Egy lélek útja 4.

Gabriela szenvedett. Nem fizikai fájdalom volt ez, hiszen a fizikai lét már régóta elvesztette számára a jelentőségét. A lelke szenvedett. A lelke, mely még nem találta meg az utat új otthonához, és itt bolyongott élet és elmúlás között félúton megrekedve. Még csak nem is maga miatt szenvedett. A halált el tudta fogadni, mert számára a „porból lettünk és porrá leszünk” volt az élet nagy igazsága.  Az eltelt hónapok, sőt már évek, meghozták számára – ha nem is az elfogadást, de – a beletörődés nyugalmát. Aki miatt kétségbe volt esve, az a férfi volt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett a földön. És a földi léten túl is. És aki ennyi idő alatt sem törődött bele az elvesztésébe. Hízelgő lehetett volna, de igazából fájdalmas volt. Nap mint nap látta a küzdelmet, amit Robert a józan esze megőrzéséért folytatott, és látta a görcsös akaratosságát, ahogy őt próbálta megtartani a síron túl is. Ez több volt, mint amit annak idején az oltár előtt megfogadott neki. Látta a mindennapjait, a munkába ölt energiáit, a vívódásait, útkeresését, a sikereket, amit ennek a hihetetlen energiának a mozgósítása eredményezett. De nem volt boldog, és ezt nála jobban senki nem tudhatta. Ő volt az egyetlen, aki hallotta a férje keserű szavait, amikkel önmagát ostorozta némán, vétkesnek érezve magát a szerencsétlenségben, amelyet a Sors szabott ki rájuk. Pedig ő aztán tényleg nem tehetett a balesetről. Igazság szerint még Gaby is elhárította magáról a felelősséget, úgy érezte, a szerencsétlen véletlenek összejátszása dolgozott ellenük. Szívesen megnyugtatta volna a férjét, hogy a mentőorvos nem hazudott neki, enyhítendő a kétségbeesését, ő tényleg az ütközés pillanatában elszakította azt a szálat, mely a földi világhoz kötötte. De volt egy szál, amelyet még ő sem tudott, nem is akart eltépni, egy láthatatlan kötelék, amely a szeretett férfihoz láncolta, s amely nem engedte, hogy átkeljen a fény birodalmába, mely talán a felejtés birodalma is lehet. Ettől félt, és emiatt kapaszkodott Robert emlékezésébe. 

De az utóbbi hetekben már túlságosan fájdalmas volt látni a valaha volt nagy szerelem romjain építkező magányt. Szerette annyira Robertet, hogy el tudja engedni, hogy azt kívánja neki, találjon még szerető társra, aki megadhat neki mindent, amit ő már nem tudott. Lelke mélyén hitt benne, hogy Robert szerelme, emlékei kitartanának mellette akkor is, ha a teste, szívének egy másik zuga életre kelhetne a tetszhalálból, ahol pillanatnyilag raboskodott. Mivel másként már úgysem tehetett, úgy döntött, a férfi érdekében nagylelkű lesz, és ahogy egyszer már megtette, megpróbálja még egyszer visszavezetni az életbe. Annál is inkább, mert ismerte a férje gondolatait, tudta, hogy bármennyire is fél, elhatározta már magát, hogy teljesíti az ő meggondolatlanul kiejtett kívánságát. El fogja vinni Velencébe újra. Gondolázik vele a mohás falak tövében. És ez a végső búcsújuk lesz, az i igazi elválásuk.

Ha lettek volna könnyei, zokogva siratta volna az elveszített életét, az álmait. Annyi terve szállt el füstként azon az éjszakán. De voltak csodás emlékei, amiket zsugoriként őrzött lelke kincsesládájában. Nem bánt meg egyetlen együtt töltött percet sem, csak azt sajnálta, hogy nem ajándékozhatta meg Robertet egy babával, egy darabkával önmagából. Talán a férje könnyebben viselné a veszteségét, ha ott lenne vele a kettőjük gyermeke, aki mindig a közös vidám napokra emlékeztetné. ... Meglepő módon fogalma sem volt róla, hogy Robert erről gyökeresen másként vélekedett. Mostani léte a két világ között Gabrielát különös adottságokkal ruházta fel. Például módjában állt a gondolatai között kíváncsiskodni, és többet tudott meg, mint szeretett volna. Ez lett volna az első nézeteltérésük, ugyanis Robert még jobban szenvedett volna egy apró gyermekarctól, amely mindig a veszteségét juttatta volna eszébe. Szívesen vitatkozott volna erről vele, de már nem tudott és nem is volt értelme.

