Anna Stein, vagy Stein Anna,
ahogy itthon állt az igazolványában, mogorván lapozgatta a következő napok
munkatervét. Azért töltötte az eddigi életét követségi kiküldetésben dolgozó
apjával a világ különböző pontjain, azért beszélt négy nyelvet az anyanyelvén
kívül és főleg azért változtatta meg a nevét egy könnyebben megjegyezhetőre a
német hangzású Steinlöchnerről, hogy most egy felkapott sztár szárazdajkája
legyen? Amikor a színművészeti egyetem dramaturg szakán kézhez kapta a
diplomáját, nem ilyen munkáról álmodott. De a főnöke utcára dobott kiskutya
tekintettel esdekelt, hogy most kivételesen vállalja el ezt a feladatot, és
akkor isten bizony ez lesz az utolsó. Hát, ez az ígéret már elhangzott párszor
az eltelt két évben - gondolta némi szájhuzogatás kíséretében. De most döntött!
Ez tényleg az utolsó, ha Somos most is felülteti, akkor inkább nyakába veszi a
világot és például Londonban próbál szerencsét. Talán ez a Carmichel gyerek is
segíthet neki, ha ugyan nem rúgják össze a port már az első napon, mert
sokakkal ellentétben őt nem igazán varázsolta el a pasi a kinézetével, de még
az eddigi munkáival sem. Azzal, hogy ahhoz a hűtlen libához meg újra visszatért
– még férfiként sem.
Nem volt különösebben magas, de
nőies volt és sötét színeivel mediterrán típus. Az anyjától örökölte a
külsejét, legalábbis a fotók alapján, amiket egyszer megtalált az apja
szekrényében elrejtve, mert a házban egyetlen fotó nem volt az asszonyról, aki
két apró lánygyereket hátrahagyva feladta a küzdelmet a testét felemésztő
rákkal szemben. Az apja úgy élte ezt meg, mint egy cserbenhagyást. Mindent
megtett volna, hogy az asszony érezze, mellette áll, és akarta, hogy ő is
higgyen a gyógyulásban, de Márta nem volt képes erre. Harmincnyolc évesen lemondott
a kezelésekről és hagyta, hogy a kór rémisztő gyorsasággal elragadja a
családjától. József sosem bocsátotta ezt meg neki. Talán azért sem, mert sokáig
önmagát hibáztatta a történtekért. Olyan nagyon sokáig vártak a gyermekáldásra,
és nem azért, mert a természet nem akarta. Ó, nem! A külképviseleteken töltött
évek valahogy mindig keresztül húzták a családalapítási terveiket, és amikor
végre rászánták magukat, az asszony már jócskán elmúlt harminc éves. Elsőre
megszületett Adél és a gyermekágyas időszakot alig maguk mögött tudva, már ott lüktetett
az új élet, Anna. A bajok az ő születése
után egy évvel kezdődtek, az első jeleket ráadásul nem is vették komolyan,
hiszen olyan valószínűtlennek tűnt, hogy az asszony beteg lehet. Mikor végre
beismerték, hogy baj van, nagy baj, addigra az agresszív kór már
visszafordíthatatlanná nőtte ki magát. Mire Anna három éves lett, az édesanyját
eltemették, és az apja két karonülő gyerekkel újra elindult a nagyvilágba,
segítségül özvegy anyósát vitte magával, aki aztán oroszlánrészt is vállalt a
lányok neveléséből.
A fura kis család négy-öt
évenként továbbállt, a lányok sokféle kultúra hatásait szívták magukba
édesapjuk szerető gondoskodása mellett, csak azt az egyet kellett elfogadniuk,
hogy az ő életükben az anya, mint olyan, nemlétező fogalom.
