiú mellkasának szőrzetét simogatta. Érezte, hogy Peter izmai megfeszülnek az érintésétől, ettől aztán újra felbátorodott és a hasára csúsztak a kezei. Peter már alig bírt uralkodni magán.

– Syl! – sóhajtotta vágyakozva és nekifeszítette a testét. A levegő hirtelen fülledtté, nedvessé változott, ahogy zihálásuk forró levegője vette körbe mindkettőjüket. Már nem akarta megállítani a lány kezének tétova kutakodását, hagyta hadd ismerkedjen a testével, ő maga pedig lázasan becézte a már ismerős érzékeny pontokat, miközben nem feledkezett meg a biztonságukról sem. Úgy tervezte, hogy majd gyengéden bánik vele, finoman, ahogy egy olyan lánnyal illik, akit még épp csak bevezettek a szerelembe, de ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy Sylvia pontosan arra a vadságra vágyik, ami a lelke mélyén belőle is kikívánkozott, így aztán egy újabb csókkal, amellyel birtokba vette a száját, a teste is előre tört és birtokba vette az ölét. Sylvia a lábaival átkulcsolta a fiú csípőjét, hogy minél mélyebben érezhesse magában, mert most semmi másra nem vágyott, csak erre a mindent felülíró közelségre. Úgy képzelte, hogy ez olyan hatalmat ad a kezébe, amellyel örökre megtarthatja Petert, de a fiú következő szavai bebizonyították, hogy a hatalom éppenséggel a másik kezében van.

– Nyisd ki a szemed! – hallotta Peter fojtott hangját, már-már parancsolón, és képtelen volt nem engedelmeskedni neki. A kék szemek olyan erővel mélyedtek az övébe, mintha az lett volna a harmadik pont, ahol a két test egymásba forr. Nézte, ahogy Peter mozogni kezd, előbb egészen lassan és erőteljesen, aztán egyre gyorsabban és követelőzőbben. Úgy érezte, hogy ebből az érzésből sosem lenne elege. Előretolta a csípőjét, hátravetette a fejét és felsikított, amikor a tetőpont elementáris erővel lecsapott rá.  Azt hitte, teljesen kiürült és elszállt minden ereje, de Peter még gyorsított és ezzel újra felkorbácsolta benne is a vágyat. Amikor zöld szemei elhomályosultak az újra rátörő érzésektől, Peter sem tartotta vissza tovább magát.  A fiú utolsó erejével még felnyalábolta Sylviát és az ágyhoz botorkált vele, aztán elnyúltak az időközben kihűlt lepedőn, félig egymáson, de már lassan újra lélegzethez jutva.

*

A reggel így talált rájuk, egymásba gabalyodva, a könnyű fuvallattól borzongó bőrrel, ahogy a szerelem illata töltötte meg körülöttük a kis hálófülke levegőjét. Sylvia kábultan ébredezett. A világossággal olyan gondolatok is éledezni kezdtek, amelyeket eddig tudatosan igyekezett a háttérbe söpörni. Nem mintha ezek nem lettek volna fontosak, de akkor még nem voltak időszerűek. Ahogy azonban az éjszaka és vele a mámor kezdett múltidővé válni, úgy sorjáztak elő a kétségei. Vajon ez után az éjszaka után milyen lesz az ébredés? Még sosem volt alkalma megtapasztalni a „másnap” kényszeredettségét, amiről némelyik barátnője panaszkodott. Amikor csalódottan kell ráébredjenek, hogy az éjszaka sötétjébe suttogott szenvedélyes szép szavak napvilágnál mennyire ki tudnak fakulni.

Felkönyökölt és végignézett a fiún, aki egyik karját a feje alá téve halkan szuszogott mellette. Sötét haja kócosan keretezte az arcát, néhány tincs a homlokába hullt és az éjszakai izzadtságtól összetapadt;  hosszú szempillái nyugtalanul meg-megrebbenve söpörték az arcát. Álmodik – mosolyodott el a lány és minden önuralmával kényszerítette magát, hogy ne simogassa meg a keskeny arcot. Szeme folytatta a felfedezést, ahogy a fiú feje alatti kezének bicepszén megfeszülő bőrt nézte, amelyen kékesen ütött át az ér. A másik karja Sylvia háta mögött nyugodtan hevert. A lány folytatta a szemlélődést. Peter mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt, ahogy egy alvó veszi a lassú lélegzetet, öntudatlanul és nyugodtan. Legszívesebben a szíve fölé rakta volna a kezét, hogy érezze a szívdobbanásait, de félt, hogy ezzel felébreszti, és még nem ért a leskelődés végére. Lapos hasa alig láthatóan mozgott és a vékony szőrcsík, amely máskor ingerlően tűnt el a farmer övrésze mögött, most csábítóan tartott a cél felé. Férfiassága nem harciasan, de már ébredezve hevert a láthatóan megritkított szőrzet közepén, és a lány keze megremegett a levegőben, vágyakozva, aztán hüvelykujját a fogai közé kapva megfékezte a kacér és kíváncsi mozdulatot. Szeme folytatta útját az erős combokon át a térde felé és ott összeszoruló szívvel nézte a hegek szövevényét és a friss, rózsaszín bőrt, az égés helyét. Aztán megérkezett a bokájához és a lábujjaihoz. Még ezek is hosszúak – mosolyodott el, ahogy saját lábfejét a fiúé mellé emelve nézgette rövid kis lábujjait és égő pirosra lakkozott körmeit.

A kíváncsiságát részben kielégítve elégedetten eresztette el fogai közül az ujját, aztán óvatosan, alig érintve a másik testét, a combjára tette a tenyerét. Lassú, pillangószárny érintéssel kúszott felfelé, elszánva magát, hogy az ölét kihagyva csak simogatni fogja a fiú testét, épp ezért ijedten, de mégis nevetve fogadta a csalódott mormogást, amikor a fiú hasától folytatta a simogatást. Lebukott! Peter egy ideje minden önfegyelmét latba vetve figyelte a lány ténykedését. Hagyta, hadd kalandozzon puha, meleg kezével a testén, ismerkedjen vele, dédelgesse, játsszon rajta, mint a kedvenc hangszerén, és közben fogait összeszorítva várta, hogy az ismerkedő túra végére érve, bátorságot merítve az ő mozdulatlanságából, merészebbé váljon. Nem is értette, honnan az erő, hogy testét kényszerítve nem árulta el magát, de a csalódottságát már nem tudta elrejteni. Sylvia elmosolyodott és egy könnyű csókot nyomott a mellkasára.

– Jó reggelt! Azt hittem, alszol.

– Aludtam is, amíg … Most első kézből volt alkalmam megtapasztalni, hogy a nézés erejével is fel lehet ébreszteni valakit. Egy ideje már szinte éreztem a pillantásod hevét és vártam, hogy a kezed, a szád mikor veszi át a szerepét. Onnantól már képtelenség lett volna alvást színlelnem. – A lány mögötti keze Sylvia gerincére simult és meglepő erővel szorította magához, aztán feje alól is kivette a kezét és azzal az arcát tapogatta végig, mint valami szkenner, miközben lehunyta a szemeit.

– Azt álmodtam, hogy már nem vagy itt, mire felébredek. Rossz volt! Most meg úgy érzem, az lesz kemény, amikor haza kell engedjelek. Ettől valahogy az egész olyan lesz, mintha csak álmodtuk volna. Bár, még talán sosem álmodtam ilyet szépet – mosolyodott el.

– Lehet, hogy ugyanazt álmodtuk? – kuncogott a hóna alatt Sylvia, és szeme előtt lepergett néhány emlékezetes pillanat az éjszakából. Az biztos, hogy a jövőben még egy koncertteremben is elpirul majd, mert zongorára nézni ezen túl képtelen lesz anélkül, hogy a lábai között ne érezné a sóvárgást és talán a megkönnyebbülést is. Sosem hitte, hogy a szégyenlősségét ilyen pillanatok alatt veszítheti el egy fiú mellett, de talán ez is, mint oly sok minden, azon múlik, hogy a megfelelő fiúról van-e szó. Biztosan nem véletlen, hogy másokkal még a csókolózásban sem jutott túl messzire, legalábbis ma  éjjel úgy érezte, hogy még senki nem csókolta meg olyan meghitten, merészen, erőszakosan és vágykeltően, mint Peter. Nem, ma éjszakáig azt hitte, a csók a szájak találkozása, de már tudja, hogy a lelkeké.

– Meddig vagy még az enyém? – kérdezte halkan a fiú.

– Hát, már haza kellett volna mennem – sóhajtott a lány. – De az az igazság, hogy nincs sok kedvem. Bár, biztosan az is nagyon kellemetlen lesz, ha neked kell majd kidobnod – kuncogott, és igyekezett nem gondolni rá, hogy ez akár a valóságban is így történhet.

– Maradj itt! – nyögte Peter, ahogy a szorítása még erősebb lett a lány körül és félig magára húzta.

– Meddig? – hangzott a kérdés és ettől a fiú csodálkozva nyitotta ki a szemét. Valamiért nem az jutott eszébe, hogy ez reggel tíz órát, vagy délután hármat jelent-e, hanem, hogy holnapot, a jövő hónapot, vagy az örökkévalóságot.

– Nem tudom – válaszolt őszintén. – Csak annyi ideig, hogy ennek az egésznek a végére járhassunk – vonta meg a vállát komolyan, remélve, hogy a lány megérti, éppen annyira kábult az örömtől, mint a félelemtől, hogy mit szabadítottak ki éjjel a palackból; és Sylvia elmosolyodott. Ő sem arra gondolt, hogy együtt reggelizzenek-e vagy netán még az ebédidőt is együtt töltsék-e. Peter válasza őszintének és ígéretesnek tűnt. Sokkal ígéretesebbnek, mintha fogadkozott volna az örökkévalóságról. Egyetlen csodás éjszaka nyilván nem alapoz meg egy hosszú kapcsolatot, de Peter nem akar szabadulni tőle, ez pedig máris több, mint amiben az elődei bizakodhattak.

*

Peter táncoltatta a térdén a teáscsészét, aztán szinte automatikusan kapott utána, amikor pottyanni készült, mert a szeme egy láthatatlan pontot fixírozott maga előtt a semmiben. Aztán a mutatványt kezdte előről. Már rég nem volt benne semmi, hiszen Sylviával teázgattak a reggelire megmelegített pizza mellé; éppen csak lefoglalta a nyugtalanul motozó kezét, hogy ne a telefont kapja elő és a lányt hívja, rendben hazaérkezett-e, és főleg, milyen volt a fogadtatás. Régebben sosem okozott ez a kérdés különösebb fejfájást, de most nyugodtabb lett volna, ha valami információmorzsa hozzá is eljut. Nem akarta elszúrni a lány szülei előtt a dolgot, valamiért úgy érezte, őket is meg kell nyerje magának, nemcsak a lányuk figyelmét. Sylvia fél órával ezelőtt lépett ki az ajtón, megtiltva neki, hogy hazakísérje. Nem is bánta, igazság szerint ő sem szívesen állt volna ma George Deaver elé, mert csak egy hülye nem sejthette, hol töltötte a lánya az éjszakát és mivel. Sylvia apja pedig nem volt hülye. Vajon tudta, hogy a lánya egészen mostanáig megőrizte a szüzességét? Vagy az egyke Sylvia  egyáltalán volt otthon bárkivel is olyan bizalmas viszonyban, hogy ez a téma terítékre került volna bármikor is? Van olyan barátnője, akivel majd borzongva, szégyenlősen nevetgélve osztja meg az élményt? És egyáltalán, ő mi a fenéért töri a fejét ezen? Neki meglepetés volt, mert a lányok az ő korában többnyire már túl voltak az első szexuális élményeiken. Némi férfigőggel gondolt rá, hogy sokan nem olyan sikeresen, mint Sylvie, és ebben ugyebár az elismerés oroszlánrésze neki jutott. Nem is értette, honnan volt benne annyi önuralom a legkritikusabb pillanatokban, hogy vissza tudta fogni magát és nem elszabadult gőzmozdonyként tört előre annyi elfojtott álmodozás és szexmentes hónap után. Tudta, hogy el akarja csábítani, nagyjából azt is sejtette, hogy a lány is belemegy majd. Ez mindig is így volt. De valami mégis más volt ma éjjel.

