"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. augusztus 26., szerda

A dublőr - 3. rész



-Szarul festesz! – közölte vele a menedzsere kíméletlen őszintéséggel, miközben elhúzta a száját, ahogy Adam kissé gyűrött figuráján végigjártatta a szemét. –Senkinek, de leginkább magadnak nem használsz vele, ha nem törődsz az egészségeddel. Itt ülsz nap mint nap, nézed a múmiává csomagolt nődet, mintha ezzel csodát tehetnél, alig eszel, a szállodában meg rendre kiüríted a minibárt. Nem lesz ennek jó vége, Adam! – fedte meg, mint valami gyereket. –Jennával egy egész kórház foglalkozik, hagyd, hogy érted is tehessünk végre valamit! ...Anyád holnapra itt lesz. – tette hozzá óvatosan, számítva Adam ingerült reakciójára. Nem is kellett csalódnia.
-Felesleges! – csattant fel a férfi.
-Nem az! De ha egy bögyös kis szőkének jobban örülnél, azt is elintézhetem... – vonta meg a vállát Rush reménykedve. A kis szőkének esetleg egy készséges barátnője is lenne, aki vele is beérné. Megtanulta már értékelni a lehulló falatkákat.  

-Ne legyél görény! – nézett rá szikrázó szemekkel Adam. Igazából nem volt a menedzsere megjegyzése ízléstelenebb, mint bármi korábbi nagyívű bemondása, most mégis utálattal  forgatta meg a szemét. Azt hitte, ennyivel le tudta szerelni, de Rush ma nagy formában volt, tudta felülmúlni - vagy éppenséggel alulmúlni - önmagát.
-Tulajdonképpen hasznunk is lehet a történtekből. – folytatta a férfi elgondolkodva.
-Rush, ez gusztustalan... – hunyta le a szemét Adam. Ehhez most végképp nem volt hangulata.
-Nem, nem az! Ez a valóság! – mutatott rá keményen a menedzsere. –Figyelnek Rád. Annyira figyelnek, ahogy talán az életben még soha. Egy-két jókor elejtett mondat pedig a filmedre irányíthatja ezt a figyelmet. ...Ráadásul pasiként is a mennybe mész, amiért kitartasz mellette. – gondolta tovább az ötletét a férfi.
-Ezt ne! – emelte fel Adam tiltakozva a kezét. –Nem fogom eljátszani az aggódó vőlegényt. Sőt, ha még sokat csesztetsz, kiállok és elmondom, hogy mint embert roppant sajnálom, de még a baleset előtt szétváltak útjaink.
-Hülye vagy, ha megléped! – vonta meg a vállát Rush. Ismerte már annyira a srácot, hogy tudja, ha még sokat erősködik, képes lesz és tényleg lehúzza a klozetton ezt a váratlanul adódó lehetőséget, amivel rá és a filmjeire irányíthatják a figyelmet. Különben is, nem kell neki mindenről tudnia. Majd ő elejt egy-két szót a megfelelő személy előtt. Adam idővel hálás lesz majd érte. Beletörődőnek tűnően bólintott, de hogy a másik gyanút ne fogjon, egy picit még visszaszúrt: -Most vele vagy és csak ez számít! – mondta, aztán feltette a kezét, mint aki elfogadta, hogy ebben a kérdésben nem egyezik a véleményük.
*
-Fiam, nem azért jöttem, hogy levegőnél nézzél! – mondta csendesen Rose Corbin, mire Adam megállt előtte a folyamatos fel-alá járkálásban, mellyel már valósággal ösvényt taposott a drága szállodai szőnyegbe.
-Mama, ne haragudj, de ehhez most igazán nincs türelmem – sóhajtott, és arra gondolt, hogy bár igazán értékeli az anyja együttérzését, de sokkal jobban értékelné, ha taxit hívna és megpróbálná elérni az első gépet, ami visszarepíti Londonba. Aztán meggondolta magát és odaült az asszony mellé a kanapéra, sőt még a kezébe is vette az anyja kezét és kis grimasszal a szája sarkában vigasztalóan megveregette. –Ne aggódj, minden rendben lesz! Életben maradt. Nagy túlélő. – motyogta szinte önmagának.
-Nem miatta aggódom. – fortyant fel az asszony. Rose sosem rejtette véka alá, hogy nem különösebben kedveli a fia menyasszonyát, nem ilyen nőt képzelt el mellé, de elfogadta a döntését és barátságosan viselkedett a választottjával. Mintha csalhatatlan női ösztönével megérezte volna, hogy Jenna Langdon csak bajt és keserűséget hoz a fiára, aki már a reptéren azzal fogadta, hogy felesleges volt idejönnie, hiszen Jenna nem tud kommunikálni senkivel. Talán felfogja, mi zajlik körülötte, de még ez sem biztos. ...Szegény fiú! Hát nem érti? Nem érzi, hogy neki aztán édes mindegy, hogy mi van Jennával? Neki csak az a fontos, hogy szükség esetén a fia támasza lehessen. De hát Adam mindig is olyan volt, mint az apja. A problémáit magába zárta és egyedül akart megbirkózni velük. A férje fél évvel ezelőtt halt meg. Régóta rosszalkodott a szíve, de nem volt hajlandó betegségtudattal élni az életét. Tette a dolgát, mintha az echocardiograph csak megbolondult volna és minden a legnagyobb rendben lett volna. Horgászni ment a barátaival, és kint a tengeren, a kabinjában érte a végzetes rosszullét. Mire felfedezték, már nem lehetett segíteni rajta. De most nem akart erre gondolni. Trevor hiánya furcsa változásokat hozott az életében. Látszólag jól viselte a magányt. Sportolni járt, társaságba, utazgatott, mint aki most akar bepótolni valamit a férjével valóságos szimbiózisban töltött majd negyven esztendő után, de az igazság az volt, hogy mindez pótcselekvés volt, amivel a veszteséget és a gyerekeitől való távolságot próbálta feldolgozni.
