Simon a légkondi hűvösétől
összerázkódva meztelen testére húzta a könnyű takarót. Órák óta feküdt a
sötétben és képtelen volt elaludni. Aztán bedugta a fülébe az iPodját és halkra
állítva lehunyta a szemét. Sokszor segített ez már a relaxálásban, de most
megállás nélkül járt az agya, és a kemény rock, ami a fülébe harsogott, most
nem segített. Ami idegesítette, annál is inkább, mert nem a munkáján időztek a gondolatai, nem a
forgatókönyv szövegét motyogta magában, csak egyetlen kérdés foglalkoztatta,
hogy dalos pacsirta asszisztense mi a fenéért olyan barátságtalan vele. Soha,
egyetlen forgatáson nem mondhatta senki, hogy udvariatlan lett volna, vagy
rátarti, aki az A-listás státuszát használja még arra is, hogy extra elvárásokkal
zaklassa a munkatársait. A maximum tényleg az volt, ha kért egy kávét, és most
ez a tyúk úgy orrol rá, mintha a családját szídta volna a bemutatkozáskor.
Lehet, hogy Jacknek lenne igaza, és így leplezi, hogy ő is legszívesebben a
nyakába ugrana? Á, hülyeség! Ha ilyen, amikor rajong, akkor milyen lehet,
amikor gyűlöl? Viszont a hangja... az
elvarázsolta. Felült, kikapta a füléből a fülhallgató dugóit és a laptopja után
nyúlt, ami az éjjeli szekrényen hevert. Bekapcsolta és hamarosan már a
youtube-on kalandozott. Megtalálta Katie Melua számait, melyek közül a lány
többet is elénekelt. Találomra elindította az egyiket és szinte lemerevedett,
ahogy az énekesnő hangja megszólalt a szobában. Kísértetiesen olyan volt,
mintha Anna énekelt volna. Vajon a lány képes ilyen mély szenvedélyre, mint
amiről a dal szólt? Tekintve az indulatos természetét, nem tartotta
elképzelhetetlennek, és ez meglehetősen izgalmas gondolat volt. Eldőlt az ágyon
és hagyta, hogy az elindított válogatás álomba ringassa, egy olyan álomba,
amiből nem volt valami fényes az ébredés, mert összezavarta. Abban azonban
biztos volt, hogy nagyon rossz ötlet lenne az álomnak bármely apró részletét az
életben valóra váltania. Csak bonyodalmakhoz, földindulás-szerű balhékhoz
vezetne, ő pedig dolgozni jött. Legjobb lesz, ha ezt erősen beleveri abba az
elkalandozni hajlamos fejébe.
*
Anna már hajnalban a teraszon
kortyolgatta az első kávéját. Szinte a nap bármely szakában képes volt meginni
a könnyű tejeskávét, ezért aztán akár rögtön utána is képes volt mély álomba
zuhanni, szóval nem a koffein éhsége kevertette vele, csak a szürcsölés
hangulatára volt szüksége. Most is melengette a kezeit a forró bögrén, mert a
nap ugyan már felkúszott az égre, de még nem volt elég erős ahhoz, hogy ne
legyen libabőrös a vékony férfipólóban, amit hálóingként használt. Imádta ezt a
tetőteraszt, amely nagyobb volt, mint a lakása és a buja zöld növények két
oldalról teljesen elszeparálták a szomszédoktól. Előtte pedig a Duna és a
Margitsziget pompázott teljes szépségében. Az apja ajándéka volt ez az apró kis
harminckét négyzetméteres lakás, amelyhez a közel negyven négyzetméteres terasz
tartozott. Ha nem szakadt az eső, lényegében itt élt, és erről árulkodtak az
épített tető alatt megbújó kényelmes bútorok is. Sokszor előfordult, hogy meleg
nyári éjszakákon, amikor a lakásban szinte elviselhetetlen volt a hőség,
idekint aludt. A nyersfehér huzatú puha párnák még magukon hordozták az éjszaka
hűvösét, maga alá húzott lábai csak lassan melegedtek fel. Az egyiket maga elé
nyújtotta és elégedetten nézegette a sötétvörös körömlakkot. El is határozta,
hogy indulás előtt a kezét is kezelésbe veszi.
