Perlekedők 119-120. fejezet

Szolgálati közlemény!

Elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni azok kedvéért is, akik talán már túl hosszúnak érzik a történetet és azoknak is, akik még szívesen elidőznek hőseink mindennapjaiban, hogy hamarosan itt a vége, fuss el vége. Kíváncsi lennék - komolyan -, hogy melyik tábor az erősebb? De egyelőre még folytatódjon Anna és Simon története.

*** 

119.

Anna szorongva nézte az órát. Simon kicsit morgósan indult el az első  ülésre. Nem érte váratlanul, amikor a férje bejelentette, hogy úgy döntött, felkeres egy terapeutát, mert Claire beszélt már neki róla, hogy valami ilyesmit ajánlott a fiának. Neki ugyan már csak akkor beszélt róla a férfi, amikor kész helyzet elé állította, mondván délelőtt 10-kor programja van. És hirtelen nem is tudta, hogy reagáljon rá. Azt mégsem mondhatta, hogy „na végre, drágám, már éppen ideje volt!”, mert most úgy érezte, erre igazán nincs is szükség. Oké, néha Simonnak elgurul a gyógyszere, féltékeny vagy éppen indulatos, de hát érzékeny művészlélek, és tőlük nem szokatlan az efféle viselkedés. Ugyanakkor tudta, hogy ez hamis mentegetőzés, igenis kell, hogy valaki, egy szakember felnyissa a férje szemét, nincs miért szorongania. Fogalma sem volt róla, hogy zajlik az ilyesmi. Vajon a múltban vájkálás mennyire fogja kiborítani a férjét? Mik kerülnek szóba egy ilyen beszélgetés alkalmával, vajon Simon a kérdésekre hogyan reagál, amikor az interjúk többségétől feláll a szőr a hátán? Aggódott érte, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész, de mivel már belevágtak, hát nem volt más lehetősége, mint csendben szorítani a sikerért.

Amíg ő  a gondolataiba mélyedve latolgatta a terápia sikerét, észre sem vette, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó és a férje lép be rajta. Simon is észrevette a feleségét, ahogy a kezét tördelve ücsörög a nappali közepén. Lana nyilván aludt, mert a házban csend volt, csak a kutyák izgatott lihegése hallatszott. Lehajolt és Anna nyakába csókolt, aki ijedten rezzent össze, aztán egy megkönnyebbült mosollyal magához ölelte a fejét és nagyot sóhajtott.

-Már pont azon gondolkodtam, hogy olyan sokáig elmaradsz – motyogta halkan. Simon kibontakozott a szorításából és megkerülte a kanapét, hogy leülhessen mellé.

-Nem is volt olyan vészes. Annyit beszéltem, nem is értem, dőlt belőlem a szó, mint a vízfolyás. Pedig amikor odaértem, meg voltam győződve róla, hogy egy szót sem fogok tudni kinyögni. Vagy ő nem lesz képes kihúzni belőlem semmit. Tulajdonképpen az egész nem is volt más, csak egy jó hangulatú beszélgetés. Jövő héten folytatjuk, bár elképzelni sem tudom, hogy még egyszer ennyi mindent képes legyek dumálni. Furcsa, de jó érzés volt, amikor eljöttem a manustól.

-Tudom, hogy nem akarsz most itthon is erről beszélni, nekem ennyi elég is,ha neked nem volt kellemetlen. Attól féltem, kicsit bezárkózol, ha kérdezgetni kezdenek.

-Ez volt benne a fura, hogy alig kérdezett, mégis valahogy folyamatosan rávett, hogy mondjam a magamét. Pedig az első percekben meg voltam győződve róla, hogy ez az egész csak egy nagy sarlatánság, de talán mégsem. De azért most jó itt lenni veled és hozzád bújni. Erről jut eszembe, Lana mit csinál? Lassan ebédelnie kéne.

-Lana már evett. Éppen az előbb tettem le. Egész délelőtt kint voltunk a levegőn és most volt olyan aranyos, hogy minden hiszti nélkül lecsukta a szemeit. Így legalább nyugodtan tudtam azon törni a fejem, hogy vajon mikor végzel.

-Nos, ha őnagysága már evett és béke van, csend és nyugalom, akkor talán mi is kihasználhatnánk az időt, hogy kicsit pihenjünk. Nekem a sok duma után kifejezetten jól esne, de rád is rád fér a pihenés.

-Én arra gondoltam, kipróbálhatnánk végre a masszázskádat. Amíg Vancouverben voltunk, elkészültek a beépítésével, de még fel sem avattuk. A végén kiderül, hogy csak felesleges pénzkidobás volt – biggyesztett Anna, de a szeme csillogása elárulta, hogy a szíve mélyén egyetlen pillanatig sem tartja pénzpocsékolásnak a formatervezett kis medencét.

-Gondolatolvasó vagy, akárcsak dr.Lawrence, lehet, nem is hozzá kéne járnom, hanem veled kéne kibeszélnem a problémáimat.

-Vannak problémái Mr.Carmichel?

-Boszorkány, pont ez a technikája a jó dokinak is, de most azt kell mondjam, mégiscsak van egy problémám, egy igen jelentős, mondhatni ágaskodó problémám. Úgyhogy nyisd meg légy szíves a vizet, én addig gondoskodom hűsítő italokról és valami hangulatvilágításról. Fürgén, kisasszony, nehogy a gyermekünk belekavarjon a probléma megoldásába. Túl nem élném.

*

Simon a második alkalommal talán nem a legjobb hangulatban érkezett, talán dr. Lawrence kisugárzása volt más, de valahogy zárkózottabb volt, nehezebben nyílt meg. Már a reggel furcsán indult, mart Anna kacarászva mesélte neki, hogy álmában is mesélt. Sok mindent nem tudott ugyan kihámozni a hablatyolásából, de az tisztán kivehető volt, hogy a monológjában újraélt valami régi történetet, amikor első ízben szembesült vele, hogy az élete egy csapásra megváltozott, hogy a képével tapétázták ki a fél világot. Nyilván a tudatalattija már az ülésre készült. De talán csak az volt a baj, ahogy a fickó felvázolta a további feladataikat.

-Két kérdésre keressük a választ: - mondta Lawrence komolyan, az ujjbegyeire koncentrálva, ahogy mind a tízet akkurátusan összeillesztette. -1, van, aki nehezen viseli a sikert, ugyanakkor hatalmas exhibicionizmus is munkál benne, ez a kettősség is lehet frusztráló… és 2, Anna birtoklása, később ez kiterjedhet egy lánygyerekre is, úgyhogy már csak ezért is érdemes a dolog mélyére ásni.

Már a kérdések felvetése is görcsbe rántotta a gyomrát. Az első pontosan rárímelt az éjszakai álmára, a második pedig lényegében a feleségével való ismeretségük első pillanataitól nyomasztotta. Nagyot sóhajtott, ahogy próbálta megfogalmazni a gondolatait, de ez messze nem azzal a könnyedséggel sikerült, mint a múlt heti visszaemlékezések.

-Azt hiszem, arra nem én fogom megadni a választ, hogy mi a fenéért akarok állandóan kiállni a közönség elé és produkálni magam, annak ellenére, hogy közben legszívesebben elbujdosnék. Nyilván magyarázhatnám azzal a más tudatállapottal, amibe zenélés vagy forgatás közben kerülök. Olyankor csak a pillanat van, még egy párbeszéd közben sem szakadok ki a magam kis világából, és szerencsére nem látom magam kívülről, mert akkor biztos, hogy begörcsölnék. Ez segít át azokon a jeleneteken is, amikor le kell vennem magamról a ruhát, annak ellenére, hogy nem vagyok kibékülve a testemmel. Ez hülyeség, így nem is igaz. Nincs nekem semmi bajom a testemmel, csak angol vagyok és ebben a kérdésben nyilván egy kicsit merevebb az átlagnál. De a feleségem a megmondhatója, hogy egyáltalán nem vagyok prüd, és …,  jaj, bocsánat, ez aligha tartozik a tárgyhoz.

