Pulykatojás - 34. Befejező rész

Tíz év múlva

-Anyaaa!  Chloé már megint ráfirkált a rajzomra! – kiabált Dan jellegzetes, kicsit megbicsakló kamaszos hangján, amit rögtön a húga kiabálása követett.

-Nem firkáltam, csak muszáj volt lejegyeznem, ami eszembe jutott, különben megint elfelejtettem volna.

Kate csendesen mosolygott, ahogy a nagyok rendszeresen ismétlődő szóváltását hallgatta a konyhából. Most, ha akart volna, se tudott volna kimenni közéjük igazságot tenni, mert a frissen kisült meggyes pitével egyensúlyozott a sütő és a konyhaasztal között. Majd Emma lecsillapítja őket, úgyis ő volt ebben a családban az örökös békebíró – hallotta a kislány halk szavait máris. Csendes, nyugodt természetére olyan szükségük volt, mint szomjazó vándornak egy csepp vízre a sivatagban. Chloé tökéletesen hozta a vörösekkel kapcsolatos sztereotípiákat, lobbanékony volt és sokszor meggondolatlan. Szinte látta maga előtt a lányát, aki a kicsinyített mása volt, vörös hajával, szeplős bőrével és az apja csodás szürke szemeivel; roppant értelmes és érdeklődő volt, és már most, tíz évesen is látszott, hogy igazi modell alkat lesz. Korához képest nyúlánk, vékony lányka volt, aki kamaszos nyakiglábsága ellenére is kecsesen mozgott, és aki valami isteni ajándékként olyan emésztéssel rendelkezett, hogy a többieknek nem árt résen lenniük, ha enni akarnak a süteményből, mert Chloé egymaga is el tudta volna tüntetni az egész tálcányit anélkül, hogy a rárakódó kilóktól neki vagy a szüleinek tartaniuk kellett volna. 

Amikor végre biztonságba helyezte a forró tepsit, mélyet lélegzett az édes illatból, aztán leroskadt a székre és megtörölte a homlokát. Az utóbbi időben nem nagyon volt ideje ilyen finomságokkal kényeztetni a családját, ezért most – mint aki az eltelt hetet akarja bepótolni – reggel óta szinte ki sem mozdult a konyhából. Nyugodtnak ígérkező program volt ez az előző hét hajtása után, amikor csak Hilda, a házvezetőnő főztjére voltak szorulva. Hilda, ragaszkodva porosz gyökereihez, a barna generálszószoknak a híve volt és a gyerekek hiába tiltakoztak, majd minden nap részük volt az asszony szakácsművészetének ebben a kibillenthetetlen tartozékában. Hilda mára szabadnapot kapott és Kate a gyerekek kedvenceinek elkészítésével próbálta feledtetni az elmúlt napok kissé egyhangú kosztját. 

Megszólalt a telefonja és nagyot sóhajtva tápászkodott fel, mert a kitartóan kerregő készülék persze tőle a lehető legtávolabb táncolt a pulton.

-Szia édes! – búgott bele a jól ismert hang, ami annyi év távlatában is megborzongatta a gerince mentén az idegvégződéseket. –Mit tudsz ajánlani egy éhező férfinak, aki már úton van haza? – kérdezte Alex vidáman és Kate a falon ketyegő órára nézett. Még nem volt tizenegy óra, Alex alig tölthetett egy órát a városban és máris visszaindult? Talán nem sikerült a tárgyalása? Vagy el is maradt? Michael hiánya rányomta a bélyegét a férfi életének szervezésére, de ragaszkodott hozzá, hogy egyelőre a saját kezében tartsa a dolgok irányítását.

-Nem éhezhetsz, mert reggelire annyi palacsintát ettél, mint a gyerekek együtt. – sóhajtott fel, ahogy a mosogatóban tornyosuló reggeli edényhalmazra nézett. Még nem volt ideje bepakolni a mosogatógépet sem, annyira lekötötte a sokféle étellel való foglalatosság. –Valamit majd csak találunk. – nézett körbe a nagy asztalon sorakozó tálakon és lábosokon, amelyekben már az ebéd nagy része készen állt. A következő néhány napban főzniük sem kell, annyi félét készített, de nem bánt egyetlen percet sem, amit az elkészítésükkel töltött. Végre valamennyien igazán jó étvággyal fognak ülni az asztalnál.

