Perlekedők 123-125. fejezet

Ahogy a minap ígértem: Itt a vége, fuss el vége! Talán kicsit hosszúra nyúlt, talán van olyan olvasó is, aki még görgette volna tovább Anna és Simon történetét. De ennek most itt a vége. Néhány nap múlva új olvasni valóval várlak Titeket, és előre bocsátom, az bizony nem lesz ilyen hosszú lélegzetű.

*** 

123.

Anna felébredt,  ahogy a nyitott ajtón át Lana folyamatos hablatyolását hallgatta a félhomályban. Még nagyon korán van, nézett sóhajtva az ágy melletti ébresztő órára, aztán az oldalára fordult, hogy rávegye Simont, ő hozza át a kislányt. De az ágy üresen ásított mellette, a férfi párnájának szélén csak az ő fejnyoma süppedt be. Az első megrökönyödést azonnal követte az emlékezés. Hiszen ő maga mondta neki, hogy jobb lenne, ha a vendégszobában aludna, vagy még inkább, ha gondolkozna, mi a fenét művel, mert ezzel a féltékenységi rohammal és a piához meneküléssel most jócskán elvetette a sulykot. Nagyot sóhajtva felkelt és a gyerekszobába indult, ahol a küszöbön a földbe gyökerezett a lába. Simon nem a vendégszobában aludt.

A nyitott ajtó előtt a két kutya feküdt egymásnak hátat fordítva. Őket már többször rajtakapták, ahogy a kislány álmát őrzik, tudomásul véve, hogy a gyerekszoba tiltott terület, ahova nem mehetnek be. A nyitott ajtón át aztán láthatta, hogy a gyerekágy előtti puha szőnyegen pedig ott kempingezik a férje, feje alatt egy, a nappaliból behozott díszpárnával. A takaró alól kilógott a lába, mert szinte a fejét is belecsomagolta a puha anyagba. Nagyot sóhajtott, aztán odébb tessékelte a két hű ebet, hogy bemehessen, mielőtt Lana felébreszti ezt a szerencsétlent, akinek ma alighanem majd szétrobban majd a feje és tele lesz lelkiismeret furdalással, amiért annyi hülyeséget hordott össze részegségében. Halkan kiemelte a kicsit a kiságyból és már majdnem kifelé indult vele, amikor egy kéz fonódott a bokájára.

-Ne vidd el! Ő az enyém is – suttogta a férje a padlóról.

-Akkor gyere te is! – rántotta ki a lábát az erőtlen szorításból, aztán le sem nézve, Lanával a karjában visszament a hálószobába. A kislány álmosan, de érdeklődve nyújtogatta a nyakát a szobájában maradt apja után, majd megszólalt: Apa! Annának megremegett a keze. Lana először mondta ki a szót és a férje még magánál sincs, hogy meghallhassa. Ha érdemelt büntetést ezért az estéért, akkor ezt most itt és ilyen formában meg is kapta, hiszen lemaradt a nagy alkalomról.

A gyereket az ágy közepére rakta és betakarta, aztán bemászott mellé. A következő pillanatban Simon jelent meg az ajtóban, mint egy nagyra nőtt óvodás, a takaróját maga után húzva. Egy pillantást vetett rájuk, aztán bement a fürdőszobába és némi motoszkálás és vízcsurgás után egy pólóban és boxerben keveredett elő. Bemászott a takaró alá a lánya másik oldalán, aztán feléjük fordulva ő is átölelte a kislányt. Mentholos illat szállt Anna felé, a férfi nyilván fogat mosott és gyorsan le is zuhanyozott, hogy a kocsma bűzét lemossa magáról. Önkéntelenül is felemelte a kezét és megborzolta a kissé még vizes haját.

-Megszáríthattad volna, így még megfázol a végén – súgta a félhomályban.

-Nem akartam, hogy a zajjal még jobban felébredjen – suttogott vissza a férje, aztán megfogta Anna kezét, amikor az éppen vissza akarta húzni. A tenyerébe csókolt, majd visszafektette a saját nyakára, ahol vadul lüktetett egy ér, és egy mélyet szusszantott. A dolgok kezdtek visszatalálni a helyes útra. Itt feküdt végre a családja mellett, mintha az az egész agybajos este meg sem történt volna, és semmi pénzért nem adta volna ezeket a békés pillanatokat. Lehunyta a szemét és csalódott morrantással hagyta, hogy a felesége elhúzza a kezét, de tudomásul vette, hogy nyilván nem volt neki túl kényelmes a gyerek fölött tartani a karját. A gyerekük fölött, akit félálomban heverve hallgatott már ott a padlón is, és aki pont a ma éjszakát találta megfelelőnek ahhoz, hogy kimondja végre a szót, amitől könnyek gyűltek a szemébe: Apa…

De milyen apa ő, aki egy hülye fotó alapján elrohant eszméletlenre inni magát? Egy fotó miatt, ami tényleg csak annak mesélt regényeket, aki olyannak akarta látni. Miért nem képes leszarni a sajtó próbálkozásait és élni a maguk teremtette boldog kis burokban? Oké, egyszer már megégette magát, de az eltelt időben igazán megtanulhatott volna már különbséget tenni a múlt és a jelen között. Anna nem fogja őt megalázni a világ előtt, amíg ő maga el nem bassza ezt a házasságot az ilyen húzásaival. A gyereket ölelve aztán mégis összetalálkozott a kezük, összefonták az ujjaikat és végre megnyugodva mindannyian álomba merültek.

