Távol a világ zajától 21.

Sofia összerezzent a dörgéstől. Ez az átkozott eső sosem akar már elállni? Mostanában mindig szakadt, az egész ház úgy festett, mint valami disznóól, mert a kutyák persze ki-bejártak kedvük szerint. Már elege volt az állandó felmosásból, így csak akkor törölte fel a kövezetet, ha a két szőrös éppen aludt. Még egyszer megvizsgálta a kennel zárjait, sóhajtott és visszaindult a házba. A rutinszerűen végzett feladatok kicsit elterelték a figyelmét a pillanatnyi helyzetről, de most újult erővel törtek rá a visszafojtott gondolatok. Szóval, akkor megint magára marad? Szerette volna azt mondani, hogy semmi baj, volt már ilyen, majd megbirkózik a helyzettel, de igazság szerint most kétségbe ejtette a helyzet. Nem merte volna kiejteni a száján, hogy szereti Robertet, főleg úgy nem, hogy a férfi előbb nem mond neki valami hasonlót, de igazság szerint mi más lehetne az a fájdalom, amikor összeomolni lenne kedve az elhagyatottság érzésétől? Annyira akarta, hogy ez a fura, felemás kapcsolat előbb-utóbb révbe érjen és működjön, de még az esélyt sem kapja meg, hogy kiderítse, mi lehetett volna kettejük találkozásából. Robert elmegy, mert nem elég erős a kapocs közöttük, hogy visszatartsa. De hát nem azt mondják, ha eléggé szeretsz valakit, el is tudod engedni? – gondolt azokra a romantikus marhaságokra, amiket magányos óráin olvasgatott, ha már tele volt a feje a marhák inszeminációs eljárásairól szóló tudományos munkával. Nos, akkor ő elengedi. Ha a férfi bármit is érez iránta, akkor vissza fog jönni. Úgy döntött, ezt az álomképet fogja dédelgetni a közeljövőben. Hogy mi lesz akkor, ha nem lesz igaza? Azzal majd akkor fog foglalkozni. 

-Láttad Jeremyt? Árnyék az étkezőben retteg a dörgés miatt, de a gyerek nincs sehol, pedig ilyenkor ő az első, aki vigasztalni próbálja – lépett ki elé Robert a fedett verandára és a szemét meregetve nézte a hatalmas telek sötétségbe boruló távoli részeit, hátha felfedezi a kölyköt. Ilyen időben csak nem ment ki, ráadásul a kutya nélkül, de akkor hol a fenében lehet? – ráncolódott a homloka az aggodalomtól.

-Idekint nem láttam – ment el mellette Sofia, mert nem érezte még elég erősnek friss elhatározását ahhoz, hogy a férfi közelségében maradjon. Még a végén a nyakába borul és úgy rimánkodik, hogy maradjanak.

-Sofie! A házban nincs! Már mindenütt megnéztem – kiabált utána a férfi és a hangján tisztán érezhető volt a pánik. Jeremy annyira érzékeny lélek. Ha bármit is meghallott a beszélgetésükből, megijedhetett a közelgő újabb változástól, és csak a jó isten a megmondhatója, mi jut eszébe egy rémült gyereknek. Sofia visszakanyarodott hozzá és ő is a telket fürkészte.

-Tiszta sár minden, biztos nem bóklászik odakint. Hacsak... talán a kiserdő felé ment, mert ott az avar csúszik ugyan, de mégse merül nyakig a sárba. De miért indult volna el bárhova, hiszen sötétedik és Árnyék nélkül sosem tesz egy lépést sem?

-Nem tudom. Csak arra gondoltam, talán hallotta a beszélgetésünket, és ... nem tudom, valamiért ez jár a fejemben. Olyan fura az a kölyök - sóhajtott Robert.