Az apja…, a legújabb húzásától
még mindig mérges volt, de ez a méreg egy nagy adag szeretettel keveredett,
hiszen szegény Joe – ahogy a nővérével egymás között nevezték - nem tehet róla,
hogy még most is óvni, irányítani akarja őket. Bemutatott neki az évek során
egy-két fiút, többnyire más követségi alkalmazottak gyerekeit, akik már az első
randira is úgy jöttek el, hogy „szia,
örülök, hogy találkoztunk, de talán nem kéne ezt nagyon erőltetnünk”. Ezzel a legutóbbival sem volt másként. Arról
nem is beszélve, hogy messze a legsótlanabb pasi volt, akivel valaha
találkozott. Informatikus. Még szerencse, hogy a koncertre nem hívta el, a srác
valószínűleg egész idő alatt hazavágyott volna a gépei közé. Apa még mindig nem
érti, hogy a dolgok manapság nem így működnek, már nem a szülők szervezik a
megfelelő partikat. Ő pedig talán emiatt a fene nagy önállósága, mondjuk ki,
önfejűsége miatt nyúlt is állandóan
mellé. Gergő... na, ő mindenesetre nagy mellényúlás volt. Egy életre szóló
tapasztalat. Huszonhat évesen, három-négy sikertelen próbálkozással a háta
mögött mostanában kezdett el gondolkozni rajta, hogy talán benne van a hiba.
Talán túl nagyok az elvárásai. De tényleg túl sokat vár, ha egy kedves,
szimpatikus fiút keres, akinek ő jelenti a mindent,
aki nem alszik el, ha egy kiállításra szeretne elmenni, egy rockkoncertre, netán
az operába, de hajlandó lenne vele az apró konyhában kísérletezni, gyertyafény
mellett vacsorázni kint a teraszon és ettől boldogabbnak lenni, mintha egy
előkelő párizsi étteremben tennék. Az illető legyen férfias, de gyengéd, sportos,
de ne sportőrült, intelligens, szeressen olvasni, lehetőleg ne dohányozzon, bár
ez nem kizáró ok - majd leneveli -, legyen stílusa úgy a viselkedésében, mint
az öltözködésében, figyeljen rá, de ne kövesse minden mozdulatát, ne legyen
féltékeny, de ne is legyen neki mindegy, hogy mit csinál, ne legyenek titkai,
vagy ha igen, azok a csontvázak olyan mélyen legyenek elásva, hogy sose
derüljön rájuk fény, legyen hűséges és egy tigris az ágyban, érezze, hogy forr
tőle a vére, és azt is, hogy akarja őt ... Áh, ez így túl zagyva, itt az ideje,
hogy egy rendes listát összeírjon, aztán ha felbukkan valaki a láthatáron,
akkor szépen kipipálhatja az elvárásait, aztán ha nem lesz mit kipipálni, az
illető rövid úton mehet is a süllyesztőbe.
Feltápászkodott és bement egy
jegyzettömbért meg egy tollért, aztán a terasz kanapéjára kucorodva összeráncolt homlokkal megpróbálta
összefoglalni a legfontosabbakat, hiszen nem állíthat szerencsétlen pasi elé
egy harminc pontból álló megfelelési listát. Legyen tíz pont, a legfontosabbak:
1, az első és
legfontosabb, hogy csak akkor mondja, hogy szeretlek,
ha komolyan is gondolja, de mondja ki, ne várja, hogy gondolatolvasó legyek,
beszéljen velem
2,
mindenekfelett legyen hűséges
3, ne legyen
unalmas és legyen stílusa
4, legyen
férfias (ne a nőnek kelljen kicserélni a kocsi kerekét, még ha képes is rá –
húzta el a száját, ahogy Tomi legutóbbi szerencsétlenkedése eszébe jutott) és legyen
határozott, de ne higgye, hogy nála van a bölcsek köve
5, legyen
sportos, de ne megszállott
6, legyen
hasonló az érdeklődésük, akár zenéljen is velem... oh, ez mindennél jobb lenne
– sóhajtott.
7, legyen
figyelmes, aki tudja, mit jelent az a szó: romantika
8, ne legyen
féltékeny, bízzon a párjában
9, ne legyen
közömbös, számítson neki, hogy mit tart felőle
10, legyen tigris
az ágyban, de képes legyen a gyengédségre is, és leginkább érezzen rá, mikor
melyikre van szüksége
Röviden legyen barát, szerető és
mindenekelőtt társ! Na! Elégedetten hátradőlt, átolvasta a listát, aztán a
kisasztalra tette, és hogy a könnyű szellő el ne fújja, rátette a kávés bögrét.
Mély sóhajjal gondolt rá, hogy szegény Tom sem állja ki sok ponton a próbát. Mire ezt a gondolatot elemezni kezdte volna,
eszébe villant, hogy valami fontosról megfeledkezett. Tomi! Jézusom, nem hívtam fel! – jutott eszébe hirtelen és talpra
szökkent, hogy a telefonját megkeresse, aztán az órára se nézve megnyomta a
gyorshívót.
-Iiigen… - szólt bele a kitartó
csörgetés után a fiú álmos hangja, és Anna akkor nézett a hűtő feletti órára.
Még épp csak elmúlt hat óra. Tom hétnél előbb sosem kelt fel.