*

Anna kopácsolásra ébredt. A munkások már megérkeztek és odakint dolgoztak, de vajon ki engedte be őket? Lana is eltűnt az ágyból, és ami meglepte, a férje sem feküdt már mellette a fejére húzott takaróval, amit az esti elhajlás után várt. Felkelt, magára kapott egy melegítőt és csak úgy kócosan a családtagjai keresésére indult. Simon a hifi fülhallgatójával a fején a konyhában sertepertélt. Próbálta ugyan kizárni a kinti zajokat, de még így is meg-megvonaglott az arca egy hangosabb hangtól. Lana nem volt vele.

-Lana? – kérdezte meg a háta mögött Anna kicsit hangosabban, hogy a férje észrevegye a jelenlétét, mire a férfi összerezzent, lekapta a fejéről a fülhallgatót, majd megfordult és egy bögre kávét nyújtott oda neki. A lány már a színén látta, hogy ebben alighanem még a kanál is megáll, de azért elfogadta, csak a bögre karimájáig felöntötte tejjel.

-Visszavittem az ágyába és a kakaója után visszaaludt. Őt bezzeg nem zavarják ezek a hangok – fintorgott fájdalmas arccal.

-Sajnálom, hogy nem ébredtem fel, hogy beengedjem őket – mormolta Anna, mire a férfi legyintett.

-Nem is kellett. Donald is itt volt már, amikor megjöttek. Ő engedte be őket. Gondolom, kíváncsi volt, mi van itt. Kirúgtál vagy kitartott a hülyeségem ma reggelig és összerúgom a port Dennis-szel. De nem volt verekedés, még ő kért bocsánatot, ha úgy érezzük, hogy túllépett egy határon. Mondjuk, én határozottan úgy érzem, de azt mondtam neki, hogy semmi gond. Amit aligha hitt el, amikor rám nézett.

Hát igen. A látvány önmagáért beszélt. A szeme, amit a kinti beszélgetés idején nyilvánvalóan a fejére tolt napszemüveg takart, olyan véreres volt, mintha kötőhártya gyulladása lenne. Sápadt volt és enyhén megroggyanva járt, mint akinek a gyomrát még mindig fájdalmas görcsök rántják össze. Összességében igen beteg ember képét nyújtotta, ami nem volt túl hír azoknak, akik ma még dolgozni is akartak volna vele.

-Donald egyébként hozott egy új aksit a kocsidba, már bele is tette. Azt mondta, hogy a régi már úgyis megért a cserére. És közben olyan szemrehányóan nézett rám, mintha rólam beszélt volna. De az az igazság, hogy tudom magamtól is, hogy már megint elszúrtam a dolgokat. Férjként és apaként is.

-Apaként? – nézett rá a felesége és úgy, hogy Simon ne lássa, óvatosan a lefolyóba csurgatta az ihatatlanul erős kávét.

-Hát, milyen apakép vagyok én? Jézusom, remélem Lana nem fog emlékezni rá, hogy az apját csaprészegen látta.

-Nem látott csaprészegen, mert aludt. Éjjel meg te is aludtál. Talán nem is tudja, hogy ott mellette.

-De tudja, azt mondta, hogy Apa… - motyogta a férfi maga elé meredve.-Én meg pont egy ilyen történelmi pillanatban vagyok tökrészeg. Már majdnem azt hittem, hogy csak álmodtam, de ma reggel megint mondta.

Anna elmosolyodott, aha, itt van a lelkifurcis fázis, de nem sajnálta, mert talán az ilyen percek és gondolatok kicsit helyrerázzák azt a gyönyörű csomagolásban rejlő zakkant agyát. Miközben szendvicseket készített, felpislogott a férfira, aki az ablakon túl folyó munkálatokat nézte. Még ilyen meggyötörten is szépnek látta a vonásait, a csípőjéről lazán lógó melegítő alsó pedig pikáns gondolatokat juttatott az eszébe.

-Olyan balfácán vagyok! Nekem kéne odakint azt a nyomorult kerítést csinálnom. Annyira férfiatlan dolog, hogy nem is konyítok az ilyesmihez. Nekem még ahhoz is mesterembert kell hívni, hogy egy képet feltegyek a falra.

-Nem kell. Azt még én is meg tudom csinálni – grimaszolt Anna, mire Simon felsóhajtott.

-Na, kösz, így még nagyobb balfasznak érzem magam.

Anna nagyot sóhajtott és letette a kenőkést a kezéből, aztán a férje felé fordult és maga felé fordította a fejét. -Nem azért mondtam, hogy még nagyobb balfasznak érezd magad. Nem várom tőled, hogy mindenféle férfiasnak mondott dolgokkal foglalkozz, úgymint barkácsolás, foci a tv-ben vagy autószerelés. Én el tudom fogadni, ha téged ezek a dolgok nem érdekelnek. Akkor te miért nem tudod elfogadni?

-Mert ilyenkor szokott felbukkanni egy izmos kar, amelyik eszedbe juttatja, hogy más férfiak viszont ilyesmiket is meg tudnak csinálni.

-És azok a férfiak nem tudnak gitározni, zongorázni, gyönyörű hangon mesét olvasni a lányunknak, énekelni, vagy csak úgy rám nézni, hogy a legszebbnek érezzem magam a világon. Nem tudnak úgy csókolni a tenyerembe, hogy abból az egy csókból értsem az összes el nem mondott gondolatukat.