A lány az órájára nézett. Lassan
a szállodába kellett érjen a fickó. A legszebb lakosztályt sikerült megszerezni
és a hotel biztonsági szolgálatának ígéretét, hogy senki nem zaklathatja a
vendégüket. Erről a barátja, Tamás, a szálloda marketingese is biztosította, és
ő hitt neki, hiszen világsztárok egész sora fordult már meg náluk, és mindenki
a legnagyobb elégedettséggel távozott. A szállással és ellátással tehát nem
lehet baj. Kocsit küldetett elé, a szobáját feltöltötték a kedvenceivel a
Heinekentől az M&M csokigolyókig. Ír még neki egy üdvözlő emailt a
legszükségesebb tudnivalókkal és reggelig hagyja aludni, majd bemutatkozik neki
személyesen, mielőtt az első stábértekezletre elkísérné.
*
A halk kopogtatásra nem érkezett
válasz, ezért tétován körülnézett. Dörömböljön? Hívja a szobaasszonyt, hogy
engedje be? Vagy hívja fel ezt a fajankót telefonon, ha már azon kiváltságosok
közé tartozik, akinek rendelkezésére áll ez a minden bizonnyal titkos
információ? Délelőtt tíz óra van. Világosan megírta neki, hogy tízre itt lesz.
Mi a frászt csinálhat? Lehet, hogy első este beivott és most a mámorát
igyekszik kialudni? Vagy máris nő lenne nála? Ki nem állhatta azokat, akik
képesek voltak a nap legjobb óráit lustálkodással tölteni. Bár, a fickó ügynöke
nem írt neki sztáros kicsapongásokról, allűrökről. Sokat elárult az is, hogy a
kezdetektől ez a nő van mellette és ugyanaz a menedzsere is. Akkor azért
hűséges típus lehet, vagy csak paranoiás és nem akar egy idegennel kezdeni,
amikor már kitárulkozott valaki másnak. Ezt valahol még meg is tudta érteni,
nem lehet könnyű. Talán mégsem egy kibírhatatlan pojáca – sóhajtott nagyot, s már
éppen döntésre jutott, amikor az ajtó váratlanul kitárult előtte és egy szál
törülközőbe tekert csípővel, vizesen csillogó mellszőrzettel és tüske
frizurával, mezítláb állt előtte a nők bálványa.
-Na végre, már azt hittem, sosem
ér ide! Már így is késésben vagyok – csattant fel a férfi. Aztán kinézett
mellette a folyosóra. –Nem hozott magával semmit? És ilyen puccosan akar
masszírozni? – sorolta az ingerült kérdéseket, miközben megtornáztatta a vállát
és fájdalmasan felnyögött. -Az a francos puha ágybetét az oka, sokkal
keményebbhez vagyok szokva – motyogta, miközben hátat fordítva befelé indult a
szobába.
A dallamos, bár most ingerülten
sistergő hangon elhadart mondatokat nem volt nehéz megértenie, hiszen
anyanyelvi szinten beszélte az angol nyelvet, mégis valami zsigeri döbbenet
töltötte el az első találkozástól.
-Mr.Carmichel! – szólt utána a
meglepettségtől csak most magára találó lány. –Én nem a masszőze vagyok.
-Akkor kicsoda maga? – fordult
meg a férfi, mintha kígyó marta volna meg, és felhúzta híresen dús szemöldökét,
amely azonban mintha csak kizárólag a bal oldalán lett volna képes erre a
mutatványra. Ezzel egy időben, szinte önkéntelenül behúzta a hasát.
Anna elmosolyodott a férfi hiúság
ezen apró jelén.
-Az asszisztense vagyok, Anna
Stein, tegnap megbeszéltük, hogy ma tízre itt leszek.
-Nem. Maga írt egy mailt, és nem
várta meg a válaszom. Szóval, nem beszéltünk meg semmit – morgott a férfi,
aztán a kanapé felé intett.
-Ha már itt van, foglaljon
helyet, én felöltözöm, mielőtt tüdőgyulladást kapok ebben a huzatban, mert a
masszőrnek, akit rendeltem, nyilvánvalóan jobb dolga akadt. Most már, ha jönne
se lenne időm, igaz?
