Perlekedők 123-125. fejezet

Ahogy a minap ígértem: Itt a vége, fuss el vége! Talán kicsit hosszúra nyúlt, talán van olyan olvasó is, aki még görgette volna tovább Anna és Simon történetét. De ennek most itt a vége. Néhány nap múlva új olvasni valóval várlak Titeket, és előre bocsátom, az bizony nem lesz ilyen hosszú lélegzetű.

*** 

123.

Anna felébredt,  ahogy a nyitott ajtón át Lana folyamatos hablatyolását hallgatta a félhomályban. Még nagyon korán van, nézett sóhajtva az ágy melletti ébresztő órára, aztán az oldalára fordult, hogy rávegye Simont, ő hozza át a kislányt. De az ágy üresen ásított mellette, a férfi párnájának szélén csak az ő fejnyoma süppedt be. Az első megrökönyödést azonnal követte az emlékezés. Hiszen ő maga mondta neki, hogy jobb lenne, ha a vendégszobában aludna, vagy még inkább, ha gondolkozna, mi a fenét művel, mert ezzel a féltékenységi rohammal és a piához meneküléssel most jócskán elvetette a sulykot. Nagyot sóhajtva felkelt és a gyerekszobába indult, ahol a küszöbön a földbe gyökerezett a lába. Simon nem a vendégszobában aludt.

A nyitott ajtó előtt a két kutya feküdt egymásnak hátat fordítva. Őket már többször rajtakapták, ahogy a kislány álmát őrzik, tudomásul véve, hogy a gyerekszoba tiltott terület, ahova nem mehetnek be. A nyitott ajtón át aztán láthatta, hogy a gyerekágy előtti puha szőnyegen pedig ott kempingezik a férje, feje alatt egy, a nappaliból behozott díszpárnával. A takaró alól kilógott a lába, mert szinte a fejét is belecsomagolta a puha anyagba. Nagyot sóhajtott, aztán odébb tessékelte a két hű ebet, hogy bemehessen, mielőtt Lana felébreszti ezt a szerencsétlent, akinek ma alighanem majd szétrobban majd a feje és tele lesz lelkiismeret furdalással, amiért annyi hülyeséget hordott össze részegségében. Halkan kiemelte a kicsit a kiságyból és már majdnem kifelé indult vele, amikor egy kéz fonódott a bokájára.

-Ne vidd el! Ő az enyém is – suttogta a férje a padlóról.

-Akkor gyere te is! – rántotta ki a lábát az erőtlen szorításból, aztán le sem nézve, Lanával a karjában visszament a hálószobába. A kislány álmosan, de érdeklődve nyújtogatta a nyakát a szobájában maradt apja után, majd megszólalt: Apa! Annának megremegett a keze. Lana először mondta ki a szót és a férje még magánál sincs, hogy meghallhassa. Ha érdemelt büntetést ezért az estéért, akkor ezt most itt és ilyen formában meg is kapta, hiszen lemaradt a nagy alkalomról.

A gyereket az ágy közepére rakta és betakarta, aztán bemászott mellé. A következő pillanatban Simon jelent meg az ajtóban, mint egy nagyra nőtt óvodás, a takaróját maga után húzva. Egy pillantást vetett rájuk, aztán bement a fürdőszobába és némi motoszkálás és vízcsurgás után egy pólóban és boxerben keveredett elő. Bemászott a takaró alá a lánya másik oldalán, aztán feléjük fordulva ő is átölelte a kislányt. Mentholos illat szállt Anna felé, a férfi nyilván fogat mosott és gyorsan le is zuhanyozott, hogy a kocsma bűzét lemossa magáról. Önkéntelenül is felemelte a kezét és megborzolta a kissé még vizes haját.

-Megszáríthattad volna, így még megfázol a végén – súgta a félhomályban.

-Nem akartam, hogy a zajjal még jobban felébredjen – suttogott vissza a férje, aztán megfogta Anna kezét, amikor az éppen vissza akarta húzni. A tenyerébe csókolt, majd visszafektette a saját nyakára, ahol vadul lüktetett egy ér, és egy mélyet szusszantott. A dolgok kezdtek visszatalálni a helyes útra. Itt feküdt végre a családja mellett, mintha az az egész agybajos este meg sem történt volna, és semmi pénzért nem adta volna ezeket a békés pillanatokat. Lehunyta a szemét és csalódott morrantással hagyta, hogy a felesége elhúzza a kezét, de tudomásul vette, hogy nyilván nem volt neki túl kényelmes a gyerek fölött tartani a karját. A gyerekük fölött, akit félálomban heverve hallgatott már ott a padlón is, és aki pont a ma éjszakát találta megfelelőnek ahhoz, hogy kimondja végre a szót, amitől könnyek gyűltek a szemébe: Apa…

De milyen apa ő, aki egy hülye fotó alapján elrohant eszméletlenre inni magát? Egy fotó miatt, ami tényleg csak annak mesélt regényeket, aki olyannak akarta látni. Miért nem képes leszarni a sajtó próbálkozásait és élni a maguk teremtette boldog kis burokban? Oké, egyszer már megégette magát, de az eltelt időben igazán megtanulhatott volna már különbséget tenni a múlt és a jelen között. Anna nem fogja őt megalázni a világ előtt, amíg ő maga el nem bassza ezt a házasságot az ilyen húzásaival. A gyereket ölelve aztán mégis összetalálkozott a kezük, összefonták az ujjaikat és végre megnyugodva mindannyian álomba merültek.

*

Anna kopácsolásra ébredt. A munkások már megérkeztek és odakint dolgoztak, de vajon ki engedte be őket? Lana is eltűnt az ágyból, és ami meglepte, a férje sem feküdt már mellette a fejére húzott takaróval, amit az esti elhajlás után várt. Felkelt, magára kapott egy melegítőt és csak úgy kócosan a családtagjai keresésére indult. Simon a hifi fülhallgatójával a fején a konyhában sertepertélt. Próbálta ugyan kizárni a kinti zajokat, de még így is meg-megvonaglott az arca egy hangosabb hangtól. Lana nem volt vele.

-Lana? – kérdezte meg a háta mögött Anna kicsit hangosabban, hogy a férje észrevegye a jelenlétét, mire a férfi összerezzent, lekapta a fejéről a fülhallgatót, majd megfordult és egy bögre kávét nyújtott oda neki. A lány már a színén látta, hogy ebben alighanem még a kanál is megáll, de azért elfogadta, csak a bögre karimájáig felöntötte tejjel.

-Visszavittem az ágyába és a kakaója után visszaaludt. Őt bezzeg nem zavarják ezek a hangok – fintorgott fájdalmas arccal.

-Sajnálom, hogy nem ébredtem fel, hogy beengedjem őket – mormolta Anna, mire a férfi legyintett.

-Nem is kellett. Donald is itt volt már, amikor megjöttek. Ő engedte be őket. Gondolom, kíváncsi volt, mi van itt. Kirúgtál vagy kitartott a hülyeségem ma reggelig és összerúgom a port Dennis-szel. De nem volt verekedés, még ő kért bocsánatot, ha úgy érezzük, hogy túllépett egy határon. Mondjuk, én határozottan úgy érzem, de azt mondtam neki, hogy semmi gond. Amit aligha hitt el, amikor rám nézett.

Hát igen. A látvány önmagáért beszélt. A szeme, amit a kinti beszélgetés idején nyilvánvalóan a fejére tolt napszemüveg takart, olyan véreres volt, mintha kötőhártya gyulladása lenne. Sápadt volt és enyhén megroggyanva járt, mint akinek a gyomrát még mindig fájdalmas görcsök rántják össze. Összességében igen beteg ember képét nyújtotta, ami nem volt túl hír azoknak, akik ma még dolgozni is akartak volna vele.

-Donald egyébként hozott egy új aksit a kocsidba, már bele is tette. Azt mondta, hogy a régi már úgyis megért a cserére. És közben olyan szemrehányóan nézett rám, mintha rólam beszélt volna. De az az igazság, hogy tudom magamtól is, hogy már megint elszúrtam a dolgokat. Férjként és apaként is.

-Apaként? – nézett rá a felesége és úgy, hogy Simon ne lássa, óvatosan a lefolyóba csurgatta az ihatatlanul erős kávét.

-Hát, milyen apakép vagyok én? Jézusom, remélem Lana nem fog emlékezni rá, hogy az apját csaprészegen látta.

-Nem látott csaprészegen, mert aludt. Éjjel meg te is aludtál. Talán nem is tudja, hogy ott mellette.

-De tudja, azt mondta, hogy Apa… - motyogta a férfi maga elé meredve.-Én meg pont egy ilyen történelmi pillanatban vagyok tökrészeg. Már majdnem azt hittem, hogy csak álmodtam, de ma reggel megint mondta.

Anna elmosolyodott, aha, itt van a lelkifurcis fázis, de nem sajnálta, mert talán az ilyen percek és gondolatok kicsit helyrerázzák azt a gyönyörű csomagolásban rejlő zakkant agyát. Miközben szendvicseket készített, felpislogott a férfira, aki az ablakon túl folyó munkálatokat nézte. Még ilyen meggyötörten is szépnek látta a vonásait, a csípőjéről lazán lógó melegítő alsó pedig pikáns gondolatokat juttatott az eszébe.

-Olyan balfácán vagyok! Nekem kéne odakint azt a nyomorult kerítést csinálnom. Annyira férfiatlan dolog, hogy nem is konyítok az ilyesmihez. Nekem még ahhoz is mesterembert kell hívni, hogy egy képet feltegyek a falra.

-Nem kell. Azt még én is meg tudom csinálni – grimaszolt Anna, mire Simon felsóhajtott.

-Na, kösz, így még nagyobb balfasznak érzem magam.

Anna nagyot sóhajtott és letette a kenőkést a kezéből, aztán a férje felé fordult és maga felé fordította a fejét. -Nem azért mondtam, hogy még nagyobb balfasznak érezd magad. Nem várom tőled, hogy mindenféle férfiasnak mondott dolgokkal foglalkozz, úgymint barkácsolás, foci a tv-ben vagy autószerelés. Én el tudom fogadni, ha téged ezek a dolgok nem érdekelnek. Akkor te miért nem tudod elfogadni?

-Mert ilyenkor szokott felbukkanni egy izmos kar, amelyik eszedbe juttatja, hogy más férfiak viszont ilyesmiket is meg tudnak csinálni.

-És azok a férfiak nem tudnak gitározni, zongorázni, gyönyörű hangon mesét olvasni a lányunknak, énekelni, vagy csak úgy rám nézni, hogy a legszebbnek érezzem magam a világon. Nem tudnak úgy csókolni a tenyerembe, hogy abból az egy csókból értsem az összes el nem mondott gondolatukat.

-Mit mondtam el neked éjjel? – emelte fel az említett kacsót Simon, és a körmével végigkarcolta a lány tenyerének életvonalát, miközben úgy nézte a felesége kezét, mint valami javasasszony, aki tenyérjóslásból él.

-Hogy sajnálod és nem csinálsz többet ilyet. Hogy szeretsz és bízol bennem. Hogy nem foglalkozol azokkal, akik pár dollárért hajlandóak vihart kavarni a biliben.

-Huh, ennyi mindent mondtam? Egyetlen árva puszival? – csókolt bele újra a kérdéses kis pracliba.

-Ennyi mindent mondtál, igen – zárta a tenyerébe a  csókot a felesége.

-És te mit mondtál? – suttogta halkan a férje, mire Anna rákacsintott:

-Hogy hiszem, ha látom – kacarászott, aztán visszafordult a pulthoz, hogy befejezze a reggeli elkészítését, de Simon visszafordította maga felé, és felemelte az arcát, hogy a felesége a szemébe nézzen, amikor bevallja neki, hogy szereti. És hogy alaposan megcsókolhassa, amiért ő is érezteti vele a szeretetét.

-Jaj, Anna! – sóhajtott egy mélyről jövőt a férfi. –A dokinak igaza volt, én teljesen tőled függök. Bármit csinálsz, az engem egy pillanat alatt képes kontrollt vesztett őrültté tenni. Ez néha jól sül el, de néha utálom magam érte, és fogalmam sincs, mit tehetnék ellene.

-Csak próbálkozz, aztán egy idő után belejössz, szerintem – vonta meg a vállát az asszony.

*

Másnap a forgatáson Jonas Harper vigyorogva fogadta Simont. –Mi volt ez az egész Annával? Eddig úgy tudtam, hogy pasiknak biztos tipp csajozni egy kisgyerekkel a karjukon, de a képek alapján úgy tűnt, hogy ez fordítva is működik. Bár, nem is csoda, semmi sem ébreszti fel gyorsabban a pasikban a hímet, mint egy segítségre szoruló nő.

Simon ránézett, szólásra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta. A filmet még be kell fejezni, nem teheti meg, hogy elküldi a búsba ezt a hülyét, főleg hogy előtte még ki is üsse. De mégsem akart szó nélkül továbblépni a dolog felett, így aztán egy acélos tekintettel végigmérte a fickót.

-Tudod Jonas, azt hiszem igazad van, semmi sem ébreszti fel bennem jobban az agresszív hímet, mint ha a feleségemre megjegyzést tesznek, főleg ilyen tiszteletlen megjegyzést. Úgyhogy, ha jót akarsz, vigyázol a szádra, mert aztán Cassandra is segítségre szoruló nő lesz, amikor téged kell ápoljon – mosolygott rá a negyvenes fickóra, akinek lehervadt a vigyor az arcáról. Jézus az égben! A híresen szelíd Simon Carmichel egy verést helyezett kilátásba, ha élcelődnek vele? Hova tart ez a világ, ha már ilyesmit kell megérjenek. De biccentett, tudomásul véve a másik érzékenységét és Simon hátára csapva az öltöző felé indult.

-Befogtam! Gyere, rakassuk fel a vakolatot, mert lassan ránk várnak a többiek!

124.

… és telnek az évek …

Lana számolta magában a másodperceket. Ennyit simán ki kell bírnia a nyápicnak – tartotta az öccse fejét a víz alatt, amikor az apja hangja harsant a feje fölött.

-Lana Elisabeth! Bele akarod fojtani Nate-et a medencébe? Nem mindenki született halnak!

Lana elengedte az öccse fejét, aki prüszkölve bukott a felszínre, és miközben a vizet rázta ki a hajából, méltatlankodva szólalt meg: -Még bírtam volna.

-Ja, de apa nem bírta nézni – világosította fel a nővére, aki a helyi úszócsapat egyik legsikeresebb versenyzője volt tizenöt éves korára. Apró termetét az anyjától örökölte, csak csodás szürke szeme és a temperamentuma származott az apjától, aki ezt az utóbbit is leginkább Anna rovására írta.

-Apa! Különben is leér a lábam – tiltakozott Nathaniel Thomas Carmichel ugyanazokkal a szikrázó ezüst szemekkel, és a félig lehunyt hatalmas szempillákkal, melyekről most még csöpögött a víz. Tizenhárom éves korára már 170 centi volt és mintha minden egyes nappal nőtt volna. Őt inkább a szárazföldi sportok érdekelték, leginkább minden, ami labdával volt kapcsolatos, a focitól a kosárlabdáig, vagy a strandröplabdáig. És most szilárdan elhatározta, hogy megbarátkozik a vízilabdával is, de ehhez először is a vízzel kellett volna, amitől érthetetlen módon egy kicsit tartott. Talán az a váratlan pottyanás, amikor a medence partján Lana és a barátnői belelökték még négy éves korában, talán az okozta a víziszonyt, ami elég kellemetlen volt itt az óceán partjához közel. Ezért aztán megkérte a nővérét, hogy segítsen összebarátkozni az ő számára irigylésre méltóan természetes közeggel. Persze, nem számítottak rá, hogy az apjuk félreérti a helyzetet.

