Perlekedők 6. és 7. fezet

6.

Simon a légkondi hűvösétől összerázkódva meztelen testére húzta a könnyű takarót. Órák óta feküdt a sötétben és képtelen volt elaludni. Aztán bedugta a fülébe az iPodját és halkra állítva lehunyta a szemét. Sokszor segített ez már a relaxálásban, de most megállás nélkül járt az agya, és a kemény rock, ami a fülébe harsogott, most nem segített. Ami idegesítette, annál is inkább, mert nem  a munkáján időztek a gondolatai, nem a forgatókönyv szövegét motyogta magában, csak egyetlen kérdés foglalkoztatta, hogy dalos pacsirta asszisztense mi a fenéért olyan barátságtalan vele. Soha, egyetlen forgatáson nem mondhatta senki, hogy udvariatlan lett volna, vagy rátarti, aki az A-listás státuszát használja még arra is, hogy extra elvárásokkal zaklassa a munkatársait. A maximum tényleg az volt, ha kért egy kávét, és most ez a tyúk úgy orrol rá, mintha a családját szídta volna a bemutatkozáskor. Lehet, hogy Jacknek lenne igaza, és így leplezi, hogy ő is legszívesebben a nyakába ugrana? Á, hülyeség! Ha ilyen, amikor rajong, akkor milyen lehet, amikor gyűlöl?  Viszont a hangja... az elvarázsolta. Felült, kikapta a füléből a fülhallgató dugóit és a laptopja után nyúlt, ami az éjjeli szekrényen hevert. Bekapcsolta és hamarosan már a youtube-on kalandozott. Megtalálta Katie Melua számait, melyek közül a lány többet is elénekelt. Találomra elindította az egyiket és szinte lemerevedett, ahogy az énekesnő hangja megszólalt a szobában. Kísértetiesen olyan volt, mintha Anna énekelt volna. Vajon a lány képes ilyen mély szenvedélyre, mint amiről a dal szólt? Tekintve az indulatos természetét, nem tartotta elképzelhetetlennek, és ez meglehetősen izgalmas gondolat volt. Eldőlt az ágyon és hagyta, hogy az elindított válogatás álomba ringassa, egy olyan álomba, amiből nem volt valami fényes az ébredés, mert összezavarta. Abban azonban biztos volt, hogy nagyon rossz ötlet lenne az álomnak bármely apró részletét az életben valóra váltania. Csak bonyodalmakhoz, földindulás-szerű balhékhoz vezetne, ő pedig dolgozni jött. Legjobb lesz, ha ezt erősen beleveri abba az elkalandozni hajlamos fejébe.

*

Anna már hajnalban a teraszon kortyolgatta az első kávéját. Szinte a nap bármely szakában képes volt meginni a könnyű tejeskávét, ezért aztán akár rögtön utána is képes volt mély álomba zuhanni, szóval nem a koffein éhsége kevertette vele, csak a szürcsölés hangulatára volt szüksége. Most is melengette a kezeit a forró bögrén, mert a nap ugyan már felkúszott az égre, de még nem volt elég erős ahhoz, hogy ne legyen libabőrös a vékony férfipólóban, amit hálóingként használt. Imádta ezt a tetőteraszt, amely nagyobb volt, mint a lakása és a buja zöld növények két oldalról teljesen elszeparálták a szomszédoktól. Előtte pedig a Duna és a Margitsziget pompázott teljes szépségében. Az apja ajándéka volt ez az apró kis harminckét négyzetméteres lakás, amelyhez a közel negyven négyzetméteres terasz tartozott. Ha nem szakadt az eső, lényegében itt élt, és erről árulkodtak az épített tető alatt megbújó kényelmes bútorok is. Sokszor előfordult, hogy meleg nyári éjszakákon, amikor a lakásban szinte elviselhetetlen volt a hőség, idekint aludt. A nyersfehér huzatú puha párnák még magukon hordozták az éjszaka hűvösét, maga alá húzott lábai csak lassan melegedtek fel. Az egyiket maga elé nyújtotta és elégedetten nézegette a sötétvörös körömlakkot. El is határozta, hogy indulás előtt a kezét is kezelésbe veszi.

Az apja…, a legújabb húzásától még mindig mérges volt, de ez a méreg egy nagy adag szeretettel keveredett, hiszen szegény Joe – ahogy a nővérével egymás között nevezték - nem tehet róla, hogy még most is óvni, irányítani akarja őket. Bemutatott neki az évek során egy-két fiút, többnyire más követségi alkalmazottak gyerekeit, akik már az első randira is úgy jöttek el, hogy „szia, örülök, hogy találkoztunk, de talán nem kéne ezt nagyon erőltetnünk”.  Ezzel a legutóbbival sem volt másként. Arról nem is beszélve, hogy messze a legsótlanabb pasi volt, akivel valaha találkozott. Informatikus. Még szerencse, hogy a koncertre nem hívta el, a srác valószínűleg egész idő alatt hazavágyott volna a gépei közé. Apa még mindig nem érti, hogy a dolgok manapság nem így működnek, már nem a szülők szervezik a megfelelő partikat. Ő pedig talán emiatt a fene nagy önállósága, mondjuk ki, önfejűsége  miatt nyúlt is állandóan mellé. Gergő... na, ő mindenesetre nagy mellényúlás volt. Egy életre szóló tapasztalat. Huszonhat évesen, három-négy sikertelen próbálkozással a háta mögött mostanában kezdett el gondolkozni rajta, hogy talán benne van a hiba. Talán túl nagyok az elvárásai. De tényleg túl sokat vár, ha egy kedves, szimpatikus fiút keres, akinek ő jelenti a mindent, aki nem alszik el, ha egy kiállításra szeretne elmenni, egy rockkoncertre, netán az operába, de hajlandó lenne vele az apró konyhában kísérletezni, gyertyafény mellett vacsorázni kint a teraszon és ettől boldogabbnak lenni, mintha egy előkelő párizsi étteremben tennék. Az illető legyen férfias, de gyengéd, sportos, de ne sportőrült, intelligens, szeressen olvasni, lehetőleg ne dohányozzon, bár ez nem kizáró ok - majd leneveli -, legyen stílusa úgy a viselkedésében, mint az öltözködésében, figyeljen rá, de ne kövesse minden mozdulatát, ne legyen féltékeny, de ne is legyen neki mindegy, hogy mit csinál, ne legyenek titkai, vagy ha igen, azok a csontvázak olyan mélyen legyenek elásva, hogy sose derüljön rájuk fény, legyen hűséges és egy tigris az ágyban, érezze, hogy forr tőle a vére, és azt is, hogy akarja őt ... Áh, ez így túl zagyva, itt az ideje, hogy egy rendes listát összeírjon, aztán ha felbukkan valaki a láthatáron, akkor szépen kipipálhatja az elvárásait, aztán ha nem lesz mit kipipálni, az illető rövid úton mehet is a süllyesztőbe.

Feltápászkodott és bement egy jegyzettömbért meg egy tollért, aztán a terasz kanapéjára kucorodva  összeráncolt homlokkal megpróbálta összefoglalni a legfontosabbakat, hiszen nem állíthat szerencsétlen pasi elé egy harminc pontból álló megfelelési listát. Legyen tíz pont, a legfontosabbak:

1, az első és legfontosabb, hogy csak akkor mondja, hogy szeretlek, ha komolyan is gondolja, de mondja ki, ne várja, hogy gondolatolvasó legyek, beszéljen velem

2, mindenekfelett legyen hűséges

3, ne legyen unalmas és legyen stílusa

4, legyen férfias (ne a nőnek kelljen kicserélni a kocsi kerekét, még ha képes is rá – húzta el a száját, ahogy Tomi legutóbbi szerencsétlenkedése eszébe jutott) és legyen határozott, de ne higgye, hogy nála van a bölcsek köve

5, legyen sportos, de ne megszállott

6, legyen hasonló az érdeklődésük, akár zenéljen is velem... oh, ez mindennél jobb lenne – sóhajtott.

7, legyen figyelmes, aki tudja, mit jelent az a szó: romantika

8, ne legyen féltékeny, bízzon a párjában

9, ne legyen közömbös, számítson neki, hogy mit tart felőle

10, legyen tigris az ágyban, de képes legyen a gyengédségre is, és leginkább érezzen rá, mikor melyikre van szüksége

Röviden legyen barát, szerető és mindenekelőtt társ! Na! Elégedetten hátradőlt, átolvasta a listát, aztán a kisasztalra tette, és hogy a könnyű szellő el ne fújja, rátette a kávés bögrét. Mély sóhajjal gondolt rá, hogy szegény Tom sem állja ki sok ponton a próbát.  Mire ezt a gondolatot elemezni kezdte volna, eszébe villant, hogy valami fontosról megfeledkezett. Tomi! Jézusom, nem hívtam fel! – jutott eszébe hirtelen és talpra szökkent, hogy a telefonját megkeresse, aztán az órára se nézve megnyomta a gyorshívót.

-Iiigen… - szólt bele a kitartó csörgetés után a fiú álmos hangja, és Anna akkor nézett a hűtő feletti órára. Még épp csak elmúlt hat óra. Tom hétnél előbb sosem kelt fel.

-Jaj, bocs, csak tegnap este kiment a fejemből, hogy felhívjalak, most jutott csak eszembe és nem akartam, hogy megint megfeledkezzek róla, mert nehéz napom lesz, az utazás is... szóval…  - hadart a lány és szinte látta maga előtt, ahogy a fiú álmosan visszazuhan a párnák közé, miközben elkívánja őt a fenébe. Na, például ez a pont sem szerepelt azon a tízes listán – grimaszolt egyet.

-Anna? Mi ilyen sürgős? – nyögött bele a készülékbe a fiú.

-Hát, te mondtad, hogy eljönni nem tudsz, de feltétlenül hívjalak fel, ha végeztem, és tegnap elfelejtettem, szóval csak ezért.

-Anna! Csak azt akartam tudni, hogy rendben hazaértél.  Meg különben is…– sóhajtott Tomi, de nem folytatta, mire a lányon valami furcsa érzés suhant át. 

-Igen? Mit akartál mondani?

-Ha én elfelejtenélek felhívni, te akarnád hallani másnap reggel a hangomat? Főleg, ha azzal kezdeném, hogy elfeledkeztem rólad, mert jobb dolgom volt – motyogta bele a fülébe kissé határozatlanul a fiú. A hangján hallható volt, hogy bizonytalan benne, mondja-e tovább, vagy hagyja a fenébe, de Anna már tudni akarta a folytatást.

-Nézd, még nem vagyok egészen ébren, ennélfogva lehet, hogy nem lesz egészen szépen becsomagolva, amit mondani akarok, de tudod, tegnap, amikor nem hívtál, itt ültem és gondolkodtam.  Amióta ismerjük egymást, folyton én loholok utánad, te pedig rendre megfeledkezel rólam. Legyen szó egy randiról, egy szívességről, egy problémáról, amin agyalok, vagy egy ünnepi alkalomról. Nem vagyok neked elég fontos ahhoz, hogy figyelj rám. Ezt érzem már az eleje óta, és folyamatosan arra várok, mikor látom a változást. De nem látom, és lassan már nem is várom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ez így nekem jó. Érted hova akarok kilyukadni?

-Szakítani akarsz … - suttogta a lány, és a vonal túlsó végéről érkező mély sóhaj, meg a csönd, ami követte, beszédesebb volt bármilyen szónál.

-Nézd, találkozzunk és beszéljük meg! Nem érhet véget így, egy telefonbeszélgetéssel, oké? – kérdezte halkan a fiú, de most Anna volt az, aki nem találta a megfelelő szavakat. Aztán maga elé húzta és kinyitotta a noteszét és elszörnyedve látta, hogy a következő  három napon nem is lesz a városban. Ma este pedig…, valószínűleg ez sem lesz megfelelő, mert egész biztosan együtt lesz az egész stáb a vidéki forgatás előtt. Nem teheti meg, hogy nem megy oda. Basszus, basszus!

-Sajnálom Tomi! Szerdánál előbb egyszerűen nincs egy szabad percem sem.

