A dublőr - 2. rész

Julia tisztában volt vele, hogy a kábaságát nyugtatók és fájdalomcsillapítók kombinációja idézte elő. A hangokat úgy hallotta, mintha vatta lett volna a fülében, vagy olykor mintha víz alatt lett volna, kissé talán még visszhangzóan is. Mintha kívülről látta volna a jelenetet, régi orvosi emlékei képeket hívtak elő, ahogy egy betegek forgatnak, szorgos kezek próbálják elhozni számára a megkönnyebbülést. S közben tudta, hogy az a beteg, aki magatehetetlenül fekszik azon az ágyon, az ő maga. Mivel a fájdalom még a kapott szerek ellenére is sokszor bénítóan erős volt, igyekezett folyamatosan elemző agyát kikapcsolni és hagyni, hogy a segítő kezek átsegítsék az első, legnehezebb időszakon. Csak egyetlen dolog zavarta, és kis híján össze is zavarta. Bárki jött a közelébe, mindenki Jennának szólította. Nem értette miért, de még túlságosan tompa volt az elméje ahhoz, hogy egyáltalán tiltakozni próbáljon miatta. Mindegy, hogy szólítják, csak hozzák időben a fájdalomcsillapítóját – sírt benne a gyenge és esendő ember. Néha felzaklató képek villantak be a baleset utáni percekből, órákból, maga sem tudta. Vajon mennyi idő telt el, amíg meg tudták közelíteni őket? Nem tudta, hogy álmodta, vagy tényleg megtörtént, hogy égő emberi testeket látott maga mellett és menekülni próbált a közelükből. Ahogy most teljes mozdulatlanságra kárhoztatta a sok kötés és cső, melyek teste különböző funkcióit ellenőrizték és irányították, inkább csak rémálomnak tűntek ezek a képek. 

Az ajtó nyílását hallotta és lehunyta a szemét. Újabb megpróbáltatások várnak rá, kötözés és a sebei tisztogatása; egyszerre várta, hiszen a gyógyulásához szüksége volt rá, s ugyanakkor szenvedett tőle, hiszen a fájdalmai ilyenkor megsokszorozódtak, de senki nem nyúlt hozzá. Ehelyett egy árny hajolt föléje. Egy nő – állapította meg bizonytalanul, ahogy próbálta kitisztítani a látását, még mindig sikertelenül. Ahogy mozdulatlanul koncentrált, a kép tisztulni kezdett. Fiatal nő volt, szép arcú, de gyűlölettel teli tekintettel. Szinte biztos volt benne, hogy nem ismeri és ezért nem értette a reá irányuló mély ellenszenvet sem. Egy ideig csak nézte őt a lány, aztán hozzáhajolt, nyilván, hogy jól hallja minden szavát. Szinte hálás volt érte. Amíg a szavak értelme el nem jutott hozzá.

-Nyomorult kurva vagy! Egyetlen pillanatig sem bánom, hogy elmondtam Adamnak, mit művelsz a háta mögött. Haltál volna meg! De talán nem baj, hogy így történt. Így legalább végig kell nézd, ahogy a bátyám félredob majd, mint egy rongyot. Megérdemled! ... Soha nem hagytam volna, hogy hozzámenj és tönkretedd az életét. Elvetted tőlem Joelt, hát az a legkevesebb, ha én sem hagyom turbékolni a szerelmeseket. Főleg úgy nem, hogy a gyerekét a bátyám nyakába sózod. 

Julia heves pislogással próbált tiltakozni, mire a lány száját keserű nevetés hagyta el.

-Ó, hát ellenkezni akarsz? Felesleges! Tudod, fotókat mutattam Adamnak, úgyhogy egy pillanatig sem tudod már megtéveszteni. Különben is, a nyomozó a sarkadban lesz ugyanúgy, mint eddig. Egészen addig, amíg el nem takarodsz az életéből. És ha még ez sem elég, akkor kitálalok valamelyik újságnak. Még az sem érdekel, hogy Adamról is írni fognak. Túl fogja élni. Csak azt sajnálom, hogy a bátyám most is ugyanolyan becsületesen viselkedik, mint egész életében. Nem tud itt hagyni téged a sorsodra, melletted áll, amíg felgyógyulsz. De utána ne is számíts rá, hogy újra ráveheted, hogy vegyen feleségül. Ha ez a remény táplálja a gyógyulásod, jobb ha időben tudomásul veszed, hogy hamarabb fagy be a pokol, minthogy oltár elé vezessen.

Az ajtó kinyílt és most tényleg egy nővér érkezett. A fiatal lány pedig, mintha ő is csak egy álombeli szereplő lett volna, eltűnt. A szavai azonban ott zakatoltak Julia fejében, amíg a nővér a sebeit kezelte. Olyan képtelenségek voltak ezek, hogy nem is érezte a máskor szokásos fájdalmat.

Egy valami egészen biztos. Mindenki azt hiszi, Jenna Langdon fekszik ebben az ágyban, Adam Corbin menyasszonya. Jézus az égben! Valahogy meg kell értesse velük, hogy tévednek. Jenna meghalt! Biztosan sokkoló lesz a hír, de minél előbb tudják meg, annál jobb! És neki is vissza kellene már nyernie a személyazonosságát, mielőtt a szülei belesüllyednek a gyászukba, amit egyetlen lányuk elvesztése jelentene. Istenem, mit élhetnek át! De hogy a fenébe hihette bárki is, hogy ő Jenna Langdon? – csodálkozott ezen a képtelenségen, mikor eszébe jutott egy apró részlet. A gyűrű! Persze! Hiszen az ujján volt. – jutott eszébe az utolsó néhány perc, és keserűen gondolt rá, hogy Donald nagypapa zsebórája nyilván ott pusztult a roncsok között. Talán éppen annak a csodás gyűrűnek az alapján azonosították, hibásan, és ha hihet a férfi szavainak, aki suttogó szavaival próbálta megnyugtatni, hogy az arca, a szépsége egy plasztikai sebésznek köszönhetően nyilván idővel ugyanolyan lesz majd, mint volt. Uramisten! Egy plasztikai sebész! Ha nem lesz módja időben tudatni velük a fatális tévedést, még a végén egy második Jenna Langdont csinálnak belőle! A gondolat olyan felzaklató volt, hogy a vérnyomása önkéntelenül is megemelkedett. A nővér megcsóválta a fejét és enyhe nyugtatót fecskendezett az infúzióba. Juliára pedig lassan újra leereszkedett a sötétség. Mostanra rettegett ettől az érzéstől, mert most már attól félt, az ébredése után esetleg nem ugyanaz lesz, mint aki előtte volt.

*

A halottkém a fejét vakarta, ahogy az elegáns orvos mögött bezárult az ajtó. Los Angelesből repült ide, hogy más hozzátartozó híján, ő azonosítsa a holttestet. Milyen abszurd! Végiggondolta, hogy hasonló esetben őt ki azonosíthatná. A lista nem volt sokkal hosszabb, mint ennek a Julia Blightnak az esetében. Szerencsétlen nő! Már önmagában ez az iszonyatos halál... a tűzhalálnál nem tudott volna borzalmasabbat elképzelni. Még a fulladás is könyörületesebb, hiszen ott csak a végzetes nyelés ingerének kell megadnia magát, de ez ... nézett végig az asztalon lévő elszenesedett kupacon, ennél horrorisztikusabb aligha lehet bármi. Talán szerencséje volt és már halott volt, mire a lángok emészteni kezdték rajta a húst. Nem volt ez tudományos intézet, ahol utána jártak volna a dolgoknak, de most idejük sem lett volna rá, még ha a szakmai kíváncsiság hajtotta is volna a kollégákat. Száztizennyolc áldozat várt azonosításra. Néhány egyszerűen végrehajtható feladat volt, de sokuknál, mint ennél a szerencsétlen doktornőnél is, csak olyan apró árulkodó jelekben bízhattak, mint az az ezüst zsebóra, amelyet a kezében szorongatott. Dr. Edward Crais szerencsére felismerte, hogy a kolléganője hordta ezt a családi emléket, így aztán nem kellett a fogorvosi lelet furcsaságán törnie a fejét. Mert ott valami nem egyezett. Nagyon nem egyezett. De ez akár adminisztrációs hiba is lehetett, így nagyon megkönnyebbült, amikor az orvos mély levegővétel után bólintott és azonosította a testet. Igazából nem volt miért gyanakodnia. A doktornő ott volt az utaslistán, a baleset óta sem került elő. Nyilvánvalóan egyike volt a halottak végtelennek tűnő sorában az egyik még azonosításra váró tetemnek. Dr. Crais pedig tétovázás nélkül választotta ki. Nincs értelme tovább agyalnia! Kipipálta a listán dr. Julia Blight nevét, és a következő asztalhoz lépett.

*

Adam közelebb hajolt a bepólyált fejhez, mert nem akarta, hogy bárki más hallja, amit mondani akart. Napok óta járt ide a kórházba és csak egyre gyűlt benne a feszültség a kimondatlan szavak miatt. Úgy döntött, megszabadul végre a torkában rekedt mondatoktól, mielőtt még megfullad.

-Tudom, hogy kímélni kell, de engem ki a fene kímélt, amikor felhívtak? Az Isten áldja meg a rohadt bulvárt! Valamire mégiscsak jó volt, hogy világgá kürtölted az eljegyzésünket. Ahogy kiderült, hogy ott voltál a gépen, valakinek fontos volt, hogy engem tartva a hozzád legközelebb állónak, értesítsen. Úgyhogy bocs, de jönnöm kellett, még ha nyilván én is vagyok az utolsó, akit itt látni akarnál. ... Nem tudom, mondta már neked valaki, milyen szerencsés vagy? Száztizennyolcan haltak meg, és csak huszonöten éltétek túl. Fura. Soha ennyire nem volt tele ez a járat, mint most, de hát ilyen a sors. Tudod, a legborzasztóbb két kiskölyök halála volt. Kétéves ikrek voltak. Ha láttál tündéri apróságokat... mert képzeld, látszólag semmilyen sérülésük nem volt. Olyanok voltak halálukban is, mint akik csak békésen alszanak. Ott a sok összeégett test között két ilyen kis angyal... hihetetlenül megindító volt.

Belépett egy nővér, és Adam, bár szívesen folytatta volna, hátralépett, helyet adva a kezeléshez. Minden erejével megpróbálta követni az óvatos, szakszerű mozdulatokat, de ahogy feltárult a nedvedző hús a kötés alatt, önkéntelenül is öklendezni kezdett. Kiment, mielőtt a kép annyira beleég a tudatába, hogy az életben nem fogja tudni enélkül látni a lány arcát.

*

A férfihang nem ugyanaz volt, amit eszmélése első perceitől már megszokott. Ez nem Adam Corbin! – hunyta le Julia a szemét és a kötések alatt talán észrevétlenül, de a saját számára kellemetlenül megborzongott, ahogy a hűvös férfikéz megszorította az ujjait.

-Joel vagyok, szívem. Remélem, hallod, amit mondok, mert nem beszélhetek hangosabban. – gördültek a kissé akadozó szavak, aztán egy mély sóhaj következett. -Drágám! El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy túlélted. – suttogta a férfi. Julia béna testtel hagyta, hogy olyan dolgokat suttogjanak neki, amik egyáltalán nem tartoztak rá. Amikor a férfihang arról beszélt, hogy eszébe se jusson Adamnak beszélni a kapcsolatukról – tudta, hogy régen egy ilyen tanácstól egészen biztosan ráncolta volna a homlokát, mert neki senki ne mondja meg, miről beszélhet és miről nem. Most fogalma sem volt róla, van-e annyi bőr az arcán, amely bármilyen grimaszra képes lenne. 

Valahol szánta ezt a férfit, aki majd csak hetekkel, hónapokkal később szembesülhet vele, hogy hiábavaló volt az öröme, az ő Jennája meghalt. Mibe csöppent? Már eltekintve attól, hogy egy idegen nő életét éli még így ágyhoz kötötten, magatehetetlenül is. Jenna vőlegénye Adam, ez már a repülőn is világos volt a számára, ez a férfi pedig nyilván egy meggondolatlan kapcsolat. Hiszen ki lenne képes Adam Corbint faképnél hagyni, miután az már egy nyilvánvalóan vagyon érő antik jeggyűrűt húzott az ujjára? Csak egy bolond tenne ilyet, és Jenna Langdon nem tűnt bolondnak. Igaz, szerelemtől bódultnak sem. Persze, mit tud ő a szerelemről? Azt hitte, Jonathan szereti, mégis egy könnyen felejthető epizód volt csak a férfi életében. Pedig már az oltárhoz vezető útra léptek, kis túlzással már megtervezték az életüket egészen az unokákig. Próbálta kipislogni a könnyeket a szeméből, amelyek a puszta emlékezésre is összegyűltek a szeme sarkában, és hálásan hunyta le a pilláit, amikor egy könnyed érintéssel valaki – nyilván a férfi – felitatta ezt a néhány sós cseppet. 

-Azt hiszem, a legjobb lenne, ha most azonnal elmennél – szólalt meg ekkor a már ismerős hang a háttérben. Adam! – ismerte fel a már-már természetellenesen nyugodt baritont. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ennyire kifinomult lesz a hallása, de most meg mert volna esküdni rá, hogy olyan visszafogott energiák feszülnek a szavak mélyén, melyekkel egy egész világot lehetne megváltani, de akár lerombolni is. Érezte, hogy a két férfi között feszült a viszony, és anélkül, hogy bármelyiküket láthatta volna, biztos volt benne, hogy ez a Joel már elkésett a rimánkodással. Nem a barátnőjét kellett volna arra kérnie, hogy ne beszéljen Adamnak a kapcsolatukról. Az már tudott mindent, amit tudnia kellett, és nyilvánvalóan nem tőle. Eszébe jutott a fiatal lány, aki élvezettel dörgölte az orra alá, hogy árulkodott Jennáról és Joelről Adamnak. Vajon ki lehetett? „Nem hagyom, hogy a kölykét a bátyám nyakába varrd... „ – jutott eszébe az egyik szenvedélyes mondat. Tehát Adam huga volt a dühös látogató, aki beavatta a bátyját a háta mögött folyó viszonyba. Milyen bizarr! Ez a férfi képes volt Adam hugával viszonyba keveredni és utána elcsábítani a menyasszonyát is? A korábbi szánalom után most haragot érzett iránta. Nem lehet olyan egyenes férfi, aki érdemes az együttérzésére. De ez a gyerek dolog reményt adott neki. Ó, hát akkor ezzel mindent tisztázhat majd, hiszen egy egyszerű vizsgálattal bebizonyíthatja, hogy nem vár gyereket. Talán már meg is vizsgálták a kórházi protokoll szerint egy ilyen súlyos sérülésnél. De akkor Adam miért üldögél úgy mellette, mintha nem tudna semmiről? ... Kifárasztotta a sok gondolkodás, ami közben teljesen elkalandozott a figyelme és észre sem vette, hogy újra kettesben maradt Adam Corbinnal. 

-Sajnálom, hogy megzavartam az idillt. – motyogta éppen a férfi. –Kíváncsi voltam, Joel mikor meri idetolni a képét? Hogy jön-e egyáltalán? Felesleges titkolóznotok, tudom, hogy ... szóval, mindent tudok. – harapta el a mondatot, mint aki még kimondani is képtelen, hogy a menyasszonya és a barátja hülyét csináltak belőle a a háta mögött. –Sőt, azt is tudom, hogy nem vagy terhes. Nem is voltál soha. – folytatta egy mély sóhaj után. –Csak azt az egyet nem tudom, hogy mégis, miért akartad velem elhitetni, hogy az vagy. Egy baba nélkül is elvettelek volna. Vagy ez is a tervetek része volt? Hogy beleéljem magam valamibe, aztán egyszerre veszítselek el téged és a kicsit is? Vagy azt mondtad volna, hogy elveszítetted a babát? ... Fogalmad sincs, mennyit törtem már a fejem a történteken, és a mai napig nem tudtam összerakni a sztorit. Mikor találkoztatok, hol, és miért nem választottad nyíltan őt? Minek kellettem én is? Egyszerűen nem értem. Mit vétettem nektek?  – csuklott el a hangja, éreztetve, hogy tényleg ez a gondolat rágta az utóbbi napokban és nem talált rá a magyarázatra. –Nehéz hetek, hónapok előtt állsz, ezzel biztosan tisztában vagy. Én pedig nem tehetek mást, melletted állok. Nem miattad, magam miatt. Egészen addig, míg késznek nem érzed magad az életed folytatására. De azt remélem megérted, hogy már nem mellettem. Az első pillanatban nyilvánosságra akarom hozni, hogy külön utakon folytatjuk, és nem fogok habozni az okot is megnevezni, ha bárki elítélően reagálna a hírre. Ennyi jár nekem! – mondta keserű szenvedéllyel a hangjában a férfi.

-Bocs, Adam! Nem akarok zavarni! – szólalt meg egy hang az ajtó felől. Még Julia füle is elég érzékeny volt hozzá, hogy kiérezze: de, igenis zavarni akar a jövevény.

-Jövök, Rush! – fordult felé a férfi. A menedzsere nem a legjobbkor érkezett. Végre érzett magában annyi erőt, hogy beszéljen ehhez a múmiához hasonló bebábozott szörnyeteghez, aki a világ előtt még a menyasszonya. A lényeg – még ha kicsit összefüggéstelenül is – már kibukott belőle. Válaszokat pedig egyelőre hiába várt. De ha hallja őt a nő odabent a kötések alatt, akkor legalább adott neki gondolkozni valót az elkövetkező hetekre. Már előre rettegett attól a perctől, amikor beszélniük kell a múltról és a jövőről is. Soha nem volt durva nővel, de most tartott tőle, hogy ha nem enyhül a bensejében dúló harag, akkor Jenna Langdon lesz az első, aki megismeri ezt az oldalát is.

-Mennem kell! – fordult az ajtó felé, aztán anélkül, hogy hátrapillantott volna, kilépett a folyosóra.

-Adam, itt a sajtó. – fordult feléje a menedzsere és fejével a váróterem előtt tülekedő fotósok és újságírók felé intett. –Most már mondanod kell nekik valamit!

-Esetleg, hogy kapják be? – nézett rá villámló szemekkel a színész, mire Rush Gordon a szemét forgatta. Teljesen megértette Adamot, hogy a francba kívánja most ezeket a hiénákat, de meg kell értse... ahogyan hajlandó volt az eljegyzése hírét megosztani a rajongókkal, úgy kénytelen lesz személyes tragédiájának minden részletét is. Adnia kell a közönség előtt az együttérző, aggódó vőlegényt, még ha amúgy romokban is hever az élete. Adam után ő volt az első, és eddig egyetlen, aki értesült az eljegyzés lehetséges felbontásának okáról, igazából meg sem lepődött, és szinte abban a pillanatban, amikor egy üveg vodkával akarta megvigasztalni a védencét, robbant a bomba, és a híradóban másról sem volt szó, mint a lezuhant repülőgépről, melyen Jenna Langdon is az utasok között volt. 

Mindig is utálta ezt a nőt, soha nem értette, Adam miért nem szakított vele már másnap, ahogy megfektette. Ez a filmvilág köreiben nem lett volna meglepő és elítélendő fordulat, hiszen a kapcsolatok túlnyomó része így működött. De Adam, az átkozottul becsületes és földhöz ragadt angol nézeteivel ragaszkodni kezdett ehhez a libához, figyelmen kívül hagyva a hibáit, amiket rajta kívül mindenki más meglátott. Egy ekkora pofon kellett ahhoz, hogy felébredjen végre, most pedig kényszerhelyzetben volt, ki kellett tartson a hűtlen kedves mellett, ha nem akarta a külvilág elítélését magára vonni. ...Felkapták a fejüket, ahogy a vészjelzés hangja kiszűrődött a nővérek pultja mögül. Az egyik szobában a műszerek megbolondulva sípoltak, jelezve, hogy a betegnek, akinek az életfunkcióit követték, hirtelen romlani kezdett az állapota. Meg sem lepődtek, amikor a nővérek és az ügyeletes orvos egyenesen Jenna szobájába rohantak. Rush Gordon a mennyezetre emelte a tekintetét. Talán a hülye kurva mégis csak beadja a kulcsot, és akkor egy elegáns temetéssel lezárhatják végre ezt a cirkuszt és Adam újra a munkájára tudna koncentrálni.