Másik adománya a két világ közti létezésének, hogy nemcsak Roberttel maradhatott, de kötöttségek nélkül járhatta a világot. Olyan embereket ismerhetett meg, akikkel életében aligha akadt volna össze. És mindeközben tisztában volt vele, hogy ezeknek a kalandozásoknak, találkozásoknak céljuk van. Hogy miféle cél, az akkor vált világossá előtte, amikor rájött, hogy új „barátai” mind nők. Mindannyian Velencében éltek. És mindannyian ismerték a férjét. No, nem fizikai értelemben, ebben biztos volt. De ismerték a filmjeit, a róla szóló újsághíreket, még Gabyt is ismerték a maguk kicsit irigykedő módján, a kettőjükről szóló cikkek betűiből. Szerették a férjét anélkül, hogy valaha is találkoztak volna vele. Rajongtak a színészért és a férfiért. Talán több is volt ez rajongásnál, de ezt csak egy személyes találkozás deríthette volna ki. Ez adta az ötletet. Velencébe tartott Roberttel, és a város, az ő városa, már készülődött a maga meglepetésével.

***

Robert ledobta a bőröndjét a hatalmas barokk franciaágyra, amely megszólalásig hasonlított a nászéjszakájuk bölcsőjéhez. Selymek és damaszt, puhaság és sikamlósság. Vérforraló színek és hűvös tapintás. Úgy emlékezett, a szerelem városában még a legolcsóbb kis hotelben is kényeztették a szerelmeseket. Elméje gyors egymásutánban idézte fel a valamikori vággyal teli éjszakákat és nappalokat. Velence tökéletes helyszín volt közös életük kezdetéhez. Egyszerre vérpezsdítő és elandalító. Most azonban nem akarta előhívni élete filmjeiből pont ezt a negatívot, ezért direkt másik szállodát választott, elegánsat, amely hivalkodó pompájával egy cseppet sem emlékeztetett arra az eldugott, olcsó kis hotelre, amelyben annak idején elbújtak a világ szeme elől. Az elgondolása nem vált be, ez azonnal világossá vált, amikor belépett ebbe a szobába. Tisztán érezte Gaby jelenlétét, megborzongatta  macskaszemének pillantása, amivel a simogató ágynemű közé hívta, mint akkor régen. Lehajtott fejjel várta, hogy a látomás elenyésszen. Tisztában volt vele, hogy hamarosan fotósok hada özönli el a hallt, hiszen ez a szálloda is abból élt, hogy híres vendéglistájával csalogassa a turistákat és a sajtó embereit. A hírverés itt létszükséglet volt. Ő pedig most önként dugta hurokba a fejét, abban bízva, hogy ha elég gyors lesz, dolga végezetten távozhat, mielőtt a hiénák utána vetnék magukat. Kapcsolatok, ismeretségek híján szüksége volt most a kivételezetteknek járó bánásmódra, és kész volt ezért a nyugalmával fizetni. Bár az életével együtt járt a kitüntetett figyelem, ezt képtelen volt megszokni. Hacsak tehette, kijátszotta a lesifotósok és szemfüles turisták kényelmetlen kíváncsiskodását. 

-Hogy tetszik? Igazán pazar, nem? – kérdezte hangosan, de persze választ, mint eddig sosem, most sem kapott. Szeme előtt megjelent a kép, ahogy Gaby elnyúlva hever a selyemágyneműn, és kacéran őt hívogatja. Megrázta a fejét és kipattintotta a bőrönd zárját. Imádott ölelkezni a feleségével, de ezek között a falak között most úgy érezte, mintha leginkább ezeknek a kéjes óráknak az elvesztése lett volna a legnagyobb vesztesége. Buja Velence! Ruhái közül jól becsomagolva előbukkant az egyszerű fekete porcelánurna. Magához szorította és a párnákra dőlt vele, mintha a felesége derekát ölelné. Még ma este meg fogom tenni! – fogadkozott némán, és fél kézzel a telefon után nyúlt. Néhány perc múlva zakatoló szívvel tette a helyére. Akkor hát itt az idő! Hamarosan alkonyodik, ő pedig gondolába száll. Egy utolsó utazásra Gabyval.