Anna a kioktatástól csendben
felpaprikázódva engedelmeskedett. Oké, a látvány nem hagyta hidegen, de a
stílus… Rendben, jogos a felháborodása, ha rendelt egy masszázst és mégsem
kapta meg, de akkor is…, reklamáljon a portán, ne őneki essen neki! Na, majd
megmondja ő ennek a beképzelt majomnak, hogy a sztárallűrjeit megtarthatja
magának, vele nem beszélhet így.
-Kér egy kávét? – kérdezte
hirtelen a fickó az előbbinél sokkal kedvesebb hangon, és ezzel le is szerelte
Annak ébredező indulatát. Kellemes hangja van – állapította meg magában
békülékenyen, miközben a széles sima vállak izmainak játékát nézte, ahogy a
férfi neki háttal tett-vett. Csak az a francos törülköző le ne essen róla –
grimaszolt magában, aztán kissé szégyenkezve jutott eszébe Tomi, akinek keskeny
csípője körül nem így festett egy darabka frottír. Basszus, csak ezt ne! –
rótta meg magát. El ne kezd összehasonlítani Tomot másokkal, mert az a vég
kezdete, így volt ez a korábbi barátjával is. Zoli abban a pillanatban került a
süllyesztőbe, ahogy Tomi mind a százkilencven centijével fölé magasodva, nevető
kék szemeivel rámosolygott. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a jelenbe
és a férfi kérdésére.
-Köszönöm, kérek. El akartam
hívni ide a közelbe, a Gerbeaud-ba, tudja, egy nagyon kellemes, híres
cukrászda, de akkor jó lesz ez is – felelte, mire Simon még háttal neki
elvigyorodott.
-Megtisztel – töltött ki egy
csészével, aztán egy gunyoros félmosollyal a szája sarkában a lány felé
nyújtotta. –Cukor, tej? Szolgálja ki magát! Én egy cukorral és kevés tejjel
szeretem - közölte, majd bemasírozott a fürdőszobába. Anna a fejét rázva nézett
utána. Aha, a sztár előbújt belőle, vagy csak a pasi, aki kiszolgáláshoz van
szokva. És direkt két cukrot szórt a férfi csészéjébe, majd megdöntötte a tejes
kancsót is.
3.
A férfinak a szeme sem rebbent,
ahogy az édes, híg löttyöt kortyolgatta, de nem kerülte el a figyelmét, ahogy
az asszisztense lélegzet visszafojtva várja a reakcióját. Valami halvány sejtése
volt róla, hogy a lány direkt nem úgy készítette el a kávét, ahogy kérte. Aha,
akkor lesznek ilyen apró kis csatáik, ha ő nem lesz kellően udvarias és hálás?
De babám, ezt a játékot ketten is tudják játszani – somolygott a nemlétező
bajsza alatt. Már felöltözött és a könnyű világoskék ing ujját tűrte fel éppen.
-Mikorra kell ott lennünk? –
kérdezte a lányra rá sem nézve.
-Már úton kellene lennünk – jött
azonnal a kissé szemrehányó hangvételű válasz.
-Akkor mire vár? – nézett rá gúnyosan,
mintha a lány lenne az oka a késedelmüknek, majd felkapta az asztalról a
napszemüveget és az ajtó felé indult. –Remélem, van valami kis összefoglalója a
jelenlevőkről?
-Van – érkezett a rövid válasz
elég paprikás hangon.
-Láthatnám? – kérdezte tőle,
miközben a liftre vártak.
-Nem, mert a fejemben van –
válaszolt a lány a csillogó liftajtóhoz intézve a választ.
-Gondolatolvasónak is kell
lennem, vagy megosztja velem, mielőtt odaérünk? – jött az újabb kérdés, mire
Anna a tükröződő felületről megfeledkezve grimaszt vágott.