-Mit mondtam el neked éjjel? – emelte fel az említett kacsót Simon, és a körmével végigkarcolta a lány tenyerének életvonalát, miközben úgy nézte a felesége kezét, mint valami javasasszony, aki tenyérjóslásból él.

-Hogy sajnálod és nem csinálsz többet ilyet. Hogy szeretsz és bízol bennem. Hogy nem foglalkozol azokkal, akik pár dollárért hajlandóak vihart kavarni a biliben.

-Huh, ennyi mindent mondtam? Egyetlen árva puszival? – csókolt bele újra a kérdéses kis pracliba.

-Ennyi mindent mondtál, igen – zárta a tenyerébe a  csókot a felesége.

-És te mit mondtál? – suttogta halkan a férje, mire Anna rákacsintott:

-Hogy hiszem, ha látom – kacarászott, aztán visszafordult a pulthoz, hogy befejezze a reggeli elkészítését, de Simon visszafordította maga felé, és felemelte az arcát, hogy a felesége a szemébe nézzen, amikor bevallja neki, hogy szereti. És hogy alaposan megcsókolhassa, amiért ő is érezteti vele a szeretetét.

-Jaj, Anna! – sóhajtott egy mélyről jövőt a férfi. –A dokinak igaza volt, én teljesen tőled függök. Bármit csinálsz, az engem egy pillanat alatt képes kontrollt vesztett őrültté tenni. Ez néha jól sül el, de néha utálom magam érte, és fogalmam sincs, mit tehetnék ellene.

-Csak próbálkozz, aztán egy idő után belejössz, szerintem – vonta meg a vállát az asszony.

*

Másnap a forgatáson Jonas Harper vigyorogva fogadta Simont. –Mi volt ez az egész Annával? Eddig úgy tudtam, hogy pasiknak biztos tipp csajozni egy kisgyerekkel a karjukon, de a képek alapján úgy tűnt, hogy ez fordítva is működik. Bár, nem is csoda, semmi sem ébreszti fel gyorsabban a pasikban a hímet, mint egy segítségre szoruló nő.

Simon ránézett, szólásra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta. A filmet még be kell fejezni, nem teheti meg, hogy elküldi a búsba ezt a hülyét, főleg hogy előtte még ki is üsse. De mégsem akart szó nélkül továbblépni a dolog felett, így aztán egy acélos tekintettel végigmérte a fickót.

-Tudod Jonas, azt hiszem igazad van, semmi sem ébreszti fel bennem jobban az agresszív hímet, mint ha a feleségemre megjegyzést tesznek, főleg ilyen tiszteletlen megjegyzést. Úgyhogy, ha jót akarsz, vigyázol a szádra, mert aztán Cassandra is segítségre szoruló nő lesz, amikor téged kell ápoljon – mosolygott rá a negyvenes fickóra, akinek lehervadt a vigyor az arcáról. Jézus az égben! A híresen szelíd Simon Carmichel egy verést helyezett kilátásba, ha élcelődnek vele? Hova tart ez a világ, ha már ilyesmit kell megérjenek. De biccentett, tudomásul véve a másik érzékenységét és Simon hátára csapva az öltöző felé indult.

-Befogtam! Gyere, rakassuk fel a vakolatot, mert lassan ránk várnak a többiek!

124.

… és telnek az évek …

Lana számolta magában a másodperceket. Ennyit simán ki kell bírnia a nyápicnak – tartotta az öccse fejét a víz alatt, amikor az apja hangja harsant a feje fölött.

-Lana Elisabeth! Bele akarod fojtani Nate-et a medencébe? Nem mindenki született halnak!

Lana elengedte az öccse fejét, aki prüszkölve bukott a felszínre, és miközben a vizet rázta ki a hajából, méltatlankodva szólalt meg: -Még bírtam volna.

-Ja, de apa nem bírta nézni – világosította fel a nővére, aki a helyi úszócsapat egyik legsikeresebb versenyzője volt tizenöt éves korára. Apró termetét az anyjától örökölte, csak csodás szürke szeme és a temperamentuma származott az apjától, aki ezt az utóbbit is leginkább Anna rovására írta.

-Apa! Különben is leér a lábam – tiltakozott Nathaniel Thomas Carmichel ugyanazokkal a szikrázó ezüst szemekkel, és a félig lehunyt hatalmas szempillákkal, melyekről most még csöpögött a víz. Tizenhárom éves korára már 170 centi volt és mintha minden egyes nappal nőtt volna. Őt inkább a szárazföldi sportok érdekelték, leginkább minden, ami labdával volt kapcsolatos, a focitól a kosárlabdáig, vagy a strandröplabdáig. És most szilárdan elhatározta, hogy megbarátkozik a vízilabdával is, de ehhez először is a vízzel kellett volna, amitől érthetetlen módon egy kicsit tartott. Talán az a váratlan pottyanás, amikor a medence partján Lana és a barátnői belelökték még négy éves korában, talán az okozta a víziszonyt, ami elég kellemetlen volt itt az óceán partjához közel. Ezért aztán megkérte a nővérét, hogy segítsen összebarátkozni az ő számára irigylésre méltóan természetes közeggel. Persze, nem számítottak rá, hogy az apjuk félreérti a helyzetet.