-Jaj, bocs, csak tegnap este
kiment a fejemből, hogy felhívjalak, most jutott csak eszembe és nem akartam,
hogy megint megfeledkezzek róla, mert nehéz napom lesz, az utazás is... szóval… - hadart a lány és szinte látta maga előtt,
ahogy a fiú álmosan visszazuhan a párnák közé, miközben elkívánja őt a fenébe.
Na, például ez a pont sem szerepelt azon a tízes listán – grimaszolt egyet.
-Anna? Mi ilyen sürgős? – nyögött
bele a készülékbe a fiú.
-Hát, te mondtad, hogy eljönni
nem tudsz, de feltétlenül hívjalak fel, ha végeztem, és tegnap elfelejtettem,
szóval csak ezért.
-Anna! Csak azt akartam tudni,
hogy rendben hazaértél. Meg különben is…–
sóhajtott Tomi, de nem folytatta, mire a lányon valami furcsa érzés suhant
át.
-Igen? Mit akartál mondani?
-Ha én elfelejtenélek felhívni,
te akarnád hallani másnap reggel a hangomat? Főleg, ha azzal kezdeném, hogy
elfeledkeztem rólad, mert jobb dolgom volt – motyogta bele a fülébe kissé
határozatlanul a fiú. A hangján hallható volt, hogy bizonytalan benne, mondja-e
tovább, vagy hagyja a fenébe, de Anna már tudni akarta a folytatást.
-Nézd, még nem vagyok egészen
ébren, ennélfogva lehet, hogy nem lesz egészen szépen becsomagolva, amit
mondani akarok, de tudod, tegnap, amikor nem hívtál, itt ültem és
gondolkodtam. Amióta ismerjük egymást,
folyton én loholok utánad, te pedig rendre megfeledkezel rólam. Legyen szó egy
randiról, egy szívességről, egy problémáról, amin agyalok, vagy egy ünnepi
alkalomról. Nem vagyok neked elég fontos ahhoz, hogy figyelj rám. Ezt érzem már
az eleje óta, és folyamatosan arra várok, mikor látom a változást. De nem látom,
és lassan már nem is várom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ez így nekem jó.
Érted hova akarok kilyukadni?
-Szakítani akarsz … - suttogta a
lány, és a vonal túlsó végéről érkező mély sóhaj, meg a csönd, ami követte,
beszédesebb volt bármilyen szónál.
-Nézd, találkozzunk és beszéljük
meg! Nem érhet véget így, egy telefonbeszélgetéssel, oké? – kérdezte halkan a
fiú, de most Anna volt az, aki nem találta a megfelelő szavakat. Aztán maga elé
húzta és kinyitotta a noteszét és elszörnyedve látta, hogy a következő három napon nem is lesz a városban. Ma este
pedig…, valószínűleg ez sem lesz megfelelő, mert egész biztosan együtt lesz az
egész stáb a vidéki forgatás előtt. Nem teheti meg, hogy nem megy oda. Basszus,
basszus!
-Sajnálom Tomi! Szerdánál előbb
egyszerűen nincs egy szabad percem sem.
-Oké, akkor írj be abba a rohadt
határidőnaplóba szerdára a fogorvosod és Adél céges bulija közé! – kiabált bele
Tomi a telefonba, aztán Anna már csak az ürességet hallgatta, ahogy a srác
valószínűleg a szoba másik végébe vágta a készüléket. Szinte megsemmisült a
gondolattól, hogy Tomi mi mindent fejben tartott vele kapcsolatban, ő pedig
tényleg, fogalma sem volt róla, hogy a fiúnak egyáltalán jó-e az a nap. Hát,
így írogass tízes listát, aranyom! -
nézett szembe a tükörképével és lassan készülődni kezdett, hogy legalább Mr. Carmichel
szemébe felkészülten nézhessen a tegnapi este után.
7.
Anna kedvetlenül nézett fel a
kora reggeli napsütésben fürdő szállodára. Ott fenn, valahol a legfelső
emeleten egy férfi arra vár, hogy rácsörögjön a portáról, itt van érte a
kocsival. Egy férfi, akin nem tud kiigazodni, mert azok után, amit ő az Irish
Catben művelt, az lenne a legkevesebb, ha a gyártásvezető már hívta volna, hogy
akár be se jöjjön. De nem. Senki nem hívta, sőt tegnap este Mr. Irritálóan
Jófej Carmichel kedvesen köszönt neki a stábbulin, és a rendelésére váró
pincértől a lánynak kért egy nagy pohár frissen facsart grapefruit-levet, mert
ő már azt is tudja, hogy az a kedvence. És még sót sem szórt bele, hogy
törlesszen valamit az első nap émelyítő kávéjáért. Így aztán Anna összecsomagolt
pár dolgot, amikre a következő pár napban szüksége lehet, és most kicsit
összeszűkült gyomorral várta a találkozást, amikor végre alkalma nyílhat
bocsánatot kérni. Tényleg minősíthetetlen volt eddig többnyire a viselkedése,
már ő is érezte. Talán éppen a Tomival folytatott beszélgetés nyitotta fel a
szemét, hogy az utóbbi időben valami nincs rendben vele. Oké, Gergő egy patkány
volt, de ez még nem ok rá, hogy az egész férfinemen bosszút álljon miatta.
