***
Gabriela
Mostanában másból sem állt az életem, mint
utazásból. Hol a napsütötte kaliforniai tengerparton heverésztem, hol a világ
valamelyik nagyvárosában készültem a fellépésemre, hol – mint tegnap este is –
New Yorkban rohantam a dolgom után. Imádtam ezt a rohanást, szinte légiesnek
éreztem tőle magam, ami a darázsderekamat tekintve azért költői túlzás volt. De
mit tegyek, ha izgalom ellen még mindig a legjobb orvosságnak a nassolást
tartom? De ILYEN még soha nem történt velem! A Central Parkban ültem fent egy
fa tetején! Na, elég őrülten hangzik? Az ősz már ragyogó tarkaságba öltöztette
a kedvenc helyünket, ahol Roberttel vég nélkül tudtunk sétálgatni, mégis, az
egészet az elmúlás borongóssága járta át, mert a levelek pompás színű ruháikban
a halált várták: még kapaszkodnak néhány napig az ágakba, aztán lehullanak
majd, hogy piszkosbarna, rothadó rétegként belepjék a talajt, tápláló
esszenciaként beszivárogjanak a gyökerekig, új erőt adva a fáknak és a
bokroknak. De most még… most még szemkápráztatóak voltak a sárgák, bordók és a
barnák, néha még közéjük tolakodtak a nyári zöldek… mindez pedig megtévesztően
élettel telivé tette a parkot. Egy vékony ágon egyensúlyoztam, játékosan
szökellve, mint egy gyermek tenné a füvön, és egy pillanatra elcsodálkoztam,
hogy nem szakad le a súlyom alatt… majd ráébredtem a helyzet abszurditására: mi
a fenét keresek én idefent? Lenéztem a fa tövébe, és a kérdésem válasza arcul
vágott, mert eszembe jutott minden.
Gyorsan mentem, ez tagadhatatlan. Mindig is
így vezettem, a kesztyűtartóm tele volt büntetési cédulákkal, jó néhány bónusz
pontom ráment már arra, hogy nem voltam képes visszafogni magamat, ha a
száguldásra lehetőségem adódott. Imádtam! Imádtam nappal és éjjel! Imádtam a
néptelen utak közepén fehéren kígyózó vonalat követni. A fákat, épületeket, amint
egybefolyó maszatként suhannak el mellettem,
a falvak lámpáinak fényét, amint fénykorbácsként csapnak végig az autó sötétkék
metáldukkóján, a levegőt, ahogy bevágott a nyitott ablakon és összekócolta a
hajamat. Még az öklüket rázó sofőröket is imádtam, akik nyilván a felmenőimet
emlegették, amikor elsuhantam mellettük, látszólag a semmiből érkezve. És
imádtam a hajnali órák kiürült sugárútjait, amelyek versenyre csábítottak az
idővel; amikor abba a hamis illúzióba ringattam magam, hogy nem büntet meg
senki szertelenségemért. Szabályszegő voltam, mint oly sok mindenben életemben.
A kanyarokban persze fékeztem, de csak annyira, amennyire muszáj volt, biztos
érzékekkel vezettem az erős autót, aminek nő létemre a bolondja voltam; fiatal
voltam, tele élettel, vidámsággal, céltudatossággal és tervekkel. Fel sem
merült bennem, hogy bárki utamat állhatná. Aki megtehette volna, mellettem ült
és szeretett engem. Enyém volt a világ! De sosem gondoltam volna, hogy ilyen
súlyos árat fizetek majd érte.
Világ életemben szerettem a kutyákat, még
rohanó életemben is vágytam egyre, ezért amikor a kis fekete jószág feltűnt a
semmiből a jobb oldalon, egyetlen pillanatig sem tétováztam. Inkább a kocsi,
mint az az ártatlan kis lélek, és hirtelen balra kaptam a kormányt, hogy kikerüljem,
de elvesztettem az uralmat a száguldó autó fölött. A motorban dübörgő megriadt
ménes fittyet hányt az irányításomnak, megvadult csődörként tört ki, és én nem
tehettem semmit. Még láttam, ahogyan a reflektorok visszatükröződnek a csikorgó
gumik hangjától rémülten mozdulatlanná merevedett állat szemében, aztán száz
kilométeres sebességgel rohantam egy hatalmas tölgy sötétbarna tilalomfaként magasodó
törzsének. Az utolsó gondolatom az volt, vajon Robert be van-e kötve, én
ugyanis utáltam, ahogy feszül rajtam a gurtni. Mintha induláskor veszekedtünk
is volna emiatt, erre már nem mertem volna megesküdni. Mint ahogy arra sem,
tényleg azt mondtam Robertnek, hogy cammogó vénemberek tartják csak be a
sebességkorlátozást? Annyira megfontolt tudott lenni, hogy időnként az őrületbe
kergetett, talán azért is tapostam olyan eszeveszetten a pedált, mert neki
akartam bizonyítani, hogy feleslegesen aggodalmaskodik. De ki a fene gondolt
volna egy éjszaka bóklászó kutyára a Central Park mögötti széles sugárúton? A
levegőben érezhető volt az aszfaltra felkenődött égett gumi szaga, ahogy a
széles kerekek valósággal ráolvadtak a féknyomra. Egy őrült száguldozó árulkodó
nyoma...
