Skót szerelem 19. (Befejező) fejezet

Anne elérzékenyülve simított végig a festményen, amely az édesanyját ábrázolta. Megrázó élmény volt találkozni a szülei közvetlen környezetével, a vér szerinti apja könyvtárszobájában ülve kezében tartani a McMillan család Sky-szigeti házának miniatűrjét. Minden kérdésére választ kapott, csak a legfontosabbra nem, de arra soha az életben nem leli meg a választ, ezzel ő maga is tisztában volt. Nevezetesen arra a kérdésre, hogy az édesanyja férje hogyan volt képes elvenni őt az anyjától és idegenek gondjaira bízni? Mindezt úgy, hogy neki azt mondta, a bébi meghalt. Miért nem adta át az édesapjának? Milyen gyűlölet képes ilyen kegyetlenségre? A szalonból ide hallatszott a vidám nevetés. Fiatal férfiak és nők, unokaöccsök és hugok, akiket csak néhány hete ismert meg, de akik ugyanúgy éreztek a történtekkel kapcsolatban, ahogyan ő maga. És akik a rég várt kedves rokonnak kijáró szeretettel vették körbe. Ha gondolt is rá korábban, hogy kéri a részét az örökségből, már rég letett róla. Anyagilag nem volt rászorulva és arról Broden és Rowena biztosították, hogy bármit magával vihet emlékként a házakból. A délelőttöt egy kellemetlen emberke társaságában töltötte, s bár jórészt a saját ügyvédje beszélt, de az nyilvánvaló volt számára, hogy ez a Gordon Ansley egy végletekig korrumpálható tisztességtelen alak. Végül aláírta a papírokat, amelyekkel követelte a részét az örökségből, semmissé téve az örökhagyó végakaratát, mely nem a tények ismeretében született. Benyújtották a DNS-vizsgálat eredményét, a feltárt bizonyítékokat, levelek másolatait, mindent, ami a régmúltban történtekre hitelt érdemlően fényt deríthetett. És rögtön az örökség újbóli felosztása után a lemondó nyilatkozatát is megfogalmazták, hogy a Cameron testvérek és a McMillan testvérek a jövőben ne kerüljenek kényelmetlen helyzetbe. Most dolgavégezetten egy pohárnyi aranyló whiskyt forgatott a kezében. Sosem szerette igazán, de a hely szelleme valósággal megkövetelte, hogy egy kortyot megengedjen magának, amellyel az apját és az anyját köszöntötte. A helyiek úgy tartják, ha éjjel nem tud elaludni, az csak azért van, mert valaki más álmában ébren van. Szép gondolatnak tűnt, kár, hogy nem tudott hinni benne. Azért nem tudott aludni már hosszú évek óta, mert a bank dolgai foglalkoztatták, a családja, aztán a gyökerei. S most, hogy szinte minden fronton megelégedésére alakultak a dolgok, még mindig álmatlanul forgott éjjelente az ágyában, mert a kérdések leghiábavalóbbika foglalkoztatta: Mi lett volna, ha ... Erre azonban – tudta jól – soha nem kaphat választ. Felhajtotta a pohara tartalmát és nehézkesen, a botjára támaszkodva felállt. Még elmegy a szigeti temetőbe, utána Sky szigetére; s ezzel le is zárul életének egy fájdalmas, de szép időszaka. Csatlakozott a fiatalokhoz, még éppen időben ahhoz, hogy tanúja legyen, ahogyan Broden Cameron megragadja a szép doktornő karját, amikor az éppen menekülőre fogta. A testvérek közül a legidősebb volt a kedvence, talán azért, mert ő emlékeztette leginkább a saját édesapjára. Nagyon remélte, hogy a szép vöröshajú lány is felismeri, hogy egy igazi felföldi férfi szerelmét tudhatja magáénak, és nem menekül el előle, mint ahogy valamikor régen az ő édesanyja, a lány nagymamája tette. Kíváncsian várta, hogy a hirtelen beállt csöndet mivel töri meg Broden.

–        Ne menekülj el! – húzta vissza Rowenát a férfi. – Nem tudom, hogy mit vettél abba a konok fejedbe, de ha már sikerült végre újra egy szobába kerülnünk, akkor most itt maradsz és a többiek füle hallatára akarom tisztázni veled, mi a bajod.

–        Broden, ez kettőnkre tartozik – csattant fel a lány.

–        Talán egyet értettem volna veled, ha a múltkor megvársz és nem rohansz el Skóciába egyetlen búcsúszó nélkül. Egy befejezetlen beszélgetést hagytál ott.

–        Nem emlékszem rá, hogy beszélgettünk volna – biggyesztett bájosan a lány, de azért belepirult, ahogy eszébe jutott, mi történt néhány órával korábban, mint ahogy ő kapkodva összepakolta a holmiját és elrohant a hugával a szállodából.

–        Nem bizony, mert kifulladásig szeretkeztünk azon az éjszakán – vágta oda a férfi kíméletlenül. Rowena bíborvörösre pirult.

–        Jézusom! Broden! Ez aligha tartozik a többiekre – suttogta megszégyenülten.

–        Mindenki tudta. Anélkül, hogy világgá kürtöltem volna. A testbeszédünk eléggé nyíltan árulkodott rólunk. Mint ahogy ugyanezt tette az öcsém a hugoddal, akit ugyanúgy minden magyarázat nélkül magaddal rángattál Északra.

Rowena neheztelően nézett a hugára, de Catriona csak megrántotta a vállát. Ő nem árulkodott senkinek, de pontosan ugyanígy érzett a dologgal kapcsolatban.

–        Jó, hát tényleg együtt töltöttük az éjszakát, de utána te alig vártad, hogy magadra hagyjalak.

Broden az öccsére nézett, aki önmagát hallotta igazolni, ezért fölényesen vigyorgott. Meg tudta volna fojtani. Hát, a nők tekervényes észjárását tényleg nem érti, és ez erősen veszélyeztette a nagytestvéri fölényét.

–        Egy frászt! – horkant fel dühösen. – Csak annyira nincs gyakorlatom az ilyesmiben, hogy a tükör előtt állva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Fel akartam ajánlani magamat, az állandó jelenlétemet. És ha ez most nem hangozna elég egyértelműen, ki akartam deríteni, milyenek nálad az esélyeim, ha úgy döntök odaát felszámolok mindent és Skóciába költözöm.

Nem lehetett nem meghallani, ahogy a társaságból többen döbbenten visszatartják a levegőt. Ennek a bejelentésnek ugyanis igenis súlya volt. A Buena Vista egy hatalmas birtok volt, rengeteg alkalmazottal. Ha Broden meghozza a döntését, az nemcsak az ő életét, de családok sokaságának az életét forgathatja fel. Rowena összerázkódott a felelősség súlya alatt. Most képtelen lett volna válaszolni, bármennyire is szerette a férfit. Ez olyan – számára legalábbis – életre szóló döntés volt, amit nem hozhatott meg ennyi ember előtt, már-már kikényszerítve. Így aztán kissé sután válaszolt, remélve, hogy Broden nem értékeli visszautasításként.

–        Értem. Akkor ezennel bocsánatot kérek, amiért félreértettem a helyzetet. Szeretném, ha a többit négyszemközt beszélnénk meg.

Broden próbált türelmesnek tűnni, tényleg nagyon próbálkozott.  De a próbálkozása kudarcra ítéltetett. Rowenát akarta, a válaszát, most azonnal. Legalább valami apró jelet, amibe belekapaszkodhat.  Elkapta Rowena kezét és a szomszéd szoba felé húzta. A lány követte, meg sem próbált vonakodni. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögöttük a hatalmas tölgyfaajtó, Broden szembe fordította magával a lányt.

–        Egy szavadba kerül és feladom Kaliforniát. A helyem melletted van, de tudnom kell, hogy Te is így gondolod-e. Nem kell azonnal összeházasodnunk, ha Neked még szoknod kell a gondolatot, de itt akarok lenni a közeledben, hogy mindennap lássalak és biztosíthassalak róla, hogy szeretlek. És én is szívesen venném, ha hasonló biztató szavakat mondanál. Már nem állhat közünk a nagyszüleink ostobasága sem; nem mintha ez bármikor is visszatarthatott volna. Szeretlek! Veled akarom leélni az életemet. Egy csomó Mirjamot nevelgetnék a birtokon, Te pedig gyógyítanád a környékbeliek állatait. Lenne elég pénzünk hozzá, hogy a másnap ne érdekeljen és csak egymásra koncentrálhassunk.

Rowena elmosolyodott, ahogy felrémlett előtte a férfi haragos arca, amikor annak idején Mirjam szerepe a balesetben szóba került. Lám, az a selymes tehénfej azért nem hagyta érintetlenül Broden bosszús szívét sem. A férfi által felvázolt jövőkép több volt, mint csodálatos. Nyugodt élet, amelyben ott rejtőztek az apró kihívások, amelyek teljessé tették. a legnagyobb kihívásról azonban még nem esett szó, ezért félénken megkérdezte

–        Gyerekeket szeretnék. És te?

–        Tőled bármennyit. Istenem! Megmutatnám nekik, micsoda tökéletes hely ez egy vásott kölyöknek, horgásznánk, túráznánk, még lovakat is tarthatnánk … - merült el a tervezgetésben azonnal a férfi.

–        És ha lányok lesznek? – vetette közbe derűsen Rowena, ahogy Broden nagyvonalúan átugrotta a gyereknevelés kezdeti nehéz éveit.

–        Miért ne horgászhatnának, túrázhatnának ők is? Ó, Rowena, annyira boldogok lehetnénk itt, mint amilyen boldogtalannak emlékszem az itt töltött évekre. Nyomtalanul kitörölhetnénk a múltat és egy sokkal boldogabb jövőt építhetnénk együtt. Ráadásul ahogy elnézem, az öcsém is itt maradna a közelünkben, hiszen a hugod alaposan elcsavarta a fejét. a többiek pedig végre úgy látogathatnának ide, hogy nem kellene a múlt árnyaira gondolniuk. Már látom magam előtt a hatalmas családi ünnepségeket minden karácsonykor, amikor itt a kandallóban lobogó tűz mellett ünnepelhetnénk és velünk lenne Anne is a családjával…

Rowena nem volt képes megakasztani a férfi lelkes monológját szavakkal, így aztán az egyetlen dolgot cselekedte, ami egészen biztosan elhallgattatta Bordent: megcsókolta. Alaposan. A csókban pedig ott volt a válasza is, de mivel férfiról volt szó, kimondta hangosan is, nehogy Broden azzal vádolhassa, kétségek között hagyta.

–        Szeretlek. És igen, hozzád akarok menni. Akarom azt a csodás közös jövőt, amiről beszéltél.

Brodennek ennyi elég is volt. Megcsókolta Rowenát, csókolta egészen kifulladásig, csókolta, amíg egy halk, kitartó kopogás vissza nem térítette őket a földre. Akkor az ajtóhoz lépett és ráfordította a kulcsot. Valaki beszélt odakint, de a szavak értelme nem jutott el hozzájuk, csak az utána felharsanó üdvrivalgás és taps. Broden biztos volt benne, hogy Edan nyugtatta meg a többieket, hogy a beszélgetésük a lehető legjobb irányba halad.

Amikor majd egy órával később előkerültek, Anne szeretettel teli mosolya söpört végig rajtuk. Az asszony jelenléte pótolta a szüleiket és összeölelkező testükkel neki üzentek, hamarosan egy esküvő helyszíne lesz az ősi családi fészek.

*** 

5 évvel később

Scott Monroe kétségbeesetten nézett a sógorára Gavin McDougalra. Képtelen volt elhinni, pedig ott állt papíron, feketén-fehéren, hogy a húga válni akar. Scott annak idején annyira akarta a sógora segítségét, hogy szinte oda sem figyelt, amikor a házassági szerződést aláírta. Most aztán már későn eszmélt rá, hogy a nagyra tartott politikus família valósággal földönfutóvá tette. Hogy a kiütés teljes legyen, éppen a reggeli újságban olvasott egy cikket a Cameron családról. A Cameron családról, amely nem volt rest felkutatni magának egy rokont, aki semmissé tette az öreg Seumas végrendeletének apróbetűs kikötését. Még hogy egy eltitkolt gyerek! Pedig hitelt érdemlően bizonyította a származását, ezzel is lehetetlenné téve, hogy ő tehesse rá a kezét a vagyon egy részére. Az a banya pedig azóta is jó kapcsolatot ápolt a testvérekkel. Főrokonként terpeszkedett az esküvői asztaloknál, előbb Broden, majd Edan Cameron esküvőjén. És természetesen a menyasszonyok nem is lehettek mások, mint a McMillan lányok. Scott keserűen állapította meg, hogy Rowena valósággal kivirult a férje mellett és a mindig sótlan kis Catriona is csinos fehérnép lett az esküvőjére. Ma reggel pedig tudatták a nagyvilággal, hogy megszületett a várva várt Cameron gyerek, akit a nagyapja emlékére Seumasnak kereszteltek, bizonyságul, hogy mindannyian megbékéltek a múlttal. A szomorúságot és sötétséget a két család életében már végképp a szeretet váltotta fel. Reszkető kézzel vette át Gavintől a tollat és annak szigorú tekintete mellett aláírta a válási papírokat. Ha optimista akar lenni, szabad lett. Véget ért a házassága, amely az első naptól kudarcra ítéltetett, s tulajdonképpen ehhez a pillanathoz tartott. Nem is bánta volna, ha ezzel egyszerre nem vált volna nincstelenné és a város politikai életében számkivetetté. A sarokban ülő – most már – volt feleségére nézett, aki dölyfösen elfordította a tekintetét. Lehajtott fejjel, legyőzötten somfordált az ajtóhoz, aztán egy mély sóhajjal kilépett. Itt az ideje, hogy csomagoljon, mert sem Invergarryban, sem Achnacarryban már nem terem számára babér. Erről pedig a helyi klánok, a Cameronok, McMillanek és McDougalok egyaránt tehettek. Az ő ősei senkik voltak, így aztán nem is csoda, ha őt sem fogadták el a helyiek. Már hiába bánta, hogy Rowenát nem vette feleségül, a lány talán már nem is emlékezett a közösen töltött idejükre. Ő csak a férjét, Brodent Cameront látta, meg a sógorait, a sok szálfa termetű Cameront... Igazságtalan az élet, lesett az ablaküvegben a tükörképére, ahol egy megtört, beesett vállú fickó nézett vele farkasszemet. A város vidám nyüzsgésével nem volt hajlandó tudomást venni a megszégyenüléséről. Mindenki már az esti ünnepségre készülődött, a Felföldi Játékok záróünnepségére, melynek megnyitó beszédét ki más is mondhatta, mint Broden Cameron, a környék legnagyobb szarvasmarha-tenyésztője.

VÉGE

Skót szerelem 18. fejezet

Broden halkan felkelt, majd egy csendes kattanással betette maga mögött a fürdőszobaajtót. Az öblítő hangját a Niagara zúgásának hallotta, de mivel ezen már nem segíthetett, letámaszkodott a mosdó szélére és saját ábrázatának szemlélésébe kezdett. Vajon látszik-e rajta, hogy az elmúlt éjjel a Bölcsek Kövének birtokába jutott? A Rowenával töltött éjszaka szavakba nem foglalható élményt jelentett. Amilyen hirtelen következett be, olyan tökéletesre sikeredett. A lány minden rezdülését követte, nem volt benne a tétovázás halvány jele sem. Még valamikor régen megfogadta, hogy soha nem fogja a hölgyismerőseivel töltött éjszakákat hasonlítgatni, de most önkéntelenül is felsejlett benne, hogy ilyet még soha az életben nem élt át. Szenvedély tombolt mindkettőjükben, ugyanakkor valami mély kapocs kötötte össze őket. Nem szégyenlősködtek, mozdulataik magától értetődőek voltak, mintha összeszokott párosként adták volna át magukat a vágy mindent elsöprő erejének. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, már nem gondolt rá, hogy Rowena talán megállásra készteti. Miért is gondolt volna? Hiszen a  lány úgy fonta körül, mint valami folyondár Achnacarry tornyát. Egyek voltak a kívánásban és a beteljesülésben. Tökéletes volt! Ez a tökéletesség pedig már-már feledtette vele, hogy az óceánon túl kötelezettségek várják. De mégis, miféle kötelezettség írhatná felül az egymásra találásukat? – kérdezte a tükörképétől. Lehunyta a szemét, ahogy a felismerés megszületett benne. Semmi sem jelenthet többet, mint Rowena oldalán leélni az életét! Ha ez csak Skócia gallér alá kúszó nedves, ködös földjén lehetséges, akkor komolyan fontolóra kell vennie, hogyan számolja fel a tengerentúli érdekeltségeit. Az örökség vérlázító kitétele már rég nem érdekelte. Talán nem is érdekelte sosem. Anne felbukkanásával pedig alighanem teljesen értelmét is vesztette. Talán sosem volt romantikus alkat, talán csak Jasmine ölte ki belőle, de most nagyon bánta, hogy nincs nála semmilyen ékszer, amellyel bizonyíthatná Rowena előtt, hogy nem csak egy éjszakát akar vele eltölteni, hanem az egész életét. De talán egyelőre elég lesz az is, ha szóban biztosítja az érzelmei erősségéről. Gyors mozdulatokkal felfrissítette magát, ujjaival végigszántott kócos haján, aztán még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, mintegy bátorítva azt az izmos fickót, hogy meg ne futamodjon az utolsó pillanatban. De amikor kilépett a fürdőszobából, csalódottan torpant meg. A lány már nem szuszogott a vékony lepedő alatt. A fehér fürdőköpeny is eltűnt a szőnyegről, s csak a kérdés maradt a nyomán: Vajon Rowenának nem ugyanazt jelentette ez az éjszaka, mint neki?

*

Rowena halkan koppintott a szemközti ajtón, miközben idegesen pislogott a háta mögé. Broden olyan sokáig időzött a fürdőszobában, ami csak egyet jelenthetett: megbánta az éjszaka szenvedélyét és most odabent tipródik, hogyan hozza ezt az ő tudomására. Már el is felejtette, milyen kínos tud lenni a másnap reggel. Igazából csak Scott mellett tapasztalta ezt meg, és abba a hitbe ringatta magát, hogy az igazi férfival ez elő sem fordulhat majd. Hát, az igazi felbukkant az életében, de a másnap reggeli zavar újra felbukkant, megkérdőjelezve a döntése helyességét. Talán mégsem Broden az? Vagy számára igen, csak a férfi számára nem Rowena McMillan? A keserűség a torkát fojtogatta, főleg ha arra gondolt, hogy odabent Catriona és Edan még az igazak álmát alusszák, vagy ne adj isten, a szerelemnek hódolnak, ő pedig itt ragadt egy szál fürdőköpenyben a folyosón. Mert hogy Brodenhez nem kéredzkedhet vissza, ez teljesen egyértelmű volt.

Broden! Már nevének puszta gondolata is bíbor színbe varázsolta az arcát, pedig még nem is gondolta végig, mi mindent engedett meg neki az éjszaka. Olyan szerelmi játszadozásokra vette rá, amelyeknek létezéséről fogalma sem volt. Scott hozzá képest egy kamasz ötlettelenségével közelített hozzá. Nem volt porcikája, amely ne zsibongott volna a férfi érintésére emlékezve, vagy éppenséggel újra megkívánva azt. De feltette magának újra a kérdést, amely attól a pillanattól kínozta, hogy a szenvedély köde szétoszlott. Hogyan tovább? Broden nem hagyja, nem hagyhatja ott a gazdaságát. Ő pedig el sem tudná képzelni az életét a tengerentúlon. Tehát? Számukra nincs boldog közös jövő. Csak ez az éjszaka adatott meg, s ennek emlékét mindig szíve mélyén fogja őrizgetni, mint annak az éjszakának a csodás emlékét, amikor egy férfi imádta őt és királynőként érezhette magát az ölelő karokban, nem pedig egy eldobható játékszernek. Azt ugyanis sosem tudná Brodenről elképzelni, hogy ugyanúgy viselkedjen vele, mint a volt vőlegénye.

Újra felemelte a kezét, hogy bezörgessen, de ebben a pillanatban feltárult az ajtó és a húga kialvatlan, mégis boldog arca jelent meg a nyílásban. Amely abban a pillanatban váltott aggodalmasra, ahogy Rowenát meglátta.

–        Mit keresel te itt? – suttogta halkan, miközben gyorsan a háta mögé pislogott. Edan még a hálószobában aludt. Férfias teste kiterülve az ágyon, s bár ő nagyon élvezte a látványt, azt azért nem szívesen osztotta volna meg a nővérével.

–        Nincs hova mennem – sóhajtott Rowena, lopva hátranézve. Bár elmenekült a másnapi első percek elől, a beszélgetés elől, de azért abban bízott Broden utána jön. De ennyi ideig mi mást csinálhatott a fürdőszobában, mint hogy arra várt, ő lépjen mindkettőjük helyett.

–        De hát ... – kezdett bele kínlódva a húga. El sem tudta képzelni, hogy a tegnap esti szenvedélyes elvonulás a nővére ilyen dicstelen hazalopakodásával érjen véget. Ez nem vallott arra a Brodenre, akit ő megismert. Nem nézte volna ki belőle, hogy az együtt töltött éjszaka után kiadja egy nő útját. De túlságosan jól ismerte a nővérét ahhoz, hogy róla aztán el tudja képzelni, képes volt összeveszni az egyetlen férfival, aki igazán illett volna hozzá. – Edan még itt van, de akkor szólok neki – motyogta tanácstalanul, mire megszólalt mögötte a férfi hangja:

–        Nem kell, már itt vagyok. Átmegyek hozzá, beszélgessetek nyugodtan – nyomott egy illedelmes puszit Catriona arcára, miközben halkan a fülébe súgta: – Ae loe ye! – Nem sokat tudott már skótul, de az ilyen nőbódító kifejezéseket azért sosem felejti el az ember. Főleg, ha életében először halálosan komolyan is gondolja. An seo! – érkezett a válasz egy pirulást követően, mire a férfi elégedetten a testvére ajtajához lépett és bekopogott. A lányok villámgyorsan csukták be mögötte az ajtót.

El sem tudta képzelni, mi a fenét csinálhatott Broden, amiért Rowena ezen a korai órán nem a kényeztetését élvezi, hanem itt toporog a folyosón, ráadásul csak a vak nem látta, hogy pillanatok választják el a teljes kiborulástól. Úgy tűnik, Broden az évek során nem sokat tanult a női lélekről, amíg szeretett gazdaságával talán túlságosan is meghitt viszonyt ápolt. Itt az ideje, hogy a legszókimondóbb testvér lévén, felnyissa a bátyó szemét és rámutasson az élet dolgainak fontosságára és adjon néhány jó tanácsot az idősebb, de nyilvánvalóan tapasztalatlanabb testvérnek.

Az ajtót úgy rántották fel, hogy önkéntelenül is hátrább lépett. Broden csalódottsága az öccse borostás ábrázata láttán tagadhatatlan volt. Annyira bízott benne, hogy Rowena tért vissza és kiderül, csak valami félreértés miatt nem találta az ágyban, ahol hagyta.

–        Mit keresel itt? – kérdezte mogorván, mire az öccse önkéntelenül is elvigyorodott.

–        Catie ugyanezt kérdezte a nővérétől és körülbelül ugyanilyen lelkesen – adott magyarázatot felfelé kunkorodó szája sarkára. Broden nem értékelte a vicces hanghordozást. Még egy reménykedő pillantást vetett a szemközti ajtóra, aztán hátralépett, hogy az öccse beléphessen.

–        Nincs neked saját szobád? – kérdezte mogorván, mire Edan most már meg sem próbálta leplezni a vigyorgását.

–        De van. Csak éppen nem vinne rá a lélek, hogy ott hajtsam álomra a fejem most, amikor a bátyám élete egyik legnagyobb hibáját készül elkövetni.

–        Hibát? Milyen hibát? – kerekedett el Broden szeme, aki egy pillanatra teljesen elvesztette a fonalat.

–        Elengeded az egyetlen nőt, akit neked teremtett az Isten – közölte kíméletlen őszinteséggel az öccse. Broden grimaszt vágott, aztán a minibár kínálatát mérte fel. Úgy döntött, az ő bajára egy két decis sör most nem lehet gyógyír, ezért inkább feltúrta a bőröndjét és elégedett sóhajtással simított végig az ismerős üvegen. A saját bora volt, az egyik legjobb, ami valaha a napsütötte lankákon termett. Benne volt minden hozzáértése és szeretete a tőkék iránt. Ez sosem csapta be, ebben sosem csalódott, és mindig megvigasztalta. Kitöltött két pohárba és az egyiket az öccse kezébe nyomta.

–        Mielőtt lehúzod, kóstolgasd és mondd meg a véleményed! – intette Edant a gazda büszke várakozásával.

Edan bólintott, aztán egy kortyot a szájába vett és megforgatta. Hagyta, hogy a nyelvét körbeölelje az aroma, orrát megtöltse az illat, szinte megrágta azt a kortyot, majd fogott egy vázát és beleköpte.

–        Tökéletes!

–        Na, akkor tartsd a poharad! – öntött egy újabb adagot a bátyja. Leültek egymás mellé a kanapéra, kortyolgatták a bort, Edan szemenként dobálta a szájába a sós mogyorót, amit a minibárban talált. Végül nem bírta tovább...

–        Mi történt köztetek? Este még úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. Annyi hónap óvatos kerülgetése után végre felismertétek azt, ami már az első pillanatban is egyértelműnek tűnt: titeket egymásnak teremtett az ég. De akkor miért kellett ott hagynom Catriona hívogató ágyát?

–        Lelépett. Amíg a fürdőszobában fogalmazgattam, mit mondjak neki, egyszerűen lelépett. Nyilvánvalóan nem ugyanazt kaptuk ettől az éjszakától, amire számítottunk.

–        Fogalmazgattad? – köhögött fel Edan, ahogy a finom nedű cigányútra szaladt ettől a képtelenségtől. – Mégis mi a fenét kellett fogalmazgatni? Nem mondtad meg neki, hogy csodálatos nő és szereted? Ennél többre aligha volt kíváncsi.

–        Na, pont ezt fogalmazgattam – vakargatta a tarkóját Broden.

–        Ezt éjszaka kellett volna elmondanod, a fülébe súgnod ezerszer – forgatta a szemét Edan. Jézusom, a bátyja még reménytelenebb, mint gondolta.

–        Jó, hát biztos mondtam. A szenvedély hevében mond az ember mindenfélét, egy okos nő nyilván a tizedét sem hiszi el. Ezért akartam reggel elmondani neki, hogy ott hagyom Kaliforniát, ha hajlandó összekötni velem az életét.

Ez már Edannak is sok volt.

–        Meg akartad kérni a kezét? – hápogott elképedten. – Csak mert lefeküdtetek, máris meg akartad kérni a kezét?

–        Nem feltétlenül azonnal. Csak tudni akartam, hogy nem egyoldalú-e a lelkesedésem. Egy ekkora döntést végül is nem hoz az ember némi biztosíték nélkül, nem? De hát nyilván nem jelentett neki semmit ez az éjszaka, ha fogta magát és lelépett. Nem elég nyilvánvaló?

–        Aha, és ezért volt ennyire kiborulva? Szerintem azzal, hogy ott tököltél a csukott ajtó mögött, ő azt hihette, hogy arra vársz, menjen vissza a szobájába.

–        De hát ezt hülyeség! – csattant fel Broden.
– Ha hülyeség is, egy nő így gondolkozik - szögezte le Edan a sokat megéltek tapasztalatával. Felpattant és néhány hosszú lépéssel az ajtóhoz sietett. Feltépte és még mielőtt Broden megakadályozhatta volna, megzörgette a lányok ajtaját. Eltökélte, hogy ezt a két szerencsétlen szerelmest egymás karjába navigálja, hogy aztán végre ő is behajózhasson szeretett kikötőjébe, Catriona karjai közé. Már harmadszor kopogott be, amikor végre rájött, hogy odabent senki nem mozdul. A folyosón feltűnt egy szobalány és egyenesen feléje tartott. Kinyitotta az ajtót és betolta a takarító felszerelését. Edan elhűlve figyelte. Keze még a levegőben volt, amikor a lány végre ránézett és megszólalt.

–        A hölgyek már kijelentkeztek.

Edan elkeseredetten káromkodott. Hogy a fenébe tudtak ilyen gyorsan lelépni? Jellemző női logika, menekülés a megoldás elől, aztán a képzelt sértettség dédelgetése. Isten az égben! Hányszor volt már ebben része? Csak remélni merte, hogy Rowena gondolatmenetét Catriona nem teszi a magáévá, mert momentán éppen elég erőt próbáló feladatnak tűnt a bátyja szerelmi életét rendbe hozni, nem akarta a sajátját is veszélybe sodorni. Mire visszament Brodenhez, már abban is biztos volt, hogy a madárkákat hol kell keresniük. A francba! Ez a Skócia újabban egyre gyakrabban nyújtja ki utánuk a karjait. Lehet, hogy rá kellene már ébredniük, ott a helyük.

Skót szerelem 17. fejezet

Broden  elgondolkodva hajtotta le a laptop tetejét. A tűzvész ügyében nyomozó Carmichel Ortega értesítette, hogy Jeremy bűnössége szinte pillanatok alatt vált már-már támadhatatlanul bizonyossá. Bizonyíték híján eddig még egy házkutatási engedélyt sem sikerült szerezniük, de most végre új fejlemény állt be az ügyben. Minő banális malőr! Adócsalás gyanúja miatt indult nyomozás a férfi ellen. Tisztára, mint Al Capone, aki szintén egy ilyen banánhéjon csúszott el – gondolta fanyarul. A házba bejutva aztán a felesége halálával kapcsolatban is váratlan bizonyítékok kerültek elő a jólfésült fickó pincéjéből. A helyiség a megszállottsága ékes bizonyítéka volt. Mint akinek szüksége van titkos élete relikviáinak már-már múzeumi szintű őrizgetésére. Nem egy csalódott szerető állt bosszút. A családja akarta magáénak Buena Vistát. Ehhez pedig a nő kellett, aki hozományként ezüsttálcán nyújtja át nekik. De ő mást választott. Egy bevándorlót, aki Jeremy szerint még jog szerint sem érdemelte ki a tekintélyes örökséget, hiszen a családja nem volt tagja a helyi bortermelő közösségnek. Csak egy örökbe fogadott fattyú volt, aki mindent megkapott, ami Jeremynek járt volna. Legalábbis beteg agyával így érezte. Ez férfiként dühítette, de ugyanakkor új ötletet szült. Magába bolondította, majd megölte az asszonyt, hogy a gyanút a férjre terelje. A tönkrement birtokra pedig fillérekért tehette volna rá a kezét. Ezért is lopta el a nő hűtlenségét bizonyító magánnyomozói fotókat, jelentéseket is. Akkor átgondoltan cselekedett, az istálló felgyújtása már csak csalódott dühe meggondolatlan tette volt. Úgy is sikerült. Az ujjlenyomatát megtalálták, ráadásul a terv kidolgozásának részleteire is rátaláltak a nyomozók, akik eredetileg csak az adópapírjait keresték. Broden előtt felsejlett a jóképű arc, amelynek gazdájára mindig is úgy gondolt, hogy sima beszédű jogász. Felfuvalkodott, gőgös figura, aki egyetlen pillantásával porba alázta őt, mint férjet és mint férfit. És aki ennek ellenére rendszeresen megjelent a házában, ivott a pezsgőjéből, ette a flancos party-falatkáit, miközben álnok pók módjára szőtte a hálót Jasmine körül. A felesége pedig elég felszínesen vágyott a férfiak csodálatára ahhoz, hogy ne vegye észre, nem neki szól a csábítás. Csak egy eszköz volt a dúsan termő tőkék megszerzésére. Egy eldobható eszköz. Broden gondolatban félredobta a levelet és vele a fájdalmas emlékeket, majd felpillantott. Gondterhelt vonásain mosoly suhant át, ahogy legkisebb öccsére nézett. Quinn idegesen igazgatta magán az elegáns szmokingot.

 – Mi van pingvin? Nem öltözted túl magad? Ez csak egy vacsora, nem az anyakirálynőhöz megyünk.

 – Utána néztem a családnak. Ahol ennyi pénz van, ott biztos kiöltöznek a vacsorához – morgott az öccse az orra alatt, miközben rosszallóan nézte Broden hétköznapi eleganciáját. A bátyja sötét szövetnadrágot, nyitott nyakú fehér inget és sötét pulóvert viselt. Amerikai létére rosszabb is lehetne, döntötte el végül magában. Vitájukat eldöntendő kíváncsian várták a többieket.

Rowena és Catriona érkeztek elsőként. Mindketten testre simuló, térdig érő selyemruhát viseltek. Catrionáé sötétkék, Rowenáé smaragdzöld színű egyszerű szabású ruha volt, s mégis, Broden azonnal alulöltözöttnek érezte magát mellettük. Csendben kiosont a nappaliból, hogy felhívja Wallace-t. Ha valakinek, akkor neki lehet olyan zakója és nyakkendője, amiben nem mutatna úgy a többiek mellett, mint valami amerikai tahó rokon. Elszokott már az angol tradicionális formai követelményektől. Ez a tanulságot akkor vonta le végképp, amikor az ikrek is megérkeztek hamisítatlan West End-i eleganciájukban, majd kisvártatva Edan is befutott öltönyben és nyakkendőben. Már-már kezdte határozottan kényelmetlenül érezni magát, amikor Wallace is megérkezett és vigyorogva nyomta a kezébe a ruhás zsákot. Hamarosan a fivére egyik legjobb öltönyében és Rowena zöld ruhájával harmonizáló nyakkendőben lépett ki a hálószobából. A többiek várakozón fordultak feléje és megkönnyebbülten könyvelték el, hogy legidősebb testvérük is megfelelően fog festeni a vacsoraasztalnál, bármilyen elegáns körülmények között is tálalják fel azt. Broden önkéntelenül is Rowena tekintetét kereste, és kissé kínosan érezte, ahogy a lány felragyó pillantásától enyhe pír kúszik frissen borotvált arcára. Ennyire nem örült elismerő női tekintetnek már kamaszkora óta, futott át az agyán.

Edan az órájára nézett:

 – Szerencsére Hamupipő is glancba vágta magát még időben, úgyhogy induljunk, különben elkésünk!

Quinn már hívott két taxit és rövidesen mindannyian ott toporogtak a Keogh-ház küszöbén.

A már ismerős komornyik nyitott ajtót. Szeme végigfutott az elegáns társaságon és halványan elmosolyodott. Lesz meglepetés! Eltűnt egy kétszárnyú ajtó mögött, kellemes baritonján bejelentette őket, majd szélesre tárta az ajtószárnyakat.

Az étkezőben hosszú, elegánsan megterített asztal egyik oldalán ülve vidám társaság szopogatta az italát. A másik oldal nyilvánvalóan őket várta. Mint valami meccs játékosai, akik a felezővonal két oldalán néznek majd farkasszemet. Az asztalfőn Anne ült csinos, dohánybarna selyemruhában. Tőle balra, a szív oldalán a fiai és feleségeik. Mindannyian könnyed, sportos eleganciával felöltözve. Mint ahogy nemrég még Broden is indulni készült. Most a fejét tudta volna a falba verni, amiért hagyta, hogy a testvérei elbizonytalanítsák. Végül is ez már a huszonegyedik század, itt már nem vesznek szmokingot egy hétköznapi vacsorához, ha mégoly kevéssé is hétköznapi az alkalom. Persze Rowena és Catriona nem lógtak ki a környezetből, de az a csapat pingvin, akik mögöttük felsorakoztak, már-már nevetségesen hatottak.

 – Csak nem halt meg valaki? – nézett fel vidám csillogással a szemében az asszony, majd meg sem várva a választ, nehézkesen felállt és egy botra támaszkodva eléjük sántikált. A komornyik aggodalmasan mozdult feléje, hogy segítségére legyen, de Anne egy alig észrevehető fejmozdulattal megállította. – Elnézést az ízetlen viccért! – mosolygott a kővé dermedt, idegesen topogó társaságra. – Csak magunk leszünk, a szűk család. Nem is gondoltam, hogy megtisztelnek egy egyszerű vacsorát ilyen csinos ruhatárral, bár igazuk lehet, az esemény fontossága talán mégis indokolná – simított végig Rowena zöld selyembe bújtatott karján. – Jöjjenek, ismerjék meg a családomat! Azt a családot, akiket kicsit sokkolt, hogy vén fejjel a gyökereimet kutatom. Olyan gyökereket, melyeknek a létezését eddig kétségbe vonták, de most megnyugodhatnak, hogy még nem vesztettem el a józan eszemet, és az a múlt, amiről beszéltem nekik, nem csak az én fejemben létezik. Azzal, hogy megismerhetik Önöket, beláthatják, hogy ez a kutatás valami remek dolgot is szülhet. Például egy csomó kedves unokatestvért. De először is, szerintem ideje lenne erről a merev, távolságtartó magázásról tegezésre váltani.

A kölcsönös bemutatkozások után ők is egy-egy pohárral a kezükben várták, hogyan alakul az este további része. Anne családja talán megnyugodott, hogy nem egy csapat haszonleső került elő a ködös múltból, talán mindig is nyitott, barátságos emberek voltak minden különösebb hátsó gondolat nélkül, de hamarosan élénk beszélgetésbe bonyolódtak. A jelenről, a közelmúltról. A rég múlt az anyjuk és két öreg ember múltja volt, amelyet tudomásul vettek, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Ennek ellenére a vacsora végeztével Broden felállt és a poharát üdvözlésre emelte.

–        Köszönjük ezt a szép estét! Őszinte örömömre – és talán a többiek nevében is mondhatom: örömünkre – szolgált megismerni a nagynénénket és kedves családját. A barátságos fogadtatást szeretnénk viszonozni egy meghívással, hogy vendégül láthassunk benneteket fent Skóciában. Szeretnénk megmutatni, hogy bármennyire is fájdalmas közös múltunknak néhány eseménye, azért nem vagyunk barbár felföldiek. Hiszen az ott fönt a Ti örökségetek is.

Anne halvány mosollyal az arcán figyelte a családját. Láthatóan jól estek nekik Broden szavai, ő maga is még néhány hete úgy gondolt a messzi északra, mint ősei földjére. Mint az örökségére, melyet ugyan nem akart feltétlenül birtokba venni, de azért elgondolkodott rajta, mit kezdjen vele. De közben megismerte ezt a csapat tehetséges fiatalt, és ez sok mindent megváltoztatott.

–        Szerintem szívesen élünk a meghívással – nézett jóváhagyásra várón a fiaira. – Én mindenképpen szeretném felkeresni az édesanyám sírját, ... és az édesapámét is – tette hozzá némi szünetet tartva. – De most elfáradtam, úgyhogy ha nem haragszotok, én visszavonulnék. Ti csak beszélgessetek, örömmel látom, hogy nem volt nehéz közös témát találnotok – nézett végig szeretettel a társaságon.

Néhány órával később Broden a szállodai szobájában kortyolgatott egy pohár testes vörösbort. A vacsorához már ivott, érezte is a hatását, de valami arra sarkallta, igyon még, hadd tompuljon el az agya, mert úgy érezte, majd szétrobban a sok gondolkodni valótól. Az öccsei hazatértek, Rowena és a húga pedig a folyosó szemközti szobájában tértek nyugovóra. Látszólag mindenki túllépett már ezen az estén, Anne családján, a múlton és jövőn. Bnenne azonban egyre hevesebben kavargott a tengernyi gondolat.  Anne nyilvánvalóan nem akarta őket kisemmizni az örökségükből, egész egyszerűen nem volt szüksége rá és nem is érzett velük szemben semmit megbosszulni valót. Ez megnyugtatta, hiszen ez nemcsak róla szólt, de a testvéreiről is, akiknek igencsak szükségük lehetett erre az anyagi biztonságra. Nem is a közelgő vendégeskedés nem hagyta nyugodni, hiszen Annet körbevinni a családi birtokon, elvinni a nagyapjuk sírjához már rég nem tűnt olyan felkavarónak, mint hónapokkal ezelőtt bejárni ezt az utat. Nem! Ő Rowena személye nem hagyta nyugodni. Az emlék, ahogy a lány nyaka körül repdestek a vöröses tincsek, ahogy a smaragdzöld ruha selymének fénye még bársonyosabbnak mutatta a bőrét, ahogy poharat emelő kezének íve ott lebegett még mindig a szeme előtt, ahogy szemének érzelemgazdag mélysége elnyelte őt, amikor elbúcsúztak az ajtó előtt. Be kellett volna hívnia őt! Ezt a gondolat dörömbölt fájó halántéka mögött. Beszélnie kellett volna neki oly sok mindenről. A hónapokig tartó hallgatásának okairól, az otthon zajló eseményekről, arról, hogy mindeközben csak egyetlen dolog izgatta igazán: hogy tudna közös jövőt találni a lánnyal, aki képletesen nemcsak a lábát, de a szívét is ápolta oly sok hónappal ezelőtt. Nem tudott szabadulni a gondoskodóan fölé hajoló női arc emlékétől. Olyan érzéseket csalt elő belőle, amely után egész életében vágyakozott. Egy nő, aki szerető, társ és anya egy személyben. Aki gyengédségével veszi körbe a sok magányos év után. Aki minden megoldásra váró probléma közepette is arra sarkallta, hogy feltúrja az otthoni könyvtárat az édesanyja kedvenc verseskötete után kutatva, hogy aztán a csomagja mélyén elhozza neki a verset, amely őt juttatta eszébe minden poros, elgyötört nap végén. Letette a poharat és feltúrta a bőröndjét, hogy a kis kötet végül magától nyíljon ki ott, ahol az elmúlt hetekben már számtalanszor szétnyitotta:

ROBERT BURNS : AZ INVERNESSI LÁNY

Az invernessi szép leány nem tudja, kedv s dal van-e még;

reggel-este sír: "Jaj nekem!" és sós könny üli a szemét:

"Drumossie lápja, s napja, te, de fájó nap voltál nekem!

Apám s három testvéremet Ott s akkor kellett vesztenem.

Véres föld a szemfödelük, sírjukon új fű, eleven:

s mellettük egy legény, milyet nem látott még egy női szem!

Jaj neked, kegyetlen nagyúr, te,véres ember a te neved:

sok szívnek fájsz, mely sose ártott se tieidnek, se neked!" (Szabó Lőrinc)

Nem volt ez szerelmes vers, még csak nem is a végtelen Felföld szépségeit idézte meg, csak egy invernessi lányhoz szólt, akihez ő maga nem mert. Mit mondhatott volna neki? Hogy akarja őt? Hogy csak azért tölti el megnyugvással az otthonról kapott rendőrségi jelentés, mert végre pontot tehetne életének egy olyan fejezetére, melyről egykor azt hitte, örökre szól, de amely egy ideje már nem jelentett semmit, csak felelősséget és semmi örömet? Minél többet gondolt Kaliforniára, annál inkább nem értette, mihez ragaszkodik ott annyira? Mit jelent számára a birtok? Felelősséget. Néha talán még örömet, mint minden dolgos ember számára, aki kétkezi munkájának gyümölcsét látja beérni, s elégedett,, hogy nem élt hiába. De kinek adja át mindezt, ha már nem lesz ereje a mindennapi harcokhoz? Egyszer régen úgy képzelte, egy dinasztia alapjait teremti meg, de csak vér és gyűlölködés szökkent szárba a tőkék árnyékában. Amerikában nem érezte az összetartozás, a család erejét, csak az embereivel, akikkel a termést óvták a természet erejével szemben. De ha csak ennyit akarna, nem lenne más, mint egy igavonó barom. Ő otthont akart, csendes beszélgetéseket, harcias veszekedéseket és édes kibékülést. Szerelmet és szeretetet. Adni és kapni. Rowenát akarta. S közben majd megőrült a kíváncsiságtól és félelemtől, hogy már megint csak ő akar valamit az élettől, vagy most végre a vén zsugori hajlandó neki is adni valamit? Sosem fogja megtudni, ha nem teszi fel a kérdést Rowenának, de mint már annyiszor, most is elszalasztotta a lehetőséget – koccolta le az ajtófélfát elkeseredetten. Ebben a pillanatban halk kopogás riasztotta meg az önmarcangolásban. Néhány hosszú lépéssel ott termett, mielőtt a váratlan látogató meggondolja magát és tovább áll. Felrántotta az ajtót, de az izgatott várakozás enyhe csalódottsággá vált, ahogy megpillantotta az öccsét.

–        Edan! Te mi a fenét keresel itt? Azt hittem, hazamentél – fordult vissza a szoba felé, tekintetével a poharát keresve.

–        Én is örülök, hogy látlak – nevette el magát az öccse, de a hangjában bujkált még valami, ami arra késztette, hogy rá figyeljen. – Broden, mondanom kell valamit! – kezdett bele a másik, mire megállt a keze a levegőben, ahogy a poharáért nyúlt.

–        Mi a baj? – fordult felé azonnal segítségre és vigasztalásra készen, mint egy jó testvér, holott néhány perce még ő maga volt, aki vigaszra vágyott.

–        Nem tudom, de nem is akarom tovább tagadni magam előtt, hogy Catrionával akarok lenni – sóhajtott az ifjabbik, mire Broden halványan elmosolyodott. Ugyanaz a cipő nyomja mindkettőjüket.

–        Szerintem a végrendelet záradéka Anne felbukkanásával még annyit sem ér, mint eddig. Nyugodtan kopogtass be hozzá és mondd meg neki, mit érzel.

–        Pont leszarom azt a hülye végrendeletet – mordult fel Edan.

–        Akkor mi a probléma? – tárta szét a karját, mire Edan az üveg után nyúlt.

–        Fogalmam sincs, ő hogyan érez. Mégis, mi a fenét tudok én nyújtani neki?

Broden megcsóválta a fejét. Aham, az a bizonyos cipő ugyanolyan helyeken szorít. Így, hogy a más problémáját kellett kezelnie, olyan világosan látta, mit és hogyan kell csinálni.

–        Kopogtass be hozzá és mondd meg neki most! Rowena szeret téged, ezt a vak is látja. Pontosan azt tudod neki nyújtani, amire vágyik: saját magadat. Minden mást az idő fog eldönteni.

–        Rowena? Én Catrionáról beszéltem – ráncolta a homlokát a testvére.

–        Én is azt mondom – köszörülte meg zavartan a torkát Broden. Rowena annyira ott lappangott a gondolatai között, hogy akaratlanul is őt emlegette.

–        Ugye jól gondolom, hogy itt most egy veretes elszólásnak lehettünk tanúi? – töltött magának Edan és szakértői mozdulatokkal lötyögtötte a rubint színű italt az öblös pohárban. Szerette addig bosszantani a bátyját, amíg az ilyen öntudatlan módon el nem szólta magát saját érzéseivel kapcsolatban. Nem először fordult elő, és igazság szerint megnyugtatóan hatott rá, hogy a Nagy Testvér is járja a maga kanosszáját, nemcsak ő.

–        Fogalmam sincs, miről beszélsz – forgatta a szemét Broden, tudva, hogy az öccse ezt a csontot ma este már nem fogja elereszteni.

–        Nem, persze hogy nem – mosolyodott el Edan. – De ha már ilyen ékesszólóan elővezetted, mit is kellene csinálnom, légy olyan jó testvér és járj elől a jó példával! Ígérem neked, ha van bátorságod megtenni, én követni foglak.

Broden lehunyta a szemét. Ez a megoldás! Ennek kell lennie! Kiitta az utolsó kortyot, aztán kevéssé sem óvatosan lecsapta a poharat az asztalra.

 – Na, akkor figyelj, öcskös! – rántotta fel az ajtót és harciasan a szemközti szobához lépett. Egy pillanatnyi tétovázás után erőteljesen megkopogtatta az ajtót. Utána óvatosan az ajtóra tapasztotta a fülét, hogy hallja, odabent támadt-e bármi mozgolódás. Rowena talán elküldi a fenébe, amiért megzavarta a pihenésüket, de már ez sem érdekelte. A következő pillanatban feltárult az ajtó és ott állt a lány kissé kócosan, ijedten, hófehér szállodai köntösbe burkolva, amelytől még sápadtabbnak tűnt a bőre. Broden egy pillanatig nézte, s amikor a lány éppen kérdésre nyitotta volna a száját, magához rántotta és megcsókolta. Nem finomkodott. Elfojtott érzései mind ott tomboltak ebben a csókban, kockáztatva, hogy egy tenyér csattan az arcán, de a két tenyér – bár megérkezett – de csak csodálkozó szeretettel tartotta őt, miközben a lány nyelve szenvedélyesen válaszolt a kihívásra. Broden nem is figyelt semmi másra, csak felnyalábolta Rowenát és bemasírozott vele a saját szobájába. Edan pedig a pillanatnyi meglepődés után ugyanilyen határozottan tartott a másik szobába. Ha szerencséje van, az ő támadását és éppen ilyen szívélyesen fogadják majd.

Skót szerelem 16. fejezet

Broden nem törődött a telefon csengésével. Ma már harmadszor hagyta figyelmen kívül a kitartóan zenélő kis dobozkát. Az sem érdekelte, ki lehet a hívó. A kapott levél most mindennél fontosabb volt. Aprólékosan olvasta el újra és újra, miután első átfutásra szinte sokkolta. Egy nagynéni, akinek népes családja van! Egy család, akik most az ő kutakodásuknak hála, jogosan nyújthatják be igényüket néhai nagyapja vagyonának egy részére. Egyúttal persze a McMillan örökség rájuk eső részére is. Az ügyvéd, akit végül Edan megbízott a szálak pontos felfejtésével, dicséretes alapossággal végezte a dolgát. A régi tragédia minden szereplőjének sorsát felkutatta, befoltozta a lyukakat, amiket sejtettek, de a valóságról mit sem tudhattak. Kíváncsi lett volna, vajon Rowena mit szól a dolgok alakulásához, mégsem emelte fel a telefont, vagy nyitotta meg a lány e-mailcímét. Túlságosan személytelennek tartotta volna még azt a valószínűen hosszas beszélgetést is, amit az időeltolódásnak köszönhetően a késői órákban folytathattak volna. Szinte hallani vélte a lány karcos, érzelmektől fűtött, rekedtes hangját, látta maga előtt a könnyektől párás zöld szemeket, melyek válaszok után kutattak. Rémisztő lehetett megtudni, hogy a hőn szeretett és tisztelt nagyapó micsoda aljas cselszövésre volt képes bosszújától eltelve. Broden biztos volt benne, hogy a saját nagyapja minderről mit sem sejtett, mert akkor egészen biztosan kitért volna rá a végrendeletében. De neki csak a vetélytárs és családja elleni bosszú volt a fontos a szeretett asszony elvesztése miatt érzett fájdalmában. Bele sem mert gondolni, mit tett volna Seumas, ha megtudja, a vérét egy McMillan megfosztotta jogos helyétől az általuk oly nagyra tartott Társaságban. Talán ha az apró gyermeket hozzá száműzi Murray, Seumas a gyermek felnevelésének szentelte volna magát, nem a vak bosszúnak. Ujját újra végigvezette a családfán: Anne Keogh férjhez ment egy londoni bankár fiához, Dylan Waltershoz. A szépreményű ifjú férj örökölte apja székét egy kicsi, de jól prosperáló bank élén, miközben a felesége szült neki három lányt, akik tucatnyi unokával ajándékozták meg. Azok az unokák ma még egyetemisták lehetnek, talán középiskolások – morfondírozott magában. Az ügyvéd ezt a részt már nem részletezte, mert a lényeget illetően nem bírt jelentőséggel az információ. Anne Keogh, azaz Mrs. Walters azonban még ma is élt a család London melletti birtokán. Mint valami anyakirálynő, férje halála után irányítása alatt tartotta a családi vállalkozást. Talán ha Murray McMillan nem követi el ellene, amit tett, akkor sem alakulhatott volna ilyen szerencsésen az élete. Broden biztos volt benne, hogy Rowena is valamiféle isteni kárpótlásként jellemezné az asszony életének alakulását. De ettől még joga volt megismerni az igazi gyökereit. Hogy rokonai élnek Skóciában, Londonban és a világ túlsó végén. Még ha egy olyan rokonságban is, amelyről az idős asszonynak valószínűleg fogalma sem lehet, s amelyet talán nem is tart felelevenítésre érdemesnek. Órák óta azon törte a fejét, mi lenne a helyes lépés ebben a helyzetben. Hagyja a múltat, hogy finom púderszerű homokjával örökre befedje a történteket, vagy tépje fel a sebeket, pontosabban sebezzen meg egy mit sem sejtő idős nőt és szeretteit. Szíve szerint az első változatot választotta volna, de eredendő igazságérzete lázadt a könnyű megoldás ellen. Éppen azért, mert az örökség rájuk eső része semmit sem változtat a család életének minőségén, nem érheti az a vád, hogy fájdalmat akarna okozni nekik. Anne és családjának a joga és felelőssége, hogy mit kezdenek az információval, amit meg akart osztani velük. Ezt azonban nem tehette meg innen a kényelmes karosszékből, miközben munkásai sürgés-forgását figyelte az újonnan épülő istállónál.

A telefon újra megszólalt és most végre hajlandó volt egy pillantást vetni a hangoskodóra. Quinn hívta. Elképzelni sem tudta, mit akarhat, ezért bizonytalanul a készülék után nyúlt. Úgy érezte, hogy a döntést sikerült meghoznia, az öccse már nem zavarhatja meg abban, hogy egy ilyen fontos kérdésben egyességre jusson önmagával.

*

A repülőgépen ülve Broden elismeréssel adózott a testvéreinek. Megkönnyítették a helyzetét azzal, hogy egyetértésre jutottak abban, hogy megkeressék-e a nagynénjüket. Edan még arról is biztosította, hogy a McMillan lányok teljes egyetértésével találkozott a döntésük. Meglepetésként érte, hogy Quinn a kezébe vette az irányítást. Ki sem nézte volna az öccséből, hogy képes átlátni és megszervezni a tennivalókat. Jegyet rendelt a bátyjának és időpontot kért Anne Keoghtól. Abban maradtak, hogy nem rohanják le mindannyian, de a közelben várakoznak, amennyiben az asszony egyáltalán meg akarná ismerni őket. Az asszony titkára különösebb kérdezősködés nélkül adott időpontot a látogatásra, és Broden őszintén aggódott, vajon hogyan fogadja majd Anne a felzaklató híreket.

A leszállás után az érkezési csarnokban az első, amit észrevett, Rowena vörös hajzuhataga volt. Nem is remélt kellemes meglepetés volt ez, amely mosolyt csalt az arcára. Talán az első mosolyt hetek óta. Az otthoni gondoktól most nemcsak fizikai távolság választotta el, de a lány látványától szinte meg is feledkezett a nagy nehezen kialkudott banki kölcsönről és a tűzoltóságtól kapott jelentéstől. A nyilvántartásban nem sikerült azonosítani a helyszínelők által rögzített ujjlenyomatot. Bárki is volt, ez volt az első bűncselekménye. Még várták az országos adatbázisból a választ, de onnan is csak akkor remélhettek sikert, ha az illető annyira fiatal volt még, hogy a nagykorúságát elérve automatikusan rögzítették az ujjlenyomatait. Ha idősebb műkedvelő, sosem fogják azonosítani. Broden most nem akart ezzel foglalkozni. Rowena itt volt, sugárzó szépségével szinte elvarázsolta, és semmi más nem számított.

 – Fáradt vagy? – kérdezte a nő anyáskodva, mert a férfi furcsán elgondolkodva nézte őt.

 – Nem. Csak azon gondolkozom, mivel érdemeltem ki ezt a meglepetést – mosolyodott el Broden, ahogy a lány arcát rózsás pír borította el.

 – Quinn nem tudott jönni és engem kért meg. Sietnünk kell, mert Anne másfél óra múlva vár minket. Annyi időnk sincs, hogy felfrissítsd magad.

 – Te nem találod furcsának, hogy minden akadékoskodás nélkül hajlandó fogadni egy csapat vadidegen embert? – kérdezte Broden. – Én egészen biztosan ahhoz kötném, hogy fogadjam őket, hogy legalább nagy vonalakban vázolják, mit akarnak tőlem. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt gondolnám, hogy tud valamit erről az egészről.

 – Honnan tudhatna? – ráncolta a homlokát a lány. Brodent hallgatva benne is felébredt a kíváncsiság. Őszintén szólva eddig a percig nem foglalkozott Anne Keogh-val, csak arra tudott gondolni, hogy a találkozó miatt viszontláthatja a férfit.

*

 – Az asszonyom várja Önöket! – intett az elegáns alkalmazott a hatalmas kétszárnyú ajtó irányába. Broden egy pillanatra elmerengett rajta, hogy a filmeken kívül látott-e valaha élő komornyikot, merthogy ez a csokornyakkendős pingvin az volt, afelől kétsége sem lehetett. Anne Keogh a háza és személyzete alapján meglehetős vagyonnal rendelkezhetett. Nem azzal a mostanában jellemző újgazdagsággal, hanem valami mélyről fakadó eleganciával, évszázadokra visszavezethető családfával és vagyonnal. Kicsit szarkasztikusan úgy fogalmazott magában: Anne csak jobban járt azzal, hogy az öreg Murray kitaszította a maga családjából. Az asszonnyal jobb nem is történhetett volna. Ez nyilván egyéni szerencséje volt, hiszen járhatott volna sokkal rosszabbul is. De már nem maradt ideje a gondolatot Rowenával megosztani, mert az ajtó kitárult és ők a háziasszony elé járulhattak. Quinn és Edan nem sok mindent talált Anne Keoghról az interneten, így aztán semmi sem készíthette fel őket arra a látványra, ami eléjük tárult. Az asszony tolószékben, oxigénmaszkban, de tökéletes sminkben és elegánsan várakozott rájuk. Sötét szemében szelíd kíváncsiság ragyogott, és Brodenben abban a pillanatban bizonyossággá vált a korábbi érzés: mindent tud.

Anne Keogh magához is ragadta azonnal a szót. Maszkját a szolgálatkész komornyik vette át, ő pedig egy bájos mozdulattal hellyel kínálta őket. Még alig ültek le, amikor megszólalt:

 – Köszönöm, hogy megkerestek. Egy hosszú időn át sok álmatlan éjszakát okozó kérdést döntöttek el ezzel.

 – Mióta tudja? – kérdezett közbe Broden. Rowena csak kapkodta köztük a tekintetét értetlenül.

 – Mindig is tudni akartam, hogyan kerültem a családomhoz. Attól a naptól kezdve, hogy a szüleim elmondták nekem, hogy örökbe fogadtak. Persze sok apró részletet elhallgattak, de a lényeg ez volt. Egy kamaszt pedig ilyenkor mindennél jobban izgatnak a lyukak a történetben. Szinte mindent sikerült összeraknom, mire a vérszerinti apám és édesanyám férje eltávoztak az élők sorából. Ha akartam volna, se tudtam volna már számon kérni rajtuk a történteket. De igazság szerint nem akartam. Mint ahogy nem akartam összezavarni az örököseiket sem a felbukkanásommal. Szerencsés voltam, mert a saját vagyonom bőségesen elég, hogy a gyermekeimre és unokáimra tekintélyes örökséget hagyhassak, nincs szükségem pereskedésre, a származásom bizonygatására, undorító újságcikkekre és a sajtó nemkívánatos tolakodására. De az nagyon érdekelne, hogy Önök hogyan jutottak az igazság birtokába és most miért kerestek meg engem?

Broden megköszörülte a torkát. Az asszony lefegyverzően őszinte volt, így aztán nem kellett finoman becsomagolnia neki sem a mondandóját. Ez tulajdonképpen eléggé felszabadító érzés volt.

 – A nagyapánk, Seumas Cameron végrendelete egy furcsa kitételt tartalmazott, melyben úgyszólván eltiltott bennünket a McMillan lányoktól. És mit tesz a sors, éppen velük sodort össze az élet. Tudomást szereztünk a Viszályról, az őseink házasságtöréséről, majd nem sokkal később találtunk egy naplót, melyet az Ön édesanyja, Rowena nagymamája írt valamikor. Abban pedig minden részletet megtaláltunk. De sokáig úgy hittük, hogy Seumas és Edme gyermeke meghalt. Murray McMillan azonban nem volt képes megválni az örökbeadást bizonyító iratoktól, így az igazságnak ez a része is feltárult előttünk. Innentől már nem volt kérdéses, hogy tovább kutakodunk, vajon él-e még a nagynénénk. Örömmel vettük hírét, hogy igen. Nem volt egyszerű a döntés, hogy megkeressük, de végül úgy éreztük, joga van tudni az igazságról. Nem sejthettük, hogy már mindent tud.

