Asheville-ben egyik
meglepetés érte a másik után. A ház környéke valóban csodálatos volt. Virágzó
bokrok, gyümölcsfák vonzották a méheket a ház körül és a kert végében. Maga az
épület is csodálatos volt. Valamikor újkorában, amikor az a francos fotó is
készülhetett. De az azóta eltelt évtizedek bizony rajta hagyták a nyomukat.
Kívülről most is frissnek tűnő festés borította, de odabent a friss tavaszi –
és a washingtoninál hűvösebb – levegő helyett kissé dohos szag fogadta, híven árulkodva
a plafonon nyomot hagyó beázásokról. Az öt szobából máris csak kettőt
nyilvánított lakhatónak. Az egyiket kinevezte a saját hálószobájának, a másikba
a gyerekeket költöztette be. Az ingatlanos cégtől még mindig nem érkezett meg a
washingtoni lakás árának rá eső része, saját tartaléka már nem volt, így aztán
beballagott a bankba és a szerződést lobogtatva kölcsönt vett fel a hibák
kijavítására, biztosítva róla az ügyintézőt, hogy abban a pillanatban válik
majd jó ügyfelükké, ahogy az átutalás megérkezik. Miután fizetőképessé vált, a
közeli üzletekben érdeklődött megbízható szakemberek iránt, és hamarosan
egymást váltották a nappalijában a tetőfedéssel és fűtéssel foglalkozó
iparosok. Legtöbbjük csak hümmögött, a fejét vakarta és láthatóan sajnálkozva
méregette a gyerekeket, akik alaposan beöltözve ültek a viseltes bútorokon,
amíg nevelőapjuk a javítások árai felől érdeklődött. Végül megérkezett Charles Bennett,
aki úgy festett, mint valami viharvert tengerész, és aki minden különösebb mentegetőzés nélkül
felmászott a valaha szebb napokat megélt komód tetejére, hogy onnan elérve, a
farzsebéből előhúzott csavarhúzóval kaparászni kezdje a mennyezetet. Mire
Robert rákérdezhetett volna, hogy mégis a frászt művel, már egy hatalmas darab
vakolat hullott a nappali közepére.
-Ezt az egészet le kell
verni – állapította meg az idős férfi gondterhelten. –Nem lesz nagy munka, mert
lényegében csoda, hogy eddig nem esett le magától – tette hozzá kissé fanyarul.
Robert még mindig nem kapott levegőt a hirtelen támadt porfelhőben. A két
gyerek köhécselve ült a foltos kanapén. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem a
nyakukba zuhant a majd öt centi vastag mennyezeti darab.
-Megőrült ember? –
kapta el a mester nadrágszárát Robert és kissé megrángatta, hogy rávegye,
azonnal szálljon le a komódról. A férfi a korához képest meglepően ruganyosan
le is ugrott, aztán barátságosan megpaskolta Jeremy fejét, amely szinte
megőszült a portól.
-Bocsánat, de nem
gondoltam, hogy ilyen nagy darab fog leválni. - Aztán Robert felé fordult és
csavarhúzójával a mennyezet felé bökött.
-Látta, hogy alig
nyúltam hozzá, nem? Ha ez nyáron alaposan kiszárad, még ennyi sem kellett volna
neki, és egy napon arra ébrednek, hogy a padlás a nyakukba zuhant. Nem tudom,
hogy a mennyezeti gerendák is ilyen rossz állapotban vannak-e, de az biztos,
hogy ez a ház az elmúlt években rendszeresen beázott. Le kell verni a födémről
a vakolatot, aztán, ha látom, hogy milyen állapotban vannak a gerendák, akkor
beszélhetünk a továbbiakról. Talán azok is cserére szorulnak. De az is biztos,
hogy a tető cserepeit is ki kell cserélni. Helyenként elmozdíthatta a legutóbbi
vihar, azért vannak ezek a friss foltok – mutatott a mennyezeten éktelenkedő
sárgás vonalakra – de igazából már régen megérett a cserére. Hát, egyelőre
ennyi. Csodálkozom, hogy mindezeket a munkákat nem vette számításba a ház
vásárlásakor. Elég lett volna a felújítás után ideköltözniük. Nem akarok
turkálni a zsebében, de ha jól tudom, a tulajdonos nem kért érte sokat.