A nagy felismerés azonban nem
tette könnyebbé a rá váró pillanatokat. Körülnézett, de Adél még nem érkezett
meg. A nővérével is itt beszéltek meg találkozót, hogy a kulcsokat odaadhassa
neki, mert ő vállalta a növényei gondozását a következő napokban. Tekintve,
hogy Adél a szomszéd szállodában dolgozott, nem volt kényelmetlen a számára.
Tegnap este ő is letolta a történtekért, amiket talán egy kicsit kevésbé
drámaian mesélt el, mint ahogy a valóságban lezajlott, de még így is
elképesztette a testvérét. Csak egy év volt köztük, de a nővére annyival
megfontoltabb és komolyabb volt férfiak
kérdésében, amiért csak irigyelni tudta. A szállodaigazgatóval titkon
bonyolított viszonyát úgy tudta kezelni, ahogy arra Anna sosem lett volna
képes. A fickó nős volt ugyan, de mivel a felesége nem volt hajlandó elkísérni
ebbe a szerinte balkáni városba, meg amúgy am bloc tele volt a hócipője a férje állandóan változó helyszínű kinevezéseivel,
a kapcsolatuk jelenleg egy holland ügyvédi irodában a válási papírok
aláírásának stádiumában volt. Adél nem számított rá a szíve mélyén, hogy Josh
ezek után eléáll és megkéri a kezét, de kedvelte a férfit, akivel már négy éve
lényegében együtt élt, és elégedett volt az életével. Sosem kedvelte a nagy
lángolásokat, így aztán sosem zuhant a mélybe, képtelen lett volna az
egyéjszakás kalandokra, és ezért a tartásért Anna csak csodálni tudta.
Felszólt a portáról, hogy
megérkezett, de Simon megkérte, hogy jöjjön fel. Az első kelletlen reakcióját
legyűrve a lifthez ballagott, végül is, odafönt legalább nem lesznek tanúi a
megalázkodásának, ahogy bocsánatot kér a múltkori estéért. Megállt a férfi
ajtaja előtt és halkan bekopogott.
Simon útra készen várta, csak a
gitártokját nyitotta ki éppen, aztán egy vastag alkoholos filcet vett fel a
pultról és mielőtt a lány megszólalhatott volna, a fekete tust a kezébe nyomta.
-Megtenné nekem, hogy aláírja a
gitáromat? – fordította felé a gyönyörű és láthatóan sokat használt hangszert.
-Hogy én? – nézett rá Anna
elkerekedett szemekkel.
-Igen. Maga. Nagy hatással volt
rám az előadása, és szeretném magammal vinni az emlékét. Maga nagyon
tehetséges, én meg egyszer majd büszkén mutathatom az aláírását a gitáromon,
hogy már akkor ismertem, amikor még nem volt befutott énekes. Mert egyszer
biztos az lesz. Jack szerint is, és ő aztán ért hozzá.
Anna teljesen összezavarodva
pislogott, aztán előhajolt és kissé reszkető kezekkel íráshoz készülődött:
-Biztos, hogy ezt akarja? Most
még meggondolhatja... – hebegett, de mivel a férfi biztatóan rávigyorgott,
lendületes betűivel odaírta: Anna – Így jó lesz? – kérdezte még mindig sokkolva
a történtekről, de Simon csak elégedetten rácsukta a gitárra a tok fedelét.
–Tökéletes.
Annának eszébe jutott a nővére és
a történtektől még mindig kábán az ajtó felé indult:
-Indulnunk kellene!
A férfi felkapott egy kis
utazótáskát, és szorosan a lány nyomában, követte a lifthez. Anna az utazáshoz
könnyű lennadrágot és egy szellős blúzt választott, ő pedig elgyönyörködött a
formás popsin megfeszülő anyagban. A folyosó lámpáinak fényében a lány haja,
mintha feketének tűnt volna, de az égő közvetlen közelről megcsillantotta benne
a vöröses árnyalatot is. A dús, göndör fürtök szinte hívogatták egy férfi
ujjait, hogy beléjük túrjon. Hogy a fenébe nem vette még eddig észre, hogy Anna
egy ilyen csinos nő? És most, hogy észrevette, mit kezdjen ezzel az
észrevétellel? Nem tudott szabadulni a rekedtesen búgó hangtól, amely tele volt
szenvedéllyel, és valósággal elkábította a lányban megbújó kettősség. Ezer
kérdése lett volna, és már előre örült, hogy a hosszú utazás alatt lesz alkalma
kérdezősködni. Már csak az a kérdés, a lány hajlandó lesz-e megadni neki a
válaszokat.
A lift, mintha csak bosszantani
akarná a lányt, minden emeleten megállt. Amikor végre elérték a tágas
előcsarnokot, Anna a füst színű üvegen át látta, ahogy a nővére a sofőrrel
beszélget. Sejtette, hogy Ákos és Adél ismerik egymást, mert a fickó is roppant
érdeklődővé vált, amikor kiderült, hogy mi lesz az úticél; még rá is kérdezett,
hogy ugye a testvére a szomszédos szállodában dolgozik? Nocsak, egy újabb
hódolója lenne? Örömmel ölelte át a nővérét és két puszit nyomott az arcára.
Aztán hátrafordult, hogy pillanatnyi főnökét bemutassa a testvérének. Csak azt
nem értette, hogy a szobától a hallig sarkában loholó pasi miért torpant meg
hirtelen, és nézett úgy rájuk, mintha kísértetet látna. De aztán a fickó rendezte
a vonásait és ugyan jóval lassabban, de elindult feléjük.
*
Adélt a sofőr figyelmeztette,
hogy közeledik a testvére. Barátságos, szeretetteli mosollyal fordult feléjük,
blézerén megcsillant a szomszédos szálloda logójával díszített kitűző.
Megölelte a hugát és kezet nyújtott a napszemüveges fickónak, aki – mint ezt
magában kénytelen volt elismerni – az évek múlásával még jobban nézett ki, mint
amire emlékezett.
-Adél Steinlöchner – mutatkozott
be és halványan elmosolyodott a férfi zavart és értetlen tekintetén.
-Simon Carmichel – válaszolta a
fickó, és a szemüvege sötét lencséje felett megjelent összevont szemöldöke.
Nyilván nem érti, miért teszek
úgy, mint aki nem ismeri fel – gondolta Adél, de úgy döntött, nem most, nem itt
a huga előtt fogja elismerni, hogy még ő sem felejtette el azt az őrült napot.
-Nem is akarok zavarni, add
gyorsan azt a kulcsot, már így is túl sokáig elmaradtam, nem akarom, hogy Josh
kiszúrja, itt dekkolok a konkurencia előtt! – kacsintott rá a hugára, kikapta a
kezéből a kulcsokat, aztán búcsút intve átszaladt az úttesten. A túloldalról
még visszakiabált:
-Ha hazafelé jöttök, csörögj rám
és otthon találkozunk, majd beengedlek! – azzal eltűnt a hatalmas épület
forgóajtajában. A színezett üveg takarásából még egy pillantást vetett a kis
társaságra. A sofőr a csomagot rakta el, a huga beült a hátsó ülésre, a férfi
pedig még mindig az ajtót nézte, ami mögött eltűnt előle. Hát, akkor ő is
emlékezik.
Soha, senkinek nem beszélt arról
a napról, amikor önmagától teljesen idegen módon hagyta, hogy az ösztönei
irányítsák, és egy kába, édes pillanatért félredobta a józan eszét. Máig sem
érti, mi történt akkor. Valami különös tudatállapotban volt, mert azoknak az
óráknak minden percét a zsigerei szintjén élte át, mégis rá tudta csukni a
feledés ajtaját. Az idők folyamán valahányszor látta a férfit a mozivásznon,
elfojtotta az emlékeit és egy kis grimasszal továbblépett. Olyan csillagporos
emlékek voltak ezek, melyeket sem igazán elfelejteni, sem dédelgetni nem akart.
Megtörtént. Pont.
Amikor a húga elmesélte, hogy
kivel fog dolgozni a következő hetekben, csak érdeklődően beharapta a szája
szélét, de képtelen lett volna elmesélni neki a történteket. Tartott tőle, hogy
a találkozást nem kerülheti el, ezért felkészült rá, amennyire csak lehetett,
de abba bele sem akart gondolni, mi történhet utána. Talán abban bízott, hogy a
férfi már nem emlékszik rá, hiszen annyi emberrel találkozik, majd ő is csak
egy lesz, akinek az arca rémlik valahonnan, de nem fogja tudni, mikor, hol,
milyen körülmények között futhattak össze. Reménykedett benne, hogy így lesz,
de nyilvánvalóan nem így volt.
*
Simont megcsapta a nyári meleg,
ahogy a légkondicionált szállodából kilépett az árnyékos, de a nap fülledtségét
már éreztető kocsibeállóra. A sofőr szolgálatkészen nyitotta a csomagtartót, de
ő csak a kocsi mellett álló vörös hajú nőt látta. Furcsán ismerős volt. A
karcsú bokák, a nyár végén is halvány bőr, de leginkább az a vörös haj, és
ahogy a nő felé fordult, villámszerűen érkezett a felismerés, ők ketten már
találkoztak. Itt, ez előtt az épület előtt, néhány évvel korábban, és annak a
találkozásnak az emléke most úgy tört rá, hogy belesápadt.