-Oké, akkor írj be abba a rohadt határidőnaplóba szerdára a fogorvosod és Adél céges bulija közé! – kiabált bele Tomi a telefonba, aztán Anna már csak az ürességet hallgatta, ahogy a srác valószínűleg a szoba másik végébe vágta a készüléket. Szinte megsemmisült a gondolattól, hogy Tomi mi mindent fejben tartott vele kapcsolatban, ő pedig tényleg, fogalma sem volt róla, hogy a fiúnak egyáltalán jó-e az a nap. Hát, így írogass tízes listát, aranyom!  - nézett szembe a tükörképével és lassan készülődni kezdett, hogy legalább Mr. Carmichel szemébe felkészülten nézhessen a tegnapi este után.

7.

Anna kedvetlenül nézett fel a kora reggeli napsütésben fürdő szállodára. Ott fenn, valahol a legfelső emeleten egy férfi arra vár, hogy rácsörögjön a portáról, itt van érte a kocsival. Egy férfi, akin nem tud kiigazodni, mert azok után, amit ő az Irish Catben művelt, az lenne a legkevesebb, ha a gyártásvezető már hívta volna, hogy akár be se jöjjön. De nem. Senki nem hívta, sőt tegnap este Mr. Irritálóan Jófej Carmichel kedvesen köszönt neki a stábbulin, és a rendelésére váró pincértől a lánynak kért egy nagy pohár frissen facsart grapefruit-levet, mert ő már azt is tudja, hogy az a kedvence. És még sót sem szórt bele, hogy törlesszen valamit az első nap émelyítő kávéjáért. Így aztán Anna összecsomagolt pár dolgot, amikre a következő pár napban szüksége lehet, és most kicsit összeszűkült gyomorral várta a találkozást, amikor végre alkalma nyílhat bocsánatot kérni. Tényleg minősíthetetlen volt eddig többnyire a viselkedése, már ő is érezte. Talán éppen a Tomival folytatott beszélgetés nyitotta fel a szemét, hogy az utóbbi időben valami nincs rendben vele. Oké, Gergő egy patkány volt, de ez még nem ok rá, hogy az egész férfinemen bosszút álljon miatta.

A nagy felismerés azonban nem tette könnyebbé a rá váró pillanatokat. Körülnézett, de Adél még nem érkezett meg. A nővérével is itt beszéltek meg találkozót, hogy a kulcsokat odaadhassa neki, mert ő vállalta a növényei gondozását a következő napokban. Tekintve, hogy Adél a szomszéd szállodában dolgozott, nem volt kényelmetlen a számára. Tegnap este ő is letolta a történtekért, amiket talán egy kicsit kevésbé drámaian mesélt el, mint ahogy a valóságban lezajlott, de még így is elképesztette a testvérét. Csak egy év volt köztük, de a nővére annyival megfontoltabb és komolyabb volt  férfiak kérdésében, amiért csak irigyelni tudta. A szállodaigazgatóval titkon bonyolított viszonyát úgy tudta kezelni, ahogy arra Anna sosem lett volna képes. A fickó nős volt ugyan, de mivel a felesége nem volt hajlandó elkísérni ebbe a szerinte balkáni városba, meg amúgy am bloc tele volt a  hócipője a férje állandóan változó helyszínű kinevezéseivel, a kapcsolatuk jelenleg egy holland ügyvédi irodában a válási papírok aláírásának stádiumában volt. Adél nem számított rá a szíve mélyén, hogy Josh ezek után eléáll és megkéri a kezét, de kedvelte a férfit, akivel már négy éve lényegében együtt élt, és elégedett volt az életével. Sosem kedvelte a nagy lángolásokat, így aztán sosem zuhant a mélybe, képtelen lett volna az egyéjszakás kalandokra, és ezért a tartásért Anna csak csodálni tudta.

Felszólt a portáról, hogy megérkezett, de Simon megkérte, hogy jöjjön fel. Az első kelletlen reakcióját legyűrve a lifthez ballagott, végül is, odafönt legalább nem lesznek tanúi a megalázkodásának, ahogy bocsánatot kér a múltkori estéért. Megállt a férfi ajtaja előtt és halkan bekopogott.

Simon útra készen várta, csak a gitártokját nyitotta ki éppen, aztán egy vastag alkoholos filcet vett fel a pultról és mielőtt a lány megszólalhatott volna, a fekete tust a kezébe nyomta.

-Megtenné nekem, hogy aláírja a gitáromat? – fordította felé a gyönyörű és láthatóan sokat használt hangszert.

-Hogy én? – nézett rá Anna elkerekedett szemekkel.

-Igen. Maga. Nagy hatással volt rám az előadása, és szeretném magammal vinni az emlékét. Maga nagyon tehetséges, én meg egyszer majd büszkén mutathatom az aláírását a gitáromon, hogy már akkor ismertem, amikor még nem volt befutott énekes. Mert egyszer biztos az lesz. Jack szerint is, és ő aztán ért hozzá.

Anna teljesen összezavarodva pislogott, aztán előhajolt és kissé reszkető kezekkel íráshoz készülődött:

-Biztos, hogy ezt akarja? Most még meggondolhatja... – hebegett, de mivel a férfi biztatóan rávigyorgott, lendületes betűivel odaírta: Anna  – Így jó lesz? – kérdezte még mindig sokkolva a történtekről, de Simon csak elégedetten rácsukta a gitárra a tok fedelét.

–Tökéletes.

Annának eszébe jutott a nővére és a történtektől még mindig kábán az ajtó felé indult:

-Indulnunk kellene!

A férfi felkapott egy kis utazótáskát, és szorosan a lány nyomában, követte a lifthez. Anna az utazáshoz könnyű lennadrágot és egy szellős blúzt választott, ő pedig elgyönyörködött a formás popsin megfeszülő anyagban. A folyosó lámpáinak fényében a lány haja, mintha feketének tűnt volna, de az égő közvetlen közelről megcsillantotta benne a vöröses árnyalatot is. A dús, göndör fürtök szinte hívogatták egy férfi ujjait, hogy beléjük túrjon. Hogy a fenébe nem vette még eddig észre, hogy Anna egy ilyen csinos nő? És most, hogy észrevette, mit kezdjen ezzel az észrevétellel? Nem tudott szabadulni a rekedtesen búgó hangtól, amely tele volt szenvedéllyel, és valósággal elkábította a lányban megbújó kettősség. Ezer kérdése lett volna, és már előre örült, hogy a hosszú utazás alatt lesz alkalma kérdezősködni. Már csak az a kérdés, a lány hajlandó lesz-e megadni neki a válaszokat.

A lift, mintha csak bosszantani akarná a lányt, minden emeleten megállt. Amikor végre elérték a tágas előcsarnokot, Anna a füst színű üvegen át látta, ahogy a nővére a sofőrrel beszélget. Sejtette, hogy Ákos és Adél ismerik egymást, mert a fickó is roppant érdeklődővé vált, amikor kiderült, hogy mi lesz az úticél; még rá is kérdezett, hogy ugye a testvére a szomszédos szállodában dolgozik? Nocsak, egy újabb hódolója lenne? Örömmel ölelte át a nővérét és két puszit nyomott az arcára. Aztán hátrafordult, hogy pillanatnyi főnökét bemutassa a testvérének. Csak azt nem értette, hogy a szobától a hallig sarkában loholó pasi miért torpant meg hirtelen, és nézett úgy rájuk, mintha kísértetet látna. De aztán a fickó rendezte a vonásait és ugyan jóval lassabban, de elindult feléjük.

*

Adélt a sofőr figyelmeztette, hogy közeledik a testvére. Barátságos, szeretetteli mosollyal fordult feléjük, blézerén megcsillant a szomszédos szálloda logójával díszített kitűző. Megölelte a hugát és kezet nyújtott a napszemüveges fickónak, aki – mint ezt magában kénytelen volt elismerni – az évek múlásával még jobban nézett ki, mint amire emlékezett.

-Adél Steinlöchner – mutatkozott be és halványan elmosolyodott a férfi zavart és értetlen tekintetén.

-Simon Carmichel – válaszolta a fickó, és a szemüvege sötét lencséje felett megjelent összevont szemöldöke.

Nyilván nem érti, miért teszek úgy, mint aki nem ismeri fel – gondolta Adél, de úgy döntött, nem most, nem itt a huga előtt fogja elismerni, hogy még ő sem felejtette el azt az őrült napot.

-Nem is akarok zavarni, add gyorsan azt a kulcsot, már így is túl sokáig elmaradtam, nem akarom, hogy Josh kiszúrja, itt dekkolok a konkurencia előtt! – kacsintott rá a hugára, kikapta a kezéből a kulcsokat, aztán búcsút intve átszaladt az úttesten. A túloldalról még visszakiabált:

-Ha hazafelé jöttök, csörögj rám és otthon találkozunk, majd beengedlek! – azzal eltűnt a hatalmas épület forgóajtajában. A színezett üveg takarásából még egy pillantást vetett a kis társaságra. A sofőr a csomagot rakta el, a huga beült a hátsó ülésre, a férfi pedig még mindig az ajtót nézte, ami mögött eltűnt előle. Hát, akkor ő is emlékezik.

Soha, senkinek nem beszélt arról a napról, amikor önmagától teljesen idegen módon hagyta, hogy az ösztönei irányítsák, és egy kába, édes pillanatért félredobta a józan eszét. Máig sem érti, mi történt akkor. Valami különös tudatállapotban volt, mert azoknak az óráknak minden percét a zsigerei szintjén élte át, mégis rá tudta csukni a feledés ajtaját. Az idők folyamán valahányszor látta a férfit a mozivásznon, elfojtotta az emlékeit és egy kis grimasszal továbblépett. Olyan csillagporos emlékek voltak ezek, melyeket sem igazán elfelejteni, sem dédelgetni nem akart. Megtörtént. Pont.

Amikor a húga elmesélte, hogy kivel fog dolgozni a következő hetekben, csak érdeklődően beharapta a szája szélét, de képtelen lett volna elmesélni neki a történteket. Tartott tőle, hogy a találkozást nem kerülheti el, ezért felkészült rá, amennyire csak lehetett, de abba bele sem akart gondolni, mi történhet utána. Talán abban bízott, hogy a férfi már nem emlékszik rá, hiszen annyi emberrel találkozik, majd ő is csak egy lesz, akinek az arca rémlik valahonnan, de nem fogja tudni, mikor, hol, milyen körülmények között futhattak össze. Reménykedett benne, hogy így lesz, de nyilvánvalóan nem így volt.  

*

Simont megcsapta a nyári meleg, ahogy a légkondicionált szállodából kilépett az árnyékos, de a nap fülledtségét már éreztető kocsibeállóra. A sofőr szolgálatkészen nyitotta a csomagtartót, de ő csak a kocsi mellett álló vörös hajú nőt látta. Furcsán ismerős volt. A karcsú bokák, a nyár végén is halvány bőr, de leginkább az a vörös haj, és ahogy a nő felé fordult, villámszerűen érkezett a felismerés, ők ketten már találkoztak. Itt, ez előtt az épület előtt, néhány évvel korábban, és annak a találkozásnak az emléke most úgy tört rá, hogy belesápadt.

Amikor legutóbb ebben a városban járt, még az első napokban történt. Utána nem is gondolt rá, mert a lány így akarta, és talán mert neki is így volt kényelmesebb. Cyntia felbukkanása után meg pláne nem gondolt a vörös hajú lányra, akiről csak annyit tudott, hogy a neve Adél és úgy ölelte őt, mintha összetartoznának. Tényleg olyan volt, mint egy szép álom, csak az alaposan összegyűrt ágynemű árulkodott másnap reggel, hogy meglehetősen ébren álmodott. A titka maradt, egy édes, bús titok, ami olykor rágta a lelkét, olykor melengette a magányos napjain, s végül lassan elhalványult, és ami most valami mellbevágó elevenséggel kelt életre a vörös hajzuhatagot látva.

***

A lány észrevette a kora tavaszi Dunaparton üldögélő fiút, aki a borús időben is egy napszemüveg mögül nézte a szemközti budai panorámát. Aztán a szemüveget levéve egy népszerű útikönyvbe mélyedt, miközben a szerencsétlen okuláré szárát rágta. Turista! De igazán jóképű srác! Megállt előtte egy pillanatra, hogy a táskájából előkotorja a cetlit, amire a nevet írta. Amikor megtalálta, a szálloda személyzeti bejárata felé indult, amely a szomszéd utcából nyílt.