-De, azt hiszem, ez is szorosan hozzá tartozik az egyéniségéhez. A származásunk és a neveltetésünk elnyomhatatlanul előtör belőlünk, és ebben nincs semmi rossz. Maga egy nagyon kreatív ember, sokféle önkifejezési móddal, gondoljon a zenére, a filmezésre, a rajzolásra, az írásaira, és akiben ilyen élénk a vágy, hogy megmutassa a világnak a gondolatait, az érzéseit, az nyilván nem egy alapvetően zárkózott ember. Csak azt gondolja, de miért gondolná helyesen? Nem jelenteném ki, hogy egy exhibicionista alkat, mert ennél azért nyilván visszafogottabb, de zárkózottnak semmiképpen nem gondolnám. Első lépésként a lényének ezt az oldalát kell elfogadnia. Amit nagyjából ki is pipálhatunk azzal, hogy újra és újra kamera elé áll. De akkor még itt van a második kérdés, amit meg kell vizsgálnunk. Azt mondta, időnként talán túlzottan féltékeny…

-Hát, igen…, előfordul, hogy rosszul reagálok egy váratlan helyzetre, hajlamos vagyok félreérteni jeleket, miközben tudom, hogy ez hülyeség, mert abszolút bízom a feleségemben. És ez valóban okoz  problémát nekem is, talán neki is. De én talán rosszabbul élem meg, mert dühöngök, és közben tudom, hogy feleslegesen és ezért magamra is dühös vagyok.

-Erre könnyű lenni ráfogni, hogy maga társfüggő, és kereshetném is azonnal az okokat a kamaszkorában, amiről a múlt alkalommal beszéltünk. Sokat volt egyedül, sokszor kellett önálló döntéseket hoznia egy olyan korban, amikor még reálisabb lett volna a maga feletti irányítás. Ennél fogva ma is maga akar irányítani, és vannak dolgok, amiket nem tud, ez pedig elbizonytalanítja. Ennek a fajta szorongásnak a jellemzője a másikhoz való tapadás, a magánytól való félelem, amikor képtelen összeszedni az erejét, hogy egy kicsit eltávolodjon a párjától, s ezzel őt is több levegőhöz juttassa és persze önmagát is.

-De mi van, ha nekem nem igényem az a bizonyos több levegő? – szúrta közbe Simon.

-Mindenkinek szüksége van erre a több levegőre, különben a kapcsolat fojtogatóvá válik. Persze nem a szerelem első szakaszában, hanem később, amikor a rózsaszín köd felszáll. Ha érzékeltetni akarom a maguk helyzetével, ha a felesége teljes egészében alárendelné magát a maga házasságról alkotott képének és otthon maradna a gyerekkel, vagy gyerekekkel, egy idő után elvesztené a külvilághoz fűződő csatornáit, teljesen magára lenne szorulva, mondjuk ki, függne magától. Őt nem ismerem személyesen, de ha egy érett, aktív személyiség, akkor ez őt nem elégítené ki. Vagy frusztrálná a kialakuló helyzet, vagy kiutat keresne belőle, ami nyilván konfrontációhoz vezetne Önnel. És ugyanoda lyukadunk ki, maga elbizonytalanodna, tévesen a felesége érzelmeivel kapcsolatban, pedig ő szeretné magát, csak éppen vágyna egy kis saját élettérre is.

-Miért van olyan érzésem, mintha mégiscsak ismernék egymást Annával? – dünnyögte halkan Simon az orra alatt.

-Csak én is nős vagyok. Példálózhattam volna a saját házasságommal is, de akkor nem biztos, hogy felismeri a sajátjával összecsengő párhuzamokat.

