Testvéri hangok 5.

5.

Budapest – ízlelgette Brad a város nevét, miközben az értük küldött kocsi a Belváros felé araszolt az erős forgalomban. Nézte a Brattleborohoz képest sem magas házsorokat, melyek réginek tűntek, itt-ott megszakítva egy-egy ultramodern üvegépülettel. A hosszú utazás alatt úgy érezte, a világ másik végére tartanak. Ha ez Kelet-Európa, akkor nem is olyan vészes, mint amilyennek gondolta az óceánon túlról. Igazság szerint még soha nem járt ekkora városban odahaza sem – futott át az agyán, amikor már félórája úton voltak. Dean már járt New Yorkban, Los Angelesben, azok biztosan más léptékűek voltak, neki még ez is világvárosnak tűnt. Amikor pedig a dunaparti szállodai szobából a szemközti dombon álló hatalmas régi épületet, meg odébb a csipkés tetejű templomot nézte, minden lokálpatriotizmusa ellenére úgy döntött, Brattleboro elbújhat a látvány mögött. A tükörben ismerkedett új önmagával. Odahaza mindig borotválkozott, mert így is éppen elég kellemetlen volt az izzadtság, nem kellett, hogy még a szőr is melegítse. De Dean a borostánál is erősebb szakállt hordott, hát megnövesztette ő is. Idegen volt a tükörkép, mégis fájóan ismerős. Vajon mi lehet a testvérével? Biztosan izgul, hogy miként teszi tönkre tíz év munkáját már az első fellépésen, de hát ez az egész őrültség az ő ötlete volt. El kell fogadja, bárhogyan is végződik majd ez az esztelen kaland. Az idegességtől már minden baja volt, de amikor harmadjára jött ki a fürdőszobából, úgy döntött, ideje segítséget kérnie valakitől. A koncert csak holnap este lesz és ha addig nem tudja kialudni magát, leküzdeni a az időeltolódást, akkor lehet, sőt biztos, hogy nem a legjobbját fogja hozni a színpadon. Az pedig a turné első állomásán akár végzetes is lehet. Írt egy rövid levelet az otthoniaknak, hogy szerencsésen megérkeztek, pár szót a városról, sőt egy fotót is az ablakból, aztán kinyitotta a minibárt. Elsősegélynek talán ez is megteszi.

*

Kellemes nyári este volt. Otthon ilyen estéken a kertben tücskök ciripelését hallgatta volna, itt a közeli színpadok felől hullámzott felé a zene. Voltak köztük őrjítőek és voltak őrjítően jók. Még szerencse, hogy ez nem verseny – gondolta fanyarul, amikor az előttük játszó bandát hallgatta. Nagyon tetszett neki az a zenei világ, amit előadtak, talán még jobban is, mint a sajátjaik közül egyes számok. Ettől egy régi, már elfeledettnek hitt reflex lépett működésbe benne, önkéntelenül is elkezdte áthangszerelni az egyik dalukat. Szerinte jobban hangzott volna úgy. Veszélyes figyelemelterelés volt, mert félő, hogy esetleg odafönt a színpadon is ezt fogja tenni. A többiek nyilván kinyírnák érte, bár vannak annyira jó zenészek, hogy a meglepettség után alkalmazkodjanak hozzá. A másik csapat éppen levonult a színpadról zajos tetszésnyilvánítást hagyva maga mögött, ő pedig keresztet vetett. Eljött a pillanat, amiért tíz évvel ezelőtt a fél karját odaadta volna. Most azonban nem érzett más, mint vegytiszta pánikot.

A műszakiak villámgyorsan átpakolták a hangtechnikát, a fülesében hallotta, ahogy Tom egyeztet velük és egy hangtechnikusnak integet a tömeg közepén álló pult felé. Amikor a srác visszaintegetett, a többiek is a színpadra léptek. A nézőtéren felharsant az ováció, füttyögés és taps. Érezhetően várták őket és a produkciójukat. El ne szúrd! – suttogta maga elé, aztán a fejébe nyomta a kalapot és határozottnak tűnő léptekkel az első mikrofonhoz lépdelt. Még egyszer ránézett a tenyerébe felírt idegen szavakra és kissé rekedtes hangján belebúgott a mikrofonba: Üdvözlünk Budapest! Üdvözlünk Sziget!

A következő egy óra valószínűtlen mámorban telt el. Énekelt, gitározott, valóságos testen kívüli élményként élte meg a saját tetteit is. Időnként összekacsintottak a többiekkel, egy-egy szám után Tom – aki kimondatlanul is mentorának szegődött - az ujjával jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben. A fejében forró katlanként keveredtek a hangok, a szeme égett a reflektorok villódzásától és mire az utolsó hang is elhalt a torkában, úgy érezte, ilyen mámorító estéje még sosem volt. A közönség tombolt, Dean nevét üvöltözték, de fel sem fogta, mintha erre az estére ő maga vált volna Deanné. Olyan boldog volt, hogy azt sem tudta, mit művel, mert egyszer csak lekapta a fejéről a kalapot és egy frizbizőt utánzó mozdulattal a közönség felé hajította.

-Srácok, ez őrült jó volt! – kiabálta a színpadi hangerőtől még mindig süketen a színfalak mögött. A többiek pedig nevetve ölelgették meg.

-Megcsináltad, haver! Bevették! – lapogatták a hátát, ő meg csak levegő után kapkodott. Hogy a francba bírja ezt Dean? Azt hitte, hogy a kétkezi munkával töltött napoktól remek az erőnléte, de ez az egy óra úgy leszívta az energiáit, mintha napok óta nem pihent volna.

-Menjünk ünnepelni! – adta ki a vezényszót Tom, aztán megtorpant. –Hol a kalapod?

-Kicsit elszálltam a végére, amiért minden jól ment és a nézők közé dobtam – próbált visszaemlékezni Brad. Igaz, a nézők nem is voltak olyan közel, talán a biztonsági sávba esett. Elment az esze? Hiszen az a kalap volt a fedezéke, nem beszélve a mama szalagjáról. Dean meg fogja ölni, ha nem keríti elő. -Bocs, srácok elragadtattam magam. Szólni kéne valakinek, hátha még elő tudják keríteni.

Tom már oda is lépett az egyik Rendező feliratú mellényt viselő fickóhoz, aki bólintott és a fülesébe beszélve elindult a biztonsági zóna felé. Túl voltak hát az első igazi próbán. A turné rendben fog lemenni, ez az este bebizonyította.

*

-Szia! Képzeld, minden rendben ment. Senki nem vette észre, hogy nem Te vagy a színpadon, mert folyamatosan a Te nevedet skandálták. A srácok azt mondták, hogy jó voltam, és én is úgy érzem. Istenem, annyira be voltam szarva előtte, de ahogy az első akkordokat pengettem, elszállt belőlem a feszültség és csak a zene maradt. Pont úgy, mint régen – hadart Brad a telefonba. A vonal másik végén Dean egyszerre volt megkönnyebbült és ugyanakkor halvány irigységet is érzett. Ilyen simán lecserélhető?

-Na, látod! Megmondtam előre, hogy az ilyesmi nem múlik el.

-Dean! Azért történt egy baleset – krákogott Brad.

-Baleset? Milyen baleset? – hervadt le az elégedettség Dean arcáról.

-Az úgy volt, hogy meg voltak őrülve és én is nagyon fel voltam dobva, aztán …

-Aztán? Ne húzd már az agyam, mert agyvérzést kapok – dörrent rá a bátyja.

-Aztán bedobtam a kalapod a nézők közé. Nem tudom, miért. Csak úgy jött.

-Ennyi? – kérdezett vissza a testvére lehiggadva.

-Ennyi? Dean! Hiszen a mama szalagja volt rajta. Szóltunk a biztonságiaknak, mert szerintem a kalap nem is jutott el a kölykökig, hanem beesett a biztonsági zónába, de állítólag nem találták. Tom még aznap este rendelt egyet, de a szalag már nem lesz ugyanaz.

-Brad! Nyugodj már meg! Már régen nem a mama szalagja volt rajta. Azt hiszed, tíz éve rohad a fejemen az a nyomorult kalap? Ez már a harmadik volt legalább, de lehet, hogy a negyedik. A mama szalagját egy rajongó csaj lenyisszantotta róla, szerintem még az első évben. Valami hasonlót raktam rá, hogy ne csak egy sima bőrszíj legyen, de szerintem senki nem vette volna észre, ha nem nyúlok hozzá, azt sem.

-Basszus, teljesen kivoltam, amikor rájöttem, mit csináltam – sóhajtott nagyot Brad kissé megnyugodva.

-Semmi vész öcsi! – nevetett a bátyja. -Amúgy van itt valaki, aki szeretne gratulálni – mondta kissé feszültebben, aztán némi zörgés után Blue kissé rekedtes hangja szólt bele:

-Szia! Úgy örülök, hogy éppen itt lehettem, amikor telefonáltál. Azt hittem, hívsz – tette hozzá kissé szemrehányóan. A túlsó végen Brad a homlokát ráncolva ismerte be maga előtt, hogy eszébe sem jutott Bluenak telefonálni. Valamiért csak a bátyja megnyugtatása érdekelte. Abba pedig most inkább bele sem akart gondolni, hogy Blue miért van bent a kórházban ilyen lehetetlen időpontban.

-Tudod, kissé kaotikus ez az egész még nekem – próbált mentegetőzni, bár még ő is érezte, hogy ez igencsak halványra sikerült. -Holnap már megyünk is tovább Moszkvába… azaz, már ma – nézett az órájára. -Jesszus! Muszáj lefeküdnöm, mert ha nem alszom, jobb, ha fel sem megyek a következő színpadra. Rettentően kivett belőlem minden energiát, mint otthon a legnagyobb hajtásban. Blue, terhelhetlek annyival, hogy kérdezz rá Lu-nál, minden rendben van-e a farmon? Nem akarok még azzal is foglalkozni, mert akkor végképp szétzuhanok. – A választ meg sem várva hozzátette: -Köszönöm, kincsem! Mondd meg Deannek, hogy minden oké, majd még jelentkezem.  – azzal bontotta a vonalat. Már csak később jutott eszébe, hogy egy menyasszonynak talán jól esett volna, ha hozzáteszi, hogy „Szeretlek!”

*

A repülőgép Moszkva felé tartott. Brad még mindig az előző nap lázában égett. Végül tényleg alig aludt valamit, mert a nyakába szakadt sikert egyedül fel sem tudta dolgozni. A srácok biztosan dumáltak volna vele, ha kéri, de mivel maguktól nem ajánlották fel, dacosan úgy döntött, hogy kérni sem fogja. Az ujján forgatta a vadonatúj kalapot, amit reggelre a szállodába hozott egy futár. Pontosan olyan volt, mint Dean-é, ő pedig arra gondolt, az új kalappal talán a sikerek is inkább a sajátjai lesznek, mint a bátyjáé. Kicsit már bánta, hogy belement a személycserébe. Becsületesebb lett volna a rajongókkal és vele szemben is, ha bejelentik, hogy helyettesíti a testvérét, bár megértette Deant is, aki talán attól tartott, most törleszt neki és siker esetén ő fúrja ki a bandából. Végül elengedte ezt a gondolatot, mert szerette volna hinni önmagáról, hogy nem lenne képes ilyen árulásra.

*

A moszkvai koncert talán még nagyobb siker lett. Ami utána következett, az viszont teljesen felkészületlenül érte. A levonulásuk után beterelték őket egy sátorba, leültették egy hosszú asztal mögé és hamarosan újságírók tucatjai tettek fel nekik kérdéseket a koncertkörúttal kapcsolatban. Mint az együttes vezetőjéhez, hozzá intézték a kérdéseket elsősorban, neki azonban fogalma sem volt, Dean hogyan válaszolna szakmai és bulvár kérdésekre a személyével kapcsolatban, így inkább megpróbált a háttérbe vonulni és Tomra bízni a beszédet. Már maga előtt is nevetségesnek tűnt, ahogy a fejébe nyomta a kalapot és leszegett fejjel, szótlanul ült az asztalnál. A többiek próbáltak viccesen elterelni róla a figyelmét, de érezte, hogy itt olyan hibát vétett, ami később visszaüthet. Hogy mennyire, azt hamarosan alkalma nyílt megtapasztalni.

*

Bécsben százak táboroztak a szálloda előtt. Amikor a mikrobusz begördült a bejárat elé, majd beverték az ablakait a „Ki vagy Te?” „Akarjuk vissza Deant!” táblákkal. Nem érte őket egészen váratlanul, bár az ellenséges hangulat mégis meglepő volt. Az internet már tele volt találgatásokkal a személyét illetően, mert a koncertről készített közeli felvételeken pontosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem Dean Connick zenél a színpadon. Már nem számított, hogy mennyire jól hozták a színvonalat, a csalás csalás maradt és a rajongók válaszokat akartak.

Brad feszengve várta, hogy létrejöjjön a kapcsolat a bátyjával. Utálta, hogy a műtét utáni első beszélgetésükkor ilyen hírekkel kell felzaklassa, de ki mástól kérhetett volna tanácsot? Amikor a laptop képernyőjén megjelent a kórházi szoba, vett egy mély levegőt, aztán az benne is rekedt, ahogy Blue zaklatott arca megjelent a monitoron.

-Mi a baj? – kérdezte elfúló hangon, mire most Bluen látszott, hogy nehezen találja a megfelelő szavakat. -Mi történt? Túl van a műtéten? Nem sikerült? Miért nincs az ágyában?

-Állj, várj egy kicsit! Mindjárt mondom – szusszantott a lány. -Túl van a műtéten, az a része végül is rendben lement.

-Végül is? … Mi a francot jelent ez? Mondd már, mi a baj?

-A műtét előtt még egy csomó vizsgálatot elvégeztek. És az MR-en az agyában találtak valamit, ami aggodalomra adott okot. Ennek ellenére a fülét megoperálták és lehet, hogy az rendben is lenne. De most mindenkit ez az új fejlemény aggaszt. Valószínűleg egy újabb műtét vár rá. Azért is nincs az ágyában, mert az intenzíven fekszik – nyelt nagyot a lány. Hogyan mondja el Bradnak, amit egyelőre ők sem tudtak felfogni Deannel? Hogy talán a füle lenne a legkisebb probléma. -Az az igazság, hogy még beszélni sem tudsz vele, mert steril őrzőben van, a mobiltelefont esélytelen bevinni hozzá. Ha majd túllesz a következő műtéten, talán már kevésbé lesz szigorú az orvos. Én sem mehetek be hozzá, de állítólag úgysem lehetne vele kommunikálni, mert nyugtatózzák.

-Ó, basszus! Pedig már azt hittem, túl van a nehezén. Itt meg beütött a krach, mert a sok kis hülye csinált egy csomó videófelvételt és a közeliken jól látszik, hogy nem Dean van a színpadon. Ráadásul volt egy váratlan sajtótájékoztató is, amire nem készültem. Szóval, az a lényeg, hogy megbuktunk, már mindenki tudja, hogy nem Dean áll a színpadon. És a rajongói kurvára ki vannak akadva a csalás miatt. Tőle akartam tanácsot kérni, hogy mit lépjünk. Mondjam el, hogy mi a helyzet, vagy sumákoljak valami mást, de akkor jó lenne, ha lenne valami ötlete, mert én momentán még a saját nevemet sem tudnám  megmondani, nemhogy valami jó sztorit kitalálni.

-Hát, ebben most aligha tud segíteni. De ha elfogadod az én véleményem, szerintem csinálj egy rendkívüli sajtótájékoztatót és mondd el, mi van. Próbálj arra építeni, hogy szeretik annyira, hogy aggódjanak érte és megértsék, mit miért csináltatok.

-Őszintén szólva én is erre hajlok. Már tele a tököm a sumákolással. Tomék meg szórakoznak rajtam, állandóan Deannek szólítanak én meg oda sem figyelek. Csodálom, hogy nem napokkal korábban bukott ki a dolog valamelyik szállodai alkalmazottnak köszönhetően. Blue! Legyél mellette, vigyázz rá! Próbálok nem pánikolni, de abban a pillanatban írd meg, mi a helyzet, ahogy megtudod, mert mostantól egészen biztosan ezen fog zakatolni az agyam! Istenem, én meg még meg is ütöttem. Felkötöm magam, ha amiatt történt ez az egész! A francba, kezdek kiborulni, úgyhogy inkább lerakom. Blue! Nem akarom elveszteni! – suttogta halkan, azzal bontotta a kapcsolatot.

A szálloda elől még felhallatszott a tiltakozó rajongók sípszója. Felkapta a szobakulcsát és áttrappolt a fiúkhoz. Muszáj velük beszélnie!

-Szerintem baromság nagy érzelmes vallomást tenni – morgott Fred.

-Nem baromság! – torkolta le Joshua. -Annyira ki vannak akadva, hogy ennél már csak jobb lenne. Meg fogják érteni, hogy miért csináltuk.

-Miért, mi a francot csináltunk? Kurva jó koncerteket csináltunk, ha engem kérdeztek. Megkockáztatom, hogy talán még jobbat is, mint a legutóbbiak voltak Deannel. De talán igazatok van. Ha elmondjuk, hogy Dean beteg és nem akartuk őket cserben hagyni, talán nem fütyülnek ki a stadionból sem. Felhívom a sajtófőnököt és kérek tőle egy kis segítséget. Mondjuk, egy videó-interjú, amit felnyomunk a Youtube-ra. Az is több lenne, mint a semmi.

-Kérhetjük az itteniek segítségét is – mutatott ki az ablakon Joshua. -Lemegyünk, nekik elmondjuk. Megkérjük őket, hogy vegyék fel és töltsék fel, ahova csak akarják. Ennél gyorsabban és ennél több emberhez semmiféle interjú nem jutna el, még akkor sem, ha bekerülnénk az esti híradóba.

-Igazad van! – pattant fel Tom és máris kifelé indult. -Biztos van valaki ebben a nyomorult szállodában, aki segíteni tud a lebonyolításban.

Brad csak kapkodta a fejét. Tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy Tom levette róla a szervezés terhét. Éppen elég lesz kiállnia a kölykök elé és érzelemmentesen beszélnie a bátyja állapotáról. Amilyen állapotban érezte magát, sanszosabb volt, hogy a második mondatnál elbőgi magát.

*

Néhány órával később a kordon mögött szorongó fiatalok Tom egyetlen intésére elcsendesültek.

-Köszönöm, hogy meghallgattok minket! – kezdett bele a beszédbe. -Kérlek titeket, hogy vegyétek fel minél többen és osszátok meg mindazt, amit most elmondunk nektek! Mint ahogy azt már sokan tudjátok, Dean Connick nincs velünk. Az öccse, Brad áll itt mellettem, ő az, aki az előző két koncertünkön helyettesítette a testvérét. Nem érdemli meg, hogy kígyót-békát kiabáljatok rá, mert csak egyetlen dolgot akart. Hogy Ti ne maradjatok hoppon, amiért a testvére súlyos beteg lett. Dean kérte meg, hogy álljon a helyére. Talán jobb lett volna ezt már korábban elmondani, de akkor még abban reménykedtünk, hogy a turné valamelyik állomásán Dean már visszatérhet közénk, de sajnos nem kaptunk jó híreket a kórházból. Ha szeretitek a Connick’s Devils-t, mondjatok el egy imát Deanért, mert most mindannyiunk erejére szüksége van. Kérlek, most menjetek haza! Holnap este várunk titeket egy különleges koncerttel. Addig is, mondjátok el minél több barátotoknak, hogy mi a helyzet. Szerintem Dean gyógyulását is segíti, ha érzi, hogy megértitek és drukkoltok neki. Köszönöm!

A bejelentést mélységes csönd követte. A fiatalok egymással suttogva beszélték meg az elhangzottakkal kapcsolatos véleményüket. A baj ereje megérintette őket is. Tom jól számított, sorra nyomták meg a küldés gombot és továbbították a megosztásokat. Perceken belül az egész világ megtudja majd, mi a helyzet. Bárhogy is alakul Dean állapota, a kocka el lett vetve. Innentől már csak a koncertre kell koncentráljanak.