A medence szélére kapaszkodva kinyomta magát a partra és még éppen elkapta az anyja elismerő pillantását. Anyák! Zavarbaejtően tudnak viselkedni. Anna nem is titkolta, hogy imád gyönyörködni a fiában. Mintha Simont látta volna kamaszkorában. Azokban a napokban fogant meg ez az édes kölyök, amikor a medence körüli kerítés készült. Volt néhány furcsa nap, amikor a férje a féltékenységével bosszantotta, aztán persze az összekapásból békülés lett és annak legékesebb bizonyítéka kilenc hónap múltán egy újabb Carmichel csemete. Nehéz időszak következett, mert a kicsi nem volt olyan kiegyensúlyozott csecsemő, mint a nővére. Talán Simon örökké pesszimista angol énje köszönt vissza az alig néhány hetes bébiből, bármennyire is abszurdnak tartották ezt a nagyszülei. De Nate mindenért reklamált. Ha letették, az volt a baj, ha felvették, akkor az, mintha soha nem tudnák eltalálni a pillanatnyi hangulatát. Aztán Lana, aki kezdetben kicsit sértett volt, amiért osztoznia kell a szülein, úgy döntött, hogy kezébe veszi az öccse okítását. Képes volt a kiságya mellett a rengeteg mondókát újra és újra elmondani, a babaházát odavonszolta és az öccse szeme előtt játszotta el az életüket, sokszor egy üvöltő gyereket is felvonultatva a családi színjátékban, nem törődve a fülébe ordító csöppséggel. És végül egy idő után Nate feladta és érdeklődően figyelte inkább a nővérét, mint aki mindent meg akar jegyezni abból, aminek ott a gyerekszobában szem- és fültanuja lehet. Amikor pedig önjáró lett, Lana befogta és a színjátékai aktív részesévé tette őt is.

Nate már majdnem hat éves volt, amikor rádöbbent, hogy a babaházon és a konyhán kívül léteznek izgalmasabb és férfiasabb elfoglaltságok is. A labda bűvölte el és néha a házba keveredő mesteremberek szerszámai. Amikor először ütött az ujjára a kalapáccsal, a felháborodott visítás helyett összeszorított fogakkal koncentrált jobban, hogy a következő balesetet elkerülje. Amikor előbb Maci és később Ben is az örök vadászmezőkra távoztak, az apjával együtt ásták meg a sírt, aztán a kisfiú valóságos kis emlékművet eszkábált a sír fölé. A fűrészt és kalapácsot ügyesen forgató kis kölyök pedig kellemes hangon dudorászott az orra alatt, miközben elmélyülten dolgozott. Türelme ugyan nem volt, hogy hangszeren játszani is megtanuljon, de az éneklés úgy tűnt, a vérében van.

***

Az iskolai bál egy hülyeség! – morgott magában Simon, amikor a lánya és a felesége már egy jó órája bevették magukat a fürdőszobába és neki szigorúan megtiltották, hogy benyisson. Nate-re nézett, aki elmélyülten bűvölte maga előtt a monitort, amin valami műszaki kütyü elektronikájának a rajza volt. Ez a kölyök is hogy képes ilyesmikkel foglalkozni? – forgatta meg a szemét és jobb ötlet híján leült a zongora mellé.

A következő pillanatban feltárult a hálószobájuk ajtaja és két nő lépett ki rajta.A feleségét még csak megismerte, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert amikor bement, akkor is így nézett ki, de az a másik…, Nate is felnézett és elvigyorodott:

-Hú, dögös vagy Lan!

-Nem dögös! – csapta nyakon a fiát Simon.

-Kösz apa! – fintorgott a lánya, aki tizenhét évesen úgy festett most, mintha már nagykorú lenne. Remélhetően az este résztvevőinek hímnemű tagjai nem esnek ebbe a tévedésbe. Mikor lett abból az édes pici lányból felnőtt nő? – rökönyödött meg, ahogy a ruha dekoltázsára esett a tekintete. Basszus, ebben a rongyban ki nem teszi a lábát itthonról! Anna is megőrült, hogy megengedte megvenni ezt a ruhát? Bár, valahonnan ismerős darab volt és elnyílt szájjal eszmélt rá, hogy ezek nem is vettek ruhát, hanem Annáéban feszít ez a boszorkánypalánta. És legalább olyan jól is áll rajta, mint az anyján. Bár, nyilván bevették itt-ott, mert karcsúság ügyében a lányuk most kenterbe verte az édesanyját is. Az úszástól izmos háta és karjai mintha megszelídültek volna ebben a jelmezben, mert valahogy nem volt képes ruhaként tekinteni erre a felnőttesen kihívó darabra. Hiszen az ő lánya sortban jár és könnyű pólókban, blúzokban, nem selyemruhákban.

Annára nézett, hogy a szemére vesse, amiért még segédkezett is a lányuk átváltoztatásában, de aztán inkább befogta a száját. A felesége az előre haladott terhességének jeleként domborodó pocakjára tette a kezét és éppen végigsimított a nemsokára érkező újabb csemetén, aki a várakozások szerint egy újabb boszorka lesz. Arcán egyszerre suhant át a hasában rejtőző gyerek iránti szeretet és a lánya miatti büszkeség, és ettől Simon annyira szépnek látta, hogy hirtelen el is vesztette a fonalat, hogy mit akart mondani. A következő pillanatban pedig megszólalt a csengő.