Még sosem érezte ezt a kielégíthetetlenséget, ahogy már a fizikai erején is túl vágyott Sylvia közelségére, az érintéseire, a hangjára, a testéből áradó melegre. Régebben egy ilyen éjszakát kicsit kelletlen reggel követett, bár többnyire inkább az éjszaka közepén taxiba rakott bárkit, csak utána egyedül terpeszkedhessen az ágyában. Most azonban még attól is nyugtalan lett, ha Sylvie kicsit eltávolodott tőle álmában. Egy ilyen alkalommal ébredt ijedten, hogy egyedül van, pedig a lány csak elfordult tőle és a kispárnájába kapaszkodott, őhelyette a lábai közé gyűrve a lepedőt, amely a takarójuk lehetett volna. Vigyorogva nézte egy ideig, aztán halkan felkelt és a zongorához ült. Jó volt kicsit kergetni egy félig megszületett dallamot, amit még nem tudott, hogy hova tart, de abban biztos volt, hogy az együtt töltött órákból építkezik. Aztán amikor Sylvia felébredt és hozzábújt ott a zongorapadon... Egy új élmény volt ez is. Pucéron, mint az Édenkertben, minden szégyenkezés nélkül, büszkén a testükre és a másikra gyakorolt hatásukra, belefeledkezve a szenvedélyes ölelkezésbe. Megszentségtelenítette szegény öreg Bechsteint, amit még a szülei lakásából hozatott el, mint a múltjának egyik kedves és új életéhez nélkülözhetetlen darabját. De nem bánta egyetlen pillanatát sem a „szégyenletes” esetnek – vigyorgott az emlékre, ami meglepően élesen rajzolódott ki a szeme előtt, és ami miatt most kényelmetlenül kellett fészkelődnie. Ez is egy új, eddig egyetlen húzása volt, még soha senkit nem szeretett a klaviatúrára ültetve. … még soha senkit nem szeretett… lélegzett mélyeket a felismerésre, mert azzal tisztában volt, hogy a történteket sima egészségügyi dugásnak nevezni bántó és végtelenül igaztalan tett lenne. Nemcsak Sylviával szemben, hanem a történtekkel szemben is.

Itt viszont el is érkezett a reggel nagy dilemmájához. Hogyan tovább? Egy éve van még az iskolában, Sylviának kettő, és ha végeznek is, fogalma sincs még róla, milyen útra lép majd a diplomával a kezében. Itthon? Vagy a nagyvilágban? Zenélve? Vagy tovább keresve önmagát az Életnek becézett taposómalomban? Egy lánnyal az oldalán ez már feleannyira sem egyszerű kérdés volt, mint amiket Aronnal szoktak feltenni egymásnak néhány sör után, világmegváltó nagy beszélgetéseik során. És miért olyan biztos benne, hogy egy lánnyal, nevezetesen Sylviával az oldalán kell meglelje ezekre a kérdésekre a választ?

A telefon csörgésére összerezzent. Az első gondolata az volt, hogy nem akar most beszélni senkivel, de elég volt egy pillantás a kijelzőre, hogy eldöntse, Sylviával igenis akar beszélgetni.

*

A hetek, a hónapok eufórikus boldogságban, szerelemtől bódultan rohantak el. Nyár végén letehette a különbözeti vizsgáit és a rektor engedélyezte a tanulmányai folytatását, így a baleset miatt végül mégsem vesztegetett el egy fél évet, és ettől úgy érezte, hogy egy hőstettet hajtott végre, amire talán nem is lett volna képes Sylvie támogatása nélkül. Az egyetlen, ami fölött nem tudott napirendre térni, a lány apjának komor tekintete volt, valahányszor találkoztak.  Nem értette az ellenszevét, hiszen a lánya boldog volt, kívánhat-e ennél többet egy apa?

Az utolsó év úgy szaladt el, mint egy pillanat és a diplomáját kézhez véve, a zárókoncert sikerén felbuzdulva, amikor a nézőtér állva tapsolta meg a produkcióját, úgy érezte övé a világ. Hogy ez mennyire nem így volt, azt csak másnap délelőtt tudta meg, George Deaver dolgozószobájában Manhattan egyik felhőkarcolójában. Zavarodottan nézte az eléje tolt borítékot, aztán egyre dühösebben, míg végül egy ékes káromkodással az ajkán kirontott az irodából, el a megdöbbent titkárnő mellett. Úgy rohant hazáig, hogy csoda, aznap nem ütötte el egy másik furgon. Igaz, a Sylvia apja által okozott sérülés sokkal súlyosabbnak bizonyult.

Ő maga kereste fel a férfit, hogy a tanácsát és a segítségét kérje. Európában ajánlottak neki állást, Londonban; és tudni szerette volna, beleegyeznének-e, hogy Sylviát is magával vigye. Ha a férfi az érveivel meggyőzte volna, ő lemondott volna az útról, de a lány apja a meggyőzésnek egy egészen különleges módját választotta. Biztatta, hogy fogadja el a felkérést, és egyúttal felejtse el Sylviát. Engedje, hogy a számára megálmodott jövőt választhassa. Kétségbeesetten hívta Sylviát, de csak a géphang ismételgette a fülébe szenvtelenül: A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Oda akart menni hozzá, kérdőre vonni, hogy mi ez az egész őrület, hiszen a tegnap éjjel maga volt a csoda. Aztán rájött, hogy az az éjszaka már a búcsúé volt. Az a nap sok mindent összetört benne. Végül haragból és dacból szőtt maga köré védőhálót néhány óra alatt és olyan döntést hozott, ami örökre megváltoztatta mindkettőjük életét.

Zongorajáték 5.

 Sylvia megkönnyebbülten hajolt meg, ahogy Mozart G-dúr hegedűversenyének részletét befejezték. Nem hibázott, mondhatni élete legjobbját adta. Mindezt úgy, hogy Petert nem látta sem a nézőtéren, sem a színfalak mögött. Azt hitte, azt remélte, hogy a fiú még a fellépés előtt odamegy hozzá és ad neki egy csókot, hogy biztos sikerüljön, de nem jött, pedig tegnap szinte megígérte, így aztán talán neki is bizonyítani akart, hogy a támogatása nélkül is megáll a lábán. A nagyapja felállva tapsolt, ő pedig zavartan igazgatta el magán az elegáns fellépő ruhát, ahogy lesietett a színpadról. A hegedűjét biztonságba helyezte a tokjában és rábízta Helenre, aki az összes tokot elzárta a hegedűteremben, aztán a fellépők számára kijelölt székek egyikéhez sietett a félsötét nézőtér szélén, mert ő is kíváncsi volt az este vendégművészére, a mindössze harminchárom éves hegedűvirtuózra, David Garrett-re.

Hihetetlenül jóképű fickó volt, tagadhatatlanul nagy tudással, mégis megosztotta a szakmai közvéleményt, amiért sokak szerint aprópénzre, vagyis hát inkább érdemtelen milliókra cserélte a tehetségét. Tény, hogy a fellépései sokkal közelebb álltak a showműsorokhoz, mint a hagyományos értelemben vett komolyzenei hangversenyekhez, de a közönség imádta és teltházat tudott produkálni a legnagyobb koncerttermekben is. Még valami Guinness-rekord is fűződött a nevéhez, úgy reklámozták, mint a „világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Tény, hogy tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki a zsebpénzét. Hosszú haja, a borostája, tetoválásai, a halálfejes pecsétgyűrűk, a vadnyugati csizma és a sokszor popsztárokra hajazó öltözéke köszönt vissza a lemezborítókról és poszterekről. Még a fellépők gyülekezésekor bemutatták mindenkinek, mint az iskola volt diákját, aki igazán sokra vitte. Nem mintha a lányokat ez érdekelte volna a legjobban, mert hát valljuk be, bőrnadrágjában, hosszú hajával a sok szmokingos, frakkos fellépő között ez a férfi olyan volt, mint egy páva a pingvinek között. Sylviának az szúrt szemet, hogy még a szeme is ki volt húzva, mint aki pontosan tudja, hogy a színpadról az csak akkor érvényesül, ha hangsúlyozza. Minden ízében profi volt és értett a showhoz, ez nyilvánvaló volt.  Átfutotta az életrajzát már aznap, amikor megtudta, hogy ő lesz az idei év műsorának vendégművésze. A kritikusai szerint nem rossz hegedűs, csak éppen középszerű, még akkor is, ha a crossover fenegyerekének titulálják is egyesek. Most a saját véleményét akarta meghozni, hogy ez rosszindulatú kekeckedés vagy az igazság.

Peter már a színfalak mögött hallgatta végig, ahogy a lófarkas amorozó pillanatok alatt hódítja meg az addig udvariasan érdeklődő közönséget. Eddig a pillanatig szinte bujdokolt Sylvia elől, nehogy idejekorán lelője a meglepetést. A díszlet takarásából az előbb elkapta a pillanatot, ahogy megkönnyebbülve lépdel lefelé a színpadról. Fehér hosszú ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Szinte erőszakot kellett tennie magán, hogy ne állítsa meg és ne csókolja meg a még mindig dacosan összeszorított kis száját, hogy végre ellazuljon. Pedig igazán kíváncsi lett volna, mit szól a következő attrakcióhoz. A felkapott sztárrá vált valaha volt tanítvány egy vetkőző show-val kezdte műsorát; megszabadult a hosszú haját összefogó bőrszíjtól, aztán levetette a kabátot, amely alighanem Paganini korát volt hivatva felidézni, mivel tőle játszott valamit; majd végül még a nyakravalóját is laza mozdulattal kidobta a nézőközönség soraiba, aztán ott állt a színpadon bőrnadrágban és lobogó fehér ingben. A nők máris a lábai előtt hevertek. Peter elhúzta a száját. Ez után a bevezető után kíváncsi volt, a fickó mennyire mestere a hegedűjének, mert a zenedarabnak a saját ízlése szerint túl nagy körítést csapott. Persze, mit várjon valakitől, aki a Paganini életéről szóló film főszerepét játszhatta el, és azóta már nemcsak remek zenésznek, de jó színésznek is tartották. Peter nagyon remélte, hogy objektíven tudja megítélni és nem lesz a saját, elfogult véleményének a rabja. Ha őszinte akart lenni, a fickó túlságosan jóképű volt, ráadásul hegedűn játszott, és mindezek tetejébe még csak nem is sántított…, kicsit tartott tőle, hogy Sylviát is elvarázsolja.

