Érintés 13.

Remélem, visszaolvastatok egy kicsit, hogy fel tudjátok venni a történet fonalát. Bevallom, még nekem is szükségem volt rá. Nos, akkor folytassuk!

***  

Soha nem hittem volna, hogy Peter Gallagherben valaha is bízni fogok, de igazából nem volt más választásom. Nem volt szimpatikus alak, bár ebben a kérdésben alighanem mérhetetlenül elfogult voltam. Bántotta Melaniet, és hiába bánta meg azóta, az a régi alkalom egy életre ellenszenvessé tette a szememben. A védett lakásban történtek óta azonban tagadhatatlanul igyekezett kiköszörülni a régi csorbát.

A titokzatos nő eltűnt, mintha sosem létezett volna, így aztán mindannyian biztosak voltunk benne, hogy Charles Mendel szövetségese lehetett, még ha talán csak kényszer hatására is cselekedett. Mendel halálával ő sem bukkant fel többé, így nem is gondoltuk, hogy különösebb energiát kéne ölnünk a felkutatásába. Nem tudhattuk, hogy ez később hibának bizonyul.

Miután két újabb, és meglehetősen nagy port felverő - ügyben sikerült Melanie segítségére lennem a képességemmel, ez magával hozta azt a kellemetlen fejleményt, hogy egyes bűnözői köröknek a látóterébe kerültem. Még nem értették, mi a szerepem a társaik lebuktatásában, de felfigyeltek rám, és ahogy én nekik, ők is fenyegetést jelentettek a számomra. Peter pedig továbbra is ezekben a körökben mozgott beépített emberként. Néha furcsán nézett rám, és ettől a tekintettől őszintén szólva vigyázzállásba meredtek a szőrszálak a tarkómon. De éppen ő volt az, aki figyelmeztetett, hogy céltábla van a hátamon. Melanie töretlenül hitt benne, hogy megvédelmez, ha a helyzet úgy hozza, de én nem voltam benne biztos, hogy feláldozza-e az álcáját miattam. Amikor végül színt kellett vallania, őszintén szólva részemről leszámoltam az életemmel.

Hogy ne szaladjak ennyire előre, ott kezdem, hogy Melanieval végre összehoztunk egy kellemes vacsorát. Fehér asztal mellett, ahogy mondani szokás, bár ez esetben az abrosz piros kockás volt egy zsúfolásig tömött olasz kisvendéglőben. Nem terveztük előre, talán azért is sikerült olyan jól az az este. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Egy nehéz nap után egyszerre indultunk hazafelé az őrsről, és szinte egyszerre torpantunk meg az étterem bejárata előtt. Egymásra néztünk, és szavak sem kellettek hozzá, már tártam is ki előtte az ajtót. Odabent egy viszonylag csendes zugban kaptunk helyet, ahonnan remek rálátás nyílt a hangzavartól és olaszosan élénk gesztikulálásoktól pezsgő helyiségre. Egy kicsit olyan volt, mintha egy római vendéglő mindennapjaiból leshettünk volna meg egy pillanatot. Rajtunk kívül leginkább a new yorki olasz közösség képviseltette magát, és az egész olyan volt, mintha egy nagy összetartó család ünnepi vacsorájába csöppentünk volna bele. Az asztaloknál ülők talán valóban ismerték egymást, talán a közös gyökerek miatt voltak felszabadultabbak, máig sem tudom, de még soha sehol nem voltam részese ilyen kedélyes kiszolgálásnak és hangulatnak. Melanie szeme rutinból térképezte fel a helyiséget, aztán ellazult és szinte gyermeki torkossággal rendelt a különféle ételek közül. Én sokkal visszafogottabb voltam, egy mennyeinek ígért cappellettit rendeltem, ami tulajdonképpen egy csákó formájú hússal töltött tészta. Nem igazán voltam éhes, inkább csak a kellemes társaság ültetett az asztal mellé. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy Melanie minden falatot gondosan ízlelgetve eszegetett. Nyelve hegye minduntalan kikandikált, hogy lenyalja a szája széléről a szósz maradékát, én pedig percről percre éreztem, hogy egyre melegszik körülöttünk az étterem levegője. Elég rossz ötletnek bizonyult, hogy azt hittem, néhány pohár bor majd segít a forróságon, mivel cseppet sem enyhítette, sőt ... hamarosan már úgy éreztem, élve elégek, ha tovább maradunk. De már nem maradt időm, hogy a lánynak egy elég nyílt és illetlen ajánlatot tegyek, mert valósággal felrobbant mellettünk egy kirakati ablak, éles üvegszilánkok tömegével támadva a közelben ülőkre.

Először fel sem fogtam, hogy mi történik, csak a sikolyokat, fájdalmas nyögéseket hallottam, és Melaniet láttam, aki a másodperc töredéke alatt vedlett vissza rendőrré. Kezében a pisztolyával valószínűtlen látvány volt, én pedig belefeledkeztem a szemlélésébe, nyilván az elfogyasztott bor tett ilyen bambává. Melanie a legközelebbi nőhöz kúszott, aki némán hevert, mint egy elhajított játékbaba, és a pulzusát tapintotta ki, miközben megfeledkezett a még valós veszélyről. Így aztán mindkettőnket sokként ért a maszk mögül felharsanó éles kiáltás, amely mindenkit a földre parancsolt. Éreztem, ahogy a hónom alá nyúlva megragadnak és olyan erővel vonszolnak a betört kirakat felé, hogy esélyem sem volt ellenállni. Melanie rettenthetetlen komolysággal fogta ránk a fegyvert, de én láttam a fájdalmas beismerést a tekintetében, hogy tehetetlen. Nem tudná megállítani a támadómat, csak ha engem is megsebesítene, ennek a kockázatát pedig nem merte felvállalni. Szerencsére a fickók nem akarták őt lelőni, egyértelműen én voltam a célpont. Én pedig szinte hallottam egy rekedtes hang utasítását: „Ha nem veszélyezteti az akciót, hagyjátok futni!” Tudtam, hogy a hang gazdája nincs a közelben, az engem vonszolók egyike beszélt vele nem sokkal korábban, az ő emlékképe volt az utasítás. Tudtam azt is, hogy viszket az ujja a ravaszon, ezért eszembe se jutott ellenszegülni. Ha Melanie csak egy parányi esélyt látna a szabadulásomra, lőne. Akkor pedig semmissé válna az utasítás és ő is célponttá válna. Ezt nem engedhettem. A távolság egyre nőtt közöttünk, majd fájdalmasan keményen értem talajt egy furgon mocskos lemezpadlóján. A fejemet is bevertem, talán pár pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, de már csak azt érzékeltem, hogy a jármű rohan alattam, én pedig újabb ütéseket szenvedek el tehetetlenül rázkódó bábuként. Amikor úgy tűnt, hogy a sebesség is csökken, az út is mintha simábbá vált volna, egy váratlan ütést mértek a tarkómra, mielőtt még alaposabban szemügyre vehetném elrablóimat.

A következő emlékem már egy pinceszerű sötét helyiség közepén megvilágított székhez kötözött zsibbadt test volt, az enyém. Éreztem, hogy vér csorog a szemem felett, és talán a szám sarkánál is, legalábbis sikerült néhány fémes ízű cseppet lenyalogatnom kiszáradt ajkamról. Körülöttem csönd volt és sötét, csak én ültem ott, mint valami egy személyes darab hőse a rivaldafényben.

