He-he

Kirándulás közben kértem egy kólát... és kaptam... ezt... aztán magyarázkodhatok, hogy miért vigyorgok ;)

A dublőr

A fájdalom leírhatatlan volt. Mindene sajgott és zsibbadt agya egy valamiben volt biztos: él! Csak az élet fájhat ennyire. 

Még nem tudta, mennyire örüljön ennek a megállapításnak. Örüljön-e egyáltalán? Zavarodottan próbálta összeszedni az emlékeit, hogy kerülhetett ide, a vakítóan fehér mennyezet alá, a hangosan pityegő gépek közé. A látása még nem tisztult ki egészen, mintha könnyek homályosították volna el a szoba berendezésének körvonalait. Legalábbis azokat, amelyeket moccanás nélkül, szeme tornáztatásával sikerült becserkésznie. Még ez is megerőltető volt, arra gondolni sem mert, hogy a nyakát megmozdítsa. Bár, pillanatnyilag úgy tűnt, nem is képes rá. 

Valaki fölé hajolt, izgatottan mondott valamit, de mintha vattán keresztül érkeztek volna a hangok, az értelmüket nem is tudta kivenni. Férfi volt, abban biztos volt; és nem orvos. Egy olyan férfi, akit nem ismert, de az illető aggódott érte, ugyanakkor a hangjában ott rezgett valami megmagyarázhatatlan ellenszenv is. Zavarta ez a nyilvánvaló utálat, mert nem emlékezett rá, hogy rászolgált volna. Próbált válaszolni a hangra, de aztán fáradtan hunyta le a szemeit. Képtelen volt kipréselni bármit is a torkán. Aztán rájött, egy tubus foglalja el a légcsövét és szolgáltatja számára az éltető oxigént. Orvosi kifejezések jutottak az eszébe, latin szavak és rendelési sorozatszámok, mint aki pontosan tudja, ha rendelnie kéne egy ilyen alkatrészt, hogyan kellene azt tennie. Igen! Megvan! Hiszen orvos volt ő maga is. Pontosan tudta, hogy bárki dugta le ezt a tubust a torkán, ügyes, gyakorlott kézzel tette, különben most köhögésre ingerelné, és az egészen biztosan csak növelné a kínjait. 

Elégedett volt ezzel az apró felfedezéssel, mert bizonyossá tette, hogy a józan eszét nem vesztette el, bármi is történt vele. Lehunyt szeme mögött tovább erőltette az emlékezést. Az idegennel majd ráér később is kommunikálni, amikor rájön annak módjára is. Most túl sok energiáját emésztette fel az agyában való kutakodás. Megvan! Repülőre ült, mert Philadelphiába tartott egy kongresszusra, ahol a gyerekkori oltások fontosságáról akart előadást tartani. Ez az! Gyerekorvos! Dr. Julia Blightnak hívják, karácsonykor ünnepli majd a harmincadik születésnapját, és Jonathan Reesmayernek hívják a vőlegényét. A volt vőlegényét – pislogott a közelmúltban lezajlott szakításra emlékezve. 

Jonathan ügyvéd volt. Középszerű ügyvéd, igazi igásló, aki soha nem juthatott volna a csúcsra. Ez számára nem jelentett problémát, ilyennek fogadta el, de a férfi állandó kisebbségi érzéssel küzdött, ahogy ő araszolt felfelé a ranglétrán. Már egy frissen kinevezett osztályos orvos is túl nagy falatnak bizonyult a számára, így aztán megragadta az egyetlen lehetőséget, amit az élet tálcán kínált neki. Odadobta kettejük közös jövőjét egy biztos karrierért cserébe. Elfogadta egy – korábban köztük csak – zugügyvédi irodának titulált cég  tulajdonosának a kinevezését és a cégtulajdonos lányának a kezét. A lány csúnyácska volt, Julia szerint – aki szintén ismerte – talán valami gyerekkori traumát is hordozott a tudata mélyén, de a kezével a cégvezetés is elérhető közelségbe került Jonathan számára, így aztán nem számítottak többé a közös tervezgetéseik a jövőről. A férfi felbontotta az eljegyzésüket és minden energiájával a saját jövőjére koncentrált. Vigasztalónak szánt érzéketlen szavaival ugyanerre buzdította volt menyasszonyát is. Julia válaszul leöntötte egy pohár vörösborral a méregdrága öltönyét egy elegáns étterem közepén. Nem érzett lelkiismeret furdalást a botrányos viselkedése miatt, miközben emelt fővel távozott a sugdolózó vendégek között, ott hagyva a magát hápogva tisztogató férfit.  

Oké, tehát emlékszik a nevére, a foglalkozására, a kapcsolatára, arra is, hogy hova indult. Lássuk, tisztában van-e azzal is, hogy mi történt vele!

A repülőn az első osztályon foglalt helyet, mivel a szervezők nem sajnálták tőle ezt a luxust. Nem volt tele a gép, de a mellette lévő ülésen ült valaki. Igen, Jenna Langdon színésznő teljes életnagyságban. Meglepte, mennyire hétköznapian csinos volt. Semmi dívás extravagancia. A stewardess még meg is jegyezte, hogy olyanok, mintha testvérek lennének. Hasonló volt a hajuk, sötét, félhosszú, gondosan vágott; még a ruházatuk is olyan volt, mintha ugyanabból a butikból öltöztek volna, a könnyű, nyári nadrágkosztüm, amely tökéletesen megfelelt az utazáshoz. Útközben alig váltottak néhány szót, a színésznő egy könyvet lapozgatott, ő maga az előadása jegyzeteibe mélyedt, de ahogy közeledtek a céljukhoz, beszélgetésbe elegyedtek. A nő barátságos volt, meglepően nyílt, barátkozó. Megkérdezte, mivel foglalkozik, aztán szinte kényszeresen önmagáról kezdett beszélni. A szerepeiről. Kérdezte, hogy látta-e valamelyik filmjét és őszintén boldognak látszott, amikor elismerően dicsérte a legutóbbi alakítását. Megmutatta a jegygyűrűjét, egy cseppet sem hivalkodó, réginek tűnő, elegáns darabot. Julia önkéntelenül is a saját, már levetett gyűrűje helyére pillantott és akaratlanul csúsztak ki száján a szakításról szóló mondatok. Jenna elgondolkodó tekintettel hallgatta, aztán lehúzta az ujjáról, hogy próbálja fel nyugodtan a gyűrűjét. Julia tiltakozott, de aztán engedett a gyengéd erőszaknak és megbűvölve nézte ujján a tökéletesen illeszkedő, a fejük feletti apró lámpa fényében csillogó hibátlan gyémántot. Szinte már bizalmas volt a mozdulat, amivel Jenna a kezébe fogta a Julia mellén függő zsebórát, a nagyapja örökségét, és érdeklődően nézte a finom ezüst vésetet, mondván valami hasonlót venne a vőlegényének karácsonyra. Julia levette, hogy a másik nő alaposabban szemügyre vehesse. Az ablakon túl már látszottak a leszállópálya és környékének fényei. Már éppen eldöntötte, hogy lehúzza ujjáról a csodás ékszert és figyelmezteti Jennát, hogy még nem kapcsolta be az övét, de abban a pillanatban elszabadult az őrület a gépen.