-Láttam ám! – hallotta a férfi
vidám hangját, miközben a hátára tett kézzel bekormányozta maga előtt a nyíló
ajtón. Anna elpirult. Talán egy kicsit tényleg túlzásba vitte a kelletlenséget,
végül is ez a munkája, nem kéne úgy tennie, mintha szívességet tenne.
Megfizetik azért, hogy ennek a pasasnak a segítségére legyen, nagyon is jól
megfizetik. Ahogy a főnöke fogalmazott: van az a pénz, amiért az elveit feladva
vállalta ezt a bébiszitterkedést. Oldalra nézett a „bébire”, aztán egy újabb grimaszt vágott, már nem is számolta, hányadikat.
Na, azért a bébi-korból már kinőtt.
Kicsit hátrébb húzódott a fülkében,
amikor az alattuk lévő emeleten egy idősebb amerikai házaspár lépett a liftbe. Innen egész jó rálátása volt a védencére, aki
unottan nézte az emeletek sorra felvillanó számait, ahogy a mélygarázs felé
tartottak. Simon Alistair Carmichel, 27 éves, és A-listás sztár. Ennyit tudott
róla, meg persze a filmjei listáját. Néhányat látott is, de nem igazán az ő
világa volt. Talán az Emlékezetkiesés című sorozat, és később a Szépségem, amit
néhány éve itt forgatott, bár akkoriban ő még egyetemre járt és egész más
kötötte le, minthogy sztárpletykákkal foglalkozzon. Önszorgalomból a
magánéletéről is összekapart némi információt, innen tudta azt is, hogy korábbi
partnerével végre komolyan összeveszett, úgyhogy aligha kell majd a két hónap
alatt váratlanul a kisasszony óhajait is lesnie, mert nem lesz meglepetésszerű
látogatás. A szakítás hivatalos, ha már a kapcsolatuk nem is volt az. Legalábbis
ő elképzelni sem tudta, hogy mi a franc lehetett ezek között. Egy szerelmes pár
nem Így viselkedik a világ előtt,
akkor sem, ha az a világ kíméletlen kíváncsisággal vadászik is rájuk.
A lift olyan zökkenőmentesen állt
meg, hogy Anna megrezzent, ahogy a férfi várakozóan rászegeződő tekintetével
került szembe, amiért bent felejtődött a liftben. Összeszedte csapongó gondolatait
és egy halvány mosoly fedezékében ő is kiszállt.
*
A stábmegbeszélés egy kellemes
budai hegyvidéki vendéglőben zajlott. A zártkörű rendezvény híre persze
odacsalt néhány kíváncsi fotóst, de a többnyire érdektelen arcok láttán a
többség már csalódottan szétszéledt, amikor a sötétített üvegű hatalmas
terepjáró, amit a következő két hónapra a rendelkezésére bocsátottak, begördült
a parkolóba. A kíváncsiság az ott maradottakban azonnal feléledt és lövésre
kész kameráikkal a kiszállókat pásztázták. Elsőként Anna szállt ki és zavartan
huzkodta vissza a mozdulattól felcsúszott szoknyáját. Aztán napszemüvege mögé
rejtőzve Simon is kilépett a kocsiból, majd a tétovázó lányt a bejárat felé
perdítve, hosszú léptekkel, lehajtott fejjel befelé indult a gépek kattogása
közepette. Látható, érezhető volt, hogy a mozdulatsor évek óta beleivódott.
Pillanatnyi tétovázás nélkül mozgott, így aztán csak néhány életlen képet
sikerült a fotósoknak készíteniük, és ők még hallhatták a csalódott morajt, amikor
az ajtó becsukódott mögöttük.
-Miért nem engedi soha, hogy
fotózzák? – fordult a férfi felé, mire az értetlenül húzta fel a szemöldökét,
megint csak a balt.
-Beírta már valaha a nevemet a
google-képkeresőbe? A másodperc tört része alatt több képet dob ki, mint
amennyit elképzelni képes. Milliós nagyságrendről beszélek. Ne higgye, hogy
nagyképűségből mondom, ez tény, és higgyel el, nem vagyok tőle boldog. Túl
sokba van ez nekem.
-Hát, gondolom ez a hivatásával
jár – vont vállat Anna, aztán látva, hogy a férfi egy sóhajtással csak legyint
rá, máris kezdett felpaprikázódni.
-Nem kéne ezt ilyen tragikusan
felfognia, hiszen végül is ennek is köszönheti a népszerűségét. - De a fickó csendesen csak annyit mondott:
-Két hónap elég hosszú idő,
szerintem meg fogja érteni menetközben – aztán a társaság felé indult, akik
közül többen a jó ismerősnek kijáró üdvözléssel fogadták.
*
Harmadik napja kísérgette a
férfit mindenhová és egyre idegesebb volt a közelében. Nem mintha erre
különösebb oka lett volna, mert Simon tulajdonképpen nem is igen foglalkozott
vele. Tette a dolgát, amit a rendező elvárt tőle, eleget tett a meghívásoknak,
amiket az ügynökével egyeztetve leszerveztek. Mindenkivel udvarias volt és
mosolygós, csak neki jutott a mogorva, összeráncolt szemöldökből, és az
odavetett félszavakból. Kezdte unni, hogy a pasas mellett amolyan csicskás
szerepet tölt be. De a legjobban mégsem ez idegesítette. Nem. Azzal nem tudott
megbékélni, hogy esténként hazatérve a szürke szemek kísértették és az a meleg
tenyér, amit a hátára téve, rendre udvariasan maga elé engedte. A franc az
udvarias angoljába! Hiszen nem is csípi a fickót! – figyelmeztette magát lassan
már-már menetrendszerűen. Végül elővette a gitárját és pengetett rajta egy
kicsit, hogy lenyugodjon. A zene mindig terápiás hatással volt rá. A naptárra
nézett. Két nap múlva fellépése lesz az egyik barátja kis csehójában, az Irish
Cat-ben. Furcsa volt kiejteni a hely nevét, hiszen ennek alapján bárki azt
hihette volna, hogy London vagy New York valamelyik zugában fog énekelni, pedig
csak a Múzeum körúton egy pincehelyiségben. Hiába na, a hírnévhez vezető út
macskakővel van kikövezve – mondta neki Adél, a nővére, a múltkori alkalommal
nem minden irónia nélkül, és ez hatványozottan igaz volt, ha az Irish Cat szóba
került.
Zétény, a tulajdonos, igazán jó
fej … lett volna. Ha minden érdek nélkül felengedi a színpadra. De a manus
folyamatosan próbált hatni rá, hogy többször és jobb időpontokban is
énekelhetne, ha időnként elvállalná a másik csehójában, az Alcatrazban is a
fellépést. De Anna megmakacsolta magát. Az Alcatrazban vesztek össze Gergővel,
ő oda az életben többé nem teszi be a lábát, annál is inkább, mert Gergő
rendszeres vendég volt ott azóta is. Adél, aki a barátnőivel törzsvendég volt a
klubban, rendre beszámolt neki, hogy a srác milyen újabb hódításokat
könyvelhetett el a szakításuk óta. Még fülébe csengett Gergő gúnyos hangja,
amikor visszavonulót fújt egy kissé elragadtatott csókcsata után. Nem akart
lefeküdni a sráccal, mert ugyan észvesztően jól csókolt, de volt valami benne,
ami miatt képtelen volt mellette elveszteni a fejét. Az az este aztán véget is
vetett a szépen alakuló kapcsolatuknak, és ennek a szakításnak tanúja volt az
Alcatraz aznapi közönsége is. Amíg a kabátját megkapta a ruhatárban, kapott a
férfi vendégektől mindenféle ajánlatot és remegő lábakkal ült be az éppen a
hely elé érkező taxiba. Szóval, sem Gergőre, sem az Alcatrazra nem volt
kíváncsi, és ha Zétény még sokáig erőlteti a témát, akkor az Irish Catre sem
lesz.