Sajgott minden porcikám, leginkább a fejem. Ugyanakkor valami vattaszerű köd nyomott el bennem minden értelmes gondolatot. Rengeteget hallottam már arról, hogy a vészhelyzetben felszabaduló adrenalin micsoda energiákat képes felszínre hozni. Én ebből semmit nem éreztem. Vagy még nem voltam eléggé magamnál, hogy a helyzetem veszélyességét felfogjam, nem tudom. Lassan éledeztem, s közben első aggódó gondolatom Mel felé röppent. Vajon mi lehet vele? Hol  lehet? Megsebesült? Tehet-e bármit, hogy a segítségemre siessen, hiszen aligha tudja, hova hurcoltak? Egy vízcsepp hullott az orromra, ahogy megpróbáltam hunyorogva szemrevételezni a lepusztult környezetet. Felnéztem és csak az utolsó pillanatban sikerült lehunynom a szemem a következő hideg csepp előtt. A mennyezetet deszkák borították, azok között szivárgott át a semleges ízű víz. Megnyugodtam. Akkor innen a nedvesség, amiben szinte már tocsogtam a kényelmetlen széken, nem pedig a vizeletemben üldögélek. Orrom nem facsarta az ammónia szúrós szaga és ez most megnyugvással töltött el. Olyan megalázó lett volna egy önkéntelenül ürülő hólyag tartalmában dagonyázni. Hiszen nem is féltem. Legalábbis még nem!

Éles nyikorgással kinyílt mögöttem egy ajtó. Megfeszültem, felkészülve mindenre, amit ebben a helyzetben csak vizualizálni voltam képes. Egyértelmű, hogy sokkal kevesebb rendőrsztorit kellett volna üres estéimen a tv-ben bambulnom, mert elég széles skálán mozgott a képzeletem, ami a hamarosan bekövetkező kihallgatás, esetleg kínzás képeit illette. De egyáltalán ... Miért vagyok itt? Kik ezek? Miért éppen én kellettem nekik? Információkat akarnak kicsikarni belőlem? Mit mondhatnék? Képes vagyok hallgatni?

Közben az érkező megkerült engem, majd lovaglóülésben leült tőlem két-három méterre. Engem elvakított a lámpa, az ő arca viszont árnyékban maradt. Egész testtartásából sugárzott azonban az erő és a fenyegetés. A hangja mély volt és mintha spanyol akcentussal beszélte volna az angolt, ugyanakkor tökéletes nyelvtani helyességgel. Ha bevándorló is volt, vagy jó iskolákat végzett, vagy régen élt már az országban és honfitársaitól eltérően igyekezett asszimilálódni.

-Gondolom, felesleges udvariaskodásnak tűnne, ráadásul azt hihetné, gúnyolódom, ha azt mondanám: örülök, hogy megismerhettem – szólalt meg egy angol lord udvariasságával.

Mit lehet erre válaszolni? Inkább meg sem szólaltam. Ő biccentett, mint aki pontosan átérzi a helyzetemet.

-Sajnálom, ha a fiúk esetleg durvák voltak, de ahogy mondani szokás, a cél szentesíti az eszközt. Maga fontos a rendőrségnek, én pedig tudni szeretném, hogy miért. Segíti őket, de nem ismeri magát senki a mi köreinkben, tehát nem közülünk való besúgó. Mégis, úgy hallottam, meglepően sokat tud a viselt dolgainkról. Nagyon szeretném tudni, hogy honnan. Ha besúgó van köztünk, aki magának adja le a drótot, akkor azt ki fogom szedni abból a jólfésült figurájából. Még ha utána már nem is lesz olyan jól fésült – tette hozzá apró vállrándítással és kissé gunyoros hangon, mint aki viccesnek tartja már magát az elképzelést is. Nem is csodálkoztam. Akkor hát bekövetkezett. Hiszen kezdettől fogva tisztában voltam vele, idővel fel fog tűnni valakinek, hogy szinte minden kihallgatáson ott vagyok én is, miközben a rendőrség nyilvánvalóvá tette, hogy nem tartozom a kötelékükbe. Előbb-utóbb fel kellett tűnjön valakinek, vagy el kellett jusson az alvilág főnökeihez az információ, hogy az embereik féltett kis titkai előttem nyílt titkok. Tulajdonképpen csak az volt meglepő, hogy ilyen hosszú idő telt el, mire végre valaki a kulisszák mögé akart nézni.

-Nem értem, miről beszél – nyögtem nehezen forgó nyelvvel. Tisztában voltam vele, hogy a tagadásnak ez a gyermeteg módja biztos út egy kiadós veréshez, de mi mást mondhattam volna.

-Látom magán, hogy tudja, ez rossz válasz volt. Megértem. Nyilván nehéz őszintének lennie hozzám. De had tegyek valamit világossá. Vagy elárulja, amire kíváncsi vagyok, vagy soha többé senkinek nem fog mondani semmit – érkezett a homályból egy megértő atya érzelemmentes válasza. A hangja szinte barátságos volt, annak ellenére, hogy a szavaiból életveszélyes fenyegetés áradt.

-Szóval, itt hagyom magával Remit, néhány alapvető kérdésre neki kell megadja a válaszokat. Ha nem szeretne vele beszélgetni, akkor választhat engem is. Most ugyan sürgős dolgom van, de azt hiszem, Remivel egyébként is jobban járna. Ő türelmesebb, tudja – állt fel egy apró sóhajjal. Egy másik sötét alak állt meg mellette, egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy már káprázik a szemem az éles fénytől, aminek a csóvájában ültem. Aztán magunkra maradtunk Remivel. A fény kicsit odébb mozdult, kevésbé lett bántó. Néhány pislogás után megpróbáltam szemügyre venni a türelmes beszélgetőtárs ábrázatát: Peter Gallagher kék szemének figyelmeztető pillantásával találtam szemben magam.

Már éppen meg akartam szólalni, amikor hozzám lépett és milliméterekre az arcomtól suttogni kezdett.

-Ha élve akarod megúszni, eszedbe se jusson nyilvánvalóvá tenni, hogy felismertél. Manuel emberei figyelnek odakintről, még ha nem is hallanak mindent, ami idebent elhangzik, de biztosan akad köztük, akiknek feltűnne, ha ismerősként üdvözölnél.

Hátravetettem a fejem, ami kívülről akár úgy is tűnhetett, mintha dacosan ellenkeznék. Későn jutott eszembe, hogy Peternek esetleg egy ütéssel kell honorálnia a viselkedésemet, de nem ütött, csak kiegyenesedett, aztán az ajtó felé távolodott. Még hallottam, ahogy odaveti valakinek:

-Megmondtam neki mire számíthat. Kapott egy kis gondolkozási időt, amíg elszívok odakint egy cigit. Addig Moira vigyen neki egy kis vizet, hátha attól beszédesebb lesz – morogta, mire valaki beleegyezően mormogott és megnyitottak egy csapot. A homályból egy nő lépdelt felém. Moira – a nő, akivel utoljára Marionál ültem szemben, miután Melanie hangján találkára hívott.

Teljesen összezavarodtam, aztán hagytam, hogy egy szívószálat dugjon sérült ajkaim közé és mohón megszívtam. Csapvíz volt, klóros és rossz ízű, de mégis mennyei mannaként mosta át a számat és torkomat.

-Köszönöm! Tehát Moirának hívják? – próbáltam beszélgetni vele, mire rám villant a tekintete és válasz nélkül magamra hagyott. Próbáltam összerakni ezt az információt és a közelmúltban történteket. Én annak idején azt hittem, Mendel bűntársa a nő, de ezek szerint ő csak egy apró csavar volt egy hatalmas gépezetben, melynek működését valószínűleg ő maga sem látta át. Kapott egy utasítást, amit végrehajtott. Ennyi volt a dolga és nem is volt többre kíváncsi. Talán pontosan tudta, hogy a tudatlansága az egyetlen dolog, ami megvédheti. A rendőrségtől és a saját társaitól egyaránt. Akkor viszont Mendel volt része egy nagyobb egésznek.

Peter aligha szívta végig a staubot, mert számomra legalábbis, túl gyorsan érkezett vissza. Dzsekijét ledobta a fal mellett egy székre, aztán körbejárt, akár valami vadászó medve. Az ujjait ropogtatta.

-Bocs, de attól lesz élethű a dolog, ha egy kicsit vérzel – nézett rám Peter talányosan. Sejtettem, hogy egyszerre élvezi a helyzetet és aggódik, hogy netán lebuktatom.

-Tedd, amit tenned kell! – morogtam.

-Ha a fogsorod közé veszed az ajkad, egy viszonylag gyengébb ütéstől is felreped – érkezett a szakmai jó tanács. Önkéntelenül is kipróbáltam, mire Peter sem késlekedett. Az ütés – szerintem – erős volt, semmi óvatosság nem volt benne. Igaz, nem szoktam hozzá, hogy pofán csapjanak. Biztos voltam benne, hogy Peter a Melanie iránti érdeklődésemet honorálta vele. Ha csak kettőnk között játszódott volna a játszma, nem izgatott volna annyira a dolog, bár biztosan rossz néven vettem volna az egyenlőtlen feltételeket. De Peter most beépített emberként nem játszhatta a puhány alakot. A társai nyilván figyelik, a főnöke eredményt vár el tőle. Érdekes érzés volt, ahogy a félelem jeges érintése a gerincemet borzolta. A következő ütésre végképp nem készültem fel. Peter ökle a szemöldökömet érte. Az érzékeny, vékony bőr azonnal megadta magát. Éreztem a fémes ízt a szám szélén és a szempillámon egyensúlyozó kis gömb zavarta a látásomat. Peter látványos, jó munkát végzett, miközben – ha egészen őszinte akarok lenni – a fájdalom nem is volt olyan erős. A szék karfájára támaszkodva a fülembe suttogott:

-Jönni fognak hamarosan a cégtől, de Manuel visszatértét meg kell várjuk. Őt akarják, és csak remélni merem, hogy nem kap előbb a pisztolyához, mint ahogy Melaniék lecsapnak rá. Ha van ötleted, amivel húzhatod az időt, tedd meg, de figyelmeztetlek, ne feszítsd túl a húrt, mert Manuel keze elég hamar eljár. És ő nem a látványra, hanem a fájdalomra utazik.

Odakintről zajongás hallatszott, öblös hangú röhögés, egy halk női sikoly. Moira alighanem egy vaskos tréfa áldozata lett. Készen állt a tervem. El fogom kápráztatni ezt a sunyi disznót, megkérem, fogja meg a karom, és a fejére olvasom az összes eddigi bűneit. Persze, ha hajlandó lesz. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek nem szeretik, ha beléjük látok. Lehet, hogy Manuel kíváncsiságát tökéletesen kielégíti, ha valamelyik emberével demonstrálom az adottságom.

-Ne szúrd el, mert nem biztos, hogy a segítségedre lehetek! – motyogta Peter, mielőtt a zajongó társaság betódult az ajtón. Manuel szem azonnal rám villant, aztán kérdőn Remi-Peterre. Ő hanyagul megvonta a vállát:

-Azt mondja, hajlandó beszélni, de nem biztos, hogy hinni fogsz neki.

-Fiam, fiam! – ült le velem szembe fejét csóválva a férfi. Kifejezetten utáltam az atyáskodó hangsúlyát. Volt benne valami, ami gyerekkorom szeretett apai emlékeinek meggyalázását jelentette. Nem voltam a fia, és keményen elhatároztam, hogy ezt megértetem vele is.

-Na, mondja! – mosolygott rám Manuel, de ez a mosoly hátborzongató volt.

-Van egy képességem – kezdtem bele.

-Remek. Nekem is. Például, messziről kiszúrom, ha valaki szórakozni akar velem, és időben elveszem ettől a kedvét – nyomta ki magát Manuel, ahogy felállt, és megtornáztatta a csuklóját.

-Nem viccelek! Be tudom bizonyítani – siettem elfeledtetni vele éledező harci kedvét.

-Hogyan? – vakkantott rám türelmetlenül.

-Had fogjam meg a kezét... vagy bárki másét – tettem hozzá, és nagyon reméltem, nem Petert fogja elém lökni áldozati bárányként. Róla ugyanis sok mindent nem szerettem volna elmesélni még nekik sem. –Az érintés útján belelátok az emberek gondolataiba, az emlékeikbe.

-Szórakozol velem? – ráncolta össze bizalmatlanul a szemöldökét.

-Be tudom bizonyítani – ismételtem magam.

-Remi! – intette mellém Petert. Basszus, ez a legrosszabb, amit tehetett – gondoltam magamban, de Manuel folytatta: -Szabadíts ki az egyik kezét! – intett felém. Remi láthatóan aggodalmasan  engedelmeskedett. Ahogy előre nyújthattam a jobb kezem, szinte csikorogtak az ízületeim. Teljesen elgémberedett a karom, ezért az ujjaimat is megtornáztattam. Manuel félretolta Petert, majd közelhúzta a széket és leült rá.

-Hogy csináljuk?

-Megfogom a kezét – motyogtam, és igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy elfintorodjak a kissé nyirkos tenyér érintésétől. Úgy ültünk ott, mint két barát, kéz a kézben. Manuel merőn nézett engem, én lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a férfi erőszakos emlékei átmossanak. Néhány kevésbé erőszakos emlék is felbukkant a vértenger szélén. Peter nem viccelt, a főnöke valóban örömét lelte a fájdalomokozásban. Egy hosszú, sötét hajú csinos lányról szóltak a szelídebb emlékek, aki a közelmúltban ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját. Manuel lánya. A királylány, akit csupa megfélemlített barát és barátnő vett körbe élete egyik legnagyobb ünnepségén, megannyi őszintétlen gratuláló. Kevesen voltak a meghívottak között, akik szívből együtt örültek a lánnyal, aki nem tehetett róla, kinek az ivadéka. A party egy csodás parkkal körülvett hatalmas házban zajlott, amelyet fegyveresek őriztek. Úgy döntöttem, ez a legbiztonságosabb emlékkép, amiről beszélhetek az apának. Nem akartam a leszámolások és kétes ügyletek szövevényes ügyeiben turkálni. Talán az érintett nem a legmegfelelőbb módon reagál. Nem, egy gyerekzsúr biztonságosabb terep lehet.

-Mi van, kis mágus! – dörrent rám Manuel, miközben valósággal kirántotta a kezét a tenyeremből. –Szórakozol velem, fiú. Nincs tapperolás! Vagy mondasz végre valamit, vagy másképpen bírlak beszédre.

-A lánya születésnapi partiján pávák sétáltak a parkban – szóltam közbe, mielőtt végképp felhúzza magát.

-Remi! – dörrent rá Peterre, aki idegesen figyelt. –Moiránál van egy magazin, amiben megjelentek a képek. Hozd ide azonnal!

Pár pillanat múlva már a kérdéses lapot lapozgatta. Ujjával csettintett egyet, mire az egyik embere egy szemüveget nyújtott feléje. Orrára biggyesztette az aranykeretes szemüveget és a magazinba mélyedt. Végül diadalmasan fordította felém a lapot. -Ebben láttad, te kis tetű a képet, mi? – kérdezte gunyorosan. A fotón néhány fiatal lány szerepelt, kivétel nélkül idősebbnek sminkelve, mint ahány évesek lehettek. Mellettük egy páva éppen kiterítette tollazatát, megrázva a pávaszemektől telehintett palástot. Basszus, szóval benne volt az újságban! Akkor ezzel aligha sikerült elnyernem a bizalmát.

-Várjon! Én ezt a magazint még sosem láttam, de ... megpofozott egy pincért, mert leöntötte a lánya egyik barátnőjének a ruháját.

Manuel unott tekintete egy pillanatra felélénkült.

-Kitől hallottál erről?

-A keze ... – biccentettem feléje.

-Hülyeség! Mondj nekem valami olyasmit, amiről nyilván nem beszélt senki, sem a lányom, sem az idióta barátai.

-Elkésett az ünnepségről, mert véres lett az inge és az öltönyéhez illőt egyenesen az üzletből hozatta. A szobalánynak pedig még ki is kellett vasalnia, mielőtt felvette – hadartam egy olyan részletet, amely az emlékei között bőven tartalmaztak obszcén szavakat és kellő mennyiségű dühöt. -Ráadásul az ember, akit kihallgatott, nem tudott információval szolgálni, mert megállt a szíve, mielőtt megtörhette volna.

Manuel megdermedt. Ez már nyilvánvalóan olyan információ volt, amiről csak egy nagyon szűk kör tudhatott. Egyértelműen elképedt.

-Ilyen nincs! Ilyen nem létezik? Mi a franc vagy te? Valami gondolatolvasó? Pedro! Fogd meg a kezét! – lökte elém az egyik emberét.

-Összetörte a kocsit, amikor az előbb elmentek valahova. De maga nem abban a kocsiban ült.

Manuel valósággal félrelökte Pedrót. –Ilyen nincs! Te egy valóságos kincs lehetsz a zsaruknak. Hogy a fenébe csinálod? Talán dolgozhatnál nekem. Akkor biztosan tudnám, ha valamelyik emberem kidumál a családból. Te lehetnél az én személyre szabott hazugságvizsgálóm. Mennyit kérsz? Első részletnek talán elég lenne az is, hogy meghagyom az életedet – röhögött öblös, mély hangon a férfi. Zavarban voltam. Nem fogadhattam el az ajánlatát, még időlegesen sem, de tudtam, az életem múlhat a válaszon. Az mentett meg, hogy Manuel újra leült velem szemben és hitetlenkedve ismételgette:

-Ilyen nincs!

-De van! – harsant az ajtóból egy ismerősen csengő hang, Melanie Bolton hangja. Egész hadsereg vette körül. Senki nem értette, hogy tudtak ilyen zajtalanul a közelünkbe férkőzni, csak az lehetett, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a főnök és a köztem lezajló párbeszédet. A mutatványom minden más érzéküket elnyomta, ahogy győzedelmeskedett a kíváncsiságuk. Peter óvatosan hátrált, kezeit felemelve, megadásra készen. Manuel pedig lehunyt szemekkel igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Tudta, hogy pillanatnyilag vesztésre áll, de biztos volt abban is, hogy legkésőbb egy órán belül a jól fizetett ügyvédei kihozzák. Egy problémája lehetett csak, én túl sokat tudtam. A szeme Pedróra villant, aki megértette, a kocsi összetörését most kell törlesztenie. A pisztolyához kapott és még mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, rám lőtt. Peter villámgyors reflexe mentett meg, aki még éppen elérte a lövésre nyújtott kart. A lövedék célt tévesztett, fájdalmas horzsolást okozva a halántékomon, de elkerülve a létfontosságú szerveim. Pedro pedig holtan rogyott össze a válaszként felharsanó össztűznek köszönhetően. Drága koccanás volt, futott át az agyamon, még mindig sokkolva a közvetlen életveszélytől. Manuel tágranyílt szemében a felismerés dühös állatként gomolygott: a mindig megbízhatónak hitt jobb keze, Remi volt a besúgó, akit éjt nappallá téve keresett eddig. A kígyó a mellén fészkelt, és ő nem vette észre. Úgy látszik, berozsdásodott. De a tekintete egy gyilkos ígéret volt, hogy ezt a leleplezést Peter még megkeserüli.

Melanie határozottan bilincselte össze a férfi kezét, a többiek pedig engedelmes birkanyáj módjára terelték ki a bandatagokat.

Az a bizonyos "pofám leszakad"-helyzet :(

Roppant szégyellem a nagy hallgatást! El sem hinnétek, milyen sokszor jut eszembe, hogy tartozásom van az errejárók felé. De ... nem mentegetőzésként, de zajlott az élet, ezer feladat volt, amik kicsit háttérbe szorították a friss írást. Mindenesetre ígérem, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Még egy kis türelmet kérek, már belekezdtem az írásba, de ilyen hosszú hallgatás után többet érdemeltek 2-3 oldalnyi terjedelemnél. Úgyhogy hajrá, olvassátok újra az elejét, hogy képben legyetek a folytatásnál!

Addig is egy kis zene  :)

Nem feledkeztem meg az ígéretről!

Hamarosan jelentkezem a folytatással, addig is boldog karácsonyt minden erre járónak!

Életjel és hírek ...

A legfontosabb, hogy mindenkitől elnézést kérjek, amiért így csúszik a következő fejezet. Megpróbáltam több fenékkel ülni a lovon, nem sikerült. Ezen nincs mit szépíteni. Két könyvet rendeztem kiadás alá az utóbbi időben, a kiadóval való nem kevés egyezkedés mellett. Ráadásként pedig belefutottam egy pályázatba, amelynek a leadási határideje december 15. A Libri hirdette meg kifejezetten romantikus regény témakörben, és úgy érzem, nem szabad kihagynom a lehetőséget. Hátha ... Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára ... Na ja, ha ő a gyilkos ;) De a viccet félretéve, nagyon-nagyon szeretném, ha sikerülne olyan állapotba hozni egy korábbi írásomat, amivel nem vallok szégyent, sőt, esetleg ... nem, ezt még leírni sem akarom, nehogy elkiabáljam. De azért a szívem mélyén álmodozom, hátha ... bevonzom... mert mint mondta, az a büdös remény, az ...
Még egy pályázatra jelentkeztem. Az Elle mellékleteként jelenik meg tavasszal egy novella-válogatás. Majd meglátjuk. De a nagy vad a Librié lenne, úgyhogy muszáj most minden gondolatommal efelé fordulnom. Köszönöm a megértéseteket, és ígérem, kárpótollak majd Titeket a hosszas várakozásért! Legkésőbb december 15-én már úgysem lesz mire fognom a késlekedést ;)

Érintés 12.

A szívem állt meg, ahogy az ajtó felől egy jól felismerhető dallam ritmusa hangzott fel kopogásként. Védett ház? Na persze! Mindjárt még a pizza-futár is idetalál – futott át a fejemen, amíg Melanienak intettem, hogy maradjon a fürdőszobában. A szemét forgatva jött előre, nem törődve azzal, hogy óvni próbálom.

-Csak egy ember lehet odakint. Peter! Az ő kopogását amíg élek, nem felejtem el – morogta kedvetlenül és már a kilincsért nyúlt, de azért a biztonság kedvéért a nadrágja övéből kihúzta a pisztolyát is.

A küszöbön valóban a szépfiú támasztotta az ajtókeretet. Nem tudtam szabadulni a kérdéstől, vajon hogy a fenébe talált ránk, de mielőtt feltehettem volna, az ő szemöldöke szaladt a magasba, ahogy meglátott.

-Nocsak! – mondta röviden, aztán meg sem várta, hogy behívják-e, belépett és becsukta maga mögött az ajtót.

-Mi a fenét keresel itt? – dugta vissza Melanie a pisztolyt a nadrágja korcába és újra a fürdőszoba felé indult, ahol mindenképpen egy pillantást akart vetni a sebére.

-Vargas mondta, hogy a védett házba mentetek, de őszintén szólva őrá nem számítottam – biccentett felém.

-Miért, mi a baj velem? – morogtam inkább csak magamnak, de nyilván meghallotta, mert egy végtelenül lesajnáló pillantásra méltatott, válaszra viszont nem.

-Ryan nagyon sokat segít nekem – lépett ki Melanie a fürdőszobából. Részéről a témát ezzel lezárta, és én is reméltem, hogy Peter végre tudomásul veszi, hogy kettőnk közül itt most ő a felesleges. De Melanie még nem rúgta ki, úgyhogy nem lehettem benne biztos, hogy igazam van. A következő szavai pedig még inkább elbizonytalanítottak: –Éhes vagyok! Ha már itt vagy, akkor akár el is mehetnénk együtt enni. Már úgy értem, hármasban – tette hozzá, ahogy Peter szeme felcsillant.

-De nem kell neked itt maradnod? – kérdeztem, mire ők cinkosan összenéztek. Most kifejezetten lúzernek éreztem magam. Valaki olyannak, akinek fogalma sincs a rendőrségi munkáról. A közös múlt nyilvánvalóan olyan kapcsot jelentett, amiben én könnyen kívülállónak érezhetem magam.

-De, talán tényleg jobb lenne, ha nem mennénk sehova, de őszintén szólva be is csavarodnék, ha bármilyen bomlott elme arra kényszeríthetne, hogy bezárva töltsem a napjaimat – vonta meg a vállát Melanie, és már éppen az ajtóhoz lépett, amikor újabb kopogtatás dörgött bele az estébe. A francba! Ez már tényleg kezdett átjáróházhoz hasonlítani. Peter előkapta a pisztolyát és feltépte az ajtót, mielőtt még bármelyikünk megszólalhatott volna. Oké, talán a meglepetés erejében bízott, de ezzel az erővel, akár ki is lyuggathatták volna. Nem mintha a könnyeimet ontottam volna ebben az esetben. De biztonságban volt. Odakint Vargas ácsorgott, a hirtelen ajtónyitástól talán kissé összerezzenve.

-Sziasztok! Te itt? Na mindegy, talán jobb is, tulajdonképpen Ryanhez jöttem – lépett be Peter mellett.

-Hozzám? – kerekedett el a szemem.

-Igen. Van egy kis probléma. A haverjaid jól vannak, de a szomszéd bejelentést tett, hogy alighanem valaki feltörte a lakást. Kiment egy járőr, aztán szóltak nekem, amikor rájöttek, hogy Te is ott laksz. Mire odamentem, a barátaid is otthon voltak már, éppen a dolgaikat szedegették össze a helyszínelés után. De azt hiszem, jobb lenne, ha most Te is odamennél. Tudnom kéne, hogy eltűnt-e valamid, vagy csak a vandalizmus volt az illető célja.

Vandalizmus? – sóhajtottam nagyot és próbáltam elképzelni a lakásban uralkodó szinte állandósult kuplerájt, ahogy valaki még azt is überelni tudja. Nálam nem sok mindent dobálhatott szét, max. a matracomat hasogathatta fel, ha esetleg pénzt keresett benne. Felkaptam a dzsekimet és már indultam volna, de azért Melaniehoz fordultam.

-Peter biztosan itt marad Veled. Vagy Vargas – néztem a srácra kérdőn, aki megrántotta a vállát, de Melanie mindenkit megelőzve már az ajtónál volt.

-Nem gondolod, hogy nem megyek Veled? Ez a lakás csak az éjszakákra kell, napközben és ha meló van, ott a helyem. Most pedig határozottan úgy érzem, meló van – kacsintott, és mi pasik nem tehettünk más, egymás után kisorjáztunk a nyomában.

Bármit is vártam, a valóság többszörösen felülmúlta a képzeletemet. A lakásban mintha nem is maradt volna ép tárgy. Hívatlan látogatónk mindent lesöpört a helyéről, régi nagyképernyős tv-m elejéből az állólámpa meredezett ki. Jason és Sven keserű képpel téblábolt a romok között.

-Ez egy őrült volt. Nem is vitt el semmit. Csak tört-zúzott, de azt roppant szisztematikusan – sóhajtott Sven, miközben a biztosítási papírokat keresgélte. Benyitottam a szobámba, ahol az első, ami a szemembe ötlött, Julia vidám színekben pompázó festménye volt. Cafatokban lógott a vászon, amit valami éles szerszámmal, mint később kiderült, az egyetlen igazán éles kerámia-késünkkel hasogatott össze az elkövető. Julia szignóját kikanyarította a kép sarkából és helyette vastag alkoholos filcemmel kacskaringós mintát rajzolt a lyuk mellé. Összerezzentem, ahogy felismertem a C és M betűket. Charles Mendel. Szóval tudatni akarta, hogy ő volt! Vajon honnan tudta a címemet? És miért éppen én? A kérdéseimre hamarosan megkaptam a válaszokat.

Melanie éppen telefonált, amikor kiléptem a szobából.

-Az én lakásomban is járt. Állítólag az sem fest különbül, mint ez, de most valahogy nincs igazán lelkierőm odamenni és szemrevételezni a romokat.

-De hát honnan tudta, hova kell mennie? – tártam szét tanácstalanul a kezeimet.

-Az enyémet tudta. Már akkor tudta, amikor fellopózott a szemközti szálloda tetejére és belőtt az ablakomon. A tiedet pedig olyan gyermeteg egyszerűséggel szerezte meg, hogy még mindig sikítani tudnék. Telefonált egy nő – vagy talán ő elváltoztatott hangon – az őrsre, és Melanie Boltonnak adta ki magát. A címedet kérte, az a liba a recepción pedig simán kiadta, és csak utólag jutott eszébe, hogy a cím kiadása előtt vissza kellett volna ellenőriznie, hogy a hívás rendben van-e. Azt mondja, teljesen olyan volt a hangja, mint az enyém. És meglehetősen ideges volt, és a kórházra hivatkozva telefonált... a csaj azt hitte, minden oké. Amatőr! Nagyon sajnálom, srácok! – fordult Svenék felé, akik megértően bólogattak. –Csináljatok leltárt, hátha valamit mégis magával vitt, az később akár még le is buktathatja! Te is! – tartott fel kinyújtott karral, ahogy a nyomában én is az ajtó felé indultam. –Én Peterrel visszamegyek a lakásba. Muszáj lehiggadnom és végiggondolnom a történteket. Ha most indulatból cselekszem, akkor én fogok hibázni, pedig őt kell behúznunk a csőbe – magyarázta a döntését. Nem igazán tudtam vele egyetérteni. Pont Peter Gallagherrel tudna együtt gondolkozni? És mi van, ha éppen ő adott ki adatokat a fickónak, hogy elvégeztesse vele a piszkos munkát – lódult meg a fantáziám, amit végül inkább visszafogtam. Amúgy is idegesített a fickó felbukkanása, és ismertem magam annyira, hogy tudjam, nem vagyok egészen objektív a dolgok megítélését illetően. Talán a távolságtól lehiggadok.

Egész éjjel pakoltam a fiúkkal. Holmijuk nagy részét, jobban mondva azoknak a maradványait a fal mentén sorakozó fekete zsákok rejtették. Egyet levittem és dühösen belevágtam a legközelebbi kukába. A következő hetekben elátkoznak majd a szomszédok, mert lesz utánpótlásunk bőven. A gondolataim Melanie körül jártak. Most ott van egyedül Peterrel és ki tudja ... a faszi mindenképpen veszélyes rá. Vagy mint dühös ex, vagy mint visszakuncsorogni vágyó ex. Egyik rosszabb, mint a másik. Fel akartam hívni, de fogalmam sem volt, örülne-e neki. Nem feltételeztem Charles Mendelről, hogy technikailag képes lenne lekövetni egy mobilhívást, de azért még emiatt sem akartam reszkírozni. Ma éjjel a srácokkal maradok, aztán az őrsön úgyis találkozunk – döntöttem el, de végül másként alakult. ahogy beléptem a lakásba, Jason felnézett a csomagolásból:

-Melanie keresett. Azt mondta, ezen a számon vissza tudod hívni – tolt elém egy papírfecnit. Azonnal felvidultam. Ha ő keresett meg, akkor a dolgok mégis csak jobban állnak. Máris bepötyögtem a számokat, amik nem voltak ismerősök, sem a mobilja, sem az őrs száma nem hasonlított.

-Szia! – hallatszott a hangja, mintha valahonnan a távolból beszélne, szinte már a föld alól. Furcsa volt, de nagyon füleltem, nehogy az értetlenkedésemmel annyit érjek el, hogy megszakad a gyenge vonal. –Remélem, érted, amit mondok – folytatta erős recsegés közepette, és az volt az első gondolatom, hogy olyan a hangja, mintha mindjárt sírva fakadna. –A múltkori elmaradt vacsora helyett van kedved még ma este Marionál találkozni? – kérdezte a távolból és én már indultam is az ajtó felé.

-Persze! Húsz percen belül ott leszek – feleltem lelkesen a telefonba. Intettem a srácoknak, számmal némán Melanie nevét formáztam és már rohantam is le a lépcsőkön, mert annyi türelmem sem volt, hogy a liftre várjak.

-Várlak! – hallottam még, aztán megszakadt a vonal. Áldottam az eszem, hogy nem érdeklődtem feleslegesen, ha ilyen bizonytalan volt a vonal. Húsz perc és ott ülök mellette Mariónál – húztam vigyorra a számat, és leintettem az első taxit, amelyik felbukkant az utcasarkon.

Mario étterme a késői óra ellenére is dugig volt. Öt percet késtem, mert dugóba kerültünk, de egy pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy Melanie nem vár meg. Mégis, már harmadszor pásztáztam végig a tömeget, de sehol nem láttam a fenséges vörös hajkoronát. Még egyszer sorra vettem a magányosan ülő nőket, sőt még a párokat is, hátha Peterrel jött, de senki nem volt, aki csak egy kicsit is hasonlított volna rájuk. Ugyanakkor egy barna hajú nő kitartóan fixírozott, majd felemelte a kezét és felém intett. Körülnéztem, de az intés egyértelműen nekem szólt. Fogalmam sem volt, ki lehet, de végül úgy gondoltam, Melanie talán nála hagyott nekem üzenetet, így aztán odasasszéztam az asztalok között. Mikor megálltam mellette, a szemközti székre mutatott:

-Jó estét, Ryan! Üljön le és ne keltsen feltűnést!

A homlokomat ráncolva leroskadtam a székre. Mi a jó franc ez?

-Ki maga? – szűrtem a fogaim között, mire gúnyosan elmosolyodott.

-Azt hiszem, nem ez a legfontosabb kérdés ma este, Ryan.

-Nem emlékszem, hogy bemutattak volna egymásnak. A nevem Mr. Donovan – morogtam idegesen, miközben a lehetséges válaszokon törtem a fejem.

-Ó, milyen merev! – kortyolt egyet a poharából.

-Nem vagyok merev, csak nem arra számítottam, hogy egy idegen vár rám. Valaki mással beszéltem meg találkozót – néztem újra körül, hátha felbukkan Melanie és rajtam nevet, amiért sikerült megviccelniük.

-Biztos benne, Mr. Donovan? – nyomta meg a vezetéknevemet a nő. Most már figyelmesebben szemügyre vettem. Jellegtelen harmincas nő, olyan ruhában, ami semmit sem árul el a viselőjéről. A haja egyszerű gumival összefogva, semmi smink, a szemüvege pedig ... meg mertem volna esküdni, hogy nincs is benne dioptria, csak arra hivatott, hogy később a személyleírásban egy szemüveges nőt írjak le. Próbáltam felidézni az előbbi telefonbeszélgetést. A vonal minősége tagadhatatlanul rossz volt, de attól még megesküdtem volna, hogy Melanie van a túlsó végén. Egyszerre eszembe jutott Mel bosszankodása, amiért a recepciós tétovázás nélkül elhitte, hogy vele beszél... ugyanez a nő telefonálhatott az őrsre. Akkor pedig Charles Mendelnek társa is van – jutottam végre egy értelmes felismerésre.

-Maga Mendel barátnője? – kérdeztem, mire a nő arcán egy pillanatra őszinte ellenkezés futott át.

-Nem, nem vagyok a barátnője. De nem azért vagyunk itt, hogy a magánéletemet beszéljem meg magával.

-Nézze, engem ez tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel. De megmondhatja a barátjának, hogy felesleges volt a barátaim lakását feldúlnia. Nekik semmi közük ehhez az egészhez.

-Nem tudom, miről beszél – vonta meg a vállát a nő. –Nekem csak annyi a dolgom, hogy magát idehívjam és szóval tartsam, amíg ... – harapta el a befejezést, mire a vészjelzés tiszta erőből csengetni kezdett bennem.

-Amíg? – pattantam fel. –Hol van Mendel? Melaniera vadászik? – üvöltöttem, s már az sem érdekelt, hogy az egész étterem engem nézett. Igazából nem érdekelt a nő válasza. Kirohantam a helyiségből és sikerült leintenem egy taxit, amelyből éppen akkor szálltak ki. Bemondtam a védett ház címét és magamban imádkozni kezdtem. Előbb kell odaérnem, mint Mendelnek – csak ez járt a fejemben.

Már két sarokkal korábban kikészítettem a pénzt, és abban a pillanatban, ahogy a járda mellé siklottunk, előre dobtam az ülésre és már rohantam is. Ököllel vertem az ajtót, a szívem a torkomban dobogott, amíg arra vártam, hogy odabentről valami zajt halljak. Peter nyitott ajtót és önkéntelenül is végigfutott rajtam a gondolat, hogy vajon most kapta fel ezt a laza pólót, vagy egyébként is fel volt öltözve idáig. Melanie a laptopja fölé hajolva olvasott valamit és kérdőn nézett rám.

-Ryan! Mi a baj? Mi történt?

-Mendel egy nővel odahivatott Mario éttermébe, mintha Te hívtál volna. Kísérteties, de a nőnek tényleg teljesen olyan hangja volt, mint neked.

-És? – nézett rám Melanie, miközben a keze máris a nadrágja övéhez vándorolt, aztán innentől az események felgyorsultak. Peter előre zuhant, ahogy az ajtó kivágódott és hátba vágta. Estében elsodort engem is, de még ebben a kitekert pózban is világosan láttam, hogy Charles Mendel alakja tornyosul az ajtókeretben. Aztán dörrenést hallottam és azon sem csodálkoztam volna, ha összecsinálom magam. Biztos voltam benne, hogy Melaniet lőtték meg. De a közvetlenül mellettem földet érő test Mendelé volt. Szeme csodálkozva és élettelenül meredt rám, a homloka közepén egy lyuk sötétlett, mintha odabent maga a csillagtalan éjszaka uralkodott volna. Még vér sem szennyezte össze a lakás padlóját. Melanie alatt csikorogva csúszott hátra a szék és pisztolyát még mindig a kezében tartva fölénk hajolt. Lábával megbökdöste Mendel élettelen testét, aztán eltüntette a Glockot a látóteremből. A két kezét nyújtotta felénk, én pedig önkéntelenül is elnevettem magam, ahogy egy gyenge nő igyekszik két meglett férfit fölsegíteni. Peter morogva masszírozta a fejét, ahol az ajtó megcsapta. Ellökte Melanie segítő kezét és törökülésbe helyezkedett. Előrehajolt, hogy Mendel ruhájában kotorásszon, aztán megrázta a fejét – semmi. A rázás azonban láthatóan nem esett jól neki. Sziszegve nyomogatta a térdét, ami alighanem a második legnagyobb ütést szenvedte el, ahogy előre zuhant. Én azonban belekapaszkodtam Mel kezébe és felálltam, hogy rögtön utána az ölelésembe is vonjam. Hirtelen eszembe jutott valami.

-Mel! Az a nő az étteremben ... amikor telefonált, azt mondta, azért találkozzunk Máriónál, hogy bepótolhassuk a múltkori meghiúsult vacsorát. Ki tudott róla, milyen programunk volt aznap este? – szegeztem neki a kérdést, mire elsápadt.

-A csoportból súgott nekik valaki!

Érintés 11.

Nem törődtem vele, hogy a legelegánsabbnak nevezhető cuccom van rajtam és odakint szakad az eső. A tócsákra ügyet sem vetve rohantam. Nem így terveztem. Taxit akartam hívni és a lányért menni, de a taxikat ebben az ítéletidőben úgy látszik az utolsó szálig lefoglalták, legalábbis a környéken képtelenség volt leinteni egy üres kocsit. De már nem érdekelt, hogy elázott mosogatórongyként fogok beesni Melanie ajtaján. A korábbi balsejtelem egyre inkább eluralkodott rajtam, ezért először csak megszaporáztam a lépteimet, aztán mire a lány utcájához értem, már teljes erejéből rohantam. A kapun éppen egy idősebb nő lépett ki, magában morgolódva szídta az időjárást, kis pudlija pórázát szorongatva és az esernyőjével bajlódva. Máskor gálánsan a segítségére siettem volna, de most csak a lassan csukódó ajtót láttam és az utolsó pillanatban kaptam el. Besurrantam a résen és hálát rebegtem a várakozó liftért. Odafönt előbb mélyeket lélegeztem, majd türelmet erőltetve magamra óvatosan megkocogtattam az ajtót. Elszámoltam ötig, majd megismételtem. Aztán újra és sokkal hangosabban. Semmi mocorgás nem hallatszott bentről, ezért már teljes erőmből püföltem az ajtót. A szomszéd ajtó kinyílt és egy szemüveges fiatal férfi nézett ki rajta, jobb kezében egy méretes baseballütőt szorongatva.

-Rossz napod van pajtás? – kérdezte harciasan, mire a szemeimet forgattam az idegességtől. Más sem hiányzik, mint egy önkéntes őrangyal.

-Aggódom érte – intettem a Melanie ajtaja felé, mire a másik férfi kilépett a folyosóra.

-Itthon van. Hallottam, hogy folyik a víz. Olyan vékonyak itt a falak – fintorgott rosszallóan. –De már jó ideje elzárta. Azóta viszont felerősödött odakint a vihar és ebben az égzengésben semmit nem lehet hallani.

-Betöröm az ajtót – döntöttem el, és hátra léptem, hogy lendületet vegyek. A szomszéd idegesen rágta a szája szélét. A korábbi harciassága láthatóan bizonytalanságba csapott át. Szinte láttam, ahogy a várható javítás költségeit méri fel és indokokat gyárt hozzá, amiért neki nem róható fel a rongálás. Engem nem nagyon érdekelt, hogy ez itt előttem egy legalább ötszáz dolláros ajtó. Sokkal jobban izgatott, hogy a biztonsági rúd ne legyen ráfordítva, különben csak a lábam töröm el, de nem jutok beljebb.

Szerencsém volt, igaz, mindent beleadtam. Az első rúgásnak köszönhetően faforgácsok repkedtek szerteszét és az ajtó kitárult. Tony, a szomszéd, az ütőjét tovább markolászva lépdelt a nyomomban. Nem tudtam, hogy valami betörőtől tart-e, vagy csak engem akar fejbe nyomni, hogy Melanienál bevágódjon, ha ő felháborodna a rajtaütésen. Nem kellett sokáig keresgélnem. A legrosszabb rémálmom vált valóra, ahogy megpillantottam. Melanie a szőnyegen feküdt eszméletlenül. Istenem, add, hogy csak eszméletlen legyen! – nyögtem, fel, ahogy megláttam a válla alatt a vérfoltot, ami bőven itatta át a hosszú rojtokból álló puha szőnyeget.

-Hívd a mentőket! – ordítottam és Tony reszkető kézzel engedelmeskedett. Az ujjaimmal kitapintottam Melanie ütőerét a nyakán. Lassan pulzált. Él! Előkaptam a telefonom, és visszahívtam Vargast.

-Melt lelőtték – hadartam a telefonba. –Rátörtem az ajtót, hívtuk a mentőket. Mit csináljak? – kiabáltam kissé hisztérikusan. Vargas hangja semmivel sem volt nyugodtabb.

-Ne nyúlj semmihez! – máris ott vagyunk – dörögte a fülembe, aztán bontotta a vonalat.

Tony éppen elrakta a telefonját.

-Azt is mondtam, hogy egy rendőrt lőttek le, hátha akkor jobban sietnek – vonogatta a vállát, mint akinek azért van némi előítélete a dolgok működését illetően. De Melaniet kedvelte, úgyhogy most tényleg nem bánta volna, ha a 911 gyorsan reagál.

-Jól tetted – helyeseltem és bár Vargas azt mondta, ne nyúljak semmihez, úgy döntöttem, Melaniet nem tárgyiasíthatjuk. Ő valaki volt, nem pedig semmi, úgyhogy visszatettem az ujjam a nyakára. Langyos volt és érezhetően lüktetett az ér az ujjam alatt. Ez megnyugtatott. Éppen elég felzaklató volt a képekkel szembesülni, amik valósággal lerohanták az elmém. Ájult állapotában Melanie nem tudott védekezni, nem tudott elzárni az érzései, gondolatai elől, én pedig túlságosan kíváncsi voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy végre megtudjak róla valamit. Bármit. Valósággal összezavarodtam és rettegtem.  Azt mondják, az ember élete a halála előtti pillanatokban lepereg előtte. Akkor Melanie haldoklott, mert a képek zavaros összevisszaságban követték egymást egy kisgyerek nevetésétől, lovagló leckén át, célbalövő versenyig, kórházi intenzív osztályig. Felbukkant Peter arca, sőt az enyém is, de annak a pici gyereknek a nevetése kísérteties kísérőzeneként végig követte a képeket. Valósággal kirázott a hideg.

Megragadtam a kezét és szólongatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy mögöttem lépések dübörögnek, kiáltozás tölti be a helyiséget és Tony kétségbeesett alakját egy jóval testesebb mentős tolja félre. Aztán engem is. Szakkifejezések röpködtek, villámgyors kezek vették kezelésbe, injekciós tű köpte ki az első, levegőtől dús pöttyöt, hogy aztán visszahozza az életbe Melaniet.