*
A temetőt ragyogó napfény világította meg a korábban felette átvonuló sötét felhők nyomán. Mintha még a természet is jelezni akarta volna, hogy bármennyire szomorú esemény zajlik, van valami halvány reménysugár, amelyről azonban csak egy felsőbb akaratnak volt tudomása. A lassan befedett sírok mellett sokan álltak. A temetkezési cég alkalmazottai csendben, kegyelettel tették a dolgukat. A jelenlévők egyike sem volt családtag, de barátok, munkatársak szép számmal hoztak egy-egy szál fehér rózsát, hogy búcsúzzanak. Még Jonathan is ott volt új menyasszonyával, bár eleinte kegyeletsértésnek érezte, hogy elmenjen, de végül úgy döntött, Julia volt annyira fontos szereplője az életének, hogy elbúcsúzzon tőle. Gyenge lelkiismerete a szertartás alatt eljátszott a gondolattal, hogy meg sem kellett volna bántania a lányt, ha tudta volna, hogy ez a tragédia bekövetkezik majd. Szerencsére voltak a gyászolók között olyanok is, akik egyenes gerincű emberként rótták le kegyeletüket. Dr. Edward Crais elgondolkodva állt a sokaság élén. Ő mondta a búcsúztatót, ami tekintve, hogy nem is ismerte Julia szüleit, meglehetősen a lányra korlátozódott. Jó orvos volt, jó barát, jó kolléga. Veszteség, amely a kórház számára pótolható volt. Akiknek nem az lett volna, azok ott feküdtek mellette. Megrendítő volt a három koporsó látványa. A tudat, hogy ez bármelyikükkel megtörténhet. A temetést egy távoli rokon rendelte meg – nyilván a várható örökségben bízva. Meg nem jelent, mert fontos tárgyalása volt. A háttérben diszkréten meghúzódva egy televíziós társaság kamerája forgott. A szerencsétlenül járt gép utasainak mindegyike egy-egy sztorit jelentett, hosszú időre biztosítva az ilyen hírekre éhes nézőknek szánt műsorokhoz a tartalmat.
*
Adam továbbra is rendszeresen látogatta Jennát, de ezek a látogatások érezhetően egyre rövidebb ideig tartottak, majd ritkultak, mert végül már csak másnaponként jött, és Julia számára az idő innentől kezdve ólomlábakon telt. Látogatástól látogatásig számolta a vánszorogva múló időt. Amikor ott ült mellette, a múltkori kifakadás óta, ezek a látogatások többnyire hallgatással teltek. Adam visszatartott valamit és Julia nagyjából sejtette is, hogy a szemrehányása keserű mondatai azok. Elmondta már, ami a szívét nyomta és nyilván önmagát kímélte meg a tövis mélyebbre nyomásától a hallgatással. Julia azonban nem bánta, így is örült minden percnek, amit a férfi vele töltött. A férfi komor arcélét nézve egy ideje úgy gondolta, lassan a Stockholm-szindrómához hasonlóan kötődni kezd a férfihoz, akit a valóságban nem is ismert, de aki megkönnyítette számára az életben maradást. Adam másnak tartja őt, mint aki, és megvetette azt a valakit, erről nem lenne szabad megfeledkeznie. Ez a megvetés ugyan nem neki szólt, mégis... fájdalmat okozott. Ennek ellenére azok az órák voltak a legelviselhetőbbek, amiket a férfi megosztott vele. Olyankor szinte nem érzett fizikai fájdalmat. Az összes többiben a kínok kínját élte meg testileg, de Adam nélkül lelkileg is. Ő volt az egyetlen kötődési pontja ehhez az új világhoz; nélküle képtelen lett volna harcolni az identitásáért. Nem mintha erre most még bármilyen lehetősége nyílt volna, és igazából Adam sem sokat segített a folytonos Jennázásával, de képtelen volt tiltakozni. A hangja valahol a robbanás utáni pokolban rekedt, a keze bepólyálva hevert az ágyon, erőtlenül. Nem maradt más kommunikációs eszköze, mint a szeme riadt mozgása, bár ezt eddig még rendre félreértették. Úgy döntött, megpróbál olyan képet kialakítani magáról, amelyben végre partnernek tekintik, nem gyenge idegzetű dívának, aki kizárólag a szépségéért aggódik. Pedig csak egyet akart. Visszanyerni Julia Blight személyiségét. Adammal, Adamért kész lett volna harcolni. Érte? – bicsaklott meg a gondolatmenetben, ahogy eljutott a tudatáig ez a váratlan felismerés.
Nagyot sóhajtott, mire Adam odakapta a fejét.

-Unatkozol?
Óvatosan megmozdította a fejét és nem törődve a belé hasító fájdalommal, bólintott. Adam felállt és szó nélkül kiment. Remek! Ha volt valami, amit nem akart elérni, az pont az lett volna, hogy a férfi elmenjen – kesergett magában, de az ajtó hamarosan kinyílt és egy ápoló gördített be egy kis szekrényt, rajta egy tv-készülékkel. Akkurátusan rendezgetett, hogy a lány az ágyról kényelmetlenség nélkül nézhesse, de a kezelésben ne legyen útban az új bútordarab, a távirányítót a keze ügyébe fektette, aztán a véleményét sem kérve az éppen beállított csatornáról, halkan kiment. Julia görcsösen, nehezen mozduló ujjakkal nyúlt a távirányító felé, aztán úgy döntött, az éppen futó hírcsatorna is megfelelő lesz, amíg Adam visszatér. Az egész nem ért meg annyi fáradtságot, hogy teljesen elgyengült kezével tovább tapogatózzon. A villódzó készülék felé fordította az arcát és próbált érdeklődően figyelni a műsorra. 

Ismerte ezt a talk-showt, néha otthon is hallgatta az aktuális hírek köré kovácsolt kissé bulváros körítést. A műsorvezető jóképű ötvenes fickó volt, akinek sosem tudta megjegyezni a nevét, bár rémlett, hogy idegen, talán lengyel hangzású volt. Aztán megmerevedett, ahogy a képernyőn egy füstölgő repülőgép roncsaira fókuszált a kamera. Nem! – sikoltott benne egy hang. Képtelen lenne újra átélni azt a borzalmat. – hunyta le a szemét, de a műsorvezető szavaitól szemei felpattantak és hitetlenkedő rettenettel nézte a felvételt. Még mindig a balesettel foglalkoztak, hiszen az a rengeteg halott megannyi történetet jelentett, amire a nézők otthon, a kényelmes karosszékükből borzongva, de éhes kíváncsisággal vetették magukat. És így kellett szembesülnie a saját nekrológjával is. A gép mellett a saját fotója jelent meg. Még emlékezett rá, ez a fotó szerepelt az önéletrajzán, amit a kórházban adott le. De amitől a testét borító kevés ép bőr is lúdbőrözni kezdett, az a szülei fotója volt, aztán egy újabb fotó, melyen egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott kocsi szerepelt. A műsorvezető pedig kellő hatásszünetet tartva megrendültnek tűnő hangon beszámolt a tragikus balesetről, melyben a szülei az életüket vesztették. Julia torkában lenyelhetetlen gombócként gyűlt a sírás. Ő életben maradt, a szülei pedig ugyanannak a nyomorult repülőgépnek az áldozataivá váltak. Nyilván hírt kaptak a lányukat ért tragikus balesetről és a reptérre siettek, hogy az első géppel Philadelphiába utazzanak. Érthető, hogy az édesapja figyelme nem volt tökéletes és egy rosszul megválasztott manőver után lesodródott az útról és ... a többiről a fotók minden kommentár nélkül érthetően meséltek. Aztán újabb felvétel következett, egy temetés, ahol a három egyszerű koporsó mellett a főnöke szomorú arca bukkant fel, ahogy megrendülten beszél róla, mint pótolhatatlan kollégáról és barátról. Pótolhatatlan? Ugyan! A kis Steven szülei nyilván már megtalálták az utódját, aki a gyerek leukémia ellen folytatott kemény harcában a segítségükre lehet. Így kellett lennie, hiszen a kisfiúnak minden nap számított ebben a kétesélyes küzdelemben. Edward megható beszédet mondott, holott nem is ismerte a szüleit – állapította meg meghatottan, ahogy a férfi megnyerő arcát nézte a képernyőn. Dr. Edward Crais – a főnöke, az intézetvezető főorvos, akitől a legtöbb kolléga tartott, mert keményen kézben tartotta a rá bízott kórházat, és maximális erőbedobást várt mindenkitől tekintet nélkül az illető magánéleti problémáira. És aki a Jonathannal való szakítás után meghívta vacsorázni. Elment arra a randira, hogy meggyalázott női önérzetét orvosolja vele, de amikor hazament, nem tudta, hogy lenne-e értelme folytatni Edwarddal ezt a kapcsolatot. Eleve voltak fenntartásai a főnök-beosztott viszony miatt. Ugyanakkor a férfi kellemes vacsorapartner volt. De a szíve mélyén érezte, hogy ennyi volt. Már látta maga előtt, ahogy idővel otthon a műtéti eljárásokról beszélgetnének, vagy a kórház pénzügyi helyzetéről. Ő mást várt egy igazi kapcsolattól.
Ahogy a meglepően népes gyászoló sereg a nyitott sírokba dobálta a fehér rózsaszálakat, átfutott a fején, hogy vajon ki rendelkezett a temetésről, és vajon mi lesz a sorsa a lakásának és a szülei házának? Észre sem vette, ahogy a képernyőn zajló temetést követve az arcát fedő kötés átnedvesedett. Sírt. A baleset óta először. A sírás lassan zokogássá változott, és felzaklatott idegeinek pontos letükrözéseként az ágy fejénél lévő gép hangosan sípolni kezdett. 

A nővér rontott be az ajtón, nyomában egy orvossal, és mögöttük Adam sápadt arca bukkant fel. Tekintete a rázkódó lányról a képernyőre siklott, ahol újra megjelent egy fiatal nő fotója és a füstölgő gép roncsa. Az arc egy pillanatra eszébe juttatta, hogyan nézett ki Jenna a baleset előtt. Kísérteties volt a hasonlóság, bár nyilván csak az első felületes pillantásra. Bassza meg! Még mindig ezen rágódnak! – nyögött fel kínlódva.
-Ne haragudj! Nem tudtam, hogy még mindig nincs jobb témájuk. Sajnálom, hogy felzaklattunk vele! – szorította meg a lány kezét, aki az időközben megkapott nyugtatónak hála, lassan ellazult. Aztán Adam a fejével intett, hogy a tv-t azonnal vigye ki valaki a szobából. Julia pedig biztos volt benne, hogy az intravénásan beadott injekció csak részben felelős azért a nyugalomért, ami elöntötte. Meg volt győződve róla, hogy a férfi érintésének legalább akkora szerepe volt benne. Egyszerre utálta ezt az ellazuló érzést, mert csak halogatta az elkerülhetetlen tisztázást, és hálás volt érte, mert az ébrenlét túlságosan fájdalmas volt. Eddig csak fizikálisan, de most már érzelmileg is.

3 megjegyzés:

Gabó írta...

Jajj.. A szulei is meghaltak? :o Hat nem konnyu sorsot szansz ennek a kedves doktornonek. Uhh... Vajon lesz ereje es ideje ragaszkodni a sajat szemelyisegehez? Most ugy latom ez fontos kerdes a szamara. Becsulom is erte. Ugy is erdekes lenne, ha kiderulne ki is o. Ha megsem igy lesz, akkor kivancsi vagyok mi lesz az az ok, ami miatt nem arulja el majd, hogy o kicsoda. Ez komoly dontes lesz. Nagyon varom.
Jelzem, hogy meg mindig nem tudom, melyik konyv volt az igletadod, pedig torom am rajta a buksim, de nem megy. :(
Nagyon tetszett, koszonom! *.*

rhea írta...

Jucus csak kapkodom a fejem. :) Remekül megoldottad, hogy ne legyen senki aki igazolná, hogy kicsoda is ő. Nem azt mondom, hogy egy haláleset remek, csak tudod, érted na. :D Nagyon kiváncsi vagyok, és nagyon várom a továbbiakat!
Köszönöm, pusza :)

csez írta...

Most komoly, hogy nem fogja megmondani?! Ne csináljátok ezt velem csajok :o ;) bennem ez fel sem merult... O.o
Jó volt ez is!
K&P
Lapoz...