A kapu előtt egy nyitott sportkocsi állt és Jeremy Galloway kicsit izgatottan kapkodó tekintete villant a kamerába. A tizenkilenc éves Jeremy, aki lassan két éve rontja náluk a levegőt, amióta egy edzőtáborból a lánya elvarázsolt tekintettel tért haza. Ott ismerkedtek meg, a fiú vízilabdázott és attól a nyártól kezdve levakarhatatlan volt Lana mellől. Simon kinyitotta a kaput, aztán kisétált a bejárathoz.

Hamarosan ott állt előtte a fekete hajú, kék szemű, deltás Jeremy. Úgy döntött, hogy még mielőtt meglátja a lányát, jobb, ha tisztázzák a dolgokat. -Tudom, mi zajlik a fejedben, és a gatyádban – morogta halkan, hogy csak a fiú hallhassa a mondandóját. –És jól jegyezd meg, hogy amit a lányommal csinálsz, azt csinálom én is veled.

-Nyugi, fiúk! – szólalt meg mellette a felesége. –Nem mondta komolyan – hunyorított Jeremyre.

-De, halálosan komolyan mondtam – fortyant fel Simon, mire Anna a karjára tette a kezét, és a fiúhoz fordult.

-Azt akarta mondani, hogy érezzétek jól magatokat.

-Nem ezt akartam mondani! – tiltakozott a férje, de aztán félreállt, hogy ez a nyikhaj végre ne mellette nyújtogassa a nyakát, hanem teljes valójában megcsodálhassa az ő gyönyörű lányát. A fiú szemében felcsillanó csodálat nem tette boldogabbá. Csak lassan a testtel, te kis kakas! – gondolta a nála is magasabb srácra nézve, aztán egy mély sóhajjal helyet adott, hogy Jeremy felköthesse Lana vékony csuklójára a báli virágdíszt. Ettől és a lányát körüllengő illattól csak még aggodalmasabb lett.

-Pont olyan illata van, mint neked – súgta Anna fülébe, aki félrehajtotta a nyakát, hogy a férje meggyőződhessen az igazságról. Valóban az ő parfümjéből szórtak egy keveset Lanára, akihez úgy tűnt, legalább annyira illik ez az illat.

A következő pillanatban megjelent mellettük Nathan is egy tiszta farmerben és felgyűrt ujjú apró kockás kék ingben. -Szia! – köszönt oda a srác Jeremynek, akivel összepacsiztak, és Simon elhűlve nézte, hogy a fia majdnem olyan magas, mint a srác. Basszus, ezek simán a fejemre nőnek, már éppen itt az ideje, hogy legyen megint egy bébi, aki mellett nem érzem majd vén fószernek magam – dohogott a nemlétező bajusza alatt. Közben Lana és Jeremy elköszöntek és lassan kihajtottak a kapun. Simon sóhajtva képzelte el, ahogy a sarokra érve a fiú tövig nyomja majd a pedált. Nem volt elég átgondolt dolog ez a gyerekvállalás – döntötte el magában. Fogalma sem volt róla, hogy ahogy nőnek, azzal arányosan egyre többet idegeskedhet miattuk.

-Apa, miért vagy ilyen ideges? – szólalt meg mellette Nate.

-Fiam, a nővéred ma hirtelen nő lett a szemem előtt, és ez sokkolt egy kicsit. De semmi baj, majd összeszedem magam.

-Akkor jó, én is indulok, mert buli lesz Jacksonéknál és megígértem Riának, hogy együtt megyünk.

-Helyes fiam! Érezzétek jól magatokat!

Anna a szemét forgatva karolt mindkettőjükbe. -Igen? Lana fiúja életveszélyes fenyegetést kap, Nate-et meg még buzdítod is? Ez gusztustalan hímsoviniszta hozzáállás, vedd tudomásul!

-Oké, nem is akarom tudni, hogy anya most mire gondol, de kéne egy húszas a taxira – nyújtotta ki a kezét a gyerek az apja felé, aki elengedve a feleségét, a zsebéből kikotort némi pénzt, aztán kis gondolkodás után még egy tízest hozzácsapott.

-Aztán csak ésszel! – intett a gyerek után, aki vigyorogva a kapu felé indult.

Amikor magukra maradtak, Simon átölelte Annát… úgy, ahogy régen, a háta mögött állva, a pocakját dajkálva. A lassan csukódó kapuszárnyakat figyelték, aztán szinte egyszerre sóhajtottak fel.

-Kegyetlen gyorsan múlik az idő! – sóhajtott Anna. –Igazából eleinte nem is örültem, hogy már megint bevonzottuk a gólyát a két nagy lakli mellé, de most már örülök, mert talán becsaphatjuk magunkat még egy kicsit a fiatalság illúziójával, amit ez a pici jelent majd.

-Miről beszélsz, tündérem? – simogatta meg Simon a pocakot, amire a lányuk odabent egy erőteljes rúgással válaszolt. –Még mindig fiatal vagy, és én sem vagyok még olyan öreg, csak ez a két lókötő nő a fejünkre. Már előre félek, mi lesz, ha el akarnak költözni, de azért szerintem még van pár jó évünk. – nyomott egy puszit a nő fejére. –Na, gyere, helyezzük magunkat kényelembe, mert hosszú lesz az este, mire ezek ketten hazavetődnek. Eddig valahogy nem is foglalkoztam vele, hogy egyszer ez a korszak is eljön, de most kezdem megérteni anyámat, hogy miért ült néha a nappaliban virrasztva, hogy hazaérjek. Igaz, amikor Vic és Lizzy mentek el otthonról, akkor meg apa döntött úgy, hogy az éjszakát olvasással tölti. Ezért jó, ha van fiú is, lány is, mert akkor legalább együtt virraszthatunk.

