***
Testvéri hangok 1. fejezet
A vermonti Brattleboro melletti
ranch szárazon lengedező fűtengere felett remegett a forró nyári levegő.
Mindenki egy felelőtlenül elfricskázott csikktől rettegett, amely lángba
boríthatta volna az egész területet. Már nagyon hiányzott egy kiadós eső és a környékbeli
gazdák kis túlzással a fél karjukat odaadták volna a téli hatalmas hótömeg egy
aprócska maradékáért, hogy öntözni tudják a kiszikkadt földeket. A tehenek
kábán bóklásztak a kifutókban, ahová éppen tegnap hajtották be őket. Az istálló
árnyéka egy kis enyhet adott, igaz az állandó huzat is hordott magában
veszélyeket. De itt legalább itatni tudták a jószágot, mert odakint már alig
csordogált víz a domboldalt kettészelő máskor bővízű patakban. A fiatal férfi,
akinek vállát most ennek a farmnak minden felelőssége nyomta, lassú kortyokban
nyelte a hűtőszekrényből kivett limonádét. A konyhában Mona, a házvezetőnő
kapcsolta be a kis zajládát főzés közben, ő pedig egész egyszerűen ott ragadt a
tv előtt, amíg az asszony néhány szál petrezselymet szedett a ház melletti kis
veteményesben a vacsorához. Brad egy ideig mogorván nézte a képernyőn az
izzadt, túlontúl is ismerős arcot, ahogy a koncentrálástól kidagadnak az erek a
halántékán. Vajon hol hagyta el a kalapját, ami az utóbbi időben szinte a
védjegyévé vált? – futott át rajta a gondolat, ahogy lelki szemei előtt
megjelent a sötétbarna posztókalap, amelyre a szalagot még az édesanyjuk
hímezte. Ha valamit, hát ezt irigyelte Deantől. Ő sosem kapott semmi hasonló
személyest, csak a feladatokat, a munkát, mert ő volt a jó fiú, a megbízható,
akinek apa nyomdokaiba kellett lépnie, hogy a farm megmaradhasson. Dean pedig a
művészlélek, akinek soha senki nem vonta kétségbe az önmegvalósításhoz való
jogát. Pedig akár ő maga is állhatna most a Coachella nagyszínpadán, hogy tinik
ezrei tomboljanak a lábai előtt, ahogy a húrokba csap, aztán beleordít a
mikrofonba. Egy pillanatra újra élte az utolsó színpadi fellépésük egyszerre
gyomorszorító és mégis mámoros érzését, aztán határozottan kikapcsolta a tv-t.
A francba! Itt álmodozik, miközben Lu kétszer is szólt már, hogy mindjárt
megérkeznek az új bikával.
*
Dean Connick úgy esett be a kocsi
hátsó ülésére, hogy a testőre a nagy igyekezetben majdnem a bokájára csapta a
nehéz ajtót. Az utóbbi időben mintha megőrültek volna a kölykök. Minden
koncertjük után ez a cirkusz ment. Már nem az autogramjára vártak, már nem egy
közös fotót akartak tőle, hanem szinte tépték, marcangolták, mintha mindegyikük
egy apró véres darabkájával akart volna hazatérni. Srácok! Nem kéne az a sok cucc! - morogta az orra alatt, miközben eszébe
jutott, hogy néhány órával ezelőtt ő maga is néhány fehér pasztillát öblített
le a jó öreg Johnny Walkerrel. De az más! Az nem függőség! – tagadta a
nyilvánvalót, hogy egy ideje túl sok gyógyszert szed és túl sok kemény
alkohollal próbálja tompítani a bensejében izzó tüzet. Persze sikertelenül, és
mert kurvára tisztában volt vele, hogy egyre rosszabb irányba kanyarodik.
Józanságának ezekbe az utolsó parányi szikráiba kapaszkodott tíz körömmel, és
innen remélte a kiutat is. Megkocogtatta Owen vállát, és a sofőr bólintott.
Tudta, hogy mi a menetrend. Irány a szálloda!
*
Brad Connick bekötözött ujjai közül kiesett a régi fotó,
amelyen az édesapjuk két oldalán álltak a bátyjával. Még alig értek az öreg
derekáig, de az ő kezében már lasszó volt, Deanében pedig egy kis játékgitár.
Azt a gitárt eredetileg ő kapta, csak Dean elvette tőle. Ő meg még kis hülye
volt, aki elfogadta apa vigasztalását, hogy inkább menjen vele és segítsen
megbéklyózni egy kis borjút. Dean pedig minden áldott nap a gitárt nyekergette.
És ráadásul úgy kornyikált hozzá, mint egy igazi rocksztár. Legalábbis
amilyennek ők akkoriban képzeltek egy rocksztárt. Idővel aztán átjöttek a
Delaware ikrek, Tony és Joshua is, aztán a pajtában építettek egy tákolmányt,
amit színpadnak hívtak, és ami az első „fellépésük” alatt össze is dőlt
alattuk. Addigra már mindegyiküknek volt kis gitárja, és csatlakozott a
bandához Fred Montrose, aki a pléhvödrök után igazi dobfelszerelést kapott
karácsonyra. A környék összes kölke ott tombolt a pajtájukban, ők pedig a
bátyjával felváltva énekelték az aktuális slágereket. Éveken át gyakoroltak és
gyakoroltak, míg egyszer Montrose papa el nem intézte, hogy felléphessenek a
Brattleboro-i nyári fesztiválon. Kis helyi fesztivál volt, de sok látogatóval,
mert a dolgos hétköznapokban ez is valami változatosságot jelentett. Ráadásul
akkoriban egyre népszerűbb lett a környékbeli fiatalok között, az egész
megyéből jöttek sátrakkal, hogy néhány napig csak a zenének élhessenek. Úgy izgultak
a színfalak mögött, mint a pisis kislányok, de amikor felkonferálták a
Connick’s Devils-t, megszűnt minden szorongásuk és irgalmatlanul odatették a
színpadra a produkciójukat. Az a nap aztán el is döntött mindent. Egy
könnyűzenei menedzser is hallotta őket, és lemezfelvételt ajánlott a bandának.
Ő még nem volt nagykorú, Dean és a többiek igen. A műsoruk nélküle is megállt a
lábán, így aztán vállon veregették, megnyugtatták, hogy minden rendben lesz, de
végül csak kihagyták a jövőbeli terveikből. Számára pedig akkor szűnt meg a
testvéri kötelék. Dean becsapta, mert időközben hiába érte el a nagykorúságot,
már nem talált helyet neki a bandában. Az apjuk akkoriban halt meg, az anyjuk
pedig könyörgő szemekkel kérte, hogy ne hagyja magára. Maradt. És egyúttal
sutba vágta az álmait.
Hogy bosszút álljon ? Nem, ez
sokáig meg sem fordult a fejében. Egyszerűen csak Dean megszűnt a számára,
mintha soha nem is létezett volna. Ezt próbálta elhitetni magával akkor is,
amikor Blue Morgannal kezdett járni. A lány korábban Deanbe volt szerelmes. A
bátyja egyszer-kétszer el is vitte valami kisebb buliba, de aztán ahogy a
családjától, úgy Bluetól is örökre búcsút vett. Most pedig ők ketten egy életre
szóló kötöttséget terveztek. Az esküvőt október végére tervezték. Blue csinos
lány volt. Dolgos lány. Igazi gazdafeleségnek való. És egyáltalán nem
elhanyagolható módon öröksége pont a Connick farmmal határos, így a gazdaságok
egybe olvasztása sem jelenthetett gondot. Tökéletes párost láttak bennük, csak
ők nem tudták még, hogyan reagálnak, ha esetleg idővel felbukkan Dean és
emlékezteti a lányt a régen volt romantikus találkozásokra.
Maga elé emelte bekötött kezét,
amit az az istenverte konok állat szorított a palánkhoz. A doki szerint csak
kisebb zúzódások estek, csontja nem tört, néhány heti – önmagát ismerve néhány
napi – kímélet után rendbe fog jönni. Felemelte a gitárját maga mellől és a
kötés alól kilógó ujjai begyével végigsimított a húrokon. Vajon ez a díjnyertes
tenyészállat tett arról is, hogy soha többé ne tápláljon híú reményeket a
zenélés terén sem? Erősen remélte, hogy azért annyira nem volt fájdalmas a
hatalmas test nyomása. Tagadhatta a régi vágyait, de a gitárját továbbra is
szeretettel dédelgette. Időnként, ha nagyon magányosnak érezte magát, pengetett
kicsit, de inkább csak amolyan country dalocskákat. Nem akart, nem tudott a
bátyja nótáival kezdeni, bár ha nagy ritkán hallotta a rádióban, lába
önkéntelenül is verni kezdte a ritmust, a szöveg pedig olyan természetességgel
kúszott a szájára, mintha ő maga írta volna. Ilyenkor visszarepült a múltba,
bár ez mindig megviselte.
*
Dean próbálta leolvasni az
üvegfalon túl ülő orvos szoborszerű arcáról, hogy vajon hogyan teljesít a
hallásvizsgálaton. Tisztában volt vele, hogy valami gond van. És lassan már
azzal is, hogy a gond nagyobb annál, mintsem megpróbálja becsapni a műszert,
amire egyébként is kevés esélye volt. Nem ez volt az első alkalom és
valószínűleg nem is az utolsó, hogy a parányi fülkében ülve a fülhallgatóra
koncentrálva ujjaival kellett mutassa, mit hall. Ha egyetlen pillanatig
hitegette is magát, hogy majd kicselezi a gépet, rá kellett ébredjen, hogy a
végeredmény szempontjából ez teljesen felesleges. Meg fog süketülni. Pont. Ezen
nincs mit szépíteni, már csak a haladék hossza lehet kérdéses. Tisztában volt
vele, hogy évek óta használnia kellett volna védőfelszerelést, mert a
színpadtechnika az előtte lévő katlanban tomboló ezrekért van, nem azért a
szerencsétlen flótásért, aki a hangfalak közvetlen közelében pengeti a
hangszerét. De nem tette. Nem, mert egy makacs marha, aki meg sem próbálta,
hogyan boldogulna a füldugóval. Ő hallani akarta magukat. Hallotta. És most
nagyon úgy festett a dolog, hogy egy életre elég is volt, amit eddig hallott.
Időközben odakint az orvos felállt és a hosszú papírlapot maga után lebegtetve
az ajtó felé indult. Akkorát nyelt a végső kinyilatkoztatás előtt, hogy az
ádámcsutkája fájdalmasan görcsbe rándult. De mire az ajtó kinyílt, rendezte az
arcvonásait. Nem akarta, hogy azt a vegytiszta pánikot lássák rajta, amit a
szívében érzett.
-Mr. Connick, az eredmények
sajnos igazolják, amit eddig is ejtettünk, hogy a romlás egyenletes és
megfordíthatatlan. Én lennék a legboldogabb, ha legalább hitegethetném, de nem
lenne becsületes Önnel szemben. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a problémával.
Vannak még műtéti lehetőségek, de meg kell mondjam, az eredmény akkor sem
garantálható. Egy esély. Egy utolsó esély. És már ezzel sem várhatunk túl
sokáig.
-Köszönöm az őszinteségét,
dr.Malcom. Át kell gondoljam, hogyan tudnánk éppen most szünetet beiktatni a
koncertkörútba. Gondolom, hetekre le kellene állnom, és hát Ön is tudja, ez a
dolog nem csak engem érint, hanem az együttes többi tagját is. De megígérem,
hogy nem szököm meg a döntés elől és legkésőbb egy hét múlva újra felkeresem
Önt – forgatta Dean a kezében a barna kalapot. Fogalma sem volt róla, mit
mondjon a többieknek, mit mondjon a menedzserének, bár volt egy sejtése, hogy
Rupert sokkal többet tud erről az egész szarságról, mint amennyit ő elmondott
neki. Talán a többiek is sejtenek már valamit, náluk sosem lehet tudni, mert
általában az érdekeik szerint hallanak meg dolgokat, vagy zárkóznak el előlük.
A rossz hírek mindig fénysebességgel terjedtek, ezt már volt alkalma
kitapasztalni.
*
Dean lehunyt szemmel hevert a
kanapén és próbálta elfelejteni a szállodában lezajlott veszekedést. A többiek
úgy tettek, mintha ez az egész egyedül az ő hibája lenne és teljesen
felkészületlenül érné őket. Pedig hónapok óta tanúi voltak az újabb és újabb
orvosi vizsgálatoknak. Mégis mi a jó istent képzeltek? Hogy azért lopakodik be
a klinikára újra és újra, mert szerelmes az egyik kis asszisztens lányba?
Őszintén szólva a szex volt az utolsó, amire hónapok óta gondolt. Minden
gondolatát a rá váró iszonytató csend ígérete töltötte ki. Amióta a világra jött,
nem volt körülötte csend, most pedig az vár rá, amíg csak él. Ez nem is lenne
élet! – döntötte el magában keserűen. Nem először gondolt rá, hogy akarja-e ezt
a kínszenvedést vagy az egyszerűbb utat választja. Persze, nem azonnal. Egy
esélyt azért adnia kellene a jó doktor világhírű ügyes ujjainak is. Ha a műtét
sikerül, még talán... ha a füldugót is használná, legalább a koncertkörutat
végig csinálhatná. Legalábbis azt a részét, amire visszatérhetne. Esetleg egy
kis stúdió munkába még kezdhet, hiszen Beethoven is micsoda csodára volt képes
süketen. Bocs, Ludwig! – fintorodott el, amiért egyáltalán egy lapon merte
emlegetni a zenei óriást önmagával.
Most először érezte, hogy ez a
csapat talán mégsem az a család, aminek ő képzelte. Egy család elfogad, támogat.
De éppen azok ugrottak a torkának, akikkel legrégebben harcoltak vállvetve
közös álmuk beteljesüléséért. Tom és Joshua, akikkel együtt szögelte össze a
pajtában az első színpadot. Akik szemrebbenés nélkül tették zsebre a részüket,
amely jóval nagyobb volt, mint amire szimpla zenészként igényt tarthattak
volna. De ő sosem garasoskodott, nem centizte, hogy egy-egy számukban kinek
mekkora munkája volt. Most meg beszartak, hogy vége a jó világnak, gitárosként
mehetnek vissza a tanyára a tehenek mellé, mert nem kellenek majd egyetlen
másik bandába sem. Főleg nem együtt. Amióta a srácok szinte egy emberként
támadtak neki, féltve a saját kis pecsenyéjüket, egy fura kis gondolat
motoszkált a gondolatai mélyén. Olyan mélyen, hogy elő se merte kotorni, csak
most, hogy végre magára maradt. A családjával is beszélnie kell! És ki jelenti számára a családot? Ki más,
mint az egy szem öccse. Brad, aki annak idején olyan lelkesen nyűtte mellette a
gitárját. A srácban ott volt minden, amire most szüksége lenne, a hangja, a
hallása és az ujjai fürgesége. Talán a farmon végzett munka mellett nem volt
ideje, energiája a gyakorlásra, de igazi tehetség volt, és az olyan nem múlik
el senkiből nyomtalanul. Fel sem merült benne, hogy évek óta nem látta, nem
beszélt vele, fogalma sincs, hogy egyáltalán szóba állna-e vele, vagy
egyszerűen ajtót mutatna neki. Akkor is haza kell mennie! Persze, egyáltalán
nem biztos, hogy a legjobb belépő most az lenne, hogy egy olyan dologban kéri a
segítségét, amiben valaha cserben hagyta és ami miatt évek óta nem váltottak
szót egymással. Még az édesanyjuk temetésén sem. De egész egyszerűen semmilyen
más megoldást nem látott, csak ezt az elvetemülten őrült gondolatot. Ha valaki,
hát Brad helyettesíthetné. Az európai turné egy jó hónap múlva kezdődik. Ennyi
ideje van, hogy meggyőzze a testvérét, ő az egyetlen, aki most kiránthatja őket
a slamasztikából. Nem érezte egészen lehetetlennek a küldetést, hiszen mi mást
kínál fel neki most ezüst tálcán, mint a sikert és csillogást, amire annak
idején az öccse annyira vágyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése