Egy lélek útja 3.

(Látom, kicsit megijesztette a társaságot a furcsa kezdet :) Még egy ideig eltart, mire belendül a történet, de szerintem megéri kivárni ;) )

*** 

Gabriela

Mostanában másból sem állt az életem, mint utazásból. Hol a napsütötte kaliforniai tengerparton heverésztem, hol a világ valamelyik nagyvárosában készültem a fellépésemre, hol – mint tegnap este is – New Yorkban rohantam a dolgom után. Imádtam ezt a rohanást, szinte légiesnek éreztem tőle magam, ami a darázsderekamat tekintve azért költői túlzás volt. De mit tegyek, ha izgalom ellen még mindig a legjobb orvosságnak a nassolást tartom? De ILYEN még soha nem történt velem! A Central Parkban ültem fent egy fa tetején! Na, elég őrülten hangzik? Az ősz már ragyogó tarkaságba öltöztette a kedvenc helyünket, ahol Roberttel vég nélkül tudtunk sétálgatni, mégis, az egészet az elmúlás borongóssága járta át, mert a levelek pompás színű ruháikban a halált várták: még kapaszkodnak néhány napig az ágakba, aztán lehullanak majd, hogy piszkosbarna, rothadó rétegként belepjék a talajt, tápláló esszenciaként beszivárogjanak a gyökerekig, új erőt adva a fáknak és a bokroknak. De most még… most még szemkápráztatóak voltak a sárgák, bordók és a barnák, néha még közéjük tolakodtak a nyári zöldek… mindez pedig megtévesztően élettel telivé tette a parkot. Egy vékony ágon egyensúlyoztam, játékosan szökellve, mint egy gyermek tenné a füvön, és egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy nem szakad le a súlyom alatt… majd ráébredtem a helyzet abszurditására: mi a fenét keresek én idefent? Lenéztem a fa tövébe, és a kérdésem válasza arcul vágott, mert eszembe jutott minden.

Gyorsan mentem, ez tagadhatatlan. Mindig is így vezettem, a kesztyűtartóm tele volt büntetési cédulákkal, jó néhány bónusz pontom ráment már arra, hogy nem voltam képes visszafogni magamat, ha a száguldásra lehetőségem adódott. Imádtam! Imádtam nappal és éjjel! Imádtam a néptelen utak közepén fehéren kígyózó vonalat követni. A fákat, épületeket, amint egybefolyó maszatként suhannak el  mellettem, a falvak lámpáinak fényét, amint fénykorbácsként csapnak végig az autó sötétkék metáldukkóján, a levegőt, ahogy bevágott a nyitott ablakon és összekócolta a hajamat. Még az öklüket rázó sofőröket is imádtam, akik nyilván a felmenőimet emlegették, amikor elsuhantam mellettük, látszólag a semmiből érkezve. És imádtam a hajnali órák kiürült sugárútjait, amelyek versenyre csábítottak az idővel; amikor abba a hamis illúzióba ringattam magam, hogy nem büntet meg senki szertelenségemért. Szabályszegő voltam, mint oly sok mindenben életemben. A kanyarokban persze fékeztem, de csak annyira, amennyire muszáj volt, biztos érzékekkel vezettem az erős autót, aminek nő létemre a bolondja voltam; fiatal voltam, tele élettel, vidámsággal, céltudatossággal és tervekkel. Fel sem merült bennem, hogy bárki utamat állhatná. Aki megtehette volna, mellettem ült és szeretett engem. Enyém volt a világ! De sosem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos árat fizetek majd érte.

Világ életemben szerettem a kutyákat, még rohanó életemben is vágytam egyre, ezért amikor a kis fekete jószág feltűnt a semmiből a jobb oldalon, egyetlen pillanatig sem tétováztam. Inkább a kocsi, mint az az ártatlan kis lélek, és hirtelen balra kaptam a kormányt, hogy kikerüljem, de elvesztettem az uralmat a száguldó autó fölött. A motorban dübörgő megriadt ménes fittyet hányt az irányításomnak, megvadult csődörként tört ki, és én nem tehettem semmit. Még láttam, ahogyan a reflektorok visszatükröződnek a csikorgó gumik hangjától rémülten mozdulatlanná merevedett állat szemében, aztán száz kilométeres sebességgel rohantam egy hatalmas tölgy sötétbarna tilalomfaként magasodó törzsének. Az utolsó gondolatom az volt, vajon Robert be van-e kötve, én ugyanis utáltam, ahogy feszül rajtam a gurtni. Mintha induláskor veszekedtünk is volna emiatt, erre már nem mertem volna megesküdni. Mint ahogy arra sem, tényleg azt mondtam Robertnek, hogy cammogó vénemberek tartják csak be a sebességkorlátozást? Annyira megfontolt tudott lenni, hogy időnként az őrületbe kergetett, talán azért is tapostam olyan eszeveszetten a pedált, mert neki akartam bizonyítani, hogy feleslegesen aggodalmaskodik. De ki a fene gondolt volna egy éjszaka bóklászó kutyára a Central Park mögötti széles sugárúton? A levegőben érezhető volt az aszfaltra felkenődött égett gumi szaga, ahogy a széles kerekek valósággal ráolvadtak a féknyomra. Egy őrült száguldozó árulkodó nyoma...

