A dublőr - 9. rész

Julia még egy utolsó pillantást vetett a kórházi mosdó feletti tükörbe. Egy ideje már barátkozott újkori önmagával. Igazság szerint nem is volt olyan sokkoló, mint elsőre várta. Az arc idegen volt, a tekintete ismerős. Furcsa középút volt az éjjeli szekrényén álló fotó és az emlékeiben élő önmaga között. Két hete minden lehetősége meglett volna, hogy bevallja az igazságot. Elmondhatta, leírhatta volna, de ő hallgatott. Ez az utolsó pillanat, amikor még dönthet. Jól vagy rosszul, ezt úgyis az idő dönti majd el. Becsületesen vagy becstelenül – ezt viszont neki kellett most és itt eldöntenie. 

Julia Blightnak senkije és semmije nem maradt. Utóbbira nyilván ott a bíróság, hogy visszakapja az ingóságait. Talán még a munkáját is visszakapná, de a gondtalan életét, a szüleit és a hitét elragadta tőle ez az iszonyatos szerencsétlenség. Mihez kezdhetne ezzel az életre szóló traumával magányosan? Jenna bőrében egy esélyt kapott, aminek a neve Adam Corbin volt. Egy férfi, aki még sértettségében is gondoskodó, együttérző. Hol találna még egy ilyen ritka kincset? Csak ne motoszkálna ott a tudata mélyén kitörölhetetlenül a gondolat, hogy éppen Adammal nem teheti ezt meg. Egy ilyen egyenes, őszinte férfi ... és Julia Blightnak köszönhetően egy nő még egyszer össze fogja törni a szívét. De talán mégsem, ha sikerül Jenna múltbéli botlását feledtetnie; ha meg tudja győzni róla, hogy milyen szerethető, megbecsülhető ember. ... Ez a hezitálás, ahogy szinte naponta változott a döntése, már önmagában árulkodó volt. A szíve mélyén már megszületett a végleges döntés, csak józan ésszel képtelen volt elfogadni még ő maga is. Érveket gyártott pro és kontra, aztán valóságos védőbeszédet fogalmazott a tette védelmében. Talán egyszer szüksége is leszrá, hiszen amit tenni készül, nem más, mint személyiséglopás. Kevesebbért is hosszú éveket töltenek emberek a hűvösön. De már ez sem tarthatta vissza. Az elmúlt két napban az Adamtól kapott laptopot bújta, az interneten vadászott Jennáról és Adamról szóló hírekre, fotókra, az életük történetére, barátokra, bármire, amit a bulvár révén megtudhatott. Megnézett néhány filmet, a tükör előtt jellegzetes mozdulatokat, mimikákat gyakorolt. Egy tolvaj sem készülhet fel jobban élete legnagyobb betörésére. Néha elmerengett, hogy mivé vált abban a balesetben. Egy szörnyeteg, aki lelkiismeret furdalás nélkül kész új életet kezdeni valaki másnak a bőrében. Ijesztő volt ilyennek látnia önmagát. Ma eljött a nap, amikor vagy kitálal, vagy hallgat és vállalja, ami ezzel jár. Nyilván hibát hibára fog halmozni, de a baleset jó indok lehet, hogy magyarázattal szolgáljon majd a változásaira, furcsa viselkedésére. Most még egy bottal járt, nem is annyira kényszerűségből, mint inkább önvédelemből. Amíg sajnálják, aggódnak érte, addig kevésbé kritikusak vele szemben. 

Amióta már nemcsak az infúzió jelentette a táplálkozást, kicsit visszaszedett, de olyan puhán gömbölyded idomai nem lettek, mint Jennának voltak. Még egyszer megmosta a kezét, vizes ujjaival körülrajzolta az idegen arcot a tükörben. Julia Blightot eltemették, béke poraira! Üdv, Jenna Langdon! – nézett farkasszemet a tükörképével, aztán kilépett a mosdóból, jelképesen egy idegen világba.

*

Adam az ágyán ült és ahogy meglátta, felállt. Julia magabiztosnak próbált látszani, de olyan zavarban volt, hogy még akkor is összeakadtak volna a lábai, ha egészségesek lettek volna. Megbotlott és ijedten kapálódzott fogódzóért. Adam gyors volt és elkapta, de ahogy biztosan állt a lábán, már el is eresztette.

-Köszönöm! – mosolygott rá a lány, mire a férfi szinte közömbösen megrántotta a vállát:

-Ugyan, nincs mit!

Julia a férfi keze után nyúlt, hogy belekaroljon, de Adam finoman lefejtette magáról a karját és kitárta előtte az ajtót. Julia megtorpant.

-Miért utasítod el a közelségemet?