-Oké, és ha elismerem, hogy … esetleg… én ilyen … hogy is mondta, társfüggő vagyok, akkor mi a megoldás? Szeretem Annát és biztonságban akarom tudni, önző módon leginkább a közelemben.  Igen, azt hiszem, ennyit be kell ismerjek, ez még a saját számomra is nyilvánvaló.

-Nos, a megoldáshoz az kell, hogy beszéljenek róla. És hogy maga meg is hallja, fel is tudja dolgozni, amit a felesége mond. Biztos vagyok benne, hogy a felesége nem minősíti magát, amikor a saját vágyairól beszél. Amikor elmondja, hogy ő mit szeretne, mondjuk, mit vár a házasságuktól, az egyfajta én-üzenet, az róla szól, nem magáról, nem ítélkezik, nem hibáztat, csak elmondja őszintén, mik a vágyai. És ha ezt megteszi, képes megtenni, akkor az egy nagyon jó és a maga problémájára is segítséget nyújtó dolog. A bennünk felbukkanó érzelmek elfojtása, netán tagadása ugyanis komoly bajok forrása lehet. Ilyenkor veszik észre, hogy egyre ingerlékenyebbek, gyakrabban veszekszenek. Ennek következtében egyre több lesz a kommunikációjukban a tabu téma, hiszen amit magunkba fojtunk, arról mástól sem szívesen hallunk. És amikor a másik azt kéri, legyünk hozzá őszinték, akkor kényelmetlenül érezzük magunkat, hiszen önmagunkhoz sem vagyunk azok. Ennek a megoldása pedig ezeknek az én-üzeneteknek a küldözgetése. Persze, ez sokkal nehezebb, mint így első hallásra gondolná az ember, hiszen éppen az a bajunk, hogy tagadásban vagyunk, ezért méricskéljük a mondandónkat, hogy mit mondjunk el és mit rejtsünk el. Szóval, ezek az én-üzenetek akkor segítenek, ha ezáltal a másik jobban megismerheti a mi pillanatnyi állapotunkat, ezáltal pedig meg tudja fogalmazni az arra adható válaszát; mert egy merev ellenállással nem lehet mit kezdeni, annak csak bezárkózás a következménye. … Látom, hogy kicsit értetlenül hallgat, úgyhogy próbálom egy példával megvilágítani. Teszem azt, mond a feleségének valami bántót, esetleg még a hangját is felemeli közben, mire általában az a reakció szokott születni, hogy miből gondolod, hogy velem szemben ezt a hangot megengedheted magadnak? Ez általában további szóváltást eszkalál. Ha azonban csak annyit mond, hogy „ilyenkor megalázottnak és tehetetlennek érzem magam”, az elmondja önnek, hogy nem jó úton jár egy békés megegyezéshez. Ebben a válaszban benne van az útmutatás a megoldás felé, csak meg kell hallania. Ilyenkor ugyanis szembesül azzal, hogy a saját érzelmei a másik félben milyen érzelmeket szülnek, és ez néha mellbeverő lehet.

-Kísérteties – motyogta Simon. –Néha úgy érzem, mintha szem- és fültanuja lett volna néhány korábbi szóváltásunknak.

-Higgye el nekem, ezek a dolgok nagyon hasonlóan zajlanak minden ajtó mögött. De visszatérve ahhoz, hogy Ön hajlamos időnként a túlzott ragaszkodásra, mit szokott ilyenkor mondani a felesége?

-Hát, nemrégiben adott egy interjút, amiben úgy állította be, hogy ő feladta önmagát ebben a kapcsolatban.

-És ez sértette Önt?

-Igen, azt hiszem, nagyon bántott.

-És miért?

-Mert tudta, amikor feleségül kértem, hogy én ilyen ragaszkodó típus vagyok. Most ráadásul van egy gyerekünk, aki amúgy is minden idejét lefoglalja, aztán persze szeretnénk még további gyerekeket, tehát igazán lenne dolga otthon, nem kellene azon járjon az agya, hogy visszatérjen az énekléshez meg hasonlók.