A medence szélére kapaszkodva kinyomta magát a partra és még éppen elkapta az anyja elismerő pillantását. Anyák! Zavarbaejtően tudnak viselkedni. Anna nem is titkolta, hogy imád gyönyörködni a fiában. Mintha Simont látta volna kamaszkorában. Azokban a napokban fogant meg ez az édes kölyök, amikor a medence körüli kerítés készült. Volt néhány furcsa nap, amikor a férje a féltékenységével bosszantotta, aztán persze az összekapásból békülés lett és annak legékesebb bizonyítéka kilenc hónap múltán egy újabb Carmichel csemete. Nehéz időszak következett, mert a kicsi nem volt olyan kiegyensúlyozott csecsemő, mint a nővére. Talán Simon örökké pesszimista angol énje köszönt vissza az alig néhány hetes bébiből, bármennyire is abszurdnak tartották ezt a nagyszülei. De Nate mindenért reklamált. Ha letették, az volt a baj, ha felvették, akkor az, mintha soha nem tudnák eltalálni a pillanatnyi hangulatát. Aztán Lana, aki kezdetben kicsit sértett volt, amiért osztoznia kell a szülein, úgy döntött, hogy kezébe veszi az öccse okítását. Képes volt a kiságya mellett a rengeteg mondókát újra és újra elmondani, a babaházát odavonszolta és az öccse szeme előtt játszotta el az életüket, sokszor egy üvöltő gyereket is felvonultatva a családi színjátékban, nem törődve a fülébe ordító csöppséggel. És végül egy idő után Nate feladta és érdeklődően figyelte inkább a nővérét, mint aki mindent meg akar jegyezni abból, aminek ott a gyerekszobában szem- és fültanuja lehet. Amikor pedig önjáró lett, Lana befogta és a színjátékai aktív részesévé tette őt is.

Nate már majdnem hat éves volt, amikor rádöbbent, hogy a babaházon és a konyhán kívül léteznek izgalmasabb és férfiasabb elfoglaltságok is. A labda bűvölte el és néha a házba keveredő mesteremberek szerszámai. Amikor először ütött az ujjára a kalapáccsal, a felháborodott visítás helyett összeszorított fogakkal koncentrált jobban, hogy a következő balesetet elkerülje. Amikor előbb Maci és később Ben is az örök vadászmezőkra távoztak, az apjával együtt ásták meg a sírt, aztán a kisfiú valóságos kis emlékművet eszkábált a sír fölé. A fűrészt és kalapácsot ügyesen forgató kis kölyök pedig kellemes hangon dudorászott az orra alatt, miközben elmélyülten dolgozott. Türelme ugyan nem volt, hogy hangszeren játszani is megtanuljon, de az éneklés úgy tűnt, a vérében van.

***

Az iskolai bál egy hülyeség! – morgott magában Simon, amikor a lánya és a felesége már egy jó órája bevették magukat a fürdőszobába és neki szigorúan megtiltották, hogy benyisson. Nate-re nézett, aki elmélyülten bűvölte maga előtt a monitort, amin valami műszaki kütyü elektronikájának a rajza volt. Ez a kölyök is hogy képes ilyesmikkel foglalkozni? – forgatta meg a szemét és jobb ötlet híján leült a zongora mellé.

A következő pillanatban feltárult a hálószobájuk ajtaja és két nő lépett ki rajta.A feleségét még csak megismerte, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert amikor bement, akkor is így nézett ki, de az a másik…, Nate is felnézett és elvigyorodott:

-Hú, dögös vagy Lan!

-Nem dögös! – csapta nyakon a fiát Simon.

-Kösz apa! – fintorgott a lánya, aki tizenhét évesen úgy festett most, mintha már nagykorú lenne. Remélhetően az este résztvevőinek hímnemű tagjai nem esnek ebbe a tévedésbe. Mikor lett abból az édes pici lányból felnőtt nő? – rökönyödött meg, ahogy a ruha dekoltázsára esett a tekintete. Basszus, ebben a rongyban ki nem teszi a lábát itthonról! Anna is megőrült, hogy megengedte megvenni ezt a ruhát? Bár, valahonnan ismerős darab volt és elnyílt szájjal eszmélt rá, hogy ezek nem is vettek ruhát, hanem Annáéban feszít ez a boszorkánypalánta. És legalább olyan jól is áll rajta, mint az anyján. Bár, nyilván bevették itt-ott, mert karcsúság ügyében a lányuk most kenterbe verte az édesanyját is. Az úszástól izmos háta és karjai mintha megszelídültek volna ebben a jelmezben, mert valahogy nem volt képes ruhaként tekinteni erre a felnőttesen kihívó darabra. Hiszen az ő lánya sortban jár és könnyű pólókban, blúzokban, nem selyemruhákban.

Annára nézett, hogy a szemére vesse, amiért még segédkezett is a lányuk átváltoztatásában, de aztán inkább befogta a száját. A felesége az előre haladott terhességének jeleként domborodó pocakjára tette a kezét és éppen végigsimított a nemsokára érkező újabb csemetén, aki a várakozások szerint egy újabb boszorka lesz. Arcán egyszerre suhant át a hasában rejtőző gyerek iránti szeretet és a lánya miatti büszkeség, és ettől Simon annyira szépnek látta, hogy hirtelen el is vesztette a fonalat, hogy mit akart mondani. A következő pillanatban pedig megszólalt a csengő.

A kapu előtt egy nyitott sportkocsi állt és Jeremy Galloway kicsit izgatottan kapkodó tekintete villant a kamerába. A tizenkilenc éves Jeremy, aki lassan két éve rontja náluk a levegőt, amióta egy edzőtáborból a lánya elvarázsolt tekintettel tért haza. Ott ismerkedtek meg, a fiú vízilabdázott és attól a nyártól kezdve levakarhatatlan volt Lana mellől. Simon kinyitotta a kaput, aztán kisétált a bejárathoz.

Hamarosan ott állt előtte a fekete hajú, kék szemű, deltás Jeremy. Úgy döntött, hogy még mielőtt meglátja a lányát, jobb, ha tisztázzák a dolgokat. -Tudom, mi zajlik a fejedben, és a gatyádban – morogta halkan, hogy csak a fiú hallhassa a mondandóját. –És jól jegyezd meg, hogy amit a lányommal csinálsz, azt csinálom én is veled.

-Nyugi, fiúk! – szólalt meg mellette a felesége. –Nem mondta komolyan – hunyorított Jeremyre.

-De, halálosan komolyan mondtam – fortyant fel Simon, mire Anna a karjára tette a kezét, és a fiúhoz fordult.

-Azt akarta mondani, hogy érezzétek jól magatokat.

-Nem ezt akartam mondani! – tiltakozott a férje, de aztán félreállt, hogy ez a nyikhaj végre ne mellette nyújtogassa a nyakát, hanem teljes valójában megcsodálhassa az ő gyönyörű lányát. A fiú szemében felcsillanó csodálat nem tette boldogabbá. Csak lassan a testtel, te kis kakas! – gondolta a nála is magasabb srácra nézve, aztán egy mély sóhajjal helyet adott, hogy Jeremy felköthesse Lana vékony csuklójára a báli virágdíszt. Ettől és a lányát körüllengő illattól csak még aggodalmasabb lett.

-Pont olyan illata van, mint neked – súgta Anna fülébe, aki félrehajtotta a nyakát, hogy a férje meggyőződhessen az igazságról. Valóban az ő parfümjéből szórtak egy keveset Lanára, akihez úgy tűnt, legalább annyira illik ez az illat.

A következő pillanatban megjelent mellettük Nathan is egy tiszta farmerben és felgyűrt ujjú apró kockás kék ingben. -Szia! – köszönt oda a srác Jeremynek, akivel összepacsiztak, és Simon elhűlve nézte, hogy a fia majdnem olyan magas, mint a srác. Basszus, ezek simán a fejemre nőnek, már éppen itt az ideje, hogy legyen megint egy bébi, aki mellett nem érzem majd vén fószernek magam – dohogott a nemlétező bajusza alatt. Közben Lana és Jeremy elköszöntek és lassan kihajtottak a kapun. Simon sóhajtva képzelte el, ahogy a sarokra érve a fiú tövig nyomja majd a pedált. Nem volt elég átgondolt dolog ez a gyerekvállalás – döntötte el magában. Fogalma sem volt róla, hogy ahogy nőnek, azzal arányosan egyre többet idegeskedhet miattuk.

-Apa, miért vagy ilyen ideges? – szólalt meg mellette Nate.

-Fiam, a nővéred ma hirtelen nő lett a szemem előtt, és ez sokkolt egy kicsit. De semmi baj, majd összeszedem magam.

-Akkor jó, én is indulok, mert buli lesz Jacksonéknál és megígértem Riának, hogy együtt megyünk.

-Helyes fiam! Érezzétek jól magatokat!

Anna a szemét forgatva karolt mindkettőjükbe. -Igen? Lana fiúja életveszélyes fenyegetést kap, Nate-et meg még buzdítod is? Ez gusztustalan hímsoviniszta hozzáállás, vedd tudomásul!

-Oké, nem is akarom tudni, hogy anya most mire gondol, de kéne egy húszas a taxira – nyújtotta ki a kezét a gyerek az apja felé, aki elengedve a feleségét, a zsebéből kikotort némi pénzt, aztán kis gondolkodás után még egy tízest hozzácsapott.

-Aztán csak ésszel! – intett a gyerek után, aki vigyorogva a kapu felé indult.

Amikor magukra maradtak, Simon átölelte Annát… úgy, ahogy régen, a háta mögött állva, a pocakját dajkálva. A lassan csukódó kapuszárnyakat figyelték, aztán szinte egyszerre sóhajtottak fel.

-Kegyetlen gyorsan múlik az idő! – sóhajtott Anna. –Igazából eleinte nem is örültem, hogy már megint bevonzottuk a gólyát a két nagy lakli mellé, de most már örülök, mert talán becsaphatjuk magunkat még egy kicsit a fiatalság illúziójával, amit ez a pici jelent majd.

-Miről beszélsz, tündérem? – simogatta meg Simon a pocakot, amire a lányuk odabent egy erőteljes rúgással válaszolt. –Még mindig fiatal vagy, és én sem vagyok még olyan öreg, csak ez a két lókötő nő a fejünkre. Már előre félek, mi lesz, ha el akarnak költözni, de azért szerintem még van pár jó évünk. – nyomott egy puszit a nő fejére. –Na, gyere, helyezzük magunkat kényelembe, mert hosszú lesz az este, mire ezek ketten hazavetődnek. Eddig valahogy nem is foglalkoztam vele, hogy egyszer ez a korszak is eljön, de most kezdem megérteni anyámat, hogy miért ült néha a nappaliban virrasztva, hogy hazaérjek. Igaz, amikor Vic és Lizzy mentek el otthonról, akkor meg apa döntött úgy, hogy az éjszakát olvasással tölti. Ezért jó, ha van fiú is, lány is, mert akkor legalább együtt virraszthatunk.

Befelé indultak és Anna kuncogva csípett a férje derekába. -Felszedtél.

-Ez csak szimpátia úszógumi – hessentette el a felesége kezét Simon.  –Ha szültél, majd én is leadom.

Anna egy vidám grimasszal jegyezte meg: -Ahhoz mozogni is kéne!  Játszhatnál néha Nate-el, a kosarazás jó zsírégető. Vagy eljárhatnál futni, mint régen.

-Hát, szívem..., már nem kergetnek a nők, mint régen, úgyhogy nem kell már annyira edzésben lennem – koppintott az asszony orrára Simon.

-Nem kergetnek? – forgatta meg a szemeit Anna.

-Nem. De ha valamelyikük nagy ritkán mégis, akkor inkább bevárom, mert udvarias embernek nevelt az anyám.

-Azt hiszem, agyoncsaplak – sóhajtott az asszony.

-Dehogy csapsz! Hiszen szeretsz... – suttogott a fülébe a férje, aztán a forró levegőt a forró szája követte, ahogy elmerült a nő finom illatában és megcsókolta a nyakát. Ezzel az érvvel pedig Anna sem tudott, de nem is akart vitába szállni.

125.

Befejezés...

A hatalmas ház nappalijában pattogott a tűz, az óriási karácsonyfa ágain szikráztak a törékeny héjú üveggömbök, ahogy a vöröses fény rájuk vetődött. A házat körülvevő gondozott pázsit vizesen csillogott az óriási ablakokból ráeső fényben. A zongora hangjai már elhaltak, mindenki az ajándékokkal volt elfoglalva, nem is gondolva rá, hogy a legnagyobb ajándék az, hogy itt lehetnek mindannyian egészségesen és boldogan. Egy nagy család, amely hosszú évekig szerteszét szóródott a nagyvilágban, de mostanra szinte kivétel nélkül itt élhettek egymás közelében. Senkit nem zavart, hogy az ünnepet eső és nem fehér hótakaró köszöntötte.

Az eltelt években Simon, minden próbálkozása ellenére nem sokat fejlődött abban a tekintetben, hogy ne akart volna bárkit felkenni a falra, aki egy rendezvényen belelesett az asszony dekoltázsába; a dolog legfeljebb annyiban változott, hogy most már a lányai okán is volt lehetősége időnként meggondolatlan kijelentésekre. Dr.Lawrence lemondóan (és némiképp vigyorogva) törődött bele, hogy az eltelt évek alatt a beszélgetésekkel töltött órákon leginkább csak Simon gyónásait hallgathatta, amiket aztán a páciense rendre meg is magyarázott, és egyre ritkábban talált fogást ezeken a magyarázatokon; míg végül a terápia szinte baráti eszmecserévé változott, ahol a jó doki is megosztotta a férfival a későn született lánya miatti aggodalmait. A végén ezek az ülések egyre többször zajlottak hangulatos kis sörözőkben, míg végül mindketten megállapították, hogy nincs baj egyikőjükkel sem, csak túlfejlett bennük a családjuk nőtagjaiért érzett aggodalom a farkasokkal teli világban.

Egy igazán különleges évet tudhatnak maguk mögött – nézett szét a társaságon Simon, ahogy a kandalló mellett melegedve egy konyakot kortyolgatott. A Nate vezényletével felállított karácsonyfa ugyan a nappali egy jelentős részét elfoglalta, de azért a népes család  minden tagja kényelmesen elfért a hatalmas szobában. Pedig amikor megvették ezt a házat, morgott, hogy felesleges fényűzés egy ilyen nagy kaszárnya, de ma kifejezetten örült, hogy a Carmichel klán minden tagját vendégül láthatja. Anna nyilván ugyanilyen boldog volt a tudattól, mert elhalmozta a családot mindenféle földi jóval, csak úgy roskadozott az ünnepi asztal a finomságok alatt. Igaz, Anna nővére is a segítségére volt a majd két napos sütés-főzésben, és most mindketten örömmel fogadták a család többi tagjának elismerését a különleges és ínycsiklandó fogások élvezete után.

Ötvenhat évesen nemsokára nagypapa lesz, de ettől egy kicsit sem esett depresszióba, mint oly sokan a kollégái..., a valamikori kollégái közül, akik nehezen birkóztak meg az idő rohanásával. Nem érezte az évek súlyát, és bár azt a bizonyos szimpátia-úszógumit sem sikerült leadnia a kisebbik lánya születése után, de még mindig jól tartotta magát, ahogy azt a felesége volt olyan édes tegnap este is megjegyezni a zuhany alatt. Londonban a vízzel spórolni kell! – ez gyakran jutott eszükbe, de talán csak a különleges épített zuhany inspirálta őket, mindenesetre házaséletük sok meghitt pillanatát élvezték a gyönyörű fürdőszobában.

Mondjuk, a szótól – nagypapa - még megcsikordultak a fogai, de ez elsősorban annak szólt, hogy kicsit korainak tartotta Lana részéről a döntést. Lana, ... márciusban költöztek be ebbe a házba London Barnes és Richmond negyedeinek határán, közel a nagyszülőkhöz, stílusosan a Book streeten. A hatalmas telek már igazi ritkaságnak számított a környéken, és a zölddel dúsan befuttatott masszív kőépület terméskő falai valami időtlen eleganciát és kitartást sugalltak. Aztán alig tologatták a helyükre a bútorokat és rakták fel az utolsó képeket, amikor az ő pici lánya és Jeremy Galloway kéz a kézben eléjük álltak és bejelentették, hogy a nyár elején össze akarnak házasodni.

Köpni nyelni nem tudott, mert ez nem olyan bejelentés volt, mint amikor a jóképű fiú bálba vitte a lányát, hanem most valami végleges és egyszerre szörnyű, de ugyanakkor csodálatos változást jelentett az életükben, az idő törvényszerű, de kíméletlen múlását, amivel addig nem is próbáltak szembenézni. Lana felnőtt, elvégezte a testnevelési egyetemet és minden idegszálával egy férfit akart, aki már nem ő volt. Még a száját se húzhatta el, mert a srác minden előzetes balsejtelme ellenére nem ejtette idő előtt teherbe a lányát, az együtt töltött majd tíz év ellenére se sokszor ríkatta meg, és amikor mégis sikerült, abban Lanának ugyanúgy megvolt a maga szerepe, úgyhogy nem hibáztathatta érte csak a fiút. De azért belegondolni, hogy a kis fruska feleség lesz, ez nehezen emészthető hír volt a számára.

Azért öröm is volt ebben a hírben, mert a fiatalok Londonban készültek megkezdeni közös életüket, mivel Jeremy az angol vízilabda válogatott mellett kapott állást, Lana pedig úszóedzőként dolgozott a lakásukhoz közeli uszodában. A szolíd családi körben lebonyolított esküvőn így is vagy nyolcvan vendég volt jelen, köszönhetően Jeremy népes családjának, akik a tengerentúlról érkeztek, és egész idő alatt értetlenül tárgyalták meg bárkivel, hogy a fiatalok hogyan voltak képesek a napfényes Kaliforniát London éghajlatára elcserélni. A nagy napra megérkezett a friss diplomás mérnök Nathan is Los Angelesből, aki a vizsgái és a diplomája védéséig még ott maradt, de már úgy érkezett, hogy a jövőjét ő is Londonban képzelte el. És magával hozta Elisa Stuartot, aki angol cserediákként éppen hazatért volna és volt annyira fontos a fiuknak, hogy már csak miatta is London mellett döntsön.

És ott volt Emma Rose Carmichel, aki ebben a nagy kavarodásban kicsit későn, de mégiscsak megérkezett ebbe a családba, és most nyolc évesen egy művészeti iskolába járt, néha pedig a West End-en lépett fel gyerekszínészként szülei féltő támogatása mellett. Az ő születése maga volt a csoda, mert már nem is gondoltak rá, hogy valaha gyereksírástól zengjen a házuk, amikor Anna egy reggelen potyogó könnyekkel apró cipőcske formájú sütiket szaggatott ki édes linzertésztából, mire a család tagjai előkeveredtek a szobáikból. Értetlenül nézték, amíg a reggeliző asztalra nem tett ki még egy tányért..., és minden tányér mellé egy-egy ültető kártyát. A látszólag felesleges tányérka mellett ez állt: Emma Rose. A család értetlen csodálkozásától kísérve Simonra nézett és szeme csillogásából a férje csalhatatlanul ráérzett a nagy hírre. Magához ölelte és a gyerekei szeme láttára olyan forrón csókolta meg, hogy a kamaszok egészen zavarba jöttek a szüleik szerelmének ilyen látványos megnyilvánulásától.

Simon még az előző karácsony előtt befejezte az utolsó filmjét és bejelentette a visszavonulását. Nem zárkózott el ugyan attól, hogy kisebb szerepekkel megkeressék, de egyelőre teljes erőbedobással az írásnak szentelte magát. Ahogy berendezkedtek, feneketlen dokumentumtárának mélyéről előbogarászta a már korábban megkezdett életrajzi ihletésű regényét és a napjait hónapokon át ennek szentelte. Amikor a történet végére odagépelte a Vége feliratot, mielőtt még meggondolhatta volna magát és hagyta volna érvényesülni könnyen elbizonytalanodó angol énjét, álnéven elküldte néhány kiadónak. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a postafiók címre, amit megadott, két komoly ajánlat is érkezett. Mostanra pedig a karácsonyfa alatt ott lapultak a név szerint dedikált példányok, és ha hinni lehet a könyvesbolti statisztikáknak, akkor a karácsony előtti forgalomban is jól szerepelt  a könyve. A siker további ötletekre ihlette és lankadatlan lelkesedéssel írta az újabb történetét.

Anna pedig végül csak elérte, hogy zenepedagógiai végzettséget szerezzen és Emma iskolájában gitározni taníthassa az érdeklődő gyerekeket. Simon szeretettel nézte, ahogy a három nagy gyerek mellett úgy forgolódik, mintha nem is az anyjuk, hanem a nővérük lenne, és az érzései alighanem kiültek az arcára, mert a felesége odalépett hozzá, kivette a kezéből az időközben kiürült poharat és szájon csókolta.

-Csak óvatosan Mr. Carmichel azokkal a bűnös, de bizsergető gondolatokkal, mert túl sokan vagyunk most a házban ahhoz, hogy feledve háziasszonyi teendőimet, felráncigáljam az emeletre – súgta a fülébe és Simon felnevetett. A boszorkány! Mint mindig, most is tökéletesen ráérzett a hangulatára, és játékossága a tanúság rá, hogy benne is lett volna egy kis csintalankodásban, ha valahogy el tudták volna terelni a többiek figyelmét  magukról. De ez most esélytelennek tűnt.

Adél és Josh már vagy tizenöt éve Londonban éltek, itt születtek meg az ikerfiaik, de a mai napig nem házasodtak össze. Nem a papír tart össze bennünket – mondta egyszer Adél egy kacsintás kíséretében, arra utalva, hogy ők bezzeg hamar hivatalossá tették a kapcsolatukat, és Simon volt olyan udvarias, hogy nem mutatott rá, hogy annak a papírnak a megléte vagy nemléte abszolút nem befolyásolta volna a szerelmüket. Ő egyszerűen boldogabb volt tőle, hogy Annát a feleségeként mutathatta be, mindenféle körmondatok és magyarázkodások nélkül. Lehet, hogy vaskalapos és régimódi, de ez így volt kerek a számára.

Anna apja túl a nyolcvanon még mindig fess öregúr volt, már rég felhagyva a diplomácia világával. Londonban élt egy kis lakásban a belvárosban és legkedvesebb szórakozásainak egyike volt óraszám a Hyde parkban üldögélni kedves kutyájával Pixellel, a koromfekete labradorral. A karácsonyi ajándéka is Pixelhez kötődött, aki nemrégiben apa lett, és az egyik csokoládébarna kölyke Emma ajándéka lett, aki el sem engedte a bájos kis kutyabébit, amióta csak a díszes dobozból kibontotta. Simon is örült az új családtagnak, mert Maci és Ben elvesztése óta nem verte fel kutyaugatás a ház körüli, néha szinte nyomasztó csendet, és már eldöntötte, hogy szerez egy menhelyről egy vagy két kutyát. Pixel  érkezése félig-meddig el is döntötte a kérdést, hogy a kis apróság mellé kevésbé szerencsés sorstársai közül is válasszanak majd barátot.

Simon szülei is velük voltak még, bár Richardot nem kímélte az idő, két infarktus után nehezen mozgott és Claire minden percben aggódva leste, hogy a hosszúra nyúlt ünneplés nehogy sok legyen a számára. Amikor eldöntötték, hogy hazaköltöznek, nem is volt náluk boldogabb ember a városban. Oly sok éven át hiába reménykedtek benne, hogy Simon meggondolja magát és mégiscsak visszatér a szülőföldjére, és amikor már feladták ezt az álmot, akkor egy nap bejelentették, hogy néhány héten belül költöznek. Így legalább a három gyerek közül egy a közelükben volt öregségükre, mert Lizzy és Victoria is az Államokban telepedett le családjaikkal. Victoria New Yorkban, Lizzy pedig Chicagóban. Victoria férje belsőépítész volt, aki most Nathannel összehajolva vitatkozott valami tervrajz felett, amely a fiú felújításra szoruló lakásának rajza volt Michael extravagáns ötleteivel. A fiú a lelke mélyén igazi merev angolsággal hagyománytisztelő megoldásokat képzelt el, de Mike érvelésének hála, egyre inkább kezdte megérezni a tervekben rejlő lehetőségeket. Lizzy férje jazz-zenész volt, és pillanatnyilag ő volt az egyetlen, aki nem volt jelen. Lemaradt a gyertyagyújtásról, mert egy hóvihar miatt törölték a járatát, de a család Lizzyvel izgult, hogy hamarosan ő is csatlakozhasson az ünneplőkhöz.

A Carmichel klán, ha összeült, hangos volt és vidám. A szeretet csak úgy sugárzott belőlük és beburkolt mindenkit, aki a családhoz tartozott valamilyen módon, legyen az rokon, barát vagy akár kolléga. Aki csak ismerte őket, elismerte, hogy ez a legerősebb fegyverük a világgal szemben és ennek köszönhetik a sikereiket is. És ez a szeretet csak egyre nőtt, ahogy a család bővült, és ez a tudat izgatott várakozássá tette azt a napot, amikor Simon az elsőszülött unokáját a kezébe veheti majd. Mert már régen elmúlt belőle a bizonytalanság. Most minden sejtjével érezte, hogy rengetegen szeretik és annak a kis jövevénynek az érkezése csak újabb szeretetet és sok új kalandot jelent majd. Amelyekben a társa, mint már annyi éve, Anna lesz, aki egy napon megállt a szállodai szobája ajtaja előtt és a félreértésre reagálva felháborodott hangon javította ki: Mr. Carmichel, én nem a masszőze vagyok!  Hogy időközben mégis az lett? Ezért csak hálát adhatnak mindketten a Sorsnak – húzta magához a feleségét újra, és nem törődve a körülöttük duruzsoló családdal, végigsimított a boldogságtól kipirult arcon és megcsókolta. A csókjában ígéret volt és tudta, hogy a felesége be is fogja hajtani ezt az ígéretet.

VÉGE

Perlekedők 122. fejezet

122.

Dennis már elköszönt és Anna tanácstalanul nézte meg vagy századszor a telefonját. Újra és újra hívta a férjét, de a telefon kicsengett ugyan, ám senki nem vette fel. Elhagyta volna?  Lanát már megfürdette és lefektette, amikor végre eszébe jutott a megoldás, Donald!

A férfi a második csörrenésre már bele is szólt. Ezt sosem értette, mert még soha nem tudta úgy hívni, hogy hosszabb ideig várnia kellett volna, mintha a férfi örökös készenlétben, fél kezében a telefonnal élte volna az életét.

-Ne haragudj Don! De Simon…, nem tudod, merre jár? Már olyan régen itthon kellene lennie, de sehol… és hívtam, semmi…, aggódom, mindig hazaszólt eddig, ha valami közbejött.

-Nem, nem tudom, de remélem, hamarosan megtudom – mormogta a férfi és a laptopjához ment, hogy a Simon kocsijában lévő jeladó jelét megkeresse. A kis piros pötty egy helyben pislogott, a belvárosban. Mi a frászt csinálsz te arrafelé? – gondolta magában, aztán megnyugtatta Annát, hogy a kocsi mindenesetre megvan, és ő most odamegy és utánanéz a dolgoknak. Nyugodjon meg, hamarosan jelentkezik. A kocsiban már korántsem volt olyan derűs, mint ahogy a nőnek igyekezett előadni magát. Az a környék tele van bárokkal és olyan helyekkel, ahol Simonnak a világon semmi keresnivalója nem lenne. Nagyon remélte, hogy nem valami titkos légyotton kapja ezt a marhát, mert akkor – tartott tőle, hogy – egy atyainak szánt pofont is kioszt esetleg neki. Arra, hogy esetleg túladagolva hever egy hátsó helyiségben, gondolni sem akart. Eddig nem nyúlt a szer után, most, hogy egyenesben az élete, csak nem hagyta magát rávenni valami őrültségre.

Hamarosan ráhajtott a széles utcára, melynek mindkét oldalán bárok kínáltak a folyékony és a kézzel fogható portékáikat. Az egyik előtt hamarosan felfedezte a férfi kocsiját. A közelben leparkolva hosszú léptekkel a bejárathoz ment, és belépett. Odabent füst és emberszag terjengett. Olcsó parfümök, némi fű és kemény italok. Remek, te gyerek, a legjobb helyen, hogy valami szarságba keveredj! – nyögött fel gondolatban, és körülnézett. Már majdnem megnyugodott, hogy mégsem itt kell keresnie a férfit, amikor észrevette a pult végénél, ahogy egy idősebb fickóval folytat alighanem egyetemes világmegváltó társalgást. Már alig álltak a lábukon, ez ebből a távolságból is jól látható volt. Amennyire szálfa termete lehetővé tette, igyekezett feltűnés nélkül Simon mellé lépni. A csaposra nézett, hogy a védence tartozik-e még valamivel, mire az megrázta a fejét. Akkor aztán nemes egyszerűséggel belekarolt és a kijárat felé indult vele. Simon a részegek öntudatával tiltakozott a kivezetés ellen, mire megszorította a karját.

-Ha nem akarod, hogy holnap az elázott fejeddel legyenek tele az újságok, akkor most befogod és jössz! – Mire Simon a választ megfogalmazhatta volna, már kint is voltak az utcán.

-Hol a slusszkulcsod? – állt meg Donald, Simon pedig tétován kotorászni kezdett a zsebében. Aztán vigyorogva előhúzta a kérdéses tárgyat. Közben a telefonját is előkapta és Donald orra alá dugta.

-Nézd csak meg, milyen aranyos! Gyüjti a barátokat, mint más a bélyeget. Agyam eldobom, hogy a lányommal megy pasizni. De tényleg aranyosan csinálta, nem?

Donald megforgatta a szemét. Oké, akkor nyilván a féltékenysége miatt kötött ki itt ez a szerencsétlen. Kivette a kezéből a telefont és a kulcsot is, mielőtt a járda melletti csatornába ejti, aztán kinyitotta az ajtót és a hátsó ülésre belökte Simont. Beült és indított. …Már majdnem otthon voltak, amikor a srác a háta mögött megszólalt:

-Állj meg, mert kidobom a taccsot! – Donald vészfékezéssel húzódott az út mellé és már hallotta is nyílni a hátsó ajtót. Elfintorodott, ahogy a hangok a tudtára adták, nem volt felesleges a megálló.

-Mennyit ittál? – nézett a visszapillantó tükörbe, amikor az ajtó becsukódott.

-Nem tudom. Sokat. Egy idő után már nem számoltam. Adtam a srácnak egy százast és mondtam, majd szóljon, ha elfogy. Még nem szólt, de fogalmam sincs, mennyit adnak ennyi pénzért.

-Praktikus – dörmögte Donald az orra alatt, miközben bepötyögött egy sms-t Annának. „Megvan, hozom. Totál kész, mert valami van a neten rólad.”

-Hogy találtál meg? – próbált a srác ráfókuszálni az őrangyalára, bár még nem tudta eldönteni, melyikre, mert a kocsinak mintha több sofőrje is lett volna pillanatnyilag.

-A jeladó – adta meg a rövid és lényegretörő választ Donald, mire Simon grimaszt vágott.

-Ez is elég praktikus. Az elektromos póráz. Eddig azt hittem, a telefon az, de már rájöttem, hogy ez a szar. Az ember még elbujdosni sem tud.

-És miért kellene neked elbujdosnod? – nézett rá a férfi őszinte értetlenséggel.

-Igazad van! Nem nekem kellene. Hanem annak a … mondhatom Annára, hogy ribanc, vagy kikéred magadnak a nevében? – nézett kissé kancsalítva Deanre.

-Ezt te sem gondolod komolyan, és jobb, ha ki sem ejted a szádon, mert holnap rettentően fogod utálni magad érte – mondta egy grimasszal a férfi. –Jól vagy? Mehetünk tovább? Mindjárt otthon vagyunk.

-Otthon? Milyen otthon az, aki nem is biztos, hogy örülne neki, ha hazamennék.

-Hát, ebben az állapotban ne is csodáld. Eléggé sikerült kiütnöd magad. És valószínűleg tök feleslegesen.

-Don! Lehet, hogy hülye vagyok, de azok a fotók még egy hülyének is nyilvánvalóak.

-Ahogy mondod, egy hülyének. … Rólad is készült már pár olyan fotó, ami alapján bármit el lehetne rólad hinni. Ha ma nem volt szerencséd és a bárban volt olyan, aki annyira józan volt, hogy fotózzon, akkor például akár azt is, hogy drogozol. Nem messze tőled a pulton hevert ugyanis egy füves cigi, meg valami tasak is, amiben szerintem nem a kávéhoz kapta az illető a cukrot.

-Az James-é volt… vagy Jason-é, vagy Johnson-é… basszus, hogy hívták a barátomat? Nem tudod?