Eddig rendben, de hogy kerültem fel ide? És hol van Robert, mert az ágak között egyedül egyensúlyoztam? Remélem, nem esett baja, mert azt sose bocsátanám meg magamnak! Most, hogy senki sem hallotta, be mertem vallani, ha a kutya és Robert élete között kellett volna választanom, gondolkodás nélkül gázoltam volna el szerencsétlen jószágot. De Robert biztonságban volt az erős acélkaszniban, biztosan bekötve, mint mindig, így aztán csak a kocsi és a kis négylábú voltak vetélytársak a döntésemben. Szegény Lotusom, az életet választottam helyetted, egy oktalan kis állat életét a technika remeke helyett. Erősen csattantunk, de talán még menthető vagy! Óvatosan megmozdultam a vékony gallyon, arra gondolva, hogyan tudnék visszajutni a vastagabb ágak biztonságos karjai közé, majd hogyan tudnék lemászni, és megkeresni Robertet, megnézni az autót, mennyi kár esett benne… megkeresni a mobilt, segítséget hívni…  Kellőképpen gyakorlatias vagyok, így szinte már a következő napot terveztem, amikor bemegyek majd a biztosítóhoz és igyekszem meggyőzően elmesélni nekik, hogy nem én voltam hibás. Bár, ennek nyilván ellent mond majd a rendőrségi jegyzőkönyv, mert amilyen szerencsétlen vagyok, hamarosan ideér egy zsaru, talán még a jogosítványom is ugrik majd. Már hallani véltem a sziréna hangját is. Micsoda égés lesz, ha újra kell vizsgáznom, amivel Rob fenyegetett állandóan, tudva, hogy már a Kresznél el fogok bukni, mert kétszer nem lehet akkora szerencsém, mint az első vizsgán. 

Ekkor eszméltem rá, hogy bár sikerült a helyváltoztatás,  a fa ágai még csak meg sem rezzentek alattam. Belekapaszkodtam a következő ágba, próbáltam megrázni, nem sikerült. Először óvatosan átléptem rá, majd áthelyeztem a testsúlyomat. Nem történt semmi. Ne már! Pontosan tisztában voltam a súlyommal, hiszen állandó harcot vívtunk a mérleg felett. A következő, már a földhöz közeli ág, ugrottam … semmi. Úgy sikerült egyre lejjebb és lejjebb kerülnöm, mintha semmi nem akadályozna, mintha könnyed pillangóként repdesnék az ágak között, bő és hosszú szoknyám széle még véletlenül sem akadt be sehová (még jó… egy vagyont fizettem érte), hajamat nem cibálták meg a göcsörtös barna ujjak, hiába nyúltak utánam, a testem szinte súlytalan volt. Súlytalan… 

„A félelem jeges kézként markolt a gyomrába” – ez a számtalanszor olvasott, elcsépelt kifejezés jutott az eszembe, és az, hogy mint minden ilyen frázis, ez is mennyire igaz, hiszen tényleg hideget éreztem, és fájdalmat, amely nem csak a gyomromat, hanem az egész testemet átjárta, miközben az összeroncsolódott autó egyre közelebb került hozzám. Egy utolsó huppanással, szinte elegáns libbenéssel, leérkeztem a földre, tettem néhány bizonytalan lépést, és benéztem az autóba. Robert előtt felfújódva takart el mindent a légzsák, de tudtam, hogy baj van, különben már itt ordibálna velem, vagy jobb esetben csókolna veszettül, örülve, hogy megúsztuk. Esetleg a kis bolhást kergetné az út szélén, mert tőle kitelik, hogy hamarabb gondol egy kóbor kutyára, mint a méregdrága autómra. Ami úgyis úgy nézett ki momentán, mint egy romhalmaz. Körbebotladoztam a roncs körül, hogy beüljek Rob mellé és segítsek őt kiszabadítani a légzsák alól. A némasága félelemmel töltött el. Lábam alatt meg sem csikordultak az  üvegszilánkok, pedig jutott belőlük jócskán mindenhová. Amikor be akartam ülni a helyemre ... Talán ebben a percben tört ki rajtam a baleset miatti sokk, nem tudom, de ekkor elsötétült előttem minden. 

Amikor magamhoz tértem, a földön ültem és végre alaposan megnéztem a valaha gyönyörű autómat. Nem volt gyenge karosszéria, az eleje mégis szinte teljesen eltűnt, a motorteret „v” alakban hasította ketté az erős tölgyfa, a szélvédő millió apró darabra robbant, a tető és az alváz is megroggyant valószínűleg. Hát, ez kuka! A fényszórók megvakultak az ütközéstől, a motorból szállongó gőz kísérteties ködbe burkolta a helyszínt. Olajszag terjengett a levegőben és átfutott a fejemen, micsoda szerencse, hogy a benzintank hátul van. Nem robbanhat fel, nem gyulladhat ki! –mantráztam magamban, és megpróbáltam feltápászkodni, hogy Roberthez másszak. Segítségre van szüksége! A rádióban még mindig szólt a „Thousand years”, amely abban a pillanatban kezdődött el, amikor a kis kormost megláttam. Tényleg! Hol lehet? – néztem körül, de nyilván nem érdekelték a nagyvárosi katasztrófák. Sting rekedtes hangja furcsán ide illőnek tűnt az éjszaka baljósnak tűnő sötétjében. „Újjászülethetek a szerencse gyermekeként... „ – na, pontosan! Ezt akár én is elmondhatom magamról egy ekkora csattanás után. A sofőroldalon az első ablak le volt tekerve, beláttam a kocsi belsejébe, ahol óriási pöffetegként fehérlett a berobbant légzsák, amely a vezetőülésbe szorította egy lány élettelen testét. Mi a túró? Megbabonázva néztem. Nem látszott rajta sérülés. Hosszú, rakoncátlan vörös haja volt – pont mint nekem -, az ősz színeit idéző kézzel kötött pulóvert viselt – pont min én -, karján egy viccesen óriási órát hordott – pont olyat, mint az enyém. Nem volt mese, én voltam. És Robert fogta a kezemet.