A férfi elszakította a tekintetét a turisztikai látványosságokról, hogy az előtte ácsorgó kecses bokák tulajdonosát vegye inkább szemügyre alaposan. A lány fázósan húzta össze magát a rövid kis ballont, amelynek övét a derekán szorosra  húzta, alóla kilátszott egy alig hosszabb fekete szűk szoknya, amely merészen tette közszemlére a csinibaba hosszú lábait. A magas sarkú fekete cipők kiemelték a bokáját és a formás vádlikat. Igazi manköken-alkat – állapította meg elismerően. A táskájában kotorászott, aztán egy papírdarabkát halászott elő és összeráncolt homlokkal silabizálta a rajta lévő szöveget. Végül kiegyenesedett, hátradobta hihetetlen vörös hajzuhatagát és a sétányon korzózó japán turisták között a szálloda mögötti utca felé indult. Önkéntelenül állt fel, hogy kövesse.

Két napja érkezett és még el tudott vegyülni a szállóvendégek között, de még odakint is. Donald egy vírussal kínlódva feküdt a szobájában, ő pedig megígérte neki, hogy nem megy sehova, amíg hű testőre egy kicsit össze nem szedi magát. Végül is, tényleg nem ment, csak kiült ide a szálloda elé a Dunapartra. Most egy picit megborzongott a bizonytalanságtól, ahogy a mágnesszerű érzésnek engedelmeskedve követte a lányt. Talán nem kéne, de aztán úgy döntött, felnőtt ember, nem egy hátulgombolós, csak nem lesz semmi baj.

A lány a saroknál balra fordult, aztán néhány méter után megállt egy ajtó előtt és becsengetett. A halk berregés után belépett. Simon a több nyelvű feliratot látva értette meg, ez annak a szállodának a személyzeti bejárata, ahol ő maga is lakik. Itt dolgozik? És ha igen, vajon mit? Megkerülte az épületet és a főbejáraton át belépett a tágas hallba. A portás máris nyúlt a kulcsáért és egy udvarias mosoly kíséretében átnyújtotta. Zsebrevágta a kártyát, majd a kávézó felé indult, és leült egy asztalhoz. A teraszról jól látta az éttermet, de se itt, se ott nem bukkant fel a kis vörös. Nyilván nem vendég, mert akkor a főbejáraton érkezett volna. Ha felszolgáló, hamarosan fel kell bukkanjon, de tudta, így, hogy még a nevét sem tudja, esélye sincs megtalálni, pláne, ha esetleg mégis valamelyik belső irodában dolgozik. Nem is volt benne biztos, miért akarja megtalálni,  talán csak a vadászat, a felfedezés, az ismerkedés  izgalma hiányzott, ami jó néhány év óta kimaradt az életéből. Az az érzés, amikor egy fiú és egy lány összefutnak valahol, egymásra néznek és esetleg kialakul köztük valami. Aztán ráébredt, hogy ez az opció nála nem játszik. Ha a lány ránéz, akkor egy plakátfiút fog látni, egy ismert arcot és esélye sem lesz Simonnak, a barnesi srácnak.

Eközben a lány megköszönte a lehetőséget, hogy behívták az interjúra, aztán egy – reményei szerint – barátságos mosollyal kilépett az irodából. A fiatal értékesítési igazgató célirányos kérdései megizzasztották és a beszélgetés végére már nem is volt benne biztos, hogy olyan nagyon akarja ezt az állást. Ez egy rabszolgahajcsár, aki nyilvánvalóan mással akarja elvégeztetni a saját munkáját is. Kilépett az épületből és már a villamosmegálló felé vette az irányt, amikor egy hirtelen ötlettel a dunaparti teraszhoz ment és leült egy üres asztalhoz. Az odakészített takarót a térdére fektette és a szinte azonnal megjelenő pincérnek már mosolyogva adta fel a rendelését. Ahogy körbenézett, egy távolabbi asztalnál felfedezte a turistát, akibe az érkezésekor belebotlott. A férfi most is napszemüvegben üldögélt, bár a nap elbújt a felhők között.

Aztán a férfi feléje fordult, majd lassú mozdulattal az orrára tolta a szemüveget és átnézett felette, egyenesen az ő szemébe. A lány elővette a telefonját és egy pillanatra felvillantotta a képet, amely a teljes kijelzőt elfoglalta. Az arc egy idegené volt, aki már hónapok óta elrabolta az álmait. De jól sejtette, bár hihetetlen véletlen találkozás volt. Ő az! Csak a helyszín abszurditása miatt nem kapcsolt hamarabb. Hallott a forgatásról, mégis … Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy itt van és egyenesen őt nézi. Még egyszer a kijelzőre nézett, ahol ebben a pillanatban tűnt el a férfiarc, hogy átadja a helyét egy analóg óra képének. Elmosolyodott. Élőben még jobb, mert olyan hétköznapi, mint egy srác a szomszéd házból. Csak a szeme, a meleg, szürke tekintet árulkodott. Ilyet még nem látott és mágikus erővel hatott rá. A dilemma úgy árasztotta el, mint a hűs tengervíz a napozástól felforrósodott testet. A fiú nyilvánvaló érdeklődéssel őt figyelte, de ez még nem ok rá, hogy ő kezdeményezzen, vagy, ha itt ül és nem tesz semmit, akkor egy soha vissza nem térő alkalmat szalajthat el. Végül a fiú állt fel és lassú léptekkel elindult feléje. Kezében hozta a kávét, amit nem sokkal korábban tett le elé a pincér. Megállt vele szemben és halkan, dallamos, bársonyos hangon megszólalt:

-Ide ülhetek?  Még egy kávé is sokkal jobban esik, ha kellemes társaságban ihatja meg az ember. Nem igaz?

Olyan magától értetődőnek vette, hogy az angol szavakat értő füleknek duruzsolja. Olyan átkozottul magabiztosnak tűnt és ugyanakkor annyira bizonytalannak. Pontosan az a keverék volt, amit képtelenség lett volna visszautasítani. Intett neki a szomszéd szék felé, és az éppen érkező pincér rezzenéstelen tekintete mellett a fiú felé nyújtotta a kezét:

-Adél vagyok.

A fiú meleg ujjai körbeölelték az övéit, keze szinte elveszett tenyerének bölcsőjében és a szemük egymásba olvadt, ahogy a fiú is bemutatkozott.

-Alistair

Megrándult, ahogy a felemás, egyszerre hazug és mégis őszinte bemutatkozás megtörtént. Aztán lerázta magáról az érzést és úgy döntött, ha Alistair, hát Alistair. Óvatosan megmozgatta az ujjait, hogy éreztesse, itt az ideje, hogy a fiú elengedje a kezét, aztán a korábbi elektromos töltéssel nem foglalkozva, szinte közömbösen kavargatni kezdte a kávét.

Beszélgetni kezdtek. Mint egy turista és egy helybéli, aki sok érdekeset tud mondani a városáról. A fiú figyelmesen itta a szavait, megkérdezte, hol tanult meg ilyen jól angolul. Ezért aztán egy kicsit beszélt magáról is, de tényleg csak apró kis információkat árult el. Érezte a másik kíváncsiságát, de valami rejtélyes oknál fogva mégsem akart igazán kitárulkozni. Talán éppen az tartotta vissza, hogy nem Simon érdeklődik iránta, hanem Alistair. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de ez az apró kis csalás zavarta.

Az idő úgy szállt el, mint egy gondolat, és egy hangos kordulás jelezte a férfi gyomra felől, hogy megéhezett. Elpirult, és ez olyan volt a lány számára, mint egy gyújtós, a zavarba jött fiú, akinek minden tudatos vagy öntudatlan csábítási kísérlete elvileg itt dőlt volna romjaiba, ehelyett ez volt az a pillanat, amikor ha azt kéri, hogy ebédeljenek együtt a szobájában, akkor futva sietett volna teljesíteni a kérését. És minden más kérést, ami ott az ajtó mögött elhangzott volna. Látni akarta a férfias arcot, amely még pirulni is képes, hogy milyen lehet a szenvedély hevében. Nem ismert magára, mert világéletében tartózkodó volt, de most meg akarta kapni ezt a hol félszeg, hol finoman rámenős férfit. Nem várt érte nagy szavakat és sírig tartó boldogságot, nem. Csak a testét akarta, a bizonyosságot, hogy ez vele történik meg. Egy életre szóló emléket, amit a szíve mélyén őrizgethet, és ami örökre a titka maradhatna. Annyira vágyott rá, hogy ez a vágyódás végül a másik számára is nyilvánvalóvá vált. A férfi hozzá hajolt, egészen közel a füléhez, hogy csak ő hallja, amit suttog:

-Megőrülök érte, hogy megcsókolhassalak, de nem itt, ennyi ember előtt. Feljössz velem a szobámba? Sokkal kellemesebb odafönt a klíma, meg is ebédelhetnénk, és ezt a beszélgetést is folytathatnánk. És itt most megesküszöm neked, hogy ennyi, és nem várok el cserébe semmit. Amit nem magadtól akarsz adni – tette hozzá halk, de forró hangon.  És a lány nem tudott ellenállni a tálcán felkínált lehetőségnek. Bólintott és elindultak.

Menetközben a férfi aláírta mindkettőjük számláját és a liftben egymást nézve még végigfutott rajta a gondolat: Ér annyit egy éjszaka, hogy felfedje magát és fegyvert adjon a szó átvitt és szószerinti értelmében is egy vadidegen lány kezébe? De miért csak egy éjszakának kellene lennie? – tette fel magában a kérdést, amikor kiszálltak a liftből és pár lépés után becsukódott mögött a szobája ajtaja.

Az a délután majdnem mindent megváltoztatott. Majdnem mindent, mert a búcsúzáskor az a beszélgetés a lelke mélyéig megrengette:

Adél: - Mindketten tudtuk, hogy ennek nem lesz, nem lehet folytatása; nem várok tőled ígéreteket. Te ráadásul nem is vagy független. Ez a dolog volt az egyetlen, amit nem akartam tudomásul venni, és most meghagyom neked a kínlódást, hogy ezt elrendezd magadban. Látod, milyen önző vagyok?

Alistair: - Még soha nem mentem bele egyéjszakás kalandba. Ennél többre becsülöm a női nemet. És igazad van, nem vagyok szabad, és nem lett volna szabad megkívánnom Téged sem. Meg kellett volna állíts, ha már bennem nem volt ennyi tisztesség!

Adél: - Ne is próbáld rám terhelni a felelősségedet! Én tudtam, hogy mit teszek, helyetted pedig nem gondolkozhatok. Ha csak a lelkiismereted miatt aggódsz, akkor nyugodj meg, tudtam, hogy mire számítsak, és így döntöttem. Tőlem soha senki nem fogja megtudni, mi történt ebben a szobában. Ha te meg akarod őrizni a titkot, akkor ez titok is marad.

Alistair: - Ez olyan ridegen hangzik, mintha csak szexet akartál volna.

Adél: - Őszinte is vagyok. Nem… akartam. Talán szerettem volna, de örülök, hogy így alakult. És nem azért, mert mostantól elmondhatom, hogy a nők bálványa is megvolt, hanem azért mert Te voltál. És mert bebizonyítottad, hogy pontosan olyan férfi vagy, amilyennek álmaimban elképzeltelek. Nyilván nem vagy tökéletes, hiszen képes voltál elcsábulni, de ez nem az én szomorúságom. Ami viszont ott történt – mutatott a szétdúlt ágy felé – az több volt, mint kellemes, és köszönöm neked. A rossz napjaidat nem velem fogod megélni, így nekem csak a varázs marad. Jó ez így! És talán jobb is, hogy engem se tudsz alaposabban megismerni.

Alistair: - De egyszer egészen biztosan vissza fogok jönni forgatni. Találkozhatnánk…

Adél: - Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de miért ne…, ha összefutunk, akkor a sors is úgy akarja.

***

És most itt állt bambán rámeredve a szemközti épület bejáratára, amely mögött eltűnt a látomás. Utólag is szégyellte, hogy nem a mindenki által ismert nevén mutatkozott be. A lány tudta, hogy ki ő, de elfogadta, hogy nem adja önmagát. És bármennyire csodás emlék volt, tudta, érezte, hogy az eltelt évek alatt megkopott a varázsa annak a lopott délutánnak. A lány váratlan felbukkanása mégis úgy érte, mintha most valaki felszólította volna annak az ígéretnek a beváltására. Csak éppen önmagában nem érezte a késztetést.  A tény pedig, hogy ismeri Annát, csak bonyolultabbá tett mindent.

Perlekedők 4. és 5. fejezet

4.