A tapsvihar és éljenzés hallatán Aron beszédes grimaszt vágott és látványosan elhúzta a tenyerét a torka előtt, jelezve, hogy ezzel nekik alighanem befellegzett. Elég hálátlan feladatnak ígérkezett a világsztár lehengerlő és rövid előadása után ezzel a hosszú zongoradarabbal színpadra állni. A nézőtér elcsendesedett és leereszkedett a zenekari üléseket a két előtérbe helyezett zongorától elválasztó színpadelem, hogy kettejük játékáról semmi ne vonhassa el a figyelmet. Kéz és lábtörést! – súgta Aron, ahogy eliramodott a szemközti oldalra. Peter a szemét forgatva csóválta meg a fejét. Még egy ilyen beszólás és inkább hazamegy. Személyszerint ő már nem vágyik több törésre, még képletesen sem. A műsorvezető felkonferálta a következő számot és megemelte a hangját, ahogy Petert említette. Egy fél mondat erejéig hozzáfűzte, hogy egy súlyos baleset után tér vissza a hangszere mellé, és Petert ez a félmondat zavarta a legjobban. Remek! Aki esetleg még nem tudta, most már az is hallotta. Ezek után aztán sikerüljön bárhogy a fellépésük, ott motoszkál majd benne a kérdés, hogy nem szánalomból tapsolnak-e majd neki. Még elkapta David Garrett lesajnáló pillantását, amikor indulnia kellett a reflektorfénybe. Laza, hétköznapi megjelenése mellett úgy érezte magát, mint egy pingvin, aki betévedt a színpadra. Tudta, hogy a fickó nem személy szerint neki üzent, csak utalni akart a köztük lévő óriási különbségre. Ő volt a pénz és a siker, Peter pedig a diák, aki ha végez is, még ugyanúgy eltűnhet a süllyesztőben, mint oly sokan azok közül, akik kemény munkával haladtak a diploma felé.

A pillanat tört része alatt horgadt fel benne a dac és a lázadás. Végig sem gondolta mit tesz, de ahogy a zongora mellett állva meghajoltak Aronnal, felemelte a kezét és kioldotta az elegáns csokornyakkendőt. Egy hanyag mozdulattal félredobta, aztán kigombolt két gombot az ingén, végül a frakkot lerázta a válláról és a zongorapadra fektette. Fehér mellényében és ingében, a fekete nadrágban olyan volt, mint egy vőlegény, aki a saját esküvői vacsoráján a zongora mellé ül, hogy játékával elbájolja újdonsült hitvesét és a vendégeket. Gondosan megfésült sötét fürtjeibe beletúrt, megadva a végső könnyed külsőt. Aron döbbenten figyelte, mit művel, aztán elvigyorodott. A kezdeti elképedés után azonnal levette, hogy Peter így üzent a nagyképű seggfejnek és a közönségnek is. A közönség pedig – úgy tűnt – meg lett véve kilóra. Egy újabb jóképű zenész, laza eleganciával és magabiztosan, az este határozottan szórakoztatónak bizonyult számukra.

Sylvia visszatartott levegővel, ujjait tördelve hallgatta végig a fiúk játékát. Már Peter nevének említésekor benne akadt a levegő. A kis titkolózó! Hát ezért vigyorgott olyan ördögien, amikor megkérdezte, eljön-e a koncertre. Ki nem hagynám! – válaszolt akkor a fiú, ő meg kis naív, azt hitte, miatta. A végén felcsattanó taps hallatán a könnye is kicsordult a visszafojtott feszültségtől és az örömtől. Tudta, hogy a fiúnak rengeteget jelent ez a siker, amely bebizonyíthatja, hogy azon a napon, a furgon kerekei alatt nem törtek darabokra az álmai is. Sikerült! Jobban örült ennek, mint korábban a saját hibátlan játékának. Egy élmény volt figyelni Peter játékát, ahogy ujjai könnyedén futottak a billentyűkön, nem volt benne semmi erőlködés, semmi manír. Természetes volt, mint aki nem megtanulta a darabot, hanem mint akiben megszületett. Szinte irigységet érzett, amiért a fiú mostani játéka végképp összetörte benne a képet a saját tehetségéről. Eddig úgy gondolta, hogy ő és a kedvenc hegedűje jó barátok, de most látnia kellett micsoda különbség van barátság és szerelem között. Ha a kapcsolatukra is igaz lesz ez a minőségi ugrás, akkor igazán boldog nőnek vallhatja magát.

– Remek volt, kicsim! – ölelte magához az apja a műsor végeztével, mielőtt a nagyapja és a nagyanyja ölelhették a keblükre kedvenc (és egyetlen) unokájukat.

– Olyan büszke vagyok rád! – törölgette a szemét Cloé nagyi,  és Sylviának nem volt szíve a szemébe mondani, hogy neki viszont egy rémálommal ért fel a színpadi jelenlét. Az egész család boldog volt, hogy a hosszú évek munkája beérni látszott, így aztán megpróbált örülni ő is, bár a gondolatai máshol jártak. Vajon Peter idejön-e hozzájuk, vagy neki kell megkeresnie a tömegben. A kérdésére szinte azonnal meg is kapta a választ.  

– Jó estét, Peter! – nyújtott kezet az apja a közeledő fiúnak, aki még mindig úgy nézett ki, mint aki a vetkőző számát nem fejezte be. Időközben a mellényét is elhagyta valahol. Bemutatta a fiút a szüleinek, mint Sylvia barátját, aztán rákacsintott. – Meglepő kezdés volt.

– Hirtelen ötlet volt, hogy ne legyen akkora a szakadék David és a mi műsorszámunk között. A kritikusai úgyis azt hangoztatják, hogy az előadásának nagy hányada a show része. Gondoltam, egy kicsit lopok tőle a showból – vonta meg a vállát Peter, miközben szeme végigfutott a lány rokonságán.

– Azért el kell ismerni, remek muzsikus – intette komolyan az idős férfi Sylvia oldalán. Peter nem vitatkozott. A közönség kedveli David Garrettet, és valóban nyújtania kellett valamit, hiszen a súlyos milliókat nem adták neki sem ingyen. Az, hogy neki nem volt különösebben szimpatikus, a magánügye. A fickóból csak annyi érdekelte, hogy Sylviát is a bűvkörébe vonta-e. Ha nem, akkor ő kész elismerni a zenei tehetségét. Végül is hegedűn játszik, sosem jelentenének egymásnak konkurenciát.

– Remek volt, Peter! – fordult hozzá Loretta Deaver. Kedves mosolyában nem volt semmi mellékes gondolatnak nyoma, csak a színtiszta elismerés sugárzott belőle. – Sylviától hallottam, hogy újra keményen gyakorol, de egyikünk sem gondolta, hogy a zárókoncertre. Ez igazi meglepetés volt.

– Annak is szántuk. Tegnap alig tudtam befogni a számat, hogy el ne dicsekedjek Sylvienek, hogy én is szerepelni fogok, csak az tartott vissza, hogy azt akartam, neki is igazi meglepetés legyen.

– Hát, sikerült. Amikor megjelentél a színpadon, még levegőt is elfelejtettem venni. Ráadásul ilyen hosszú darabbal. Jobban izgultam, mint amikor én álltam a színpadon.

– Azt azért nem hiszem – mosolyodott el a fiú, mire Sylvie ijedten nézett rá.

– Ennyire látszott?

– Nem, nem látszott, tökéletes voltál – nyugtatta meg Peter és közben azon törte a fejét, hogyan tudná ellopni a lányt a családjától. Bár, ebben a földig érő koncertruhában…, mindegy, egy kényelmes pólót kölcsön tud adni neki. Különben is, ha az estéjük úgy alakul, ahogy tervezte, akkor garantáltan nem fogják összegyűrni ezt a szabászati remeket.

Sylvia közben az anyjához fordult. – Elhoztátok a táskámat, amibe összekészítettem a ruháim?

– Persze kicsim, kint van a kocsiban, apád mindjárt behozza. – George Deaver el is tűnt és hamarosan egy nagy papírtáskával jelent meg.

– Tessék, öltözz át valahol és akkor ezt haza is visszük. Kár lenne, ha egész este a szatyorban gyűrődne.

– Oké, mindjárt jövök! – ragyogott rá a lánya és elviharzott a nagy batyuval a karján. Peter követte a tekintetével, ahogy eltűnik a női mosdók irányába. A lány apja azonnal Peter felé fordult, és halkan, hogy csak ők ketten hallják, beszélni kezdett.

– Tudom, hogy év vége van, meg ez a sikeres koncert is feldobta a hangulatot, nyilván isztok majd valahol. Sylvia mesélte, hogy a barátaitokkal beültök valahova ünnepelni. Azért csak óvatosan! Nem szeretném, ha holnap megbánná, amit ma művel. Rendben? – nézett rá komoly, bár nem fenyegető tekintettel. Mindenesetre a szavai mögött ott volt a kimondatlan ígéret, hogy amennyiben Sylvie holnap mégis bánatosan gubbasztana a szobájában, akkor Peter számíthat egy tetemrehívásra. Peter nagyot nyelt. Az arcára lennének írva a tervei? Hát, azt ő maga is nagyon remélte, hogy Sylvia holnapra nem fogja megbánni, amit ma művelni fognak. Már, ha a lány benne lesz a szűkkörű ünneplésben, mert esze ágában sem volt másokkal osztozni a mai estén. Olyan régen várta már, annyit álmodozott erről a napról, hogy kicsit már tartott is tőle, túl ne komplikálja a dolgot. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire tervezgetne egy romantikus estét, de úgy érezte, ez most más lesz, mint a korábbiak, tehát jogos, ha kifejezetten izgatottan várja. Bár, az is lehet, hogy valóban a barátokkal fognak kikötni valahol, utána taxiba pakolja a leányzót és az éjszaka hátralevő részében agyal majd az elszalasztott lehetőségen. Sylviánál sosem lehet tudni.

– Természetesen uram, vigyázni fogok rá! – bólintott ártatlan arcot vágva, amiről nem tudhatta, hogy még a lány anyjának is olyan gondolatai támadtak miatta, amiket a legjobb indulattal sem nevezhetett volna ártatlannak.

– Te nem öltözöl át? – nézett rajta végig a férfi, mire Peter megvonta a vállát.

– Hát, ez végül is csak egy sötét nadrág és egy fehér ing. Bárhova megfelel. – George Deaver kutatva vizsgálta a vonásait. Valamit érzett, valami veszélyt, amiről nem tudta, hogy mennyire kell komolyan vennie. Egy apa túlzó aggodalmaskodása lenne, vagy ügyvédi praxisának egyik híresen jó megérzése? De Peter olyan tiszta, nyílt tekintettel nézett vissza rá, hogy végül egy halk sóhajjal megpróbált bizalmat szavazni ennek a sötét hajú kölyöknek, akinek a szeme úgy ragyogott fel, mint két dragakő, amikor Sylvia megjelent a ruhás zsákkal a karján. A másik kezében a hegedűtokot tartotta. Az apja kezébe nyomta mindkettőt, aztán végigpuszilta a rokonait, majd csillogó szemekkel Peter felé fordult.