-Nagy hírem van, de majd akkor mesélek, ha már otthon leszek. – mondta Alex éppen, aztán egy ékes káromkodás hallatszott és hangos dudaszó.

-Figyelj az útra! – ijedt meg az asszony, aztán hogy a szavai élét elvegye, még hozzátette: -Szeretlek! És nagyon várunk haza, úgyhogy legyél óvatos! – azzal ki is nyomta a telefont, mielőtt Alex újabb válaszokkal toldja meg a beszélgetésüket. 

A férfi elmosolyodott az egyszerű kis vallomás hallatán, amivel sosem tudott betelni, aztán elégedetten maga mellé dobta a készüléket. Tudta, hogy szeretik, és ennél jobb érzést el sem tudott volna képzelni. Még annál is sokkalta jobb volt, mint amikor a fél világ sikítozta ezt feléje. Neki ennek a néhány embernek a szeretete számított, és ezt meg is kapta hiánytalanul. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen népes családja lesz, de most már el sem tudta volna képzelni az életét nélkülük. Néhány lassan cammogó autóst kikerülve visszatért a múltba, amikor a város felé repesztett ugyanezen az útvonalon, mert Kate-tel rohant a kórház felé. 

Chloé szinte napra pontosan érkezett. Amennyire problémamentes volt a vele való terhesség, annyira rájuk hozta a frászt a születésével. Ugyanis amíg a kórház felé tartottak, nagy kínok közepette Kate rémülten érzékelte, ahogy a hasában az a kis élet meggondolja magát és a kifelé tartó út helyett a maradás mellett dönt. Elfordult a szülőcsatornától, ami tekintve, hogy jelentős mennyiségű magzatvíz folyt már el, nem volt túl jó hír. Így aztán császármetszéssel született meg őnagysága, Chloé Carpenter. Alex az első pillantásra beleszeretett, ahogy a már újszülöttként is vöröses kis kobakot meglátta. A halvány szeplők három éves korára borították be a bőrét, így aztán egy újabb kis Pulykatojás születésnapját ülték. Furcsa születésnap volt. ...Egy ideig abban bíztak, ha nem védekeznek, újabb csoda történhet velük, de a csoda elmaradt. Bennük viszont megfogalmazódott egy érzés, Chloének biztosan jót tenne egy vagy két testvér. Felvették a kapcsolatot a megfelelő szervekkel és hamarosan, pont Chloé születésnapján, egy hatéves kisfiú érkezett hozzájuk. Daniel bizalmatlan volt, mert kicsi kora ellenére már több rosszat élt meg, mint sok felnőtt egész életében. Dant a gyermekjóléti szolgálat emberei szedték össze az utcán, miután a szülei egy drogtanyán túladagolták magukat. Csontsovány volt, tele sebekkel a testén és a lelkében, egyetlen társa egy háromlábú kis korcs kutya volt, akihez jobban ragaszkodott, mint bárki máshoz a világon. Radar mára már ott pihent a folyóparton, az öreg fűzfa alatt, ahol a kisfiú olyan szívesen rajzolgatott, és egyelőre nem volt utóda, mert a testvérek nem tudtak dönteni, ahányan voltak, annyiféle kutyát szerettek volna. Alex hajlott volna rá, hogy valamennyiük kívánságát teljesítse, de Kate határozottan ellenállt és legfeljebb két kutyában maximálta a családhoz csapódó négylábúak létszámát. ...Daniel! Ha Chloé nem lett volna, talán soha nem is tudják magukhoz szelidíteni az aprócska fiúcskát. De a lányuk nem hagyta a maga kis burkában rekedni a fiút, hanem elég hamar megtalálta a hozzá vezető utat. Daniel imádott rajzolni és tehetsége is volt hozzá, ez elég hamar megmutatkozott. Chloé viszont mesélni szeretett. Különféle történeteket talált ki eleinte a fiú rajzai alapján, aztán később már Dan készített kis figurákat a kislány meséihez. Tökéletes párost alkottak, és Alexander már azzal a gondolattal játszott, hogy kiadatja kettejük kis mesekönyvét. 

