Pulykatojás - 30. rész

-Szia! – suttogta Kate, miközben megbűvölten nézte vele szemben a férfit, aki hetek óta minden gondolatát kitöltötte, és akitől megpróbált elszakadni, de a szíve mélyén sosem akart. Lélekben felkészült rá, hogy Alex majd vehemensen próbálja megtudni tőle, mit keres itt, szemrehányást tesz neki, és most ezzel szemben olyan természetességgel kívánt neki jó reggelt, mintha mindennapos jelenet lenne, hogy idekint ébrednek együtt a teraszon. A hangja sokkal inkább az együtt töltött szenvedélyes éjszakákat idézte, nem a veszekedés írmagja bujkált a mélyén. –Meg se lepődsz, hogy itt találsz? – kérdezte meglepetten. Nem akart felesleges köröket futni  és húzni az időt azzal, hogy megkérdezi, hol járt a férfi, ma volt-e a bemutató és egyáltalán... hogy érzi magát mostanában. Ha csak fele annyira rosszul, mint ő maga, akkor betege volt ő is az eltelt heteknek. 

-Csak azon lepődtem meg, hogy ilyen sokáig tartott, mire rájöttél, hogy itt a helyed. – mondta halkan a férfi. Nem akart túlságosan szenvedélyesnek tűnni, sem szemrehányónak, de még csak reménykedőnek sem. Hogy Kate-et itt találta, jó jelnek vélte, de nem  akart előre inni a medve bőrére. A gyomra azonban olyan izgatottan remegett, hogy már-már attól tartott, a partyn fogyasztott apró falatok és a két pohár pezsgő hamarosan visszaköszönnek, ha nem képes uralkodni az idegességén.

-Ha beszéltünk, utána nem biztos, hogy ugyanígy vélekedsz majd. – sóhajtott Kate és a hajába túrt. Alexander szeme nyugodtan követte a mozdulatát, bár férfi énje nem maradt közömbös a látvány iránt, ahogy a puha póló alatt lágyan megrezdültek a lány mellei. De régen volt, hogy az arcát közéjük fúrhatta! Erővel szakította el tekintetét a csábító látványról.

-Ezt had döntsem el én! Ezek szerint eldöntötted, hogy engem is beavatsz a döntésed hátterébe. – kijelentette, nem kérdezte, de ehhez nem kellettek különösebb látnoki képességek, hiszen a lány puszta jelenléte ezt kellett, hogy jelentse.

-Azt hiszem, jobb, ha belevágok, mielőtt elillan a bátorságom végigcsinálni. – sóhajtott Kate és az ujjait tördelve szeme a folyó felé vándorolt, mintha a lustán hömpölygő víztömeg adhatna tanácsot, hogy tudja a legkíméletesebben előadni a mondandóját. Bár, amit mondani akart, azon képtelenség volt finomítani. Nem is lett volna értelme, mert az csak felesleges reménykedésre adott volna okot. Dr. Morgan elég világos volt, hogy ő maga is megértse, nincs miben reménykedni.

-Hallgatlak! – ült fel Alex, és egy pillanatra elterelte a lány figyelmét, ahogy mezítelen lábujjait letette a terasz kövére. A takarót az ölébe húzta és önkéntelenül is gyűrögetni kezdte, mintegy feszültség-levezetésként. Nem akart semmi mást mondani, vagy inkább nem mert, nehogy megakassza Kate vallomását, ha már végre vette a bátorságot, hogy eljöjjön és belevágjon.

-Nem lehet gyerekem! – nézett Alex szemébe a kijelentés keménységét hűen tükröző szemekkel a lány. Egy kívülálló számára talán túlságos lélektelen bejelentésnek tűnhetett, de tudta, hogy Alex ismeri már őt annyira, hogy tudja, a puszta tények kiejtése mögött óriási fájdalom bújik meg. 

Alexben bent rekedt a levegő. Észre sem vette, hogy ujjai görcsösen markoltak bele a puha takaróba, mintha az fogódzót nyújthatna egy ilyen csapás hallatán.  Hát, nem erre számított. Éppenséggel az ellenkezőjét várta, és szinte már fogalmazta is magában a megnyugtató mondatokat, amikkel meggyőzheti Kate-et, hogy mennyire félreismerte őt, ha attól tartott, nem vállalná a felelősséget. Hát, nem kell vállalnia! A dolog szépséghibája csak az volt, hogy semmire sem vágyott volna jobban. Mély levegőt vett, és csak remélni merte, hogy a válaszában nem ejt ki egyetlen olyan szót sem a száján, amelyből Kate azt érezné, hogy emiatt a tény miatt megváltoztak az iránta érzett érzelmei.

-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a hír nem rázott meg, de egyvalamit meg kell értened. Ez az irántad érzett érzelmeimen semmit sem változtat.

-Alex! – vágott közbe a lány. –Hallottad mit mondtam?

-Hallottam. És csak hogy világos legyen számomra... nem biztos, hogy teherbe tudsz esni, vagy biztos, hogy nem tudsz teherbe esni?

-Nem lehet gyerekem! – ismételte meg már-már hisztérikusan a lány. Három kristálytisztán kiejtett szó. Mit nem lehet ezen érteni?

-Nyugi! – emelte fel a kezét Alex. Semmi jó nem származna abból, ha Kate felhúzná magát és azt hinné, hogy elbagatellizálja a bejelentését. Hirtelen zavarni kezdte a köztük lévő távolság. Úgy érezte, sokkal támogatóbb tudna lenni, ha Kate ott lenne mellette és nem választaná el őket a garnitúra alacsony asztalkája. Biztos volt benne, hogy a fizikai közelség, a karja, ahogy magához öleli ezt a fájdalomtól gyötört lányt, többet mondana el, mint amennyire pillanatnyilag képes volt. De itt állt alsónadrágban és ez nem az a pillanat volt, amikor hiányos ruhában bújnak össze az emberek. Maga köré tekerte a takarót és átült Kate mellé. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány tényleg csak azért csusszant odébb, hogy helyet csináljon neki, de közben felsőteste felé dőlt, mint aki igenis igényli a támogatását és ölelését. Jól esett neki ez a bizalom, amire már nem is számított tőle. Nem is tétovázott tovább, magához húzta a lányt és a vörös tincsekbe suttogva beszélni kezdett.