– Mehetünk?

– Persze! – mosolygott rá a fiú, aztán szertartásosan biccentett a szülők és a nagyszülők felé. – Viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtünk.

Ahogy jobb kezének tenyerét a lány hátán nyugtatva vezette kifelé a tömegen keresztül, Loretta és az anyósa őket figyelték.

– Már alig látszik a bicegése – mondta az asszony, mire az anyósa  rákacsintott:

– Ha nem meséltétek volna az előzményeket, nem is vettem volna észre. Annyi más néznivaló van ezen a kölykön – kacsintott a menyére. – Szerencsés lány ez a Sylvie. Ez a fiú a leghelyesebb az évfolyamon és ahogy játszik, istenem, ha fiatalabb lennék, nem mondom, lecsapnám az unokám kezéről – kacagott az idős asszony. George és az apja a fejüket csóválva figyelték a két asszonyt, ahogy bakfislányokként nevetgélnek. George az apjára nézett:

– Figyelni fogok erre a srácra, mert nem elég, hogy Sylviet szédíti, még a feleségem és az anyám is a bűvkörébe került.

*

– Milyen buliról beszéltél az őseidnek? – állt meg Peter az utcán, mire Sylvia nevetve belekarolt:

– Mégse mondhattam nekik, hogy fel akarok menni hozzád. De ha nem akarod… – vigyorgott rá félénken. Istenem, micsoda égés lenne, ha Peternek eszébe sem jutott volna, hogy kettesben töltsék az estét.

– Istenem, dehogynem! – ölelte magához a fiú megkönnyebbülten. – Nem lett volna sok kedvem elmenni valahova, amikor egész nap arra gyűjtöttem az erőt és a bátorságot, hogy megkérdezzelek, lenne-e kedved kettesben ünnepelni, nálam.

– Mióta vagy te ilyen bátortalan? – kacagott Sylvia.

– És te mióta vagy ilyen kis vadóc? Már a violinkulccsal megleptél, a ma este pedig mintha az álmaim készülnél valóra váltani – morogta a szájába Peter, ahogy megcsókolta. A teste minden négyzetcentimétere árulkodóan mesélt a lánynak, miről szólhatnak ezek az álmok. Arra rezzent össze, hogy valaki a vállára csap.

– Helló, szerelmesek! – vigyorgott mellettük Aron egy csinos vörös hajú lány társaságában. Ő volt az, aki annak idején elkotyogta, hogy ki fizeti Peter kezelésének költségeit. Most kíváncsian figyelte az ölelkező párost. Szóval Peter Cunningham felcsípte a kis pénzeszsákot? – Nincs kedvetek meginni velünk valamit? – kérdezte Aron, és Peter kelletlen arcát látva újra elvigyorodott. – Hékás, hosszú még az este, csak egy ital.

– Van kedved? – nézett kérdőn Sylviára a fiú és beletörődően vette tudomásul a lány bólintását. – Oké, egy ital, de aztán dolgunk van – nézett jelentőségteljesen a barátjára, aki nevetve csapta hátba.

– Helyes, nekünk is dolgunk van, úgyhogy tényleg csak egy ital. Hidd el, ha zavarogni akarnék, akkor meghivatnám magunkat hozzád – kacsintott a barátjára, aki vidáman húzta a hóna alá Sylviát.

– Esélyed nem lenne!

Egy órával és két vodka-tonic-kal később feszengve üldögéltek egy füstös kis csehóban, ahol az iskolából sok ismerős arcot fedeztek fel. Körülöttük mindenki a másikat túlkiabálva próbálta feleleveníteni a koncert emlékezetes pillanatait, a bakikat és a közönség reakcióit. Ők ketten csak ültek csendben, egymás kezébe kapaszkodba, és a boksz intim közege, a bár fullasztó levegője csak forralta bennük a korábbi elhatározást. Amikor már egyikük sem tudta, mi a fenéért ülnek itt, a fiú kikotort néhány bankjegyet a zsebéből és az asztalra tette Aron elé.

– Hát, nekünk már mennünk kell! – állt fel hirtelen Peter és Sylvia sietve követte. Ő is úgy érezte, ha még fél óráig itt kell üldögéljenek, sikítva fog Peter ölébe mászni. Ma este nem akart szakállas poénokon vihogni, pikírt megjegyzéseket tenni a tegnapi lábszépségverseny résztvevőire, vagy tervezgetni a nyári szünetre. Ma csak Petert akarta, ezért kifejezetten zavarta az őket körülvevő tömeg. Tudta, hogy az ő hibája, hogy ez az óra elveszett a közös estéjükből, de el volt szánva rá, hogy kárpótolják egymást az itt elvesztegetett időért.

Peter a fogát összeszorítva igyekezett fel a lépcsőn. A tempója máskor ennek a töredéke lett volna, de most még ezzel is időt akart nyerni, úgyhogy úgy gondolta, megér egy kis sziszegést az a néhány perc előny. Amikor kitárta Sylvia előtt az ajtót, a lány elmosolyodott a fiú romantikus próbálkozásán. A kanapé előtti asztalkán egy üres kólás üvegben egyetlen szál vörös rózsa ágaskodott, mellette egy tányéron különböző magasságú tojáshéj színű gyertyákat fogott közre a tegnap este egyik papírkoronája.

– Úgy látom, valakit vártál … – nézett huncut mosollyal Peterre, aki a szemét forgatva zárta be maga mögött az ajtót, reménykedve, hogy reggelig ki sem kell nyissa már.

– Miből gondolod? – kérdezte magára öltött flegmasággal, miközben bekapcsolta a rádiót. A hangszórókból a jazz csatorna szólalt meg halkan.

– Mert az utóbbi időben, mintha nem lett volna itt se virág, se gyertyák.

– Mert te sem voltál itt – húzta magához a lányt végre, aki készségesen simult hozzá. – De ma este tényleg bíztam benne, hogy eljössz, úgyhogy vacsorával is készültem – biccentett fejével a mikró felé, ahol egy pizzás doboz hevert a pulton.

– Még nem vagyok éhes. … Legalábbis nem pizzára – ragyogott rá a lány hatalmasra tágult zöld szeme és Peter lustán elmosolyodott helyes, még ő sem volt éhes, legalábbis nem Don Fernando amúgy ínycsiklandó Hawaii pizzájára. A lány szemeibe nézve közelebb hajolt hozzá, egy lágy csókot lehelt a pirosló ajkakra, amikről időközben Sylvia már letörölte a vámpírvörös rúzst. Amikor a lány átölelte a nyakát, felemelte a kezeit és kigombolta az első gombot a tarka virágmintás blúzon. Várta, hogy Sylvie lefogja a kezét, hogy lassításra kérje, de a lány csak túrta a selymes sötét tincseket, miközben kufulladásig viszonozta a csókját, aztán kis kezeit, amikkel nem olyan régen még olyan ügyesen játszott a hangszerén, leengedte a fiú nadrágjának derekáig és kihúzta belőle az inget. Ez nyilvánvaló beleegyezés volt, kezdeményezés és együttműködés; Peter pedig nem akart csalódást okozni neki. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert abba ő maga halt volna bele.

Mire végzett az apró gombok idegborzoló sokaságával és lesimogatta végre a lányról a blúzt, már alig bírt uralkodni magán. Egyrészt nagyon régen volt már, hogy egy női testet ölelhetett, másrészt most ez a test Sylviáé volt, egy nem is remélt ajándék, és ő egyetlen pillanatra sem akart hálátlan lenni az örömért, amit a lány szerelme jelentett. Hogy összeszedje magát, egy kicsit eltolta magától a lányt. Ez volt az első öngól – gondolta kiszáradt szájjal. Mindig is elismerte a lány formás idomait, de most, hogy teljes pompájában tárult fel előtte, még éppen időben fogta vissza magát, hogy meg ne nyalja a száját, mint egy éhes hímoroszlán.

– Gyönyörű vagy! – suttogta és Sylvia meg sem próbált szabadkozni. A fiú tekintete olyan őszintén támasztotta alá a szavait, hogy legszívesebben felnevetett volna. Gyönyörű vagyok! – ismételte magában, és ettől a két szótól magabiztos lett és kihasználva a köztük lévő néhány centit, a lehetőséget, hogy kezei szabad utat kaptak, gyors, ügyes mozdulatokkal gombolta végig Peter ingét. Ahogy szétnyitotta a mellén, a sötét göndör szőr a fiú mellkasán vonzotta az ujjait. A múltkor csak viccből mondta, de igazából tényleg mindig a szőke fiúk voltak a kedvencei. Amíg meg nem ismerte Petert, aki sötét hajával, a baleset utáni sötét önromboló gondolataival, állandó fekete pólóiban maga volt a sötétség, és ő tudta, hogy képes kiszabadítani ebből a sötétségből. A hajával persze nem szándékozott semmit csinálni, mert egyszerűen nem is tudta volna másmilyennek elképzelni, és már régen rájött, hogy nincs nagyobb élvezet, mint a dús fürtök között matatni, de lám, máris fehérben van és sejtése szerint nem sok kellett hozzá, hogy a világ is fényben fürödjön körülöttük ezen az éjszakán.

– Megtesszük? – simogatta meg az arcát Peter, mire belehajtotta a tenyerébe a fejét és lehunyta a szemét. Nem elég nyilvánvaló, hogy ezért jött? Nem volt még gyakorlott ezekben a dolgokban, nem tudta, hogyan kellene viselkednie, hogy csábító legyen és ne egy ijedt kislány, így aztán jobb ötlete nem lévén, közelebb lépett és átölelte a fiú derekát. A közelségből megtudta azt is, hogy Peter nyilván az utolsó pillanatban adott neki még egy kis egérutat, abból pedig, ahogy magához szorította, azt is megtudhatta, hogy nem szívesen tenné. Helyes! Hiszen erre vágyott ő maga is. Hogy mire, azt inkább csak sejtette, mint tudta, mert még nem jutott el senkivel a célegyenesig.

– Szedsz gyógyszert? – erősödött meg a szorítás a dereka körül, mire szégyenlősen megrázta a fejét. Jaj, istenem, de liba vagyok! – sóhajtott magában. Csábítót akarok játszani, amikor még a legelemibb dologra sem gondoltam. – Oké, mormolta közben Peter és a tv alatti szekrény fiókjából előkotort valamit, miközben egy pillanatra sem engedte el. Újra lehajolt, hogy megcsókolja, és ebben a csókban már nem volt semmi bizonytalanság. Sylvia már a tudtára adta, hogy miért van itt, a többi az ő dolga volt.