*

A gondoliere faarccal vette tudomásul, hogy sötét ruhás utasa egy fekete urnát szorongatva száll az imbolygó kis hajóra. Olyan volt, mint valami századokkal ezelőtti titokzatos idegen, aki talán a Serenissima titkait jött kifürkészni, vagy éppenséggel uralkodója életére törni. Néma volt, és fekete ruhájában mintha ő maga is bele akart volna olvadni a közelgő sötétségbe. Már csak egy maszk hiányzott az öltözékéhez. A fiatal férfi arca ismerős volt a mozivásznakról, szívszorító tragédiája pedig a híradásokból. Mario emlékezett, hogy még a felesége, Antonia is együtt zokogott a kórház előtt összegyűlt tömeggel, mely a színész szeme világának megmeneküléséért imádkozott. A feleség halála szinte eltörpült a jóképű férfi jövőjének bizonytalansága mellett. Egy napon Antonia aztán ragyogó arccal mutatta a gyógyulásáról szóló, s az új forgatási hírekkel foglalkozó cikkeket, aztán mindannyian megfeledkeztek róla, ahogy ennél sokkal személyesebb és örvendetesebb hírt kaptak. Gyermekkel áldotta meg frigyüket a Mindenható, és Mario számára minden más elvesztette emellett a jelentőségét. 

Most összevont szemöldökkel figyelte az előtte ülő férfit, aki tudtán kívül része volt az ő életének is, s aki most jobb kezét a csatornába lógatva ült, a mellette lévő ülésen billegő urnán tartva a másikat, miközben a mellettük elmaradó palotákat nézte. Nézte ugyan, de Mario biztos volt benne, hogy szeme valami egészen mást lát. Talán régi emlékképeket, olyan fájdalmas kis filmet, melyről a külvilágnak fogalma sem lehet. Erről az a fénylő csík árulkodott, mely az álla felé tartott, de amelyet még el sem mázolt. Hagyta, hogy a gyenge alkonyi szellő szárítsa fel. Egy férfi, aki nem szégyelli, ha sírni látják. Szimpatikusnak találta ezt az őszinte érzelemnyilvánítást. Bele sem akart gondolni, ő maga hogyan érezne, ha Antoniával történne valami. ... Nem ő volt az első utasa, aki a tiltásokra fittyet hányva itt és így búcsúztatta egy szerettét, de mind közül ő volt a leghíresebb és legfurcsább. A többiek a gyászeset után röviddel megjelentek Velencében, hogy egy utolsó útra kísérjék a halottjukat. Claudio, az éjszakai portás azt mesélte, amikor felhívta és erre a fuvarra kérte, hogy Robert Cranston a felesége hamvait szeretné a végakaratának megfelelően elszórni egy meghatározott útvonalon. De hiszen a felesége már több, mint két éve meghalt, mégis csak most jött el, hogy elbúcsúztassa!? Ha eddig nem, most miért? Ráadásul a többiek csak azt kérték, hogy a város egy meghatározott pontján álljon meg, amíg a néhány percig tartó személyes kis ceremónia lezajlik, de ez a férfi azt kérte, hogy lassan lapátoljon végig a leghosszabb, nászutasoknak megtervezett útvonalon. Sejtette, hogy egy rég volt utazás felelevenítése okoz most tantaluszi kínokat a férfinak, ezért meg sem próbálta ebben megzavarni.

Az este közben leszállt, Mario pedig örült, hogy még induláskor meggyújtotta a gondola orrában a kis lámpát. Az apró szentjánosbogár fénye megcsillant a ferrón, fokról fokra táncolva, mintha arra buzdítaná, hogy járja be az egész várost. A leereszkedő sötétségben – mint valami titkos megbízatásra induló összeesküvő – Robert Cranston lassú mozdulatokkal letekerte az urna tetejét és egy óvatos mozdulattal a víz felett megdöntötte az edényt. Mario inkább csak sejtette, mint látta, ahogy a  hamvak egy része a vízbe szóródik. Mindig meghatotta a külföldiek ilyetén ragaszkodása a városához. Bár a legtöbb turistától a hideg futkározott a hátán, de azokat, akik igaz vonzalmat éreztek Velence iránt, ő is kedvelte, mi több, tisztelte. És mi lehetne erősebb kötődés, őszintébb érzelem, mint ezt a helyet választani végső nyughelyül? Számára nem létezett más hely a világon, de biztosan vannak, akik valamilyen oknál fogva maguk mögött tudják hagyni a szülővárosukat. Talán a szerelem miatt, amit itt éltek át, és ami halálukig velük maradt – merengett a színészt figyelve.