-Valamit el kell mondjak neked. ...Én elsősorban téged akarlak visszakapni. És igen... terveztem családot is. Idővel. És bár te azt állítod, nem lehet gyereked, de attól nekünk még lehet gyerekünk. Amikor majd úgy érezzük, hogy itt az ideje, és attól lenne teljes az életünk. Manapság már annyi módja van. – nézett el a lány feje felett. Soha nem gondolt rá, hogy egy idegen gyereket vegyen magához. Nem volt ennyire önfeláldozó típus, hogy pusztán azért, mert anyagilag megengedheti magának, valóságos nemzetközi kis kolóniát gyűjtsön maga köré, mint Bradék. Visszariasztották a kulturális különbségek, a csak idővel kiütköző genetikai örökségek. Ha gyerekre gondolt, mindig a saját vérszerinti utódjára gondolt. Tulajdonképpen még ez sem kizárt, olvasott is erről valamit még régebben. Úgy látszik, vannak karmikus dolgok, mint például amikor neki éppen azon a cikken akadt meg a szeme; és most lám, időszerűvé is vált. ...-De az az igazság, hogy egyelőre teljesen önző módon csak magamnak akarlak. – nyomott egy csókot a lány illatos fürtjeire. Lehunyta a szemét, ahogy a lány karjai körülölelték, vigaszt és erőt várva tőle. Képesnek érezte magát arra, hogy mind a kettőt megadja neki. 

-De mindig családról beszéltél az utóbbi időben. – motyogta Kate.

-Mi ketten is lehetünk egy család. – szorította magához Alex a törékeny testet. Mennyire lefogyott! – állapította meg kissé elkalandozva.  –Esetleg szerzünk még egy-két kutyát. – kuncogott vidáman.

-Ez nem vicc! – merevedett meg a karjában a lány.

-Nem bizony! – riposztozott azonnal a férfi. –Mint ahogy az sem volt az, hogy megjárattad velem a poklot. Csak azért nem foglalkoztat a bosszú gondolata, mert látom rajtad, hogy te is megszenvedted.

-Alex! Tudom, hogy ez az egész neked mást jelent, de meg kell értened, nem hiszem, hogy jó képet tudok majd vágni a gyerekedhez. – szipogott Kate.

-A micsodámhoz? – tolta el magától értetlenül a férfi.

-Láttam, hogy Isabelle terhes, és ...

-Igen, az, de nem az én gyerekemmel! – tört ki szenvedélyesen a férfi. Éppen elég sokkoló volt Kate bejelentése, nem hiányzott most neki, hogy ráadásnak még téves következtetéseket is vonjon le holmi paparazzi fotókból.

-Ha a tied lenne, újra összejöttél volna vele? – kérdezte Kate olyan halkan, hogy Alex először nem is volt biztos benne, hogy jól hallotta a kérdést.

-Nem! – vágta rá határozottan. –Legfeljebb részt akartam volna vállalni a nevelésében, de a kérdés okafogyott, mivel tényleg nem az enyém. Amikor szakítottunk, egy fiatal kolléga vigasztalta, és egyikük sem gondolt a védekezésre. Ezért tűnhet úgy, hogy még akkor esett teherbe, amikor együtt voltunk. De az az igazság, hogy  mi az utolsó időkben már nem nagyon voltunk együtt...  és egyébként is mindig védekeztünk. Isabelle-nek fontos volt a színpad, én pedig még nem voltam felkészülve az apaságra.  Igazából akkoriban úgy viselkedtem, mint egy hormonoktól hajtott kamasz, ha jól emlékszel. Illetve, inkább ne emlékezz arra az időszakra! Én is szeretném feledni. – sóhajtott drámaian a férfi, miközben újra szorosan magához vonta a lányt, és Kate hálásan kapaszkodott ebbe a kissé erőltetett viccelődésbe, és a férfi karjaiba. Túl volt a nagy bejelentésen, és nem történt semmiféle tragédia. De még mindig nem tudott megnyugodni. Most még könnyű Alexnek engedékenynek lennie. De mi lesz öt év múlva? Tíz év múlva? Amikor a barátai, a kollégái mind gyerekesek lesznek, ők pedig ott lesznek egymásnak terméketlenül. De halálra ítélhet egy kapcsolatot a bizonytalan jövőért? Hiszen akár holnap egy kocsi elé léphet, senki nem garantálja, hogy lesz még ideje évek, évtizedek múlva siránkozni ezen a dolgon. Meg kell ragadnia a pillanatot és élni a szerelemmel, amit Alex kínál neki.

-Miért jöttél el? – kérdezte halkan Alex.

-Nem nyilvánvaló? – csodálkozott Kate. Már mindent elmondott, mire kíváncsi még a férfi?

-Nem igazán – vont vállat Alex. –Csak a hírt akartad megosztani velem, vagy beláttad, hogy ennek az egész rémálomnak nem kellett volna így lennie? Én azt hittem, nincsenek titkaink egymás előtt. Amikor ezt az egészet megtudtad, elsőként hozzám kellett volna futnod. Összetartoztunk.

-Attól féltem, elveszítelek. – szipogott Kate.

-Így nem ez történt? – sóhajtott a férfi. –Én vadabbnál vadabb teóriákba lovaltam bele magam, aztán ráadásul jött Michael és olyat mondott, amitől megértettem, hogy te egyáltalán nem bízol bennem. Ő azt hitte, hogy terhes vagy, mert Bea látott rólad egy fotót, ahol arról a klinikáról jössz éppen kifelé, ahova ő is jár. Én meg azt hittem... vagy nem akarod a gyerekemet, vagy félsz elmondani, mert attól tartasz, hogy én nem akarnám. ... Hogy rövid legyek... a butaságod és makacsságod miatt mindketten megjártuk a poklot. Büntetést érdemelnél, de igazság szerint szeretni szeretnélek, amíg olyan fáradtak nem leszünk, hogy már a nevünket sem bírjuk kimondani. – indultak meg a karjai a lány testén, és az eddigi óvó ölelésből hirtelen érzéki kalandozás lett.

-És mi lesz ezzel az egésszel? – nyelt nagyot Kate.

-Mi lenne? Innentől bárhol, bármikor elkaphatlak, nem tart vissza az sem, hogy nem készültünk fel a védekezésre. Felfoghatjuk úgy is, hogy roppant praktikus ez a ... helyzet. – fejezte be diplomatikusan. Még véletlenül sem ejtette volna ki a száján, hogy ezen a hiányosságon. Kate-nek sosem szabad úgy éreznie, hogy ettől kevesebb lett nőként. És hogy a szavainak nyomatékot adjon, lassan a lány szájára hajolt, melyen még érezte az előbbi percek sós könnyeinek ízét, és gyengéd alapossággal megcsókolta. Lágyan harapdálta, nyelvével szétfeszítette a fogsorát, ölelkezett a nyelvével és a karjaival, míg bocsánatkérően Kate fülébe suttogott.

-Nem akarom, hogy úgy tűnjön, lerohanlak, de az az igazság, hogy rengeteg időt vesztegettünk el, és nálam jóval okosabbak azt állítják, hogy mindenféle lelki bajra a szerelem a legjobb orvosság. Úgyhogy hagyd, hogy dr. Carpenter meggyógyítson! – minden szavát egy-egy újabb forró nyalintás kísérte, míg Kate úgy nem érezte, ha akarna sem tudna már ellenállni.

-Megláthatnak. – suttogta elveszetten, a férfi már-már hipnotikusnak ható szavainak súlya alatt meghajolva.

-Nem hiszem. Majd betakarlak. – vonta a takarója rejtekébe a lányt Alex, aztán leroskadtak a nyugágyra és nem is keltek fel onnan, amíg az ég alján vöröslően útjára nem indult a napkorong. Akkor Alex felkelt és nem törődve a hátsóján megvillanó napfénnyel, karjába kapta Kate-et és büszke, önfeledt örömmel felmasírozott vele a hálószobába.

Pulykatojás - 29. rész

Kate suttogva mondta be a címet a taxisofőrnek, mint aki még maga sem biztos benne, hogy tényleg az adott címre szeretne menni. A bolyongás a parkban még a maga számára is meglepő döntést eredményezett. Az elmúlt időben igazán volt lehetősége megemészteni a saját, abszolút egyoldalú lépését, amelyről akkor azt hitte, mindkettőjük számára a legjobb lesz. Az azóta eltelt hetek azonban bebizonyították, hogy a saját számára semmiképpen nem az volt. Nyilván Alex számára sem, de ebben csak reménykedett. Az újságbeli fotó elbizonytalanította. Talán Alex most is Isabelle-el van, talán el is panaszolja neki, hogy hogyan szakított vele. És közben talán még azt is képzeli, hogy Kate sosem szerette őt igazán. Ezt nem hagyhatta! Ha esetleg el is késett vele, akkor is el kell mondania neki az igazat, hiszen a legutóbbi találkozásuknál is úgy fogalmazott, hogy „még” nem tud beszélni a dologról. Alex akkor szenvedő arccal kérdezett vissza, hogy mégis mikor... Most, ebben a percben úgy érezte, elérkezett a pillanat. 

A házhoz érve csalódottan látta, hogy a sötétség ellenére sehol sem égnek a lámpák. Nincs még olyan későn, hogy már az igazak álmát aludja. Nem lenne itthon? A sofőr kérdőn nézett rá, ő pedig döntött. Ha már eddig eljött, nem futamodhat meg. Ha szerencséje van, még be is tud jutni a házba, aztán a többi majdcsak alakul valahogy. Még a saját számára is meglepő volt ez az elszántság a korábbi elzárkózás után, de a terhes Isabelle szájára csókot lehelő férfi látványa olyan gátat szakított fel benne, amelynek a létével sem volt tisztában. Szerette Alexet és nem tudott volna azzal a tudattal élni, hogy a férfi nincs tisztában ezzel, sőt éppenséggel az ellenkezőjét hiszi. Fizetett és kiszállt, aztán csak állt a kapu előtt, hogy emlékezetébe idézze a kódot, amivel bejuthat, és elegendő bátorságot gyűjtsön. Ha szerencséje van, Alex nem változtatta meg, miután szakítottak. Beütötte a számsort, aztán egy mély levegővétel után a kulcs jelű billentyűt, mire a kapu tétovázás nélkül halkan nyílni kezdett. Besurrant és kissé megkönnyebbülve sétált fel a házig. Az apró gyöngykavicsok valósággal nyikorogtak könnyű sportcipője alatt, mintha halk nyafogásukkal próbálnák lebeszélni az esztelen lépésről, de már nem hátrált meg. Elszánt volt. Szerette Alexander Carpentert, akinek joga van tudni, hogy a nő, akiben talán csalódott, merő önfeláldozó szerelemből mondott le róla.

A házhoz érve pontosan tudta hol rejtőzik a pótkulcs, és belépve a hűvös, sötét előtérbe még a riasztó kódját is tétovázás nélkül ütötte be. Mint aki hazaérkezett, holott sokkal inkább betolakodónak kellett volna éreznie magát. Hiszen az is volt. Egy olyan férfi házába hatolt be hívatlanul, akit mindenféle magyarázat nélkül taszított el magától. Alex akkor szenvedett, ebben biztos volt, nemcsak a sértett férfiú önérzete lázadozott, de mára talán már boldog, hogy megszabadult tőle. Bele sem gondolt, mi lesz majd, ha Alex esetleg egy alkalmi ismerőssel vagy éppen Isabelle-el tér haza és őt itt találja. Mindegy! Bármilyen kínos is lesz, most és így kellett lennie! Ha a megfelelő alkalomra várt volna, az talán sosem érkezik el, úgyhogy erre nem is pazarolt több gondolatot. Érezte, hogy az izgalomtól a torka kiszáradt, ezért a konyhába ment és eresztett egy nagy pohár vizet. Egyetlen lendülettel felhajtotta. Fülében zúgott a vér, a szíve olyan hevesen vert az izgalomtól, hogy a dobolását is fülsértően hangosnak hallotta, aztán szeme a teraszajtóra siklott, amin túl látta, hogy a kényelmes kerti bútorokon még odakint hevernek a párnák. Más választása már úgysincs, úgyhogy akár le is pihenhet – döntötte el. Kilépett és ledőlt az egyik nyugágyra. Nézte maga fölött a csillagos égboltot, amelyen valósággal ragyogtak az apró égitestek. Mint megannyi gyémánt, szórták a fényüket a galaxisban szerteszét.

Sosem volt érzéke, sem érdeklődése a csillagászat iránt, de a Nagygöncölt még ő is felismerte. Tudta, hogy a színesen villódzó fények repülőgépeket jelentenek, melyek a város felett keringenek leszállásra várva, vagy éppen idegen földrészek felé indulnak utasok ezreivel a fedélzetükön. Hányszor leskelődött ő maga is kifelé az apró ablakokon, hogy lássa az otthonát jelentő hatalmas várost odaföntről, melyet azonban többnyire vastag felhőtakaró borított. Most tiszta volt az égbolt, nyilván csillogó terítőként hullámzott a gépek alatt London és környéke. Fényesen ragyogó, gyorsan haladó pontot vett észre az álló fények között, amely egy gyorsan haladó műhold lehetett. Ahogy a tiszta, szikrázó égboltot nézte, elnehezültek a szempillái és hamarosan elaludt. Álmában Alex ölelte, mint annyi sok más gyötrődő éjszakán, de most a történet happy enddel végződött, és ettől még álmában is mosoly suhant át a vonásain.

*

Alex a kulcscsomóját pörgette az ujján, amíg a sofőr a meglepően sűrű éjszakai forgalomban manőverezett kifelé vele a városból. Valami halvány kellemetlen érzés maradt benne a Miriamnál töltött percek után. Nem volt már nyeretlen kétéves, aki nem veszi észre, ha egy nő akar tőle valamit. És Miriam Dusak valamiért ma éjjel úgy érezte, hogy a kapcsolatukat új szintre emelheti. Ő a maga részéről őszinte hálával gondolt rá, hogy akkor és ott, Albániában jókor volt a lány jó helyen, ráadásul volt benne annyi lélekjelenlét, hogy a nyomára vezesse a mentőcsapatot. De ennyi. És kifejezetten zavarta, hogy Miriam láthatóan félreértette azokat a lépéseit, amiket ez a hála irányított. Viszont már nem táncolhat vissza. Az iskolát nyilván ki fogja fizetni és a mostanra rendszeres havi zsebpénzt is át fogja utalni, de megpróbál kerülni minden személyes találkozást – döntötte el magában, és gondolatban elismeréssel adózott Michaelnak, aki már jóval korábban felhívta a figyelmét, hogy túlzásokba esett. Ennyire vak lenne, ha nőügyekről lenne szó? Ezért ismerhette félre Kate-et is? 

A szíve azt súgta, Kate esete más... az igaz, őszinte szerelem volt, a lány részéről is. Csak aztán történt valami, ami olyan horderejű, hogy Kate egyelőre beszélni sem bírt róla, de mindenesetre drasztikus lépésre szánta el magát miatta. De mi a franc lehetett az? Már remélni sem merte, hogy egyszer választ kap erre a kérdésre. Michael elültette benne a gondolatot, hogy a lány esetleg terhes lehet, és ettől zavarodott meg, nem tudva, hogy ő majd hogyan fogadja a hírt, hiszen látszólag mindketten megtettek mindent a biztonság érdekében. Persze, bakik bármikor előfordulhatnak, nem ez lenne az első a világtörténelemben, és tulajdonképpen fájt arra gondolni, hogy Kate azt gondolta róla, nem állna ki mellette a bajban. De hát egyáltalán, miért lenne baj? Hiszen számtalanszor beszélt neki arról, mennyire szeretne családot, nagy családot. Ha ez kicsit beelőzné a hagyományos sorrendet, hát az se lenne olyan nagy baj. Szerencsére mindketten független, egészséges emberek, akiket nem szorongatnak határidők, elvárások. Ha előbb lenne gyerekük, minthogy oltár elé álljanak, ugyan ki róhatná fel nekik? 

Közben megérkeztek, kifizette a kocsit és beütötte a kódot. Lassan ballagott a ház felé, kicsit elmerengve a holdfényben kirajzolódó sziluetten. Milyen hatalmas ház! És mennyire egyedül érzi magát benne, amióta Kate nincs vele. Lerángatta magáról a nyakkendőt és begyűrte a zakója zsebébe a drága anyagot, aztán meglazított az ing felső gombjait. Mélyet lélegzett a folyó felől érkező párás levegőből és szinte beleborzongott a halk neszekbe, melyek a természet sajátjai. Mennyire kihalt itt minden, mennyire a magányosságát szimbolizálja ez a ház és a hatalmas telek. Talán be kéne költöznie a városba, mert ez a hely csak az önsajnálatot gerjeszti benne. 

Kinyitotta a bejárati ajtót, aztán a riasztó tábla felé fordult és homlokát ráncolva nézte a zölden villogó apró pöttyöt. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy élesítette, mielőtt elment itthonról. Mintha huzatot érzett volna, ami pedig azt jelentette, hogy valahol egy ablak nyitva maradt. De akkor a riasztónak is bömbölnie kellene. Mi ez? Valaki lenne a házban? Vagy már elment, bárki is jutott be a biztonságosnak hitt falak közé? Az előtér kis asztalkáján ott hevertek a kocsija kulcsai. Felmarkolta, aztán kisietett, hogy a csomagtartóból kiemelje a kerékkulcsot. Lábujjhegyen osont a félhomályban, izzadó tenyérrel szorítva a síkos fémet. Mi a fenének vette magához? Nyilván nem is merné használni, ha úgy adódna. Más se hiányozna, minthogy agyoncsapjon vele valakit, aki esetleg csak pár amúgy is felesleges csecsebecsétől akarja megszabadítani. Az illető alaposan melléfogott, ha műtárgyakat remélt találni nála. Még a kocsijával húzta volna a legértékesebbet, de úgy látszik, az nem kellett neki. 

Profi lehet, mert még a riasztó kódját is feltörte – gondolta magában, miközben egy hirtelen mozdulattal benyitott a konyhába és körbenézett, gondosan felmérve minden szögletet. Bár ki tudja, ma talán már minden kezdőnél van egy kis szerkezet, amivel túljárnak a méregdrága biztonsági berendezések eszén. Vagy talán többen vannak? – dermedt meg egy pillanatra, és érezte, hogy a hideg veríték lassan lecsorog a gerince mentén a méretre szabott elegáns fehér ing alatt. De hol a fenében lehetnek? Ha valaki keresgélne a házban, az óhatatlan zajokkal, fénnyel járna, de idebent tökéletes volt a némaság. Talán már el is mentek. Talán csak a hálószobájából vittek el néhány személyes holmit, amit a rajongói fekete piacon próbálnak majd értékesíteni.  Zac mesélte egyszer, hogy az összes alsónadrágjától megfosztották a tolvajok,  aztán ezen az alig titkolt piacon próbálták jó pénzért árulni a szennyesét. Tiszta röhej! Akkor el sem akarta hinni, hogy ilyen létezhet, de végül is, miért ne. – sandított az emeletre vezető lépcső felé, amikor megérezte a terasz irányából érkező friss levegőt.

Már látta is, hogy az ajtó nyitva. És látta azt is, hogy az egyik nyugágyon fura kupac sötétlik.

Lábujjhegyen settenkedett közelebb, aztán ahogy az ajtón kilépett, megdermedt. A távolról csak odahajított takaróhalomnak tűnő folt innentől nézve emberi alakot öltött. Egy nagyon is ismerős emberi alakot. Kate! Hogy kerülhetett ide? – nézte szeretettel a világos párnán elomló hajzuhatagot. A szellő összekócolta, de nem merte kisimítani az arcából a selymes tincseket, nehogy felébressze. ...És egyáltalán ... miért van itt? Még ezernyi kérdés merült fel benne, ahogy tétován, óvatosan ébredező reménykedő örömmel ácsorgott a huzatban, végül észbe kapott, hogy még mindig a kerékkulcsot szorongatja. Halkan letette az ajtó mellé, megmerevedve, ahogy a fém koccant a kövön. Élesnek tűnt a hang a kísérteties némaságban. De Kate meg sem moccant. Nem akarta, de nem is merte felébreszteni. Amíg nem tudja, miért van itt, addig élhet benne a remény, hogy miatta jött, a békülésért, magyarázatot hozva az eltelt hetek kínjaira. Levette a zakóját  és kis gondolkodás után elegáns nadrágját is, majd a másik ágyon kényelmesen elhelyezkedve betakarózott. Az oldalára fekve nézte a lányt, szeme végigsiklott a karcsú alakon, amennyire a félhomály lehetővé teszi, változásokat keresve rajta. Persze, semmit sem látott, így aztán inkább fantáziált tovább.

Talán a sejtjei megérezték, hogy mi fog történni, ezért állították meg Miriam szobájában, meggátolva, hogy éljen a lány felajánlkozásával. Talán a lány a terhességéről akar vele beszélni, mert időközben rájött, hogy ez nem a magánügye, hanem mindkettőjükre tartozik. Talán most végre megkapja a választ, amire már nem is számított, így aztán most már türelemmel ki tudja várni. Talán csak azt akarja neki elmondani Kate, amit ő maga is érzett, hogy bármennyire is próbált élni nélküle, nem ment, mert ők ketten örökre összetartoznak.  Talán csak itt felejtett valamit, azért jött; bár ennek azért ellentmondott a szokatlan időpont. ... Ahogy elnézte kettőjüket, a nemrég még kihalt ház mintha megtelt volna élettel, otthonná vált, pusztán attól, hogy kettesben volt a nővel, aki az élete értelmét jelentette. Bármi miatt is kellett megjárniuk a poklot az eltelt hetekben, szinte bizonyos volt benne, hogy a kínnal telt napoknak vége, Kate itt léte, békés szendergése a gyógyulást hozta el mindkettőjük számára. Elmosolyodott, ahogy a lány mocorgott. Hogy meg fog lepődni, ha majd felébredve itt találja őt is! És milyen nevetséges, hogy hátuk mögött az óriási házzal, itt alszanak kint a terasz nyugágyain, ahelyett, hogy a hálószoba kényelmes franciaágyán bújnának össze. Persze, nem kezdhetik ott újra, talán szükségszerű is volt ez az apró kitérő – vigyorgott már-már boldogan, ahogy a távolban a folyó felett a hajnal első sugarai is megjelentek. Csodának ígérkezett a reggel, talán a legszebbnek, amit ezen a helyen már megélt. Új nap kezdődött, és talán egy új élet is... – bizakodó volt és békés... olyannyira, hogy hagyta, hogy az álom maga alá  gyűrje. Milyen édes is lesz az ébredés!

*

Kate fázósan riadt fel. Jézus! Hol van? Az ismeretlennek tűnő helyen való ébredés első ijedt pillanatai után azonnal eszébe jutott az este, a döntése, az elszánt behatolása a férfi házába, és szeme a hajnali égboltot pásztázta. Párás idő volt, érezte, ahogy a könnyű takaró alatt is megborzong. Megőrült! Vajon hány óra lehet és vajon Alex hazaért-e már? – hunyta le a szemét kétségbeesetten, arra gondolva, mit fog érezni, ha nem így történt. Még emlékezett rá, hogy az elalvás előtti utolsó gondolata mintha az lett volna, hogy talán éppen ezen az estén volt a filmje bemutatója. Olvasott róla nemrégiben, de annyira izgatott volt, hogy már semmire nem mert volna megesküdni, csak arra, hogy szereti. Igaz, ennél nem is volt fontosabb semmi más. És mennyire nem gondolkodott előre, amikor éppen ezt a napot választotta, hogy beszélni próbáljon vele. Ezeket a bemutatókat ivászatok követték, talán egy készséges partner is, aki adakozó testével emelte az ünneplés hangulatát. Joga lenne hozzá. Ő pedig itt vár rá, mint egy elhanyagolt feleség. Tiszta őrültség volt idejönnie – döntötte el, aztán felült és letette a lábait a földre. A szeme azonnal megakadt a szemközti nyugágyon fekvő alakon, aki a félhomályban is őt fixírozta kíváncsi, kicsit értetlen, de egyértelműen örömöt sugárzó tekintettel.

-Jó reggelt! – szólalt meg Alex karcos hangon, mintha semmi sem lenne természetesebb, minthogy mindketten idekint fekszenek a hűvös teraszon.

Pulykatojás - 28. rész

Alex elégedetten nézett körbe a végre rendbe tett lakásban. Amióta a sebeit nyalogatta, érthető módon nem volt kedve semmihez, ami a hétköznapi létfenntartás része lett volna. Persze, megfizethetett volna valakit, hogy tegye rendbe utána a mindinkább háborús övezetre hajazó lakást, de egész egyszerűen szégyellte, hogy ennyire szétesett. Igen, erre nem volt jobb szó: szétesett. Óriási szerencséje volt, hogy komolyabb munkája nem adódott időközben, mert talán egy életre lejáratta volna magát, annyira nem tudott koncentrálni. Vagy éppenséggel végre kiérdemelte volna az Oscart a nagy átéléssel alakított szerencsétlen karakter okán... ez is benne lehetett volna a pakliban, de jobb volt nem kockáztatni. 

A korábbi kupi eltűnt, a mosogatógép mormogott, az összetört üveg és még néhány kiürült társa a szemétben végezte, az újságokat bevásárlás közben beszórta a szelektív gyűjtőbe, a mosógép már a második adagon dolgozott. Nem mintha annyira öltözködött volna, jószerivel néhány pólóval letudta az elmúlt heteket, kivéve a francia filmestet, amire azonban komplett szettet kapott a Dior-tól, de tett egy kísérletet a látszólag menthetetlen ágynemű megmentésére is. Az eredmény még kérdéses volt. Nem találta néhány zokniját sem, de ez végképp nem jelentett problémát, majd felemás fuszeklikben pompázik, legfeljebb azt hiszik, a Down-szindrómások helyzetére igyekszik felhívni a figyelmet. A hálószobában egy képet akasztott az ominózus borfolt fölé, ami mentette a helyzetet, amíg valami nagyobb felújításba nem kezd.