-Ezt érdemes lett volna most magnóra vennem, hogy visszajátszhassam magának.

-Annyira gáz volt? – nézett rá egy kétségbeesett grimasszal Simon.

-Igen, azt hiszem fogalmazhatunk így is – mosolyodott el dr.Lawrence. –Simon! Maga csak a saját vágyairól beszél, a saját elvárásairól és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a felesége mit szeretne. Ez nem egy társkapcsolat, hanem egy társfüggőség. És ha így folytatja, akkor a felesége vagy elhagyja, vagy hozzáidomul az elvárásaihoz egy csomó elfojtással a lelke mélyén, és magának lesz egy frusztrált felesége, ami …, szóval, nem a legjobb kilátás a jövőjüket nézve.

-Akkor, ahogy maga mondta az elején, el kell távolodnunk egymástól? Ez a megoldás? De mi van, ha ez az eltávolodás végül ahhoz vezet, hogy érzelmileg is távol kerülünk egymástól?

-Miért is? Nézze, én nem arról beszélek, hogy szeresse kevésbé a feleségét! Én azt mondom, hogy tanulja meg szeretni azokat a dolgokat is, amik a feleségének szereznek örömet. Ő nem a maga bosszantására vágyik más elfoglaltságok után is, hanem a saját örömére, ami végső soron a maga öröme is lehet. És ezzel a gondolattal fejezzük is be mára! Most menjen haza és próbálja meg az eddigiek szerint figyelni a beszélgetéseiket. Küldözgesse az én-üzeneteit, de ne felejtse el meghallani a feleségéét sem. Egy hét múlva találkozunk. Addigra biztosan adódik néhány olyan szituáció, amiben fel tudja használni mindazt, amiről ma beszélgettünk. Viszontlátásra! – nyújtott kezet Simonnak, aki bólogatva és az előttük álló estére gondolva kifelé indult.

120.

Anna letette maga mellé Lanát, aki egy plüsskutyával játszott a nyugágy mellett, miközben ő odatérdelt Simon mellé. A férfi aludt a napernyő árnyékában a nyugágyon, csak a rövidnadrágos lábai lógtak ki a napra. A hasán még kilátszott a sort alól a nemrégi vakbélműtét nyoma. Mellén a legújabb könyvszerzeménye feküdt, amely vagy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, vagy csak a tegnap esti elhajlás viselte meg kissé, amikor Tommal és Marcussal ültek be valahová. A két srác ugyan csak villámlátogatást tett LA-ben, de nem hagyták ki, hogy meg ne látogassák őket és el ne csalják a barátjukat egy sörre, amiből nyilván jóval több lett. Ujjai szinte bizseregtek a vágytól, hogy megsimogathassa, de nem akarta felébreszteni. Tegnapelőtt is  késő este jött haza a stúdióból, ráfér a pihenés – nézte szeretettel  a kedves arcot. Olyan ritkán látta ilyennek, szinte kisfiúsnak, a hatalmas szempillákkal árnyékolva a szemeit, amikben máskor szinte el tudott veszni. Lanára akart nézni, mert feltűnően csendben volt mellette, de a kislány eltűnt és ahogy megfordult, már sikoltani sem maradt ideje, a pici pont akkor hajolt a medence fölé, hogy egy vízen úszó falevelet pecázzon ki, és a következő pillanatban már fejjel lefelé tűnt el a vízben. Szinte ugyanabban a pillanatban csobbant a víz Ben körül, ahogy lendületből a kislány után vetette magát, és persze addigra már Anna is remegve, zakatoló szívvel szorította magához a vízben a gyereket. Jézus! Ez a pillanat éveket vett el az életéből.

