Pulykatojás - 1. rész

Catherine Bigelow majd száznyolcvan centis magasságával a környezetéből kimagasodva könnyűszerrel figyelemmel kísérhette a férfit, aki ezer wattos – őszintének ható - mosolyával elbűvölve a rajongóit, aláírások százait osztotta ki, mire testőreinek sűrűjében elvergődött a színház bejáratáig. Az egész nap szitáló eső sem szegte a rajongók kedvét, akik órák óta várták, hogy kedvencük felbukkanjon és megajándékozza őket utánozhatatlan mosolyával. A személyi testőre pillantása egy lélegzetvételnyi időre összekapcsolódott Catherinéval, de úgy látszik, veszélytelennek minősítették, mert a férfi tekintete tovább siklott róla és egy röntgengép alaposságával pásztázta a tömeget. Óriási volt a felhajtás, mint mindig, amikor valami reménybeli sikerfilm bemutatójának adott otthont a színház, amely itt volt a lakásától néhány lépésnyire. A rajongók és érdeklődők már a a hajnali óráktól képesek volt itt szobrozni, hogy megcsípjék a legjobb helyeket, és irigységgel vegyes vágyakozással nézték őt, amikor kulcsával benyitott a kivételezett helyen lévő épületbe. Sosem értette, hogyan lehet ennyire erős egy plátói érzelem, hiszen akire irányult, az ilyen alkalmakkor jószerivel nem is látta az előtte kavargó arcokat, nemhogy viszonozni tudta volna a felé áradó sóhajokat. Néha őhozzá is odajöttek egy-egy aláírásért, és ilyenkor talán nagyobb zavarban volt, mint az, aki megállította. El sem tudta képzelni, Alexander hogy képes örömöt színlelni, de hát nyilván ezért volt ő a színész.

A nő bájos arcán a szeplők szinte táncoltak a férfi útját szegélyező fáklyák lángjainak fényében. Pulykatojás – így csúfolták gyerekkorában, kivéve azt a srácot, aki most felnőtt férfiként legújabb filmjének, a Veszélyes vízeken-nek a bemutatójára igyekezett. Arra a bemutatóra, amire neki is volt meghívója, csak éppen semmi kedve nem volt elmenni. Még így sem, hogy az itt toporgókhoz képest kivételezett helyzetben, nemcsak a vetítésre, de az azt követő partyra is szabad belépése lehetett volna. Gondolatban bocsánatot kért a férfitól, de egymást érték mostanában az ilyen rendezvények, ahol többnyire kötelessége volt megjelenni és már halálosan elege volt a szerepből, amit valósággal rákényszerítettek. Tulajdonképpen világ életében úgy érezte, mintha az ilyen megjelenések alkalmával prostitúcióra kényszerítenék. Mindig kapott egy listát, hogy kik lesznek ott, kiket kell feltétlenül megszólítania és lehetőség szerint a társaságában fotózkodnia. Most átfutott a fején a sajnálkozó gondolat, hogy talán hiba volt éppen ezt a mai rendezvényt kihagynia.

Ha semmi másért, azért már érdemes lett volna elmennie, mert Alexander Carpenter megérdemelte volna, hogy köszönetet mondjon neki, amiért jó tíz évvel ezelőtt olyan szépet mondott neki. A fiú őszintének ható hangja azóta is a fülébe csengett, ráadásul egyelőre úgy tűnt, minden szava próféciaként teljesült. Az élete akkoriban csupa sírás volt, mindenki csúfolta langaléta termetéért, vörös hajáért és szeplőiért, leginkább persze az iskolai szépségkirálynők mindenkit kritizáló, lenéző klubja. Sosem akart volna közéjük tartozni, mégis a szurkálódásaik mérges tövisként gennyedtek a lelkében. A végzősök tiszteletére rendezett év végi iskolai bálon a ruhatárban elbújva sírta ki az éppen Norma Jamisontól elszenvedett sérelem felett érzett bánatát, amikor a fiú szó szerint belebotlott, majd aggódóan megkérdezte, mi a baj… talán bántotta valaki? Ő pedig elkeseredésében őszintén elmondta neki, miért sír. A fiú felemelte az állát és a szemébe nézve a legbársonyosabb hangon, amit az iskolában hallott, csak annyit mondott:
-Ne higgy nekik, te elképesztően gyönyörű lány vagy! Még néhány év és az irigységtől besárgulnak mindannyian.

De ő akkoriban még idétlen bakfis volt, aki azt hitte a fiú is csak csúfolódik vele, ráadásul a barátai is odasereglettek köréjük, kíváncsian lesve a beszélgetésüket. Olyan zavarban volt, legszívesebben elsüllyedt volna, ezért meglehetősen durván és igazságtalanul elhajtotta. Alexander pedig nem szívóskodott. Vállat vonva, megfejthetetlen tekintettel nézte még néhány pillanatig, végül ott hagyta. Soha többé nem látta, mert a fiú ősszel elköltözött a városból.

Néhány éve teljesen váratlanul egy magazin címlapján látta viszont, és akkor egy önkéntelen simítással köszönte meg a valaha volt barátságosságát. Ő sem gondolta volna az átlagos kinézetű fiúról, hogy egyszer majd a világ nőnemű lakosságának nagy része sóhajt fel a fényképe láttán, de el kellett ismernie, Alexandernek jót tettek a múló évek. Érett, mint a jó bor... és ami végképp szimpatikussá tette, a siker – úgy tűnt – nem szállt a fejébe. A vakító mosoly mögött ugyanaz a szerény srác bújt meg, mint aki annak idején időt szánt rá, hogy a lelke fájdalmáról beszéljen neki.
Az akkori találkozásukat követően a saját élete is váratlan fordulatot vett. Még diáklány volt, amikor egy fotós leszólította őket, amikor az édesanyjával egy karácsonyi vásárban kutattak megfelelő ajándékok után. Néhány ifjúsági magazinban megjelent fotó és pár epizódnyi gyerekszerep egy népszerű sorozatban volt a találkozás hozadéka. Norma Jamison pedig, az iskola ügyeletes szépségkirálynője, tinédzser éveinek megrontója, Alex jövendölését beteljesítve, valóban sárgult az irigységtől, amiért az ő babaarcú szépségét nem fedezte fel senki. De ezután Kate szülei ragaszkodtak hozzá, hogy egyelőre a tanulmányaira koncentráljon, úgyhogy visszautasítottak minden felkérést és magántanárt fogadtak, aki a korábbi kiesést pótoltatta vele. Az érettségi után elvégzett egy modell-tanfolyamot és az eltelt években a világot járta, hogy magazinok címlapjain pózoljon, kifutókon suhanjon végig, olyan kozmetikumoknak kölcsönözze az arcát, melyeket sosem használt, sőt egy kisebb felnőtt-szerepet is kapott egy filmben, bár erre nem szívesen emlékezett vissza. Az a szerep csak boldogtalanságot hozott neki a cseppnyi örömért cserébe. Ott ismerte meg a férjét, Adam Bigelow-t, aki ugyanolyan rohammal hódította meg, mint amilyen gyorsan le is cserélte egy szinte gyerekkorú pályatársára. Legszívesebben a nevétől is megszabadult volna, de saját családneve a Coulfield nem volt túlságosan jól hangzó név a szakmában. Olyan névre volt szüksége, amit könnyen megjegyeznek és nehezen felejtenek. A Bigelow ilyen volt, úgyhogy a válás után is megtartotta.
Még egyszer elnézett a fejek sokasága felett, pillantása megpihent a sötét hajon, ahogy a férfi egy rajongójához hajol, hogy közös képet készíthessenek róluk, aztán mélyet sóhajtva hátat fordított és hazafelé indult.
*
-Mégis mit képzelsz? – harsogott James Burns, az ügynöke hangja a telefonba, amikor óvatlanul felvette. Itthon akart maradni, csendesen elbújni egy sarokba egy jó könyvvel, néhány könnyű szendviccsel és egy pohár Martinivel, ügyet sem vetve az ablaka alatt zajló cirkuszra. Na igen, a telefont is ki kellett volna kapcsolnia – gondolta fintorogva. –Itt kellene lenned! Megmondtam neked előre, hogy erről az estéről csak akkor maradhatsz távol, ha kórházi zárójelentésed van róla, hogy meghaltál. – sziszegett a férfi indulattól fűtött hangon, nyilván visszafogva magát a körülötte kavargó társaságban.
-James! Fáradt vagyok. Két napja jöttem haza Szingapúrból. Nem akarok semmi mást, csak aludni. – sóhajtott Kate elgyötörten, de a férfit nem érdekelte a problémája.
-Catherine! Ez a bemutató olyan esemény, amivel tele lesz a sajtó, és neked létérdeked, hogy ott legyél a fotókon! Nem tudom, de nem is akarom szebben fogalmazni: Már túl öreg vagy és nem fognak fotózásokra hívni, ha nem vagy szem előtt. –nyomta meg kíméletlenül az „öreg” szót, bár tudhatta volna, hogy ezzel Kate-nek nem tud mélyre szúrni. Voltak tervei a kifutók világán túl is, még ha ezeket nem is tárgyalta meg még az ügynökével. Úgy érezte, az új életéhez Jamesnek semmi köze nem lesz, nem lehet, így aztán felesleges is lett volna megrángatni a számító bajszát.

-Köszönöm! Ezt így huszonhét évesen kifejezetten jó hallgatni! – fintorgott azért kötelességtudóan a telefonba Kate, miközben szinte biztos volt benne, mi lesz a férfi következő mondata, ezért a tekintete akaratlanul is a szekrény oldalára akasztott elegáns estélyire tévedt. Nem kellett csalódnia:
-Most azonnal összekapod magad, csodát teszel és tíz perc alatt lehengerlőre sminkeled magad, aztán kitipegsz a taxihoz, ami akkorra már várni fog és idejössz. Nem fogadok el semmiféle ellenkezést Catherine, mert ha csalódnom kell, én leveszem rólad a kezem.
A vonal megszakadt és a lány arra gondolt, talán nem is lenne baj végre összerúgni a port rabszolgahajcsár ügynökével. James kiharcolt neki minden megjelenési lehetőséget, de igazság szerint csak azért, mert pontosan tisztában volt vele, hogy ettől a saját pénztárcája is gyarapszik.

Végül Kate megadta magát a kötelességnek és a következő tíz percben a már jól begyakorolt apró trükkökkel végrehajtotta a csodát, a laza, kimenős fiatal nő helyét hamarosan átvette egy nagyvilági dáma, aki belül forrongva, de engedelmesen ült be a taxiba, hogy az a vetítést követő partyra szállítsa, ami legnagyobb sajnálatára a lakásához képest a város túlsó végén zajlott. Mégiscsak jobb lett volna részt venni a vetítésen itt szomszédban, akkor talán James is elnézte volna neki, ha az este további részét ellógja. De már kár volt ezen törnie a fejét, hátradőlt és lélekben próbált felkészülni egy újabb társasági eseményre, és … a találkozásra Alexander Carpenterrel. Talán fel sem ismeri – egyszerre sajnálta, ha így így lesz, és reménykedett benne, hogy mégsem.
*
Alexander magára erőszakolt egy újabb – az újságok által - szívdöglesztőnek titulált mosolyt, amely a fotó elkészülte után úgy olvadt le róla, mint vékony jégréteg a napfényben. Az előbb már egy pincérre is rámosolygott, amikor a háta mögött a nevén szólította, mert azt hitte, egy újabb rajongó, pedig csak a friss pezsgőből akarta megkínálni. Reflexből tudott mosolyogni, bár azon a néhány fotón, amit magánemberként készített róla valaki a családja körében, tisztán látszott az igazi és a művi mosolya közti égbekiáltó különbség. Imádta a hivatását, csak az azzal járó felhajtást volt képtelen megszokni. Néha, egy nagy pohár vörösborral a kezében, kaliforniai házának medencéje partján heverve eszébe jutott a középiskolai színjátszó szakkör. Ő maga sem gondolta volna, hogy az iskolai színpad deszkáiról ilyen magasra vezet majd az útja. Gyomorszorító volt az érzés, hogy ilyen magasról előbb-utóbb zuhannia kell, hiszen nincs az a karrier, amiben nincsenek hullámvölgyek. Ha szerencséje van, akkor lassított felvétel lesz ez a zuhanás, de hogy véget fog érni ez az „Én vagyok a világ ura” életérzés, abban biztos volt. Már a legújabb filmjében, éppen abban, amelyiknek a díszbemutatóját most ünnepelték, ott taposta a sarkát az utódja. Mire ő harminc éves lesz, az a kölyök már éppen megérik a hatalomátvételre – gondolta fanyarul, elnézve Ryan szabályos szépségű arcát, amit már a kifutók világából sokan ismertek. Ráadásul a srác nem volt tehetségtelen... és nem volt olyan válogatós sem, mint ő maga. Egyenes útja lesz a csúcsra – sóhajtott, miközben belekortyolt a kezében szorongatott pohár tartalmába.

Nem irigyelte tőle a rivaldafényt, mert éppen eléggé részesült már belőle, hogy értékelni tudja a csendes háttérbe vonulást. Nem véletlenül választott mostanában egyre inkább ismeretlen, tehetséges rendezőket és kis költségvetésű filmeket. Dolgozni szeretett, és egy új gondolattal kacérkodott, a rendezés felelősségét szerette volna kipróbálni. Korábban is, a vetítő terem sötétjében, már nem színészként, hanem egy jövőbeni rendező szemével nézte a saját filmjét. Ez volt az a szempont, amely átsegítette a kezdeti ellenkezésén, amikor legszívesebben kimenekült volna, ahogy leoltották a lámpákat. Most már szívesen maradt, még ha ez azzal is járt, hogy meglátta a kész műben az elszalasztott lehetőségeket. Ő így tanult... ha úgy tetszik, a maga kárán. Bár, ez a ma esti vetítés nagy siker volt, a kezdeti őrület óta talán nem szorongatták még ennyien elismerően a kezét, és ez volt az oka, hogy még kitartott, tette a dolgát rendületlenül a körülötte pezsgőt kortyolgató ismerős, vagy éppen névtelen tömegben.

Ahogy felemelte a fejét, tekintete megakadt egy csillogó bokaláncon egy formás bokán, aztán követte az égbe szökő lábakat, az észvesztő csípőn át egy hihetetlen mély kivágásig, mely a nő hátának aranyló bőre nagy részét közszemlére tette. A lány magas volt, de ez nem gátolta abban, hogy ne tíz centis cipősarkakkal tegye még kívánatosabbá a lábait. Alexander elég magas volt hozzá, hogy ez a tény ne hozza zavarba. Ki vagy te csinibaba? – harapta be a szája szélét a férfi a kíváncsiságtól, aztán meglátta, hogy a lány éppen Ryan Osgooddal, filmbeli partnerével beszélget. Akkor már nem is érdemes törnie magát, Ryan után nem szoktak elhullajtott csibefalatok maradni, és különben is, a kölyök annyira még nem vette át a hatalmat, hogy ő szedegesse fel a maradékát. – húzta el a száját csalódottan.
A csodanő azonban ebben a pillanatban félrefordult és tűzvörös hajának elegánsan feltűzött tincsei közül egy kiszabadult. Rutinosan igazította vissza, s közben egy pillanatra láthatóvá vált a kényszeredett mosoly, amit maszkként magára öltött. Láthatóan unta Ryant, és ezzel máris kivívta Alex szimpátiáját. Döntött és megindult feléje, hogy megmentse a lány estéjét, és a magáét. A gyenge fények között hunyorogva próbálta kiélesíteni a lány arcvonásait és talán életében először bánta, hogy valami megnevezhetetlen férfi-hiúságnak engedelmeskedve, éppen ma este nem tette be a kontaktlencséjét, divatos, elegáns szemüvege pedig ott maradt az elegáns limuzin hátsó ülésén, amivel a vetítésről idehozták. Michaelt kérte, hogy keresse meg, de a barátja valahol elakadt a kérése teljesítése közben. A középiskola után szemüveget írt fel neki a szemorvos, de a filmjeiben sosem hordta, csak a kontaktlencséket, amelyek ráadásul még a szeme színét is megváltoztatták. Az ilyen hivatalos rendezvényeket is szerepként fogta fel, de ma érzékeny volt a szeme és nem akarta a kontaktlencsével még jobban irritálni. Amikor a lány egy bocsánatkérő kis grimasszal odébblépett Ryantől, alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy el ne kapja a karját, hogy megállásra kényszerítse, mielőtt eltűnik előle a tömegben. Ryan megtette, és egy végtelenül hideg pillantást kapott cserébe. Alexander elégedetten mosolyodott el. Okos lány! Nem dőlt be a szépfiú külsejének, talán mégis érdemes próbálkoznia. Hihetetlenül bosszantotta, hogy a film fő szponzorát éppen most kormányozták oda hozzá megtorpanásra kényszerítve, és a következő percekben gazdasági elemzést kellett hallgasson a forgatási költségekkel kapcsolatban. Próbált érdeklődő képet vágni, de a szeme résnyire húzódva fókuszált az egyre távolodó karcsú alakra, és magában a mondatot fogalmazta, hogyan szabaduljon meg a kelletlen beszélgetésből.
*
Catherine már megbánta, hogy engedelmeskedett ügynöke felszólításának. Tisztában volt vonzó külsejével, bár tiniként utálta, sőt, a fél karját odaadta volna érte, hogy a millió szeplő helyett, mely szinte minden porcikáját beborította, hibátlan, napbarnított bőrrel ajándékozta volna meg a Jóisten. Mostanra szégyenlős büszkeséggel viselte, csak mert egy hosszúhajú kölyök valaha áhítattal simított végig a nyakán és a kulcscsontján, miközben azt hebegte, hogy még életében nem látott ilyen varázslatost. Aztán a srácot elrángatták a barátai, de a borzongató hang és az érintés néha még ma is kísértette az álmait. Főleg, amióta azt a kamaszt az eltelt években a világ egyik legvonzóbb pasijának választották. Ma este pedig az ő tiszteletére rendezték ezt a partyt, legújabb filmjének bemutatóját ünneplendő. Ő maga pedig tisztában volt vele, hogy azért kapott meghívót, mert ha nem is nyíltan, de konzumnőként tekintenek rá sokan, aki azért van ott egy-egy ilyen rendezvényen, hogy az unatkozó férfiak is vonzó időtöltésnek lássák a programot. Most kétszeresen is rettegett megjelenni, mert nem tudta, Alexander vajon felismerné-e? Belehalt volna, ha ő is, mint az itt jelenlévők többsége, csak egy darab húsként tekintene rá, akinek az arca, sőt testének minden porcikája eladásra vár.

James türelmetlenül jelzett neki, hogy ne húzza az időt, menjen már oda az este ünnepeltjéhez, így aztán vett egy mély levegőt és egy arra haladó pincér tálcájára visszatette a még érintetlen poharát. Ha már meg kell alázkodnia, a férfi legalább ne higgye piás party-macának. Még néhány lélegzetvételnyi ideje volt, amíg odaért Alexander széles háta mögé, és elég volt rápillantania a férfi nyugtalanul motozó kezére a mellette álló hatalmas cserép élén, hogy tudja, váratlan felbukkanásával a megváltást hozhatja el Alexandernek egy kellemetlen beszélgetésből, még mielőtt idegességében körmeivel marja ki a víztartó golyókat szerencsétlen pálma tövéről. Könnyedén megérintette a tökéletes szabású zakó vállát, aztán egy utolsó mély levegővétellel várta, hogy a férfi felé forduljon.
Alexander hálás volt, bárki is álljon a háta mögött, mert Normann Baileynél unalmasabb és megjátszósabb fickóval életében nem találkozott. Tíz perce be nem állt a szája és mostanra bárki azt hihette volna, befolyásos és hozzáértő filmkészítő; pedig az egyetlen dolog, amihez értett, hogy hamis mosolyával és homályos ígéreteivel pénzt csikarjon ki hezitáló pénzemberekből. Ez sem volt kevés, de ahhoz mégis, hogy az estét az ő társaságában töltse olyan feladványok megfejtésével, melyek egyáltalán nem őrá tartoztak. Ráadásul a vörös hajú szépség is eltűnt a látószögéből.
-Elnézést! – biccentett a férfinak, akinek tágra nyíló szeme látatlanba is kellemesebb társaságot ígért, mert James híres volt róla, hogy sorra megkörnyékezte a filmjeiben szereplő mutatós színésznőket. Alex biztos volt benne, ha nem is közülük valaki, de mindenképpen egy csinos nő áll a háta mögött. Megfordult, arcán barátságosan érdeklődő tekintettel, aztán a mosolya valósággal megbicsaklott, ahogy az ismerős arcba nézett.

-Catherine Coulfield! – mondta ki önkéntelenül a nevet, ami sok-sok évvel ezelőtt beleégett az emlékezetébe. Fel nem foghatta, miért nem ismerte fel távolról, mert bár egy végtelenül elegáns fiatal nő állt előtte, mégis minden ízében az a régi kislány volt, aki a szemfestékét elmaszatolva bőgött a ruhatárban valamikor régen, egy valószínűtlenül távoli világban. Bocsánatot sem kérve Normann-tól, teljesen a lány felé fordult, nyilvánvalóvá téve, hogy az a minimális érdeklődése is, amit eddig a percig imitált, köddé vált a férfival szemben. Őszintén nem érdekelte, hogy Normann hogyan reagál majd, csak abban reménykedett, hogy nem akar csatlakozni hozzájuk. Szerencséje volt. A pénzembernek a közelgő pincérlány formás bokái máris magukra vonták a figyelmét, kapatos állapotában is reálisan felmérve, hogy a kis vöröske úgyis Alexandert választaná kettejük közül.
-Bigelow – javította ki automatikusan Kate a férfit, mire Alex arcán halvány csalódottság suhant át. Férjhez ment. Akkor tabu, mert gyereklányokkal és férjezett nőkkel sosem kezdett. Nem is annyira a lelkiismerete miatt, egyszerűen nem volt az a típus, aki olyasmire hajt, ami nem lehet az övé.
-Neked sem kell bemutatkoznod. Még emlékszem rád az iskolából. – mosolygott rá a lány végtelenül kedvesen, de volt valami a szája sarkában, amitől Alexander csalhatatlanul biztos volt benne, hogy műmosoly.

-Végtelenül szégyellem magam – vallotta be Alex egy kínos grimaszt követően. –Az előbb már felfigyeltem rád, ahogy Ryannel beszélgettél, de abból a távolságból nem ismertelek meg. Mégsem kéne annyira hiúnak lennem, hogy letegyem a szemüvegem – próbált viccelődve kifogást keresni a vaksiságára. -De így, kézzelfogható közelségben... ugyanaz a varázslatos bőr... azóta sem láttam ilyet. – bókolt. -Örülök, hogy a pályatársaidhoz hasonlóan te nem világosíttattad ki.
-Azzal, azt hiszem, keresztet is vethettem volna a karrieremre – nevette el magát kényszeredetten Kate. –Az ügynököm szerint ez a fő vonzerőm... és persze a vörös hajam, ami egyelőre még az eredeti szín. – túrt bele kissé nemtörődöm módon a vállára boruló vörös zuhatagba, amit alig pár perce szabadított ki a csatok fogságából, ha már úgyis állandóan önálló életre keltek.
-Az ügynököd okos ember lehet. Netán ő a férjed? – tapogatózott óvatosan a férfi.
-James Burns az ügynököm. Ha jól tudom, színészekkel is dolgozik... A férjemet Adam-nak hívták. Ő színész ... volt. – pontosította az információt. Alexander azonban nem a múlt időre, hanem a személyre kapta fel a fejét.

-Adam Bigelow, az az Adam Bigelow? De hiszen ő ... majdnem az apád lehetne. – rázkódott össze önkéntelenül és kissé elképedve. –Bocsáss meg, bunkóság volt részemről ezt szóba hozni! Nyilván voltak olyan tulajdonságai, amik miatt igent mondtál neki. Hol ismertétek meg egymást? Adam nagyon ritkán megy el a filmek bemutatóját követő partykra. – próbált még mindig a magyarázat után kutatni a férfi.
-Szerepeltem a filmjében. – vonta meg a vállát a lány, szinte szégyenkezve, amiért ilyen sablonos a történet. –Csak egy aprócska, jelentéktelen szerep volt, de a partnere voltam, és hát ... ha ismered, neked is el kell ismerned, nagyon lehengerlő tud lenni. Úgy kezelt, mint egy hercegnőt, nem pedig egy kellemetlen púpot a hátán, aki csak hátráltatja a művészi önkifejezésben, és azt hiszem, akkoriban ennyi elég is volt, hogy meggondolatlanul igent mondjak neki. Persze, elég hamar kiderült, hogy rajtam kívül még sokakkal ugyanilyen „barátságos”. Úgyhogy alig száradt meg a festék a házassági papírokon, de már a válásira is ráütötték a pecsétet. A nevét azonban megtartottam, mert jobban hangzik a szakmában, mint a Coulfield.

-Adam Bigelow – motyogta Alexander elgondolkozva. A következő filmjében együtt játszik majd vele. Furcsa játékot űz velük a sors. A fickó jó színész volt, jó kolléga, de más korosztály, a nőügyeivel pedig sosem foglalkozott. Kérdés, hogy a most hallottak fényében mennyire tud majd ellenállni a kísértésnek, hogy néhány sör mellett többet tudjon meg a Kate-tel kötött házasságáról a forgatás szüneteiben.
-Probléma? – ráncolta értetlenül a homlokát a lány, amiért Alex ennyire elmerült ebben a számára teljesen lényegtelen információban.
-Ja, dehogy, nem, csak ... sosem gondoltam, hogy nős. – rántotta meg a vállát a férfi, aztán a közeledő pincér tálcáját fixírozva, kérdőn fordult a lányhoz. –Egy pezsgőt?