Anna ingerülten nézte a telefon kijelzőjét, amin a Seggfej felirat jelent meg. Nem akarta a férfi igazi nevét beírni még rövid formában sem, soha nem tudhatja, hol hagyja el esetleg azt az átkozott készüléket, nem kell, hogy illetéktelenek kezébe kerüljön egy titkos szám, de tekintettel a köztük feszülő vészterhes hangulatra, úgy döntött, ez pontosan jelzi majd, kinek a hívására kell számítania. De most nem volt hangulata a fickóhoz. Már el kellett volna indulnia, de a nővére még nem készült el, és bár tudta, hogy ezzel őt az őrületbe kergeti, szándékosan froclizta még a körülményes készülődésével. Hiba volt, hogy ma este együtt akart vele lemenni az Irish Cat-be.  Adél ritkán tudta meghallgatni, bár elég sűrűn megfordult a pubbal, ő pedig tett egy elhamarkodott ígéretet; igaz, akkor még nem tudta, hogy a türelmetlenségtől majd sikítani lesz kedve. Nem is igazán tudta, mitől ilyen ideges, hacsak az nem volt elég, hogy Adélnak hála megint percekkel a kezdés előtt fog beesni. Szeretett ráhangolódni az estére, de az is nehéz, ha az ember feje ezer más dologgal van tele egész nap. És erről a mostani hívója is tehetett. A telefon kitartóan rezgett, aztán úgy döntött, talán mégis valami fontos dolog lehet, nem teheti meg, hogy nem veszi fel.

-Egen … - vakkantott bele udvariatlanul.

-Anna? – érkezett a bizonytalan kérdés, mire nagyot sóhajtott. A férfi hangja ezzel az egyetlen kiejtett szóval, ráadásul a nevével, felkavaróan megborzongatta. Még ez is!

-Igen, Mr. Carmichel. Tehetek Önért valamit? –bájolgott a szemeit forgatva. Seggfej, mondd már, nem érek rá itt toporogni, amíg kinyögöd, amit akarsz! – gondolta türelmetlenül, miközben hüvelykujját felmutatva jelezte a fürdőszobából végre előkeveredő nővérének, hogy remekül néz ki.

-Ó, igen… tudja, itt ülök szemben a Várral és látom, hogy odaát valami jó buli zajlik. Nem tudja véletlenül, mi az?

-Pálinka fesztivál van ezen a hétvégén – adta meg a kért felvilágosítást, miközben csendben fohászkodott: Uram, add, hogy ne akarjon most oda felmenni! Nem volt szerencséje.

-Arra gondoltam, nem lenne kedve feljönni velem oda? Van némi emlékem a magyar pálinkákról, és egészen biztos vagyok benne, mindenkinek jobb, ha nem egyedül megyek oda. Gyilkos ital.

-Jaj, mindenképpen ma este szeretne menni? – nyögött fel a lány és agyában már a vészforgatókönyvet próbálta fogalmazni, hogyan legyen egyszerre két helyen, mert Zétény is számít rá, meg persze a munkáját is végeznie kéne.

-Programja van? – érkezett az azonnali helyzetfelismerésről tanúskodó kérdés.

-Hát, el kellene mennem valahova, megígértem és már nem mondhatom le. Nyolcra legkésőbb ott kellene lennem és kilencig biztos nem szabadulok. Utána pedig már nem érdemes a Várba sem felmennünk. Sajnálom.

-Semmi baj, megértem, korábban kellett volna szólnom. Akkor talán holnap.

-Rendben, holnap – vágta rá Anna, majd bontotta a vonalat, és közben már félkézzel a nővérét lökdöste ki az ajtón, aztán visszarohant a gitárjáért. Ez a pasi teljesen megőrjíti, a legfontosabbat majdnem otthon hagyta.

*

Simon fancsali képpel nézett a telefonra. A kislibának randija van, nyilván. Mit neki meló, ha riszálhat egy kicsit. Aztán elszégyellte magát. Nem róhatja fel neki, hogy magánélete is van. Őt igazán nem abajgatja, és ezzel máris szerzett egy jó pontot. Ledobta a készüléket maga mellé és újra pengetni kezdett, amikor a vonalas telefon megszólalt, ami azt jelentette, valaki olyan keresi, aki tudja, hol tudja elérni, esetleg a porta akarja elérni. Lerakta a gitárt és odalépett a kitartóan csengő készülékhez.

-Igen?

-Mr. Carmichel, egy úr keresi, bizonyos Jackson Roth.

-Köszönöm, rendben, kérem adja meg neki a szobaszámot!

Ó, a jó öreg Jack! Los Angelesben összefutottak néhány hete, akkor ittak is egyet a meglepő hírre, miszerint mindketten ebbe az országba jönnek hamarosan forgatni. Örült neki, mert Jack jó haver volt, az Emlékezetkiesés óta csak ritkán találkoztak, de már előre örült, hogy néha összeülhetnek egy kicsit zenélni. Majd szólnia kell Annának is, hogyha Jack keresi, feltétlenül adja át az üzeneteit. Eddig jutott a gondolataiban, amikor az ajtón kopogtak.

-Szia! Már azt hittem, össze se fogunk futni… - nyújtott kezet a régi kollégának. Jack kedvtelve nézett szét a lakosztályban.

-Hűha! Téged aztán kényeztetnek! Én csak egy szobát kaptam, igaz, annak is pazar a panorámája. Ott fenn – mutatott a fehér bástyás épület mögött csillogó üvegtáblák irányába.

-Az a Hilton, nem? Akkor legalább neked ott van a közelben az a buli, mutatott Simon a fehér sátrak irányába.

-Jesszus, a pálinka-fesztivál? Apám, tegnap este lementünk a gyártásvezetővel… Ember, én még ilyen beteg nem voltam. Az méreg. Pedig csak hat-hét pohárkával itatott meg, egy idő után már nem számoltam. Némelyikbe még aszalt gyümölcsöket is pottyantottak. Mind különböző ízű volt, és nagyon finom úgy elsőre, de ami visszajött, na, az határozottan buggyant whiskyre hajazott. Még most is feláll a szőr a karomon, ha eszembe jut. Ha jót akarsz magadnak, messziről elkerülöd azt a helyet.

-Engem már kiütöttek ezekkel pár évvel ezelőtt, úgyhogy tudom, hogy max. kettőt-hármat szabad innom. De akkor nézzük, mit hagytam még a minibárban, bár szerintem sörön kívül nincs semmi.

-Figyelj, minek ülsz itthon? Igyuk meg azt a sört valami jó helyen. Joe felírt nekem párat, ha ki akarnék merészkedni a városba. Ha rám hallgatsz, szép sorban kipipáljuk azt a listát.

-Jól hangzik, de én egy helyet sem ismerek a városban, mert ahova pár éve elvittek, onnan úgy hoztak haza, hogy aligha találnék vissza – nevetett Simon. –Na, mutasd a listádat!

Az első helyen az Irish Cat állt.

*

Simon a szemébe húzott baseball sapkában kicsit lehajtott fejjel araszolt Jack után, aki vigyorgó magabiztossággal csörtetett előre a kissé félhomályos helyiségben az egyetlen üres asztalhoz a parányi színpad mellett. Már a bejárat tetszett, a szárnyas macska fent a magasban, aztán belépve szinte otthonos hangulatot árasztott a meleg faburkolat és a pubokra jellemző berendezés és dekoráció. Akárki volt a lista összeállítója, az első hellyel nyilván nem lőtt mellé. Ha a sör is olyan jó, mint a hely, akkor egy kellemes estének néznek elébe. Letottyantak a székekre és a fekete farmeres, zöld inges kiszolgáló fiú abban a pillanatban megállt mellettük.

-Mit hozhatok?

-Mit ajánl? – kérdezett vissza Jack, örülve, hogy a srác gond nélkül vette a nyelvi akadályt, miközben már a színpad szélénél árválkodó gitárra nézett. Ohó, itt zene is lesz! Imádta a blues-kocsmákat.  A srác több sörmárkát is felsorolt, köztük angol és ír söröket is, Simon választott is mindkettőjüknek, mire ő visszanézett, így aztán jobb híján a barátja sapkája felé bökött.

-Még mindig azt hiszed, ebben elbújhatsz? Szerintem nyugodtan leveheted, a kutya se foglalkozik velünk.

-Naná, mert ez egy macskás hely - kacsintott rá Simon, megcsillantva angol humorát, amivel már a forgatások alatt is a sírba vitte a többieket, miközben azért a baseball sapkát a szomszéd székre dobta. Hátradőlt, megdörzsölte tüsi haját és hunyorogva ő is a színpad melletti mozgolódást figyelte.

-Szerinted itt zene is lesz? – kérdezte ő is a nyilvánvalót, majd aprólékosan végig vizslatta a falakon függő képeket.

-Hát, ha azt a gitárt használni fogják, akkor alighanem – válaszolt Jack. -Bírnék most egy füstös hangú csajt, valami jó kis blues-zal – nézett körül ő is a hangulatos helyiségben. Egy aprócska nő jelent meg a gitár mellett, felkapta és a vállára kanyarította a pántot. Két kezével megemelte göndör sötét fürtjeit és kicsit megszellőztette a nyakát, aztán a hátára dobta a súlyos tincseket.

-Ohó, egy csaj? Ahogy elnézem a formáját, ez valami country lesz, vagy mi... – könyökölt Jack az asztalra érdeklődően, és miközben a lány megfordult, elismerően mérte végig. –Még jó, hogy csak hűséget fogadtam, nem vakságot – mormolta az orra alatt. –Nézd már ezt a formás feneket, de igazából rendben van a kislány tetőtől talpig. Remélem, nem lesz olyan hamis, hogy elhomályosítsa a látványt.

Simon unottan fordult oda, hogy megnézze, min, azaz kin akadt fenn a barátja hűséges, amúgy nős szeme, és azzal a lendülettel benne akadt a hang és visszakapta a fejét. A sapkája után nyúlt és felcsapta a fejére. Jack meghökkenve nézett rá.

-Azt ne mondd, hogy fázol!

-Az asszisztensem az a kiscsaj, akit olyan mohón vizslatsz a gitár mögött – suttogott Jack felé hajolva és kissé háttal a színpadnak. –Ha kiszúrja, hogy itt vagyok, csak zavarba hozom. Szívem szerint megtenném, de akkor tuti pokollá tenné az életemet a hátralevő időben, és az még elég hosszú.

-Ne őrjíts meg! Az asszisztensed? Ez a csinibaba? Látnád az enyémet..., magasabb, mint én és olyan csontos, mint egy karó – csapott vidáman a barátja az asztalra és a feléjük forduló pincérnek is odamutatva egy időben, hogy még kettőt kér ugyanebből, ami már elfogyott előttük.

-Halkabban! – morgott Simon és összerezzent, ahogy a mikrofon megreccsent, amint valaki a kezébe vette. A kis színpad mögötti függöny felemelkedett és egy zongora, valamint további hangszerek váltak láthatóvá. Jack számára, mert Simon makacsul a hátát fordította a megvilágított pódium felé.

-Akik már régebben járnak hozzánk, tudják, ki következik, akik most hallják először, jegyezzék meg a nevét: Anna! Énekelni fog és gitározni, időnként Zsola kíséri majd zongorán, szóval a szokásos - jelentette be a fickó lazán a közönség számára nyilvánvalóan ismerős előadót, akit taps és füttyögés fogadott, és egy pillanattal később valóban Anna ismerős, enyhén rekedtes, szinte búgó hangja szólt bele a mikrofonba, és Simon  lehunyta a szemét. Nocsak! Énekelni fog és gitározni, … érezte, hogy szinte semmit nem tud róla, de ez minden képzeletet felülmúló új információ volt. Egy pillanatra felrémlett előtte egy közös zenélés ötlete, aztán ráébredt, hogy nagyon előre rohant az időben, végül hagyta, hogy a hangok körbeöleljék.

-Szép estét mindenkinek!  Elsőként egy Katie Melua szám, aztán ha nem fütyültök ki, talán sort keríthetünk a saját szerzeményeimre is – kuncogott a lány olyan hangon, ahogy puha párnák közt, hűvös lepedőkön szokás forró testek összefonódásakor. Simon felnézett, de csak Jack kacsintását látta, nem mert a színpad felé fordulni. Hallgatta a kifejezetten kellemes, jazzre termett hangot és ujjai szinte öntudatlanul életre keltek az asztal kicsit kopott lapján. Bassza meg, még a végén megkedveli ezt a libát!