A zenélésbe évekkel ezelőtt
kezdett bele,addig csak otthon pengetett magának, mert mindennél jobb figyelemelterelőnek
bizonyult. Az egyetemen jópofa dolog volt feldobni vele a bulik hangulatát,
aztán meghívták egy estére az egyetemi klubba, és annak már egészen fellépés
szaga volt. Wow, az tetszett neki! A siker feldobta és úgy döntött, hogyha a
fejlődéshez nem is, de a szintentartáshoz jó lesz, ha időnként játszhat
itt-ott. Aznap este akadt össze Zéténnyel, aki azonnal felajánlotta neki a
klubja apró színpadát. A balladaszerű dalok, amiket játszott, nagy sikert
arattak, és ez már majdnem kárpótolta azért, hogy a munkában nem sok örömét
lelte. De csak majdnem. Idővel kirándulni kezdett a jazz műfajába, már nemcsak
egy szál gitárral állt a színpadon, de kíséretet is kapott, hol csak egy
zongorát, hol egy egész bandát. De semmiképpen nem vesztette szem elől a tényt,
hogy a felkapott éjszakai szórakozóhelyeken könnyen futhat bele olyan alakokba,
akikkel jobb, ha nem kezd. Éppen ezért
elégedett volt a heti egy-két alkalommal, amikor az Irish Cat ismerős közönségének játszhatott, és esze
ágában sem volt az éjszakai élet keményfiúinak a gyülekezőhelyén színpadra
állni. Mostanában amúgy sem nagyon volt ideje, mert ennek a hollywoodi
szépfiúnak szinte huszonnégy órában kellett a rendelkezésére állnia. Állítólag
azért, hogy a nyelvvel nehezen boldoguló pasit kísérgesse, mert sajnos még
mindig kevés helyen és főleg elég gyatrán beszélték az angolt a honfitársai. De
ez sem volt elég, mert nem ritkán szólalt meg napközben is, vagy akár az
elválásuk után nem sokkal a telefonja, alig lépte át a lakásának nyugalmat adó
küszöbét. Ma éppen ezen sikerült összekapniuk egy kicsit. A fickó a szemére
vetette, hogy udvariatlan és beképzelt, és mivel neki ugyanez volt a véleménye
róla, hát elvitatkoztak a dolgon egy kicsit. Nem volt ez illő viselkedés, de
úgy tűnt, a fickó nem panaszkodik rá, mert nem figyelmeztette még senki, hogy
ne feszítse túl a húrt. De hát mit mondhatott volna olyankor, amikor a férfi
szóvá tette, hogy az akcentusa átmenet az angol és az amerikai angol között,
ráadásul egy csomó olyan szót használ, amit a köznyelvben ritkán… Utólag
visszagondolva, talán nem is kritikusan mondta, amit mondott, semmiképpen nem
gúnyolódva, mintha egy csipet elismerés is lett volna benne, de rossz
pillanatban került szóba és ő beszólásként könyvelte el. Anna igazán nem a Síp
utcai angolon nőtt fel, de Svédországtól Madridon át Torontóig ezt a nyelvet használta
a legtöbbet, őt ne cikizze senki az angoljáért. Ez a pökhendi angol meg főleg
ne.
*
Simon a szállodai szobában
kitárta az ablakot és eléje húzott egy fotelt, hogy a késő délutáni kellemes meleget
élvezze, ahogy a folyó felől érkező párával keveredve kicsit mediterrán
hangulatot hozzon az amúgy benzingőztől nehéz belvárosi levegőbe. Törökülésben
elhelyezkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon és a gitárján halkan pengetve a
szemközti várat nézte. Volt érzéke az építészethez annak, aki ezt ide építtette
– állapította meg magában. Fenségesen emelkedett ki az alkonyi háttérből,
ablakain megcsillantva a lemenő nap utolsó sugarainak narancsos fényét.