Halogatta a dolgokat, amíg tehette, de aztán be kellett ismerje magának, hogy úgy összegyűltek a dolgai, ha nem kezd bele a feldolgozásukba, akkor a körmére égnek. És akkor Michael egész egyszerűen seggbe fogja rúgni. Persze, könnyű neki! Amióta a felesége terhes, számára nem létezik akadály, az egész világot képes lenne meghódítani. Alex keserűen gondolt rá, hogy akár ő is lehetne ilyen felfokozott hangulatban.... Michael... Már kínos volt, amikor a sokadik kérdésre: Ráérsz? Összefuthatnánk.- rutinszerűen felelte: Nem tudom, majd hívlak. Pedig bármikor ráért volna, ha volt is előre eltervezett programja, azt éppen Michael maga szervezte meg. Szenvedett, mert egyszerre akart magányosan otthon ülni és sajnálni magát, ugyanakkor ölni tudott volna bármiért, ami csak egy kicsit eltereli a figyelmét a veszteségéről. 

Ahogy a szemetet kihordta, borzongva nézte a tekintélyes mennyiségű szemetet, amit termelt. Csupa gyorskaja, házhoz rendelhető szemét. Ha éhes volt, felhívott egy éttermet és rendelt valamit, nem vásárolt, a hűtője kongott az ürességtől. Már az idejére sem emlékezett, hogy mikor majszolt el jóízűen egy almát, vagy mikor szemezgetett el egy fürt szőlőt. A költözéskor a vendégszobába behordott dobozok egyikében régi dvd-ket talált, azokkal szórakoztatta magát, amikor már unta a sportcsatornák lelkes üvöltözését.De legszívesebben csak feküdt volna, semmivel sem törődve. Ebből a letargiából rángatta ki Michael és az a találkozás Isabellel. Az asszony életének összeomlását az első sorból láthatta, hiszen ő maga volt az oka. És mégis, Isabelle ma boldogabb, mint valaha, volt ereje összekaparnia magát, úgyhogy megpróbálta maga mögé tuszkolni a kudarcérzést és újra talpra állni. Mégis, micsoda szégyen lett volna, ha férfi létére gyengébbnek bizonyul, mint valamikori kedvese. 

Egyetlen dolog volt, amin nem tudott túllépni, Kate. Kate huncut mosolya, vidám kacagása, koncentrált homlokráncolása, az óvatosan, de őszintén megfogalmazott véleménye... Hova a fenébe tűnt ez a Kate és ki az a másik, aki homályba burkolózva kiadta az útját. A kérdés még mindig marta, de már külön tudta választani a rágódás óráit és a hétköznapi életét. Volt, hogy kint a teraszon nyomta el az álom, ahogy a feje fölött fénylő csillagok között kereste a választ,vagy éppen a felhők mögött megbújó Holdtól várt útmutatásra.

Amikor megszólalt a csengő, még egyszer körbenézett és elégedetten állapította meg, az elmúlt hetek önrombolásáról nem árulkodik semmi. Megtornáztatta a nyakát és indult ajtót nyitni.

*

Michael kutatva nézte a barátját. Jövetelének hivatalos részét már lerendezték, de volt még valami, ami nem hagyta nyugodni. Beate tolta az újságot az orra alá ma reggel, szemében annyi kérdéssel, amennyit akkor sem tudott volna megválaszolni, ha nem éri váratlanul a látvány. Isabelle? Egy igencsak terhes Isabelle? És gyengéd csókok? És hol van Kate? És főleg ... kié az a gyerek? Idáig azt hitte, mint Alex legjobb barátja, viszonylag képben van a magánéletével kapcsolatban is, de most egy véletlenül felbukkanó fotó kellett hozzá, hogy kijózanítsa, Alex még előtte is titkolózik.

Az aláírt iratok alól kikotorta a magazint és Alex elé tolta, aki egy szövegkönyvben lapozgatott. Észrevéve Michael mozdulatát, odavillantotta a tekintetét, aztán vágott egy grimaszt, amitől a barátja nem lett sokkal okosabb. Nem tűnt dühösnek a lelepleződéstől, feszengőnek a kitudódott titoktól. De akkor mi ez az egész?

-Tudtál róla? – kérdezte óvatosan, mire Alex némán megrázta a fejét.

-És a ... tied? – nyelt nagyot Michael. Ha így is lenne, ez nyilván nem befolyásolná a barátja szerződéseit, még egy sajtóvisszhang sem árthatna nekik, hiszen könnyedén kimagyarázhatják annyival, hogy a magánélete eddig sem tartozott a nyilvánosságra. Inkább csak barátként orrolt meg, amiért nem tartották érdemesnek arra, hogy egy ekkora hírt megosszanak vele. Főleg azok után, hogy ő ódákat zengett a saját gyerekvárásukról.

-Nem. Valami francia színházi kölyökkel vigasztalódott a szakításunk után, és nyilván eszükbe sem jutott óvatoskodni. – vonta meg a vállát Alex.

-Akkor Kate-nek sem kell idegeskednie. – mondta halkan Michael, s ebben a kijelentésben ott bujkált az alapkérdés: Hol van Kate?

-Aligha fog. – szűrte röviden a fogai közt a választ Alex. Tulajdonképpen erre még nem is gondolt. Igaz, a képről sem tudott. Vajon mit fog szólni Kate, ha meglátja? Ő is arra a következtetésre fog jutni, mint Michael, hogy esetleg ő az apja? Mindegy. A helyzete rosszabb már úgysem lehet.

-Olyan furcsa vagy... – krákogott Michael. –Mi van? Összevesztetek? Esetleg pont emiatt?

-Nem vesztünk össze – nézett ki az ablakon Alex. –Ahhoz ok is kellett volna, de Kate simán csak kirúgott. 

-Mikor? – döbbent meg a barátja.

-Lassan egy hónapja – ismerte be Alex.

-Akkor már értem az utóbbi időben a fura hangulatváltozásaidat és kelletlenségedet, ha el akartalak hívni valahova. Pedig az újság alapján azt hittem, valami egészen másról van szó.

-Milyen újság? – nézett rá értetlenül Alex.

-Várj, behozom a kocsiból... – állt fel Michael, aztán néhány pillanat múlva Alex elé dobta a kissé gyűrött bulvárlapot. –Bea olvasta a kocsiban valamikor régebben, amíg rám várt, még mondta is, hogy igazán nem szép, hogy nem beszéltél róla nekünk. Meg is esketett, hogy finoman ugyan, de rákérdezek a dologra, mert ő már előre örült, hogy Kate-el együtt  szülhetnek. Erre ma itt volt Isabelle terhes képe, és hirtelen annyi gyerek lett, hogy összezavarodtunk. 

-Mi van? – ugrott fel Alex az újsággal a kezében és szemei szinte falták a sorokat. Az újságíró egyetlen szavát sem merte szentírásként venni, de már maga a feltételezés, hogy Kate azért járt a Szent Anna kórház nőgyógyászatán, mert a gyerekével várandós, egy új dimenzióba helyezte a köztük történteket. Nem akarta a gyerekét? Vagy attól félt, hogy majd ő nem akarja? De hát hogyan is hihette ezt? ... –El kell mennem! – kapta fel a kocsikulcsát és Michaelnek tiltakozni sem maradt ideje, mert a barátja kocsija alól már pörögtek is ki a kocsibejáró apró kavicsai.

*

Kate szeme szárazon égett, ahogy az újságban lévő képet nézte. Milyen csinos Alex ebben az öltönyben! És milyen terhes Isabelle ebben a könnyű kis ruhában! A nő terjedelmes pocakja kétséget sem hagyott afelől, hogy ez a gyerek valamikor a férfival történt szakítás idején foganhatott. Tehát mégiscsak lesz hamarosan egy vérszerinti gyereke Alexnek. Örülnie kellett volna, hogy a férfi álma megvalósult, de csak a lelke fájt, amiért valaki más váltotta valóra azt az álmot. Lám, a Sors keze milyen hamar kárpótolta Alexet a Kate-tel történt szakítás után. Egyszerre kap egy gyereket és visszakapja a valaha szeretett nőt is. Legalábbis a gyengéd, szeretetteljes csók erről árulkodott. Ráadásul ezt a tényt az újságíró is nagy élvezettel boncolgatta, tőrdöfésként papírra vetve minden szót. Kate keze önkéntelenül is összegyűrte a lapot, aztán felállt és magához vette a kulcsait. El kell mennie, levegőre vágyott és valami társas magányra egy parkban, mert itt a falak fojtogatóan vették körbe.

*

Alex kitartóan nyomta a csengőt, de senki nem válaszolt. Hívni próbálta Kate-et, de a telefont kikapcsolták. Végül küldött egy e-mailt. Rövidet, velőset: Beszélnünk kell!   Ha Kate visszahívja, végre kibeszélhetik magukból a félelmeiket és titkaikat. Ha nem... tudni fogja, hogy tényleg vége, de erre egyelőre nem akart gondolni.

*

Két nap telt el és Kate nem jelentkezett. Ennek ellenére képtelen volt elhinni, hogy ennyi lett volna. Úgy döntött, a hétvégét még megadja a lánynak, aztán megkeresi, akkor is, ha a várost kell felbolygassa utána. Most azonban a ma esti bemutatóra kellett koncentrálnia, ha már rekord gyorsasággal került bemutatásra az Albániában forgatott kalandfilm.

A fesztiválterem sötétjében alig látta a filmet. Újra ott járt az alagútban, a sötétben, a nyirkos, dohos falak között, újraélte a félelmeit, a fogadkozásait, a megkönnyebbülését a szabadulása idején, az eufóriát, amikor Kate-et meglátta a betegágya mellett. Mire a fényeket újra visszakapcsolták, végére ért ő is a belső vetítésnek. A színpadra kellett mennie, és ezt annyira utálta, de most szeme megtalálta a nézőtéren Miriamot, akinek Michael intézte a belépőt, és szinte öntudatlanul jöttek szájára újra a köszönő szavak. Látta, ahogy a lány elpirul a ráirányuló reflektorok és figyelem fókuszában, és nevetve intett feléje, miközben a hangja a mikrofonnak köszönhetően betöltötte a termet: -Ismerjék meg az őrangyalomat, Miriam Dusak-ot! Izgatott suttogás követte a szokatlan bemutatást, és Alex Michael szemforgatásából sejtette, hogy vadabbnál vadabb képzelgések keltek életre a csinos nő és a főszereplő tényleges kapcsolatát illetően. Mosolyogva a helyére ment, aztán az egész stáb még egyszer felállt, hogy így köszönje meg a kitartó tapsot. A zenekari árokban csend honolt, a műsornak vége lett... 

A vetítést követő tapsorkán elcsendesülésével, izgatott méhrajként rajzott ki a nézősereg, hogy a beavatottak az ilyenkor szinte kötelező afterpartyn vitassák meg a forgatás körülményeit, vagy magát a film fogadtatását, a többiek pedig egy kellemes vacsora mellett tegyék meg ugyanezt. Az előbbi csoport tagjainak a bónusz a főszereplők társasága volt. Miriam feltűnés nélkül sodródott a rendező mellé, aki azonban ügyet sem vetett rá. Alex azonban felfedezte a félénken helyezkedő lányt és a könyöke után nyúlt.

-Kapott meghívót a partyra?

-Nem. Ott csak a művészek és a forgalmazók lehetnek jelen, nem? – rebegtette meg a pilláit és úgy tűnt, a férfi fenn is akadt a megfontoltan kidobott csalin.

-Legyen a kísérőm, és akkor a dolog máris megoldódott! – javasolta Alex vidáman, aztán a lány beleegyező bólintására a karjába fűzte a kezét és megindult a többiek nyomában. ... 

Az egész estét együtt töltötték, Miriam aprólékosan beszámolt a tanulmányairól, a művész-moziban kötött ismeretségeiről, a terveiről. Észre sem vette, hogy egész este csak ő beszélt, mert Alex látszólag figyelmesen hallgatta. Nem tudhatta, hogy a férfi ezt a látszólagosságot már szinte tökélyre fejlesztette. Ha a lány visszakérdezett volna, még néhány dologra emlékezett is, bár inkább csak vezérszavakra, nem a teljes sztorikra. De Miriam nem tesztelte, egyszerűen csak fürdött a férfi „érdeklődésében”. Minden Londonban töltött napot most látott beérni. A csendes várakozást, a reménykedést, hogy Alexander Carpenter egyszer végre nőként fog rátekinteni. Amikor az este vége felé Alex felajánlotta, hogy hazakíséri, Miriam lelkesen egyezett bele. Minden vágya teljesülni fog ma este! 

Alex mosolyogva nézte, ahogy az izgatott lány a zárral ügyetlenkedik, de amikor már éppen a kulcsért nyúlt volna, hogy a segítségére siessen, az ajtó kitárult. Egyszerűen berendezett, de tiszta kis lakásba léptek. Az összes helyiség elfért volna a Temze parti ház valamelyik szobájában, mégis hangulatos, nőies kis zug volt. Miriam értett hozzá, hogy lehet otthont teremteni idegenben. Kedvtelve nézegette a bekeretezett kis kézimunkákat, a kanapéra terített folttakarót, amely valóságos kézimunka-remekmű volt. Nemcsak csinos, de ügyes is! – állapította meg, ahogy a hálószoba nyitott ajtaján át ott is felfedezett egy hasonló takarót.

-Mivel kínálhatom meg? – szólalt meg mögötte a lány és Alex meglepetten látta, hogy az este kis nyuszija mintha valami metamorfózison ment volna át, csábító végzet asszonyaként ált a háta mögül érkező fényben, egyik kezében egy üveg vörösborral, a másikban jófajta ír viszkivel.

-Köszönöm, de inkább nem iszom – hárított. –Mostanában igyekszem kerülni a fejfájós estéket. – tette hozzá, hogy elvegye az elutasítás élét. –De látom, nem sajnálja a vendégeitől a márkás italokat. – kacsintott.

-Ja, ezek? – tette félre Miriam az üvegeket – igazság szerint a mozi vip-büféjéből hoztam el. Amolyan kereset-kiegészítés – vonta meg a vállát – mire Alex elvigyorodott. Találékony kislány! –Talán egy kávét? – próbálkozott a lány újra.

-Nem, köszönöm! Ahhoz már elég késő van. – rázta meg a fejét Alex.

-Hát, akkor egy pillanatra beveszem magam a fürdőszobába, ha nem haragszik – mélyítette el a hangját Miriam, miközben megperdült, hogy eltűnjön a keskeny kis ajtó mögött, ami a parányi fürdőszobába vezetett. Oké, nem baj, ha nem kell alkohol a férfi elcsábításához. Akkor legalább egészen biztos lehet benne, hogy Alexander Carpenter őt akarta, nem valaki mást, akit a pia mámorában a helyére képzel. Hallotta suttogni ő is, hogy a férfi szakított a kedvesével, azzal a menő modellel, aki Albániában is meglátogatta. A körülményekről nem tudott semmit, de nem is érdekelte. A lényeget tudta és ahhoz igazította a terveit. 

Alex a fejét csóválva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Furcsa érzése lett. Talán Michaelnek van igaza és tényleg túlzásba vitte a baráti közeledést ehhez a lányhoz. Talán félreértésre adhatott okot, amikor vele töltötte az estét, ráadásul még haza is kísérte. Nem mintha nem vette volna észre, micsoda karcsú bokája és formás csípője van, de tudta, hogy hiba lenne élni a felkínált lehetőséggel. A konyhapulton egy notesz hevert, fogta a tollat és néhány sorban megköszönte az estét, aztán elbúcsúzott... hallotta, hogy a fürdőszobában még folyik a víz, így aztán minden különösebb óvatoskodás nélkül kilépett az ajtón és halkan betette maga mögött.

*

Miriam még egyszer belenézett a tükörbe. A halvány rózsaszín szett szinte izzott a bőrén, sötét haja fényes csigákban hullott a mellére. Tökéletes! Lehet, hogy Londonban nem volt könnyű az élete, hiszen a tanulás mellett dolgozott, de így éppen elég pénze volt hozzá, hogy a külsejét valósággal átváltoztassa. Már nem is emlékezett arra az ápolatlan, nyúzott nőre, aki a forgatáson loholt a kedvence nyomában. Nem! Ez a nő a tükörben tökéletes partner lehetett bármilyen menő filmsztár részére. Megvillantotta a tekintetét, és majdnem felnevetett, ahogy elképzelte Alexandert, ahogy leesett állal hódol be előtte. Aztán kinyitotta az ajtót és kacéran kilépett. Azonnal rájött, hogy egyedül áll a nappali közepén, a férfit egész biztosan nem fogja az ágyában találni. 

Az első reakciója a csalódottság volt, aztán szép lassan, ahogy lerúgta a fekete körömcipőt és beesett vállakkal benyitott a hálóba, egyre inkább haragba váltották át az érzelmei. Alexander Carpenter megalázta, hogy itt hagyta. Látta a pulton a kézzel írt sorokat és mivel legutoljára a bevásárló listája volt ott, biztos volt benne, hogy a férfi írt. Nem érdekelte, hogy mit. Nem volt szüksége bocsánatkérő sorokra, bármilyen angolosan udvariasan fogalmazták is meg azokat. Halvérű  angolok! – fortyogott benne a düh; aztán eszébe jutott a vöröshajú modell. Talán nem is igaz a szakításuk, talán most is otthon várja a férfit, aki egész biztosan itt maradt volna vele, ha az a szeplős banya nem tartaná olyan rövid pórázon. Bele sem gondolt, milyen abszurdak a gondolatai. A kifosztottság miatti csalódottsága most valahogy mind egyetlen személyre összpontosult, a modellre, akinek már a  nevére sem emlékezett. Persze, látta a fotóit, bárhol, bármikor felismerné, de a neve nem jutott eszébe. És egy ilyen kis senki akarja megkaparintani előle a férfit, akinek ő megmentette az életét? – dühöngött, miközben a párnáját olyan erővel vágta a sarokba, hogy tollpihék szálltak fel belőle. Utállak! Gyűlöllek! – potyogtak a könnyei, aztán felkuporodott az ágyra... magányosan, haragban égve. Ezért még számolunk! – suttogta az ágy melletti kisszekrényen álló ezüst keretben mosolygó férfinak. Egy magazinból vágta ki a képet, amelyen Alexander elegáns volt és olyan szívszorítóan jóképű, mint ma este is. Az enyém vagy! – szorított a a kezébe a képkeretet. A suliban valami gyerektörténetről hallott egy fura kis hercegről meg a rózsájáról, meg a rókáról, aki mindenféle okosságokat mondott a kölyöknek. Valamit a felelősségről, már nem emlékezett szó szerint. De egy sorra tisztán emlékezett: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Nincs is ezen mit magyarázni...  az idő, amit Alexanderre vesztegetett, az teszi őt olyan fontossá a számára. És nem fogja engedni, hogy bárki is lopja az ő idejét és fáradozásait.