Amikor legutóbb ebben a városban
járt, még az első napokban történt. Utána nem is gondolt rá, mert a lány így
akarta, és talán mert neki is így volt kényelmesebb. Cyntia felbukkanása után
meg pláne nem gondolt a vörös hajú lányra, akiről csak annyit tudott, hogy a
neve Adél és úgy ölelte őt, mintha összetartoznának. Tényleg olyan volt, mint
egy szép álom, csak az alaposan összegyűrt ágynemű árulkodott másnap reggel,
hogy meglehetősen ébren álmodott. A titka maradt, egy édes, bús titok, ami
olykor rágta a lelkét, olykor melengette a magányos napjain, s végül lassan
elhalványult, és ami most valami mellbevágó elevenséggel kelt életre a vörös
hajzuhatagot látva.
***
A lány észrevette a kora tavaszi Dunaparton üldögélő fiút, aki a borús
időben is egy napszemüveg mögül nézte a szemközti budai panorámát. Aztán a
szemüveget levéve egy népszerű útikönyvbe mélyedt, miközben a szerencsétlen
okuláré szárát rágta. Turista! De igazán jóképű srác! Megállt előtte egy
pillanatra, hogy a táskájából előkotorja a cetlit, amire a nevet írta. Amikor
megtalálta, a szálloda személyzeti bejárata felé indult, amely a szomszéd
utcából nyílt.
A férfi elszakította a tekintetét a turisztikai látványosságokról, hogy
az előtte ácsorgó kecses bokák tulajdonosát vegye inkább szemügyre alaposan. A
lány fázósan húzta össze magát a rövid kis ballont, amelynek övét a derekán
szorosra húzta, alóla kilátszott egy
alig hosszabb fekete szűk szoknya, amely merészen tette közszemlére a csinibaba
hosszú lábait. A magas sarkú fekete cipők kiemelték a bokáját és a formás
vádlikat. Igazi manköken-alkat – állapította meg elismerően. A táskájában
kotorászott, aztán egy papírdarabkát halászott elő és összeráncolt homlokkal
silabizálta a rajta lévő szöveget. Végül kiegyenesedett, hátradobta hihetetlen
vörös hajzuhatagát és a sétányon korzózó japán turisták között a szálloda
mögötti utca felé indult. Önkéntelenül állt fel, hogy kövesse.
Két napja érkezett és még el tudott vegyülni a szállóvendégek között,
de még odakint is. Donald egy vírussal kínlódva feküdt a szobájában, ő pedig
megígérte neki, hogy nem megy sehova, amíg hű testőre egy kicsit össze nem
szedi magát. Végül is, tényleg nem ment, csak kiült ide a szálloda elé a
Dunapartra. Most egy picit megborzongott a bizonytalanságtól, ahogy a
mágnesszerű érzésnek engedelmeskedve követte a lányt. Talán nem kéne, de aztán
úgy döntött, felnőtt ember, nem egy hátulgombolós, csak nem lesz semmi baj.
A lány a saroknál balra fordult, aztán néhány méter után megállt egy
ajtó előtt és becsengetett. A halk berregés után belépett. Simon a több nyelvű
feliratot látva értette meg, ez annak a szállodának a személyzeti bejárata,
ahol ő maga is lakik. Itt dolgozik? És ha igen, vajon mit? Megkerülte az
épületet és a főbejáraton át belépett a tágas hallba. A portás máris nyúlt a
kulcsáért és egy udvarias mosoly kíséretében átnyújtotta. Zsebrevágta a
kártyát, majd a kávézó felé indult, és leült egy asztalhoz. A teraszról jól
látta az éttermet, de se itt, se ott nem bukkant fel a kis vörös. Nyilván nem
vendég, mert akkor a főbejáraton érkezett volna. Ha felszolgáló, hamarosan fel
kell bukkanjon, de tudta, így, hogy
még a nevét sem tudja, esélye sincs megtalálni, pláne, ha esetleg mégis valamelyik
belső irodában dolgozik. Nem is volt benne biztos, miért akarja megtalálni, talán csak a vadászat, a felfedezés, az
ismerkedés izgalma hiányzott, ami jó
néhány év óta kimaradt az életéből. Az az érzés, amikor egy fiú és egy lány
összefutnak valahol, egymásra néznek és esetleg kialakul köztük valami. Aztán
ráébredt, hogy ez az opció nála nem játszik. Ha a lány ránéz, akkor egy
plakátfiút fog látni, egy ismert arcot és esélye sem lesz Simonnak, a barnesi
srácnak.