A mellvéd mögött kis fehér
sátorpavilonok tetejét lebbentette meg a szellő, és a palota már bekapcsolt külső
megvilágítása szinte aranysárgára színezte őket. Valami buli lehet odafönt, ez
a kis liba meg nem is szólt neki, pedig még az első napokban mondta neki, hogy
ha tud egy jó helyet, ahol hangulatos zene, jó borok vannak, azt ő is szívesen
megnézné – vonta össze bosszúsan a szemöldökét. A vacsoránál hallotta lent az
étteremben az öreg amerikait, ahogy a feleségének áradozik a remek piákról odaát.
Lehet, hogy az öreggel kéne összehaverkodni – vigyorodott el a képtelen
gondolatra.
Anna – ízlelgette a lány nevét.
Illik az arcához ez a név. A sötét haj és a nagy komoly barna szemek… mint egy
cigánylány, de a neve alapján inkább zsidó ősei lehetnek. Stein – elég fura név
egy magyar lánynak. Mindenesetre a zenét ő is szeretheti, mert észrevette ma,
hogy amíg ő próbált, a lány a fejére biggyesztett fülhallgatóban hallgatott
valamit és szinte magáról megfeledkezve ringatózott a zenére. Érdekes volt
látni a lehunyt szemmel és mozgó szájjal, mintha énekelt volna, biztos valami
divatos slágert, de valószínűleg mindenkinek jobb volt, hogy csak magában
dudorászott. Nem lehetett panasza a lányra, mert a feladatát igyekezett száztíz
százalékosan teljesíteni, és ha ez nem sikerült, akkor az senki másnak sem
sikerült volna. Ezt azért el kellett ismenie. Azt is észrevette, hogy a stábon
belül van némi respektje a többiek előtt. Többre is vihetné, minthogy valakinek
az asszisztense legyen, és a friss kávéról gondoskodjon napról napra, de
nyilván a nyelvtudás ehhez kevés, valami sulit is el kellene végeznie. De az is
lehet, hogy neki ez a munka éppen elég nagy kihívás, és nem is vágyik többre,
végül is híres emberek között töltheti a napjait, sokaknak már ez maga a
rivaldafény – morfondírozott továbbra is bájos asszisztensén. Csak ne lenne
olyan hirtelen, néha már indulatos! Mindig is jobban szerette maga körül a
kiegyensúlyozott embereket, de ez a lány olyan, mint egy kis energiabomba, ami
nyilván segíti a munkájában, de időnként roppant idegesítő tud lenni. Az angolt
elég jól beszéli. Igazság szerint nagyon jól, túl jól ahhoz, hogy iskolában
tanulta volna. Elég csak arra gondolnia, hogy a franciát neki sem tudták a
suliban a fejébe verni, bár az is igaz, nem is fejtett ki nagy erőfeszítést az
ügy érdekében. Úgy volt vele, az angol világnyelv, ezzel boldogulnia kell
bárhol, és általában véve igaza is volt. De ebben az országban például elég ritkán
talált olyan civilt, aki értette volna a szövegét. Persze a profik itt a
szállodában és a forgatáson más tészta, nekik munkaköri kötelességük. De ez a
lány általában az irodalmi angolt használta, mint aki Shakespearen nőtt fel,
aztán néha meglepő szlengeket fűzött a mondandójába. Vajon hol szedhette fel
ezeket? Tulajdonképpen nem is tud róla semmit a nevén kívül. Lehet, hogy
ahelyett, hogy itt üldögél magában, meg kéne ragadnia az alkalmat és kicsit
ismerkedni vele, mert valami rejtélyes oknál fogva elég feszült köztük a
hangulat, és még túl hosszú ideig lesznek egymás társaságában ahhoz, hogy ezen
ne próbáljon változtatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése