Távol a világ zajától 5.

Asheville-ben egyik meglepetés érte a másik után. A ház környéke valóban csodálatos volt. Virágzó bokrok, gyümölcsfák vonzották a méheket a ház körül és a kert végében. Maga az épület is csodálatos volt. Valamikor újkorában, amikor az a francos fotó is készülhetett. De az azóta eltelt évtizedek bizony rajta hagyták a nyomukat. Kívülről most is frissnek tűnő festés borította, de odabent a friss tavaszi – és a washingtoninál hűvösebb – levegő helyett kissé dohos szag fogadta, híven árulkodva a plafonon nyomot hagyó beázásokról. Az öt szobából máris csak kettőt nyilvánított lakhatónak. Az egyiket kinevezte a saját hálószobájának, a másikba a gyerekeket költöztette be. Az ingatlanos cégtől még mindig nem érkezett meg a washingtoni lakás árának rá eső része, saját tartaléka már nem volt, így aztán beballagott a bankba és a szerződést lobogtatva kölcsönt vett fel a hibák kijavítására, biztosítva róla az ügyintézőt, hogy abban a pillanatban válik majd jó ügyfelükké, ahogy az átutalás megérkezik. Miután fizetőképessé vált, a közeli üzletekben érdeklődött megbízható szakemberek iránt, és hamarosan egymást váltották a nappalijában a tetőfedéssel és fűtéssel foglalkozó iparosok. Legtöbbjük csak hümmögött, a fejét vakarta és láthatóan sajnálkozva méregette a gyerekeket, akik alaposan beöltözve ültek a viseltes bútorokon, amíg nevelőapjuk a javítások árai felől érdeklődött. Végül megérkezett Charles Bennett, aki úgy festett, mint valami viharvert tengerész,  és aki minden különösebb mentegetőzés nélkül felmászott a valaha szebb napokat megélt komód tetejére, hogy onnan elérve, a farzsebéből előhúzott csavarhúzóval kaparászni kezdje a mennyezetet. Mire Robert rákérdezhetett volna, hogy mégis a frászt művel, már egy hatalmas darab vakolat hullott a nappali közepére. 

-Ezt az egészet le kell verni – állapította meg az idős férfi gondterhelten. –Nem lesz nagy munka, mert lényegében csoda, hogy eddig nem esett le magától – tette hozzá kissé fanyarul. Robert még mindig nem kapott levegőt a hirtelen támadt porfelhőben. A két gyerek köhécselve ült a foltos kanapén. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem a nyakukba zuhant a majd öt centi vastag mennyezeti darab.

-Megőrült ember? – kapta el a mester nadrágszárát Robert és kissé megrángatta, hogy rávegye, azonnal szálljon le a komódról. A férfi a korához képest meglepően ruganyosan le is ugrott, aztán barátságosan megpaskolta Jeremy fejét, amely szinte megőszült a portól.

-Bocsánat, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy darab fog leválni. - Aztán Robert felé fordult és csavarhúzójával a mennyezet felé bökött.

-Látta, hogy alig nyúltam hozzá, nem? Ha ez nyáron alaposan kiszárad, még ennyi sem kellett volna neki, és egy napon arra ébrednek, hogy a padlás a nyakukba zuhant. Nem tudom, hogy a mennyezeti gerendák is ilyen rossz állapotban vannak-e, de az biztos, hogy ez a ház az elmúlt években rendszeresen beázott. Le kell verni a födémről a vakolatot, aztán, ha látom, hogy milyen állapotban vannak a gerendák, akkor beszélhetünk a továbbiakról. Talán azok is cserére szorulnak. De az is biztos, hogy a tető cserepeit is ki kell cserélni. Helyenként elmozdíthatta a legutóbbi vihar, azért vannak ezek a friss foltok – mutatott a mennyezeten éktelenkedő sárgás vonalakra – de igazából már régen megérett a cserére. Hát, egyelőre ennyi. Csodálkozom, hogy mindezeket a munkákat nem vette számításba a ház vásárlásakor. Elég lett volna a felújítás után ideköltözniük. Nem akarok turkálni a zsebében, de ha jól tudom, a tulajdonos nem kért érte sokat. Biztosan belekalkulálta, hogy az új tulajdonosnak ezeket meg kell csináltatnia. Ha jól tudom, gépészetileg is van mit csinálni. Talált már egy jó fűtésszerelőt? – érdeklődött szinte közömbösen, mire Robert összerezzent.

-Fűtésszerelőt?

-Azt. Már évek óta nem megy a kazán – vont vállat a férfi. –Én magam mondtam ki rá a halálos ítéletet, amikor az öreg Jonas kiköltözött. Öreg volt már, a gyerekei a világ másik végén élnek, beköltözött egy otthonba. De azt hittem, azért nem tudja már olyan régen eladni a házat, mert őszintén beleírt a hirdetésbe minden hibát. A kazáné az egyik legfontosabb. Javíthatatlan, ki kell cserélni. Nem tudta?