A baleset olyan drámai hirtelenséggel következett be, hogy az utasok minden gondolata kizárólag a túlélésre korlátozódott. Julia bekötve ült az ülésében és először nem is értette, útitársnőjét miért dobálja olyan tehetetlen bábként a bukdácsoló gép. Csak szorította karfát, mintha az menthetné meg a biztos pusztulástól. Fel sem fogta, hogy mögöttük darabokra szakadt a gép teste, csak a tehetetlen pörgést érezte, aztán a kábult megkönnyebbülést, amikor végre megálltak. Mintha a zuhanással a sikolyok is mögöttük maradtak volna, kísérteties csend ölelte körbe, csak a saját zihálását hallotta, a torkában rekedt jajgatást és sírást. Jenna teste az üléssorok között hevert, mint egy eldobott játékbaba. Szeme úgy meredt a kabin teteje felé, mint most az övé ebben a kórteremben. Julia azonban akkor tudta, hogy ez nem a sokk merevsége, hanem a halálé, de még képtelen volt megmozdulni, hogy erről megbizonyosodjon. Amikor megérezte a kerozin szagát, arra gondolt, bármelyik pillanatban felrobbanhatnak. Ujjai tétován keresték a csat kioldó gombját, aztán mintha kívülről látná a jelenetet, észrevette a gép túloldalán felrobbanó tűzgolyót és már csak azt érezte, hogy repül. Az ülése kiszakadt a helyéről a detonációban és talán ez védte meg attól, hogy a gerince eltörjön. A lába és a karja azonban nem volt ilyen szerencsés. Hogy az arcára is égő pernye hull, lángoló emberi ruházat és talán testrészek is, el sem jutott a tudatáig. Elájult anélkül, hogy hagyta volna élete filmjét leperegni az elméjében.

*

Adam Corbin nézte a nőt, aki elfogadta a jegygyűrűjét, aztán mégis repülőre szállt, hogy már másnap a szeretőjével találkozzon. Igazából nem is látta. Csak egy halom kötés és gipsz feküdt előtte a felfújt ágybetéten. Teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy alatta Jenna Langdon heverne. Jenna mindig olyan sokat adott a szépségére, a minden körülmények között tökéletes megjelenésére. Egészen biztosan kikérte volna már magának, hogy a szerencsétlenség és a tűz megrongálja ezt a tökéletességet. De a nő, aki a menyasszonya volt, némán feküdt, mozdulatlanul. Azt hitte, kómába esett, de az orvosok elmagyarázták, hogy altatásban tartják, különben talán el sem tudná viselni a fájdalmait. Egyetlen rövid pillanatig dacosan villant a tekintete. Megérdemelte, ami történt vele! A hazugságot a főbűnök egyikének tartotta és Jennáról bebizonyosodott, hogy elkövette. Ellene követte el! Ellene, aki minden jobb meggyőződése ellenére jóképet vágott a nő bejelentéséhez, hogy gyereket vár tőle, és megkérte a kezét, hogy ebben a világban a lehető legbecsületesebb módon viselje a tette következményeit. Nem vádaskodott, hogy Jenna felelőssége hol van a történtekben. Elfogadta, hogy hibázott és próbálta meglátni ennek a jó oldalát. Jenna végül is okos, szép nő, aki szakmabeliként pontosan tudja, mit várjon el tőle és viszont. Akár még sikeres is lehetett volna a házasságuk. Most szégyent érzett, amiért rés nyílt együttérzése páncélján. Bármi is történt közöttük, ez a büntetés túlzó volt. Túl sok emberi élet ment tönkre azon a napon, amikor a Los Angelesből Philadelphiába tartó gép leszállás közben a földhöz csapódott. Látta a családokat, akik a gyerekeiket, rokonaikat, barátaikat, kollégáikat siratták. Látta a tengernyi fájdalmat és nem értette, ők miért tartoznak a kivételezettek közé. Milyen bűnök büntetése lehetett az a sok halál, mert az nem létezhet, hogy értelmetlenül pusztult volna annyi ártatlan lélek?

Olyan megalázóan vak volt! A hugának kellett felnyitnia a szemét, bár pillanatnyilag nem tudta, hogy hálás legyen ezért, vagy inkább azt szerette volna, ha a vaksága megmaradt volna egész életére. Talán Jenna megbánta volna a félrelépést és visszatért volna hozzá. Amiről pedig nem tudott, az nem fájt volna. De Dorának muszáj volt belekotnyeleskednie az életükbe. Képtelen volt köszönetet érezni miatta. Most, a tudás birtokában, már éledezett a büszkesége, érezte a szakítás sürgető kívánságát, de pillanatnyilag nem tehetett semmit. Ez bántotta a legjobban. És az, hogy a történtek után esélye sem volt a szabadulásra, hiszen nem hagyhatta magára a bajban a nőt, aki a világ előtt nagy hírveréssel bejelentve a jegyese volt. Amíg Jenna valamennyire fel nem épül, mellette kell álljon, különben a világ megbélyegezné, nem tudva, hogy nincs már semmi, ami összekösse őket. És ki tudja? Talán sosem lesz már az, aki volt, aki lehetett volna, és neki egy életre ott marad a nyakán a lelkiismerete koloncaként. Zsebében megszorította a gyűrűt, amit a nővérek húztak le a menyasszonya ujjáról, ő pedig valósággal idegenkedve nézte a kezet, amellyel már oly sokszor fonta össze az ujjait. Milyen rövidek a körmei! Talán a kezelés miatt szedték le róla a feketére festett műkörmöket? Vagy a balesetben pattogtak le? Furcsa volt, idegen, ugyanakkor sokkal természetesebb, mint bármikor az ismeretségük során. És korábban azt sem vette észre, hogy ilyen keskeny lenne a lány keze. Valahogy az emlékeiben úgy élt, mint egy párnás, puha kis kacsó, mint valami Tom Hardy regény hősnőjéé. Ez volt minden, amit a lányból látott, és a takaró alól kivillanó bal lába apró körmei. Halvány rózsaszín körömlakk? – ráncolta a homlokát. Joelnek is sok lett volna a tinilányokra jellemző punkos feketeség? – gondolt keserűen kollégájára és valamikori barátjára, Joel Nortonra, aki pillanatnyilag a menyasszonya szeretőjeként szerepelt az ismerősei listáján. 

Vajon tudja már? Nyilván. Biztosan ott várta a reptéren és tisztában van vele, hogy baleset érte. És azt is tudnia kell, hogy a túlélők között van, úgyhogy egészen biztosan fel fog bukkanni itt a kórházban is. Fogalma sem volt róla, hogy fog erre reagálni. Szíve szerint megverekedett volna vele, amiért hátba szúrta, de tudta, hogy ez csak a megcsalt vőlegény lázongása, mert Jenna már nem jelentett annyit a szívének, hogy beveresse érte a képét. Mert Joellel szemben nem voltak túl jók az esélyei, ezt azért el kellett ismernie. Joel kigyúrt volt, kockahas reklám, aki az általa ismert valamennyi sportágban otthon érezte magát, míg Adam felesleges kínszenvedésnek érzett minden edzőteremben töltött órát. A kínszenvedésről eszébe jutott, vajon Jenna hogyan érezheti magát összeégett testében a mindent beborító steril kötés alatt. Az együttérzés felülkeveredett a bosszúvágyán. Ő a maga részéről annyival is beérte volna, ha alkalma nyílhatott volna szakítani ezzel a nővel, aki még azt is elhitette vele, az egyszerű angol hülyével, hogy terhes. Hát, most az orvosok elég világosan megmondták neki, hogy nem az. Nem is volt az sosem. Úgyhogy nem kell azon törje a fejét, hogy az övé-e, az övé volt-e egyáltalán az a gyerek. De hogy miért akarta őt Jenna ennyire megszerezni, ha amúgy kevés volt a számára, az egyelőre még rejtély volt előtte. 