A zene dallamára lassan toporogva úgy tettek, mintha táncolnának, de ennek a táncnak kettős célja volt. Egyrészt eljutni az ágyig, amit Peter a nagy alkalomra frissen áthúzott, másrészt az állandó közelségtől, bőrük surlódásától a végsőkig izzítani a szenvedély parazsát. Mind a két célt sikerült elérniük. Norah Jonas rekedtes hangja már a puha párnák közt csókolózó pár mozdulatait kísérte, ahogy szenvedélyesen, mégis már-már kielégíthetetlen kíváncsisággal telve fedezték fel egymást. Amikor Sylvie már nem tudta, de nem is akarta uralni a testét és a gondolatait, utolsó józan gondolata hálásan adózott a fiú gondoskodásáért, ahogyan fogsorával türelmetlenül tépte fel az óvszer tasakját, aztán már nem maradtak épkézláb gondolatai, átadta magát az érzéseinek, amelyek eddig ismeretlenek voltak, de egyetlen alkalom függővé tette őt a jövőre nézve. Örökre ott tudott volna maradni az őt ölelő karok között, érezni a kívánás ősi erejét, élvezni nőies hatalmát, ahogy elgyengíthet egy olyan erős és határozott fiút, mint Peter. Nem gondolt bele, hogyan lesz ezután. Nem érdekelte, hogy a szülei rájönnek-e, hogy hol töltötte a ma estét, nem érdekelte az sem, hogy mikorra ér haza. Most semmi más nem számított, csak Peter hol lágy, hol kemény érintése, ahogy vezette őt valami még ismeretlen, de feltartóztathatatlanul közelgő érzés felé.

Eközben Peter nem bírt betelni a lánnyal, aki ugyanolyan bőkezűen osztogatta a simogatásokat és csókokat, mint jómaga. Meglepett és elégedett reakciói fáradhatatlanná tették őt is. Lubickolt a kéjben és nem gondolt a holnapra, nem rontotta el ennek a pillanatnak a páratlan szépségét holmi moralizáló kérdésekkel. Mennyire szerette volna hinni, hogy szenvedélyük több mint ez az egyetlen alkalom. Még sosem született meg benne a vágy, hogy valakit hosszan maga mellett tudjon, osztozzon vele nemcsak a gyönyörben, de a mindennapok kihívásaiban is. Most pedig itt vergődött alatta szinte öntudatlanul ez a gyönyörű lány és neki csak egy vágya volt, hogy ez így maradjon örökké.

Zongorajáték 4.

 Peter már nem is számolta, hányadszor kezdte újra Beethoven Für Elisét, nem hibázott, de mint egy végtelenített szalag, játszotta a dallamot, amit még gyerekként tanult. A legjobb módja volt annak, hogy a pedálozást gyakorolja és közben gondolkodni tudjon, hiszen keze automatikusan repdesett  a billentyűkön. A szomszédok viszont alighanem már a francba kívánják, vágott egy grimaszt, miközben a halk taktusokat újra az erőteljes rész váltotta fel.

Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint a parkban töltött órákra. Arra, ahogy Sylvia a karjában hevert a takarón, ahogy összeforrt az ajkuk, ahogy hazafelé egymásba kapaszkodva sétáltak. Aztán a lány a kapu előtt még egy utolsó csókot nyomott a szájára és leintett egy taxit, amivel elment, s bár a hátsó ablakból még sokáig integetett, ő azóta próbálta kizongorázni magából a feszültséget és közben megfejteni az ezer dolláros kérdést: miért ment el? Nem mintha azonnal az ágyába akarta volna ráncigálni, de ha esetleg mégis úgy történt volna, akkor az se lett volnba túlságosan meglepő fejlemény a parkban történtek után. Forrt a vére és meg mert volna esküdni rá, hogy Sylvia se tiltakozott volna. Legalábbis nem túl elszántan. De a valóságban Sylvia könnyedén hagyta magára a fájdalmasan feszülő vággyal a testében, és ez összezavarta. A szomszédok nyilvánvaló megkönnyebbülésére lecsukta a pianínó tetejét, elfordult az ülésen és kinyújtotta maga elé a lábait. A műtéti hegek és a lassan gyógyuló égési sérülések látványa még mindig összeszorították a gyomrát. Még emlékezett a fájdalomra és Aron barátnőjének arcára, ahogy a borzadályt igyekezett leplezni, amikor tegnap meglátogatták. Sylvia sima kíváncsisággal nézett végig rajta, amikor első alkalommal rövid nadrágban fogadta;  egyáltalán nem látott undort a csodás zöld szemekben, úgyhogy aligha ez volt a problémája, amikor itt hagyta. Még megkérdezni sem volt ideje, miért megy el, mert addigra már egy taxi siklott a járdaszegély mellé, és a lány csókot dobva szaladt, hogy elérje.

Nagyot sóhajtott, ahogy a másnapi kontroll-vizsgálatra gondolt. Tisztában volt vele, hogy a kórházban is magyarázatot kell adjon, miért utasította el a további gyógytornát, és a mai nap után valahogy már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy hagyta a büszkeségét győzedelmeskedni a józan ész helyett. De már nem akarta visszacsinálni a dolgot, mert az sokkal megalázóbb lett volna. Elbicegett a zuhanyozóig és a következő percekben a falnak támaszkodva hagyta, hogy a meleg víz végigcsurogjon a testén. Arcát a zuhogó vízbe fordítva hagyta, hogy a víz átjárja a haját és lemossa róla a mai nap vidám, érzéki kis kalandjának  emlékét. Abban biztos volt, hogy fagylaltra többé nem tud úgy nézni, hogy ezek a pillanatok eszébe ne jussanak.

*

Sylvia lehajtott fejjel hallgatta Mr.Novotny szemrehányását, miszerint az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb energiát fektetne a gyakorlásba, és ez tekintve a rohamos tempóban közelgő évzáró koncertet, valóban aggodalomra adhatott okot. Szíve mélyén még csak vitába sem szállhatott az idős mesterrel, mert minden szava igaz volt. Rengeteg időt töltött Peternél, aki már maga is szóvá tette, hogy marad-e elég ideje a gyakorlásra, de ő csak nemtörődöm módon legyintett, hogy emiatt ne fájjon a feje. Hát, most úgy tűnik saját magának van aggódni valója, mert a hegedű tanár már azon gondolkodott, hogy kiveszi egyik legtehetségesebb diákja számát a műsorból. Ez azért elég megalázó lenne, ráadásul a szülei sem repesnének a boldogságtól és egészen biztosan Petert hibáztatnák ezért.

Tudta, hogy az egyetlen megoldás, ha a látogatásai számát a következő napokban erősen leredukálja, csak éppen a tegnapi kis kirándulásuk után erre aligha lesz képes. Hiszen már az is tantaluszi kínokat okozott, hogy ott hagyta szegény fiút a kapu előtt és az éppen érkező taxit megcsípve, elmenekült, mielőtt még valami olyat tesz, amire talán a kapcsolatuk még nem állt készen. A parkban, a zöld lombok árnyékában heverészve olyan könnyű volt átadnia magát a csókoknak, de ott a forróságtól olvadozó járdán inába szállt a bátorsága. Tudta, ha felmegy, akkor a fiú ágyában fognak kikötni, és ehhez még nem érezte elég elszántnak magát. A barátságuk túl hirtelen változott volna át valami mássá, amit talán még Peter sem gondolt át, hogy igazán akarja-e. Persze, nem abban nem volt biztos, hogy őt akarja-e, mert ennek elég észrevehető jelei mutatkoztak ott a park közepén is. Csak az azután kérdése foglalkoztatta.  Mi lesz, ha odaadja magát, aztán kiderül, hogy ő is csak egy volt a fiú körül korábban döngicsélő lányok sorában? Nem! Egyrészt erre a szerepre kifejezetten nem vágyott, másrészt azért ott élt a remény a szíve mélyén, hogy Peter sem Így gondol kettőjükre. Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a gondolataitól, aztán halkan fogadkozva elmotyogta az idős férfinak az ígéretét, hogy mostantól a darabra koncentrál és nem fog benne csalódni a koncerten sem.

*

Peter csalódottan dobta le a telefonját. Sylvia éppen most közölte, hogy ma nem tud átjönni és nagyon úgy néz ki, hogy a héten egyik nap sem lesz igazán alkalmas. Magyarázkodott itt a hétvégi koncerttel kapcsolatban, de ő úgy érezte, hogy ezek csak kifogások, és tulajdonképpen a lány megbánta mindazt, ami tegnap történt köztük, és talán megijesztette az, ami még történhetett volna. A francba! Ezzel az elzárkózással nem oldhatják meg a dolgot, ennyit a lánynak is tudnia kellene. Persze, abban sem volt biztos, ő maga honnan tudhatná. Igen, le akart feküdni Sylviával és a lábai egészségét merte volna kockáztatni, hogy ezzel a lány is így volt. Ott, a parkban, a takarón egészen biztosan. Most pedig, mint aki megbánt mindent, ami történt köztük, menekül. A mai nap után nem tudta, van-e kedve, ereje, kitartása, a nyomába vetni magát és rákényszeríteni a beismerésre.

Délelőtt az orvos nem volt túl elégedett az eredményeivel, a csontképződés lassan haladt, és mintha a szövetei tiltakoztak volna a beépített orvosi fémek ellen, enyhe gyulladásban voltak a csontok körül. Kapott két speciális sínt a lábaira, hogy a terhelést megkönnyítsék, ő pedig undorodva nézte a pántokkal, forgókkal kombinált alkalmatosságot. Mintha egy csizma csíkokból álló váza lett volna, a tapától a térdéig tartottak a szalagok. Csak azért nem szedte le és vágta a sarokba, mert be kellett ismerje, a járás könnyebb és fájdalommentesebb volt velük, bár a mozgása határozottan olyan lett, mintha egy robot rakosgatta volna a lábait.

Aron telefonját először fel sem akarta venni, aztán csak ült zsibbadtan és arra gondolt, van valami égi jel ebben a hívásban. Talán éppen erre a kihívásra van szüksége, hogy megpróbáljon a gödörből kimászni, és a Sylviával kapcsolatos képzelgéseit is normális mederbe terelje. A zárókoncerttel kapcsolatban hívta, ő pedig az első döbbenet után beleegyezett, hogy összevakarja magát és beballag az iskolába. Ha Mrs. Kozlowska bízik benne annyira, hogy egy meghallgatás erejéig időt szakít rá, akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Mozart két zongorára írt darabját már játszották Aronnal, aztán jött a baleset és többé már a cd-t sem hallgatta meg, mert sírni lett volna kedve, amiért nem állhat a barátjával és ezzel a darabbal színpadra. Michael Hennings vette át a helyét, de Michaelnek tegnap éjjel kivették a vakbelét és így kizárt, hogy a hétvégén felléphessen. Ha egész héten gyakorol, talán visszajönnek a  már jól begyakorolt mozdulatok. A kérdés csak az, hogy a lába bírná-e erővel, de ez az első napi gyakorlás után ki fog derülni. Ha nem megy, és kénytelen lesz beismerni a vereségét, akkor Aron darabja lekerül a műsorról és valami könnyen betanulható darabbal helyettesítik, vagy simán csak lerövidítik az előadást. Tartozott annyival a barátjának, hogy összeszedi magát és legalább megpróbálja.

– Basszus, ez több, mint húsz perces darab – nyögött Peter, ahogy a kottát átlapozta. – Ennyit nem koncentráltam folyamatosan már lassan egy fél éve – túrt bele a hajába, aztán leült a zongorához, amellyel szemben Aron izgatottan várta, hogy belekezdjenek. Mrs. Kozlowska egy óra múlva érkezik, addig legalább kétszer végigmehetnek Mozart remekművén. Valamikor, egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt Peternek már a kisujjában volt a darab. Ha csak a felét vissza tudja úgy adni, máris nyert ügyük van, mert a többit egy hét alatt egészen biztosan be tudja gyakorolni. Egymásra néztek, Peter arcán várakozó mosoly futott át, végre ott volt, ahol lennie kellett, a hatalmas zongoraterem versenyzongorája mellett, amelynek összehasonlíthatatlanul szebb hangja volt, mint az otthoni kis pianínónak. A külvilág megszűnt számára, leütötte az első billentyűt és már csak ők hárman voltak, a zongora, Mozart és ő.