Kate meglehetősen elfoglalt volt az ügynöksége vezetésével. A sikert nem adták olcsón, bár a lány egy meglehetősen merész és a népszerűségüket jól kihasználó akcióval indította útjára az üzletét. Várandósságának utolsó hónapjaiban derült ki, hogy az ügynökség, melynél korábban dolgozott, úgynevezett lelépési díjjal  bünteti, amiért a terhessége miatt meghiúsult néhány korábban leszerződött fotózás. Alex kész volt kifizetni helyette a tekintélyes összeget, de ő nem fogadta el a segítségét. Megbízta Christiant – Alex minden tiltakozása ellenére -, hogy készítsen róla igazán művészi terhes fotókat, aztán ezeket a legjobban fizető magazinoknak adta el. Két legyet ütött egy csapásra, hiszen tekintélyes bevételre tett szert és méltó módon örökíttette meg életüknek ezt a nem várt csodáját, mintha még mindig képtelen lenne elhinni, hogy valóban megélhetik, és bizonyítékra lett volna szüksége. Alex tombolt, de tehetetlen volt, mert mondhatott bármit, Kate eltökélt volt, ő pedig a szíve mélyén titkon büszke volt gyönyörű és találékony feleségére. Végül játszva kifizették a lelépési díjat, és persze nem mulasztották el a fotók kapcsán az asszony új ügynökségének reklámozását sem. Csak úgy dőltek hozzájuk a jelentkezések, a modell karrierre vágyó kamaszok szüleinek levelei, és az esetleges üresjáratokat a hasonló nagy pillanatokat megörökíteni vágyók foglalták le. Christian sokáig együtt dolgozott velük, és a végére már Alex is fenntartások nélkül tudta elfogadni a jelenlétét. Néha, ha nagyon elhúzódott a munka, meghívta a családi asztalhoz vacsorára, amit a férfi el is fogadott. Aztán néhány éve átadta a fotózásokat az egyik legkedvesebb tanítványának, ő maga pedig meghódított szíve szavát követve Ausztráliába költözött. Azóta már egy égetnivaló kiskölyökről érkeztek fotók és hírek, bár Christian még nem volt hajlandó igába hajtani a fejét. De úgy tűnt, hogy ez semmit nem változtatott azon a kiegyensúlyozott életen, amit élt a párja oldalán.

Három évvel ezelőtt pedig tovább bővült a család. Aaron és Ben ikrek voltak, akkor még kisbabák, mára komoly ötévesek, akiknek jamaicai apja abban a percben lépett le, ahogy megtudta, hogy a barátnője, egy egyszerű angol tinilány, terhes. A lány még a kórházban lemondott a gyerekekről, akik így nevelőintézetbe kerültek. Egy barátjuk mesélt róluk, aki éppen akkoriban fogadott örökbe egy ázsiai kislányt a feleségével. Kate pedig addig nem hagyta békén Alexet, amíg el nem mentek megnézni a gyerekeket. Gyönyörűek voltak és hihetetlen magányosak, csak egymással töltötték minden percüket, és ők  már úgy jöttek haza az intézetből, hogy ott hagyták írásbeli kérelmüket az igazgatónál. Az eljárás lefolytatása után pedig Chloé és Dan is velük tartott, amikor hazahozták a kicsiket. A két fiú azonnal megtalálta bennük a családot, amiben talán pici szívük minden reményével bíztak. Hamarosan senki sem mondta volna meg, hogy néhány hete még befelé forduló apró kis remeték lettek volna. A zene volt a mindenük, a ritmus, mintha ezt az apjuk genetikailag hagyományozta volna rájuk. Hacsak tehették, a zongorát püfölték és három évesen már elég nagyok voltak hozzá, hogy érdemes legyen tanítani is őket. 

Chloé volt az egyetlen lány a csapatban, de már nem sokáig lesz ez így – merengett el a férfi, ahogy lendületesen rákanyarodott a hazafelé vezető útra. Emma örökbefogadására éppen most ütötték rá a pecsétet és innentől ő is a családjuk teljes jogú tagja lehet majd. Néhány hónapja már velük élt, és lassan kezdte feldolgozni a veszteséget, ami érte. Szívszorító volt a tudat, hogy egy gyermek látszólag mennyivel könnyebben vészeli át az ilyen sorscsapásokat, mint egy felnőtt. Persze, nem láthatott bele a kislány lelkébe, de Alexandernek még mindig fájdalmas volt a dolgok alakulására gondolnia. Michael személyében a legjobb barátját vesztette el, Bea pedig Kate legjobb barátnője volt. Emma pedig mindkettőjük kislánya, az ő keresztlányuk, akivel Chloé úgy nőtt fel, mintha testvérek lettek volna. Mától papíron is azzá váltak. A barátja és a felesége egy autóbalesetben vesztették az életüket Dél-Franciaországban. A kislány  nem volt velük, mert a lányok kikönyörögték, hogy inkább Alex családjával maradhasson, akik ugyanakkor Mexikóban nyaraltak a tengerparton. Ott kapták az iszonyatos hírt, hogy Michaelék lesodródtak egy tengerparti szerpentinről és szörnyethaltak. Haláluk után Michael végrendelete alapján indult meg az örökbefogadási procedúra. Idős szülei amúgy sem tudták volna magukhoz venni az unokájukat és tudták, hogy Alexnál a legjobb helyen lesz; és ebbe szerencsére mostanra Bea szülei is beletörődtek. Akkor látogathatták, amikor csak akarták, de igazság szerint a tragédia után már ők sem voltak a régiek. Megtörtek, éveket öregedtek, maradtak otthon az emlékeikkel és beérték annyival, ha Alex vitte el hozzájuk a kislányt egy-egy látogatásra. 

A temetésen az öt gyerek úgy kapaszkodott Alex és Kate kezébe, mint akik attól rettegnek, hogy váratlanul őket is elveszíthetik. Koravén, mindent értő gyermeki tekintettel álltak a sír mellett, felfogva az elképzelhetetlent és kicsit megrémülve az élet kiszámíthatatlanságától. Ez a jelenet pedig Kate emlékezetébe idézte azt a régi álmot, amikor Alex megkötött kezekkel állt és ő mindenféle rémséget képzelt abba a jelenetbe. Most megértette, hogy Alex megkötött keze ezt a nagy családot jelképezte, hiszen egy ekkora családdal döntenie kellett, hogyan éli tovább az életét. Szabad művészemberként akar szárnyalni vagy a felelősséget, a napi jelenlétet és azzal időnként együtt járó lemondást választja. Igazából nem volt választása, hiszen lelkének ez a kis csapat mindennél és mindenkinél fontosabb volt. Régi kedvteléséből mostanra a megélhetésük forrása lett. Írni kezdett, forgatókönyveket fabrikált, maga előtt látva a filmszerűen pergő képeket, de titkon tervezgetve azt az időszakot, amikor a családjának már kevésbé lesz szüksége a mindennapi jelenlétére és ő újra visszatalálhat a filmezéshez, akár a kamera másik oldalán, a rendezői székben. De most még tökéletesen elégedett volt az életével.

*

Kate még egyszer végignézett a konyhán, amit úgy ahogy sikerült rendbe tennie. Úgy döntött, a mára kiszabott házimunkával végzett és már csak a terítés van hátra. Kiballagott a kertbe, hogy a gyerekek segítségét kérje, de aztán ellágyult tekintettel nézte, ahogy az öt gyerek a füvön hever, akár egy tarka csillag. Szokás szerint Chloé vitte a hangot, Dan vázlatfüzetében lapozgatva valamelyik meséjét adta éppen elő, amit a kicsik szájtátva hallgattak. Emma pedig, tíz éve minden csendes szenvedélyével a szemében a jóképű tizenhárom éves fiút figyelte, aki csendben, jóváhagyólag bólogatott, ahogy Chloé életre keltette a rajzait. Kate tudta, hogy ez még okozhat problémát, de most csak örült, amiért a kislány nem merül el a bánatában, hanem tiszta gyermeki szívvel látja meg maga körül a világot.

A nagy ház, amelyről azt hitték, hogy túlságosan nagy lesz kettejük számára,  az évek során megtelt élettel; sírással, nevetéssel, érzelmek egész skálájával. A fiúk ebben a házban nem szégyellték a könnyeiket, a lányok pedig soha egyetlen percig sem voltak a gyengébb nem. Kate gyakran hangoztatta, hogy mindent, sőt még annál többet is megkapott az élettől, mint amire valaha is vágyott. Időnként panaszkodott ugyan, hogy az ügynökség túl sok energiáját vonja el a családtól, és könnyebb lenne az élete csak velük, mint a kifutókra vágyó tinikkel, akik valósággal meghazudtolták a korukat és felnőttes kis játszmákba bonyolódtak érvényesülésük érdekében. Elborzadva gondolt bele, vajon ő maga is ilyen lett volna annak idején? Talán mégsem! Mindenesetre néha bánta, hogy neki is köze lesz ehhez a sok természetellenesen felkavart élethez. Mivel a gyakorló terem és műterem a ház hátsó részéhez lett időközben hozzátoldva, a foglalkozások során néha szíve szerint inkább kiküldte volna játszani a tanítványait a saját gyerekeihez, de tudta, hogy a szülők – és a legtöbb gyerek – nem ezt várják tőle. 

A sajátjai! Igen, mindet annak érezte, annak ellenére, hogy csak Chloé rugdalózott a szíve alatt. Sajnos a csoda nem ismételte meg magát, hacsak azt nem tekinti annak, hogy Alex a kezdeti idegenkedés után teljes mellszélességgel állt mellette az örökbefogadások kérdésében, és olyan apjuk volt a gyerekeknek, aki a tűzön is átkelt volna értük.  És ez az apa most hazafelé tartott. Hozzájuk. Akik jóformán elaludni sem tudtak nélküle.

-Pulykatojás! – kiabált Aaron felpattanva a többiek mellől és Kate egy pillanatra visszarepült a múltba, amikor őt csúfolták a többiek.

-Pulykatojás!- utánozva a testvérét Ben is, és szélsebesen menekültek Dan elől, aki kész volt ellátni a bajukat, amiért a mesélőt megzavarták. A ház mögül Alex toppant elő és elkapta a két kis martalócot, akik apjuk biztos kezében vergődve vihogtak, ahogy Chloé csípőre tett kézzel közeledett feléjük.

-Pulykatojás! – kiabálták oda egyszerre, aztán elnémultak, ahogy az apjuk őket elengedve a mamát ölelte magához.

-Pulykatojás! – mondta nevetve Alex az asszonynak. –Mondtam már, hogy te vagy a legszebb nő a földön? – kérdezte kacsintva, aztán a fiúkhoz fordult. –Jó lesz, ha résen lesztek srácok, mert a nővéretek is éppen olyan szép lesz, mint a mama. Akkor pedig lesz bajunk elég, hogy az udvarlóit távol tartsuk a háztól. Mert higgyétek el nekem, hogy a Pulykatojásokból lesznek a legszebb és legkedvesebb nők a világon.

-És Emma? – kérdezte csöndesen Daniel, pirulva kerülve a lány tekintetét.

-Emma? Ő már most is csodaszép és az egyik legkedvesebb lány, akit csak ismerek. – ölelte magához a férfi a szőke lányt, aki úgy bújt meg az ölelésében, ahogy csak egy lány tud az apja karjai között.

VÉGE!