5.

Az együttes tagjai szinte számról számra csatlakoztak hozzá hangszerenként, előbb Zsola, aztán a dobos, majd sorban a fúvósok. Anna teljes átéléssel énekelt, lehunyt szemmel védekezett a színpadot megvilágító erős reflektor fényével szemben. Általában az első számnál szinte megvakult a fényektől, a második-harmadik szám végére szeme megszokta már annyira a vakító fénypászmát, hogy érzékelni tudta a szemközti teret. A terem tele volt, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Persze, a pénteki napok mindig teltházasok voltak; de keddenként sem panaszkodhatott. Ahogy szeme az asztalok között pásztázott, észrevette az egyik hozzá legközelebb eső asztaltársaságot. Két pasi. Az egyik lazán hátradőlve őt hallgatta, fejével bólogatva a zenére, de a másik…, az illető egy tahó volt, ezt azonnal levette. Mi más lehetne, hiszen az egyik legjobb helyen ül és rá sem néz, hanem háttal neki dobol ujjaival az asztalon. Baromira unhatja, de ez még nem ok rá, hogy udvariatlan legyen az előadóval szemben. Biztosan csak a barátja kedvéért szenvedi végig az estét, egész testtartása arról árulkodott, hogy legszívesebben felpattanna és lelépne. Mindjárt itt a szünet, és akkor bátran meg is teheti – füstölgött magában a lány, és csak a rutin miatt tudta folytatni az éneklést. Tudta magáról, hogy nem rossz, és éppen ezért valami kis elismerést elvárt volna a teljesítményéért, de ez az érdektelen közömbösség, amivel a pasi csak a hátát mutatta neki, felbőszítette. Még két szám lenne a szünetig, de tőle előrébb is lehet hozni. Bocsánatkérően nézett Zsolára, aztán a mikrofont megragadva, kissé rekedtes hangján beleszólt.

-Bocs, egy kicsit kiszáradt a torkom, látom, hogy van, aki unatkozik is, úgyhogy jöjjön most a szünet. Aki menekülni akar, most megteheti – mormolta a mikrofonba, és egy huncut mosollyal hátat fordított, hogy a színpad mögött Zétény irodája felé induljon. Menetközben aztán megtorpant és egy hirtelen ötlettel a tapló felé indult, aki éppen a barátja vállára csapott és felállt. Aha, bunkókám inkább lelép, helyes, akkor vegyünk tőle érzékeny búcsút! – grimaszolt magában a lány és a fickó mögé érve dühtől csillogó sötét szemekkel megbökte a karját.

Simon tényleg menni akart. A lehető legrosszabb taktikát választotta, hogy ne ismerje fel a lány, hátat fordított neki, de tisztában volt vele, hogy ez mekkora bunkóság a részéről. A szünet pont kapóra jött, úgyhogy megragadta az alkalmat, hogy lelépjen. A bökkenő csak az volt, hogy Jack még maradni szeretett volna. Szíve szerint ő is, de egyszerűen nem tehette meg. Annak a vége egészen biztosan valami katasztrófa lenne. Nem is nagyon győzködte Jacket, gondolta, ha innen kilép, leint egy taxit és visszamegy a szállodába. Ennyire még magától is képes, bármennyire is idegen neki a város. A karját érő bökéstől zavartan megrezzent és hátrafordult.

Annában benne szakadt a gondosan kigondolt rendreutasítás. Pont Ő! Ez nem lehet igaz! De aztán a korábbi füstölgéseik éledtek benne újra, amihez hozzájött a mostani bosszúság,  és a két dolog együtt meghozta a hangját is.

-Maga! … Ha unja, menjen el, de ne legyen olyan bunkó, hogy hátat fordít nekem, amikor kiteszem a lelkem a színpadra! – szónokolt emelt hangon, nem törődve vele, hányan kapják oda a tekintetüket a szóváltásra. A pasas tűzben égő szemétől kicsit visszatért a józansága. Uramisten, tényleg lebunkózta a fickót? Elég egy rossz szó, és a pasi bármikor kirúgathatja. És alighanem ebben a pillanatban mondta ki azt a rossz szót. Basszus! Nem is értette magát, nem szokta ennyire felkapni a vizet, a kollégái a megmondhatói, hogy arról híres, hogy fát lehet vágni a hátán, csak ez a bájgúnár idegesíti állandóan.

Simon nem válaszolt. Ennek több oka is volt. Egyrészt a lány lebunkózta, amivel elvileg egyet is értett volna, csak éppen az idejére sem emlékezett, amikor ezt valaki egyenesen a szemébe merte volna mondani. Akkoriban még pelyhes állú kamasz volt alighanem. Úgyhogy a lány bátorsága, ami valószínűleg csak a hirtelen természetéből adódó meggondolatlanság volt, lenyűgözte. Amióta vele voltak tele az újságok, mindenki csak udvarias és kedves jelzőkkel illette, így aztán ő is elhitte magáról, és üdítő volt hallani, hogy a dolgok azért nem ennyire hétköznapian unalmasak. Másrészt az is elvette a hangját, hogy a lány így, harciasan és sértetten olyan szép volt, hogy nem is értette, ezt miért nem vette észre már az első napon. Igaz, most ki is volt sminkelve, hatalmas meleg barna szemeit kiemelte a festék, és ez is az újdonság varázsával hatott, mert munka közben csak egy alig észrevehető szájfény csillogott ezeken a morcos ajkakon. Továbbá még ott zsongott a fülében az a meleg, fülledt erotikával telt hang, ahogy szerelemről, csalódásról énekelt. Észvesztő koktél volt ez így együtt. Végül megemelte a szemöldökét és nem tudta nem észrevenni, hogy ezt a lány valamiért mulatságosnak találja, aztán halkan megszólalt.

-Nem unatkoztam, csak nem akartam zavarba hozni azzal, hogy itt meglát hirtelen. Jack ajánlotta a helyet, és …

-Üdvözlöm! – biccentett mogorván Jack felé a lány, megakasztva őt a magyarázkodásban és nyilvánvalóan nem tudva, kinek köszön. Jack vidáman emelte az ujjait a homlokához, köszönve és jelezve, hogy a vitából ő inkább kimaradna.

-Nem is tudtam, hogy énekel … - kezdte újra Simon, aki már lecsillapodott ezalatt, mert legszívesebben megfojtotta volna a kis énekes madarat, amiért itt is a szokásos hisztijével kezeli a helyzetet. Már észrevette rajta, hogy utálja, amit csinál, bármennyire is lelkiismeretesen dolgozik, de érződik minden kiejtett szavából a keserűség, amiért ilyen rangon aluli munkával bízták meg. Kispofám, sokan a fél karjukat adnák ezért a lehetőségért – gondolta kissé nagyképűen, de aztán inkább leült, mert egyre többen néztek feléjük.

-Nem tud maga semmit! – morogta Anna, aztán egy sóhajtást követően folytatta: -Akkor mégis marad? De akkor könyörgöm, forduljon már a színpad felé, mert utálok a hátának énekelni! – azzal hátat fordított és a gitárt maga előtt pajzsként tartva átvágott a sokaságon. Néhány elismerő füttyszó hasított mögötte a levegőbe és többen érdeklődve nézték, hogy a mindig zárkózott lány kivel töltötte az előbbi perceket.

Simon a sapkát a szemébe húzva úgy ült a székén, mint egy megfenyített gyerek. Jack röhögve nézte, aztán a pincér felé fordulva újra feltartotta a két ujját, majd a barátja felé fordulva megszólalt:

-Még mindig nem hiszem el! Ez az asszisztensed? Mázlista! És tényleg nem tudtad, hogy énekel? Akkor mesélj, mi mást tudsz róla? Nyugi, nem akarok vele kikezdeni – emelte fel a kezeit, ahogy Simon rákapta a szikrázó szürke szemeket. –Az asszony ki is herélne, de a srácommal se szúrnék ki egy alkalmi hetyegés miatt. Csak kíváncsi vagyok, mert nyilván nem a nagy Simon Carmichel rajongója. És ez már önmagában érdekessé teszi. Persze, az is lehet, hogy éppenséggel az, csak így akarja álcázni. Mindenképpen érdekes lány, és bármennyire is fájdalmas, de azt kell mondjam, melletted csak elpazarolja a tehetségét, neki színpadon lenne a helye.

-Talán vedd be a bandába! A látványt mindenképpen feldobná – morogta Simon, Jack együttesére, a Cheers-re utalva.

-Lehet, hogy nem is beszélsz hülyeséget– kacsintott rá Jack, aztán lelkesen tapsolni kezdett, ahogy a lány megjelent, de közben még Simonhoz hajolt, hogy hallja, amit mondani akar neki:

-Egyébként pont most hagytam ott őket, de Annát talán beajánlhatnám.

Simon csodálkozva szusszantott egyet, erről nem is tudott, de válaszolni már nem volt lehetősége, mert a lány belekezdett a műsorba, és nem akarta ismét kihúzni a gyufát azzal, hogy az első sorban szövegel, mialatt Anna énekel. A zenét hallgatva kicsit elkalandozott. Nevezték már hülye, önelégült pöcsnek, többnyire Cyntia haverjai tartották fontosnak, hogy a földön tartsák az egóját, és meglehetősen sűrűn közölték vele a véleményüket néhány pohár után, de sosem érezte annak magát, egészen addig, amíg ezzel az Annával nem találkozott. Valahogy mindig a legrosszabbat hozza ki belőle a lány, és csak remélni merte, ez nem hat ki a forgatásra is majd. Az este következő részében, annak ellenére, hogy a rendreutasításnak megfelelően a színpad felé fordulva figyelt, mégis egyre többször érezte úgy, hogy a lányt zavarja a jelenléte. Ez be is bizonyosodott, amikor az utolsó szám után egyenesen hozzájuk lépett és sziszegve Simon arcába hajolt.

-Mi a fenéért nézett egész idő alatt? Így nem lehet énekelni!

Simon elképedve pislogott vissza rá, de válaszolni már nem volt ideje, mert a lány sarkon fordult és elviharzott. Jobb híján a barátja felé fordult és tanácstalanul megkérdezte:

-Most meg mi a fasz baja volt?

-Tőlem ne kérdezd, mert én még a saját feleségemet sem értem sokszor, pedig őt mindenkinél jobban ismerem. Szerintem egyébként bejössz neki… - intett a fejével abba az irányba, amerre a lány elviharzott.

-Ezt te sem gondolod komolyan – rázta meg Simon hitetlenül a fejét. -Ezzel a csajjal egyébként akkor se kezdenék, ha fegyvert fognának rám. Az arcára van írva, hogy rühell, csak még nem vágta egyenesen a képembe. Hacsak az előbbi bunkózást nem veszem annak.

-Oké, ha te így látod – vont vállat Jackson. –Én csak azt mondom, az oviban is abba a csajba voltam beleesve, akinek állandóan a haját húztam - állt föl, és a pulthoz ment, hogy a számlát rendezze. Amikor visszajött, furán nézett Simonra, aki rá is kérdezett:

-Mi van? Pattanás nőtt az orromon?

-Nem, csak a pasi a pultnál azt mondta, hogy a számla már rendezve van. Vagy a kis énekes rigó, vagy a hely vendégei voltunk, erre már nem mertem rákérdezni, de tőle alkalomadtán megkérdezheted.

Simon zavartan ráncolta a homlokát. Nyilván leírja a csaj a vele kapcsolatos költségek között – gondolta vállát megvonva, aztán elindultak kifelé, hogy visszamenjenek a szállodáikba. Anna a pult takarásából figyelte őket, ahogy átvágnak a tömegen a kijárat felé. Az ember azt hinné, hogy ennyi lóvéval és főleg ilyen híresen az ember járásán is meglátszik az önbizalom, de a védence szinte behúzott nyakkal araszolt kifelé. Az a hülye sapka egész este a fejébe volt húzva, még ebben a pincehelyiségben is. Őrület. Szinte már szánni  kezdte a szerencsétlent, de igazán csak egy egészen kicsit. Aztán megrántotta a vállát és csatlakozott Adélhez meg a barátnőihez, akik szerencsére észre sem vették a korábbi közjátékot. Ők talán elterelik majd a gondolatait, amik most meglepően szelídek és védelmezőek voltak a nem sokkal korábbi hisztijéhez képest.

Szolgálati közlemény...