Maria Kozlowska szokásos finom mozdulatával nyitott be a terembe, amelynek kiváló volt a szigetelése, ezért nem hallhatta a folyosón, hogy a fiúk már elkezdték a gyakorlást. Olyan átéléssel játszottak, összeszokottan, ahogyan ezt néhány hónappal ezelőtt örömmel láthatta már. De aztán Peterrel történt az a szörnyű baleset és ő maga is azok között volt, akik bizonytalannak látták a fiú zenei karrierjét ezek után. Most azonban megkönnyebbülve hallgatta, ahogy magabiztosan adja vissza a zeneszerző két zongorára álmodott szonátáját. Észrevétlenül leült az ajtóhoz közeli székre és átadta magát a zenének. Elnézte két kedvenc tanítványát, ahogy láthatóan örömmel zenélnek együtt. Az első év óta kitüntetett figyelemmel kísérte a fejlődésüket, mint a legjobbakét az évfolyamban. Mégis, a két fiú játéka gyökeresen különbözött egymástól. Aron úgy hajladozott a zongora mögött, fejével folyamatosan a ritmust kísérve, mint a színpadi zongoristák nagy része. Ujjaiban ott volt a darab, magabiztosan játszott, mégis szinte látszott, ahogy szeme követi a kottát és fejében egymás után engedelmeskedik a valaha hallott valamennyi tanári megjegyzésnek. Peter egészen más volt. Úgy játszott, mintha improvizálna, szinte rá sem nézve a kottalapokra, néha Aront figyelve, néha csak elmerengve valahova a távolba. Peterben szólt a zene és ez meglátszott a könnyedségén, ahogy ujjai repdestek a billentyűkön. Az asszony a lábát figyelte, ahogy a pedálokat kezelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy időnként fájdalmas grimasz fut át a vonásain. Nyilván megerőltette magát, bár ezt be nem vallaná soha, mindenesetre a játékát nem befolyásolta. Vajon mióta játszhatnak itt folyamatosan? – gondolt rá jó érzékkel, mert ismerte a fiúkat annyira, hogy tudja, nem először játszák le a nehéz és hosszú szonátát.  Elmosolyodott, ahogy az utolsó taktusokhoz közeledve egyszerre látta a két fiút. Aron koncentrálva, komolyan, Peter mosolyogva, már-már játékosan. A közönség kedvence lesz egyszer – sóhajtott halkan. Nem volt vak, látta a fiatal arc minden vonzó részletét, amely megkoronázta a játékát. Egy szép ember, aki csodálatos dologra képes. Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy nyugodtan berakhatja őket a műsorba.

*

Peter már belefáradt a sok üdvözlésbe, ahogy mindenfelől ráköszöntek és a lábáról érdeklődtek. Ma nem vette fel a sínt, pontosabban nem vette vissza, amikor délután lezuhanyozott. Furcsa volt anélkül járkálnia, mert be kellett vallja, hogy határozottan segített a terhelhetőségben, de egyszerűen próbára akarta tenni magát, hogy néhány órát képes-e nélküle fájdalommentesen járkálni. Napközben úgyis állandóan rajta volt, kivéve azt az időt, amit a zongora előtt töltött. Zavarta a pedálok kezelésében, mert merevvé tette a bokáját. Most pedig Sylviával akart összefutni az iskola hallgatói önkormányzatának évzáró rendezvényén. A lány legalábbis megígérte, hogy eljön. Már majdnem egy hete nem találkoztak, csak percekre futottak össze itt az iskolában, amikor mindketten a másnapi koncertre készültek. Mrs. Kozlowska a szervezők előtt titokban tartotta, ki lesz Michael Hennings helyettesítője, bár Peter nem igazán örült a felhajtásnak, amit a kedves asszony készült csinálni a fellépéséből. Attól tartott, ha valami félrecsúszna az előadáson, akkor mindenki szánakozva gondol majd rá, hogy szegény kölyök, hát igen, a balesete miatt már soha nem lesz a régi. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. Jó formában érezte magát, de egy hiba bármikor becsúszhat; és utálta volna, ha emiatt elnézőbbek lennének vele.

Az órájára nézett, még jó félóra volt hátra a lánnyal megbeszélt időpontból. A legvidámabb részét hagyja ki a ma estének? – nézett az izgatottan toporgó formás vádlikra a paraván alatt. Ez volt a program fénypontja, a lábszépségverseny. Vagy húsz lány lába villant ki combtőtől. Mindannyian hihetetlen miniszoknyákban vagy éppen sortokban tették közszemlére a lábaikat. Szinte kivétel nélkül magassarkú cipőben vagy szandálban, amely jobban kiemelte a megfeszülő vádlikat. Halvány alabástrom és izgatóan bronzbarna lábak sorakoztak egymás mellett. A fiúk pedig vidáman kurjongatva találgatták a hozzájuk tartozó lányokat.

Peter arra gondolt, még sosem látta Sylviát szoknyában, vagy csak nem figyelt rá azokban a hónapokban, amikor még csak itt az iskolában futottak össze. Amióta feljárt hozzá, szinte kivétel nélkül farmerben volt. Kivéve a legutóbbi alkalmat, amikor egy rövid kis farmer short volt rajta a parkban, de akkor annyifelé csapongott a figyelme, hogy ennek a nyilvánvalóan izgalmas részletnek nem szentelt elég érdeklődést. Talán csak azért, mert könnyű vászoncipő volt rajta és sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a csókja, mint a térdhajlata. Persze, annak is szentelt volna ő figyelmet, de addigra a lány eltűnt, mint Hamupipőke, csak utána még egy üvegcipő sem maradt a járdán.

Bedobta a tíz dollárnyi támogatást, amelyet minden szavazónak le kellett rónia. Tudta, hogy egy új hangszer árára gyűjtenek, és ez igazán nem volt túl sok még az ő üres zsebéhez képest sem, ha a szent célt nézte. Figyelmesen gusztálta az izgatottan toporgó női lábakat. Már a sor közepénél járt, amikor megragadta a figyelmét egy apró tetoválás, egy picurka violin kulcs. Másnak talán fel sem tűnt volna, de az ő szeme azonnal ráfókuszált. Annyira diszkréten bújt meg a boka talán legérzékenyebb részén, hogy önkéntelenül is elismeréssel adózott a bátor leányzónak, aki vállalta az elkerülhetetlen fájdalmat, hogy magára varrassa a számára nyilvánvalóan fontos jelképét a zene iránti rajongásának. Nem emlékezett, hogy bárkin látta volna korábban. A vékony pántú szandálban kis piros katicabogarakként virítottak az élénk színűre festett körmök, magukra vonva a szavazók figyelmét. Ügyes! – mosolyodott el Peter, aztán felírta a szavazólapra a számát: Kilences.

Vajon Sylvia is itt van közöttük? Á, dehogy, ezt igazából ő maga sem hitte. Amikor még csak itt, az iskolában ismerte, akkor visszafogottnak, már-már szégyenlősnek tűnt. Kizárt, hogy közszemlére tenné a lábait ennyi ember előtt. Ugyanakkor – sóhajtott nagyot az emlékre – a csókja olyan volt, mint egy örömlányé; vad és adakozó. Izgalmas kettősség gyönyörű csomagolásban. Még végigbicegett a soron, de szeme vissza-visszatért a kilencesre. Kis vadóc lehet. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kideríti a személyazonosságát is, és valamiért úgy érezte, az útjaik még keresztezik egymást a mai napon.

Peter elveszve lődörgött a sokaságban. Időnként úgy tett, mintha sietve tartana valaki felé, csak hogy elkerüljön egy-egy kínos beszélgetést, mert utálta már ezredszer is elismételni, hogy kösz, minden a legnagyobb rendben. A frászt volt minden rendben! Először is sántított, időnként csak bicegett, de még nem is gondolhatott futásra, kerékpározásra vagy egy fallabda-edzésre. És ez baromira hiányzott. Még jó, hogy igazából enni sem volt kedve, így legalább nem hízott el a kényszerű tétlenségben. Másrészt stílusosan kifejezve fél lábbal benne volt egy felemás kapcsolatban, amit nagyon szeretett volna már tisztázni, de Sylvia vagy meggondolta magát, vagy még nem ért ide, mindenesetre őt még nem sikerült felfedeznie a tömegben.

Előkotorta a telefonját, hogy felhívja, de megtorpant, ahogy az egyik szervező pont előtte kiabált bele a hangosbeszélőjébe. Csúfolódva rótta fel az erősebbik nemnek, hogy sokkal kevesebb vállalkozó szellem szorult beléjük, mint a lányokba. Alig néhány srác őgyelgett arra várva, hogy megmutassa a nagyérdeműnek szőrös lábszárát. Meg tudta őket érteni, aztán mégis, egy hirtelen  ötlettel ő is a paraván mögé lépett. Már ideje sem volt meggondolni magát, mert az ottani szervező keselyűként csapott le rá. Próbált laza és jópofa lenni, ahogy az ötletét előadta, de a srác, aki a jelentkezők nevét írta fel, vállvonogatva bólogatott, mint akit egyáltalán nem érdekel a kikötése, csak az a fontos, hogy legalább tíz hülyét találjon, aki hajlandó bohócot csinálni magából. Felírta Peter nevét a kilences számhoz, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében letolta a nadrágját. Ott állt boxerben, aztán lerángatta a zoknijait is. Hirtelen baromi nevetségesnek érezte az egészet, még jó, hogy nagyjából ez is volt a hecc célja, ahogy a hely kezdett egy férfiöltözőre hasonlítani meccs után. De most komolyan, a csajok miért tűntek szexinek, ők meg itt, megannyi gatyás amorozó kifejezetten nevetségesnek? Már bánta az elhamarkodott ötletet, de nem akart megfutamodni, mert akkor valószínűleg a többiek is azonnal követték volna a példáját, ennek a felelősségét pedig nem akarta magára venni. A mellette álló fiú szeme megakadt a lábszárán, de becsületére legyen mondva, nem szólalt meg, és Peter hálás volt a némaságáért. Megacélozott, bár eléggé sérülékeny önbizalommal odaállt a többiek közé a sorba, akikkel a szervező éppen közölte a némiképpen megváltozott szabályt, hogy háttal is állhatnak, ha úgy érzik, a vádlijukkal esélyesebbek a győzelemre. Amikor a helyükre álltak és a függöny megemelkedett, lelkes női sikolyok, taps és nevetgélés fogadta a produkciót. Peter végignézett a soron, egyedül ő állt háttal a közönségnek. A kilences forduljon meg! – kiabált egy lány, mire többen egyetértően csatlakoztak hozzá. Peter csak állt önmagával viaskodva és százszor is megbánva az őrült ötletet, hogy ő is benevezzen. Aztán vett egy mély levegőt és megfordult. Ha erre vágytok, hát megkapjátok a mai napra rendelt kis horrort – morgott az orra alatt. Próbált nem odafigyelni a reakciókra, de persze képtelenség lett volna. Várakozása ellenére meglepő „csend” fogadta, sehol egy felszisszenés vagy rosszindulatú megjegyzés nem hallatszott. Megtapsolták őket, felharsant néhány Wow és egy-két buzdító szó az ismerősöknek, aztán amikor a gongszó a bemutató végét jelezte, elsőként lépett hátra. Hamarosan már a nadrágja védelmében nézelődött ő maga is a tömegben.