Biztosan belekalkulálta, hogy az új tulajdonosnak ezeket meg kell csináltatnia.
Ha jól tudom, gépészetileg is van mit csinálni. Talált már egy jó
fűtésszerelőt? – érdeklődött szinte közömbösen, mire Robert összerezzent.
-Fűtésszerelőt?
-Azt. Már évek óta nem
megy a kazán – vont vállat a férfi. –Én magam mondtam ki rá a halálos ítéletet,
amikor az öreg Jonas kiköltözött. Öreg volt már, a gyerekei a világ másik végén
élnek, beköltözött egy otthonba. De azt hittem, azért nem tudja már olyan régen
eladni a házat, mert őszintén beleírt a hirdetésbe minden hibát. A kazáné az
egyik legfontosabb. Javíthatatlan, ki kell cserélni. Nem tudta?
-Nem, nem tudtam –
sóhajtott Robert, ahogy kezdte megérteni micsoda helyzetbe került, mert
szokásától eltérően a nagy kapkodásban nem fordított figyelmet a
háttér-információkra. Ő nem is ezzel a titokzatos Jonasszal üzletelt, hanem egy
ügyvédi iroda kezelte az ügyet. Kíváncsi lett volna, ha vissza akar lépni a
vételtől, mennyire nehezítenék meg a dolgát. De igazság szerint minden baj
ellenére a ház és a város tetszett neki. Persze, egészen más lett volna úgy
beköltöznie, hogy az a legnagyobb gondja, hogy milyen színű szőnyeget válasszon
a nappaliba, de a pillanatnyi helyzet sem késztette meghátrálásra. Már csak
azért sem, mert nem volt hova hátrálnia. A megtakarított pénze elment a házra,
a lakásból ki tudja mikor kapja meg a részét, a munkák pedig égetően sürgősek. Ennyi
pénzt nem kért, de nem is kapott a banktól. Ha ennyi minden el akarnak végezni,
az rengetegbe fog kerülni, ráadásul egészen biztosan rámegy a nyaruk. Ennyit az
elképzelt kirándulásokról és pecázásokról. Az pedig már csak a hab a tortán,
hogy egész idő alatt egy disznóólban kell lakjanak, nézett a törmeléktől
mocskos nappalira. Aztán némi töprengés után az őszintének és hozzáértőnek
látszó fickóra nézett. Ez sem lehet rosszabb a többieknél. Legalább világos
helyzetet vázolt fel előtte, szemben a korábbi mesterek bizonytalan hümmögésével.
-Elvállalja? – nézett a
férfira, aki a fejét vakarva még egyszer végignézett a mennyezeten.
-Tudja, mibe készül
belevágni?
-Nem igazán – vallotta
be Robert. –De kényszerhelyzetben vagyok. Egyszer pénzem is lesz, úgyhogy ki
fogom tudni fizetni. Addig vagy kölcsönt veszek fel, vagy maga lesz kénytelen
megbízni bennem. Szóval, elvállalja?
-Én el – rántotta meg a
vállát a férfi. –De maguk hol fognak lakni közben? – nézett őszinte
aggodalommal a fiatal férfira, aki olyan lendülettel túrta a haját, hogy
már-már attól tartott, a következő mozdulatnál egy hajcsomó is az ujjai között
marad.
-Itt. Nincs hova
mennünk. Pontosabban nincs miből. Már, ha ez tényleg olyan sokba fog kerülni –
bökött fejével a mennyezet felé.
-Rendben – bólintott a
férfi. –Akkor itt az ideje, hogy rendesen bemutatkozzam: Charles Bennett
vagyok, de hívjon csak Charlienak, mint errefelé mindenki. Őszinte leszek.
Magam végzem el a munkát, nincsenek állandó embereim. Régi tapasztalat, hogy
csak a saját munkámért tudok száz százalékosan felelősséget vállalni. Így
viszont kicsit lassabban megy – vonta meg kissé sajnálkozva a vállát. A szíve
mélyén valóban megsajnálta ezt a kis társaságot. A fiatal férfi és a két gyerek
nagyon anyátlannak nézett ki.
-Rendben van, Charlie!
– nyújtott kezet Robert. –Én Robert Hazard vagyok, ők pedig Jeremy és Lizzy.
Minden reményünk magában van, Charlie. Húzzon ki minket a ... slamasztikából! –
nyelte vissza a már nyelvén lévő durva szót, aztán az ajtóhoz kísérte a férfit.
–Mikor tudja elkezdeni?
-Már holnap itt leszek
korán. Itt annyi munka lesz, hogy nem is biztos, hogy egyedül bírni fogom.
Szerezzek embert vagy maga fog segíteni? – nézett Robert ápolt kezeire, aztán
elhúzta a száját. –Azt hiszem, jobb ha keresek valakit, maga nem szokott hozzá
a kemény fizikai munkához.
-Charlie, ne ítéljen
felületesen! – sértődött meg Robert, amiért városi puhánynak ítéltetett első
pillantásra. -Néhány sittel teli vödröt azért még én is odébb tudok vinni.
Elsősorban rám számíthat mint segítségre. Aztán ha netán tényleg csődöt
mondanék, még mindig keríthet valakit. Rendben?
-Rendben. És végső
soron befoghatjuk a fiatalurat is – kacsintott a férfi Jeremyre, aki kihúzta
magát, mint akivel tényleg számolni kell, ha segítségre van szükség. –De a kisasszonynak
kéne valaki társaság, amíg a férfiak dolgoznak. A felesége mikor jön maguk
után? – bökött fejével a kis Lizzy felé, és Robertnek igazat kellett adnia. Ha
itt ilyen nagy munkába fognak, valaki kell a gyerekek mellé.
-Nincs feleségem. A
gyerekek a testvérem gyerekei, nemrég árvultak el. Azért is jöttünk el
Washingtonból – szépítette a történteket. Végül is senkinek semmi köze hozzá,
hogy milyen muján hagyta, hogy egy nő átverje. Még elveszítené a férfi
jóindulatát, ha bevallaná, mekkora lúzer. De a fickónak igaza volt. Valaki kell
a gyerekek mellé, ha ő beáll kőművessegédnek. -Ismer valakit? – kérdezte
reménykedve, mire Charlie elgondolkozva rágta a szája szélét.
-Majd megkérdezem az
asszonyt. Tudja, amióta a lányunk egyetemre ment, Mona nem nagyon tudja mivel
elfoglalni magát. Mindig arra panaszkodik, hogy megöli az unalom. Azt hiszem,
pontosan ez az elfoglaltság lenne számára a legmegfelelőbb. Igazából még
fizetnie sem kéne érte, hiszen csak ugyanazt csinálná, amit otthon. Vacsorát
főz, mos... Lizzy és Jeremy valóságos felüdülés lenne számára. Megkérdezem, ha
gondolja.
-Kérdezze meg, Charlie!
– bólintott Robert mindenre elszántan. Nem erre számított, miközben a lusta
kocsi falta alattuk a mérföldeket. De most itt vannak és nincs más esélyük,
mint felvenni a sors által odadobott kesztyűt és sodródni az árral. Charlie
feleségének pedig talán lesznek ötletei az iskola témájában is. Nem sürgős,
hiszen még előttük a nyár. Most a legfontosabb, hogy száraz tető legyen a fejük
fölött és meleg lakás, mire beköszönt a tél. Minden más még a nagyon távoli
jövő rejtélye volt.
4 megjegyzés:
Charlie egy rendes pali. Már meg is szerettem a vén tengerészt.
A feleség is jó "nagymamija" lesz a kölköknek.
Már csak Robert mellé kéne valaki! :P
Olyan lendülettel olvastam, hogy egész mellbevágott, hogy vége lett. XDD Most írhatnám megint, hogy itt abbahagyni jucuuuuus! :) Tetszik, jól szórakozom rajta. :) köszönöm, pusza
Én örülök, hogy van hova lapoznom ;)
Megjegyzés küldése