 – Drága fiam, ha megengedi, hogy így nevezzem! Ha tudná, hogy ezek az információk nekem mennyi időmbe és pénzembe kerültek, igazán büszke lehet rá, hogy ilyen könnyedén jutottak ugyanarra az eredményre. Hálás vagyok, hogy megkerestek. Hálás, mert ez a bizonyítéka annak, hogy az édesanyám egy jó ember miatt borította fel a házasságát. Őszintén sajnálom, hogy nem élhetett mellette boldogan. A férje – Isten bocsássa meg nekem az ítélkezést – nagyon gonosz ember lehetett. Azt mondja, egy napló alapján derítettek ki mindent. Láthatnám?

Broden mélyet sóhajtott. Számított erre a kérdésre, de igazság szerint félt, hogy túl nagy megrázkódtatást jelentene az asszonynak azokat a lapokat olvasnia, melyek bennük is mély nyomokat hagytak. Rowenára nézett, aki sápadtan húzta elő a naplót a táskájából.

 – Nagyon megrázó olvasni – nyújtotta a komornyik felé a naplót, aki úgy fogta azt, mintha valami időzített bomba lenne. – Olyasmiket tár fel a nagyszüleim házasságából, amit sosem hittem volna a tulajdon nagyapámról, és amiről előttem soha senki nem beszélt. Talán az édesapám sem tudott róla. Be kell vallanom, hogy amióta a napló előkerült, sok keserű pillanatot szerzett és alapjaiban rengette meg a nagyszüleim iránti érzéseimet.

 – Nekem pedig magyarázatot adott a nagyapám viselkedésére. Sosem értettem, hogy miért olyan szeretet nélküli ember. Amióta ismerem Edme McMillan utolsó évének eseményeit, már kezdem más színben látni őt, bár még ez sem ad felmentést arra az érzelemmentes viszonyra, melyet irántunk táplált – tette hozzá Broden. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Anne tekintette meg-megrebben a szavaikra és mindannyiszor nyugtalanul a napló felé villan a pillantása. – Joga van a teljes igazság megismeréséhez, de kérem, előbb mérje fel, mennyi bánatot képes még elviselni. Ha elolvassa azt a naplót, semmi sem lesz már olyan, mint régen – legalábbis ránk ilyen hatással volt.

 – Köszönöm az őszinteségüket – mosolyodott el halványan az asszony. – James egészen biztosan kitépné azokat a lapokat, amelyek túlságosan felzaklatnának – ragadta meg a komornyik kezét. Furcsa, bizalmas mozdulat volt ez. Teljességgel idegen egy alkalmazottal szemben, mégis annyira emberi. Broden abszolút el tudta képzelni, hogy ez a hajlíthatatlan idős férfi biztos támasza az asszonyának, talán a legjobb barátja is a köztük lévő társadalmi különbség ellenére is. Különben is, mi az, hogy társadalmi különbség a 21. században? Ez amolyan avítt fogalom volt, legalábbis a számára. Igaz, őt sosem érdekelte különösebben, hogy az apjuk után őket milyen előjogok illetnék meg.

 – Félek, nem maradna sok olvasni való a naplóban, ha minden felzaklató oldalt kitépne – sóhajtott arra gondolva, mennyi szenvedésről tanúskodtak a sárguló lapok. James ujjai megfeszültek a bőrborításon. Nyilvánvaló volt, a szívén viseli az asszony érzékenységét.

 – Elfáradtam – jelentette be Anne, de legyintett ahogy a komornyik feléje nyújtotta a maszkot. – Köszönöm, hogy felkerestek. A hétvégén vacsorát adok és szeretném, ha el tudnának jönni. Csak a családom lesz jelen, de ezekről a dolgokról nekik is tudniuk kell. Azt akarom, hogy megismerjék egymást. Nincs már olyan sok időm hátra, hogy halogassam a napot, amikor tiszta vizet önthetek a pohárba előttük is. Már úgyis azt hiszik, a bogaras vénasszony unalmában  félrebeszél – mormolta alig hallhatóan.

 – A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de mi mindenképpen eljövünk – nézett Broden beleegyezésért Rowenára. A lány bólintott. Látva, hogy az asszony kissé csalódott, azért még hozzátette: – De mindent el fogok követni, hogy szabaddá tehessék magukat egy vacsora erejéig.

 – Köszönöm! Ez minden, amit kérek – sóhajtott Anne, majd a kezét nyújtotta a maszkért. Nyilvánvaló utalás volt ez arra, hogy a látogatásuk végetért.

*

Anne Keogh lehunyt szemmel idézta maga elé a Találkozást. Mennyire várta és mennyire félt tőle! Túl volt hát rajta és igazi megrázkódtatásként élte meg. Van két unokahuga és öt unokaöccse. Nem mintha eddig nem vette volna körül éppen elég szerető rokon. Mégis, a szíve mélyén érzékeny húrok pendültek meg, ahogy a fess fiatalember szemébe nézett. Látott egy képet a vérszerinti apjáról és ez a fiatal férfi megszólalásig hasonló kemény szemekkel nézett vissza rá. Mégis, érezte benne a gyengédséget is, ahogy a mellette álló csinos nő keze után nyúlt, amikor annak elcsuklott a hangja. Gyönyörű fiatal nő volt és valósággal életre keltette az édesanyjáról látott képet. Túl sok volt ez ahhoz, hogy nyugodtan szundikálva tölthesse a délutánt. Mintha a szüleit látta volna életre kelni. Amikor minden adat a kezében volt, úgy gondolta, jelentkezik jogos örökségéért. Nem magának, nem is a gyermekeinek. Hála a jó Istennek és Dylan szorgos munkájának, meg talán a maga kitartásának, igazán jó módban élhetnek még a dédunokái is, ha lesznek. Még akkor is, ha mostantól hűs erdei patakként folyna ki kezeik közül a családi vagyon. De ez a veszély nem fenyegetett, úgyhogy úgy gondolta, az örökrésze a legjobb helyen egy gyermekotthon bankbetétjében lenne. Olyan gyerekek jövőjét segítve, mint amilyen ő maga is lehetett. Örök hálával tartozott a Keogh családnak, amiért rangot és vagyont kapott tőlük, de az élete most vált teljessé, hogy a gyökereivel is szembesülhetett. Pontosabban a gyökerei fiatal hajtásaival, idézte maga elé a két szimpatikus arcot. Egyszerűen csak jogosnak érezte a részesedését, a kárpótlását. Aztán közbejött a balesete, a tolószék, melyre nem volt igazán rászorulva, pusztán csak kényelmesebb volt. A büszkesége, amely romokban hevert, amikor úgy hitte, hogy az igazi szülei eldobták, mostanra megerősödött, ahogy megismerte a teljes történetet. És ez a két fiatal volt a végső bizonyság rá, hogy helye van a világban a maga szűk családján kívül is. Már pontosan tudta, mit kér majd tőlük. Skóciát akarta látni, a régi tragédia helyszíneit, s ott akarta tudni mindannyiukat maga mellett, hogy valóban megélhesse a befogadást és a maga megbocsátását.

*

Catriona a Cameron testvérek kávézójában keserűen kavargatta a finom illatával bódító sötét italt. Edan laza mozdulattal egy jókora adag whiskyt öntött a csészéjébe és most félt a forró ital zsongító hatásától. Pedig szüksége volt rá, mert Rowena volt vőlegénye fotókkal zsarolta őket. Mivel házasságról szó sem volt, egyelőre tehetetlen dühvel figyelte, hogyan alakulnak a dolgaik, de rendszeresen megjelent a házukban és olyan a lányok hetekig összeszorult gyomorral élték az életüket. Nyilvánvalóan nem tudott Annáról. Úgy látszik, Mr. Ansley végre tényleg tudta tartani a száját. Az öreg megértzette, hogy Rowena komolyan gondolta a titoktartási nyilatkozathoz fűzött fenyegetéseit. Vagy csak belátta, hogy Scottnál sokkal befolyásosabb emberek haragját vonhatja magára, ha eljárna a szája. Mindannyian felkapták a fejüket, ahogy Broden és Rowena belépett.

 – Na, milyen volt? – szakadt ki a mindannyiukat izgató kérdés Edanból.

 – Szimpatikus asszony, aki szeretne veletek is találkozni – sóhajtott Rowena. Tényleg így érezte. Egy sosem volt nagynéni, akivel még megerősíthetnék a kapcsolatukat. Ő a maga részéről nyitott volt erre az új rokoni szálra.