Látta, hogy a lány kinyitja a szemét és önkéntelenül is vigasztaló szavakat suttogott neki, miközben megnyomta a nővérhívó gombot. Bátorította, pedig legszívesebben kérdőre vonta volna. Mi haszna lett volna? Jenna talán azt sem tudja, mi történt vele. Jobb is. Az orvosok elmondták, ő pedig szerencsére nem látta azt a valóságos torzót, amit a gondjaikba vettek, hogy a haja leégett, a bőre helyenként szinte lemállott az arcáról, eltörte a lábát és a karját, előbbit több helyen is. Még a légcsöve is megperzselődött abban az égő pokolban. Csak az Isten a megmondhatója, felépül-e teljesen valaha. Nyilván most elsődleges  az életben tartása, a fertőzések elkerülése, aztán, ha már biztosak lehetnek benne, hogy túljutott a krízisen, akkor elgondolkodhatnak a kárenyhítésen. A stúdió már ideküldött egy menő plasztikai sebészt Los Angelesből, aki a korábbi felvételek alapján már tervezte a helyreállító műtétet. Jenna Langdonnak minden megadatott, hogy egyszer visszatérhessen a régi életéhez. Nem úgy, mint a járat száztizennyolc utasának, akik már soha nem térhetnek vissza a családjaikhoz. Adam arra gondolt, miért óvta az Úr pont Jenna életét? Mennyivel volt jobb ez a hűtlen bestia, mint az a testvérpár, akiknek a fotója már bejárta a világsajtót. Két ártatlan bébi, akik ott pusztultak az apokalipszisben, és akiknek az apját azóta is altatásban tartják a pszichiátrián. Vajon ő hogyan reagált volna, ha Jenna halálhíréről tudósítják? Összeomlott volna? Netán megkönnyebbült volna, amiért a sors megoldotta a köztük éledő konfliktust? Lehunyta a szemét, amiért ennyire keresztényietlen gondolat futott át fáradt agyán, aztán felállt. Nincs értelme itt őriznie Jennát, mint egy szerelmes vőlegénynek. Pihenésre van szüksége, hogy el tudja majd viselni azt a cirkuszt, ami óhatatlanul is követi majd a lány gyógyulását.

Szép napot! Odakint esik, nem én sírok ;)

Őszinte leszek, amíg még meg nem gondolom magam... Csalódott voltam, igen... Azt hittem, ha menetközben nem is, de azért a végén kapok pár keresetlen szót, kétsoros véleményt, hogy egyáltalán érdemes-e erőlködöm ebben a marha melegben. De ha nem, hát nem. Akkor fényezem magam én. Szóval... nem tudom, Ti hogy voltatok vele, de én szerettem Kate és Alex történetét. Persze, könnyű nekem, nyilván azért írom őket, mert én mindegyiket szeretem. Lehet, hogy a vége tömény cukormáz lett, de az is én vagyok, úgyhogy kénytelen vagyok vállalni. XD Próbáltam azért picit hétköznapi párrá szelídíteni a hőseimet, mert hiszem, hogy a kedvenceink is azok a szívük mélyén, és csak a rajongóik csinálnak belőlük lehetetlen alakokat. (Robból még ők sem :P )

Nos, egy ideig letörten morfondíroztam rajta, folytassam-e egyáltalán a blogot, mert ugye észre sem vennétek, ha többé nem frisselnék; meg hát van egy antológia-pályázat, ahova megpróbálnék beküldeni egy-két írást, hátha érdemesnek tartják a bekerülésre. Mert ilyen mazopista vagyok, nem nyugszom addig, amíg valaki a szemembe nem vágja, hogy kösz, de inkább mentél volna napozni. Szóval, elvileg lenne anyagom a beküldéshez, de 10 ezer karakterben maximálták a terjedelmet, és az az igazság, én elég hosszú lére szoktam ereszteni az írásaimat, így vagy húznom kell belőlük (ami szinte lehetetlen), vagy újat kellene írnom (amihez viszont nem ártana valami ihlet, és egy kis idő sem, amikor kizárólag erre tudnék koncentrálni).  

Na, már megint locsogok. Szóval, könnyebb lett volna lelkesen új történetbe kezdenem, ha éreztem volna, hogy az esetleges hallgatásommal űrt hagyok magam után a virtuális világban. Elég nagyképű gondolat volt, beismerem. Igazából ötletem sem volt, hogy mivel folytassam, ezért aztán hajlottam rá, hogy én is úgy fogok hallgatni, mint az olvasóim, így aztán kiegyenlítődnek az érdeklődési viszonyok. Na, ez kicsit képzavaros volt és enyhén kesernyés megfogalmazás. Aki írt, semmiképpen ne vegye magára, de aki nem írt, igazából az sem. XD Ugyanis nem bántásból írom, csak bepillantást engedek a hisztis betűvető lelkembe. Mindegy, még ha úgy is tűnik, akkor sem fogok kommentekért kuncsorogni, bár élénken előttem van néhány általam is olvasott blog a múltból, ahol akkor kaptak friss fejezetet az olvasók, ha produkáltak  minimum 15 hozzászólást. Nem tartottam korrekt dolognak, ezért én nem is kötöttem ki ilyen „szabályokat”, de az az igazság, hogy ennek kapcsán arra is rájöttem, hogy ha valaha megjelenhetnék nyomtatásban és a jelenlegi értékesítési rendben nekem kellene gondoskodnom a kötetek eladásáról, hát nyilván az összes a nyakamon maradna, mert képtelen lennék menedzselni magam. 

Na, bocs, ez tényleg csak úgy kijött belőlem. Nyilván a hiba az én készülékemben van, látva a FB-oldallal együtt is csökkenő érdeklődést. Hol vannak már a régi szép tízen-huszon lájkok? A statisztikát már inkább meg sem nyitom, minek forgassam a kést a sebben. Állítólag úgyis egy nagy humbug az egész.  Oké, tudom, meleg van, szárazság és özönvíz, szabadságolás van, évzáró volt, iskolakezdés lesz, ... sokszor én is találnék kifogásokat. Ehelyett rászánom azt a néhány órát, amit aztán tíz perc alatt át is lehet futni. Tagadhatnám, hogy nincs szükségem a reakciókra, hogy a magam kedvére írogatok, de az az igazság, hogy azok hiányában sokkal nehezebb folytatni. Ja, hogy ezzel kezdtem az elején? Akkor azért csak lehet benne valami, nem? Próbáltam nem türelmetlen lenni, vártam az utolsó fejezet után majd egy hetet, mielőtt hangot adtam volna a nyafogásnak. Az eredmény? A blogon kilenc pipás visszajelzés, két komment. A FB-oldalon pedig három like. Mit mondjak? Hogy elszálljak, elég kevés XD 

Na mindegy. Amíg rettentően sajnáltam magam, beugrott egy nagyon régi könyvélményem, direkt nem írom ide a szerző nevét és a könyv címét. Az a történet adta a most következőnek az alapötletét, amit aztán kedvemre és kedvenc főhősünk fizimiskájára szabtam át. Ha a 2. vagy 3. fejezet után se jön rá senki, honnan a merítés, akkor lehet, hogy elárulom XD Félreértés ne essék, nem másolok!

A címe: A  dublőr

Julia gyermekorvos, Adam színész. Juliát elhagyták, Adamot megcsalták. Egy repülő lezuhant. A dolgok pedig csak egyre bonyolultabbá válnak.

Na, puszik, hamarosan érkezem J

Pulykatojás - 34. Befejező rész

Tíz év múlva

-Anyaaa!  Chloé már megint ráfirkált a rajzomra! – kiabált Dan jellegzetes, kicsit megbicsakló kamaszos hangján, amit rögtön a húga kiabálása követett.

-Nem firkáltam, csak muszáj volt lejegyeznem, ami eszembe jutott, különben megint elfelejtettem volna.

Kate csendesen mosolygott, ahogy a nagyok rendszeresen ismétlődő szóváltását hallgatta a konyhából. Most, ha akart volna, se tudott volna kimenni közéjük igazságot tenni, mert a frissen kisült meggyes pitével egyensúlyozott a sütő és a konyhaasztal között. Majd Emma lecsillapítja őket, úgyis ő volt ebben a családban az örökös békebíró – hallotta a kislány halk szavait máris. Csendes, nyugodt természetére olyan szükségük volt, mint szomjazó vándornak egy csepp vízre a sivatagban. Chloé tökéletesen hozta a vörösekkel kapcsolatos sztereotípiákat, lobbanékony volt és sokszor meggondolatlan. Szinte látta maga előtt a lányát, aki a kicsinyített mása volt, vörös hajával, szeplős bőrével és az apja csodás szürke szemeivel; roppant értelmes és érdeklődő volt, és már most, tíz évesen is látszott, hogy igazi modell alkat lesz. Korához képest nyúlánk, vékony lányka volt, aki kamaszos nyakiglábsága ellenére is kecsesen mozgott, és aki valami isteni ajándékként olyan emésztéssel rendelkezett, hogy a többieknek nem árt résen lenniük, ha enni akarnak a süteményből, mert Chloé egymaga is el tudta volna tüntetni az egész tálcányit anélkül, hogy a rárakódó kilóktól neki vagy a szüleinek tartaniuk kellett volna. 

Amikor végre biztonságba helyezte a forró tepsit, mélyet lélegzett az édes illatból, aztán leroskadt a székre és megtörölte a homlokát. Az utóbbi időben nem nagyon volt ideje ilyen finomságokkal kényeztetni a családját, ezért most – mint aki az eltelt hetet akarja bepótolni – reggel óta szinte ki sem mozdult a konyhából. Nyugodtnak ígérkező program volt ez az előző hét hajtása után, amikor csak Hilda, a házvezetőnő főztjére voltak szorulva. Hilda, ragaszkodva porosz gyökereihez, a barna generálszószoknak a híve volt és a gyerekek hiába tiltakoztak, majd minden nap részük volt az asszony szakácsművészetének ebben a kibillenthetetlen tartozékában. Hilda mára szabadnapot kapott és Kate a gyerekek kedvenceinek elkészítésével próbálta feledtetni az elmúlt napok kissé egyhangú kosztját. 

Megszólalt a telefonja és nagyot sóhajtva tápászkodott fel, mert a kitartóan kerregő készülék persze tőle a lehető legtávolabb táncolt a pulton.

-Szia édes! – búgott bele a jól ismert hang, ami annyi év távlatában is megborzongatta a gerince mentén az idegvégződéseket. –Mit tudsz ajánlani egy éhező férfinak, aki már úton van haza? – kérdezte Alex vidáman és Kate a falon ketyegő órára nézett. Még nem volt tizenegy óra, Alex alig tölthetett egy órát a városban és máris visszaindult? Talán nem sikerült a tárgyalása? Vagy el is maradt? Michael hiánya rányomta a bélyegét a férfi életének szervezésére, de ragaszkodott hozzá, hogy egyelőre a saját kezében tartsa a dolgok irányítását.

-Nem éhezhetsz, mert reggelire annyi palacsintát ettél, mint a gyerekek együtt. – sóhajtott fel, ahogy a mosogatóban tornyosuló reggeli edényhalmazra nézett. Még nem volt ideje bepakolni a mosogatógépet sem, annyira lekötötte a sokféle étellel való foglalatosság. –Valamit majd csak találunk. – nézett körbe a nagy asztalon sorakozó tálakon és lábosokon, amelyekben már az ebéd nagy része készen állt. A következő néhány napban főzniük sem kell, annyi félét készített, de nem bánt egyetlen percet sem, amit az elkészítésükkel töltött. Végre valamennyien igazán jó étvággyal fognak ülni az asztalnál.

-Nagy hírem van, de majd akkor mesélek, ha már otthon leszek. – mondta Alex éppen, aztán egy ékes káromkodás hallatszott és hangos dudaszó.

-Figyelj az útra! – ijedt meg az asszony, aztán hogy a szavai élét elvegye, még hozzátette: -Szeretlek! És nagyon várunk haza, úgyhogy legyél óvatos! – azzal ki is nyomta a telefont, mielőtt Alex újabb válaszokkal toldja meg a beszélgetésüket. 

A férfi elmosolyodott az egyszerű kis vallomás hallatán, amivel sosem tudott betelni, aztán elégedetten maga mellé dobta a készüléket. Tudta, hogy szeretik, és ennél jobb érzést el sem tudott volna képzelni. Még annál is sokkalta jobb volt, mint amikor a fél világ sikítozta ezt feléje. Neki ennek a néhány embernek a szeretete számított, és ezt meg is kapta hiánytalanul. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen népes családja lesz, de most már el sem tudta volna képzelni az életét nélkülük. Néhány lassan cammogó autóst kikerülve visszatért a múltba, amikor a város felé repesztett ugyanezen az útvonalon, mert Kate-tel rohant a kórház felé. 

Chloé szinte napra pontosan érkezett. Amennyire problémamentes volt a vele való terhesség, annyira rájuk hozta a frászt a születésével. Ugyanis amíg a kórház felé tartottak, nagy kínok közepette Kate rémülten érzékelte, ahogy a hasában az a kis élet meggondolja magát és a kifelé tartó út helyett a maradás mellett dönt. Elfordult a szülőcsatornától, ami tekintve, hogy jelentős mennyiségű magzatvíz folyt már el, nem volt túl jó hír. Így aztán császármetszéssel született meg őnagysága, Chloé Carpenter. Alex az első pillantásra beleszeretett, ahogy a már újszülöttként is vöröses kis kobakot meglátta. A halvány szeplők három éves korára borították be a bőrét, így aztán egy újabb kis Pulykatojás születésnapját ülték. Furcsa születésnap volt. ...Egy ideig abban bíztak, ha nem védekeznek, újabb csoda történhet velük, de a csoda elmaradt. Bennük viszont megfogalmazódott egy érzés, Chloének biztosan jót tenne egy vagy két testvér. Felvették a kapcsolatot a megfelelő szervekkel és hamarosan, pont Chloé születésnapján, egy hatéves kisfiú érkezett hozzájuk. Daniel bizalmatlan volt, mert kicsi kora ellenére már több rosszat élt meg, mint sok felnőtt egész életében. Dant a gyermekjóléti szolgálat emberei szedték össze az utcán, miután a szülei egy drogtanyán túladagolták magukat. Csontsovány volt, tele sebekkel a testén és a lelkében, egyetlen társa egy háromlábú kis korcs kutya volt, akihez jobban ragaszkodott, mint bárki máshoz a világon. Radar mára már ott pihent a folyóparton, az öreg fűzfa alatt, ahol a kisfiú olyan szívesen rajzolgatott, és egyelőre nem volt utóda, mert a testvérek nem tudtak dönteni, ahányan voltak, annyiféle kutyát szerettek volna. Alex hajlott volna rá, hogy valamennyiük kívánságát teljesítse, de Kate határozottan ellenállt és legfeljebb két kutyában maximálta a családhoz csapódó négylábúak létszámát. ...Daniel! Ha Chloé nem lett volna, talán soha nem is tudják magukhoz szelidíteni az aprócska fiúcskát. De a lányuk nem hagyta a maga kis burkában rekedni a fiút, hanem elég hamar megtalálta a hozzá vezető utat. Daniel imádott rajzolni és tehetsége is volt hozzá, ez elég hamar megmutatkozott. Chloé viszont mesélni szeretett. Különféle történeteket talált ki eleinte a fiú rajzai alapján, aztán később már Dan készített kis figurákat a kislány meséihez. Tökéletes párost alkottak, és Alexander már azzal a gondolattal játszott, hogy kiadatja kettejük kis mesekönyvét. 