A férfi közben ölébe vonta az edényt és lehunyta a szemét, mint aki fájdalom kínoz. Aztán mélyet sóhajtott és újra a régről ismerős falakat nézte. Mintha erre a házra mondta volna annak idején az evezős, hogy Casanova élt benne – ráncolta össze a homlokát, de az emlékezéstől csak újabb könnycsepp gördült le az arcán. Néhány napig ő játszotta a nagy szívrablót, Gaby pedig napról napra, óráról órára a kedvesét. Végül ezt a játékot magukkal vitték a hétköznapokba, s megőrizték egészen addig a borzalmas éjszakáig. Próbált hangtalanul, feltűnés nélkül szipogni, miközben siklottak tovább az olajos feketeséggel körülöttük kavargó vízen. Egy-egy kis sikátor trattoriájából fénycsóva vetődött a kis csatorna fölött átívelő hidakra és a vízre, néha nevetés hangzott fel a sötétből, vidám társaságok tartottak céljuk felé. Másutt magányos alak sietett a gyengén megvilágított kis utcán. Mintha senki sem tartana a sötétben ólálkodó Haláltól. A színész egy kanyar után újra megismételte az előbbi mozdulatot, majd útjuk során még néhány alkalommal. Mario azon tanakodott magában, vajon öt vagy hat adagra osztotta-e a férfi a hamvakat, s ennek volt-e valami jelentősége a szertartás során, aztán még idejében vette észre, hogy a szokatlanul magas vízállás miatt csak térdelve fér át a következő hidacska alatt. Megborzongott a gondolatra, milyen kínos lett volna, ha a vízbe pottyanva magára hagyja az utasát, ezért aztán a továbbiakban már csak az ismerős kiszögellésekre figyelt, a callék mellett kikötött hajókra, hogy baj nélkül érjék el végcéljukat. Amikor kibukkantak a Sóhajok hídja alól, megköszörülte a torkát és olaszos akcentusával angolul kérdezte meg a férfit, merre menjen tovább? 

Robert Cranston – mintha álomból ébredne – még egyszer kitartotta az urnát a víz fölé, majd az utolsó porszemekkel együtt útjára engedte a súlyos porcelánt is, mely hangtalanul merült el a csónakkikötő melletti hínárosban. Ebben a pillanatban ki tudja honnan érkezett a fuvallat, mely az utolsó porszemeket még a víz felszíne felett szárnyára kapta és a város felé röpítette. Amilyen váratlanul érkezett a kis légmozgás, oly hirtelen maradt is el. Nem maradt más, csak a kihalt San Marco, mely felett most mintha évszázadok szellemei gyűltek volna össze, hogy egy újabb tagot fogadjanak maguk közé.

-Itt jó lesz! – intett a gondolakikötő felé, és Mario engedelmesen arrafelé kormányozta a hajót. Már egy jó órája lapátolt, elégedett megnyugvással gondolt rá, hogy baj nélkül letudta ezt a különös esti fuvart. Elegánsan besiklott két hajótest közé és szinte észrevétlenül koccant a kikötői póznákhoz. Megragadta az egyiket és karját nyújtva a stégre segítette a férfit. Amikor kezük elvált, érezte, hogy a színész valamit a kezébe nyomott.

-Mille grazie! – mormogta hálás tisztelettel, de csak egy bólintást kapott cserébe. A férfi vissza sem nézett rá, ment a maga útján, amelyről alighanem meg sem tudta volna mondani, merre tart. Legalábbis lépései tétovasága erről árulkodott. Magányos alakja lassan beleveszett a tér árnyaiba. Ahogy Mario ellökte magát és a hajót a cölöptől, a kikötő lámpásának fényében vetett egy pillantást a kezében szorongatott papírdarabra. Egy százdolláros volt. Ritka nagyvonalú borravaló. Egy rövidke sóhajjal a zsebébe gyűrte. A temetésen a temetőszolgák is szoktak pénzt kapni a hozzátartozóktól, de ez azért mégis túlzásnak tűnt. Aztán a hamarosan megszülető gyermekére gondolt, és önmagára egyáltalán nem jellemző módon rövid filozofálgatásba kezdett, ahogy a hajóval hazafelé vette az irányt. Egy élet ma este végleg lezárult. A közreműködésért kapott összegből pedig hamarosan egy új élet kelengyéjét vásárolhatja meg a felesége. Volt ebben valami sorsszerű.