-Nem tudom, Simon, de az a pasi nem a barátod volt, csak egy másik beszívott lúzer, aki azt hitte, hogy a pia a megoldás a gondjaira.

Simon a homlokát ráncolva próbálta felfogni a férfi szavaiban rejlő kritikát. -Azt mondod, én is egy lúzer vagyok?

-Nem, Simon, azt már tisztáztuk, hogy Te egy hülye vagy – dünnyögött halkan a férfi, miközben bekanyarodott a ház elé. Beütötte a kódot, aztán szorosan a bejárat elé állt. Mire kiszállt, hogy kisegítse Simont, a ház ajtaja kinyílt és Anna sápadt alakja jelent meg. Kapaszkodott az ajtófélfába, de nem lépett közelebb. Megvárta, amíg a férje felbukkan a kocsi túloldalán, mert persze nem ott szállt ki, ahol Donald az ajtót tartotta neki. A kocsira támaszkodva körbearaszolt, aztán rávigyorgott Annára és elbotladozott mellette. A felesége az égre nézve próbált türelmet erőltetni magára.

-Köszönöm, Don, hogy hazahoztad.

-Nincs mit. …Maradjak? – intett a fejével befelé, de az asszony megrázta a fejét.

-Kösz, nem kell, boldogulunk, remélem. Hívok egy taxit.

-Nem kell, kösz, majd gyalogolok egy kicsit, mert úgy be van szívva, hogy a kocsiban szerintem már én is passzív alkoholgőzös lettem. Majd leintek egy taxit, hogy vigyen vissza az enyémhez. De menj, mielőtt ez a mafla még felébreszti Lanát. Sziasztok! – intett búcsút és fájó szívvel nézte, ahogy Anna még akkor is az ajtóban áll, amikor mögötte lassan újra becsukódott a kapu.

*

Odabent Simon a konyhában támasztotta a falat és egy üveg ásványvizet engedett le éppen a torkán, amikor Anna belépett.

-Vendégünk volt? – intett a még terített asztal felé.

-Igen. Meghívtam Dennist vacsorára, ha már volt olyan kedves és kisegített, amikor bajban voltam.

-Milyen bajodból tudott téged a jó Dennis kisegíteni? …Arra eddig itt voltam én.

-Nem akarom tudni, hogy éppen mire gondolsz a mocskos fantáziáddal, de lemerült a kocsi aksija, amikor Lanával bevásárolni voltunk, ő meg éppen arra járt és bebikázta. Rád nem számíthattam, mást meg kit hívhattam volna, de végül is pont jókor érkezett. Egy vacsorát mindenképpen megérdemelt.

-Ahogy láttam, kapott ő mást is – dünnyögte halkan a férfi.

-Mi mást, Simon? Mondd ki, a fene egyen meg! Ne csinálj úgy, mint egy szemérmes kis ministráns fiú. Mondd ki, hogy arra gondolsz, lefeküdtem vele egy motorindításért cserébe. Mert erről vagyok híres. A múltkor letört a cipősarkam és egy pasi segített elbicegni a kávézóig, ahonnan felhívtalak, de nyilván, amíg megérkeztél, én elmentem vele egy körre hálából… Vagy amikor a lányod  a játékával sikeresen megbénította a bevásárló központban a mozgólépcsőt, akkor a biztonsági őrnek voltam nyilván túláradóan hálás; aki az utamba kerül, annak én hálás vagyok, és hogy tud egy nő hálálkodni, nyilván, ha lekapja a bugyiját vagy térdre esik. Nem tudom, hogy neked így szoktak-e hálálkodni, de akkor azt kell mondjam, eltérek az átlagtól, nekem eddig nem volt szokásom, de ha ebben a városban ez részedről úgyszólván elvárás, akkor majd elgondolkodom rajta.

Simon feje majd szétesett, a felét sem tudta követni annak, amit a felesége szikrázó szemekkel összehordott, de a hangsúlyból azért megértette, hogy Anna sértve érzi magát és gúnyolódik.

-Utáltam, hogy hozzád ért… és, hogy te is hozzáértél.

-Jézusom, Simon! Ezek emberi gesztusok. Ez a férfi ráadásul nem is egy idegen volt, egy hete itt dolgozik a házban, ismerjük, már téged is hallottalak vele viccelődni. Én megkönnyebbültem, hogy nem kell autómentőt hívnom, amikor tele a csomagtartó és mellesleg a lányod is ott rosszalkodik mellettem. Amikor elindult az a dög kocsi, örömömben összepacsiztam vele. Nagy dolog. Emberek tucatjai teszik ezt minden percben a munkahelyen, sportpályán, családban, baráti társaságban. … Tudod, ilyenkor úgy érzem, kidobott pénz az a terápia. Lószart sem fejlődtél! Te Nem Bízol Bennem! – hangsúlyozott minden szót, miközben minden hangsúlynál megbökte a férje mellét.

Simon kiegyenesedett és megdörzsölte a mellén a bökések hegyét. Anna az indulattól elég jó erőt vitt bele. -De bízom, csak néha … hülye vagyok.

-Simon! Ez nem lehet mentség mindenre! Felnőtt férfi vagy! Azt mondtad szeretsz, de minden tetteddel csak azt bizonyítod, hogy annyira azért nem, hogy hinni tudj bennem.

A férfi utána nyúlt, hogy magához húzza, de Anna ellépett előle.

-Most jobb lenne, ha gondolkoznál és a vendégszobában aludnál! – mondta, azzal megfordult és bement a hálóba, az ajtót pedig becsukta maga mögött.

Simon állt bizonytalan lábain a nappali közepén és körbenézett. Egy újabb bizonyíték a balfaszságára. Még a kényelmes ágyából is kipaterolták. A kanapé melletti alacsony szekrénykéből kivett egy takarót, felkapta az egyik díszpárnát, aztán a gyerekszoba felé vette az irányt. Egy gyerek nem vádaskodik. Ha Anna nem tudja elviselni a közelségét, akkor Lanával alszik. Még hogy vendégszoba. Ő itt itthon van!

Perlekedők 121. fejezet

121.

Anna kimerülten szedegette fel a földről a kis puffancsokat, amiknek a zacskóját éppen most tépte szét Lana, mert képtelen volt kivárni, hogy az anyja kivegyen neki egyet. Maci és Ben hálásak lehetnek ennek a kis átoknak, mert így már csak nekik viheti haza a friss péksüteményeket.

-Lana, fejezd már be! Soha többet nem hozlak el magammal, ha ilyen rossz vagy! – csattant a hangja, ahogy a dzsip csomagtartójába készült átemelni a súlyos papírzacskókat, amikben a bevásárlás zsákmánya dudorodott. Mindig így járt, elindult néhány apróságért, aztán megtöltötte a csomagtartót. A kicsi a lábait kalimpálva rágcsálta az egyetlen megmentett süteményt. Amikor Anna végre mindent bepakolt, a bevásárló kocsit is visszatolta a helyére, aztán kiemelte Lanát, hogy kézenfogva visszasétáljanak a kocsihoz. Megtehette volna, hogy a gyereket előbb beköti a gyerekülésbe, de a közelmúltban a város egyik bevásárló központjában úgy raboltak el egy gépkocsit, hogy a gyerek már benne ült, ezért nem merte megkockáztatni. Lana már egész magabiztosan totyogott mellette.

Ez amúgy nem kevés bonyodalmat okozott otthon, ahol a medence körüli építkezés mindennél jobban érdekelte a kislányt, és amióta mobilizálta magát, pillanatok alatt totyogott oda, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb szerszámok keltsék fel az érdeklődését. Anna néha már úgy érezte, hogy a hátán is szeme nőtt, de még így is sokszor tudta a kicsi az őrület közelébe sodorni. Simon ilyenkor kaján vigyorgással, csendes szörnyülködéssel hallgatta az élménybeszámolóit, aztán megölelte a pici lányát és elismerése jeléül igazi apás puszit nyomott a kerek arcocskára. Számára a gyerek hajmeresztő ötletei annak az ékes bizonyítékai voltak, hogy igazi életrevaló kölyök, és szívesen dicsekedett vele a barátaik előtt.

Most azonban viszonylag simán elérték a kocsit, a közelben egyetlen gyanús alak sem ólálkodott, így nyugodtan beköthette a gyereket a bébiülésbe, aztán beült és indított. A motor egy erőtlen nyekkenéssel megadta magát. A francba! A világítás rajta maradt és hát Lanával a vásárlás sosem villámlátogatás. A nyomorult akkumulátornak volt ideje kipurcannia – csapott ingerülten a kormányra. Simont hiába is hívná, a stúdióban van – kotorászott a táskájában a telefonja után. Aztán eszébe jutott, hogy odabent Lana kezében volt, mert türelmetlenkedni kezdett, amíg a húsos pultnál a sorukra vártak. Amikor elvette tőle, csak a blézere zsebébe dugta. Előkapta a készüléket és miközben próbálta eldönteni, kitől kérjen segítséget, a sötét kijelzőre nézett. Na ne! Azt nem lehet, hogy ez a vacak is lemerült! Tanácstalanul nézett a kicsire, aki úgy döntött, unja már az egy helyben ácsorgást és tornázni kezdett a gyerekülésben. Anna nagyot sóhajtva döntésre jutott. Visszamegy az üzletbe, megkéri, hogy hívjanak egy taxit és majd kitalálja, hogy kerüljön haza a kocsi is, de nem ücsöröghetnek itt a lassan kiürülő parkoló közepén. Kiszállt a kocsiból, és Lana biztonsági övét kezdte kicsatolni, amikor egy csodálkozó hang harsant fel mögötte:

-Mrs. Carmichel?                                                    

Megperdült és egyenesen Dennis Helmsworth vidáman mosolygó szemébe nézett.

-Ó, Dennis, az ég küldte erre! – sóhajtott megkönnyebbülten. Aztán maga sem tudta miért egy könnycsepp gördült le az arcán. A férfi a meglepettségtől zavartan önkéntelen mozdulattal törölte le a selymes arcról a kis árulkodó nedvességet.

-Mi a baj? Lana? – nézett be a kocsiba, de ott csak a kis rosszaság huncut tekintetével találta szembe magát, amint valami pépes gusztustalanságot kotort ki éppen a szájából.

-Lemerült a telefonom, és lemerült a kocsi aksija is, én olyan szerencsétlen vagyok. Itt ülünk a napon egy ideje és megromlik a tej a csomagtartóban. Nekem meg fogalmam sem volt róla, hogy keveredjünk haza, mert Simon is dolgozik … - ömlött a szó összefüggéstelenül az asszonyból, mire a szőke óriás felemelte a kezét és ujját gyengéden az asszony szájára nyomta.

-Nyugalom! Itt a felmentő sereg. Mindjárt ide állok a kocsija mellé és bebikázzuk, már csak egy picit legyen türelemmel – mondta neki megnyugtatónak szánt mély hangon, mire Anna elpirult, mert végre eljutott a tudatáig a meglepően bizalmas mozdulat ténye is. Önkéntelenül is elfordult.

A férfi az orra alatt mosolyogva ment a kocsijához, beült, aztán egy lendületes mozdulattal úgy kanyarodott Anna mellé, hogy a két akkumulátor a legközelebb lehessen egymáshoz. Az áruházi kínálatot megszégyenítő tartalmú csomagtartóból rövid keresgélés után két kábelt húzott elő. A hatalmas csipeszekkel megállt a nyitott motortér fölött, aztán miután a saját kocsijára rácsíptette, Annához fordult.

-Üljön be és ha szólok, próbálja beindítani. De előtte kapcsoljon ki mindent, ami korábban bekapcsolva maradhatott, világítás, rádió, légkondi…

Anna hevesen bólogatva beült és a hatalmas műszerfalat vizsgálta, ami most sötéten ásított vissza rá. Hát, ebből nem fogja kideríteni, mi volt bekapcsolva. Talán a rádió igen – nyomta meg a kérdéses gombot, és a világítás is, kapcsolta ki azt is, a légkondit pedig ha nem volt muszáj, már a gyerek miatt sem használta, így ahhoz nem nyúlt. Biccentett Dennisnek, aki várakozóan figyelte, aztán látta, hogy a férfi a motortérben tesz-vesz, végül a hangját hallotta: -Most!

Elfordította az indító kulcsot és a motor halk duruzsolással életre kelt. Hálás mosollyal szállt ki a kocsiból és várta meg, hogy a férfi a kábeleket felcsavarja és elpakolja. -Nagyon köszönöm, hogy segített! – nyújtotta a kezét a férfinak. –Nem is kérdeztem, hogy került ide, de a legjobbkor jött.

-Vacsorának valót akartam venni, mert mára végeztünk a kertben.

-Ó, akkor jöjjön vissza velem! Az a legkevesebb, hogy meghívjam vacsorára. És ígérem, nem kell túlórában a kerítéssel foglalkoznia – mosolygott rá Anna őszinte megkönnyebbüléssel, aztán amikor a fickó tétovázni kezdett, játékos kis mozdulattal mellbe lökte: -Ne kéresse már magát! Minden megmentőnek jár jutalom.

-Oké, akkor kanyarodjunk vissza mind a ketten! Legalább szemmel tarthatom, hogy épségben hazaérnek – vigyorgott rá a férfi, aztán egy játékos összepacsizás után beültek az autókba és Anna vezetésével hazafelé vették az irányt. A cigaretta szünetét töltő fiatal lány kárörvendő grimasszal nézte a felvételeket, amiket az elmúlt percekben készített a telefonjával. Ha elég gyors lesz, ezért egészen biztosan jó pénzt fizet egy újság. Persze gondosan kell válogatni, mert egy autós segítségnyújtásban semmi érdekes nem lenne.

*

Manuela Ortega számára nem volt elég a búsás összeg, amit a magazin ígért a képekért, amikor az egyik képet mutatóba elküldte nekik. Mire a válasz és a többi kép iránti kérésük megérkezett, ő már megosztotta a nő férjének  egyik rajongói oldalán a képeket. Ha már nem gazdagszik meg rajtuk, legalább irigyelje őt mindenki. Innentől pedig pillanatok kérdése volt, hogy az egész világban láthatóak legyenek a fotók. Annáék még haza sem értek, amikor a világhálón már ott elemezték a nyilvánvalóan beszédes jeleneteket, amelyeken játékosan „flörtöl” a férfival. Erről mit se tudva, Dennis végül mégiscsak a medence mellett dolgozott, miután behordta a konyhába a papírzsákokat, amíg Anna a konyhában a vacsorát készítette. Néha kinézett a kertre, kicsit elmélázott a kidolgozott izmokkal tevékenykedő szőke férfin, aztán a fejét megrázva Lanára nézett, aki mellett ült a földön és lassan az egész szekrényt kipakolta.

-Szerencsénk volt, kicsim! Dennis bácsi nélkül még mindig ott ülhetnénk a pusztaságban és egy autómentőre várhatnánk.

*

Simon ezalatt egészen más jelzőkkel illette Dennis bácsit. A kurva életbe! Sejtette már abban a pillanatban, amikor kimászott a hülye kocsijából, hogy ez a szőke adonisz még zűrt okoz majd. Természetesen alig végzett, máris volt valaki, aki finoman az értésére adta, hogy érdemes lenne megnéznie egy pletykaoldalt. Először azt hitte, róla írkálnak megint valami baromságot, de a fotókat látva azonnal elkapta a harci ideg. Ez a pasas még nincs egy hete a házában és már rá meri tenni a koszos mancsát a feleségére, és ami még meglepőbb, Anna is őrá. Mi a fasz ez? Beült a kocsiba, hogy hazaszáguldjon és magyarázatot követeljen, aztán egy hirtelen ötlettel mégis a másik irányba fordult ki a parkolóból. Megállt az első bár előtt, ami ezen a korai órán is már fogadta a vendégeket, és a slusszkulcsot zsebre vágva belökte az ajtót. Odabent rajta kívül csak egy jó ötvenes fószer támasztotta a pultot, nyilvánvalóan jóval korábban érkezve, mert már az is nehezére esett, hogy a csaposra koncentrálja a tekintetét.

Kért egy vodkát és újra megnyitotta a telefonján az előbbi oldalt. A képet nézve lehúzta a pohár tartalmát, aztán intett a pultosnak, hogy kitöltheti a következőt.

*

Anna bocsánatkérően nézett a férfira, aki már kezet mosott és az asztalnál ült. -Ne haragudjon, hogy egyedül kell ennie, de én megvárnám a férjemet. Talán hamarosan itt lesz már. Próbáltam hívni, de nem vette fel, úgyhogy biztos vezet. Igen, mindjárt itthon kell legyen!

Még ő maga is érezte, hogy ez a kínos habogás és mentegetőzés csakis azt a célt szolgálja, hogy önmagát megnyugtassa. Simonnak már jóval korábban meg kellett volna érkeznie. És a mai napig soha nem mulasztotta el felhívni, ha valami közbejött és késett. Dennis kedvetlenül turkálta az ételt. Nem az ízével volt baja, hanem a körülményekkel. Azt hitte, egy kedélyes vacsorára számíthat, de az asszony olyan ideges volt, mint egy felhúzott íj és ha a tény, hogy neki egyedül kell ennie, nem vette volna el az étvágyát, az a feszültség, ami sugárzott a nőből, az az ő gyomrát is megfeküdte. Nem tudta, mi a baj, hiszen a parkolóban történt váratlan gyengédség nyilván nem oka ennek az egésznek, hiszen amióta hazaértek, egészen jó hangulatban kapott egy citromos sört odakint, munka közben. Hazaértek? – merengett el a megfogalmazáson. Az asszony meg a gyerek, ők igen, de ő? Ez nem az ő háza, nem az ő asszonya, úgyhogy jobb, ha nem képzel ebbe a kedélyes konyhai jelenetbe többet, mint ami.  A nő gyengéd mozdulata nyilván a megkönnyebbülésnek szólt, hogy nem kell a gyerekkel kiszolgáltatottan valami megoldást találnia, mert megérkezett ő, a megmentő lovag. Aki bárki más is lehetett volna. Ennyi.

Perlekedők 119-120. fejezet

Szolgálati közlemény!

Elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni azok kedvéért is, akik talán már túl hosszúnak érzik a történetet és azoknak is, akik még szívesen elidőznek hőseink mindennapjaiban, hogy hamarosan itt a vége, fuss el vége. Kíváncsi lennék - komolyan -, hogy melyik tábor az erősebb? De egyelőre még folytatódjon Anna és Simon története.

*** 

119.

Anna szorongva nézte az órát. Simon kicsit morgósan indult el az első  ülésre. Nem érte váratlanul, amikor a férje bejelentette, hogy úgy döntött, felkeres egy terapeutát, mert Claire beszélt már neki róla, hogy valami ilyesmit ajánlott a fiának. Neki ugyan már csak akkor beszélt róla a férfi, amikor kész helyzet elé állította, mondván délelőtt 10-kor programja van. És hirtelen nem is tudta, hogy reagáljon rá. Azt mégsem mondhatta, hogy „na végre, drágám, már éppen ideje volt!”, mert most úgy érezte, erre igazán nincs is szükség. Oké, néha Simonnak elgurul a gyógyszere, féltékeny vagy éppen indulatos, de hát érzékeny művészlélek, és tőlük nem szokatlan az efféle viselkedés. Ugyanakkor tudta, hogy ez hamis mentegetőzés, igenis kell, hogy valaki, egy szakember felnyissa a férje szemét, nincs miért szorongania. Fogalma sem volt róla, hogy zajlik az ilyesmi. Vajon a múltban vájkálás mennyire fogja kiborítani a férjét? Mik kerülnek szóba egy ilyen beszélgetés alkalmával, vajon Simon a kérdésekre hogyan reagál, amikor az interjúk többségétől feláll a szőr a hátán? Aggódott érte, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész, de mivel már belevágtak, hát nem volt más lehetősége, mint csendben szorítani a sikerért.

Amíg ő  a gondolataiba mélyedve latolgatta a terápia sikerét, észre sem vette, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó és a férje lép be rajta. Simon is észrevette a feleségét, ahogy a kezét tördelve ücsörög a nappali közepén. Lana nyilván aludt, mert a házban csend volt, csak a kutyák izgatott lihegése hallatszott. Lehajolt és Anna nyakába csókolt, aki ijedten rezzent össze, aztán egy megkönnyebbült mosollyal magához ölelte a fejét és nagyot sóhajtott.

-Már pont azon gondolkodtam, hogy olyan sokáig elmaradsz – motyogta halkan. Simon kibontakozott a szorításából és megkerülte a kanapét, hogy leülhessen mellé.

-Nem is volt olyan vészes. Annyit beszéltem, nem is értem, dőlt belőlem a szó, mint a vízfolyás. Pedig amikor odaértem, meg voltam győződve róla, hogy egy szót sem fogok tudni kinyögni. Vagy ő nem lesz képes kihúzni belőlem semmit. Tulajdonképpen az egész nem is volt más, csak egy jó hangulatú beszélgetés. Jövő héten folytatjuk, bár elképzelni sem tudom, hogy még egyszer ennyi mindent képes legyek dumálni. Furcsa, de jó érzés volt, amikor eljöttem a manustól.

-Tudom, hogy nem akarsz most itthon is erről beszélni, nekem ennyi elég is,ha neked nem volt kellemetlen. Attól féltem, kicsit bezárkózol, ha kérdezgetni kezdenek.

-Ez volt benne a fura, hogy alig kérdezett, mégis valahogy folyamatosan rávett, hogy mondjam a magamét. Pedig az első percekben meg voltam győződve róla, hogy ez az egész csak egy nagy sarlatánság, de talán mégsem. De azért most jó itt lenni veled és hozzád bújni. Erről jut eszembe, Lana mit csinál? Lassan ebédelnie kéne.

-Lana már evett. Éppen az előbb tettem le. Egész délelőtt kint voltunk a levegőn és most volt olyan aranyos, hogy minden hiszti nélkül lecsukta a szemeit. Így legalább nyugodtan tudtam azon törni a fejem, hogy vajon mikor végzel.

-Nos, ha őnagysága már evett és béke van, csend és nyugalom, akkor talán mi is kihasználhatnánk az időt, hogy kicsit pihenjünk. Nekem a sok duma után kifejezetten jól esne, de rád is rád fér a pihenés.

-Én arra gondoltam, kipróbálhatnánk végre a masszázskádat. Amíg Vancouverben voltunk, elkészültek a beépítésével, de még fel sem avattuk. A végén kiderül, hogy csak felesleges pénzkidobás volt – biggyesztett Anna, de a szeme csillogása elárulta, hogy a szíve mélyén egyetlen pillanatig sem tartja pénzpocsékolásnak a formatervezett kis medencét.

-Gondolatolvasó vagy, akárcsak dr.Lawrence, lehet, nem is hozzá kéne járnom, hanem veled kéne kibeszélnem a problémáimat.

-Vannak problémái Mr.Carmichel?

-Boszorkány, pont ez a technikája a jó dokinak is, de most azt kell mondjam, mégiscsak van egy problémám, egy igen jelentős, mondhatni ágaskodó problémám. Úgyhogy nyisd meg légy szíves a vizet, én addig gondoskodom hűsítő italokról és valami hangulatvilágításról. Fürgén, kisasszony, nehogy a gyermekünk belekavarjon a probléma megoldásába. Túl nem élném.

*

Simon a második alkalommal talán nem a legjobb hangulatban érkezett, talán dr. Lawrence kisugárzása volt más, de valahogy zárkózottabb volt, nehezebben nyílt meg. Már a reggel furcsán indult, mart Anna kacarászva mesélte neki, hogy álmában is mesélt. Sok mindent nem tudott ugyan kihámozni a hablatyolásából, de az tisztán kivehető volt, hogy a monológjában újraélt valami régi történetet, amikor első ízben szembesült vele, hogy az élete egy csapásra megváltozott, hogy a képével tapétázták ki a fél világot. Nyilván a tudatalattija már az ülésre készült. De talán csak az volt a baj, ahogy a fickó felvázolta a további feladataikat.

-Két kérdésre keressük a választ: - mondta Lawrence komolyan, az ujjbegyeire koncentrálva, ahogy mind a tízet akkurátusan összeillesztette. -1, van, aki nehezen viseli a sikert, ugyanakkor hatalmas exhibicionizmus is munkál benne, ez a kettősség is lehet frusztráló… és 2, Anna birtoklása, később ez kiterjedhet egy lánygyerekre is, úgyhogy már csak ezért is érdemes a dolog mélyére ásni.

Már a kérdések felvetése is görcsbe rántotta a gyomrát. Az első pontosan rárímelt az éjszakai álmára, a második pedig lényegében a feleségével való ismeretségük első pillanataitól nyomasztotta. Nagyot sóhajtott, ahogy próbálta megfogalmazni a gondolatait, de ez messze nem azzal a könnyedséggel sikerült, mint a múlt heti visszaemlékezések.

-Azt hiszem, arra nem én fogom megadni a választ, hogy mi a fenéért akarok állandóan kiállni a közönség elé és produkálni magam, annak ellenére, hogy közben legszívesebben elbujdosnék. Nyilván magyarázhatnám azzal a más tudatállapottal, amibe zenélés vagy forgatás közben kerülök. Olyankor csak a pillanat van, még egy párbeszéd közben sem szakadok ki a magam kis világából, és szerencsére nem látom magam kívülről, mert akkor biztos, hogy begörcsölnék. Ez segít át azokon a jeleneteken is, amikor le kell vennem magamról a ruhát, annak ellenére, hogy nem vagyok kibékülve a testemmel. Ez hülyeség, így nem is igaz. Nincs nekem semmi bajom a testemmel, csak angol vagyok és ebben a kérdésben nyilván egy kicsit merevebb az átlagnál. De a feleségem a megmondhatója, hogy egyáltalán nem vagyok prüd, és …,  jaj, bocsánat, ez aligha tartozik a tárgyhoz.

-De, azt hiszem, ez is szorosan hozzá tartozik az egyéniségéhez. A származásunk és a neveltetésünk elnyomhatatlanul előtör belőlünk, és ebben nincs semmi rossz. Maga egy nagyon kreatív ember, sokféle önkifejezési móddal, gondoljon a zenére, a filmezésre, a rajzolásra, az írásaira, és akiben ilyen élénk a vágy, hogy megmutassa a világnak a gondolatait, az érzéseit, az nyilván nem egy alapvetően zárkózott ember. Csak azt gondolja, de miért gondolná helyesen? Nem jelenteném ki, hogy egy exhibicionista alkat, mert ennél azért nyilván visszafogottabb, de zárkózottnak semmiképpen nem gondolnám. Első lépésként a lényének ezt az oldalát kell elfogadnia. Amit nagyjából ki is pipálhatunk azzal, hogy újra és újra kamera elé áll. De akkor még itt van a második kérdés, amit meg kell vizsgálnunk. Azt mondta, időnként talán túlzottan féltékeny…

-Hát, igen…, előfordul, hogy rosszul reagálok egy váratlan helyzetre, hajlamos vagyok félreérteni jeleket, miközben tudom, hogy ez hülyeség, mert abszolút bízom a feleségemben. És ez valóban okoz  problémát nekem is, talán neki is. De én talán rosszabbul élem meg, mert dühöngök, és közben tudom, hogy feleslegesen és ezért magamra is dühös vagyok.

-Erre könnyű lenni ráfogni, hogy maga társfüggő, és kereshetném is azonnal az okokat a kamaszkorában, amiről a múlt alkalommal beszéltünk. Sokat volt egyedül, sokszor kellett önálló döntéseket hoznia egy olyan korban, amikor még reálisabb lett volna a maga feletti irányítás. Ennél fogva ma is maga akar irányítani, és vannak dolgok, amiket nem tud, ez pedig elbizonytalanítja. Ennek a fajta szorongásnak a jellemzője a másikhoz való tapadás, a magánytól való félelem, amikor képtelen összeszedni az erejét, hogy egy kicsit eltávolodjon a párjától, s ezzel őt is több levegőhöz juttassa és persze önmagát is.

-De mi van, ha nekem nem igényem az a bizonyos több levegő? – szúrta közbe Simon.

-Mindenkinek szüksége van erre a több levegőre, különben a kapcsolat fojtogatóvá válik. Persze nem a szerelem első szakaszában, hanem később, amikor a rózsaszín köd felszáll. Ha érzékeltetni akarom a maguk helyzetével, ha a felesége teljes egészében alárendelné magát a maga házasságról alkotott képének és otthon maradna a gyerekkel, vagy gyerekekkel, egy idő után elvesztené a külvilághoz fűződő csatornáit, teljesen magára lenne szorulva, mondjuk ki, függne magától. Őt nem ismerem személyesen, de ha egy érett, aktív személyiség, akkor ez őt nem elégítené ki. Vagy frusztrálná a kialakuló helyzet, vagy kiutat keresne belőle, ami nyilván konfrontációhoz vezetne Önnel. És ugyanoda lyukadunk ki, maga elbizonytalanodna, tévesen a felesége érzelmeivel kapcsolatban, pedig ő szeretné magát, csak éppen vágyna egy kis saját élettérre is.

-Miért van olyan érzésem, mintha mégiscsak ismernék egymást Annával? – dünnyögte halkan Simon az orra alatt.

-Csak én is nős vagyok. Példálózhattam volna a saját házasságommal is, de akkor nem biztos, hogy felismeri a sajátjával összecsengő párhuzamokat.

-Oké, és ha elismerem, hogy … esetleg… én ilyen … hogy is mondta, társfüggő vagyok, akkor mi a megoldás? Szeretem Annát és biztonságban akarom tudni, önző módon leginkább a közelemben.  Igen, azt hiszem, ennyit be kell ismerjek, ez még a saját számomra is nyilvánvaló.

-Nos, a megoldáshoz az kell, hogy beszéljenek róla. És hogy maga meg is hallja, fel is tudja dolgozni, amit a felesége mond. Biztos vagyok benne, hogy a felesége nem minősíti magát, amikor a saját vágyairól beszél. Amikor elmondja, hogy ő mit szeretne, mondjuk, mit vár a házasságuktól, az egyfajta én-üzenet, az róla szól, nem magáról, nem ítélkezik, nem hibáztat, csak elmondja őszintén, mik a vágyai. És ha ezt megteszi, képes megtenni, akkor az egy nagyon jó és a maga problémájára is segítséget nyújtó dolog. A bennünk felbukkanó érzelmek elfojtása, netán tagadása ugyanis komoly bajok forrása lehet. Ilyenkor veszik észre, hogy egyre ingerlékenyebbek, gyakrabban veszekszenek. Ennek következtében egyre több lesz a kommunikációjukban a tabu téma, hiszen amit magunkba fojtunk, arról mástól sem szívesen hallunk. És amikor a másik azt kéri, legyünk hozzá őszinték, akkor kényelmetlenül érezzük magunkat, hiszen önmagunkhoz sem vagyunk azok. Ennek a megoldása pedig ezeknek az én-üzeneteknek a küldözgetése. Persze, ez sokkal nehezebb, mint így első hallásra gondolná az ember, hiszen éppen az a bajunk, hogy tagadásban vagyunk, ezért méricskéljük a mondandónkat, hogy mit mondjunk el és mit rejtsünk el. Szóval, ezek az én-üzenetek akkor segítenek, ha ezáltal a másik jobban megismerheti a mi pillanatnyi állapotunkat, ezáltal pedig meg tudja fogalmazni az arra adható válaszát; mert egy merev ellenállással nem lehet mit kezdeni, annak csak bezárkózás a következménye. … Látom, hogy kicsit értetlenül hallgat, úgyhogy próbálom egy példával megvilágítani. Teszem azt, mond a feleségének valami bántót, esetleg még a hangját is felemeli közben, mire általában az a reakció szokott születni, hogy miből gondolod, hogy velem szemben ezt a hangot megengedheted magadnak? Ez általában további szóváltást eszkalál. Ha azonban csak annyit mond, hogy „ilyenkor megalázottnak és tehetetlennek érzem magam”, az elmondja önnek, hogy nem jó úton jár egy békés megegyezéshez. Ebben a válaszban benne van az útmutatás a megoldás felé, csak meg kell hallania. Ilyenkor ugyanis szembesül azzal, hogy a saját érzelmei a másik félben milyen érzelmeket szülnek, és ez néha mellbeverő lehet.

-Kísérteties – motyogta Simon. –Néha úgy érzem, mintha szem- és fültanuja lett volna néhány korábbi szóváltásunknak.

-Higgye el nekem, ezek a dolgok nagyon hasonlóan zajlanak minden ajtó mögött. De visszatérve ahhoz, hogy Ön hajlamos időnként a túlzott ragaszkodásra, mit szokott ilyenkor mondani a felesége?

-Hát, nemrégiben adott egy interjút, amiben úgy állította be, hogy ő feladta önmagát ebben a kapcsolatban.

-És ez sértette Önt?

-Igen, azt hiszem, nagyon bántott.

-És miért?

-Mert tudta, amikor feleségül kértem, hogy én ilyen ragaszkodó típus vagyok. Most ráadásul van egy gyerekünk, aki amúgy is minden idejét lefoglalja, aztán persze szeretnénk még további gyerekeket, tehát igazán lenne dolga otthon, nem kellene azon járjon az agya, hogy visszatérjen az énekléshez meg hasonlók.

-Ezt érdemes lett volna most magnóra vennem, hogy visszajátszhassam magának.

-Annyira gáz volt? – nézett rá egy kétségbeesett grimasszal Simon.

-Igen, azt hiszem fogalmazhatunk így is – mosolyodott el dr.Lawrence. –Simon! Maga csak a saját vágyairól beszél, a saját elvárásairól és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a felesége mit szeretne. Ez nem egy társkapcsolat, hanem egy társfüggőség. És ha így folytatja, akkor a felesége vagy elhagyja, vagy hozzáidomul az elvárásaihoz egy csomó elfojtással a lelke mélyén, és magának lesz egy frusztrált felesége, ami …, szóval, nem a legjobb kilátás a jövőjüket nézve.

-Akkor, ahogy maga mondta az elején, el kell távolodnunk egymástól? Ez a megoldás? De mi van, ha ez az eltávolodás végül ahhoz vezet, hogy érzelmileg is távol kerülünk egymástól?

-Miért is? Nézze, én nem arról beszélek, hogy szeresse kevésbé a feleségét! Én azt mondom, hogy tanulja meg szeretni azokat a dolgokat is, amik a feleségének szereznek örömet. Ő nem a maga bosszantására vágyik más elfoglaltságok után is, hanem a saját örömére, ami végső soron a maga öröme is lehet. És ezzel a gondolattal fejezzük is be mára! Most menjen haza és próbálja meg az eddigiek szerint figyelni a beszélgetéseiket. Küldözgesse az én-üzeneteit, de ne felejtse el meghallani a feleségéét sem. Egy hét múlva találkozunk. Addigra biztosan adódik néhány olyan szituáció, amiben fel tudja használni mindazt, amiről ma beszélgettünk. Viszontlátásra! – nyújtott kezet Simonnak, aki bólogatva és az előttük álló estére gondolva kifelé indult.

120.

Anna letette maga mellé Lanát, aki egy plüsskutyával játszott a nyugágy mellett, miközben ő odatérdelt Simon mellé. A férfi aludt a napernyő árnyékában a nyugágyon, csak a rövidnadrágos lábai lógtak ki a napra. A hasán még kilátszott a sort alól a nemrégi vakbélműtét nyoma. Mellén a legújabb könyvszerzeménye feküdt, amely vagy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, vagy csak a tegnap esti elhajlás viselte meg kissé, amikor Tommal és Marcussal ültek be valahová. A két srác ugyan csak villámlátogatást tett LA-ben, de nem hagyták ki, hogy meg ne látogassák őket és el ne csalják a barátjukat egy sörre, amiből nyilván jóval több lett. Ujjai szinte bizseregtek a vágytól, hogy megsimogathassa, de nem akarta felébreszteni. Tegnapelőtt is  késő este jött haza a stúdióból, ráfér a pihenés – nézte szeretettel  a kedves arcot. Olyan ritkán látta ilyennek, szinte kisfiúsnak, a hatalmas szempillákkal árnyékolva a szemeit, amikben máskor szinte el tudott veszni. Lanára akart nézni, mert feltűnően csendben volt mellette, de a kislány eltűnt és ahogy megfordult, már sikoltani sem maradt ideje, a pici pont akkor hajolt a medence fölé, hogy egy vízen úszó falevelet pecázzon ki, és a következő pillanatban már fejjel lefelé tűnt el a vízben. Szinte ugyanabban a pillanatban csobbant a víz Ben körül, ahogy lendületből a kislány után vetette magát, és persze addigra már Anna is remegve, zakatoló szívvel szorította magához a vízben a gyereket. Jézus! Ez a pillanat éveket vett el az életéből.

Simon hunyorogva nyitotta ki a szemét a csobbanásokra. először nem is tudta, hogy álmodta vagy tényleg hallotta, aztán a rettenet ült ki az arcára, ahogy meglátta Annát és a lányát felöltözve a medence vízében. Ben aggodalmas pofával úszott mellettük. Felpattant és a gyerekért nyújtotta a kezét, aztán Lanát szorosan magához ölelve Annát rántotta ki. A felesége kezébe nyomta a gyereket, aki még csak nem is visított, csak pislogott a hatalmas szürke szemeivel: -Menjetek be gyorsan, nehogy megfázzatok! – mondta, aztán lehajolt, hogy Bent segítse ki a medencéből. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a műtét miatt még kímélnie kellene magát.

-Kösz haver, remek kutya vagy! – borzolta össze a vizes kobakot, aztán mindenféle morgolódás nélkül tűrte, hogy a kutya néhány liter vizet rázzon rá a bundájából. Maci tisztes távolból figyelte őket. Végül a férfi sietősen megfordult és a lányok után indult.

-Mi a franc történt? – csattant fel még a kinti sokktól felhúzva, ahogy a fürdőszobába lépett, ahol Anna és Lana már a zuhany alatt álltak. Lerángatta magáról a vizes rövidnadrágot, aztán ő is beállt melléjük. Az előbbi heves kirohanását félretéve bohóckodva rávigyorgott a lányára, aztán megölelte mindkettőjüket. A kislány közéjük szorulva tiltakozott a szoros közelség ellen, de Simon érezte, hogy a felesége tagjaiból még mindig nem állt ki a sokk okozta remegés. Gyengéden végigsimított a hátán és jóval halkabban újra megkérdezte: -Mi történt?

-Csak egy pillanatra nem figyeltem. Ott térdeltem melletted és ő ott ült a nyugágy mellett a kutyusával. Aztán amikor rá akartam mosolyogni, már nem volt ott és nem is tudom, hogy tudott olyan csendben és gyorsan a medencéhez mászni. Egész héten ezzel vitt a sírba, hogy a vízbe akart menni. Állandóan a medencére mutogatott, hogy Víz, Víz, de eszembe se jutott, hogy egyedül nekiindul.

-Hívok valakit, és csináltatunk egy kerítést a medence köré, mert ez így életveszélyes – simogatta tovább a férje, miközben a kicsi arcára is nyomott egy puszit. –Te, te kis úszóbajnok! Még jó, hogy nem esett pánikba, mert akkor nyelt volna egy csomó vizet.

-Hát, én helyette is sokkot kaptam – vacogott Anna foga, nyilván nem a hideg miatt, hanem a késleltetett idegi reakcióként.

-Azt látom – szorította meg Simon, aztán a gyereket átvéve kilépett a zuhanyból. –Össze ne ess, amíg ráadok valamit! – mondta és kihátrált a fürdőszobából. Néhány rövid perc múlva már vissza is tért.

-Ráadtam a pizsamáját egyelőre és beraktam az ágyába. Most téged is életre kell csiholni, mert úgy nézel ki, mint aki azonnal elájul – zárta el Anna feje fölött a csapot. Beletekerte egy fürdőlepedőbe, aztán felkapta és az ágyra ültette. Egy másik törülközővel a lány haját dörzsölte, aztán, amikor már nem csöpögött belőle a víz, egy pillanatra ott hagyta. Egy pohár arany színű folyadékkal tért vissza.

-Idd ezt meg, talán segíteni fog! - Anna remegő kezekkel emelte a szájához a poharat és amikor a fogain koccant a kristály, Simon megfogta a csuklóját. –Egy hajtásra, gyorsan!

Amikor a pohár kiürült, ledöntötte a lányt a párnákra, aztán magához ölelve csak nézte. Gondolatban vállon veregette magát, mert hirtelenjében azzal kezdte volna, hogy rátoljon minden felelősséget és számonkérje a figyelmetlenségét, de még időben megjött a józan esze és visszafogta magát. Már egy ideje beszéltek róla, hogy valamit kellene kezdeni a medencével, nehogy Lana belepottyanjon, de egyikük sem számított rá, hogy a túlzott aggódásnak vélt gondolat ilyen hamar testet ölt.

-Bocs, hogy olyan hangosan kezdtem az előbb! – szólalt meg halkan, mire Anna csodálkozva nézett rá.

-Hangosan? Azt hiszem, azt meg sem hallottam. Még mindig ráz az ideg, mi történhetett volna..., csak egy pillanatra nem néztem rá..., csak egy pillanatra...

-Mit néztél? – simogatta meg a férje az arcát.

-Téged – suttogta a felesége. –Ahogy aludtál, olyan voltál, mint egy kisfiú. És éppen ezt akartam megmondani Lanának, amikor ránéztem, de csak a hűlt helyét találtam. Azt hiszem, meg is vannak az első ősz hajszálaim. Mi lett volna, ha én is elszundikálok, vagy ..

-Csss.... – tette Simon az ujját Anna szájára. –Nincs mi lett volna, ha...,  szerencsénk volt és most egy percet sem várunk tovább, hívunk valakit és gondoskodunk róla, hogy ez az úszóbajnok ne juthasson a medence közelébe, ha nem figyel rá valamelyikünk. Amúgy észrevetted, hogy mennyire nem fél a víztől? Megkockáztatom, bele se fulladt volna, persze azért jó, hogy azonnal kiszedted, csak nem tudom, valahogy van egy olyan érzésem, hogy neki a víz lesz a kedvenc közege.

-Hát, nem tudom, én pont azt határoztam el, hogy legszívesebben örökre betemettetném azt a nyomorult kacsaúsztatót.

-Hé, nyugi..., nem temettetjük be a medencét. Nem lesz baj! És különben sem lehet egy leendő olimpiai bajnok szárnypróbálgatásait már az első alkalommal letörni, nem igaz?

-Ne vicceld el! Még olyan kicsi és semmi veszélyérzet nincs benne..., nem úszóbajnok, csak egy nagyon szerencsés gyerek, aki – hogy azt ne mondjam – megúszta ezt a kis kalandot.

-Hát, pedig én elhatároztam, hogy úszni tanítom. Minél kisebb, annál jobb, annál ösztönösebb lesz a mozgása, a levegővétele..., és ha bajnok nem is lesz, akkor legalább nem kell frászt kapnunk, valahányszor kimegy az udvarra.

-Ben beugrott utána... – motyogta Anna, és a férfi elmosolyodott.

-Meg is dicsértem, amikor segítettem neki kimászni a medencéből. Még soha nem láttam, hogy valamelyikük beleugrott volna. Sőt, még azt sem láttam, hogy olyankor, amikor mi úsztunk benne, bele akartak volna jönni, úgyhogy ez abszolút tudatos cselekvés volt Bentől. Nem játszani akart, hanem menteni. Azt mindig tudtam, hogy a kutyák is szeretik Lanát, de hogy ennyire figyelnek rá, azt nem is sejtettem. Ez azért elég megnyugtató.

-Hogy a fenébe tudsz ennyire nyugodt lenni? – nyúlt a férje kezéért Anna. –Nézd csak, az én szívverésem szerintem még most sem állt vissza a normálisra – tette Simon kezét a mellére, a szíve fölé. A férfi lustán elmosolyodott és gyengéden dédelgetni kezdte a puha halmot.

-Nem lehet Mrs. Carmichel, hogy már régen nem a sokk, hanem a közelségem hat Önre ilyen felvillanyozóan?

-Úgy gondolja, dr.Carmichel? Talán kéne tennünk egy próbát, hogy ez a ritmuszavar tovább fokozható-e? – vigyorodott el a lány, mire a jó doktor lerúgta magáról a boxerét és nekikezdett a kísérletnek. Az eredménnyel végül mind a ketten elégedettek voltak.

*

Másnap korán reggel a csengőszóra a kutyák hangos csaholással ugráltak a kapu előtt, mint mindig, ha ismeretlen autóval érkezett valaki. Simon a monitoron figyelve, elolvasta a furgon oldalán álló feliratot: Helmsworth kertépítés A-Z... Aha, a fickó jött felmérni a medence körüli kerítés munkálatait. Tegnap késő délután még épp csak sikerült elcsípnie telefonon és mivel elmesélte, milyen veszélyhelyzethez vezetett a kerítés hiánya, a férfi megígérte, hogy ma eljön és megbeszélhetik az elképzeléseiket. A bögréjével a kezében kiment a parkolóba és kicsit mogorván nézte, ahogy a vállas, jóképű szőke óriás előkászálódik a kocsiból. Hamarabb nézte volna szörfoktatónak, mint lakatosnak vagy ácsnak. A telefonban egyébként sem volt olyan fiatalos a hangja.

-Dennis Helmsworth – nyújtott kezet a fickó, és az erőteljes kézszorítástól Simon ujjai elzsibbadtak.

-Simon – morogta az orra alatt, aztán a bögréjét felé biccentve megkérdezte: -Egy kávét esetleg?

-Szívesen elfogadom, mert ébredéskor ittam ugyan egyet, de mivel gyenge kávét iszom, lényegében egész nap ezzel tartom magam formában.

-Akkor megmutatom a medencét és közben kerítek egy bögrével – motyogta Simon és grimaszolva nézte, ahogy a férfi combján megfeszül a farmer, ahogy a kocsi rakteréből mindenféle mérőszerszámokat húz elő. Egy dolog, hogy Lana biztonsága mindenek előtt, de ki van zárva, hogy Anna itthon legyen, amíg ez a germán isten itt téblábol – döntötte el magában, aztán majdnem leöntötte magát, amikor látta, hogy az asszony már kint üldögél Lanával a teraszon, a medence mellett. Hogy a fenébe keveredtek ki ilyen gyorsan, hiszen az előbb még a gyerekszobában öltöztette a kicsit? – morgolódott magában. Hogy ennek a Dennisnek felcsillant a szeme, amikor a nőt meglátta, semmit nem javított a hangulatán, sőt...

-Jó reggelt! Dennis Helmsworth – biccentett oda a férfi és Anna elpirult a nyíltan érdeklődő tekintettől.

-Anna ..., és ő Lana, akit el kellene zárni a medencétől a következő veszélyes mutatványa előtt – nyújtott kezet mosolyogva. –Kér egy kávét? – emelte meg a kancsót és nem tudta nem észrevenni, hogy a fickó háta mögött Simon őt parodizálva, grimaszolva utánozza némán: Kér egy kávét?  Szikrázó szemekkel nézett a férjére, aki már a pasast terelgette volna a medence irányába. Vagy bele, ha már…

-Már ígértem Mr. Helmsworthnek egy kávét, csak előtte leméri a helyet, aztán úgyis meg kell beszéljük, milyennek képzeljük el a kerítést – vetette közbe hangosan Simon, mire a férfi egy balkanyarral a medence felé vette az irányt, aztán tisztes távolságban megállt és hunyorogva körülnézett.

-Hát, valami olyat kellene kitalálni, ami nem rontja az összhatást, mert ez így igazán mutatós. Mire gondoltak? Fára, kőre, kovácsolt vasra?

-Talán kőre – mondta Anna, és ezzel egy időben Simon is megszólalt: -Talán kovácsolt vasra.

-Akkor találjunk ki valamit, ami ennek a kettőnek a kombinációja – mosolyodott el a férfi a mesteremberek türelmével és udvariasságával, hiszen a kuncsaft kérése parancs; főleg, ha ilyen jól fizető megbízóról van szó; és ha ők ketten még nem jutottak közös nevezőre, akkor ő nem fog dönteni helyettük. Aztán fogta a mérőszalagot és Simon segítségét kérve akkurátusan lemérte a medencétől való távolságot és kijelölte a jövőbeli kerítés pontos helyét.

Perlekedők 117-118. fejezet

117.

Három hete forgattak már és mostanra a stáb legjobb szórakozása lett a csetepatéikat nyomon követni. És mostanra jutottak el oda, hogy ezek a kisebb-nagyobb csatározások nem maradtak a forgatási helyszínen, hanem magukkal vitték a szállodába is, sőt időnként a Lanával töltött órákra is. Donald, aki idáig legfeljebb a szemeit forgatta, úgy döntött, itt az idő, hogy valaki a családból beavatkozzon, mielőtt a fiatalok egy sikeres filmet és egy sikertelen házasságot tudhatnak maguk mögött. Előkotorta hát a telefonját és amíg fél szemmel védencét figyelte, beütötte a szülők számát. Amikor a vonal túlsó végén bejelentkeztek, nem is nagyon vette hosszú lére, csak annyit mondott:

-Claire, azt hiszem Vancouverbe kéne jönnie – és Simon anyja tudta, hogy ez azt jelenti, perceken belül kap egy repülőjegyet a legkorábbi kanadai járatra.

*

-Meglepetés! – mosolygott Claire Lanával a karjában, amikor a lakókocsi ajtaja kinyílt. Anna örömmel nyúlt a kislány után és közben egy puszit nyomott az anyósa arcára.

-Ki a franc az? Nem igaz, hogy már vége a szünetnek! – hangzott az ingerült kérdés a kocsi belsejéből, mire Anna egy beszédes grimaszt vágott, aztán az anyósára kacsintva válaszolt: -A lányod.

-Riley! Ha nem lettem volna a múltkor elég világos, Lanát nem hozhatja ide ki, legfeljebb, ha baj van. Úgyhogy most a maga érdekében remélem, hogy valami gond van, különben … oh, szia anya! – akadt el a szózat közepén a férfi, ahogy az édesanyját meglátta. –Micsoda meglepetés! Nem mintha nem örülnék neked, de az unokádnak semmi keresnivalója idekint. Nem mondta a bébicsősz?

-Drága fiam! Ismerhetnél már annyira, ha nekem valaki azt mondja nem, akkor csakazértis…, ezt az egyet azt hiszem, beléd is sikeresen átörökítettem. Amúgy nem szándékoztam itt megöregedni, csak beköszöntünk. Azt mondják, egy fantasztikus állatkert van a városban. Ha nem lennénk a szállodában, mire visszaértek, akkor biztosan ott leszünk még. Na, szervusztok, mi megyünk is – nyújtotta kezét a kislányért, aki meglepő engedelmességgel kapaszkodott vissza a nyakába. Simon fején át is futott a gondolat, hogy Lana biztosan neheztel rá, amiért tegnap a kezére csapott. De még mindig jobb, ha a kisasszony haragszik, mintha valami végzetes baleset érné, mert nem tanították meg neki idejekorán, hogy a konnektor nem játék.

Egy héttel ezelőtt Lana úgy döntött, megpróbálkozik az önálló járással és ebben olyan sikeresnek mutatkozott, hogy azóta bejárta már az egész lakosztályt és ki is próbált benne mindent, amit nem kellett volna. Hiába na, a szállodák elsősorban nem a tizennégy hónaposok igényei szerint vannak berendezve. Eleinte büszkék voltak rá és kacarászva figyelték a próbálkozásait, aztán ahogy egyre magabiztosabb lett, ők úgy vesztették el a humorérzéküket. Anna volt a türelmesebb, képes volt tizedszer is elmondani valamivel kapcsolatban, hogy Nem szabad!, Simon a harmadik alkalomnál úgy döntött, az a sokat emlegetett türelme már cafatokban lóg a pici lányának köszönhetően, és megpróbált egyértelműbb lenni. Lana persze azonnal megsértődött és az anyjánál keresett menedéket, aki elkövette azt a hibát, hogy vigasztalni kezdte, és innentől a kislány az apjával dacos lett és engedetlen. A legfájóbb az volt, amikor az esti mesénél Lana legörbülő szájjal mondott Nem-et az apjának, amikor puszit akart adni neki. Simon nem volt hálás a feleségének a változásért és ez állandó vitákat szült köztük. Aztán ahogy az lenni szokott, ezek a viták túlnőttek a gyereknevelés kérdésén és a forgatáson is ott kezdték egymást oltogatni, ahol erre csak módjuk volt.

Anna tünődve nézett az anyósa után. Túlságosan jókor érkezett, az időzítése nem is lehetett volna remekebb, aztán meglátta Donald vigyorát, ahogy bepakolta őket a kocsiba és a bizonyosság gyökeret vert benne. Nem ez volt az első alkalom, amikor egy harci helyzet közepén megérkezett a Mama és beszélt hirtelenszájú kisfiával, aki onnantól érezhetően visszavett a hisztis énjéből. Ezek szerint Donald mindenre odafigyelő keze volt ezekben a váratlan anyai látogatásokban. Nem mintha megorrolt volna érte, mert az anyósa látogatása után Simon sokkal könnyebben talált vissza a régi énjéhez. Ettől függetlenül úgy érezte, a hihetetlen hangulatingadozásairól beszélniük kell, és szükség esetén egy szakember segítségét kérni, mert érezte, hogy ő maga is egyre kevésbé képes tolerálni a férje kirohanásait.

-Estére van valami program? – szólalt meg mögötte a férje.

-Nem, semmi különös. És most, hogy a mamád itt van, nyilván egy közös vacsora a legtöbb, amit tervezhetünk – mondta látszólag nyugodtan, aztán hagyta, hogy a férje feledve  a korábbi szóváltásukat, gyengéden masszírozni kezdje a vállait.

-Ettél valamit, amióta visszajöttünk? Mert lassan vége a szünetnek és nem akarom, hogy étlen-szomjan csináld végig a délutánt – gyúrta ki az asszony vállából a merevséget, és Anna végül ráhajtotta a fejét a vállán nyugvó kézre.

-Még nem ettem, de te sem. Menjünk a büfébe, hátha maradt még valami a sáskahad után, meg egy kis friss levegő is jót fog tenni.

-Igazad van! – lépett az ajtóhoz a férfi és kilépve a kezét nyújtotta Annának, hogy biztonságosan leléphessen a kissé mocorgó lépcsőn. A lovagias gesztus a korábbi morgolódás után váratlan volt és Anna elképedve konstatálta, hogy a férfi, az esti fejmosás várakozásában máris rajta van az úton az igazi énjéhez vezető göröngyök között. Claire egy varázslónő – döntötte el magában, és Simonba karolva az anyósa iránti szeretetét a férjére sugározva rámosolygott. –Köszönöm!

Aztán a stábtagok csodálkozására a férfi megcsókolta, nem törődve azzal, hogy ezek után a fodrásznak és a sminkesnek is lesz dolga bőven.

*

-Fiam! Azt mesélték a verebek, hogy tőletek hangos a forgatás – szólalt meg Claire, miközben látszólag egy magazint lapozgatott, aminek a címlapján a fia és a menye szerepeltek egy képen. Ott mellesleg éppen csókolóztak a forgatáson. Az asszony jól időzített, Anna a kislánnyal és a bébiszitterrel elment sétálni.

-Ezt a verebet véletlenül nem Donaldnak hívják? – kacsintott rá a fia. –Már régóta tudom, hogy neked kémkedik. Remélem, honorálod a fáradozásait?

-Oké, csak viccelj! Egyébként Donald nem kémkedik, csak kedvel titeket, és csak jót akar. És még mindig jobb, ha ő szól nekem, mintha Anna panaszkodna, nem? Tudod, most nem mint az anyád, hanem mint nő mondom neked, egy idő után ő is meg fogja unni az állandó hangulatingadozásaid.

-És ha én unom meg, hogy sugdolóztok a hátam mögött? – húzta fel a szemöldökét a fia, de ez nem az a vidám grimasz volt, hanem kifejezetten bosszús.

-Ezt a dacos kamaszos éned mondta, úgyhogy meg sem hallom – biggyesztett az anyja és lecsapta a magazint. –Néha tényleg nem tudom, hogy az a baj, hogy kölyökként visszafogtad magad és most pótolod az akkor elfojtott vagdalkozást, vagy van valami, amit önmagadnak sem vallasz be?

Robert úgy fújtatott, mint aki már nagyon unja ezt a beszélgetést.

-Beszéljek inkább Annával? – kérdezte az anyja.

-Csak azt ne! Nincs semmi baj! Kettőnk között tényleg semmi! És hogy kamaszként mit fojtottam el és mit nem, azt most már késő lenne elemezgetni, nem gondolod?

-Nem hiszem, szívem. Sosem késő! Egy jó szakember biztosan kiszedné belőled, ami tudat alatt nyomaszt. És akkor tehetnél a dolog érdekében, de így csak egyre rosszabb lesz. Neked talán fel sem tűnik, de ezek a hisztik egyre sűrűbbek és egyre erőteljesebbek lesznek. Tudom, hogy nagy a nyomás rajtad, de kicsim, családod van. Miattuk is utána kéne járnod ennek a dolognak.

-A családom..., imádom őket és ezzel tisztában is vannak.

-Na igen, imádod őket, az újság is megírta – emelte fel a lesipuskás fotót, amit az előbb nézegetett. -De akkor mi az az ajtócsapkodás a forgatáson, hm?

-Munka közben az ember más lelki állapotban van, olyankor egészen másként reagálunk, ez normális.

-Jézusom, te még ma is éppen úgy megmagyarázol mindent, mint annak idején – emelte égnek a szemeit Claire. –Akkor gondolj arra, miért orrolt meg rád a saját lányod? Türelmetlen voltál és hangos, sőt a kezére is ütöttél...

-Veszélyes dolgot művelt – vágott közbe Robert. –Még mindig jobb, hogy én csaptam a kezére, mintha az áram csapja meg.

-Szép szóval is el lehet érni, hogy egy gyerek szót fogadjon – tromfolt az anyja.

-Oké, ezen már nem tudok változtatni, akkor talán idegesebb voltam, mint máskor. Így alakult. Majd legközelebb századszor is szépen kérem a kisasszonyt, fogadjon szót. Egyébként szerintem én is kaptam a seggemre annak idején – motyogta a végén halkan, de az anyja hallása még mindig remek volt.

-Hát, azt hiszem, nem eleget – kacsintott a fiára.

Simon rávigyorgott, aztán hirtelen elkomolyodva elfordult. Nem nézett az anyjára, csak bámult kifelé az ablakon, a szálloda melletti park irányába, aztán halkan beszélni kezdett. -Szerinted valami baj van velem? Valami olyasmi, ami miatt egy pszichomókushoz kéne fordulnom?

Claire szorosan mögé állt és átölelte. Az ő pici fia! Felnőtt férfi, családdal, felelősséggel és egy csomó bizonytalansággal. -Szerintem nincs semmi baj, de egy szakember megnyugtathatna, hogy tényleg nincs. Anna tényleg szeret téged és mindenben melletted áll. Egy ilyen asszonnyal vállvetve le tudnátok győzni, ha mégis lenne valami a háttérben. Szerintem egy próbát megér, magadért, értük...

118.

-Dr. Lawrence várja Önt! – szólalt meg az asztal mögött ülő szőkeség, alig néhány perccel azután, hogy Simon egy mély sóhajjal leereszkedett a fotelbe. Rajta kívül senki nem volt a váróban, amiért nem győzött elég hálás lenni a sorsnak. Nem kell, hogy azonnal híre menjen, hogy dilidokira van szüksége. Mint a nagy többség, ő is úgy gondolt a terápiára, mint ami csak az őrülteknek vagy gyengéknek kell. És egyelőre egyik csoportba sem akarta önmagát sorolni. Eddig meg volt győződve róla, hogy a problémái kibeszéléséhez a legideálisabb alany a felesége, akinek mindent el tudott mondani…, előbb vagy utóbb. Ha pedig mégis valami olyasmivel kellett szembenéznie, amit Annával sem akart megosztani, még mindig ott voltak a barátai, akik néhány sör mellett szívesen játszották az önjelölt terapeutát. A tanácsaikkal ugyan nem ment messzire, de már a tény, hogy beszélhetett a problémájáról, sokat segített.

A szobában kellemes félhomály volt, mert az ablakon normál esetben betűző napsütést kellemes, lágy tónusú anyag szűrte meg. A valószínűleg az egész falat beborító ablaksor előtt állt a hatalmas íróasztal, amely jobban hasonlított egy multi cég vezetőjének munkaasztalára, eltekintve attól, hogy ezen nyoma sem volt a máshol szokásos kimért rendezettségnek. Ó, nem! Itt halomban álltak könyvek, folyóiratok, szaklapok és jegyzetek, mint egy író műhelyében. Ezt az érzést támogatta a faltól falig húzódó hatalmas könyvespolc, amely szinte roskadozott a láthatóan agyonlapozott kötetektől, és a kényelmes ülőgarnitúra, amely egyértelműen ezt a funkciót helyezte az elegancia elé. Simonnak azonnal megtetszett a helyiség hangulata. Valami személytelen és merev visszafogottságot várt, de ebből a helyből sütött a gazdájának a személyisége, a munkája iránti elkötelezettsége. Ha nem azért lett volna itt, amiért, akkor igazán jól tudta volna érezni magát ebben a környezetben, szinte otthonosan. A terapeuta  nem az íróasztal mögött állt fel, hogy őt fogadja, hanem egy kanapéról emelkedett fel, és egy könyvet tett le éppen, amikor ő belépett. Mellette egy kis asztalkán csillogó kristálypoharak és egy kancsó friss víz állt. A fal mellett pedig egy kis hűtő, amelynek a tetején vízmelegítő, teával, kávéval. Dr. Lawrence láthatóan nem a titkárnőjével szolgáltatta fel az italokat, hanem maga volt a vendéglátó. A negyvenes férfi, akivel Stephanie beszélte meg az időpontot, mivel már régről ismerte, minden különösebb elfogódottság nélkül nyújtott neki kezet.

-Michael Lawrence, örülök, hogy megismerhetem.

Simonnak nem kerülte el a figyelmét a jelen időben, kicsit a jövőt előre vetítő megfogalmazás. –Simon Carmichel. Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott.

-Szóra sem érdemes. Volt egy szabad időpontom, Stephanie azt mondta sürgős lenne, így aztán mind a kettőnknek jobb, ha nem láblógatással töltöm az időmet.  Tudja, hogy mire vállalkozott? – kérdezte mosolyogva, miközben hellyel kínálta az egyik kényelmes, öblös fotelben, ő maga pedig a másikba telepedett.

-Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Simon. –És ha őszinte akarok lenni, van is bennem némi ellenállás ezzel az egésszel kapcsolatban, de többen is azt mondták, csak profitálhatok egy beszélgetésből, úgyhogy, itt vagyok.

-Arra is hajlandó, hogy rendszeresen eljöjjön? – nézett rá kutatóan a férfi. -…mert azzal azért biztosan tisztában van, hogy egy óra alatt nem fogjuk megoldani a problémáját?

-Nincs problémám! – emelte meg a hangját Simon.

-Örülök, ha így érzi – bólintott a férfi, és Simonban értelmet nyert a kifejezés, hogy valaki az elmeorvos nyugalmával nézzen. Kicsit kezdte bánni, hogy eljött. Végül is, mi történt? Boldogok Annával, nevelgetik Lanát, néha összezörrennek, mint bárki más. A szülei is csapkodták időnként az ajtókat, aztán tessék, mégis vagy harmincöt évet leéltek már együtt anélkül, hogy bárki idegennek beszéltek volna a legbensőbb gondolataikról. Ez is csak egy amerikai marhaság – döntötte el magában zárkózott angol énje dacosan és egy sóhajjal a másik férfi felé fordult, hogy a gondolatait, ha némiképpen visszafogottabban is, de megossza vele.

-Látom eldöntötte, hogy teljesen feleslegesen jött el ide – hunyorított rá a fickó, aki nyilván a gondolatolvasás képességével is rendelkezett, és Simon egy beismerő mosollyal fojtotta el a már-már szája szélén kibukó mondatokat.

-Ennyire látszik rajtam, mire gondolok? – kérdezte egy kis grimasszal. –Hát, ez rossz hír a színészi képességeimnek.