Eközben a lány megköszönte a lehetőséget, hogy behívták az interjúra,
aztán egy – reményei szerint – barátságos mosollyal kilépett az irodából. A
fiatal értékesítési igazgató célirányos kérdései megizzasztották és a
beszélgetés végére már nem is volt benne biztos, hogy olyan nagyon akarja ezt
az állást. Ez egy rabszolgahajcsár, aki nyilvánvalóan mással akarja
elvégeztetni a saját munkáját is. Kilépett az épületből és már a
villamosmegálló felé vette az irányt, amikor egy hirtelen ötlettel a dunaparti
teraszhoz ment és leült egy üres asztalhoz. Az odakészített takarót a térdére
fektette és a szinte azonnal megjelenő pincérnek már mosolyogva adta fel a
rendelését. Ahogy körbenézett, egy távolabbi asztalnál felfedezte a turistát,
akibe az érkezésekor belebotlott. A férfi most is napszemüvegben üldögélt, bár
a nap elbújt a felhők között.
Aztán a férfi feléje fordult, majd lassú mozdulattal az orrára tolta a
szemüveget és átnézett felette, egyenesen az ő szemébe. A lány elővette a
telefonját és egy pillanatra felvillantotta a képet, amely a teljes kijelzőt
elfoglalta. Az arc egy idegené volt, aki már hónapok óta elrabolta az álmait.
De jól sejtette, bár hihetetlen véletlen találkozás volt. Ő az! Csak a helyszín
abszurditása miatt nem kapcsolt hamarabb. Hallott a forgatásról, mégis … Egyszerűen
képtelenségnek tűnt, hogy itt van és egyenesen őt nézi. Még egyszer a kijelzőre
nézett, ahol ebben a pillanatban tűnt el a férfiarc, hogy átadja a helyét egy
analóg óra képének. Elmosolyodott. Élőben még jobb, mert olyan hétköznapi, mint
egy srác a szomszéd házból. Csak a szeme, a meleg, szürke tekintet árulkodott.
Ilyet még nem látott és mágikus erővel hatott rá. A dilemma úgy árasztotta el,
mint a hűs tengervíz a napozástól felforrósodott testet. A fiú nyilvánvaló
érdeklődéssel őt figyelte, de ez még nem ok rá, hogy ő kezdeményezzen, vagy, ha
itt ül és nem tesz semmit, akkor egy soha vissza nem térő alkalmat szalajthat
el. Végül a fiú állt fel és lassú léptekkel elindult feléje. Kezében hozta a
kávét, amit nem sokkal korábban tett le elé a pincér. Megállt vele szemben és
halkan, dallamos, bársonyos hangon megszólalt:
-Ide ülhetek? Még egy kávé is
sokkal jobban esik, ha kellemes társaságban ihatja meg az ember. Nem igaz?
Olyan magától értetődőnek vette, hogy az angol szavakat értő füleknek
duruzsolja. Olyan átkozottul magabiztosnak tűnt és ugyanakkor annyira
bizonytalannak. Pontosan az a keverék volt, amit képtelenség lett volna
visszautasítani. Intett neki a szomszéd szék felé, és az éppen érkező pincér
rezzenéstelen tekintete mellett a fiú felé nyújtotta a kezét:
-Adél vagyok.
A fiú meleg ujjai körbeölelték az övéit, keze szinte elveszett
tenyerének bölcsőjében és a szemük egymásba olvadt, ahogy a fiú is
bemutatkozott.
-Alistair
Megrándult, ahogy a felemás, egyszerre hazug és mégis őszinte
bemutatkozás megtörtént. Aztán lerázta magáról az érzést és úgy döntött, ha Alistair,
hát Alistair. Óvatosan megmozgatta az ujjait, hogy éreztesse, itt az ideje,
hogy a fiú elengedje a kezét, aztán a korábbi elektromos töltéssel nem foglalkozva,
szinte közömbösen kavargatni kezdte a kávét.
Beszélgetni kezdtek. Mint egy turista és egy helybéli, aki sok
érdekeset tud mondani a városáról. A fiú figyelmesen itta a szavait,
megkérdezte, hol tanult meg ilyen jól angolul. Ezért aztán egy kicsit beszélt
magáról is, de tényleg csak apró kis információkat árult el. Érezte a másik
kíváncsiságát, de valami rejtélyes oknál fogva mégsem akart igazán
kitárulkozni. Talán éppen az tartotta vissza, hogy nem Simon érdeklődik iránta,
hanem Alistair. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de ez az apró kis csalás
zavarta.
Az idő úgy szállt el, mint egy gondolat, és egy hangos kordulás jelezte
a férfi gyomra felől, hogy megéhezett. Elpirult, és ez olyan volt a lány
számára, mint egy gyújtós, a zavarba jött fiú, akinek minden tudatos vagy
öntudatlan csábítási kísérlete elvileg itt dőlt volna romjaiba, ehelyett ez
volt az a pillanat, amikor ha azt kéri, hogy ebédeljenek együtt a szobájában,
akkor futva sietett volna teljesíteni a kérését. És minden más kérést, ami ott az
ajtó mögött elhangzott volna. Látni akarta a férfias arcot, amely még pirulni
is képes, hogy milyen lehet a szenvedély hevében. Nem ismert magára, mert világéletében tartózkodó volt,
de most meg akarta kapni ezt a hol félszeg, hol finoman rámenős férfit. Nem
várt érte nagy szavakat és sírig tartó boldogságot, nem. Csak a testét akarta,
a bizonyosságot, hogy ez vele történik meg. Egy életre szóló emléket, amit a
szíve mélyén őrizgethet, és ami örökre a titka maradhatna. Annyira vágyott rá,
hogy ez a vágyódás végül a másik számára is nyilvánvalóvá vált. A férfi hozzá
hajolt, egészen közel a füléhez, hogy csak ő hallja, amit suttog:
-Megőrülök érte, hogy megcsókolhassalak, de nem itt, ennyi ember előtt.
Feljössz velem a szobámba? Sokkal kellemesebb odafönt a klíma, meg is
ebédelhetnénk, és ezt a beszélgetést is folytathatnánk. És itt most megesküszöm
neked, hogy ennyi, és nem várok el cserébe semmit. Amit nem magadtól akarsz
adni – tette hozzá halk, de forró hangon. És a lány nem tudott ellenállni a tálcán felkínált
lehetőségnek. Bólintott és elindultak.
Menetközben a férfi aláírta mindkettőjük számláját és a liftben egymást
nézve még végigfutott rajta a gondolat: Ér annyit egy éjszaka, hogy felfedje
magát és fegyvert adjon a szó átvitt és szószerinti értelmében is egy vadidegen
lány kezébe? De miért csak egy éjszakának kellene lennie? – tette fel magában a
kérdést, amikor kiszálltak a liftből és pár lépés után becsukódott mögött a
szobája ajtaja.
Az a délután majdnem mindent megváltoztatott. Majdnem mindent, mert a
búcsúzáskor az a beszélgetés a lelke mélyéig megrengette:
Adél: - Mindketten tudtuk, hogy ennek nem lesz, nem lehet folytatása;
nem várok tőled ígéreteket. Te ráadásul nem is vagy független. Ez a dolog volt
az egyetlen, amit nem akartam tudomásul venni, és most meghagyom neked a
kínlódást, hogy ezt elrendezd magadban. Látod, milyen önző vagyok?
Alistair: - Még soha nem mentem bele egyéjszakás kalandba. Ennél többre
becsülöm a női nemet. És igazad van, nem vagyok szabad, és nem lett volna
szabad megkívánnom Téged sem. Meg kellett volna állíts, ha már bennem nem volt
ennyi tisztesség!
Adél: - Ne is próbáld rám terhelni a felelősségedet! Én tudtam, hogy
mit teszek, helyetted pedig nem gondolkozhatok. Ha csak a lelkiismereted miatt
aggódsz, akkor nyugodj meg, tudtam, hogy mire számítsak, és így döntöttem. Tőlem
soha senki nem fogja megtudni, mi történt ebben a szobában. Ha te meg akarod
őrizni a titkot, akkor ez titok is marad.
Alistair: - Ez olyan ridegen hangzik, mintha csak szexet akartál volna.
Adél: - Őszinte is vagyok. Nem… akartam. Talán szerettem volna, de
örülök, hogy így alakult. És nem azért, mert mostantól elmondhatom, hogy a nők
bálványa is megvolt, hanem azért mert Te voltál. És mert bebizonyítottad, hogy
pontosan olyan férfi vagy, amilyennek álmaimban elképzeltelek. Nyilván nem vagy
tökéletes, hiszen képes voltál elcsábulni, de ez nem az én szomorúságom. Ami
viszont ott történt – mutatott a szétdúlt ágy felé – az több volt, mint
kellemes, és köszönöm neked. A rossz napjaidat nem velem fogod megélni, így
nekem csak a varázs marad. Jó ez így! És talán jobb is, hogy engem se tudsz
alaposabban megismerni.
Alistair: - De egyszer egészen biztosan vissza fogok jönni forgatni.
Találkozhatnánk…
Adél: - Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de miért ne…, ha összefutunk, akkor
a sors is úgy akarja.
***
És most itt állt bambán rámeredve
a szemközti épület bejáratára, amely mögött eltűnt a látomás. Utólag is szégyellte,
hogy nem a mindenki által ismert nevén mutatkozott be. A lány tudta, hogy ki ő,
de elfogadta, hogy nem adja önmagát. És bármennyire csodás emlék volt, tudta,
érezte, hogy az eltelt évek alatt megkopott a varázsa annak a lopott
délutánnak. A lány váratlan felbukkanása mégis úgy érte, mintha most valaki
felszólította volna annak az ígéretnek a beváltására. Csak éppen önmagában nem
érezte a késztetést. A tény pedig, hogy
ismeri Annát, csak bonyolultabbá tett mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése