Testvéri hangok 6.

6.

Brad szorongva várta, hogy színpadra szólítsák őket. Már ezernyi formában próbálta elképzelni, miként alázzák meg, szemére hányva, hogy részese volt a csalásnak. Ráadásul tegnap este elkövette élete egyik legnagyobb hibáját is. A stressztől teljesen kikészült és megoldásnak először a minibár tartalmát ürítette ki, aztán utánpótlásért a bárba indult. A pultos szenvtelenül töltötte újra és újra a poharát, nem törődve vele, hogy már alig állt meg a lábán. Amikor a szőke lány a karja után kapott, kétségbeesett kisfiúként hagyta, hogy felvezesse a szobájába. Arra még emlékezett, hogy magával rántotta az ágyra, de valahogy onnan az emlékezete megtagadta a képek közvetítését. Rémlett, hogy be nem állt a szája, Deant emlegette, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a lány nem a bátyját akarja elcsábítani, hanem tisztában vele, hogy ő csak egy pótlék. Beszélt a kórházról, a műtétről, a félelmeikről, csupa olyan dologról hablatyolt egy vadidegen lánynak, ami egyrészt nem is csak az ő titka volt, másrészt nem is tartozott senki másra a családtagokon kívül. Talán még Blueról is beszélt, erre már igazából nem emlékezett, de így kellett lennie, hiszen miért éppen ezt az információt tartotta volna meg a nagy szómenésben.

Délelőtt hasogató fejfájással, kissé rekedten ébredt. A szobája egy kupleráj volt, az ágynemű a földön, ő meg farmerben, csizmában, meztelen felsőtesttel az ágyon. Fogalma sem volt, mi a fenét művelhetett, de a gondolatra, hogy talán megcsalta Bluet, legszívesebben lehányta volna magát. A gyomra egyébként sem volt hajlandó egyetlen falatot sem befogadni, mert az evésnek már a gondolatára is émelyegni kezdett. Most meg az éhségtől kóválygott, pedig az előbb egy halom gusztusos szendvicset vittek be az öltözőjükbe. Csak már nem akart a koncert előtt enni. Ez az egész körút innentől egy vesszőfutás lesz, ez zakatolt a fájó fejében.

Mellette Tomnak mutatott a szervező valamit a telefonján. Szívesen megnézte volna, de már attól, hogy oldalra pislogott, a szeme sajogni kezdett. Tom a fejét vakarta, aztán őrá nézett, majd intett a fickónak, hogy nem érdekli az egész. Bradben halvány rossz érzés ébredezett. Biztos már megint ő csinált valami marhaságot. Esetleg az esti dicstelen piálását vette valaki videóra. Istenem, alázhatja még magát ennél is jobban?

-Mi az? – biccentett a telefon felé, mire Tom nagyot sóhajtott.

-Szinte mindegy is, hogy megmondom vagy sem, mert úgyis olyan szar állapotban vagy, hogy csoda lesz, ha kijön egy hang a torkodon. Nem tudtad volna kihagyni azt a libát?

-Milyen libát? – pislogott Brad, aztán a felismerés szinte fejbe vágta. -A tegnapi csaj a bárból? Lefilmezett részegen?

-Hát, ha csak a bárban lettél volna matt részeg, de ez a szobád, az ágyad. A kis videó alatt pedig egy kerek sztori, akár egy újságíró is írhatta volna. Talán az is volt. Szépen lépre mentél, bár abban az állapotban ezt aligha róhatom fel neked. Azért máskor, ha inni akarsz, inkább gyere át hozzánk.

-Mit ír? – sápadt el Brad.

-Szerintem inkább az az érdekes, miről nem ír. Minden itt van a betegségtől, a műtéten át.

-Arról nem ír, hogy mi ketten … - harapta el Brad a mondat végét.

-Mit csináltatok ti ketten? – horkant fel Tom. -Lefektetted? Mert akkor kurvára hálás lehetsz neki, amiért erről egy szót sem ejtett. Mert akár dicsér, akár lehúzza rólad a vizes lepedőt, azt hiszem, Blue nem lenne egyik változatért sem hálás.

-Fogalmam sincs, hogy mit csináltunk. A farmerem rajtam volt, amikor felébredtem, de ez önmagában még semmit sem jelent. Vagy igen?

-Öreg! Fogalmam sincs, én még ilyen hülye helyzetben nem voltam, hogy ne emlékeztem volna arra, amit éjjel egy csinos szőkével csináltam. Most már mindegy, ezen nem tudunk változtatni, te is próbáld félretenni, mert mindjárt szólítanak.

És ebben a pillanatban tényleg, a színpad felől hatalmas ujjongás hallatszott, de Brad füléhez épp csak elértek az utolsó hangok: …Devils!

A többiek lazán, ő pedig kissé kimérten, kilépdeltek a hatalmas színpadra. Az ováció lassan elcsendesült és egymás után gyulladtak meg a telefonok apró fényei. A tömeg – még mielőtt ők a húrok közé csaphattak volna – egy emberként kezdett bele az egyik leghíresebb számukba. Nyilvánvaló volt, hogy az ének Deannek szól. Bécs megbocsátotta a csalást, aggódott kedvencéért és az imádsággal felérő dalt elénekelve üzentek, hogy szorítanak a gyógyulásáért.

*

 -Még mindig nem beszélhetek vele? – kérdezte Brad aggodalmasan, miközben szeme a tv képernyőjén villogó feliratot bambulta. „Szeretettel köszöntjük szállodánkban Mr. Dean Connick!„ A felirat már nem csapta úgy arcul, mint korábban. A berliniek talán még nem hallottak róla, de már mindenki tisztában van vele, hogy a szoba lakóját Bradley Connicknak hívják.

-Sajnálom! – sóhajtott Blue a telefonba. A hangján érezhető volt, hogy ha most éppen nyugodt is, de pillanatokon belül akár el is sírhatja magát. –Az orvos azt mondta, hogy a műtét valószínűleg sikeres volt, bár biztosat azért majd csak évek múlva jelentene ki. A daganatot eltávolították, a környező szövetek épnek tűnnek, de hogy a véráram már tovább vitte-e a kórt... legkorábban is a jövő hét végén lesz meg a szövettani eredmény. Most mindannyian abba a gondolatba kapaszkodunk, hogy minden rendben van. Ha minden igaz, holnap már bemehetek hozzá. Biztosan örülni fog, hogy rendben mennek a dolgok és még így is támogatják a rajongók, hogy kiderült a szerepcsere. Gondolom, ez azért legalább a Te válladról levesz némi terhet.

Brad meglepődött. Az elmúlt napokban ez volt az első mondat, amelyben Blue személy szerint Róla érdeklődött. Igazság szerint eddig fel sem tűnt. Most, hogy megtette, egyszeriben kérdések sokaságát hozta magával, de végül nem tette fel őket. Blue sincs könnyű helyzetben. Egyedül áll Dean mellett, s bármi történik a két oldalon, ő áll közepén, hogy a másik félnek emészthetővé csomagolja a híreket. Hallgatása már kezdett kissé kínossá válni, így inkább elbúcsúzott. Nem tudta nem észrevenni, hogy Bluenak sem volt több mondani valója az ő számára.

*

A berlini koncert is éppen olyan zajos sikerrel zárult, mint a korábbiak. Kezdéskor most már az együttes kezdeményezésére megemlékeztek Dean betegségéről, kérve a rajongókat, hogy küldjék az energiát kedvencüknek a mielőbbi gyógyulás érdekében, aztán belecsaptak a műsorba és tették a dolgukat, mintha semmi sem nyomasztaná őket. A többiekkel talán így is volt. Ők is levetették a személycsere miatti feszengés terhét és már azt csinálhatták, amihez a legjobban értettek. Zenéltek. Nem is akárhogyan. Értékelték Brad néhány változtatási javaslatát, gyakoroltak és felhőtlennek tűnő lelkesedéssel hozták a formájukat. Egyedül Brad volt az, aki egyre mélyebbre süllyedt egy önmaga által kreált szorongásba. Már nem aggódott azérrt, hogy felfedezik Dean hiányát, de neki egyre inkább kezdett hiányozni a testvére. A támogatása, ha csak szavakkal is. A közönség ellenszenve már elpárolgott, mégis egyre kevésbé tudta elviselni a körúttal járó nyomást. A színpadra már nem tudott másképp felmenni, csak ha néhány pohárral megalapozta az estét. A többiek még nem vették észre. Vagy csak nem tették szóvá. Vérvörös szemeit betudták az aggodalomnak és a számára szokatlan füstgépeknek. A mélypont éppen a berlini fellépés előtti műszaki szünetben jött el. A roadok nem győzték kerülgetni, ahogy bizonytalanul téblábolt a színpad és az öltöző között. Az előttük játszó együttes dobosa, Ken előbb elment mellette, aztán megtorpant és visszatért.

-Haver! Nem kell ezt csináld magaddal! Ha ennyire kivagy a gondolattól, hogy fel kell oda menned a bátyád helyett, tudok adni egy kis nyugtatót. Növényi alapú a cucc, nem kell tőle parázni, de egy kicsit lelazít, mert így el fogod szúrni az estét.

Brad zavartan pislogott rá. Nem emlékezett a srác nevére, pedig nemrég még éppen azt mondta Tomnak, hogy piszok jó dobos a srác. Tegnap találkoztak a szállodában. Ő is tudott már Dean betegségéről és együttérzően veregette meg a vállát, kérve, adja át az üdvözletét. Volt valami atyaian megnyugtató benne, ahogy a másik fogta a vállát és beszélt hozzá. Kicsit mintha Dean szerepét vette volna magára, és ettől minden ellenérzése elszállt a cucc említésétől. Növényi alapú! Akkor nem lehet valami durva szer. Nagyot nyelve bólogatott, ahogy a másik az orra alá dugott két tablettát.

-Szerintem előbb csak egyet vegyél be. Ha nem érzed elég erősnek, bekaphatod a másikat is, de talán eggyel is kihúzod az estét. Na, szevasz, aztán kéz- és lábtörést odafönt! – csapott a vállára, mielőtt ő egy szót is szólhatott volna. Még azt sem tudta kinyögni, hogy Kösz, és a másik már nem volt sehol. Körülnézett, hogy látja-e valaki, aztán lenyelte az egyik tablettát. Kicsit édeskés utóízt hagyott a torkán, ahogy nagy nehezen lenyelte. Kellett volna egy korty víz, de a közelben nem látott, csak az egyik road kortyolt egy energiaitalt izzadtan.

-Adsz egy kortyot? – lépett oda hozzá.

-Persze, a Tied. Egészségedre! – nyomta a másik a kezébe a dobozt, aztán ment is tovább, nyilvánvalóvá téve, hogy a maradékra már nincs szüksége. Brad pedig megitta az egészet, pedig a doboz még jócskán félig volt. Jól esett a hűvös, koffeines íz. A maradék tablettát az inge zsebébe tette és visszaballagott az öltözőbe.

*

Másnap délelőtt a késői reggeli romjai felett merengve meglátta Kent. Az a bogyó remekül működött. Eltökélte, hogy szerez belőle, hogy máskor ne legyen senkire rászorulva, ha idegesség gyötri.

-Szevasz! – lépett oda a sráchoz, aki az utolsó falatokat törölgette a tányérjáról.

-Szia! – nézett fel a másik közömbösen, mint aki nem is emlékszik rá.

-Beszélhetnénk? – intett az előtér felé, mert mégsem a zenésztársak előtt akart üzletelni a dobossal.

-Ja, persze, jövök – tolta hátra a másik a székét.

-Figyelj! Van még abból a bogyóból? Tegnap tényleg csodákat művelt velem, és hát még előttünk a turnésorozat nagyobbik része, jó lenne, ha ...

-Persze, nem kell magyarázkodnod – nézett körül a dobos. –Egy fél óra múlva itt a hallban, oké? Hozok egy nagyobb adagot. Van készpénzed?

-Pénzem? – nézett rá értetlenül Brad.

-Öcsém! Én nem vagyok a Vöröskereszt, hogy ingyen osztogassam a cuccot. Ha szükséged van rá, akkor van egy rossz hírem, fizetned is kell érte.

-Ja, persze, oké, értem – habogott Brad. -Mennyi kell?

-Hát, momentán nincs nálam nagy készlet, mert az utazások miatt macerás, de öt-tíz szemet biztos tudok nélkülözni. Ha kell mind a tíz, akkor egy ezres.

-Ezer? – kerekedett el Brad szeme.

-Haver! Mégis, mire számítottál? Én még baráti áron is számítom, mert ha itt kellene felhajtanod valakit, aki beszerzi és helybe hozza neked, akkor nem úsznád meg ennyiből. Ráadásul híre is menne, azt pedig nem akarjuk, nem igaz? – nézett rá csúfondárosan. Brad érezte, amint a vér az arcába szalad.

-Nem, tényleg nem. Akkor egy ezres. Oké, fél óra múlva itt a hallban.

-Rendben, de ne késs, mert már megyünk és nem fogok itt szobrozni. Na, szevasz! – intett búcsút a másik. Brad önkéntelenül is belenézett a mellette lévő földig érő tükörbe. Ezt az életet irigyelted Te annyira a bátyádtól? – kérdezte a tükörképét. Állandóan idegen ágyban aludni, gyorskajákat enni, óraszám nem szólni a többiekhez, a problémáidat magadban rágni és ilyen zsebmetszők áldozatává válni néhány órás nyugalomért? Legszívesebben leköpte volna magát, de végül győzött a belső kényszer és megindult a szobája felé. Talán össze tud kaparni ennyi pénzt, de ha nem, hát majd kérni fog a többiektől.