Én a földön ültem dermedten, cselekvésre képtelenül és még a szemeim előtt ragadt képekkel viaskodtam. A családjáról eddig nem tudtam semmit. A nőnek, akit meghódítani igyekeztem, egész életét végig kísérték a tragédiák. Ez már önmagában is megrázó lett volna, de ezek a tragédiák kivétel nélkül erőszakos cselekmények következményei voltak. A szüleit megölték, amikor ő még fiatal lány volt, épp csak akkora, hogy a temetés után ne kerüljön nevelőszülőkhöz. Megacélozta a lelkét és talpon maradt. Az örökségéből befejezte a főiskolát, elhelyezkedett és előbb eltemette az első társát, aztán összekerült Peterrel. Melanie nem mondott el mindent a Peterrel való kapcsolatáról. A férfi megütötte és ő elhagyta. Ez volt a nehezen bevallott féligazság. A teljes igazság azonban ennél sokkal durvább volt. Peter annyira megverte, hogy elvesztette a babájukat, akivel várandós volt. Ha Peter valaha is reménykedett benne, hogy jóvá teheti a történteket, akkor ez az apró részlet világossá tette, hogy ebben az életben erre már esélye sem lehet. Így azonban felmerült egy kérdés, ami engem nem hagyott nyugodni. Peter felbukkanása Melanie közelében. A helyszínelők az ablakon körbejelölték a lyukat, amit egy golyó ütött. Az a golyó, ami a mentősök szerint Melanie vállcsontjában állt meg. Nem tudtam, hogy az illető célzott-e rosszul, vagy valami megzavarta, esetleg az eső sietett Melanie segítségére, eltérítve, ha csak egy hajszállal is a pontos céltól. De azt tudtam, hogy az épület, amelynek tetejéről a lövést leadták, az a szálloda, ahol Peter is megszállt. Vajon létezhet, hogy ilyen módon próbálja lezárni kettejük kapcsolatát? Ha Melanie nem hajlandó a békülésre, akkor inkább ne is éljen nélküle? Próbáltam felidézni a férfi arcát, keresve rajta a gyilkos indulat jeleit, de tudtam, hogy most nem lennék objektív, ezért inkább feltápászkodtam és némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy megosztom Vargasszal a gondolataimat.

*

A kórházban csak Vargasnak köszönhettem, hogy Melanie közelébe juthattam. Egyfelől megnyugtatott a figyelem, amivel a testi épségét védték. Másfelől nyugtalanított, hogy a jövőben hogy jutok a közelébe. Nem kérhetem mindig a kollégái segítségét. De most csendben várakoztam, hogy az orvos elhagyja a szobát és szabad utat adjon. Vargas bement és rövidesen fülig érő mosollyal jött kifelé. Abból jöttem rá, hogy milyen feszültség van bennem, hogy a mosolyától szinte ájulás közeli állapotba kerültem. Nincs baj!

-Bemehetek? – néztem rá, mire bólintott. Óvatosan koppintottam egyet az ajtón, és választ sem várva benyitottam. Az öröm végigsöpört rajtam. Melanie az ágyban ült feltámasztva, vállát nagy kötés fedte – már amennyire ez a túlságosan bő kórházi hálóingben kivehető volt. Göndör vörös haját csat fogta össze, és a nemrég még márvány fehérségű bőrét végre egy kis pír színezte. Összességében vadítóan nézett ki, gondoskodásra, védelemre szorulónak, olyan nőnek, akinek pont rám van szüksége. Reméltem, hogy a gondolataim nem ülnek ki az arcomra, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, nem feltétlenül venné jó néven, ha gyenge nőként tekintenék rá.

-Szia! – leheltem halkan.

-Szia! Hát, ez a vacsora nem jött össze. Nem tudom, hol foglaltál helyet, de lehet, soha többé nem veszik fel az asztalrendelésedet.

-A francba velük, nem érdekel – húztam ki mellette egy széket és leültem.

-De komolyan ... hova mentünk volna? – mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly nem az az ezer wattos, amitől még a nap is kisüt.

-Mel, hogy a fenébe tudsz erre gondolni? – fogtam meg a kezét, mire megmerevedett.

-Jobb, ha ezzel foglalkozom, mert az a másik téma ... hát, ha azon rágódom, olyan ideges leszek, hogy a doki nem fog hazaengedni.

-Haza? – kérdeztem elképedten. –Meglőttek. Megoperáltak. A golyót, amit kiszedtek a vállcsontodból, a kollégáid vizsgálják a laborban. Te pedig haza akarsz menni? Egy olyan lakásba, ahol meglőttek?

-Jól van! Elsőre is értettem, nem kell folyamatosan emlékeztetned rá! – komorodott el a tekintete.

-Tényleg kiengednek? – kérdeztem vissza még mindig hitetlenül.

-Nem tudnék tovább itt heverészni, mert akkor tényleg csak azon járna az agyam, ki tette és miért. Ha kimehetek, akkor legalább utána nézhetek néhány dolognak. Itt még az agyam sem forog – grimaszolt, ahogy tekintetét végighordozta a kissé kopott kórházi bútorokon.

-Jöhetnél hozzánk – vetettem fel hirtelen, mire meglepetten nézett rám.

-Hozzátok?

-Hát, együtt lakom a srácokkal, akikről már meséltem. Egy szoba csak, de saját fürdőszobám van. A konyhán osztozni kell, de mivel úgyis kiszolgálnálak, ez nem lehet probléma. ... Ott senki sem tudná, hogy rád találhat. Biztonságosabb, mint egy lyukas ablakú lakás – aminek ráadásul még a bejárati ajtaját is berúgtam – vallottam be halkan.

-Te találtál meg – jelentette ki igaza tudatában. –Kösz, hogy eszedbe jutott berúgni az ajtót. Azt is hihetted volna, hogy megszöktem a vacsora elől – kacsintott rám, mire elnevettem magam.

-Ez egy pillanatra sem jutott eszembe. Csak tudod, volt valami halvány rossz érzésem az estével kapcsolatban. Vargas hívott is téged, de nem ért el, és tudta, hogy találkozunk, így nekem szólt. Tényleg, mit akart mondani? – jutott eszembe a nyomozó által elhadart rossz hír. Ezt most önkéntelenül is valami próbának tekintettem. Ha Melanie beavat, az azt jelenti, hogy bízik bennem és számít a véleményemre. Ha terelni fog, netán tagadni, akkor jobb, ha megértem, hogy nem vagyok a társa, még képletesen sem.

-Charles Mendel, útban a fogda felé, megszökött.

Tehát bízik bennem – szakadt le egy kisebb szikla a lelkemről, amiért már nem titkolt előlem semmit, aztán leesett, hogy a hír miatt semmi okom örülni. –Gondolod, hogy ő volt? – kérdeztem, miközben azért ott motoszkált bennem továbbra is a Peterrel kapcsolatos gyanú.

-Valószínűleg. És van egy rossz hírem. Ha olyan eltökélt, amilyennek én gondolom, akkor se te, se a barátaid nem vagytok biztonságban, hiszen a kihallgatóban éppen eléggé megjegyezhetett magának. Ez egy őrült, aki most mindenkin bosszút akar állni, aki a tervei útjában áll.  Vargas már kiküldött néhány embert a lakásotokra. Úgyhogy azt hiszem, vissza kell utasítsam a kedves ajánlatot. Inkább én hívlak meg – húzódott mosolyra a szája. –Van egy védett lakás a kapitányság felügyelete alatt. Oda mehetünk, ha ez neked is megfelel. De megértem, ha nagyobb biztonságban érzed magad tőlem távol – nézett rám kutatóan.

-Veled megyek – jelentettem ki késlekedés nélkül. Micsoda oktondi gondolat! Tőle távol?

-Akkor küldd be a dokit! Még őt is rá kell vennem, hogy leléphessünk – dőlt hátra Melanie. Az erős lámpafényben egy halvány sebhely rajzolódott ki a halántékánál. Erről is beszélni fogunk – döntöttem el, aztán indultam, hogy segédkezzek a megszöktetésében.

*