-Nem fura! Csak bizonytalan. Elvesztette a szüleit, aztán egy idegen városba került, ahonnan ráadásul továbbálltál vele vidékre... és ha most tényleg hallott valamit, akkor attól fél, hogy amikor végre kezdené megszokni ezt az életet, akkor megint kiszakítják belőle. Én is világgá mentem, amikor a szüleim veszekedtek valamin gyerekkoromban.

-Mi nem veszekedtünk – mutatott rá a férfi, miközben az agya próbált lehetőségek után kutatni, hova indulhatott el a fiú.

-Nos jó, nem kiabáltunk, de ha hallott, akkor azt is hallotta, hogy nem vagyunk egy véleményen. Te menni akarsz, én maradni. Neki meg nincs választása, de nem biztos, hogy azt szeretné, amit te. Ennyi elég hozzá, hogy a saját kis kezébe vegye a maga sorsát. Bár, csodálom, hogy nem vitte magával Lizzyt. azt hittem, erősebb a kötődése a testvéréhez bárkinél.

-Jézusom, még csak az kéne. Két apró gyereket hajkurászni odakint a viharban. De nem akarok tovább várni. Nagy ez a birtok, de annyira azért nem, hogy ne találjam meg a nyomát. Csak abban bízom, nem a tó felé ment, mert ha belecsúszik a vízbe, akkor ...

-Robert! Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik! – riadt meg Sofia is. Menj a kiserdő felé. Ott van egy kapu Seanék telkére. Talán csak a barátjához ment át. Fel is hívom őket, hátha már ott van, mi meg feleslegesen szaporítjuk a szót – nyúlt a telefonja után, de néhány perc múlva csak némán megrázta a fejét. –Nincs ott. De Sean papája megígérte, elnéz a kapu felé, hátha találkozik vele.

-Oké, akkor én is arra indulok. Talán a fák között várja a kis süket, hogy csillapodjon a vihar, pedig milliószor elmagyaráztam neki, hogy ilyen villámlásban a legrosszabb azok alá a fák alá húzódni – kapott magára Robert egy viharkabátot, a gyerek dzsekijét pedig a dereka köré kötötte, hogy szárazon tartsa. –Van nálam telefon, majd hívlak, ha találok valami nyomot – lépett ki a szakadó esőbe, aztán nem törődve vele, hogy sportcipője már a veranda előtt átázik, arrafelé indult, amerre a gyereket remélte megtalálni.

*

Jeremy ijedten kuporgott az összetákolt kis menedék alatt. Napfényes, szép időben csinálták Seannal, még mohát is hordtak rá, ami azóta már kiszáradt, de most szivacsként szívta magába a rengeteg vizet. Egyelőre védve volt az elemek tombolása elől, de tudta, csak idő kérdése, hogy vagy a szél, vagy a bőven ömlő égi áldás lerombolja ezt a helyet. Pedig nem lett volna olyan nagy a távolság, de a domboldalon végigdübörgő mennydörgés és a villámok fénye elvette a bátorságát, hogy egészen Seanék házáig rohanjon. Inkább itt várta volna ki a vihar végét, de már kételkedett benne, hogy ez jó döntés volt-e. Két morajlás között, a sűrűsödő sötétségben mintha a nevét hallotta volna, de aztán megint csak a kis erdőcske neszei, a fák hajladozása és a levelek surrogása vette körül. Egyedül volt és fázott. A trikója átnedvesedett, a cipője átázott. Örülhet, ha láz és tüsszögés nélkül megússza ezt a kalandot. Már szinte el is felejtette, miért indult neki az ítéletidőnek, amikor újra a nevét hallotta, Robert bácsi hangját. Egy pillanatra arra gondolt, hogy meglapul, hátha akkor nem veszi észre, de egyrészt hallotta a nagybátyja hangjából az aggodalmat, másrészt ő is szívesebben csatlakozott volna végre egy biztonságot adó felnőtthöz, mint hogy ki tudja meddig itt kuksoljon a sötétben.