Simon hunyorogva nyitotta ki a szemét a csobbanásokra. először nem is tudta, hogy álmodta vagy tényleg hallotta, aztán a rettenet ült ki az arcára, ahogy meglátta Annát és a lányát felöltözve a medence vízében. Ben aggodalmas pofával úszott mellettük. Felpattant és a gyerekért nyújtotta a kezét, aztán Lanát szorosan magához ölelve Annát rántotta ki. A felesége kezébe nyomta a gyereket, aki még csak nem is visított, csak pislogott a hatalmas szürke szemeivel: -Menjetek be gyorsan, nehogy megfázzatok! – mondta, aztán lehajolt, hogy Bent segítse ki a medencéből. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a műtét miatt még kímélnie kellene magát.

-Kösz haver, remek kutya vagy! – borzolta össze a vizes kobakot, aztán mindenféle morgolódás nélkül tűrte, hogy a kutya néhány liter vizet rázzon rá a bundájából. Maci tisztes távolból figyelte őket. Végül a férfi sietősen megfordult és a lányok után indult.

-Mi a franc történt? – csattant fel még a kinti sokktól felhúzva, ahogy a fürdőszobába lépett, ahol Anna és Lana már a zuhany alatt álltak. Lerángatta magáról a vizes rövidnadrágot, aztán ő is beállt melléjük. Az előbbi heves kirohanását félretéve bohóckodva rávigyorgott a lányára, aztán megölelte mindkettőjüket. A kislány közéjük szorulva tiltakozott a szoros közelség ellen, de Simon érezte, hogy a felesége tagjaiból még mindig nem állt ki a sokk okozta remegés. Gyengéden végigsimított a hátán és jóval halkabban újra megkérdezte: -Mi történt?

-Csak egy pillanatra nem figyeltem. Ott térdeltem melletted és ő ott ült a nyugágy mellett a kutyusával. Aztán amikor rá akartam mosolyogni, már nem volt ott és nem is tudom, hogy tudott olyan csendben és gyorsan a medencéhez mászni. Egész héten ezzel vitt a sírba, hogy a vízbe akart menni. Állandóan a medencére mutogatott, hogy Víz, Víz, de eszembe se jutott, hogy egyedül nekiindul.

-Hívok valakit, és csináltatunk egy kerítést a medence köré, mert ez így életveszélyes – simogatta tovább a férje, miközben a kicsi arcára is nyomott egy puszit. –Te, te kis úszóbajnok! Még jó, hogy nem esett pánikba, mert akkor nyelt volna egy csomó vizet.

-Hát, én helyette is sokkot kaptam – vacogott Anna foga, nyilván nem a hideg miatt, hanem a késleltetett idegi reakcióként.

-Azt látom – szorította meg Simon, aztán a gyereket átvéve kilépett a zuhanyból. –Össze ne ess, amíg ráadok valamit! – mondta és kihátrált a fürdőszobából. Néhány rövid perc múlva már vissza is tért.

-Ráadtam a pizsamáját egyelőre és beraktam az ágyába. Most téged is életre kell csiholni, mert úgy nézel ki, mint aki azonnal elájul – zárta el Anna feje fölött a csapot. Beletekerte egy fürdőlepedőbe, aztán felkapta és az ágyra ültette. Egy másik törülközővel a lány haját dörzsölte, aztán, amikor már nem csöpögött belőle a víz, egy pillanatra ott hagyta. Egy pohár arany színű folyadékkal tért vissza.

-Idd ezt meg, talán segíteni fog! - Anna remegő kezekkel emelte a szájához a poharat és amikor a fogain koccant a kristály, Simon megfogta a csuklóját. –Egy hajtásra, gyorsan!

Amikor a pohár kiürült, ledöntötte a lányt a párnákra, aztán magához ölelve csak nézte. Gondolatban vállon veregette magát, mert hirtelenjében azzal kezdte volna, hogy rátoljon minden felelősséget és számonkérje a figyelmetlenségét, de még időben megjött a józan esze és visszafogta magát. Már egy ideje beszéltek róla, hogy valamit kellene kezdeni a medencével, nehogy Lana belepottyanjon, de egyikük sem számított rá, hogy a túlzott aggódásnak vélt gondolat ilyen hamar testet ölt.

-Bocs, hogy olyan hangosan kezdtem az előbb! – szólalt meg halkan, mire Anna csodálkozva nézett rá.

-Hangosan? Azt hiszem, azt meg sem hallottam. Még mindig ráz az ideg, mi történhetett volna..., csak egy pillanatra nem néztem rá..., csak egy pillanatra...

-Mit néztél? – simogatta meg a férje az arcát.

-Téged – suttogta a felesége. –Ahogy aludtál, olyan voltál, mint egy kisfiú. És éppen ezt akartam megmondani Lanának, amikor ránéztem, de csak a hűlt helyét találtam. Azt hiszem, meg is vannak az első ősz hajszálaim. Mi lett volna, ha én is elszundikálok, vagy ..

-Csss.... – tette Simon az ujját Anna szájára. –Nincs mi lett volna, ha...,  szerencsénk volt és most egy percet sem várunk tovább, hívunk valakit és gondoskodunk róla, hogy ez az úszóbajnok ne juthasson a medence közelébe, ha nem figyel rá valamelyikünk. Amúgy észrevetted, hogy mennyire nem fél a víztől? Megkockáztatom, bele se fulladt volna, persze azért jó, hogy azonnal kiszedted, csak nem tudom, valahogy van egy olyan érzésem, hogy neki a víz lesz a kedvenc közege.

-Hát, nem tudom, én pont azt határoztam el, hogy legszívesebben örökre betemettetném azt a nyomorult kacsaúsztatót.

-Hé, nyugi..., nem temettetjük be a medencét. Nem lesz baj! És különben sem lehet egy leendő olimpiai bajnok szárnypróbálgatásait már az első alkalommal letörni, nem igaz?

-Ne vicceld el! Még olyan kicsi és semmi veszélyérzet nincs benne..., nem úszóbajnok, csak egy nagyon szerencsés gyerek, aki – hogy azt ne mondjam – megúszta ezt a kis kalandot.

-Hát, pedig én elhatároztam, hogy úszni tanítom. Minél kisebb, annál jobb, annál ösztönösebb lesz a mozgása, a levegővétele..., és ha bajnok nem is lesz, akkor legalább nem kell frászt kapnunk, valahányszor kimegy az udvarra.

-Ben beugrott utána... – motyogta Anna, és a férfi elmosolyodott.

-Meg is dicsértem, amikor segítettem neki kimászni a medencéből. Még soha nem láttam, hogy valamelyikük beleugrott volna. Sőt, még azt sem láttam, hogy olyankor, amikor mi úsztunk benne, bele akartak volna jönni, úgyhogy ez abszolút tudatos cselekvés volt Bentől. Nem játszani akart, hanem menteni. Azt mindig tudtam, hogy a kutyák is szeretik Lanát, de hogy ennyire figyelnek rá, azt nem is sejtettem. Ez azért elég megnyugtató.

-Hogy a fenébe tudsz ennyire nyugodt lenni? – nyúlt a férje kezéért Anna. –Nézd csak, az én szívverésem szerintem még most sem állt vissza a normálisra – tette Simon kezét a mellére, a szíve fölé. A férfi lustán elmosolyodott és gyengéden dédelgetni kezdte a puha halmot.

-Nem lehet Mrs. Carmichel, hogy már régen nem a sokk, hanem a közelségem hat Önre ilyen felvillanyozóan?

-Úgy gondolja, dr.Carmichel? Talán kéne tennünk egy próbát, hogy ez a ritmuszavar tovább fokozható-e? – vigyorodott el a lány, mire a jó doktor lerúgta magáról a boxerét és nekikezdett a kísérletnek. Az eredménnyel végül mind a ketten elégedettek voltak.

*

Másnap korán reggel a csengőszóra a kutyák hangos csaholással ugráltak a kapu előtt, mint mindig, ha ismeretlen autóval érkezett valaki. Simon a monitoron figyelve, elolvasta a furgon oldalán álló feliratot: Helmsworth kertépítés A-Z... Aha, a fickó jött felmérni a medence körüli kerítés munkálatait. Tegnap késő délután még épp csak sikerült elcsípnie telefonon és mivel elmesélte, milyen veszélyhelyzethez vezetett a kerítés hiánya, a férfi megígérte, hogy ma eljön és megbeszélhetik az elképzeléseiket. A bögréjével a kezében kiment a parkolóba és kicsit mogorván nézte, ahogy a vállas, jóképű szőke óriás előkászálódik a kocsiból. Hamarabb nézte volna szörfoktatónak, mint lakatosnak vagy ácsnak. A telefonban egyébként sem volt olyan fiatalos a hangja.

-Dennis Helmsworth – nyújtott kezet a fickó, és az erőteljes kézszorítástól Simon ujjai elzsibbadtak.

-Simon – morogta az orra alatt, aztán a bögréjét felé biccentve megkérdezte: -Egy kávét esetleg?

-Szívesen elfogadom, mert ébredéskor ittam ugyan egyet, de mivel gyenge kávét iszom, lényegében egész nap ezzel tartom magam formában.

-Akkor megmutatom a medencét és közben kerítek egy bögrével – motyogta Simon és grimaszolva nézte, ahogy a férfi combján megfeszül a farmer, ahogy a kocsi rakteréből mindenféle mérőszerszámokat húz elő. Egy dolog, hogy Lana biztonsága mindenek előtt, de ki van zárva, hogy Anna itthon legyen, amíg ez a germán isten itt téblábol – döntötte el magában, aztán majdnem leöntötte magát, amikor látta, hogy az asszony már kint üldögél Lanával a teraszon, a medence mellett. Hogy a fenébe keveredtek ki ilyen gyorsan, hiszen az előbb még a gyerekszobában öltöztette a kicsit? – morgolódott magában. Hogy ennek a Dennisnek felcsillant a szeme, amikor a nőt meglátta, semmit nem javított a hangulatán, sőt...

-Jó reggelt! Dennis Helmsworth – biccentett oda a férfi és Anna elpirult a nyíltan érdeklődő tekintettől.

-Anna ..., és ő Lana, akit el kellene zárni a medencétől a következő veszélyes mutatványa előtt – nyújtott kezet mosolyogva. –Kér egy kávét? – emelte meg a kancsót és nem tudta nem észrevenni, hogy a fickó háta mögött Simon őt parodizálva, grimaszolva utánozza némán: Kér egy kávét?  Szikrázó szemekkel nézett a férjére, aki már a pasast terelgette volna a medence irányába. Vagy bele, ha már…

-Már ígértem Mr. Helmsworthnek egy kávét, csak előtte leméri a helyet, aztán úgyis meg kell beszéljük, milyennek képzeljük el a kerítést – vetette közbe hangosan Simon, mire a férfi egy balkanyarral a medence felé vette az irányt, aztán tisztes távolságban megállt és hunyorogva körülnézett.

-Hát, valami olyat kellene kitalálni, ami nem rontja az összhatást, mert ez így igazán mutatós. Mire gondoltak? Fára, kőre, kovácsolt vasra?

-Talán kőre – mondta Anna, és ezzel egy időben Simon is megszólalt: -Talán kovácsolt vasra.

-Akkor találjunk ki valamit, ami ennek a kettőnek a kombinációja – mosolyodott el a férfi a mesteremberek türelmével és udvariasságával, hiszen a kuncsaft kérése parancs; főleg, ha ilyen jól fizető megbízóról van szó; és ha ők ketten még nem jutottak közös nevezőre, akkor ő nem fog dönteni helyettük. Aztán fogta a mérőszalagot és Simon segítségét kérve akkurátusan lemérte a medencétől való távolságot és kijelölte a jövőbeli kerítés pontos helyét.