A dublőr - 4. rész

A plasztikai sebészt ismerte – ebben egészen biztos volt. Dr. Nathaniel Hays – mutatta be őt Adam az előbb, és Julia tudta, hogy egy kisgyerek kapcsán már találkoztak valamikor régen. Pontosan emlékezett a körülményekre is. Szegény gyerek egy autóbalesetben sérült meg és a férfi volt az, aki nem törődve vele, hogy a költségek messze meghaladják a szülők lehetőségeit, elvállalta és tökéletesen megoldotta a feladatot. Még egy alapítványi támogatást is szerzett a családnak, hogy ne érezzék a lekötelezettjüknek magukat. A kis Roni pedig azóta a gondtalan gyerekkor örömeit élvezve élte az életét, megmenekülve egy borzalmas jövőtől, melyben nem lett volna más, mint egy évről évre növekedő emberi torzó. Julia pontosan emlékezett rá, hogy az érzékeit is megérintette az orvos, akibe olyan könnyű lett volna beleszeretni. Jóképű volt, okos, szerény és jólelkű – ritka kombináció a kollégák között. Egy vacsorát is elköltöttek együtt a sikeres műtétsorozat örömére, de a végén mindketten – ő legalábbis egészen biztosan – ráébredtek, hogy két elfoglalt orvos nem szerencsés párosítás, mert egészen biztosan még a kevéske szabadidejükben is szakmáznának. Azt a találkozást nem követte több, de Julia tudta, hogy a férfi időközben megnősült. Az álomgyár egyik névtelen sminkesét vette feleségül sokak megdöbbenésére. De Julia érezte, hogy a férfi jól választott. Nathaniel egészen biztosan a belső értékek alapján választott. … Elkalandozó gondolatai visszatértek a műtéthez. Nyugodt lehetett volna, hiszen biztosan jó kezekbe került. Dr. Hays azok közé a plasztikai sebészek közé tartozott, aki után nem maradtak eltorzult testű és lelkű kreatúrák. Lelkiismeretes volt, ha egy ügyet vesztettnek látott, becsületesen felhívta rá a páciens figyelmét, nem ringatta hamis, lehetetlen álmokba. Megértette az illetővel, hogy mire számíthat és tudása legjavát adva mindent megtett a maximum eléréséért. Nem hirdette magát csodatevőként, de ha egy munkát elvállalt, nem vallott kudarcot. A betegek szerették és bíztak benne. Örülnie kellett volna, amiért a szerencséje Nathant vezette el hozzá. De csak rettegni tudott, amiért az elkerülhetetlen vég közelgett, egy olyan út, melynek a végén már sosem lesz az, aki volt. 

Eszébe jutott a tegnapi tv-adás, a szülei halálhíre és a saját temetése. Mit érne el vele, ha annyira ragaszkodna a régi életéhez? Olyan egyedül maradt, mint a nagyapja háza mellett a cornwalli tengerparton az az öreg fa. Már nem is emlékezett rá, hogy milyen fajta volt, de a formája ott volt a fejében elraktározott ezernyi kép között. Amióta Donald nagyapa meghalt, egyre csak fogyott az a fa is, egyre inkább megadva magát az elmúlásnak, mintha szeretett gazdáját akarná követni. Évről évre fogyott a lombja, a viharok sorra tördelték le öles karjait, melyekkel régen mintha magához akarta volna ölelni a háborgó tengert, a mélyben megbújó sellőket, akik a Papa meséiben szerepeltek. Amikor legutóbb ott járt, arra gondolt, talán mire újra visszatérhet, már ott sem találja. Belehanyatlik majd a tengerbe, hagyja magát elsodródni az árral, szilánkokra hasadni lejjebb a sziklás parton, ahova sosem mehetett felnőtt kíséret nélkül. ...A gyerekkori emlék egy pillanatra elbizonytalanította. Hiszen ez volt ő! Julia Blight! Nem dobhatja el a saját életét és húzhatja fel magára a másét, mint valami ruhát!  Mégis… olyan könnyű lenne egy új életet kezdeni. Az ő régi élete már amúgy sem létezik. A szülei ott fekszenek egymás mellett, az elmúlásban egyesülve szeretett lányukkal. Legalábbis haláluk pillanatában ez a gondolat vigasztalhatta őket. Senkije nem maradt, aki könnyes, örökkön bízó lélekkel visszavárná. … Eszébe sem jutott, hogy talán Jenna Langdon szüleinek is kijárna ez a fajta megnyugvás, akár élnek, akár nem. A vele történtek önzővé tették, és úgy érezte, ha most nem ragadja meg az élet által kínált lehetőséget, bármilyen abszurd is volt az, akkor nem is érdemli meg, hogy a túlélők egyike lehessen. Már egész éjjel ez járt a fejében. Voltak kész érvei, megoldási ötletei erre az őrületre. Hiszen nyilván nem ő lenne az első színésznő, aki a történtekre való hivatkozással ott hagyná a színészi pályát. Visszavonulna. Beiratkozhatna újra az egyetemre, hogy korábban megszerzett tudását újra kamatoztatni tudja anélkül, hogy ez bárkinek feltűnne. Ugyan ezek az évek elvesznének az életéből, de hiszen nem is olyan régen kis híján az élete veszett oda. Mit számítanak ilyenkor az évek? 

Valósággal megrettent, ahogy a benne lakó orvos is végiggondolta a rá váró műtétet. Hiszen fogalma sincs róla, milyen vércsoportja volt Jennának. Ezen az első lépcsőn is elbukhat az egész szépen felépített terve. Az már meg sem fordult a fejében, mi lesz akkor, ha túl lesz ezen az egészen. …Új arca lesz, új élete. Elveszíti a régi barátait és szembekerül majd azokkal, akik eddig Jenna életének a részei voltak. Jenna családja. A vőlegénye. A szeretője. A munkája. A múltja és a jövője. ...Nem hisztizhetsz! – mondogatta önmagának. Te túlélted és csak ez számít! Ennek kell számítania! – győzködte a lelke mélyén élő bizonytalankodót. Ha bevallanád most Adamnak, hogy ki vagy, talán elvégeznék a műtétet, merő együttérzésből, hiszen szükséged van rá és annyira beleélted már magad; talán Nathan vállalná is a munkát, tudva, hogy sosem lenne annyi pénzed, hogy megfizesd. De miért ne vehetnéd át Jenna helyét? Így az ő halála sem lenne hiábavaló, mert tovább élhetne benned – fűzte tovább a gondolatmenetet, melyről egy kívülálló azonnal megmondta volna, hogy elvesztette a józan eszét. 

-Nyugi, minden rendben lesz! – érintette meg Adam könnyedén a karját, és Julia lehunyta a szemét. Amíg ő itt fantáziált, helyes és helytelen választás között ingadozott, az orvos és Adam nyilvánvalóan fontos, az ő sorsát érintő döntéseket hoztak. Figyelnie kellett volna! Semmi sem lesz rendben! – szerette volna sikítani, de csak artikulálatlan hangok törtek elő a torkán. –Én nem Jenna vagyok! – kiáltott mentőöv után a józan esze, de a szavak érthetetlen károgásban torlódtak össze a torkán. Amikor a nővér egy nyugtatót nyomott az infúzióba, még hallotta, ahogy Nathan Adamot nyugtatja.

-Felzaklatta, hogy ilyen közel kerültünk már a műtét időpontjához, talán nem is bízik bennem. Egy laikusnak felfoghatatlan, mire képes ma már az orvostudomány. Jobb lenne, ha nyugodtan készülne rá ő is, de ne legyünk telhetetlenek. Ki tudja, milyen traumát kell feldolgoznia. De az az igazság, nem akarok tovább várni. Minden nap, sőt talán minden óra veszélyezteti most már a gyógyulását. A kartonján a korábbi kezelőorvosa feltüntette, hogy hajlamos a hegesedésre a bőre. Látni akarom, hogy mekkora problémával állunk szemben. Így nyilván nem maradhat, de félő, ha kész leszünk, az eredmény akkor sem lesz olyan, mint amiben reménykedik. Lehet, hogy a vászonnak örökre búcsút kell mondania. És egészen biztosan szükség lesz egy pszichológus segítségére is, hogy feldolgozza majd, ha nem tetszik neki, amit a tükörben lát majd. De élni fog, és ezt a tudatot kellene benne erősíteni addig is. 

Julia utolsó gondolata az volt, hogy eldöntetett. Eddig nem tudta megértetni senkivel, hogy ő nem Jenna Langdon, de mire ez a rémálom véget ér, azzá válik. Most már, ha akarna sem tudna tenni ellene. Ha azt remélte, hogy valaki leveszi majd a válláról a döntés felelősségét, akkor örülhet, megtörtént. Még ha az illető nem is tudott erről. Kérdés, hogy ő maga mennyire tud megbirkózni majd az új személyiségével, és mit szól majd valamennyi érintett, amikor egyszer kiderül, hogy mi történt ezekben a napokban? Mert ki fog derülni! Az ilyen döntések mindig kiderülnek, és mindenki, akinek köze volt hozzá, le fogja rázni magáról a felelősséget, mint kutya a vizet. Ő pedig majd ott marad egyedül, vállalva és megküzdve azzal, amit rámér az élet.

*

A műtét egész nap zajlott. A váróteremben pedig ott rostokolt Adam, aki úgy kísérte a guruló ágyat a műtő ajtajáig, mint akinek igenis fontos, hogy az azon fekvő nő érezze a támogatását. Ilyen volt, nem tudott kibújni a bőréből, pedig jobb lett volna, ha meg tudja tenni. Rush érzéketlennek tűnő szavai kezdtek valósággá válni, bár ő próbálta önmagát megnyugtatni, hogy nem tett ennek érdekében semmit. De ez nyilván nem volt egészen igaz. Mert az a lépése, amikor ott hagyta a forgatást, hogy ezekben a nehéz órákban Jenna mellett legyen, meghatott könnyes párát vont nemcsak a rajongók, de a legtöbb publicista szemére is. Aki csak a tolla végére tűzte kettejüket, az mind a legnagyobb elragadtatás hangján írt róluk. Az eszményi párosról, akik a bajban is kitartanak egymás mellett. Elsősorban persze ő, a grál-lovag. Ez szép is volt nyomtatásban látva, csak éppen reggel legszívesebben szembeköpte volna magát a tükör előtt állva.

Most meg már a ki tudja hányadik kávét itta, Rush hordta rendületlenül a keze alá. Rajta akarta tartani a tekintetét, megígérte Josh Hardingnak, a rendezőnek, aki az utóbbi időben már a haját tépte a forgatás alakulásától. Már régen letettek róla, hogy ez a film valaha is olyan bevételt termeljen, ami megtéríti az eddigi pluszkiadásokat. Ott volt elsőként a  női főszereplő személye. Jenna szerepét egy viszonylag ismeretlen fiatal kolléganője kapta meg, de az ügynöke volt olyan dörzsölt, hogy befutott színésznőnek járó gázsit harcoljon ki számára az időhiányban kínlódó produkciótól. Ott voltak az újraforgatott jelenetek, az újra foglalt helyszínekkel, a statisztákkal és a felmerülő járulékos költségek garmadájával. Egyeztetési problémák léptek fel, ahol vagy anyagilag kellett erőt mutatnia a gyártásnak, vagy kereshettek újabb beugró színészeket. Az egész egyre inkább egy soha meg nem valósuló projektté kezdett változni és Josh viselte leginkább az ezzel járó feszültséget. Most meg a főszereplője kezdett kiszámíthatatlanná válni, s bár emberileg talán még meg is értette volna, de rendezőként nem volt hajlandó kivételezett helyzetet biztosítani Adam számára sem, nehogy a stáb többi tagja is vérszemet kapjon. 

Így aztán két jelenet között, itt toporgott Adam, számítva rá, hogy éjszaka meglesz a böjtje ennek a kimenőnek, forgathat majd hajnalig. Az állandó repkedések minden energiáját felemésztették, csak a rutinjában bízhatott. Lassan megtanult minden helyzetben kikapcsolni, aludni néhány értékes percet, de tisztában volt vele, hogy az ő tűrőképességének is megvannak a maga határai. A szövegkönyvről lassan már fogalma sem volt, szerencséjére elég jó volt a rögtönzésben ahhoz, hogy Josh ne intsen le minden jelenetet, ahol eltért a leírtaktól. ...A műtét előtt, hogy elterelje Jenna figyelmét, megosztott vele néhány részletet a forgatáson támadt nehézségekből. Gyengéd együttérzésre lett volna szüksége, ami igazából sosem volt jellemző a lányra, így aztán nem is várta tőle igazán komolyan. Néha kifejezetten gúnyosan reagált, minek éli bele magát annyira a karakter, sőt néha a rendező helyzetébe, de még az operatőr problémáiba is. Most, ahogy a lány esetlenül a keze után tapogatózott, az az egyetlen óvatos érintés beszédesebb volt, mint korábban bármi. Mi volt ez? – nézett csodálkozva a lányra, de az lehunyt szemekkel feküdt, talán már a műtét előtti nyugtató hatása alatt. Talán csak egy véletlen érintés volt – nézte a vékony ujjakat, ahogy még mindig a zakója ujjába kapaszkodtak. Talán csak annyit akart kifejezni, hogy ő most sokkal nagyobb próbatétel előtt áll, nem kíváncsi a siránkozására. Nagyon sóhajtott és a kezét rátette a lányéra.

-Minden rendben lesz! – motyogta zavarodottan. Zavarodottan, amiért képtelen ellenszenvet érezni a nő iránt, aki becsapta és megalázta. És zavarodottan, mert ezzel a mondattal nemcsak a lányt próbálta megnyugtatni, de mintha önmagát győzködte volna.

*

Dr. Hays elgondolkodva lépett be a kivételezett vendégeknek fenntartott társalgóba.

-Mr. Corbin! Végeztünk! – mondta fáradt diadalmassággal és elfogadta a férfi által felé nyújtott vizespoharat. – Köszönöm! Ez most tényleg jól fog esni. – kortyolt nagyot a kissé állott folyadékból. Enyhe fintorral letette a poharat. –Azt hiszem, egyszer majd jéghideg pezsgővel is koccinthatunk erre a napra. – nézett Adam szemébe derűsen. –Még nem egészen világos, hogy tanult kollégám, dr. Harrison miért írta fel Miss Langdon kartonjára, hogy hegesedésre hajlamos bőre van, mert éppen elég sérült bőrt láttam már ahhoz, hogy akár egyetlen pillantásra is megállapítsam, a barátnője bőre az egyik legbársonyosabb és ha fogalmazhatok így, minden plasztikai sebész álma. Ha nem lesz tökéletes az eredmény, visszaadom a diplomám és a praxisomat felszámolom.

Adam nem is sejtette, hogy azóta, hogy az orvos belépett, visszatartotta a lélegzetét.

-Akkor ez azt jelenti, hogy sikerült?

-Igen, azt hiszem, nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt állítom, életem fő műve fekszik odabent a műtőben. A barátnője vonásai talán nem lesznek tökéletes másai a baleset előttinek, de szerintem elégedett lesz, mert a változások csak a tökéleteshez viszik közelebb. A bőre, amit az előbb oly érzékletesen dicsértem, a legnagyobb segítőm ebben a küldetésben. Mire hat-nyolc hét után kikerül a kórházból, eldöntheti, hogy színésznőként folytatja az életét, vagy jelentkezik egy szépségkirálynői versenyre.

-Túloz doktor! – nevette el magát kissé kényszeredetten Adam. Ez a seggfej itt tömjénezi magát, de az biztos, hogy eddig tényleg csak a legjobbakat hallotta róla. –Egyébként nem hiszem, hogy Jenna szépségkirálynői babérokra törne. Szerintem tökéletesen boldog lesz, ha visszatérhet a filmhez. – mondta, és közben tökéletesen elégedett volt az alakításával. Bárki hallotta őket beszélgetni, megbizonyosodhatott róla, hogy Adam támogatóan áll a menyasszonya mellett. Titkon, önmagán meglepődve ismerte be, hogy így is érez pillanatnyilag. Fogalma sem volt, mitől szelídült a megvetése együttérzéssé és aggodalommá, már-már bizakodássá. Szentimentális volt világ életében, és ez úgy látszik, mostanra sem változott.

-Majd meglátja! -  mosolyodott el magabiztosan az orvos. Aztán elkomorodott. -Egy kedves kollégám is ott volt azon a szerencsétlenül járt gépen. Neki nem volt olyan szerencséje, mint a barátnőjének. Remélem, ha a művésznő felépül, értékelni fogja ezt a csodálatos ajándékot, amit úgy szokás hívni, a második esély. Julia megérdemelte volna, mégsem kapta meg. Úgyhogy az ő emlékére is ígértesse meg vele, hogy élni fog ezzel a ritka kinccsel. …Most megyek, mindannyiunkra ráfér a pihenés. – búcsúzott az orvos és Adam tekintete a műtő felé rebbent. –Holnap meglátogathatja – biccentett az orvos a ki nem mondott kérdésre, aztán fáradtan becsukta maga mögött az ajtót.