-Itt vagyok! – kiabált ki az ágak között, de még ő is meg volt győződve róla, hogy a hangja erőtlen és nem jutott el a felnőttig. Robert pedig csak ment előre csúszkálva, magában szentségelve, de a reményt fel nem adva, hogy a kölyök előkerül. Balra mintha valami kis dombocska állt volna a fák között. Annyira nem odaillő volt, hogy önkéntelenül is arra fordult. A szemét meresztgette, aztán rájött, hogy egymásra hányt törött ágakat lát, rajtuk valami sáros réteget, s eszébe jutott az este, amikor Jeremy szokatlanul beszédes kedvében mesélt a kis kalyibáról, amit a barátjával építettek. –Jeremy! – kiáltott újra egy nagyot, és már majdnem továbbment, amikor a földkupacnak látszó valami felől a gyerek vékony hangja válaszolt: -Itt vagyok! 

A megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajta és azonnal abba az irányba indult, csak a kis boglyát maga előtt látva, így nem vette észre a gödröt. A következő pillanatban éles fájdalom emlékeztette rá, hogy körültekintőbben kellett volna átcsörtetnie a sötétségen. –Bassza meg! – nyögött elkeseredetten, ahogy estében érezte az ágak karmolását, a tenyerébe szúró újabb fájdalmat. –Jer! Jövök! Mindjárt ott leszek! – kiáltotta, miközben enyhe hányingerrel küzdött. Szerencséje lesz, ha nem törte el a lábát, csak egy csúnya ficam – gondolta reménykedve, de egyre lemondóbban, ahogy próbált a sérült lábára ránehezedni. Sajgó tenyerével nem törődve letörte az első keze ügyébe eső alkalmasnak látszó ágat, hogy arra nehezedjen, aztán fél lábon ugrálva próbált a gyerek felé közelíteni. Az utolsó méteren már nem érdekelte semmi, csak hogy leülhessen a vizes talajra. Szinte leroskadt a kis bejárat előtt, amin amúgy sem fért volna be. Kicsomózta a dereka köré kötött kis esőkabát ujjait és bedugta a menedékbe.

-Vedd fel! Nem sok, de kicsit melegebben tart. – Jeremy szótlanul engedelmeskedett. Hihetetlenül megnyugtató volt Robert bácsi közelsége és a tény, hogy nem hordta le a sárga földig, sőt még meleg ruhát is adott neki.

-Felvettem. Akkor indulunk is vissza? – kérdezte szolgálatkészen, de a nagybátyja magával volt elfoglalva és nem is figyelt rá. A sötétségben is elég jól látta, ahogy a férfi a lábát tapogatja, aztán kibújik az esőkabátjából és lerántja magáról a pólóját, majd visszabújik a kabátba. Vajon mit csinál? A kérdésére hamarosan hallotta is a választ, ahogy a puha anyag hasadva szakadt el. Robert szitkozódva próbálta szorosan a bokája köré tekerni az anyagot, a kis boglyából kihúzva néhány vastagabb ágacskát, amiket a kötésbe font bele.

-Mit csinálsz? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

-Valami történt a lábammal, és ha vissza akarunk menni valahogy a házhoz, akkor kell egy kis segítség a bokámnak, hogy rá tudjak egyáltalán állni – válaszolt neki a nagybátyja.

-Nincs nálad a telefon? Hívhatunk segítséget is – érkezett a józan ötlet a gyerektől, és Robert elismeréssel adózott volna neki, ha nem tudta volna, hogy használhatatlan.

-Csak Lizzy és Sofia vannak otthon. A húgodat nem hozhatja, egyedül nem hagyhatja, ezt nekünk kettőnknek kell megoldanunk. De ha rá tudok állni, akkor vissza fogunk jutni. Remélem. – motyogta a férfi. –Mi a fene ütött beléd, hogy ebben a nyomorult viharban nekiindultál? Egyáltalán hogy jutott eszedbe este, a vihar előtt kijönni ide? – érkezett a számonkérés, amire a gyerek már az első pillanatban is számított. 