Befelé indultak és Anna kuncogva csípett a férje derekába. -Felszedtél.

-Ez csak szimpátia úszógumi – hessentette el a felesége kezét Simon.  –Ha szültél, majd én is leadom.

Anna egy vidám grimasszal jegyezte meg: -Ahhoz mozogni is kéne!  Játszhatnál néha Nate-el, a kosarazás jó zsírégető. Vagy eljárhatnál futni, mint régen.

-Hát, szívem..., már nem kergetnek a nők, mint régen, úgyhogy nem kell már annyira edzésben lennem – koppintott az asszony orrára Simon.

-Nem kergetnek? – forgatta meg a szemeit Anna.

-Nem. De ha valamelyikük nagy ritkán mégis, akkor inkább bevárom, mert udvarias embernek nevelt az anyám.

-Azt hiszem, agyoncsaplak – sóhajtott az asszony.

-Dehogy csapsz! Hiszen szeretsz... – suttogott a fülébe a férje, aztán a forró levegőt a forró szája követte, ahogy elmerült a nő finom illatában és megcsókolta a nyakát. Ezzel az érvvel pedig Anna sem tudott, de nem is akart vitába szállni.

125.

Befejezés...

A hatalmas ház nappalijában pattogott a tűz, az óriási karácsonyfa ágain szikráztak a törékeny héjú üveggömbök, ahogy a vöröses fény rájuk vetődött. A házat körülvevő gondozott pázsit vizesen csillogott az óriási ablakokból ráeső fényben. A zongora hangjai már elhaltak, mindenki az ajándékokkal volt elfoglalva, nem is gondolva rá, hogy a legnagyobb ajándék az, hogy itt lehetnek mindannyian egészségesen és boldogan. Egy nagy család, amely hosszú évekig szerteszét szóródott a nagyvilágban, de mostanra szinte kivétel nélkül itt élhettek egymás közelében. Senkit nem zavart, hogy az ünnepet eső és nem fehér hótakaró köszöntötte.

Az eltelt években Simon, minden próbálkozása ellenére nem sokat fejlődött abban a tekintetben, hogy ne akart volna bárkit felkenni a falra, aki egy rendezvényen belelesett az asszony dekoltázsába; a dolog legfeljebb annyiban változott, hogy most már a lányai okán is volt lehetősége időnként meggondolatlan kijelentésekre. Dr.Lawrence lemondóan (és némiképp vigyorogva) törődött bele, hogy az eltelt évek alatt a beszélgetésekkel töltött órákon leginkább csak Simon gyónásait hallgathatta, amiket aztán a páciense rendre meg is magyarázott, és egyre ritkábban talált fogást ezeken a magyarázatokon; míg végül a terápia szinte baráti eszmecserévé változott, ahol a jó doki is megosztotta a férfival a későn született lánya miatti aggodalmait. A végén ezek az ülések egyre többször zajlottak hangulatos kis sörözőkben, míg végül mindketten megállapították, hogy nincs baj egyikőjükkel sem, csak túlfejlett bennük a családjuk nőtagjaiért érzett aggodalom a farkasokkal teli világban.

Egy igazán különleges évet tudhatnak maguk mögött – nézett szét a társaságon Simon, ahogy a kandalló mellett melegedve egy konyakot kortyolgatott. A Nate vezényletével felállított karácsonyfa ugyan a nappali egy jelentős részét elfoglalta, de azért a népes család  minden tagja kényelmesen elfért a hatalmas szobában. Pedig amikor megvették ezt a házat, morgott, hogy felesleges fényűzés egy ilyen nagy kaszárnya, de ma kifejezetten örült, hogy a Carmichel klán minden tagját vendégül láthatja. Anna nyilván ugyanilyen boldog volt a tudattól, mert elhalmozta a családot mindenféle földi jóval, csak úgy roskadozott az ünnepi asztal a finomságok alatt. Igaz, Anna nővére is a segítségére volt a majd két napos sütés-főzésben, és most mindketten örömmel fogadták a család többi tagjának elismerését a különleges és ínycsiklandó fogások élvezete után.

Ötvenhat évesen nemsokára nagypapa lesz, de ettől egy kicsit sem esett depresszióba, mint oly sokan a kollégái..., a valamikori kollégái közül, akik nehezen birkóztak meg az idő rohanásával. Nem érezte az évek súlyát, és bár azt a bizonyos szimpátia-úszógumit sem sikerült leadnia a kisebbik lánya születése után, de még mindig jól tartotta magát, ahogy azt a felesége volt olyan édes tegnap este is megjegyezni a zuhany alatt. Londonban a vízzel spórolni kell! – ez gyakran jutott eszükbe, de talán csak a különleges épített zuhany inspirálta őket, mindenesetre házaséletük sok meghitt pillanatát élvezték a gyönyörű fürdőszobában.