Az első szempár, amellyel összeakadt a tekintete, Sylviáé volt. A lány arcán elomló boldog mosoly a lelke mélyéig átmelegítette, feledtetve vele az előbbi pillanatok kényelmetlen érzését. Remélte, hogy a lány nem volt tanuja, ahogy nevetségessé teszi magát, és mivel nem hozta szóba, megnyugodva mosolygott ő is.

– Szia! – ölelte magához és a hajára nyomott egy gyengéd puszit. Ennyit barátok simán megengedhetnek maguknak a nyilvánosság előtt – döntötte el magában. – Rég láttalak! – mormolta a lány szemébe nézve és ebben a vágyakozó kijelentésben benne volt a kérdés is: Miért?

– Gyakorolnom kellett, Peter! – komorodott el a lány tekintete. – A zárókoncerten való szereplésem a tét. Apámék meg is ölnének, ha elpuskáznám. Ne haragudj!

– Nem haragszom, csak olyan furcsán váltunk el vasárnap, és azt hittem, megbántad azt a napot a parkban, és …

– Csitt! Nem így volt, esküszöm! Csak elég sok szemrehányást kaptam, amiért túl keveset készülök, és tudtam, ha még egy percet maradok, akkor abból újabb órák lesznek, amiket veled töltök, nem a gyakorlással. Nem akartam még jobban kihúzni a gyufát, ráadásul igazuk is volt – szakította félbe a lány. – Ha túl leszünk a koncerten, ígérem, hogy bepótoljuk az elmaradt találkozókat – mondta a fiú szemébe nézve, aki megértően bólogatott.

– Igazság szerint mostanában én is időszűkében voltam. Elég sokat gyakorolok, hiszen ha a gyakorlat megy, az elméleti tárgyakat talán pótolhatom a következő félév előtt, és akkor nem kéne halasztanom egy évet. A dékán mindenesetre engedélyezte, innentől csak rajtam múlik. – Azt az apróságot azért kihagyta a mondandójából, hogy a koncertre készült ő is. Erről egyébként sem beszélhetett. Meglepetés lesz, hogy oly hosszú kihagyás után ő is színpadra lép. A dékán is meghallgatta az egyik próbájukat és talán éppen amiatt hajlandó volt adni neki egy esélyt.

– Hogy-hogy eljöttél? – nézett  körül Sylvia, miközben a szíve mélyén elégedett volt, hogy Peter lassan hajlandó lesz kibújni a barlangjából. Meggyőződéssel hitte, hogy ez közelebb viszi a teljes gyógyuláshoz, mint bármilyen terápia.

– Gondolod, hogy felhívtalak volna megkérdezni, hogy itt leszel-e, aztán én meg szépen otthon maradok? – nézett rá egy elmeorvos türelmével Peter, emlékeztetve Sylviát a tegnapi telefonjukra. – Egyébként meg lassan vissza kell térnem az emberek közé, és ez jó alkalomnak tűnt – vont vállat. – Iszol valamit? – nézett szomjasan vágyakozva a pult felé, aztán Sylvia bólintására a kezéért nyúlt és magával húzta. Kért két jeges teát, aztán összekoccintották az üvegeiket. – A koncertre! – vigyorgott a lányra, aki nagyot sóhajtva bólintott.

– Ja, a koncertre... Mr. Novotny úgy letolt, mint egy óvodást. És tudod, az volt a baj, hogy tulajdonképpen igaza is volt. Egy csomó gyakorlást kihagytam, és egész héten el kellett viseljem, ahogy kritizál. Már majdnem megőrjített. Igazából most is lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem azt a szerencsétlen hegedűt nyüstölöm otthon.

– Ha mostanáig nem lett a tiéd a darab, akkor ezen az estén már nem múlik – vágott egy grimaszt Peter, és Sylvia mogorván oldalba bökte.

– Kösz, ezt inkább ne mondtad volna, nem segít az önbizalmam növelésében!

– Jó leszel! – mosolygott rá a fiú és veszélyesen közel hajolt hozzá. Sylvia szeme idegesen rebbent meg. Csak nem akarja megcsókolni itt mindenki előtt? Mire a gondolatban idáig ért, a csók már az ajkait melengette. Még csak magához sem ölelte, de mégis érezte, ahogy a forróság végig kúszik a tagjain.

– Ne! – súgta halkan, mire Peter nagyot sóhajtott.

– Titkolózunk? Azt hittem, ennél bevállalósabb vagy. Holnap úgyis kezdődik a nyári szünet, nem kell hallgasd a többiek beszólásait. Még én idegeskedhetnék, hányan fognak megkeresni, hogy óvjanak tőlem, elmondják, hogy egy link pasi vagyok és vigyázz velem.

– Nem is vagy link pasi – kuncogott Sylvia.

– Vagy hagyj engem a fenébe, végül is egy sántikáló pasi nem ideális partner a nyári szünetre. – tette hozzá halkan a fiú.

– Nem a sántikálásával van gondom, hanem a hülyeségével – fintorgott a lány. – Már megint ott tartunk, hogy azt gondolod rólam, a sérült lábad miatt nem járnék veled? Akkor te határozottan visszafejlődtél az elmúlt héten. Azt hittem, ezen ott a parkban már sikerült túllendülnünk.

– Hát, ez a hét a távolságtartással határozottan nem használt az én önbizalmamnak sem – vont vállat Peter, aztán lehajtotta az utolsó kortyokat, mielőtt megmelegszik a kezében a kellemesen hűs üdítő.

– Sajnálom, kényszerhelyzet volt – szusszant Sylvia, aztán hirtelen szembefordult a fiúval, hogy témát váltson és lássa Peter reakcióját a mondandójára.

– Láttam, te is beneveztél a lábszépségversenyre. Büszke voltam rád.

– Huh, reméltem, hogy akkor még nem voltál itt! – nyögött a fiú. – Ezek szerint messziről meg lehetett ismerni az elgyalázott lábaimat?

Sylvia szó nélkül hagyta a kérdést, csak a szemeit forgatta meg az önironikus megjegyzésen. Neki speciel egész más jutott eszébe, amikor Linda Craig kiabálásának hála Peter megfordult a sorban. Sírni tudott volna a boldogságtól, amiért a fiúban volt annyi bátorság, hogy felálljon a rögtönzött színpadra, mert tisztában volt vele, hogy ehhez mekkora erőszakot kellett tegyen önmagán; és mellesleg elzsibbadt a teste, ahogy visszaemlékezett, amikor ezek a lábak hozzásimultak ott a parkban, a takarón fekve. Az a nap azóta minden nap visszatért, hol gyakorlás közben, hol az álmaiban, de egyetlen pillanatra sem szabadult tőle. Nem is akart. Kicsit csalódott volt, hogy Peter nem állt ott a házuk ajtajában már másnap este, és ez az érzés minden nappal csak rosszabb lett, ugyanakkor hálás volt neki, amiért időt hagy neki a gyakorlásra. Furcsa kettősség volt ez, és már alig várta, hogy véget vethessen neki. Kíváncsi volt, vajon Peter a lányok felvonulását látta-e, de nem merte megkérdezni, mert ebből a fiú rögtön sejtené, hogy ő is benevezett. Éppen elég ciki lett volna bevallani neki, főleg, ha az eredményhirdetéskor még az első háromban sem lesz benne.

Mintegy a gondolataira válaszul a DJ lekeverte a zenét és bejelentette az eredményhirdetést. Peter a kezéért nyúlt és előrébb húzta, közelebb a színpadhoz. Kíváncsi volt, hogy a kis violinkulcs hol végzett az egyébként erős mezőnyben.

– Sziasztok! A zsűri meghozta a döntést, és meg kell mondjam, nem volt könnyű. A fiúk esetében talán könnyebb volt, mert csak tízen voltak hajlandóak megmutatni nekünk a futóműveiket, szemben a lányokkal, ahol húsz fős volt a kifejezetten erős mezőny. Mindegy, nem szaporítom a szót: A lányok mezőnyében az első három helyezett, kezdve az elsővel: 2-es, 6-os, 7-es…, gyertek ki, kérlek! – A tapsorkánban a három boldog leányzó felsorakozott a színpadon. Ketten már nadrágban voltak, őket a tömeg skandálása se bírta már rá, hogy újra megmutassák formás idomaikat, bár Peter magában elismerte, azok a farmerek is veszett jól álltak rajtuk. Hát, a kilences ezek szerint nem nyert – húzta el a száját elégedetlenül. Neki tetszett, és régebben ő itt szaktekintélynek számított a témában.

Amikor a fiúk helyezéseit sorolták, fanyarul állapította meg, hogy így múlik el az élet dicsősége. Ő sem került bele az első három helybe. Nyilván a sebhelyei rontottak az esélyein. Már majdnem szétszéledt a sokaság, amikor a DJ meglobogtatott egy borítékot. A zsűri különdíjat adományozott két résztvevőnek – jelentette be –  megválasztotta az este lábkirályát és királynőjét. Meglepő módon a két kilences számú versenyző kapta a megtisztelő címet – lesett bele a borítékba nevetve, és a közeli gyorsétteremből szerzett papír arany koronákat lobogtatva várta a szerencsés nyerteseket a színpadra. Peter vigyorogva nézett Sylviara, aki sápadtan elkerekülő szemekkel nézett vissza rá. Lebukott! – volt a lány első gondolata, miközben a pódium felé lépett, és nem értette, Peter miért néz rá olyan csodálkozva, mintha az imént éppen azt jelentették volna be, hogy ő kapta az idei béke Nobel-díjat.

Az nem lehet! – kerekedett el a fiú szeme, ahogy Sylvia megindult az emelvény felé. Alvajáróként követte, miközben szeme a karcsú bokákra tévedt, amelyeket most nem fedett még az az apró titokzokni sem, amely vasárnap eltakarta előle azt az izgalmas kis figurát, amely a halvány bőrön most szinte kiabált. A kis violinkulcs ott volt, pedig a csinos szandál helyett már megint a fehér vászoncipő volt rajta. De talán csak azért látta most, hogy tudta, ott van, és ezért vonzotta a tekintetét. Szóval Sylvia volt a kis vadóc, aki képes volt tetováltatni a bokáját? A maradék örökségébe le merte volna fogadni, hogy a lány szülei nem tudnak a lánynak erről az apró titkáról.

Álltak a színpadon fejükön az idétlen papírkoronával, miközben körülöttük zúgott a sokaság: Csókot, csókot! – skandálták tapsolva, mire Peter átnyalábolta a lányt és úgy csókolta meg, mint vasárnap a parkban. Amikor mindkettőjük fülében már csak tengermorgásra emlékeztető háttérzajként rezgett a bulizók zsongása és éljenzése, elengedte Sylviát, aki elködösült tekintettel nézett fel rá.