-Seanhoz akartam átmenni, és errefelé szárazabb volt a talaj – vonta meg a vállát a kölyök. Robert mély sóhajjal vette tudomásul, hogy alighanem igaza volt, amikor arra gondolt, Jeremy hallotta, miről beszéltek és azért indult neki a viharnak. De legalább nem világgá ment! – állapította meg megkönnyebbülve.

-Mi volt olyan sürgős? – kérdezte, miközben féltérdre emelkedett, hogy megpróbálkozzon a lábra állással.

-Semmi – vonta meg a vállát a gyerek bizonytalanul.

-A semmi miatt nem indultál volna bele a viharba – nyögött a férfi, ahogy felállt. Kegyetlenül fájt a bokája, ha ránehezedett.

-Nem szereted Sofiát? – érkezett a halk kérdés, amitől valósággal megdermedt. A gyerek önkéntelenül is a legbensőbb kételyei közepébe talált bele az ártatlan kérdésével.

-Dehogynem. Szeretem. – motyogta, miközben ugrott egyet előre féllábon a botra támaszkodva.

-Akkor miért nem jön velünk Washingtonba? Ő nem szeret téged? Vagy minket? – kérdezte szinte kétségbeesetten a gyerek. 

-Honnan tudsz te erről? – kérdezett vissza Robert, hogy a választ halogathassa. Már nem is tudta, hogy mi a nehezebb. A gyerek kérdésére válaszolni, vagy megőrizni az egyensúlyát a nedves talajon. Jeremy kérdése kegyetlenül jó kérdés volt. Sofia nem szereti őt, azért nem jön velük? Vagy tényleg azzal lenne problémája, hogy másnak a gyerekeivel kellene összekösse az életét? Ez valahogy nem vált világossá a számára, amikor a lány közölte vele, hogy nem akarja elhagyni Ashevillet.

-Hallottam – suttogta a fiú, mint valami szellem a sötétben.

-Sejtettem – sóhajtott Robert. –Nézd, ez nem ilyen egyszerű. Még semmi sem biztos, de egyelőre el kell mennem Washingtonba tárgyalni. Utána már többet tudok majd én is. Azért nem mondtam még senkinek, mert fogalmam sincs, hogy vajon jól döntök-e, ha belevágok. Vagy éppenséggel, ha nem. Nem tudom, hogy érted-e, amit mondok, de még én sem tudom, mi a jó döntés. De valamiért úgy érzem, oda kell mennem, hogy ne kövessek el hibát. Na, gyere! Induljunk! Lehet, hogy a segítségedre lesz szükségem, mert a lábam annyira fáj, hogy nem biztos, hogy vissza tudok ugrálni a házig egyedül.

-Oké, támaszkodj rám! – bújt a hóna alá a gyerek és Robert elmosolyodott. Kis buta! Ha tényleg rátámaszkodna, alighanem belenyomná a sárba. Aztán kissé megkésve eszébe jutott a telefonja és felhívta a szomszédot, Sean apját.

-Szia, Norm! Megvan a gyerek, de egy kis baleset történt. Ide tudnál jönni? Már egészen közel vagyunk a kerítéshez és a kapuhoz, ami felétek nyílik. A kiserdő széléig megpróbálok kiugrálni, de kéne egy erős kar, hogy valahogy hazavergődjek. Jeremy segít ugyan, de túlságosan nehéz vagyok neki – tette hozzá, hogy a kisfiú önérzetét meg ne sértse azzal, hogy inkább egy felnőttől kér segítséget. –Oké, kösz! – fejezte be a beszélgetést, aztán Jeremyre nézett.

-Hát, ezt az ötven métert valahogy leküzdjük, igaz? – kérdezte a gyereket, azzal a botjával megmutatta az irányt, amerre indulniuk kellett.