-Nem, nem tudtam – sóhajtott Robert, ahogy kezdte megérteni micsoda helyzetbe került, mert szokásától eltérően a nagy kapkodásban nem fordított figyelmet a háttér-információkra. Ő nem is ezzel a titokzatos Jonasszal üzletelt, hanem egy ügyvédi iroda kezelte az ügyet. Kíváncsi lett volna, ha vissza akar lépni a vételtől, mennyire nehezítenék meg a dolgát. De igazság szerint minden baj ellenére a ház és a város tetszett neki. Persze, egészen más lett volna úgy beköltöznie, hogy az a legnagyobb gondja, hogy milyen színű szőnyeget válasszon a nappaliba, de a pillanatnyi helyzet sem késztette meghátrálásra. Már csak azért sem, mert nem volt hova hátrálnia. A megtakarított pénze elment a házra, a lakásból ki tudja mikor kapja meg a részét, a munkák pedig égetően sürgősek. Ennyi pénzt nem kért, de nem is kapott a banktól. Ha ennyi minden el akarnak végezni, az rengetegbe fog kerülni, ráadásul egészen biztosan rámegy a nyaruk. Ennyit az elképzelt kirándulásokról és pecázásokról. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy egész idő alatt egy disznóólban kell lakjanak, nézett a törmeléktől mocskos nappalira. Aztán némi töprengés után az őszintének és hozzáértőnek látszó fickóra nézett. Ez sem lehet rosszabb a többieknél. Legalább világos helyzetet vázolt fel előtte, szemben a korábbi mesterek bizonytalan hümmögésével. 

-Elvállalja? – nézett a férfira, aki a fejét vakarva még egyszer végignézett a mennyezeten.

-Tudja, mibe készül belevágni?

-Nem igazán – vallotta be Robert. –De kényszerhelyzetben vagyok. Egyszer pénzem is lesz, úgyhogy ki fogom tudni fizetni. Addig vagy kölcsönt veszek fel, vagy maga lesz kénytelen megbízni bennem. Szóval, elvállalja?

-Én el – rántotta meg a vállát a férfi. –De maguk hol fognak lakni közben? – nézett őszinte aggodalommal a fiatal férfira, aki olyan lendülettel túrta a haját, hogy már-már attól tartott, a következő mozdulatnál egy hajcsomó is az ujjai között marad.

-Itt. Nincs hova mennünk. Pontosabban nincs miből. Már, ha ez tényleg olyan sokba fog kerülni – bökött fejével a mennyezet felé.

-Rendben – bólintott a férfi. –Akkor itt az ideje, hogy rendesen bemutatkozzam: Charles Bennett vagyok, de hívjon csak Charlienak, mint errefelé mindenki. Őszinte leszek. Magam végzem el a munkát, nincsenek állandó embereim. Régi tapasztalat, hogy csak a saját munkámért tudok száz százalékosan felelősséget vállalni. Így viszont kicsit lassabban megy – vonta meg kissé sajnálkozva a vállát. A szíve mélyén valóban megsajnálta ezt a kis társaságot. A fiatal férfi és a két gyerek nagyon anyátlannak nézett ki.

-Rendben van, Charlie! – nyújtott kezet Robert. –Én Robert Hazard vagyok, ők pedig Jeremy és Lizzy. Minden reményünk magában van, Charlie. Húzzon ki minket a ... slamasztikából! – nyelte vissza a már nyelvén lévő durva szót, aztán az ajtóhoz kísérte a férfit. –Mikor tudja elkezdeni?

-Már holnap itt leszek korán. Itt annyi munka lesz, hogy nem is biztos, hogy egyedül bírni fogom. Szerezzek embert vagy maga fog segíteni? – nézett Robert ápolt kezeire, aztán elhúzta a száját. –Azt hiszem, jobb ha keresek valakit, maga nem szokott hozzá a kemény fizikai munkához.

-Charlie, ne ítéljen felületesen! – sértődött meg Robert, amiért városi puhánynak ítéltetett első pillantásra. -Néhány sittel teli vödröt azért még én is odébb tudok vinni. Elsősorban rám számíthat mint segítségre. Aztán ha netán tényleg csődöt mondanék, még mindig keríthet valakit. Rendben?

-Rendben. És végső soron befoghatjuk a fiatalurat is – kacsintott a férfi Jeremyre, aki kihúzta magát, mint akivel tényleg számolni kell, ha segítségre van szükség. –De a kisasszonynak kéne valaki társaság, amíg a férfiak dolgoznak. A felesége mikor jön maguk után? – bökött fejével a kis Lizzy felé, és Robertnek igazat kellett adnia. Ha itt ilyen nagy munkába fognak, valaki kell a gyerekek mellé. 

-Nincs feleségem. A gyerekek a testvérem gyerekei, nemrég árvultak el. Azért is jöttünk el Washingtonból – szépítette a történteket. Végül is senkinek semmi köze hozzá, hogy milyen muján hagyta, hogy egy nő átverje. Még elveszítené a férfi jóindulatát, ha bevallaná, mekkora lúzer. De a fickónak igaza volt. Valaki kell a gyerekek mellé, ha ő beáll kőművessegédnek. -Ismer valakit? – kérdezte reménykedve, mire Charlie elgondolkozva rágta a szája szélét.

-Majd megkérdezem az asszonyt. Tudja, amióta a lányunk egyetemre ment, Mona nem nagyon tudja mivel elfoglalni magát. Mindig arra panaszkodik, hogy megöli az unalom. Azt hiszem, pontosan ez az elfoglaltság lenne számára a legmegfelelőbb. Igazából még fizetnie sem kéne érte, hiszen csak ugyanazt csinálná, amit otthon. Vacsorát főz, mos... Lizzy és Jeremy valóságos felüdülés lenne számára. Megkérdezem, ha gondolja.

-Kérdezze meg, Charlie! – bólintott Robert mindenre elszántan. Nem erre számított, miközben a lusta kocsi falta alattuk a mérföldeket. De most itt vannak és nincs más esélyük, mint felvenni a sors által odadobott kesztyűt és sodródni az árral. Charlie feleségének pedig talán lesznek ötletei az iskola témájában is. Nem sürgős, hiszen még előttük a nyár. Most a legfontosabb, hogy száraz tető legyen a fejük fölött és meleg lakás, mire beköszönt a tél. Minden más még a nagyon távoli jövő rejtélye volt.