Akinek van mondanivalója az olvasás utóhatásaként, ne tartsa magában! Minden percnek, amit rám és az írásomra szántok, őszintén örülök.
Köszönöm!

Szabad fordításban valami ilyesmivel vigasztal engem Margaret Atwood, kanadai író: Néha a reakciók eléggé meglepőek lehetnek: az olvasók szeretik azokat a részeket, amiket te, a szerző nem találsz igazán jónak, vagy ők idegenkednek azoktól a fejezetektől, amelyeket titokban drágaköveid egyikének gondolsz. 
Úgyhogy csak bátran!
Jutka

Perlekedők 2. és 3. fejezet

2.

Anna Stein, vagy Stein Anna, ahogy itthon állt az igazolványában, mogorván lapozgatta a következő napok munkatervét. Azért töltötte az eddigi életét követségi kiküldetésben dolgozó apjával a világ különböző pontjain, azért beszélt négy nyelvet az anyanyelvén kívül és főleg azért változtatta meg a nevét egy könnyebben megjegyezhetőre a német hangzású Steinlöchnerről, hogy most egy felkapott sztár szárazdajkája legyen? Amikor a színművészeti egyetem dramaturg szakán kézhez kapta a diplomáját, nem ilyen munkáról álmodott. De a főnöke utcára dobott kiskutya tekintettel esdekelt, hogy most kivételesen vállalja el ezt a feladatot, és akkor isten bizony ez lesz az utolsó. Hát, ez az ígéret már elhangzott párszor az eltelt két évben - gondolta némi szájhuzogatás kíséretében. De most döntött! Ez tényleg az utolsó, ha Somos most is felülteti, akkor inkább nyakába veszi a világot és például Londonban próbál szerencsét. Talán ez a Carmichel gyerek is segíthet neki, ha ugyan nem rúgják össze a port már az első napon, mert sokakkal ellentétben őt nem igazán varázsolta el a pasi a kinézetével, de még az eddigi munkáival sem. Azzal, hogy ahhoz a hűtlen libához meg újra visszatért – még férfiként sem.

Nem volt különösebben magas, de nőies volt és sötét színeivel mediterrán típus. Az anyjától örökölte a külsejét, legalábbis a fotók alapján, amiket egyszer megtalált az apja szekrényében elrejtve, mert a házban egyetlen fotó nem volt az asszonyról, aki két apró lánygyereket hátrahagyva feladta a küzdelmet a testét felemésztő rákkal szemben. Az apja úgy élte ezt meg, mint egy cserbenhagyást. Mindent megtett volna, hogy az asszony érezze, mellette áll, és akarta, hogy ő is higgyen a gyógyulásban, de Márta nem volt képes erre. Harmincnyolc évesen lemondott a kezelésekről és hagyta, hogy a kór rémisztő gyorsasággal elragadja a családjától. József sosem bocsátotta ezt meg neki. Talán azért sem, mert sokáig önmagát hibáztatta a történtekért. Olyan nagyon sokáig vártak a gyermekáldásra, és nem azért, mert a természet nem akarta. Ó, nem! A külképviseleteken töltött évek valahogy mindig keresztül húzták a családalapítási terveiket, és amikor végre rászánták magukat, az asszony már jócskán elmúlt harminc éves. Elsőre megszületett Adél és a gyermekágyas időszakot alig maguk mögött tudva, már ott lüktetett az új élet, Anna.  A bajok az ő születése után egy évvel kezdődtek, az első jeleket ráadásul nem is vették komolyan, hiszen olyan valószínűtlennek tűnt, hogy az asszony beteg lehet. Mikor végre beismerték, hogy baj van, nagy baj, addigra az agresszív kór már visszafordíthatatlanná nőtte ki magát. Mire Anna három éves lett, az édesanyját eltemették, és az apja két karonülő gyerekkel újra elindult a nagyvilágba, segítségül özvegy anyósát vitte magával, aki aztán oroszlánrészt is vállalt a lányok neveléséből.

A fura kis család négy-öt évenként továbbállt, a lányok sokféle kultúra hatásait szívták magukba édesapjuk szerető gondoskodása mellett, csak azt az egyet kellett elfogadniuk, hogy az ő életükben az anya, mint olyan, nemlétező fogalom.

A lány az órájára nézett. Lassan a szállodába kellett érjen a fickó. A legszebb lakosztályt sikerült megszerezni és a hotel biztonsági szolgálatának ígéretét, hogy senki nem zaklathatja a vendégüket. Erről a barátja, Tamás, a szálloda marketingese is biztosította, és ő hitt neki, hiszen világsztárok egész sora fordult már meg náluk, és mindenki a legnagyobb elégedettséggel távozott. A szállással és ellátással tehát nem lehet baj. Kocsit küldetett elé, a szobáját feltöltötték a kedvenceivel a Heinekentől az M&M csokigolyókig. Ír még neki egy üdvözlő emailt a legszükségesebb tudnivalókkal és reggelig hagyja aludni, majd bemutatkozik neki személyesen, mielőtt az első stábértekezletre elkísérné.

*

A halk kopogtatásra nem érkezett válasz, ezért tétován körülnézett. Dörömböljön? Hívja a szobaasszonyt, hogy engedje be? Vagy hívja fel ezt a fajankót telefonon, ha már azon kiváltságosok közé tartozik, akinek rendelkezésére áll ez a minden bizonnyal titkos információ? Délelőtt tíz óra van. Világosan megírta neki, hogy tízre itt lesz. Mi a frászt csinálhat? Lehet, hogy első este beivott és most a mámorát igyekszik kialudni? Vagy máris nő lenne nála? Ki nem állhatta azokat, akik képesek voltak a nap legjobb óráit lustálkodással tölteni. Bár, a fickó ügynöke nem írt neki sztáros kicsapongásokról, allűrökről. Sokat elárult az is, hogy a kezdetektől ez a nő van mellette és ugyanaz a menedzsere is. Akkor azért hűséges típus lehet, vagy csak paranoiás és nem akar egy idegennel kezdeni, amikor már kitárulkozott valaki másnak. Ezt valahol még meg is tudta érteni, nem lehet könnyű. Talán mégsem egy kibírhatatlan pojáca – sóhajtott nagyot, s már éppen döntésre jutott, amikor az ajtó váratlanul kitárult előtte és egy szál törülközőbe tekert csípővel, vizesen csillogó mellszőrzettel és tüske frizurával, mezítláb állt előtte a nők bálványa.

-Na végre, már azt hittem, sosem ér ide! Már így is késésben vagyok – csattant fel a férfi. Aztán kinézett mellette a folyosóra. –Nem hozott magával semmit? És ilyen puccosan akar masszírozni? – sorolta az ingerült kérdéseket, miközben megtornáztatta a vállát és fájdalmasan felnyögött. -Az a francos puha ágybetét az oka, sokkal keményebbhez vagyok szokva – motyogta, miközben hátat fordítva befelé indult a szobába.

A dallamos, bár most ingerülten sistergő hangon elhadart mondatokat nem volt nehéz megértenie, hiszen anyanyelvi szinten beszélte az angol nyelvet, mégis valami zsigeri döbbenet töltötte el az első találkozástól.

-Mr.Carmichel! – szólt utána a meglepettségtől csak most magára találó lány. –Én nem a masszőze vagyok.

-Akkor kicsoda maga? – fordult meg a férfi, mintha kígyó marta volna meg, és felhúzta híresen dús szemöldökét, amely azonban mintha csak kizárólag a bal oldalán lett volna képes erre a mutatványra. Ezzel egy időben, szinte önkéntelenül behúzta a hasát.

Anna elmosolyodott a férfi hiúság ezen apró jelén.

-Az asszisztense vagyok, Anna Stein, tegnap megbeszéltük, hogy ma tízre itt leszek.

-Nem. Maga írt egy mailt, és nem várta meg a válaszom. Szóval, nem beszéltünk meg semmit – morgott a férfi, aztán a kanapé felé intett.

-Ha már itt van, foglaljon helyet, én felöltözöm, mielőtt tüdőgyulladást kapok ebben a huzatban, mert a masszőrnek, akit rendeltem, nyilvánvalóan jobb dolga akadt. Most már, ha jönne se lenne időm, igaz?

Anna a kioktatástól csendben felpaprikázódva engedelmeskedett. Oké, a látvány nem hagyta hidegen, de a stílus… Rendben, jogos a felháborodása, ha rendelt egy masszázst és mégsem kapta meg, de akkor is…, reklamáljon a portán, ne őneki essen neki! Na, majd megmondja ő ennek a beképzelt majomnak, hogy a sztárallűrjeit megtarthatja magának, vele nem beszélhet így.

-Kér egy kávét? – kérdezte hirtelen a fickó az előbbinél sokkal kedvesebb hangon, és ezzel le is szerelte Annak ébredező indulatát. Kellemes hangja van – állapította meg magában békülékenyen, miközben a széles sima vállak izmainak játékát nézte, ahogy a férfi neki háttal tett-vett. Csak az a francos törülköző le ne essen róla – grimaszolt magában, aztán kissé szégyenkezve jutott eszébe Tomi, akinek keskeny csípője körül nem így festett egy darabka frottír. Basszus, csak ezt ne! – rótta meg magát. El ne kezd összehasonlítani Tomot másokkal, mert az a vég kezdete, így volt ez a korábbi barátjával is. Zoli abban a pillanatban került a süllyesztőbe, ahogy Tomi mind a százkilencven centijével fölé magasodva, nevető kék szemeivel rámosolygott. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a jelenbe és a férfi kérdésére.

-Köszönöm, kérek. El akartam hívni ide a közelbe, a Gerbeaud-ba, tudja, egy nagyon kellemes, híres cukrászda, de akkor jó lesz ez is – felelte, mire Simon még háttal neki elvigyorodott.

-Megtisztel – töltött ki egy csészével, aztán egy gunyoros félmosollyal a szája sarkában a lány felé nyújtotta. –Cukor, tej? Szolgálja ki magát! Én egy cukorral és kevés tejjel szeretem - közölte, majd bemasírozott a fürdőszobába. Anna a fejét rázva nézett utána. Aha, a sztár előbújt belőle, vagy csak a pasi, aki kiszolgáláshoz van szokva. És direkt két cukrot szórt a férfi csészéjébe, majd megdöntötte a tejes kancsót is.  

3.

A férfinak a szeme sem rebbent, ahogy az édes, híg löttyöt kortyolgatta, de nem kerülte el a figyelmét, ahogy az asszisztense lélegzet visszafojtva várja a reakcióját. Valami halvány sejtése volt róla, hogy a lány direkt nem úgy készítette el a kávét, ahogy kérte. Aha, akkor lesznek ilyen apró kis csatáik, ha ő nem lesz kellően udvarias és hálás? De babám, ezt a játékot ketten is tudják játszani – somolygott a nemlétező bajsza alatt. Már felöltözött és a könnyű világoskék ing ujját tűrte fel éppen.

-Mikorra kell ott lennünk? – kérdezte a lányra rá sem nézve.

-Már úton kellene lennünk – jött azonnal a kissé szemrehányó hangvételű válasz.

-Akkor mire vár? – nézett rá gúnyosan, mintha a lány lenne az oka a késedelmüknek, majd felkapta az asztalról a napszemüveget és az ajtó felé indult. –Remélem, van valami kis összefoglalója a jelenlevőkről?

-Van – érkezett a rövid válasz elég paprikás hangon.

-Láthatnám? – kérdezte tőle, miközben a liftre vártak.

-Nem, mert a fejemben van – válaszolt a lány a csillogó liftajtóhoz intézve a választ.

-Gondolatolvasónak is kell lennem, vagy megosztja velem, mielőtt odaérünk? – jött az újabb kérdés, mire Anna a tükröződő felületről megfeledkezve grimaszt vágott.

-Láttam ám! – hallotta a férfi vidám hangját, miközben a hátára tett kézzel bekormányozta maga előtt a nyíló ajtón. Anna elpirult. Talán egy kicsit tényleg túlzásba vitte a kelletlenséget, végül is ez a munkája, nem kéne úgy tennie, mintha szívességet tenne. Megfizetik azért, hogy ennek a pasasnak a segítségére legyen, nagyon is jól megfizetik. Ahogy a főnöke fogalmazott: van az a pénz, amiért az elveit feladva vállalta ezt a bébiszitterkedést. Oldalra nézett a „bébire”, aztán egy újabb grimaszt vágott, már nem is számolta, hányadikat. Na, azért a bébi-korból már kinőtt.

Kicsit hátrébb húzódott a fülkében, amikor az alattuk lévő emeleten egy idősebb amerikai házaspár lépett a liftbe.  Innen egész jó rálátása volt a védencére, aki unottan nézte az emeletek sorra felvillanó számait, ahogy a mélygarázs felé tartottak. Simon Alistair Carmichel, 27 éves, és A-listás sztár. Ennyit tudott róla, meg persze a filmjei listáját. Néhányat látott is, de nem igazán az ő világa volt. Talán az Emlékezetkiesés című sorozat, és később a Szépségem, amit néhány éve itt forgatott, bár akkoriban ő még egyetemre járt és egész más kötötte le, minthogy sztárpletykákkal foglalkozzon. Önszorgalomból a magánéletéről is összekapart némi információt, innen tudta azt is, hogy korábbi partnerével végre komolyan összeveszett, úgyhogy aligha kell majd a két hónap alatt váratlanul a kisasszony óhajait is lesnie, mert nem lesz meglepetésszerű látogatás. A szakítás hivatalos, ha már a kapcsolatuk nem is volt az. Legalábbis ő elképzelni sem tudta, hogy mi a franc lehetett ezek között. Egy szerelmes pár nem Így viselkedik a világ előtt, akkor sem, ha az a világ kíméletlen kíváncsisággal vadászik is rájuk.

A lift olyan zökkenőmentesen állt meg, hogy Anna megrezzent, ahogy a férfi várakozóan rászegeződő tekintetével került szembe, amiért bent felejtődött a liftben. Összeszedte csapongó gondolatait és egy halvány mosoly fedezékében ő is kiszállt.

*

A stábmegbeszélés egy kellemes budai hegyvidéki vendéglőben zajlott. A zártkörű rendezvény híre persze odacsalt néhány kíváncsi fotóst, de a többnyire érdektelen arcok láttán a többség már csalódottan szétszéledt, amikor a sötétített üvegű hatalmas terepjáró, amit a következő két hónapra a rendelkezésére bocsátottak, begördült a parkolóba. A kíváncsiság az ott maradottakban azonnal feléledt és lövésre kész kameráikkal a kiszállókat pásztázták. Elsőként Anna szállt ki és zavartan huzkodta vissza a mozdulattól felcsúszott szoknyáját. Aztán napszemüvege mögé rejtőzve Simon is kilépett a kocsiból, majd a tétovázó lányt a bejárat felé perdítve, hosszú léptekkel, lehajtott fejjel befelé indult a gépek kattogása közepette. Látható, érezhető volt, hogy a mozdulatsor évek óta beleivódott. Pillanatnyi tétovázás nélkül mozgott, így aztán csak néhány életlen képet sikerült a fotósoknak készíteniük, és ők még hallhatták a csalódott morajt, amikor az ajtó becsukódott mögöttük.

-Miért nem engedi soha, hogy fotózzák? – fordult a férfi felé, mire az értetlenül húzta fel a szemöldökét, megint csak a balt.

-Beírta már valaha a nevemet a google-képkeresőbe? A másodperc tört része alatt több képet dob ki, mint amennyit elképzelni képes. Milliós nagyságrendről beszélek. Ne higgye, hogy nagyképűségből mondom, ez tény, és higgyel el, nem vagyok tőle boldog. Túl sokba van ez nekem.

-Hát, gondolom ez a hivatásával jár – vont vállat Anna, aztán látva, hogy a férfi egy sóhajtással csak legyint rá, máris kezdett felpaprikázódni.

-Nem kéne ezt ilyen tragikusan felfognia, hiszen végül is ennek is köszönheti a népszerűségét. -  De a fickó csendesen csak annyit mondott:

-Két hónap elég hosszú idő, szerintem meg fogja érteni menetközben – aztán a társaság felé indult, akik közül többen a jó ismerősnek kijáró üdvözléssel fogadták.

*

Harmadik napja kísérgette a férfit mindenhová és egyre idegesebb volt a közelében. Nem mintha erre különösebb oka lett volna, mert Simon tulajdonképpen nem is igen foglalkozott vele. Tette a dolgát, amit a rendező elvárt tőle, eleget tett a meghívásoknak, amiket az ügynökével egyeztetve leszerveztek. Mindenkivel udvarias volt és mosolygós, csak neki jutott a mogorva, összeráncolt szemöldökből, és az odavetett félszavakból. Kezdte unni, hogy a pasas mellett amolyan csicskás szerepet tölt be. De a legjobban mégsem ez idegesítette. Nem. Azzal nem tudott megbékélni, hogy esténként hazatérve a szürke szemek kísértették és az a meleg tenyér, amit a hátára téve, rendre udvariasan maga elé engedte. A franc az udvarias angoljába! Hiszen nem is csípi a fickót! – figyelmeztette magát lassan már-már menetrendszerűen. Végül elővette a gitárját és pengetett rajta egy kicsit, hogy lenyugodjon. A zene mindig terápiás hatással volt rá. A naptárra nézett. Két nap múlva fellépése lesz az egyik barátja kis csehójában, az Irish Cat-ben. Furcsa volt kiejteni a hely nevét, hiszen ennek alapján bárki azt hihette volna, hogy London vagy New York valamelyik zugában fog énekelni, pedig csak a Múzeum körúton egy pincehelyiségben. Hiába na, a hírnévhez vezető út macskakővel van kikövezve – mondta neki Adél, a nővére, a múltkori alkalommal nem minden irónia nélkül, és ez hatványozottan igaz volt, ha az Irish Cat szóba került.

Zétény, a tulajdonos, igazán jó fej … lett volna. Ha minden érdek nélkül felengedi a színpadra. De a manus folyamatosan próbált hatni rá, hogy többször és jobb időpontokban is énekelhetne, ha időnként elvállalná a másik csehójában, az Alcatrazban is a fellépést. De Anna megmakacsolta magát. Az Alcatrazban vesztek össze Gergővel, ő oda az életben többé nem teszi be a lábát, annál is inkább, mert Gergő rendszeres vendég volt ott azóta is. Adél, aki a barátnőivel törzsvendég volt a klubban, rendre beszámolt neki, hogy a srác milyen újabb hódításokat könyvelhetett el a szakításuk óta. Még fülébe csengett Gergő gúnyos hangja, amikor visszavonulót fújt egy kissé elragadtatott csókcsata után. Nem akart lefeküdni a sráccal, mert ugyan észvesztően jól csókolt, de volt valami benne, ami miatt képtelen volt mellette elveszteni a fejét. Az az este aztán véget is vetett a szépen alakuló kapcsolatuknak, és ennek a szakításnak tanúja volt az Alcatraz aznapi közönsége is. Amíg a kabátját megkapta a ruhatárban, kapott a férfi vendégektől mindenféle ajánlatot és remegő lábakkal ült be az éppen a hely elé érkező taxiba. Szóval, sem Gergőre, sem az Alcatrazra nem volt kíváncsi, és ha Zétény még sokáig erőlteti a témát, akkor az Irish Catre sem lesz.

A zenélésbe évekkel ezelőtt kezdett bele,addig csak otthon pengetett magának, mert mindennél jobb figyelemelterelőnek bizonyult. Az egyetemen jópofa dolog volt feldobni vele a bulik hangulatát, aztán meghívták egy estére az egyetemi klubba, és annak már egészen fellépés szaga volt. Wow, az tetszett neki! A siker feldobta és úgy döntött, hogyha a fejlődéshez nem is, de a szintentartáshoz jó lesz, ha időnként játszhat itt-ott. Aznap este akadt össze Zéténnyel, aki azonnal felajánlotta neki a klubja apró színpadát. A balladaszerű dalok, amiket játszott, nagy sikert arattak, és ez már majdnem kárpótolta azért, hogy a munkában nem sok örömét lelte. De csak majdnem. Idővel kirándulni kezdett a jazz műfajába, már nemcsak egy szál gitárral állt a színpadon, de kíséretet is kapott, hol csak egy zongorát, hol egy egész bandát. De semmiképpen nem vesztette szem elől a tényt, hogy a felkapott éjszakai szórakozóhelyeken könnyen futhat bele olyan alakokba, akikkel jobb, ha  nem kezd. Éppen ezért elégedett volt a heti egy-két alkalommal, amikor az Irish Cat  ismerős közönségének játszhatott, és esze ágában sem volt az éjszakai élet keményfiúinak a gyülekezőhelyén színpadra állni. Mostanában amúgy sem nagyon volt ideje, mert ennek a hollywoodi szépfiúnak szinte huszonnégy órában kellett a rendelkezésére állnia. Állítólag azért, hogy a nyelvvel nehezen boldoguló pasit kísérgesse, mert sajnos még mindig kevés helyen és főleg elég gyatrán beszélték az angolt a honfitársai. De ez sem volt elég, mert nem ritkán szólalt meg napközben is, vagy akár az elválásuk után nem sokkal a telefonja, alig lépte át a lakásának nyugalmat adó küszöbét. Ma éppen ezen sikerült összekapniuk egy kicsit. A fickó a szemére vetette, hogy udvariatlan és beképzelt, és mivel neki ugyanez volt a véleménye róla, hát elvitatkoztak a dolgon egy kicsit. Nem volt ez illő viselkedés, de úgy tűnt, a fickó nem panaszkodik rá, mert nem figyelmeztette még senki, hogy ne feszítse túl a húrt. De hát mit mondhatott volna olyankor, amikor a férfi szóvá tette, hogy az akcentusa átmenet az angol és az amerikai angol között, ráadásul egy csomó olyan szót használ, amit a köznyelvben ritkán… Utólag visszagondolva, talán nem is kritikusan mondta, amit mondott, semmiképpen nem gúnyolódva, mintha egy csipet elismerés is lett volna benne, de rossz pillanatban került szóba és ő beszólásként könyvelte el. Anna igazán nem a Síp utcai angolon nőtt fel, de Svédországtól  Madridon át Torontóig ezt a nyelvet használta a legtöbbet, őt ne cikizze senki az angoljáért. Ez a pökhendi angol meg főleg ne.

*

Simon a szállodai szobában kitárta az ablakot és eléje húzott egy fotelt, hogy a késő délutáni kellemes meleget élvezze, ahogy a folyó felől érkező párával keveredve kicsit mediterrán hangulatot hozzon az amúgy benzingőztől nehéz belvárosi levegőbe. Törökülésben elhelyezkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon és a gitárján halkan pengetve a szemközti várat nézte. Volt érzéke az építészethez annak, aki ezt ide építtette – állapította meg magában. Fenségesen emelkedett ki az alkonyi háttérből, ablakain megcsillantva a lemenő nap utolsó sugarainak narancsos fényét.

A mellvéd mögött kis fehér sátorpavilonok tetejét lebbentette meg a szellő, és a palota már bekapcsolt külső megvilágítása szinte aranysárgára színezte őket. Valami buli lehet odafönt, ez a kis liba meg nem is szólt neki, pedig még az első napokban mondta neki, hogy ha tud egy jó helyet, ahol hangulatos zene, jó borok vannak, azt ő is szívesen megnézné – vonta össze bosszúsan a szemöldökét. A vacsoránál hallotta lent az étteremben az öreg amerikait, ahogy a feleségének áradozik a remek piákról odaát. Lehet, hogy az öreggel kéne összehaverkodni – vigyorodott el a képtelen gondolatra.

Anna – ízlelgette a lány nevét. Illik az arcához ez a név. A sötét haj és a nagy komoly barna szemek… mint egy cigánylány, de a neve alapján inkább zsidó ősei lehetnek. Stein – elég fura név egy magyar lánynak. Mindenesetre a zenét ő is szeretheti, mert észrevette ma, hogy amíg ő próbált, a lány a fejére biggyesztett fülhallgatóban hallgatott valamit és szinte magáról megfeledkezve ringatózott a zenére. Érdekes volt látni a lehunyt szemmel és mozgó szájjal, mintha énekelt volna, biztos valami divatos slágert, de valószínűleg mindenkinek jobb volt, hogy csak magában dudorászott. Nem lehetett panasza a lányra, mert a feladatát igyekezett száztíz százalékosan teljesíteni, és ha ez nem sikerült, akkor az senki másnak sem sikerült volna. Ezt azért el kellett ismenie. Azt is észrevette, hogy a stábon belül van némi respektje a többiek előtt. Többre is vihetné, minthogy valakinek az asszisztense legyen, és a friss kávéról gondoskodjon napról napra, de nyilván a nyelvtudás ehhez kevés, valami sulit is el kellene végeznie. De az is lehet, hogy neki ez a munka éppen elég nagy kihívás, és nem is vágyik többre, végül is híres emberek között töltheti a napjait, sokaknak már ez maga a rivaldafény – morfondírozott továbbra is bájos asszisztensén. Csak ne lenne olyan hirtelen, néha már indulatos! Mindig is jobban szerette maga körül a kiegyensúlyozott embereket, de ez a lány olyan, mint egy kis energiabomba, ami nyilván segíti a munkájában, de időnként roppant idegesítő tud lenni. Az angolt elég jól beszéli. Igazság szerint nagyon jól, túl jól ahhoz, hogy iskolában tanulta volna. Elég csak arra gondolnia, hogy a franciát neki sem tudták a suliban a fejébe verni, bár az is igaz, nem is fejtett ki nagy erőfeszítést az ügy érdekében. Úgy volt vele, az angol világnyelv, ezzel boldogulnia kell bárhol, és általában véve igaza is volt. De ebben az országban például elég ritkán talált olyan civilt, aki értette volna a szövegét. Persze a profik itt a szállodában és a forgatáson más tészta, nekik munkaköri kötelességük. De ez a lány általában az irodalmi angolt használta, mint aki Shakespearen nőtt fel, aztán néha meglepő szlengeket fűzött a mondandójába. Vajon hol szedhette fel ezeket? Tulajdonképpen nem is tud róla semmit a nevén kívül. Lehet, hogy ahelyett, hogy itt üldögél magában, meg kéne ragadnia az alkalmat és kicsit ismerkedni vele, mert valami rejtélyes oknál fogva elég feszült köztük a hangulat, és még túl hosszú ideig lesznek egymás társaságában ahhoz, hogy ezen ne próbáljon változtatni.

Rendhagyó folytatás... PERLEKEDŐK-javított kiadás

A Perlekedők című írásom 2013-ban íródott. Valós szereplők, valós újsághírek és nagy adag képzelet szülték. Most, mielőtt bármi másba kezdtem volna, kifejezetten jól esett átszaladni rajta, és cseppet átszabni. Változtak nevek és leginkább kikerültek belőle a már-már idegenvezetői alapossággal megírt hosszú városismertető részek. Szerintem így sokkal élvezhetőbb lett maga a Történet. Még mindig nem rövid (le nem írnám, hogy hosszú, mert akkor húznom kellene belőle, amire egyelőre képtelen vagyok).
Ennyi év alatt talán már elfelejtettétek, miről is szólt, aki pedig még nem olvasta, annak egyértelműen az újdonság erejével hat. Jó szórakozást hozzá!

*** 

Perlekedők - 1. fejezet

Simon nagyot sóhajtva leejtette a válláról az utazó táskáját a vastag krémszínű szőnyegre és körülnézett a fényárban úszó szállodai lakosztályon. Két hónapig ez lesz az otthona. Otthon? Lassan már azt sem tudta, mit jelent ez a szó. Illetve hát, a fenébe is, tudta, azt, ami neki nincs.  Már megint egy új ország, egy új szálloda, az idén már nem is számolta, hányadik hely. Óvatosan lefektette a gitártokot az alacsony szekrénykére, odébb tolva a nyilván értékes iparművészeti remeket, amely díszként hasalt a bútordarab közepén. Igazán elegáns ez az egész, ő szerényebbel is beérte volna, mert így megint lelkiismeretfurdalása lesz, ha felrakja a lábát a fényesen csillogó kisasztalra tv-nézés közben.

Néhány évvel ezelőtt már volt ebben a városban, amikor a Szépségemet forgatták, de akkor a rajongók hamar felfedezték a szállását, megszállták a környéket, bár gond igazából csak akkor lett, amikor Cyntia is meglátogatta néhány napra. Emiatt aztán át is költöztették egy nyugalmasabb környékre. Szerette azt a kertvárosi részt, olyan nyugodt környék volt, mint a szülei háza körüli utcák; bár azt akkor sem merte megkockáztatni, hogy a hűvös tavaszi reggeleken bringázzon kicsit a környéken.  Akkoriban az őt körülvevő hisztéria még a legmagasabb fordulatszámon pörgött, és ő is paranoiásabb volt a kelleténél. Szerencsére esténként pár helyi srác elcipelte egy-két helyre, különben tényleg csak a négy fal élne az emlékei között.

Ez a belvárosi szálloda egy más világ, de a maga módján ez is tetszett neki, ha már arra lett kárhoztatva, hogy szállodai szobáról szállodai szobára járva élje az életét. Ez a pár év, ami az akkori látogatása és a mostani között eltelt, már elég volt hozzá, hogy a kényelmet és luxus kiszolgálást értékelni tudja. Akkor talán két hetet töltött Budapesten, most közel két hónapra jött. De legalább közel volt a szüleihez, csak két és fél óra repülőút; és az anyja főztjét eheti, ha nagyon magányosnak érezné magát.

A minden kényelemmel felszerelt lakosztály hatalmas ablakai a folyóra és a túlparton a várra nyíltak. Kutatott az emlékei és a menetközben felszedett információk között. Igen, ez a Duna. A hidakra emlékezett, igazán tetszettek neki, főleg az, amelyre innen az ablakból is rálátott. A nevére már nem emlékezett, de arra, hogy egy angol tervezte, még igen. Egyszer szívesen átsétált volna rajta, remélte, hogy a két hónap alatt lesz rá lehetősége. Tudta, hogy a túlparton egy út vezet fel a várba, ahol kocsival annak idején körbevitték ugyan, de most elhatározta, hogy felgyalogol és megnéz mindent aprólékosan. Mégis, milyen gáz már, hogy a legtöbb városból, ahol megfordult, szinte semmit nem is látott. A panorámára igazán nem lehet panasza - nézte a kivilágított barokkos épületet, amely méltóságteljesen magasodott a város fölé, és a kicsit jobbra, hófehéren a folyó fölé magasló bástyás építményt, mögötte a karcsú templomtoronnyal. Igazán impozáns épületegyüttesnek hatottak, bár a vak is láthatta, hogy az építésük között évszázadok telhettek el. És a fogadtatásra se panaszkodhat – nézett az ínycsiklandó gyümölcsökkel és a kedvenc édességével már-már művészien megpakolt tálra. A minibárban Heineken sörök hűltek és drága szénsavmentes ásványvizek. A tetején álló kávéfőzőgép mellé pedig gondos kezek a kedvenc ízesítésű kávé-kapszuláit készítették. Ezzel a masinával még ő is boldogult és bármikor készíthet magának frisset az éltető fekete léből. De illatos teával is gondoltak rá a vendéglátók.

A hatalmas képernyőjű tv-hez lépett és bekapcsolta. Tudta élvezni a csendet, de most egy kis háttérzajra vágyott, valami figyelemelterelőre. A BBC csatornája jelent meg és nem is keresgélt tovább, egy sörrel a kezében a kanapéra tottyant, lerúgta a cipőit, és elmerült a Judy Dench főszereplésével készült könnyű tv-sorozat élvezetében. A sorozatra jellemző keserédes angol humort értékelve egészen feloldódott. Egy aprócska otthon-érzetet keltett, és pontosan erre volt szüksége. Az utazások még mindig szorongással töltötték el és kellett egy kis idő, amíg kisimultak az idegei. A jó öreg Judy tett róla, hogy ez most könnyedén sikerüljön. Amikor már a stáblista is lefutott, felállt és kinyitotta a bőröndjét. Kivett néhány tiszta ruhadarabot és bevette magát a fürdőszobába. A csillogó márvánnyal burkolt zuhanyozóban élvezettel verette testét a kellemes meleg vízzel a vízesésszerű zuhanyrózsa alatt. Végre jól érezte magát a bőrében.

Néhány hónappal ezelőtt még játszotta a színházat Cyntia mellett, de végül besokallt. Elege volt a fotósok állandó bekiabálásaiból, az újságok és híroldalak spekulációiból, ahol állandóan megmondták neki, hogyan élje az életét, de leginkább Cyntia kiszámíthatatlanságát unta meg. Volt olyan mazochista, hogy elolvasott minden marhaságot, amiben megírták, miért örüljön a lánnyal való kivételes kapcsolatnak és mit tegyen, illetve ne tegyen, hogy a lángot életben tartsa. Micsoda baromság! Milyen lángot? Ha volt is láng, azt Cyntia azon a napon taposta el apró kis lábaival, amikor Ruperttel egy fotós lencséje előtt enyelgett.

Pillanatnyi elmezavar, ja…, ezt csakis ő mondhatta el magáról, amikor késznek mutatkozott a békülésre. Tudhatta volna, hogy veszett fejsze nyele az egész ügy. Pont a születésnapján vált világossá számára, egy újabb rosszul időzített veszekedés során, hogy elege van, most már végérvényesen, ez így nem mehet tovább. Még Cyntia volt megsértődve, amiért nem kezeli úgy, mint a szíve kis hercegnőjét. Ugyan miért tette volna? Amikor régen még próbálkozott, csak gúnyolódott rajta, mostanra meg már szíve mélyén ő sem érezte annak. Csak azt sajnálta, hogy végül egy barátot is elvesztett a hónapokon át nyúló fogd meg-ereszd meg kapcsolatban.

A lehető legjobbkor jött ez a forgatás megint, mert a kölcsönös vádaskodás időszaka kezdődött volna, és ebben ő sosem volt jó. Amikor Cyntia az arcába vágta, hogy miatta áldozta be a karrierjét, minden veleszületett angol hidegvérére és udvariasságára szüksége volt, hogy ne emlékeztesse arra, nem ő smárolt egy nős pasival a kocsijában. Ennek pedig következményei voltak, az álszenten prűd amerikai filmes körökben Cyntia munkái leültek, mert senki nem akart kockáztatni egy botrányhősnővel. Már bánta azt a néhány keserű mondatot, ami a veszekedés hevében kicsúszott a száján, mert végül is életüknek egy nagyon jelentős, meghatározó szakaszát együtt élték meg, szebben kellett volna elválniuk. Már csak azért is, mert akkor Cyntia talán hajlandó lett volna Macit is elengedni, de egyelőre – mintegy bosszúból – ragaszkodott ahhoz a kajlához. Hamarosan a sajtóban is bejelentették a hivatalos szakításukat, és ezzel mintegy varázsütésre elült körülötte a hisztéria, ami az előző éveket megkeserítette. Végül is, tekintheti szülinapi ajándéknak is, hogy végre érzett magában annyi erőt, hogy kimondja, ami már jó ideje nyomta a lelkét. Jó érzés volt végre igazán szabadnak lenni!

Az már tényleg a vég volt, amikor a fotósoknak kellett figyelmeztetniük egy hivatalos megjelenésén, hogy mosolyogjon végre. Amíg a családja mondta, hogy mostanában állandóan búskomor, addig azt hitte, csak ők dramatizálják túl – jó szokásuk szerint – a dolgot. De a fotósok felnyitották a szemét. Majd két hónappal a történtek után már csak akkor vágott mogorva pofát, ha valaki felidézte azokat a napokat. Szerencsére egyre kevesebben érezték ennek a szükségességét.

Jó volt ide úgy megérkezni, hogy ez alkalommal a kutya se foglalkozott vele. Persze, ehhez az is kellett, hogy ne csináljanak nagy hírverést az érkezése és az itt zajló forgatás körül. Stephaniék tökéletes munkát végeztek. Amikor leszállt a gép, összekotorta a holmiját, aztán a rá várakozó kocsiba csak néhány csodálkozó tekintet mellett szállt be és végre nem kellett hallgatnia a fotósok obszcén beszólásait Cyntiáról és a kapcsolatukról. Már ezért megérte!

Már csak egy dolog zavarta, hogy az asszisztense állítólag egy fiatal nő lesz, valami Anna. Abban bízott, hogy a lány olyan komoly lesz, mint a neve; bár nyilván nem őt választották volna, ha a rajongója lenne. Stephanie is megnyugtatta, hogy a levelezésük alapján egy lelkiismeretes, alapos munkatársat kap maga mellé. Most még azt sem bánta volna, ha az illetőnek férje és családja lenne, a nőkkel kapcsolatban most túl sok ellenérzése volt. Semmit sem utált volna jobban, mint egy formás bigét, aki arra emlékezteti folyamatosan, mi mindent hagy ki a választott élete miatt.