Fiorella a műhelyben hamarosan belemerült a munkába. Kétszer is szóltak neki, hogy telefonja van, de megrázta a fejét, nem tudta és nem is akarta ott hagyni a munkapadját. Itt nem álltak úgy a kezére a szerszámok, mint odahaza, izgult, bizonyítási vágy is űzte. Nem ért rá Andrea Muzzoli olajos hangján olvadozni. Forgatta maga előtt a Gino által kapott terveket, de valami nem tetszett, valahogy túl cikornyásnak érezte a végeredményt, nem látta benne azt a visszafogott eleganciát, ami a család más termékeit jellemezte. Gondolt egy merészet és módosított rajta. Kezdte elölről és a végeredménnyel elégedetten végre kiegyenesedett. Gino pont ekkor lépett a műhelybe. A következő fél órában egy pohár hűs limonádé mellett átbeszélték a változtatást és Fiorella a többi terven is talált kifogásolni valót. Gino eleinte tétovázott, de aztán újra és újra kezébe vette a lány által elkészített mintadarabot és döntött. Bizalmat szavaz neki és hagyja, hogy belevigye a saját egyéniségét.
Az irodába visszatérve még
figyelte egy ideig az ablak mögül, ahogy koncentrálva hajol a munkadarab fölé.
Hosszú haja gondosan kontyba csavarva ült a fején, karcsú nyaka még innen
láthatóan is izzadt volt a kályhák melegétől. De mindez láthatóan nem
érdekelte, csak a feladatra koncentrált. A végén még hálás lehet Luella
Moraninak, amiért cserben hagyta. Szeme a díszdobozban pihenő láncra tévedt,
amit a lány korán reggel letett az asztalára, hogy inkább itt vetne rá néha egy
pillantást, de többé nem vinné ki az irodából. Ezek szerint időközben ő is
tisztába került az értékével – mosolyodott el, majd egy csekket húzott elő a
zsebéből. Andrea Muzzoli alkudozás nélkül kifizette neki a katalógusban
szereplő árat. Ebből és a délelőtti két telefonhívásból ítélve, meg mert volna
esküdni rá, hogy hova kerül majd az ékszer. Fanyar mosoly futott át az arcán, a
történelem megismétli önmagát? Egy Muzzoli és egy Grimani leszármazott? De
legalább már egyikük családja sem kavarhat bele, így aztán akár jól is elsülhet
a dolog.
*
Andrea felpolcolta feje alatt a
párnákat és fellapozta az anyja naplóját. Már annyiszor elolvasta az idők
folyamán, hogy szinte kívülről fújta, mégis újra és újra elővette. Már betéve
tudta Alberto Grimani és Alessandro Muzzoli tragédiájának minden stációját. Az
apja és Alberto voltak az elsők, akik végre véget vetettek a generációk óta
dúló háborúskodásnak. Kis kölyökként ugyanabba az iskolába jártak, megvédték
egymást a többi fiú csúfolódásától, s családjaik rosszallása ellenére is jó barátokká
lettek, akik az iskola után együtt indultak útnak, hogy felfedezzék a világot.
Alberto hazajött és megnősült. Megszületett a lánya, de a szülésben elvesztette
a feleségét, Alessandro pedig élte a gazdag fiúgyermekek gondtalan életét távol
a családi háztól és Velencétől. Tanult, tapasztalatokat szerzett, de igazából
csak kerülte zsarnoki természetű apját. Eközben Alberto találkozott Rosalia
Benettivel. Szerelem volt első látásra, legalábbis a férfi részéről. Rosalia
pont olyan nőnek tűnt, aki majd készséggel leveszi a gyermeknevelés terhét a
válláról, cserébe ő megteremti azt a gondtalan életet, melyre minden asszony
vágyhat. Nem volt egyoldalú Alberto lelkesedése, Rosalia is viszonozta az
érzelmeit. Szerényen, visszahúzódóan, de hajlott a házasságra. Amikor már a
kézfogót tervezték, Alessandro is hazatért. Alberto öröme határtalan volt,
azonnal meghívta magához barátját és bemutatta neki leendő menyasszonyát. Az
eljegyzés előtti este volt, fülledt, meleg, párás. A remek vacsora után Rosalia
kiment a kertbe, Alessandro követte. Rejtély volt neki ez az élettől duzzadó
fiatal nő, aki éppen az ő kissé savanykás barátjába szeretett bele.