Mondjuk, a szótól – nagypapa - még megcsikordultak a fogai, de ez elsősorban annak szólt, hogy kicsit korainak tartotta Lana részéről a döntést. Lana, ... márciusban költöztek be ebbe a házba London Barnes és Richmond negyedeinek határán, közel a nagyszülőkhöz, stílusosan a Book streeten. A hatalmas telek már igazi ritkaságnak számított a környéken, és a zölddel dúsan befuttatott masszív kőépület terméskő falai valami időtlen eleganciát és kitartást sugalltak. Aztán alig tologatták a helyükre a bútorokat és rakták fel az utolsó képeket, amikor az ő pici lánya és Jeremy Galloway kéz a kézben eléjük álltak és bejelentették, hogy a nyár elején össze akarnak házasodni.

Köpni nyelni nem tudott, mert ez nem olyan bejelentés volt, mint amikor a jóképű fiú bálba vitte a lányát, hanem most valami végleges és egyszerre szörnyű, de ugyanakkor csodálatos változást jelentett az életükben, az idő törvényszerű, de kíméletlen múlását, amivel addig nem is próbáltak szembenézni. Lana felnőtt, elvégezte a testnevelési egyetemet és minden idegszálával egy férfit akart, aki már nem ő volt. Még a száját se húzhatta el, mert a srác minden előzetes balsejtelme ellenére nem ejtette idő előtt teherbe a lányát, az együtt töltött majd tíz év ellenére se sokszor ríkatta meg, és amikor mégis sikerült, abban Lanának ugyanúgy megvolt a maga szerepe, úgyhogy nem hibáztathatta érte csak a fiút. De azért belegondolni, hogy a kis fruska feleség lesz, ez nehezen emészthető hír volt a számára.

Azért öröm is volt ebben a hírben, mert a fiatalok Londonban készültek megkezdeni közös életüket, mivel Jeremy az angol vízilabda válogatott mellett kapott állást, Lana pedig úszóedzőként dolgozott a lakásukhoz közeli uszodában. A szolíd családi körben lebonyolított esküvőn így is vagy nyolcvan vendég volt jelen, köszönhetően Jeremy népes családjának, akik a tengerentúlról érkeztek, és egész idő alatt értetlenül tárgyalták meg bárkivel, hogy a fiatalok hogyan voltak képesek a napfényes Kaliforniát London éghajlatára elcserélni. A nagy napra megérkezett a friss diplomás mérnök Nathan is Los Angelesből, aki a vizsgái és a diplomája védéséig még ott maradt, de már úgy érkezett, hogy a jövőjét ő is Londonban képzelte el. És magával hozta Elisa Stuartot, aki angol cserediákként éppen hazatért volna és volt annyira fontos a fiuknak, hogy már csak miatta is London mellett döntsön.

És ott volt Emma Rose Carmichel, aki ebben a nagy kavarodásban kicsit későn, de mégiscsak megérkezett ebbe a családba, és most nyolc évesen egy művészeti iskolába járt, néha pedig a West End-en lépett fel gyerekszínészként szülei féltő támogatása mellett. Az ő születése maga volt a csoda, mert már nem is gondoltak rá, hogy valaha gyereksírástól zengjen a házuk, amikor Anna egy reggelen potyogó könnyekkel apró cipőcske formájú sütiket szaggatott ki édes linzertésztából, mire a család tagjai előkeveredtek a szobáikból. Értetlenül nézték, amíg a reggeliző asztalra nem tett ki még egy tányért..., és minden tányér mellé egy-egy ültető kártyát. A látszólag felesleges tányérka mellett ez állt: Emma Rose. A család értetlen csodálkozásától kísérve Simonra nézett és szeme csillogásából a férje csalhatatlanul ráérzett a nagy hírre. Magához ölelte és a gyerekei szeme láttára olyan forrón csókolta meg, hogy a kamaszok egészen zavarba jöttek a szüleik szerelmének ilyen látványos megnyilvánulásától.

Simon még az előző karácsony előtt befejezte az utolsó filmjét és bejelentette a visszavonulását. Nem zárkózott el ugyan attól, hogy kisebb szerepekkel megkeressék, de egyelőre teljes erőbedobással az írásnak szentelte magát. Ahogy berendezkedtek, feneketlen dokumentumtárának mélyéről előbogarászta a már korábban megkezdett életrajzi ihletésű regényét és a napjait hónapokon át ennek szentelte. Amikor a történet végére odagépelte a Vége feliratot, mielőtt még meggondolhatta volna magát és hagyta volna érvényesülni könnyen elbizonytalanodó angol énjét, álnéven elküldte néhány kiadónak. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a postafiók címre, amit megadott, két komoly ajánlat is érkezett. Mostanra pedig a karácsonyfa alatt ott lapultak a név szerint dedikált példányok, és ha hinni lehet a könyvesbolti statisztikáknak, akkor a karácsony előtti forgalomban is jól szerepelt  a könyve. A siker további ötletekre ihlette és lankadatlan lelkesedéssel írta az újabb történetét.

Anna pedig végül csak elérte, hogy zenepedagógiai végzettséget szerezzen és Emma iskolájában gitározni taníthassa az érdeklődő gyerekeket. Simon szeretettel nézte, ahogy a három nagy gyerek mellett úgy forgolódik, mintha nem is az anyjuk, hanem a nővérük lenne, és az érzései alighanem kiültek az arcára, mert a felesége odalépett hozzá, kivette a kezéből az időközben kiürült poharat és szájon csókolta.