Eddig rendben, de hogy kerültem fel ide? És
hol van Robert, mert az ágak között egyedül egyensúlyoztam? Remélem, nem esett
baja, mert azt sose bocsátanám meg magamnak! Most, hogy senki sem hallotta, be
mertem vallani, ha a kutya és Robert élete között kellett volna választanom,
gondolkodás nélkül gázoltam volna el szerencsétlen jószágot. De Robert
biztonságban volt az erős acélkaszniban, biztosan bekötve, mint mindig, így
aztán csak a kocsi és a kis négylábú voltak vetélytársak a döntésemben. Szegény
Lotusom, az életet választottam helyetted, egy oktalan kis állat életét a
technika remeke helyett. Erősen csattantunk, de talán még menthető vagy! Óvatosan
megmozdultam a vékony gallyon, arra gondolva, hogyan tudnék visszajutni a
vastagabb ágak biztonságos karjai közé, majd hogyan tudnék lemászni, és megkeresni
Robertet, megnézni az autót, mennyi kár esett benne… megkeresni a mobilt,
segítséget hívni… Kellőképpen
gyakorlatias vagyok, így szinte már a következő napot terveztem, amikor
bemegyek majd a biztosítóhoz és igyekszem meggyőzően elmesélni nekik, hogy nem
én voltam hibás. Bár, ennek nyilván ellent mond majd a rendőrségi jegyzőkönyv,
mert amilyen szerencsétlen vagyok, hamarosan ideér egy zsaru, talán még a
jogosítványom is ugrik majd. Már hallani véltem a sziréna hangját is. Micsoda
égés lesz, ha újra kell vizsgáznom, amivel Rob fenyegetett állandóan, tudva,
hogy már a Kresznél el fogok bukni, mert kétszer nem lehet akkora szerencsém,
mint az első vizsgán.
Ekkor eszméltem rá, hogy bár sikerült a
helyváltoztatás, a fa ágai még csak meg
sem rezzentek alattam. Belekapaszkodtam a következő ágba, próbáltam megrázni,
nem sikerült. Először óvatosan átléptem rá, majd áthelyeztem a testsúlyomat. Nem
történt semmi. Ne már! Pontosan tisztában voltam a súlyommal, hiszen állandó
harcot vívtunk a mérleg felett. A következő, már a földhöz közeli ág, ugrottam …
semmi. Úgy sikerült egyre lejjebb és lejjebb kerülnöm, mintha semmi nem
akadályozna, mintha könnyed pillangóként repdesnék az ágak között, bő és hosszú
szoknyám széle még véletlenül sem akadt be sehová (még jó… egy vagyont fizettem
érte), hajamat nem cibálták meg a göcsörtös barna ujjak, hiába nyúltak utánam,
a testem szinte súlytalan volt. Súlytalan…
„A félelem jeges kézként markolt a
gyomrába” – ez a számtalanszor olvasott, elcsépelt kifejezés jutott az eszembe,
és az, hogy mint minden ilyen frázis, ez is mennyire igaz, hiszen tényleg
hideget éreztem, és fájdalmat, amely nem csak a gyomromat, hanem az egész
testemet átjárta, miközben az összeroncsolódott autó egyre közelebb került
hozzám. Egy utolsó huppanással, szinte elegáns libbenéssel, leérkeztem a
földre, tettem néhány bizonytalan lépést, és benéztem az autóba. Robert előtt
felfújódva takart el mindent a légzsák, de tudtam, hogy baj van, különben már
itt ordibálna velem, vagy jobb esetben csókolna veszettül, örülve, hogy
megúsztuk. Esetleg a kis bolhást kergetné az út szélén, mert tőle kitelik, hogy
hamarabb gondol egy kóbor kutyára, mint a méregdrága autómra. Ami úgyis úgy
nézett ki momentán, mint egy romhalmaz. Körbebotladoztam a roncs körül, hogy
beüljek Rob mellé és segítsek őt kiszabadítani a légzsák alól. A némasága
félelemmel töltött el. Lábam alatt meg sem csikordultak az üvegszilánkok, pedig jutott belőlük jócskán
mindenhová. Amikor be akartam ülni a helyemre ... Talán ebben a percben tört ki
rajtam a baleset miatti sokk, nem tudom, de ekkor elsötétült előttem minden.