-Jenna! – sóhajtott elgyötörten a férfi. Ahogy a lány előlépett a fürdőszobából, régi, már elfeledettnek hitt érzések keltek életre benne. De nem finoman éledeztek, hanem szinte arcul csapták váratlan erősségükkel. Szép volt, talán szebb, mint régen, és még élénken emlékezett rá, milyen volt szeretkezni vele. Istenem, de régen volt már! És még milyen sokára jutnak el majd újra a közös ágyig, legalábbis ha képes lesz tartani magát az elhatározásához. Félt, hogy a fogadkozása már ott halálra volt ítélve, amikor dr. Hays diadalmasan jelentette be, hogy tökéletes munkát végzett. Nem az a fajta férfi volt, aki a külsőt a belső értékek elé helyezi, de amióta Jenna itt volt a kórházban, azok a belső értékek kezdtek a külsejéhez idomulni. Egy régi Jennával szemben tartózkodó tudott volna maradni, de ez az új vonzotta, mint a mágnes. Nem akart idejekorán behódolni neki, mert attól tartott, ezzel csak felébresztené a lányban kétségtelenül ott lapuló régi énjét. 

Fel kellett volna készítse a nőt a kint tanyázó fotósok hordájára, de nem tette. Rush-sal már összeveszett, és hogy a fiaskó teljes legyen, Joel is felbukkant. Nem tudott róla, hogy azóta a találkozás óta a volt barátja meglátogatta-e Jennát a kórházban, de most a lehető legrosszabbul időzített. A gondolatai káoszban csapongtak és nem tehetett róla, de ebből Jennának is jutott. –Te is tudod, hogy nem tehetünk úgy, mintha a baleset nem azért történt volna, mert olyan helyre igyekeztél akkor, ahol semmi dolgod nem volt. Illetve, hát nem lehetett volna. Ez a viszony Joellel túlságosan fájdalmas tüske, ráadásul ez a hülye képes volt és idetolta a képét éppen ma. – horkant fel bosszúsan, ahogy eszébe jutott volt barátja zavart tekintete a kint várakozó riporterek sűrűjén túl. Ha valaki eddig nem figyelt fel rá, akkor most biztosan felteszi majd a kérdést, miért volt olyan fontos Joel Nortonnak jelen lennie, amikor Jenna Langdon elhagyja a kórházat.

-De hát miért? – torpant meg Julia is. Joel Norton itt? De hát miért? Nem lehet olyan őrült, hogy azt képzelje, a történtek után folytathatja a viszonyát Adam menyasszonyával. Persze, miért ne képzelhetné? Hiszen senki nem mondta a szemébe, hogy ennyi volt. 

-Neked tudnod kell, hogy beláttam, hogy hibáztam. Én semmit nem akarok már Joeltől. – jelentette ki határozottan, de Adamot láthatóan nem rázta meg ez a vallomás.

-Én el akarom felejteni, mert látom, hogy te is – fogta meg végül a lány vállait, és merőn a szemébe nézett -de ehhez idő kell.

-Rengeteg időnk van! – szegte fel Julia a fejét, és magában azon imádkozott, hogy így is legyen. Önkéntelenül is megforgatta a gyűrűt az ujján és közben arra gondolt, lesz-e valaha bűnbocsánat arra, amit éppen tenni készül?

-Nem tudom, megköszöntem-e már? – kérdezte kissé meghatott hangszínnel. Mivel Adam nem válaszolt, sőt inkább gyanakodva várta a folytatást, tovább hálálkodott: -Az elején, amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, jobb lett volna meghalni, de Te végig ott voltál velem ezen a borzasztó nehéz úton és a puszta jelenléteddel tartottad bennem a lelket. Miattad nem adtam fel. – mondta a lány szenvedélyesen, és a hatáson majdnem elmosolyogta magát... létezik, hogy Adam elpirult?

-Jól van! Ez ... természetes... nem is tehettem volna mást. – válaszolta Adam zavartan. Odahajolt Juliához és egy gyengéd puszit nyomott a halántékára. Julia azonban a nyakába kapaszkodott és magához húzta.

-Kérlek! – nyögte szinte sírva, esedezve egy kis bizonyságért, hogy nem hiába készül élete legnagyobb csalására. A férfi megadta magát. A lány arcát a két keze közé fogta és szenvedélyesen megcsókolta. De az egész csak egy pillanatig tartott, épp csak találkozott a szájuk, épp csak megérezték a másik illatát... aztán már vége is volt. Adam elhúzódott, az ablakhoz sétált. Vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon, aztán visszafordult, és mintha semmi sem történt volna, mintha a földkerekség nem mozdult volna ki a tengelyéből, kotorászni kezdett a zsebében.

Rush írt egy kis beszédet – lebegtetett meg a lány előtt egy papírlapot, miközben igyekezett tudomást sem venni a mellkasában dörömbölő szívéről, és a lány csalódott arcáról. Máris gyengének bizonyult, benne volt a csókban, de még mennyire benne... de már rendezte a sorait. Julia a saját gondolataitól és érzéseitől feltüzelve ingerülten sziszegett.

-Mi közöm nekem Rush-hoz? Ilyen gyengeelméjűnek tűntem már a baleset előtt is, aki nem képes néhány mondatot önállóan mondani?

-Oké! Nyugi! – csitította Adam. A régi Jenna szó nélkül átfutotta volna azt a néhány sort, és nem kerített volna ekkora feneket a dolognak. Megértette volna, hogy senki nem akarja befolyásolni. Amíg a lány menedzsere meg nem halt, a hivatalos megjelenésekre rendre puskát írt neki, Rush csak segíteni akart ezzel a néhány mondattal. Meglepte, hogy Jenna milyen ellenségesen reagált. Egy traumán átesve hátha nem is találja a megfelelő szavakat; de ha ennyire határozott a kérdésben, őt nem különösebben izgatta, mit mond Jenna a rá várakozó újságíróknak.

-Képes vagyok kifejezni a részvétemet és hálát adni a szerencsémért anélkül, hogy ezt valaki előre a számba rágná. – fortyogott tovább a lány.

-Mondtam már, rendben. – sóhajtott Adam. –A te sajtóvisszhangod lesz, amit kapsz majd, úgyhogy tényleg próbálj nem megsérteni senkit. Azoknak a hozzátartozói, akik nem voltak olyan szerencsések, mint te, talán érzékenyebben reagálnak a lelkendezésedre, amiért ott folytathatod az életed, ahol sokuknak azon a szörnyű napon abbamaradt. Rush profi és csak segíteni akart, de ha Te jobban tudod, mi kell a közönségnek, akkor mondd azt, amit akarsz. Én máris jófiú vagyok a sajtó szemében, mert végig aggódóan kitartottam melletted, úgyhogy engem nyilván nem érint, bármit hordasz is össze. – szusszantott türelmetlenül. Elszokott már ezektől az állandó kis csatározásoktól, és az új Jenna eddig együttműködőbbnek tűnt. Úgy látszik, a kórházból való szabadulás közelsége felébresztette benne azt a régi Jennát, a baleset előttit...  Ez határozottan rossz előjelnek ígérkezett.

-Ne gúnyolódj! – durcáskodott a lány. –Én hálás vagyok neked és komolyan gondoltam, hogy helyre akarom hozni a múlt hibáit. – tette hozzá csendesen. Szándékosan fogalmazott így. Jenna hibáit jóvá tudja tenni, a sajátját ... nem, erre gondolni sem akart.

*

Rush megfogta Adam könyökét, ahogy a kórházi dolgozók tapsának közepette kiléptek a betegszobából, mely az elmúlt hónapokban Jenna Langdon otthona volt. A lány mosolyogva fogadta a nővérek jókívánságait, a kórház igazgatójától egy csokor virágot, és csak a botjába görcsösen kapaszkodó keze árulkodott róla, hogy fogalma sem volt róla, ekkora felhajtás lesz, mire eljuthat a rájuk várakozó autóig.

-Elolvasta, amit írtam? – súgta Adam fülébe Rush, mire ő feléje fordult és halkan, hogy csak a menedzsere hallja, válaszolt:

-Igen, és kikérte magának, hogy hülye libának nézed. Azt mondta, önmagától is képes beszélni. Nem szerepelni akar, nem kell neki szövegkönyv.

-Jézus! – sóhajtott a másik férfi, de Adam próbálta megnyugtatni.

-Szerintem jól fogja csinálni. Nézz oda, mindenki el van bájolva tőle, ahogy hálálkodik! Tényleg nincs benne semmi primadonnás. Mint ahogy az elmúlt hónapokban egyszer sem csinált cirkuszt.

Rush türelmetlenül toppantott a lábával, mint valami makacs gyerek, akinek nem teljesítették a kérését.

-Te ezt akarod hinni, mert a bugyijába akarsz kerülni mielőbb.

-Rush! Gusztustalan vagy! – horkant fel Adam kínosan mosolyogva egy nővérre, aki nyilvánvalóan minden szavukat hallotta.

-Ja, ezt már mások is mondták. – vont vállat Rush, aztán egy színészeket is megszégyenítő széles mosollyal tört utat Hollywood álompárjának a fotósok és riporterek sűrűjében. Csak Jennára koncentrált, aki vérvörös arccal fogadta a hatalmas érdeklődést. Zavarban van! – állapította meg elkínzottan, várva az óriási blamázst, aztán ő lepődött meg a legjobban, amikor a lány megállt, és mint egy iskolai tanító néni egymás után adott szót a riportereknek, aztán nyugodtan, megilletődötten és roppant visszafogottan válaszolgatott a kérdésekre. Adam a büszke vőlegény szerepében oltalmazón ölelte a vállát, és közben nem győzött csodálkozni a talpraesett helytálláson ezen a váratlanul kialakult sajtótájékoztatón. Ő maga sem tudta, mire számítson, de Jennának határozottan jót tett az elmúlt hetek kamerahiánya. Szerény volt, hálás és együttérző; csupa korábban ismeretlen tulajdonság. Ha a filmjeiben is képes lenne kamatoztatni ezt az oldalát, végre nemcsak piff-puff közönségfilmekben, de mélyebb lélektani drámákban is megállná a helyét.

*

Dr. Edward Crais kivett egy üveg bort a hűtőből, kinyitotta, majd elismerően beleszagolt. Julia kedvelte volna ezt a fanyar Chardonnayt.  Leemelt egy poharat a tartóról és töltött egy ujjnyit. Kihúzott egy fiókot és kiemelte belőle a megtisztogatott zsebórát. Az egyetlen dolgot, ami Juliából maradt. Az azonosításkor aláírta az átvételi elismervényt, de végül nem tette a koporsóra a megemlékezés koszorúja mellé. Ennyi járt neki, a vesztesnek. Azóta pedig valóságos szertartássá kövesedett esténként ez a néhány perces emlékezés. 

Ma sem tudta, miért nem működött köztük a dolog. Ő a maga részéről kifejezetten örült, amikor a lány vőlegénye lelépett. Az első napon beleszeretett, amikor munkára jelentkezett a kórházban. De vőlegénye volt, és neki nem volt szokása kapcsolatokba gázolni a saját érzelmei okán. Más hülyeségének azonban ő lehetett volna a nyertese, gondolta akkor, de az első találkozást nem  nagyon követték újabbak. Néha együtt ebédeltek a kórház éttermében, de ott a lány szigorúan őrizte a szakmaiság látszatát. Tisztában volt vele, hogy egyoldalú a vonzalma, de nem volt szokása feladni a harcot és Julia Blight-ra megérte volna várni. Okos, művelt nő volt, nemcsak az orvoslás érdekelte, de az utazások, az irodalom, a művészetek is, élvezet volt vele a társalgás. Tökéletes partnerei lehettek volna egymásnak. És mindehhez még bónuszként társult a lány időtlen természetes szépsége. Miért kellett elindulnia arra a végzetes útra? A gyerekkori oltásokról írott cikke miatt kérték fel az előadás megtartására; és végül a konferencia lezajlott anélkül, hogy a halálhíréről említést tettek volna. Őt sokkolta a híradóban látott felvétel és sokáig reménykedett benne, hogy a kevés számú túlélők egyike, de csalódnia kellett. A temetésén annak ellenére vállalta a gyászbeszédet, hogy nem is ismerte a szülőket, és azzal sem törődött, hogy túl sokat árul el a személyes érzéseiről. De a nyilvános búcsútól sem lett könnyebb a hiányának a feldolgozása. Napról napra eszébe jutott a szép barna doktornő, és a közös jövőkép, amit oly szívesen színezgetett magányos estéin. Lassan azonban ez a kép fakulni kezdett, akaratlanul is engedve a felejtés erejének. 

Kezében a pohár borral letelepedett a tv elé és a távirányítóért nyúlt. Bekapcsolta, aztán kedvetlenül szörfözött a csatornák között. Bulvár, sorozat, krimi, csomagküldő szolgálat, ezoterikus agymosás, bulvár... végre egy hírcsatorna – tette le megkönnyebbülve a távirányítót. Mi történt a politikai és gazdasági hírekkel? – morgolódott magában, ha az az este legfontosabb híre, hogy egy hollywoodi színésznőcske elhagyta végre a kórházat? Aztán megütötte a fülét a lényeges információ. Jenna Langdon ugyanazon a gépen utazott, mint Julia. Ő volt hát az egyik túlélő, akiknek a kilétét idáig olyan gondosan titkolta a sajtó. Micsoda igazságtalanság! – húzta el a száját. Ennek a nőnek a halálával esetleg a filmvilág lett volna szegényebb néhány könnyen felejthető darabbal, de vele szemben Julia micsoda veszteség. Gyerekek százainak az életét menthette volna meg a tisztes öregkort elérve, gyerekekét, akik most egy ilyen kiváló diagnoszta és orvos halála miatt esetleg rosszabb eséllyel indulhatnak a gyógyulás útján. A riporternő épp arról beszélt, hogy plasztikai sebészi bravúr mentette meg a szép színésznő filmes karrierjét, és itt a kamera egy már-már tolakodóan közeli képet mutatott. A nő a kamerába nézett és Edward összerezzent. Julia Blight nézett vele farkasszemet.