-Csak óvatosan Mr. Carmichel azokkal a bűnös, de bizsergető gondolatokkal, mert túl sokan vagyunk most a házban ahhoz, hogy feledve háziasszonyi teendőimet, felráncigáljam az emeletre – súgta a fülébe és Simon felnevetett. A boszorkány! Mint mindig, most is tökéletesen ráérzett a hangulatára, és játékossága a tanúság rá, hogy benne is lett volna egy kis csintalankodásban, ha valahogy el tudták volna terelni a többiek figyelmét  magukról. De ez most esélytelennek tűnt.

Adél és Josh már vagy tizenöt éve Londonban éltek, itt születtek meg az ikerfiaik, de a mai napig nem házasodtak össze. Nem a papír tart össze bennünket – mondta egyszer Adél egy kacsintás kíséretében, arra utalva, hogy ők bezzeg hamar hivatalossá tették a kapcsolatukat, és Simon volt olyan udvarias, hogy nem mutatott rá, hogy annak a papírnak a megléte vagy nemléte abszolút nem befolyásolta volna a szerelmüket. Ő egyszerűen boldogabb volt tőle, hogy Annát a feleségeként mutathatta be, mindenféle körmondatok és magyarázkodások nélkül. Lehet, hogy vaskalapos és régimódi, de ez így volt kerek a számára.

Anna apja túl a nyolcvanon még mindig fess öregúr volt, már rég felhagyva a diplomácia világával. Londonban élt egy kis lakásban a belvárosban és legkedvesebb szórakozásainak egyike volt óraszám a Hyde parkban üldögélni kedves kutyájával Pixellel, a koromfekete labradorral. A karácsonyi ajándéka is Pixelhez kötődött, aki nemrégiben apa lett, és az egyik csokoládébarna kölyke Emma ajándéka lett, aki el sem engedte a bájos kis kutyabébit, amióta csak a díszes dobozból kibontotta. Simon is örült az új családtagnak, mert Maci és Ben elvesztése óta nem verte fel kutyaugatás a ház körüli, néha szinte nyomasztó csendet, és már eldöntötte, hogy szerez egy menhelyről egy vagy két kutyát. Pixel  érkezése félig-meddig el is döntötte a kérdést, hogy a kis apróság mellé kevésbé szerencsés sorstársai közül is válasszanak majd barátot.

Simon szülei is velük voltak még, bár Richardot nem kímélte az idő, két infarktus után nehezen mozgott és Claire minden percben aggódva leste, hogy a hosszúra nyúlt ünneplés nehogy sok legyen a számára. Amikor eldöntötték, hogy hazaköltöznek, nem is volt náluk boldogabb ember a városban. Oly sok éven át hiába reménykedtek benne, hogy Simon meggondolja magát és mégiscsak visszatér a szülőföldjére, és amikor már feladták ezt az álmot, akkor egy nap bejelentették, hogy néhány héten belül költöznek. Így legalább a három gyerek közül egy a közelükben volt öregségükre, mert Lizzy és Victoria is az Államokban telepedett le családjaikkal. Victoria New Yorkban, Lizzy pedig Chicagóban. Victoria férje belsőépítész volt, aki most Nathannel összehajolva vitatkozott valami tervrajz felett, amely a fiú felújításra szoruló lakásának rajza volt Michael extravagáns ötleteivel. A fiú a lelke mélyén igazi merev angolsággal hagyománytisztelő megoldásokat képzelt el, de Mike érvelésének hála, egyre inkább kezdte megérezni a tervekben rejlő lehetőségeket. Lizzy férje jazz-zenész volt, és pillanatnyilag ő volt az egyetlen, aki nem volt jelen. Lemaradt a gyertyagyújtásról, mert egy hóvihar miatt törölték a járatát, de a család Lizzyvel izgult, hogy hamarosan ő is csatlakozhasson az ünneplőkhöz.

A Carmichel klán, ha összeült, hangos volt és vidám. A szeretet csak úgy sugárzott belőlük és beburkolt mindenkit, aki a családhoz tartozott valamilyen módon, legyen az rokon, barát vagy akár kolléga. Aki csak ismerte őket, elismerte, hogy ez a legerősebb fegyverük a világgal szemben és ennek köszönhetik a sikereiket is. És ez a szeretet csak egyre nőtt, ahogy a család bővült, és ez a tudat izgatott várakozássá tette azt a napot, amikor Simon az elsőszülött unokáját a kezébe veheti majd. Mert már régen elmúlt belőle a bizonytalanság. Most minden sejtjével érezte, hogy rengetegen szeretik és annak a kis jövevénynek az érkezése csak újabb szeretetet és sok új kalandot jelent majd. Amelyekben a társa, mint már annyi éve, Anna lesz, aki egy napon megállt a szállodai szobája ajtaja előtt és a félreértésre reagálva felháborodott hangon javította ki: Mr. Carmichel, én nem a masszőze vagyok!  Hogy időközben mégis az lett? Ezért csak hálát adhatnak mindketten a Sorsnak – húzta magához a feleségét újra, és nem törődve a körülöttük duruzsoló családdal, végigsimított a boldogságtól kipirult arcon és megcsókolta. A csókjában ígéret volt és tudta, hogy a felesége be is fogja hajtani ezt az ígéretet.

VÉGE