Amikor
magamhoz tértem, a földön ültem és végre alaposan megnéztem a valaha gyönyörű
autómat. Nem volt gyenge karosszéria, az eleje mégis szinte teljesen eltűnt, a
motorteret „v” alakban hasította ketté az erős tölgyfa, a szélvédő millió apró
darabra robbant, a tető és az alváz is megroggyant valószínűleg. Hát, ez kuka! A
fényszórók megvakultak az ütközéstől, a motorból szállongó gőz kísérteties
ködbe burkolta a helyszínt. Olajszag terjengett a levegőben és átfutott a
fejemen, micsoda szerencse, hogy a benzintank hátul van. Nem robbanhat fel, nem
gyulladhat ki! –mantráztam magamban, és megpróbáltam feltápászkodni, hogy
Roberthez másszak. Segítségre van szüksége! A rádióban még mindig
szólt a „Thousand years”, amely abban a pillanatban kezdődött el, amikor a kis
kormost megláttam. Tényleg! Hol lehet? – néztem körül, de nyilván nem
érdekelték a nagyvárosi katasztrófák. Sting rekedtes hangja furcsán ide illőnek
tűnt az éjszaka baljósnak tűnő sötétjében. „Újjászülethetek a szerencse
gyermekeként... „ – na, pontosan! Ezt akár én is elmondhatom magamról egy
ekkora csattanás után. A sofőroldalon az első ablak le volt tekerve, beláttam a
kocsi belsejébe, ahol óriási pöffetegként fehérlett a berobbant légzsák, amely
a vezetőülésbe szorította egy lány élettelen testét. Mi a túró? Megbabonázva
néztem. Nem látszott rajta sérülés. Hosszú, rakoncátlan vörös haja volt – pont mint
nekem -, az ősz színeit idéző kézzel kötött pulóvert viselt – pont min én -,
karján egy viccesen óriási órát hordott – pont olyat, mint az enyém. Nem volt
mese, én voltam. És Robert fogta a kezemet.
9 megjegyzés:
Egy kicsit megkeveredtem. :) Úgy rémlett, hogy már az első részben kiderült számára, hogy mi történt, most meg "rácsodálkozott" az egészre.De biztos csak figyelmetlen voltam. :) Érdekes jucus, nagyon érdekes! Nagyon izgat, hogy mit hozol ki belőle. :) Tetszett, köszönöm :)
Pusza <3
Na, ez például egy hasznos megjegyzés volt, mert ezzel sokan lehetnek így. Azért, mert az előszóban már kicsit előre vetítettem a dolgokat, még egyáltalán nem biztos, hogy ott szükség van rá, bár én a későbbieket szántam annak a magyarázatára. De ez egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet. Lehet, hogy azt a részt csak valahol később kéne szerepeltetni. Köszönöm! :)
Esetleg mások is megírhatnák ezzel kapcsolatban a véleményüket! (és itt most olyan szépen nézek a monitorra, hogy az igazán szívhez szóló :D )
Én csak azt tudom mondani (megint! :-P ), hogy ha Amerikába rakjuk a történetet, akkor ne hívjuk "Kresz"-nek a közlekedési szabályokat, mert furán hangzik. De hát én mindig az ilyen piszlicsáré dolgokon akadok fenn. :-)
helyes, akadj csak fenn! Ötlet esetleg, hogy akkor hogyan másként?
Nekem nem zavaró, hogy az előszóban már tisztában volt a helyzettel, itt meg még nem. Ott már Robert a mentőben van, rendőrök a helyszínen, itt meg pillanatokkal a baleset után járhatunk még csak. Körbejárja/lebegi a helyszínt, pillanatokkal a baleset után. Ez nekem így kerek volt. Nade...
Engem perpill az zavart, ahogy az őszi fák színeit mindeközben leirja...tök sötétben, mert hogy a baleset viszont a "késői órákban" történt, amit a helyszínelés kapcsán említett is. Ahogy elkezdtem olvasni a fejezetet, azt hittem időben ott járunk, ahol Robert tart jelenleg. Nappal van, csak éppen mostani állapotában egy parkban hintázik hősnőnk testetlen valójában, és rácsodálkozik az őszi tájra. Aztán jópár sorral/bekezdéssel később jöttem rá, hogy dehogy, hiszen éppen most történt meg a baj.
Nekem speciel ennyi észrevételem van. Meg egy csomo olvasoi kerdesem. Ki lehetett az előző életében Gaby, aki emiatt olyan jól ismerte Velencét, és vajon újjászületik/testet ölt majd valakiben? És még sorolhatnám a kérdéseim. ;)
Pusszantas, nagyon köszönöm!
ez is egy jó meglátás, köszöntem! jegyzetelek lányok! :)
Akkor csatlakozom ;) a darázsderék nem pont a nagyon vékony?!? XDD
Nekem az idősíkok így rendben voltak, talán az se baj,hogy menet közben jövünk rá, hogy mikor és hol tartunk.
Ami nekem különösen tetszett, ahogy a lány személyisége szinte kisütött a sorok közül.
Nagyon jól sikerült megfognod! (Csak az a hülye száguldozás... :/ )
Tetszik a lány, főleg a bevezető fényében!
K&P
Ja, és ezt majd' elfelejtettem.
A kedvenc: "Fel sem merült bennem, hogy bárki utamat állhatná. Aki megtehette volna, mellettem ült és szeretett engem."
<3
és igazad van! A darázsderék vékony... én meg pont az ellenkezőjére akartam utalni... de lelki szemeim előtt inkább egy olyan kis egybederék jelent meg ... nyah, ezt majd javítani kell! Köszönet érte!
Megjegyzés küldése