-Mindenkinek ez az első reakciója. Sajnálom, ha ezzel a belső kis lázadását így ledegradáltam, de így van. De azt maga is elismerte azzal, hogy eljött idáig, hogy valami nyomasztja, amit szeretne a helyén kezelni. Lehet, hogy csak idegileg túlpörgött, túl sok benyomás érte, amiket még nem volt módja feldolgozni. Talán, ha beszél róla, akkor az segít elengedni a felesleges problémákat és a valósakra koncentrálni. Ezek az utóbbiak talán nem is tartoznak rám, ez menetközben kiderül.  Én kész vagyok meghallgatni és van is akkora tapasztalatom, hogy segíthessek eldönteni, merre induljon tovább. De az utakat magának kell kijelölnie. Nem látok a veséjébe, nem akarom hipnózis alatt a kis titkait kifürkészni. Arról beszél, amiről szeretne. Nekem az a dolgom, hogy felhívjam a figyelmét, ha valaminek túl nagy hangsúlyt ad, ami azt egyébként nem is érdemli meg. Aztán ezen akár vitatkozhatunk is, ha meg tud győzni, azzal is csak azt bizonyítja, hogy nincs szüksége mankókra. Úgyhogy ez a beszélgetés, ezek a beszélgetések higgye el, nem lesznek a kárára semmilyen szinten. Ez pusztán csak egy módja az „akarsz beszélni róla?”-féle baráti beszélgetéseknek. Mert csak az a fontos, hogy az ember ne fojtsa magába a gondolatait, hanem ossza meg valakivel. Mint például az előbb azt, amitől grimaszba torzult az arca. Mondja ki nyugodtan, aztán legfeljebb vitatkozunk rajta. Én nem fogok magára hagyni mindent, ezt is megígérhetem.

Simon arcán átsuhant egy halvány mosoly, ahogy konstatálta, hogy dr.Lawrence igen éles szemű ember, láthatóan az ő legkisebb rezdülése sem kerüli el a figyelmét , tulajdonképpen kifejezetten szimpatikus, de még nem adta meg magát és a nyugtalansága némi ideges felhangot adott a kérdésnek, amit a férfihoz intézett:

-És mit szeretne hallani? Úgy értem, mivel kell kezdenem? Még sosem voltam ilyen helyzetben, ez nem olyan, mint egy meghallgatás, mert ott nem magamról kell beszélnem, hanem szakmai kérdésekről. De maga nyilván a családomról szeretne hallani, a gyerekkoromról…

-Úgy gondolja, hogy a gyerekkoráról érdemes beszélnünk ahhoz, hogy a nyugtalanságára megtalálja a választ? – kérdezett vissza a férfi.

-Mindig ott találják meg – vont vállat Simon, mire a másik férfi elmosolyodott.

-Ne a filmekből induljon ki!

-Nos, olyan családom volt, amilyet minden ember szeretne – vágta ki dacosan Simon. A szüleim nem váltak el, fiatalon ismerkedtek meg és a mai napig szeretik egymást, vannak testvéreim, akikkel a kapcsolatom igazán szeretetteljes, és soha nem kényszerítettek olyasmire, amit én magam ne akartam volna. Viszont megadtak minden segítséget, és ez a mai napig sem változott – hadarta szinte indulatosan.

Dr.Lawrence elgondolkodva nézte. –Ez tényleg irigylésre méltóan hangzik. Milyen érzés volt kiszakadni ebből a szerető családi háttérből?

-Nem szakadtam el, a mai napig rájuk számíthatok a legjobban.

-De sok ezer mérfölddel távolabb él, nem találkozhat velük nap mint nap. Mert azért azzal ne áltassuk magunkat, hogy az internet pótolni tudja az ölelésüket.

-Ezzel emberek milliói vannak így. A gyerekek felnőnek és elhagyják a szülői házat. Az lenne beteg dolog, ha még mindig a régi kisszobámban gubbasztanék és onnan próbálnék férfinak látszani, nem?

-Nem feltétlenül. Van, aki így boldog, de összességében igaza van, a szülőktől való leválás az első lépés a felnőtté válás útján. Maga elég korán rákényszerült.

-Tizenkilenc évesen azért már tudtam önálló döntéseket hozni. Nem tartanék ott, ahol, ha mindig valaki másnak a szavát követtem volna. Szívesen vettem mások tanácsait, de a döntéseimet mindig én hoztam meg. Így nem is hibáztathatok senkit, ha esetleg azok nem voltak jó döntések.

-Nyilván. De más tizenkilenc évesek még épp csak elkezdik a főiskolát, lányokra hajtanak, elbliccelik az órákat, buliznak. Maga meg döntéseket hozott és igyekezett azoknak megfelelni. Én azért azt mondom, ez elég korán felelősségre nevelte.

Simon önkéntelenül is visszagondolt a kamasz éveire, amikor a modellkedéssel próbálkozott, aztán a színjátszó szakkörre… -Már sokkal korábban is tudtam igent vagy nemet mondani. Ugyan a szüleim példája lebegett sokszor a szemem előtt, de azért tudtam, hogy mit akarok és mit nem akarok csinálni.

-Mire gondol? – nézett fel rá a férfi, miközben töltött egy pohár vizet magának és közben kérdőn Simon felé biccentett.

-Tizenöt évesen valaki leszólított, hogy jó fényképarcom van, lenne-e kedvem ifjúsági magazinoknak modellkedni. És hülye lettem volna kihagyni, ha ez azzal járt, hogy időnként elbliccelhettem a sulit. Annyi zsebpénzem volt, amennyiről a többiek nem is álmodhattak, mégsem szórtam két kézzel, hogy felvágjak előttük, mert már akkor is tudtam, hogy ez az időszak nem tart örökké – nyúlt hálásan a pohár víz után, amit a férfi kitöltött, és egy hajtásra ledöntötte.

-Jó lehet már gyerekként tudni, hogy mi akar lenni felnőtt korában! – sóhajtott Lawrence, és kicsit merengve elnézett Simon mellett, aki ettől úgy érezte, hogy még ez az okostojás se tudhat mindent.

-Fogalmam sem volt róla, hogy mi akarok lenni. Zongorázni tanultam, mert a szüleim szerint volt hozzá tehetségem, a gitárt meg én szerettem, de amúgy gátlásos voltam és visszahúzódó, erre tini magazinok címlapjáról köszönt vissza a képem és lányok sóhajtoztak utánam. Én csak nem akartam az osztály lúzere lenni. Imádtam olvasni, színházba, moziba járni, a koromhoz képest komoly dolgokkal foglalkozni, és ez a többi srác szemében hülyeség volt, lányos gyengeség. Utáltak a csinosnak mondott képemért, legszívesebben beverték volna, mert persze kamasz voltam, aki beszólogatott nekik, hogy így kompenzálja az ellenszenvüket; de a modellek között találtam pár barátot, legalábbis akkor azt hittem, és végre úgy éreztem, tartozom valahova. Persze, ezek sem voltak hosszú életű barátságok, és idővel az irigység is belekevert a dolgokba, de ez nem is érdekelt annyira, mert bocsánatos emberi hibának tartottam.

-Maga is irigy volt valakire? – kérdezett hirtelen közbe a fickó.

-Hát, talán csak arra a pasira egy dél-franciaországi kis bárban, aki délután négykor már spicces volt és csak a maga kedvére verte a billentyűket; az én szememben ez volt a Szabadság. De nyilván hülye voltam és csak tizenhat éves, úgyhogy idővel megértettem, hogy ő sem volt szabad. A mindennapi taposómalomban próbált a felszínen maradni, és még csak nem is élvezte, mert a pia ködében erre nem is lett volna képes.

-Maga egyáltalán nem is iszik?

-Ó, dehogynem. Néha kell, nem? Igaz, hogy nem bírom különösebben, úgyhogy nyilván nem az ital fogja elvinni a pénzem.

-Könnyű lehetett a kamaszkora, hiszen nyilván a lányoktól is folyamatosan megkapta a megerősítést.

Simon lemondóan nézett vissza rá. Ennyi telik csak tőle, ilyen általános és persze hibás következtetések? Fel sem merült benne, hogy a férfi részéről ez igenis egy tudatos taktika, a felháborodására apellálni és így szedni ki belőle a mondandóját.

-Egyáltalán nem volt könnyű. Népszerű voltam, mert láttak pár újságban, de igazából nem engem bírtak, hanem azt a srácot divatos farmerben és őrült frizurával. De senki nem akart leülni velem beszélgetni arról, hogy mit olvastam legutóbb, vagy a Francia filmek fesztiválján melyik film tetszett a legjobban. Annak a srácnak, aki a focicsapat kapitánya volt, ezerszer könnyebb dolga volt. És amikor már nem voltam elég lányos képű suhanc, akkor elfogytak a fotózási, modellkedési lehetőségek is, és ott álltam egyedül, mint az ujjam, már nem voltam érdekes, sőt mindenki úgy fogta fel, hogy még ahhoz sem voltam elég jó.

-Ilyen helyzetben a legtöbb kamasz lázadással próbál kompenzálni.

-Ki ellen lázadtam volna? Az iskola ellen? Még rendesek is voltak, mert bár nem voltam túl jó tanuló, de nem tanácsoltak el. Én voltam a fura, érzékeny fiú, akit inkább nem bántottak. Vagy a többiek ellen kellett volna lázadnom? Már így sem foglalkoztak velem, csak közröhej tárgya lettem volna, ha még froclizom is őket. Esetleg a családom ellen? Hiszen ők voltak az egyetlenek, akikre számíthattam. Kamasz voltam, de nem hülye. Ráadásul akkor is az apám mutatott nekem kiutat ebből a helyzetből, mert elvitt egy színjátszószakköri előadásra. A végén rám nézett és csak megrántotta a vállát: Neked nincs kedved valami ilyesmihez? … Az egyik csajnak nagyon formás teste volt, erre egy kamasz amúgy is fogékony, hát, persze hogy volt kedvem jelentkezni. Aztán kiderült, hogy szeretem ezt csinálni. Idáig azt hittem, csak a zene és az olvasás jelent örömet, de most találtam még valamit. Ami barátokat is hozott. Aztán amikor az első filmszerep is összejött, már tudtam, hogy megtaláltam az utamat. Csak hát, akkoriban még úgy nézett ki, ezt rajtam kívül nem tudja senki más. És amikor már majdnem feladtam, akkor talált meg az a szerep, ami idehozott, és onnantól…, hát, azt hiszem, egyre kevésbé kell megalkudnom. De ettől függetlenül ez nem egy könnyű világ, az embernek időnként meg kell küzdenie a démonaival.

-Ezek a démonok…, a magán- vagy a szakmai életében kísértik?

-Egyértelműen a szakmaiban. Ha már megkóstolta a siker ízét, nehéz lejjebb adni, de néha nem az az út vezet a következő sikerhez, amiről az ember úgy gondolja. A siker a legtöbb ember számára a pénzt jelenti, én meg vagyok olyan széplélek, hogy egy masszív bankszámlával a hátam mögött kijelentsem, a pénz nem boldogít. A feladatokban akarok örömet találni, akkor is, ha ez csak egy szűk rétegnek jelenti ugyanazt, mint nekem. De tudom, hogy ezek a feladatok nem feltétlenül tartanának a felszínen ebben a világban. Ha túlságosan a magam kedvére dolgozom, akkor egy idő után megfeledkeznek rólam a tömegeknek szóló filmek terén. Akkor pedig el fognak felejteni, és ezt nehéz lenne feldolgozni. Ezt a kényes egyensúlyt megtalálni elég idegörlő néha.

-Nem próbálok úgy csinálni, mintha nem olvastam volna magáról ezt-azt. De mint az olvasók többsége, nyilván a töredékét sem tudom a valóságnak. Csak ezért merek így belekérdezni a közepébe, de ha úgy érzi, nem akar róla beszélni, megértem. A párkapcsolatokban mit adott magának ez az új út?

-Hát, egy nagyon jó barátot, aki idővel több lett, aztán kiderült, hogy jobb lett volna megmaradni a barátságnál. De azt már lezártam, egy pillanatig sem sajnálom, hogy később máshogy alakult az életem, úgyhogy ezt ne is próbálja belemagyarázni, oké?

-Oké! – nézett rá a fickó és a szája szélén nem rezgett mosoly, csak egy komoly figyelő tekintet függött rajta, ezért Simon folytatta:

-A feleségemet is a munkámnak köszönhetően ismertem meg. Furcsa egy ismeretség volt, de ebbe most nem akarok belemenni. Mindenesetre Anna az a nő, akiért ahogy olyan romantikusan szoktak fogalmazni, az izzó parázson is átsétálnék. És most már persze a kislányunk, Lana.

-Tudja, hasonló esetben a legtöbben megmaradtak volna annál a szónál, hogy a feleségem, a kislányom, de maga nevesítette őket. Ez is arról árulkodik, hogy érzelmileg nagyon kötődik hozzájuk. Ez egy erős kapcsolat, nyilván maga sem látja másként.

-Hát, néha nem is értem, miért szeret – vont vállat Simon. –Tudja, ha nagy a nyomás az emberen, akkor hajlamos pont azt bántani, aki a legközelebb áll hozzá. Nem fizikálisan persze, de a szavakkal is lehet durván bánni. És ő egyelőre jól tolerálja az ilyen dolgaimat. Tulajdonképpen azt hiszem, éppen ez az, amiért itt vagyok. Nem akarom soha semmivel veszélyeztetni ezt a kapcsolatot, mert ez mindennél fontosabb nekem.

-Köszönöm! – bólintott a férfi és Simon zavartan nézett fel rá. –Micsodát?

-Hogy éppen ebben a percben mondta ki, hogy miért van itt. És azt hiszem, ez az a pont, amikor jó, ha befejezzük a beszélgetést. Most túlságosan sokat időzött a múltban. Legközelebb a jelent fogjuk boncolgatni és megtalálni a közös pontokat a múlttal. Nem akarom azt mondani, hogy a saját kezében van a megoldás, mert ez túlságosan banálisan hangozna, de maga mentálisan rendben van. Talán van a kamaszkorában néhány elfojtásból adódó kolonc, amit még hurcol magával, de alapvetően az önismerete, a saját élethelyzetének az értékelése korrekt. Inkább csak félelmei vannak, a jövővel kapcsolatban főleg, de ezekre meg nem lehet garanciákat kapni. Mégis, azt hiszem, együtt eljutunk oda, hogy az önbizalma megerősödjön, és a jelenkori élethelyeztének a reális megítélése megnyugtassa. Köszönöm, hogy őszinte volt és megnyílt, ezt maga talán nem is sejti, milyen nagy adomány, de talán már ma érezni fogja, hogy ez önre is jó hatással lehet. A titkárnőmmel egyeztessenek a következő ülés időpontjáról és igazán izgatottam várom. Magával jó beszélgetni, és az ember szinte érzi, ahogy mondatról mondatra haladunk előre. Lehet, hogy maga még nem érzi ezt, de higgyen nekem! Csak abba gondoljon bele, kivel beszélt utoljára ezekről a dolgokról és akkor milyen érzések maradtak magában, és most? Néha jó visszalépni a múlta és emlékezni, mert az segít az aktuális problémákat is más perspektívába helyezni. Gyakran csak ennyi kell, hogy az ember meglássa a megoldást. Viszontlátásra!

Simon kicsit zavartan lépett ki a szobából. Soha nem hitte volna, de tényleg jó volt beszélgetni. Nem mintha otthon nem beszélgettek volna Annával, de ez azért egészen más volt. Kicsit olyan, mint egy interjú. Csakhogy az interjúk alatt folyvást azon jár az agya, miket ne mondjon el, de dr. Lawrence-ben volt valami, amitől mesélni akart magáról neki. Egy percig sem tudta átverni, pontosan érezte ő, hogy melyek voltak a jó doki közbevetett mondatai, amikkel átbillentette egy-egy határon, amikor majdnem visszakozott. Az órájára nézett és hitetlenkedve állapította meg, hogy majdnem két órán át beszélgettek. Ahhoz képest, hogy két órával ezelőtt meg volt győződve róla, hogy egy mondatot sem tud majd kihúzni belőle a fickó. Zsebre gyűrte a titkárnő által felírt időpontot, aztán egy mély levegővétellel kilépett az utcára. Anna és Lana már biztosan nem is tudják elképzelni, merre ténfereghet. Most mindenesetre hazamegy és élvezi, hogy van egy hely, ahol igazán otthon van és várják. Ebben az utóbbiban annyira biztos volt, hogy szinte látta is maga előtt, ahogy a lányok tárt karokkal fogadják.