– Akkor ezt olybá vehetjük, hogy hivatalosan is bejelentettük – kacsintott rá Peter, aztán kézenfogva levezette a színpadról. Mindenfelől gratulációk szálltak feléjük, de ők csak mentek előre, tudatosan nem is választva irányt, míg végül egy elhagyatott folyosórészen találták magukat, ahova már csak tompa morajként jutott el a buli hangzavara.

– Én rád szavaztam – tolta el magától a lányt, aztán egy hirtelen mozdulattal felültette a széles ablakpárkányra. – De még álmomban sem gondoltam volna, hogy a tiéd ez a huncutság – simított végig a lány bokáján díszelgő apró figurán.

Sylvia küzdött a hőhullámmal, ami a finom érintés nyomán elöntötte, aztán nyakig pirulva  a fiúra nézett. – Nagyon ciki?

– Micsoda? –  döbbent meg a kérdésen Peter.

– Hát, a tetkó… – húzta el a száját Sylvia. A gólyabált követő kissé ködös, alkoholgőzös éjszakán született egy éjjel is nyitvatartó szalonban, ahol az agyonvarrott lány unottan rágógumizva varrta a bokájára az apró violinkulcsot, nem is törődve vele, hogy ő a fájdalomtól majdnem bepisilt az asztalon. Mulatságosabbnak képzelte a dolgot, és arra főleg nem gondolt, hogy aztán majd minden rafináltságával titkolnia kell otthon, a szülei előtt a kész művet. Az első napon még az egyik barátnőjének orvos apja is vetett a kissé gyulladt bőrre egy pillantást, aztán leecsetelte fertőtlenítő szerrel és neheztelve csóválta a fejét, nem is sejtve, hogy szende leánykájának a csípőjén is díszeleg egy hasonló, csak Nora megúszta a gyulladást. Az is már csak kijózanodva jutott eszükbe, hogy micsoda fertőzéseket szedhettek volna össze egy ilyen helyen, és hogy hogy fog mutatni majd ötven-hetven éves korában, nagymamaként egy tetkóval a bokáján. Az biztos, hogy nem papolhat majd józanságról és megfontoltságról a gyerekeinek, mert nem lesz túl hiteles.

– Nekem tetszik – vonta meg a vállát közben Peter, miközben visszanyelte a kikívánkozó megállapítást, miszerint roppant szexinek tartja és legszívesebben itt, a suli folyosóján megharapdálná a lány bokáját. Élt a gyanuval, hogy ezt a tetkó hiányában is megtenné. Már éppen a kezébe fogta a lány karcsú bokáját és emelni akarta, amikor egy torokköszörülés megdermesztette a mozdulat közben. Egy biztonsági őr feszengett a hátuk mögött, aki figyelmeztette őket, hogy túl messzire merészkedtek a rendezvény helyszínétől, az intézetnek ez a része csak a tanítási órák alatt látogatható, így aztán kissé zavarban, de egymás kezébe vigyorogva kapaszkodva visszasétáltak a zajos tömegbe. Peter keserűen nézte a vadul táncoló társaságot, hát, erre még egészen biztos nem lenne képes, aztán óvatosan Sylviára pillantott, vajon mennyire vágyakozna a táncosok közé, de ő éppen őt nézte.

– Mi van? – húzta össze a szemöldökét zavartan, nem értve a lány pillantását.

– Csak azon gondolkozom, meddig fogod még azt találgatni, hogy miért támasztom itt melletted a falat, ahelyett, hogy keresnék valakit, akivel ott ugrálhatnék a tömegben – húzta el a száját a lány, és Peter belepirult a telitalálatba.

– Hát, nem vagyok a legszórakoztatóbb társaság, ezt azért ismerjük be – morogta kedvetlenül, aztán lekapta a fejéről a papírkoronát, amit most vett észre az ablaküvegben, hogy még mindig a fején idétlenkedik, és szórakozottan letette maga mellé. A DJ közben egy lassú számot indított el, és hirtelen kedvet kapott egy kis toporgáshoz, amire azért képesnek érezte magát. Szinte egy helyben álldogáltak, de a karjait legálisan Sylvia köré fonthatta, és már ezért megérte. A lány pedig nem rontotta el a pillanatot azzal, hogy megkérdezze, ez nem túl megerőltető-e a számára, mintha ő is csak egy lenne a lassú dallamra ringatózók közül, és most így is érezte magát. Hosszú idő után talán először.

– Holnap eljössz a koncertre? – kérdezte Sylvia, miközben mély lélegzetet vett és orra megtelt az arca alatt zakatoló szív tulajdonosának illatával. Ez egyszerre volt kábító és megnyugtató, mindenesetre annyira elbódította, hogy észre sem vette a kettősüket kísérő kíváncsi és itt-ott irigy pillantásokat.

– Eljövök. Ki nem hagynám – mosolyodott el Peter. – ...és mivel holnap úgyis találkozunk, most ideje lenne hazamenni, hogy pihenten állj színpadra – simogatta meg a lány haját kedves gondoskodással. A végtelenségig tudott volna így egy helyben topogni vele, de ez a közelség űzte őket valami felé, ami ma este úgysem teljesedhetett be, így aztán tisztában volt vele, hogy csak kínlódni fognak mindketten, ha még sokáig gerjesztik a feszültséget. – Gyere, menjünk! – indult a kijárat felé.

Az este meglepően hűvös volt a napok óta tartó forróság után, vagy csak bennük forrt a vér a levegőnél is jobban, mindenesetre mindketten megborzongtak, ahogy kiléptek az épületből. Peter pont arra gondolt, hogy nem akarja elengedni ezt a lányt, aki itt kapaszkodik a kezébe, amikor a partnernője megszólalt:

– Nem akarok hazamenni! – sóhajtott Sylvia és a fejét Peter vállára hajtotta, ahogy belekarolt.

– Ha elkísérlek, akkor sem? – vigyorgott rá a fiú.

– Be is jössz? – élénkült fel a lány, mire Peter megcsóválta a fejét.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Apádék biztosan rossz néven vennék, ha a koncert előtt ott zavarognék. Mindjárt itt lesz a szünet, lesz még időnk egymásra. Hagylak pihenni.

– Mintha tudnék – sóhajtott tragikusan a lány. – Egész éjjel a plafont fogom nézni, vagy nekiállok még gyakorolni. Most komolyan úgy érzem, mintha a darab felére nem is emlékeznék. Istenem, akkora égés lesz…

– Jó leszel! Nyugi!

– Te mindig zongorista akartál lenni? – kérdezte meg hirtelen tőle a lány, mire Peter elgondolkozott.

– Tulajdonképpen soha nem gondoltam erre így. Gyerekkorom óta zongoráztam, de a középiskolában az irodalom volt a kedvencem, állandóan írtam az iskolai újságba. Hol kis novellákat, hol verseket, hol egy színházi kritikát. Aztán mindenki, még talán a magam számára is váratlanul felvételiztem a képzőművészetire, mert szerettem rajzolni, és ahova persze nem vettek fel, úgyhogy elmentem egy pizzériába dolgozni. Nem rólam mintázták a jól átgondolt pályaválasztást, azt hiszem. Mindenesetre isteni pizzát tudok csinálni, hacsak el nem felejtettem azóta, mert ebben a kis egérlyuknyi konyhában még sosem próbálkoztam vele. Aztán a szüleim, akik zenészek voltak, meghaltak egy repülőszerencsétlenségben. És a következő évben felvételiztem ide. Túlkoros voltam, alig valami előképzettséggel, és még kevesebb elképzeléssel a jövőről; talán csak az irántuk érzett szeretetem hozott ide, nem tudom. Felvettek, de hogy mit szeretnék csinálni, ha elvégzem, azon még sosem gondolkodtam. Nem hiszem, hogy olyan nagy kereslet lenne klasszikus zongoristák iránt, bár az az igazság, játszom én mást is. Remekül el tudnám képzelni például magam mondjuk egy dél-franciaországi kis füstös bárban, ahogy jazzt játszom, és a hely fizeti az italomat minden este – vigyorgott felszabadultan Sylviára, aki megbűvölve hallgatta.

– Látod, erre gondoltam… – motyogta Sylvia. – Én azért felvételiztem ide, mert apuék ezt szerették volna. Én is kiskorom óta hegedülök, de nem tudom elképzelni, hogy ez legyen az életem. Utazgatni egy együttessel, nem, néha arra gondolok, csak az időt húzom itt, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék. Igazából a hegedű is …, az apámat a nagyszüleim állandóan hurcolták magukkal vonós koncertekre, aztán valahogy ez neki nagyon tetszett, csak nem volt hozzá tehetsége, hogy megtanulja. Néha azt kívánom, bárcsak utálta volna, akkor nekem se kéne ezt csinálnom. Olyan, mintha az ő beteljesületlen vágyait nekem kellene valóra váltanom. Ez a koncert is, nem igazán vágyom rá, hogy több száz ember előtt kiálljak a színpadra és esetleg jól belesüljek a mutatványomba. Pedig hegedűsként elvileg beleolvadhatok a zenekarba, de persze kibukna azonnal, ha én lennék a fals hang. Holnap pedig itt lesz az egész szent család, hogy lássák a család kis művésznőjét – grimaszolt bánatosan. – Istenem, bárcsak elütne most egy autó! – sóhajtott komoran, mire Peter meglepően erőszakosan magához rántotta. A szeme szikrázott a haragtól, ahogy megrázta, miközben olyan hangosan beszélt hozzá, hogy néhányan a közelükben feléjük fordultak.

– Ezzel még csak ne is viccelj! Ha utálod, akkor állj a családod elé és mondd meg nekik, de soha, egyetlen pillanatig se gondolj olyasmire, hogy egy baleset megoldaná az életed. Én elsőkézből biztosíthatlak róla, hogy nem így van. A baj hirtelen jön a semmiből és nagyon lassan múlik el a fejed fölül. És sosem tudhatod, mit tesz tönkre… talán örökre. Ha valamit megtanultam ebben az életben, akkor ez az – komorult el, ahogy hirtelen elárasztották az emlékek. A hírekben bemondott szerencsétlenség képei, a szívét görcsbe rántó néhány mondat, a gyász, a félelem, a reménytelenség. És az a másik alkalom, amikor a kórházban ébredezve újra átélhette ezeket. Nem! Soha az életben nem fog viccelni egy ilyen mondattal, mert pontosan tudja, hogy milyen az, amikor bevonzza a bajt.

Sylvia hozzábújva motyogott: – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Tudom, hogy … szóval, csak egy buta mondat volt, nem gondoltam komolyan.

– Tudom – sóhajtott a fiú és a szorítása lassan ellazult. Egy taxit vett észre, úgyhogy kilépett a járda szélére és leintette, aztán amikor Sylvia bemászott a hátsó ülésre, ő hátralépett.  – Aludj jól! Holnap találkozunk. És hogy valami jó is legyen a napban, készülj úgy, hogy a koncert után tölthessünk együtt egy kis időt! Szia! – mosolygott a lányra, aztán becsapta az ajtót és a kocsi tetejére ütve jelezte a sofőrnek, hogy indulhat. Szerencsére a fickó szót fogadott, mielőtt még meggondolta volna magát és felrántotta volna az ajtót, hogy a lány után másszon a hátsó ülésre.