Beszélgettek, s mindketten érezték, ahogy egy szikra lángot vet közöttük. A szenvedélyüknek
pedig már nem is próbáltak gátat szabni, mielőtt bármelyikük végiggondolta
volna, mit tesznek, már hevesen csókolóztak az erkély alatt. A csókok közt
Rosalia sírással küszködve suttogta, hogy képtelen lemondani a másnapi
eljegyzést, mert nem akarja Albertot szégyenbe hozni a társaság előtt.
Alessandro győzködte, a rá váró jövővel riogatta, miközben utálta önmagát,
amiért ezt teszi a legjobb barátjával. Nem vették észre, hogy Alberto odafönt
minden szót hall. Kezében kettétörött a toll, mellyel az előbb saját kezűleg
címezte meg barátja meghívóját, majd lassan kisétált ő is a kertbe, hogy
eljátssza élete egyik legnehezebb alakítását, a boldogságban úszó leendő
vőlegényét. Ennél már csak a másnap ígérkezett nehezebbnek. Éjjel az ágyában
fekve szinte azért fohászkodott, bárcsak Alessandro szöktetné meg Rosaliát, de
a lány áldozatként várta a másnapot, így aztán neki kellett lépnie.
Az eljegyzési vacsora kezdetén
Alberto szólásra emelkedett és bocsánatot kért leendő menyasszonyától, amiért
visszavonja a házassági ajánlatát. Az általános felhördüléssel, Rosalia sikolyával
nem törődve, minden további magyarázat nélkül kisétált a teremből. Alessandro
meg tudta volna ölni. Nem értette, hogyan képes a barátja ilyen kegyetlenségre
és éppen azzal a nővel szemben, aki neki egy pillanat alatt a mindenséget
jelentette. Kirohant a teremből és kiabálva vonta felelősségre, becstelennek
nevezte, amiért meg sem indokolja a hirtelen döntését. Alberto válasz nélkül
hagyta. Amikor pedig Alessandro visszatért a társasághoz, a lány előtt térdre
rogyva, mindenki általános csodálatától kísérve, megkérte a kezét, aki
zavarában igent is mondott. A város szemében Alberto egy becstelen valaki lett,
Alessandro pedig a hős, aki megmentette a szűz hajadon becsületét.
Ettől a naptól kezdve a régi
barátok kerülték egymást, mintha pestisesek lennének. Alberto lényegében a
személyzetre bízta kislánya nevelését. A városban a pletykák nyomán egyre többen fordultak el tőle,
magányos lett és kitaszított. Majd belepusztult az igazságtalanságba, amiért őt
hurcolják meg, pedig csak egy ingatag nő és a legjobb barátja boldogságát
akarta megvédeni. Évek teltek így el, a férfi egyre inkább az alkohol mámorában
talált feledést. Flavia pedig tíz évesen kihallgatta dadája és a szobalány
beszélgetését. Az öreg Anna mindent tudott a történtekről és nem értette ura
döntését. Rosalia jó felesége lett volna, Alessandro urat pedig előbb-utóbb
úgyis elviszi az ördög, hiszen korábban sem tudott parancsolni a vérének.
Flavia zavartan hallgatta a fülének nem szánt szavakat. Mit tesz egy gyermek,
akinek túl korán kellett felnőnie és megértenie a felnőttek oly bonyolult
világát? Elment a Muzzoli házba és megkereste Alessandrót. A személyzet nem
küldte el, bár megpaskolták a fejét, hogy rosszabbkor talán nem is jöhetett
volna, de aztán leültették egy csésze kakaó mellé, hogy várjon. Amíg a
bebocsátásra várt, kiabálás ütötte meg a fülét, boldog és nevetős, ahogy
Alessandro végig rohan a házon és mindenkinek elújságolja, hogy megszületett a
fia. Amikor Alberto lányát meglátta, megtorpant. Vajon mit akarhat? Kézen fogta
és bevezette a könyvtárba. Flavia pedig elmondott mindent, amit dadájától
hallott. Az előbb még boldogság szárnyán lebegő férfi a poklok bugyraiba zuhant
a lelkiismeret furdalástól gyötörve. Évekig becstelennek tartotta az egyetlen
embert, aki ebben az egész zavaros ügyben a legbecsületesebben járt el.
Becstelennek nevezte a barátját, megbélyegezte az egész város előtt, miközben ő
maga volt a becstelen. Egy intéssel elbocsátotta a lánykát, akinek szája
sarkában még ott sötétlett az utolsó korty kakaó nyoma. Nem érdekelte már senki
és semmi, még újszülött fia sem. A teher, amelyet ez az apró leányka helyezett
rá, majdnem megölte. Az ital jelentett megváltást, a bódult órák, amikor már
gondolkozni is képtelen volt. Rosalia eleinte nem értette az egyik pillanatról
a másikra beállt változást, de azon a napon, amikor Alberto Grimanit holtan
találták gyára romjai között, Alessandro felfedte előtte a titkot. Barátja
halála egy olyan útra vitte, ahonnan – ezt az asszony is látta – már nem volt
visszatérés. Rosalia a maga részéről Isten büntetését látta a dolgok
alakulásában. Kisfiukat bentlakásos iskolába küldte, a legjobb intézeteket
fizette meg, ő maga pedig a cég élére állt és nem szégyellt nőként teljes
erejével a munkára koncentrálni. Otthon a férje, a valaha délceg Alessandro
szép lassan a halálba itta magát, s ezt látva a munkásai még inkább a
segítségére voltak. Más üzemekben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy asszony
adjon utasítást, itt itták a szavait, mert tudták vagy ő menti meg
mindannyiukat vagy senki. És Rosalia véghez vitte a csodát.
Alessandro a halála előtti napon
vendéget fogadott. A már a felnőtt kor küszöbére érkezett Flavia jött el hozzá
elbúcsúzni, mint az egyetlenhez, akihez apja emléke kötötte. Feleségül kérte
egy firenzei ügyvéd és ő igent mondott. Más vágya sem volt már, mint szabadulni
a várostól, amely megölte az apját. Alessandro néhány percig tétovázott, majd
kihúzott egy fiókot és bársony dobozban egy tökéletes muránói tört vett elő. A
nyelén családja címere díszelgett. Valahányszor ránézett magára a dobozra és
eszébe jutott a tartalma, csak jobban utálta magát. Alberto küldte neki a
halála előtti estén. Akkor nem is tudta eldönteni, hogy a halálát kívánta ezzel
vagy valóban baráti ajándék volt a különleges munka. Talán Casanova idejében
készítettek ilyen tökéletes fegyvert utoljára. A leheletfinom üvegpenge egy
ólomnehéz nyélbe illeszkedett. A pengében halvány zöldes csík jelezte a halálos
mérget. Alessandro el tudta képzelni, ha ezzel valakit megszúrnak, a penge
beletörik áldozatába, nyomtalanul bezáruló sebét talán fel sem fedezik, s a
nyelet súlyánál fogva örökre elnyeli a lagúna víze.
– Had adjam ezt neked
nászajándékul – nyújtotta a lányka felé a dobozt. – Az édesapád készítette, s
talán nálad jobb helyen lesz. Ebben a házban túl nagy a kísértés, hogy egyszer
előkerüljön a dobozából – motyogta kásás hangon. – A címerem pedig
emlékeztessen, hogy amíg élek, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elárultam
apádat. Tőled kérném a bocsánatot, de már tudom, nem vagyok rá méltó. Legyél
boldog, Flavia! – fordított neki hátat és szinte ájultan terült el a kereveten.
A lányka nézte egy darabig, majd csipkekesztyűs kezében a dobozzal elsietett.
Senki mással nem is beszélt már a házban. Rosalia kezét a szájára szorítva
próbálta elfojtani a zokogását a szomszédos szobában.
A naplóban ezek után közhelyes
semmiségek következtek, a háztartás mindennapjainak gondjai, Andrea
látogatásainak élménybeszámolói. Még a temetésről sem emlékezett meg. Aztán
sok-sok évvel később, amikor Andrea felnőtt férfiként hazatért, az anya utolsó
örömteli bejegyzése, amiért végre átadhatja fiának a gyárat és a vele járó
felelősséget. Még azon a héten a zárdába költözött. A napló pedig hagyatékának
egyik súlyos bizonyítékává vált.
Amikor Andrea olvasta ezeket a
sorokat és sok-sok évvel később a Flavia haláláról szóló híradást, nem tartott
sokáig összetennie a tényeket. A lány azzal a tőrrel lett öngyilkos, amit az
apja készített és amit az ő apja nyomott a kezébe. Az átok a maga módján tovább
sújtotta a családot.
3 megjegyzés:
Szia!
Hú-ha!
Ez jó volt.Érdemes várni a folytatást!
Köszönöm, igyekszem :)
Szia! Nagyon jó! Várom a folytatást! :)
Megjegyzés küldése