Kate meglehetősen elfoglalt volt az ügynöksége vezetésével. A sikert nem adták olcsón, bár a lány egy meglehetősen merész és a népszerűségüket jól kihasználó akcióval indította útjára az üzletét. Várandósságának utolsó hónapjaiban derült ki, hogy az ügynökség, melynél korábban dolgozott, úgynevezett lelépési díjjal  bünteti, amiért a terhessége miatt meghiúsult néhány korábban leszerződött fotózás. Alex kész volt kifizetni helyette a tekintélyes összeget, de ő nem fogadta el a segítségét. Megbízta Christiant – Alex minden tiltakozása ellenére -, hogy készítsen róla igazán művészi terhes fotókat, aztán ezeket a legjobban fizető magazinoknak adta el. Két legyet ütött egy csapásra, hiszen tekintélyes bevételre tett szert és méltó módon örökíttette meg életüknek ezt a nem várt csodáját, mintha még mindig képtelen lenne elhinni, hogy valóban megélhetik, és bizonyítékra lett volna szüksége. Alex tombolt, de tehetetlen volt, mert mondhatott bármit, Kate eltökélt volt, ő pedig a szíve mélyén titkon büszke volt gyönyörű és találékony feleségére. Végül játszva kifizették a lelépési díjat, és persze nem mulasztották el a fotók kapcsán az asszony új ügynökségének reklámozását sem. Csak úgy dőltek hozzájuk a jelentkezések, a modell karrierre vágyó kamaszok szüleinek levelei, és az esetleges üresjáratokat a hasonló nagy pillanatokat megörökíteni vágyók foglalták le. Christian sokáig együtt dolgozott velük, és a végére már Alex is fenntartások nélkül tudta elfogadni a jelenlétét. Néha, ha nagyon elhúzódott a munka, meghívta a családi asztalhoz vacsorára, amit a férfi el is fogadott. Aztán néhány éve átadta a fotózásokat az egyik legkedvesebb tanítványának, ő maga pedig meghódított szíve szavát követve Ausztráliába költözött. Azóta már egy égetnivaló kiskölyökről érkeztek fotók és hírek, bár Christian még nem volt hajlandó igába hajtani a fejét. De úgy tűnt, hogy ez semmit nem változtatott azon a kiegyensúlyozott életen, amit élt a párja oldalán.

Három évvel ezelőtt pedig tovább bővült a család. Aaron és Ben ikrek voltak, akkor még kisbabák, mára komoly ötévesek, akiknek jamaicai apja abban a percben lépett le, ahogy megtudta, hogy a barátnője, egy egyszerű angol tinilány, terhes. A lány még a kórházban lemondott a gyerekekről, akik így nevelőintézetbe kerültek. Egy barátjuk mesélt róluk, aki éppen akkoriban fogadott örökbe egy ázsiai kislányt a feleségével. Kate pedig addig nem hagyta békén Alexet, amíg el nem mentek megnézni a gyerekeket. Gyönyörűek voltak és hihetetlen magányosak, csak egymással töltötték minden percüket, és ők  már úgy jöttek haza az intézetből, hogy ott hagyták írásbeli kérelmüket az igazgatónál. Az eljárás lefolytatása után pedig Chloé és Dan is velük tartott, amikor hazahozták a kicsiket. A két fiú azonnal megtalálta bennük a családot, amiben talán pici szívük minden reményével bíztak. Hamarosan senki sem mondta volna meg, hogy néhány hete még befelé forduló apró kis remeték lettek volna. A zene volt a mindenük, a ritmus, mintha ezt az apjuk genetikailag hagyományozta volna rájuk. Hacsak tehették, a zongorát püfölték és három évesen már elég nagyok voltak hozzá, hogy érdemes legyen tanítani is őket. 

Chloé volt az egyetlen lány a csapatban, de már nem sokáig lesz ez így – merengett el a férfi, ahogy lendületesen rákanyarodott a hazafelé vezető útra. Emma örökbefogadására éppen most ütötték rá a pecsétet és innentől ő is a családjuk teljes jogú tagja lehet majd. Néhány hónapja már velük élt, és lassan kezdte feldolgozni a veszteséget, ami érte. Szívszorító volt a tudat, hogy egy gyermek látszólag mennyivel könnyebben vészeli át az ilyen sorscsapásokat, mint egy felnőtt. Persze, nem láthatott bele a kislány lelkébe, de Alexandernek még mindig fájdalmas volt a dolgok alakulására gondolnia. Michael személyében a legjobb barátját vesztette el, Bea pedig Kate legjobb barátnője volt. Emma pedig mindkettőjük kislánya, az ő keresztlányuk, akivel Chloé úgy nőtt fel, mintha testvérek lettek volna. Mától papíron is azzá váltak. A barátja és a felesége egy autóbalesetben vesztették az életüket Dél-Franciaországban. A kislány  nem volt velük, mert a lányok kikönyörögték, hogy inkább Alex családjával maradhasson, akik ugyanakkor Mexikóban nyaraltak a tengerparton. Ott kapták az iszonyatos hírt, hogy Michaelék lesodródtak egy tengerparti szerpentinről és szörnyethaltak. Haláluk után Michael végrendelete alapján indult meg az örökbefogadási procedúra. Idős szülei amúgy sem tudták volna magukhoz venni az unokájukat és tudták, hogy Alexnál a legjobb helyen lesz; és ebbe szerencsére mostanra Bea szülei is beletörődtek. Akkor látogathatták, amikor csak akarták, de igazság szerint a tragédia után már ők sem voltak a régiek. Megtörtek, éveket öregedtek, maradtak otthon az emlékeikkel és beérték annyival, ha Alex vitte el hozzájuk a kislányt egy-egy látogatásra. 

A temetésen az öt gyerek úgy kapaszkodott Alex és Kate kezébe, mint akik attól rettegnek, hogy váratlanul őket is elveszíthetik. Koravén, mindent értő gyermeki tekintettel álltak a sír mellett, felfogva az elképzelhetetlent és kicsit megrémülve az élet kiszámíthatatlanságától. Ez a jelenet pedig Kate emlékezetébe idézte azt a régi álmot, amikor Alex megkötött kezekkel állt és ő mindenféle rémséget képzelt abba a jelenetbe. Most megértette, hogy Alex megkötött keze ezt a nagy családot jelképezte, hiszen egy ekkora családdal döntenie kellett, hogyan éli tovább az életét. Szabad művészemberként akar szárnyalni vagy a felelősséget, a napi jelenlétet és azzal időnként együtt járó lemondást választja. Igazából nem volt választása, hiszen lelkének ez a kis csapat mindennél és mindenkinél fontosabb volt. Régi kedvteléséből mostanra a megélhetésük forrása lett. Írni kezdett, forgatókönyveket fabrikált, maga előtt látva a filmszerűen pergő képeket, de titkon tervezgetve azt az időszakot, amikor a családjának már kevésbé lesz szüksége a mindennapi jelenlétére és ő újra visszatalálhat a filmezéshez, akár a kamera másik oldalán, a rendezői székben. De most még tökéletesen elégedett volt az életével.

*

Kate még egyszer végignézett a konyhán, amit úgy ahogy sikerült rendbe tennie. Úgy döntött, a mára kiszabott házimunkával végzett és már csak a terítés van hátra. Kiballagott a kertbe, hogy a gyerekek segítségét kérje, de aztán ellágyult tekintettel nézte, ahogy az öt gyerek a füvön hever, akár egy tarka csillag. Szokás szerint Chloé vitte a hangot, Dan vázlatfüzetében lapozgatva valamelyik meséjét adta éppen elő, amit a kicsik szájtátva hallgattak. Emma pedig, tíz éve minden csendes szenvedélyével a szemében a jóképű tizenhárom éves fiút figyelte, aki csendben, jóváhagyólag bólogatott, ahogy Chloé életre keltette a rajzait. Kate tudta, hogy ez még okozhat problémát, de most csak örült, amiért a kislány nem merül el a bánatában, hanem tiszta gyermeki szívvel látja meg maga körül a világot.

A nagy ház, amelyről azt hitték, hogy túlságosan nagy lesz kettejük számára,  az évek során megtelt élettel; sírással, nevetéssel, érzelmek egész skálájával. A fiúk ebben a házban nem szégyellték a könnyeiket, a lányok pedig soha egyetlen percig sem voltak a gyengébb nem. Kate gyakran hangoztatta, hogy mindent, sőt még annál többet is megkapott az élettől, mint amire valaha is vágyott. Időnként panaszkodott ugyan, hogy az ügynökség túl sok energiáját vonja el a családtól, és könnyebb lenne az élete csak velük, mint a kifutókra vágyó tinikkel, akik valósággal meghazudtolták a korukat és felnőttes kis játszmákba bonyolódtak érvényesülésük érdekében. Elborzadva gondolt bele, vajon ő maga is ilyen lett volna annak idején? Talán mégsem! Mindenesetre néha bánta, hogy neki is köze lesz ehhez a sok természetellenesen felkavart élethez. Mivel a gyakorló terem és műterem a ház hátsó részéhez lett időközben hozzátoldva, a foglalkozások során néha szíve szerint inkább kiküldte volna játszani a tanítványait a saját gyerekeihez, de tudta, hogy a szülők – és a legtöbb gyerek – nem ezt várják tőle. 

A sajátjai! Igen, mindet annak érezte, annak ellenére, hogy csak Chloé rugdalózott a szíve alatt. Sajnos a csoda nem ismételte meg magát, hacsak azt nem tekinti annak, hogy Alex a kezdeti idegenkedés után teljes mellszélességgel állt mellette az örökbefogadások kérdésében, és olyan apjuk volt a gyerekeknek, aki a tűzön is átkelt volna értük.  És ez az apa most hazafelé tartott. Hozzájuk. Akik jóformán elaludni sem tudtak nélküle.

-Pulykatojás! – kiabált Aaron felpattanva a többiek mellől és Kate egy pillanatra visszarepült a múltba, amikor őt csúfolták a többiek.

-Pulykatojás!- utánozva a testvérét Ben is, és szélsebesen menekültek Dan elől, aki kész volt ellátni a bajukat, amiért a mesélőt megzavarták. A ház mögül Alex toppant elő és elkapta a két kis martalócot, akik apjuk biztos kezében vergődve vihogtak, ahogy Chloé csípőre tett kézzel közeledett feléjük.

-Pulykatojás! – kiabálták oda egyszerre, aztán elnémultak, ahogy az apjuk őket elengedve a mamát ölelte magához.

-Pulykatojás! – mondta nevetve Alex az asszonynak. –Mondtam már, hogy te vagy a legszebb nő a földön? – kérdezte kacsintva, aztán a fiúkhoz fordult. –Jó lesz, ha résen lesztek srácok, mert a nővéretek is éppen olyan szép lesz, mint a mama. Akkor pedig lesz bajunk elég, hogy az udvarlóit távol tartsuk a háztól. Mert higgyétek el nekem, hogy a Pulykatojásokból lesznek a legszebb és legkedvesebb nők a világon.

-És Emma? – kérdezte csöndesen Daniel, pirulva kerülve a lány tekintetét.

-Emma? Ő már most is csodaszép és az egyik legkedvesebb lány, akit csak ismerek. – ölelte magához a férfi a szőke lányt, aki úgy bújt meg az ölelésében, ahogy csak egy lány tud az apja karjai között.

VÉGE!

Pulykatojás - 33. rész

-Jézusom! Mike! Ez nem lehet igaz! Biztos vagy benne? – nyögött fel a csalódottságtól megtörten Alex, ahogy a barátja beszámolt neki a rendőrök jelentéséről. A kórház társalgójában beszélgettek, hogy ne zavarják Kate felszínes és vélhetően rémálmokkal tarkított álmát. Erről árulkodtak azok  az öntudatlan csapkodások, amiket fél éjszaka Alex csillapított. Egyet nem sikerült, az halványan sötétlő foltként a szeme alatt árulkodott a lány fizikai erejéről. –Miriam! De hát miért?  - tárta szét a tanácstalanul a karjait. Michael grimaszolva megvonta a vállát.

-Beléd van esve. Nem ő az első, és nyilván nem is az utolsó. Mindig voltak, lesznek, akik félreértenek egy mosolyt, egy gesztust. Mondhatnám, hogy én megmondtam előre, túlzásba viszed a támogatását, de őszintén szólva ilyen durva fordulat meg sem fordult a fejemben. Szerintem beteg ez a lány, mert csinos fizimiskád van ugyan, de egy gyilkosságot azért nem ér meg. – sóhajtott fáradtan. Tulajdonképpen csak átöltözni volt otthon, a bemutatón történtek óta folyamatosan talpon volt. A kórház után a rendőrségre ment, onnan szabadulva meg számtalan telefont bonyolított le, amíg a barátja Kate kezét szorongatva ült a kényelmetlen kórházi széken és a lány álmát vigyázta. Ennél fogva aztán Alex sem nézett ki valami fényesen, bár ahogy Bea nevetve megjegyezte, női szemmel azért még így is észbontó pasi. Amíg él, nem fogja megérteni, hogy egyes nők hogyan imádhatnak a végletekig valakit, akit nem is ismernek, de Alex mellett ez már sok év tapasztalata volt, hogy létezik ilyen defekt a csinosabb nem körében.

-De miért Kate-et? Hiszen nem vétett neki semmit. – csóválta a fejét Alex. Michael már nem is csodálkozott barátja naivitásán.

-Nem akarlak elkeseríteni, de nem Kate volt az elsődleges célpontja, hanem te. Ha nem lehetsz övé, akkor ne légy másé sem – ez vezérelte eleinte, de végül hisztérikusan őrjöngött, hogy az sem baj, ha Kate hal bele, mert ő vett el tőle.

-De hiszen én soha ... – hunyta le a szemét Alex, ahogy próbálta felidézni, mikor és milyen módon hitethette el Miriammal akaratán kívül, hogy többet érez iránta, mint hálát. Akárhogy erőltette az emlékezetét, a múltkori bemutatón kívül egyetlen alkalom sem merült fel előtte, hogy a szokásosnál több figyelmet szentelt volna neki. Már akkor is volt valami halvány rossz érzése azzal kapcsolatban, ahogy a lány szavak nélkül ugyan, de nyíltan felajánlkozott neki. Hogy akkor ott hagyta, azt érezte volna ilyen sértőnek? Hiba volt hazavinnie, ez már biztos, de akkor eszébe sem jutott, hogy ezt romantikus gesztusként fogja majd fel a lány. Hiszen még a támogatását is a távolból, személyes közreműködés nélkül bonyolította. Még lelkiismeret furdalása is volt, hogy talán illendőbb lett volna személyesen ... hát, egy nagy francot! Amit a lány csinált, megbocsáthatatlan és azzal, hogy ő maga nem harcolt a minél súlyosabb büntetésért, máris lerótta minden háláját. Már megfogalmaztatta Michael-lal a támogatás visszavonásáról szóló iratot, Miriam legnagyobb baja most úgysem az lesz, hogy nem lesz pénze finanszírozni a drága filmes iskolát. Leállította a havi zsebpénzt átutalását is. Ha Kate-nek valami nagyobb baja lett volna, akkor úgyis megjáratta volna Miriammal a poklot, így azonban beérte ennyivel. Ha elítélik, börtönbe kerül és a büntetése letöltése után úgyis kitoloncolják az országból. Filmes berkekben nyilván fekete listára kerül a neve, mert senki nem fog megreszkírozni egy hasonló esetet. De ha Michaelnak van igaza és beteg, akkor ahhoz már végképp nincs semmi köze, hogyan alakul az élete. Az övét majdnem tönkretette, és ezt amíg él, nem fogja elfelejteni neki. 

-Mikor engedik ki Kate-et? – szakította félbe a gondolatait a barátja.

-Holnap, ha addig a sebe szépen kezd gyógyulni. Nincs értelme itt tartaniuk, mert a seben kívül nincs más baja, és otthon is ugyanolyan jó eséllyel gyógyulhat, ha nem jobbal. Hiszen ott vagyok neki én. – mondta Alex önérzetesen. ... -Jézusom, semmi jele nem volt, hogy terhes lenne! – hajtotta hátra a fejét, mintha a hófehér kórházi társalgó-plafon adhatna magyarázatot a velük történtekre. -Nem védekeztünk persze, mert minek, ha úgysem ... – tárta szét a kezeit hűen gesztikulálva a reménytelenségüket. Nem kellett befejezze a mondatot, hiszen a gyermektelen jövő képe kimondatlanul is ott volt a mindennapjaikban, bármennyire is igyekeztek túllépni rajta. -De hát eszünkbe se jutott erre gondolni, még ha talán voltak is apró jelek. Fáradtabb volt mostanában, de elég sűrű heteink voltak, ő is tárgyalt  fűvel-fával az ügynöksége beindításán, alig volt otthon. Az egyik este hányt, de előtte voltunk a városban vacsorázni, és azt hittük, talán ott rontotta el a gyomrát. Másnap már semmi baja nem volt, és hát dr. Morgan világosan megmondta, hogy ne reménykedjen. Miért is gondoltunk volna rá? – motyogta maga elé meredve. -Ma csináltak egy ultrahangot és ott volt feketén-fehéren... ott dobogott a kölyök szíve, tényleg terhes. ... Láttam, de valahogy képtelen voltam felfogni. Te hogy fogadtad a hírt? – fordult Michelhoz, aki elmosolyodott.

 

-Mármint a sajátunkét? Frászt kaptam. Örültem persze, de ez akkora felelősség, hogy tele lett a nadrágom. Miért kérdezed? – nézett őszinte kíváncsisággal a barátjára. Kétség nem férhetett hozzá, hogy Alex repes a hírtől, mégis ... ez a kérdés...

-Csak hogy tudjam, mennyire gáz, hogy én ennyire érzelmesen fogom fel. Amióta tudom, hogy ott dobog Kate szíve alatt az a parányi élet, egy darabka kettőnkből, többet bőgtem, mint egész gyerekkoromban. Amikor az ultrahangon láttam, akkor is ... – merengett el Alex kicsit szégyenlősen.

-Nincs ebben semmi férfiatlan. – nyugtatta meg a barátja. –Te mindig is emocionálisabban álltál a dolgokhoz, azért sikerült sokszor nehezen lebeszélnem téged egy-egy kétes döntésről. Miriamról sem tudtalak. De ez nem baj! Csak az én dolgomat nehezíti meg. – veregette vállon a barátját Michael. –Na, megyek, mert a listán még nincs kipipálva pár tétel és  Beának is megígértem, hogy délután elviszem ruház választani. Hívj, ha bármiben tudunk segíteni. Kate-nek meg mondd meg, nyugi! Melletted a legjobb kezekben lesz. Én csak tudom – kacsintott Michael, aztán megnyomta a lift hívógombját. De Alex már nem is figyelt rá. Ment, hogy biztosítsa élete szerelmét, hogy mellette a legjobb kezekben lesz.

*

Kate éppen a kötés alá próbál belesni, amikor váratlanul kinyílt az ajtó. Úgy egyenesedett ki ültében, mint egy rajtakapott rossz gyerek. Látva, hogy csak Alex jött vissza, újra óvatosan bontogatni kezdte a szoros kötést.

-Mi a baj? Fáj? – lépett mellé a férfi.

-Nem, nem igazán. Csak látni akartam.

-Szerintem jobb, ha megvárod a kötözést, akkor egészen biztosan vethetsz rá egy pillantást. Izgat, hogy nyoma marad?

-Csak azért, mert akkor valahányszor meglátom majd, mindig eszembe fog jutni ez az este. – motyogta Kate. –Michael azt mondta, elkapták a lányt. Nagyon rossz, hogy olyan valaki volt, akiben megbíztál? – simogatta meg a férfi kezét maga mellett a takarón.

-Hát, fájdalmas a csalódás, igen, de igazából az idegesít, hogy nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy ez a jövőben bármikor előfordulhat újra. – sóhajtott Alex. Ha nem lett volna a végletekig önző, akkor inkább elengedte volna Kate-et, nehogy valaha még egyszer veszélybe kerüljön mellette, miatta. De hogyan is tehetné meg most már, hogy kiderült, mindennel dacolva még egy kis gyereknek is esélyt adtak az életre. Maga miatt sosem aggódott igazán, pedig voltak már korábban is félnótások által írt fenyegető levelek a postafiókjában. Rémisztő volt a tudat, hogy Kate-ért és a születendő piciért örökös rettegés lesz majd az élete. 

-Annyira sajnálom! – szakadt ki belőle a sóhaj, ahogy ujjait összefonta a lányéval. Kate pontosan tudta, miért mondja, és a maga nőies, lélekápoló módján próbálta levenni a terhet a férfi válláról.

-Próbáld úgy felfogni, hogy így legalább időben megtudtuk, valami csoda készülődik. Képzeld el, mi lett volna, ha csak a szülés előtt kapcsolunk! – kacsintott rá Kate és Alex halványan elmosolyodott.

-Gondolod, hogy ennyire mit sem sejtőek lettünk volna az utolsó pillanatig? – nevette el magát a férfi, és ez a mosoly most tele volt szerelemmel és szeretettel, valaki iránt, akinek az életjeleit még csak monitoron látta, de máris ezer szállal kötődött hozzá.

-Hát, nem tudom... már láttam az ultrahangon, de még mindig csak ülök itt és nem is hiszem el, hogy ez velem történik. A lövés kevésbé volt sokkoló, mint a hír. Egyelőre még örülni sem merek, nehogy elkiabáljam. – nézett maga elé a lány. Alex úgy döntött, ideje beavatnia a terveibe.

-Michael-nak sikerült szombatra leszervezni egy esketést. Úgy gondoltuk, a legalkalmasabb helyszín a házunk kertje lenne. Persze, ha az időjárás is úgy akarja – nézett ki gondterhelten az ablakon, ahol a folyón túlról sötét fellegek gomolyogtak a város fölé.

-Nem kell ám csak azért, mert gyerekünk lesz. Ma ennek már amúgy sincs sok jelentősége. – mondta halkan a lány, a szíve mélyén csendes hálával fogadva, hogy Alex még erre is gondolt. A házasság témája hol így, hol úgy már felmerült közöttük, többnyire a távoli jövőben esedékes ceremóniaként, de azért örült, hogy a férfinak fontos ez a kérdés. 

-Nem azért, mert ez a kis csoda meglepett bennünket. – tiltakozott Alex. –Nevezz nyugodtan régimódinak, de szeretném, ha rendezett családi körbe érkezne, nem kéne mindenféle nyilatkozatokkal biztosítanom a törvényességét. Meg aztán ki tudja, bármikor történhet valami, nyugodtabb lennék, ha az örökösöm helyzete megingathatatlan lenne. – jelentette ki elszántan Alex, és a szavai mögött megbújó baljós hangot igyekezett egy megnyugtatónak szánt simogatással enyhíteni. A taktikája működni látszott, így újra vidámabb hangot ütött meg. -Tényleg, lehetne a neve Miracle. – mondta elgondolkodva.

-Na nem! – nevetett fel Kate. -Nem fogunk mindenféle lehetetlen nevekkel előállni.

-Mi a lehetetlen a Miracle-ban? – emelte fel a szemöldökét a férfi.

-Nem lesz Miracle, ennyi! – szögezte le határozottan Kate. –Chloe lesz!

-És ha fiú lesz? – kötekedett vele Alex. vidáman.

-Ben? Dan? Jeremy? ... Tudod mit, ha fiú lesz, te választhatod a nevét. – jelentette ki Kate nagylelkűen, aztán észbe kapott és hozzátette: -De Miracle akkor sem lehet!

*

A fehér fátylakat lágyan fújta a folyó felől érkező szél, a partmenti köveken hangos loccsanással értek partot a hullámok, a hatalmas virágkosarakban pompázó tarka virágok pedig adakozóan ontották illatukat, minden a közelgő nagy eseményt várta ünnepélyesen, és Alex mély levegőt vett, ahogy a ház terasza felől felhangzott Bach Air-jének első néhány taktusa. Michaelre nézett, aki fülig érő mosollyal nézte a két barátnőt, ahogy a pázsiton feléjük közelednek. A felesége hasonló ruhában volt, mint Kate, csak az előrehaladott terhesség rajzolta át az alakját. Csodálatos volt. Ha nem vezette volna már egyszer oltár elé, akkor ez itt most tökéletes alkalom lett volna. Kate pedig ... egy másik nő szerető férjeként is el kellett ismernie, egész egyszerűen varázslatos volt. Égő vörös haja szabadon repkedett a szélben, a ruhája pedig a könnyű szellőben rátapadva mutatta meg karcsú alakját. Alexre nézett, aki őt fixírozta merev en, mint aki rá sem meri vetni a tekintetét a menyasszonyára. Összeráncolt homlokkal kérdőn nézett a barátjára, aztán észrevette a szája sarkában az apró remegést. Isten az égben, meghatódott! Már megint! Elmosolyodott és fejével bátorítóan intett a közeledők felé és Alex újabb mély levegővétel után a nők felé fordult. Mint a telihold, úgy ragyogott fel ezüstös tekintete  Kate láttán.  Még néhány perc és az övé lesz! 

A rövid szertartás után, mely alatt Alex határozottan, Kate szinte szégyenlősen ismételte el az eskü szövegét, egy soha véget nem érő csókot váltottak, aláírták a papírokat, aztán tanúikkal magukra maradva letelepedtek a fűre terített takarókra. Az odakészített kosarakból finom porcelánok és kristálypoharak társaságában hamisítatlan piknik került elő, mintha csak egy kellemes vízparti baráti találkozón lennének. Sült csirke, krumplisaláta, sajtok és gyümölcsök – minden, ami az ínynek kellemes. Semmi felhajtás, hacsak a már-már giccsesen romantikus hangulatot nem tekintették annak.

Alex még sosem érezte magát annyira nyugodtnak, mint amióta Kate a kezébe nyomta a parányi csokrot, hogy akadálytalanul írhassa le új nevét az anyakönyvbe. Egy álom vált valóra és ettől ritkán tapasztalt békesség vett erőt rajta. Nem zavarta Mike és Bea társasága sem, mert bár a legnagyobb titokban bonyolították le az esküvőt, mégis jó volt a barátaikkal megosztani az ünnepi pillanatokat. A szüleire gondolt, akik nyilván megmossák majd a fejét, amiért csak utólag értesülnek a történtekről, de cserébe olyan hírt oszthat meg velük, ami biztosan feledteti majd a csalódottságukat. Önkéntelen mozdulattal simított végig a felesége arcán, aki belesimult ebbe a mozdulatba. Tudta, ha éjjel majd egymáshoz feszül a testük, a szívük dobbanása is ilyen összhangban lesz, mint ezek az apró mozdulatok és gesztusok. Nem is olyan régen még  azt hitte, hogy  társ nélkül, boldogtalanul fogja leélni az életét, és lám, mostanra családja lett, amit még mindig alig bírt elhinni. Megpróbált a beszélgetésre koncentrálni, miközben szórakozottan rágcsált egy szem szőlőt, de csak egyetlen gondolat dübörgött a fejében: hogy Mike hamarosan hazaviszi terhes feleségét és ők itt maradnak kettesben, mint férj és feleség. Olyan jelentősége volt ennek, mintha ők lettek volna az első emberpár a földön. Ezen elmosolyodott. Talán a házig sem fognak eljutni.

Kate a fejét Alex ölébe hajtva az égen úszó bárányfelhőket nézte, miközben képzeletében már a királyi módon feldíszített hálószobában jártak a gondolatai. Egyetlen pillanatig sem bánta, hogy nem veszi körbe őket nagy vendégsereg. Bea és Mike a legközelebbi barátaik voltak, minden titkuknak tudói, előttük nem kellett minden kiejtett szavukat kétszer meggondolni, vagy nemlétező érzelmeket megjátszani. A családtagok pedig meg fogják érteni, hogy hirtelen így döntöttek. A nagy hír úgysem az esküvőjük, hanem az unoka érkezése lesz.

A hálószobában öltözött át, bár alig tudott elszakadni a romantikus baldachinnal díszített ágytól, mely meghitt zugot teremtett az amúgy hatalmas térben, az illatos virágcsokroktól, melyek bódítóan édes illatukkal egy buja őserdei tisztást idéztek. Rá sem ismert a korábbról oly kedves szobára. Puha szőnyeg nyelte el léptei zaját, lágy esésű áttetsző függönyök lebbentek a nyitott ablakok előtt, halvány, visszafogott színek, a falakon pedig gondolatébresztő erotikus nyomatok. Az egész helyiség élvezetek tárházát sugallta, ők pedig másra sem vágytak, mint hogy ezeket az élvezeteket valóra váltsák.