3.
Brattleboro rengeteget változott,
amíg nem járt itthon. A főutca mentén a legutolsó divatot követő butikok
sorakoztak és divatos kávézók. Az itt lakóknak nyilvánvalóan sokkal több pénzük
lehet, mint annak idején. Köztük az a régi kis kávézó is – egészen új ruhába
öltöztetve -, amelybe ők is jártak valaha. A Miro utcai ablakai szinte semmit
sem változtak, bár friss festés fedte, de odabent jól láthatóan megújult a
berendezés. A hatalmas ablakban volt annak idején a kedvenc asztaluk. Az asztal
most is ott állt. Az asztalnál pedig egy túlontúl ismerős arcra figyelt fel. Blue Morgan! Alighanem egy barátnőjével
kacaghatott valamin, s a két fiatal nő vidámsága szinte ragadós volt. Dean
önkéntelenül is elmosolyodott. Istenem, Blue! Azóta sem találkozott olyan
lánnyal, mint ő. De ha vele maradt volna, akkor soha nem kerül el ebből a
városból és soha nem válik valóra a zenélésről szőtt színes álom. Most egy
pillanatra olyan érzése volt, mintha visszarepült volna az időben és randira
jönne a törzshelyükre. A lány szőke haja repdesett az arca körül, akár csak tíz
évvel ezelőtt. Ha nem tudta volna, hány éves, még most is fiatal lánynak
nézhette volna. Tétovázott, végül egy mély sóhajjal benyitott. A másik nő éppen
felállt az asztaltól és egy puszit nyomott Blue arcára. Ahogy elment mellette,
közömbösen nézett át rajta. Dean kicsit meglepődött. Híúságában azt képzelte,
hogy majd felismerik, de senki nem kért tőle aláírást, nem sikított, csak az
idegennek kijáró tisztelettel vegyes kíváncsisággal köszöntek rá. Ennyire
megváltozott volna? Vagy csak nem tette magát elég emlékezetessé kölyökkorában?
Egek! Itt senki nem hallgatja a zenéjüket?
Megállt a lány mellett, s Blue felnézett. Az előbb még vidám arc
elsápadt. Hát, ő legalább még megismer – futott át a férfi fején bűntudatosan.
-Dean! – a lány szinte lehelte a
nevét, ahogy hitetlenkedve bámult az arcába. Önkéntelenül is megpöccintette a
kalapja karimáját, majd kérdőn a másik szék felé biccentett. Blue bénultan
figyelte, ahogy választ sem várva leereszkedik a kecses thonett székre és a
híres fejfedőt ledobja a szomszéd ülésre.
-Azt hittem, káprázik a szemem.
Mit keresel itt? – kérdezte suttogva a lány még mindig sokkolva.
-Itt van az otthonom – vont
vállat a férfi, mintha olyan természetes lenne, hogy hazalátogatott.
-Az évekkel ezelőtt is itt volt –
motyogta Blue, és meg sem próbálta elrejteni hangjából a szemrehányást.
-Beszélnem kellett Braddal –
bökte ki Dean, mintha már túl lenne a beszélgetésen, holott ami korábban
lezajlott, azt senki nem nevezte volna beszélgetésnek.
-Akkor már nem is maradsz tovább?
– biggyesztett a lány csalódottan.
-Még nem tudom – felelt kitérően.
Igazság szerint úgy tervezte, hogy tesz még egy próbát az öccsénél, de ha azzal
is felsül, akkor tényleg odébb áll. Most azonban Bluet látva eljátszott a
gondolattal, hogy néhány napig marad és legalább vele feleleveníti a múltat.
Legalábbis azt a részét, amelyre talán még Blue is szívesen emlékszik. Erősen
remélte, hogy volt ilyen. A következő mondattól azonban erősen lelohadt a
lelkesedése:
-Nos, akkor talán eljöhetnél az
esküvőnkre!
-Ó, férjhez mész? Ki a szerencsés
flótás?
-Dean! Ki lenne? Brad! – forgatta
a szemeit játékosan a lány, mintha a válasza olyan magától értetődő volna. Egy
helybélinek nyilván az is lehetett, de mit tudott Dean az itt élőkről?
-Az öcsém? – akadt el a levegője
a férfinak. Ez igazán váratlan hír volt. Kellemetlen és felkavaró. Egy idegen
fajankótól nem tartotta volna bűnnek elcsábítani a menyasszonyt, de ezt nem
teheti meg a tulajdon öccsével. Talán korábban még ezt is megtette volna, de
mára azért ennyit már fejlődött a becsületkódexe.
-Azt hittem, tudod.
-Nos, nem! Még nem osztotta meg
velem a hírt, hogy nősülni készül. Azt pedig végképp nem, hogy éppen téged
készül elvenni. Mióta vagytok együtt?
-Egy ideje – rántotta meg a
vállát Blue. –Olyan régen ismerem, hogy nem is tartom számon.
-Akkor talán kapóra is jött
nektek, hogy leléptem – húzta kesernyés mosolyra a száját Dean.
-Ízléstelen vagy! Olyan régen
azért nem vagyunk együtt. Korábban olyan volt ő nekem, mint a testvérem, de
aztán egyszer csak megváltoztak a dolgok. De egyébként, ha rögtön utánad
összejöttünk volna, akkor sem tehetnél szemrehányást. Te léptél le, ha még
emlékszel.
-Ezt még meddig fogjátok az orrom
alá dörgölni?
-Gondolom még sokáig – kuncogott
Blue. –De mesélj, miért akartál Braddal beszélni? Terveid vannak a farmmal?
Dean tétovázott, végül úgy
döntött, miért is titkolózna. Hiszen ez a lány hamarosan a sógornője lesz. A
kérdése egyébként tényleg magától értetődő volt, hiszen a farm az ő öröksége
is. Más kérdés, hogy eszében sem lenne Bradet kényszerhelyzetbe hozni azzal,
hogy például adják el az egészet és osztozzanak a pénzen. Neki nem volt
szüksége pénzre, de talán Bradnek a megélhetésen túl szüksége van az emlékekre,
amik a farmhoz kötik. Esküvőre készül, ezt a lehetőséget nem is vette
számításba. Nos, ha az a csoda megesne, hogy Brad mégis meghallgatja és segít
neki, akkor bizony akaratán kívül még ebbe a nagy eseménybe is sikerül
belekavarnia.
-Megkértem, hogy helyettesítsen
pár hétig – bökte ki. Bluenak nevetségesen tátva maradt a szája, de amikor
megszólalt, abban semmi vicces nem volt:
-Neked aztán van bőr a képeden!
Gondolom, kirúgott. Megérdemelnéd.
-Hát, a házból nem zavarhat el,
de amúgy igazad van, nem-et mondott.
-Csodálkozol?
-Semmi olyat nem kínáltam neki,
amit ő maga ne akart volna annak idején. Most belekóstolhatna, hogy mire
vágyott olyan nagyon. Szerintem örömmel állna vissza a gazdaság élére utána,
tudva, hogy élete nagy álma már teljesült.
-Dean! Te el is hiszed, amit itt
összehordasz? Lehet, hogy akarta a színpadot, de az tíz évvel ezelőtt volt. Te
becsaptad, ő pedig egy másik életet kezdett élni. Nincs jogod úgy tenni, mintha
most Te lennél a Mikulás, aki valóra váltja az álmait. Azokat Te már idejekorán
a sárba tapostad.
-Nocsak, ő így mondta? Becsaptam?
-Te minek neveznéd, hogy amikor a
siker küszöbén álltok, kirúgod a saját öcsédet?
-Még nem volt nagykorú, és még a
sulit sem fejezte be.
-Ó, a gondoskodó nagytestvér! Te
így gondolsz magadra? Honnan tudod, hogy nem akarta-e ő is sutba vágni ezt az
egészet azért a nyomorult színpadért?
-Ő jó gyerek volt. Az anyánk
számított rá. Végül is, csak rá számíthatott. A gazdaság élére pedig egyikünknek
oda kellett állnia, és azt még anyu is tudta, hogy nem én leszek az. Soha nem
érdekelt.
-Nem. Téged csak az érdekelt,
hogy a Te álmaid valóra váljanak. Úgy hagytál itt mindent, vissza sem néztél –
halkult el a lány hangja, ahogy eszébe jutott az utolsó találkozásuk.
-Blue, tudod jól, hogy fontos
voltál nekem, de nem jöhettél velünk. Milyen életed lett volna a banda mellett?
Lásd be, hogy így volt jó, hiszen ti is egymásra találtatok és ha a két farmot
összeolvasztjátok, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok. Tisztára, mint a
mesében.
-Nem áll jól a gúnyolódás, főleg,
ha semmi okod rá – fintorgott a lány. –Jól megvagyunk Braddal, igen. Azonosak a
céljaink, az álmaink.
-Gazdaság, gyerekek, kutya a ház
körül és fehér kerítés? – mormolt Dean, ahogy felidézte egy valaha volt kislány
gyerekkori álmait.
-Pontosan. Brad ugyanezt várja az
élettől – nézett rá a lány harciasan.
-Lehet, hogy te meg nem ismered
olyan jól, mint hiszed – vágott vissza a férfi. Ő pontosan látta a fellobbanó
szikrát az öccse szemében. Még ha el is utasította első haragjában, de az
biztos, hogy a gondolat azóta is ott zümmög az agyában. Brad nem tagadhatja le,
hogy a zene örökre a része maradt, hiszen még mindig ott állt az étkező
sarkában a gitár, bizonyságul, hogy sűrűn előveszi. Talán már beéri a
gazdasággal, de a szíve mélyén mindig ott motoszkál majd a kíváncsiság, milyen
lett volna, ha ...
Blue kicsit sértetten játszott a
szalvétájával. Még hogy ő ne ismerné jól Bradet? Pontosan tudja, hogy a zene az
élete része maradt, még ha nem is bohóckodik a színpadon. Tudta, hogy Brad időközben
zongorázni is megtanult. Hiába volt a rengeteg munka a farmon, lényének
muzsikus része is vágyott a kiteljesedésre. De már nem volt az az ostoba
kölyök, aki mindent odadobna, hogy hónapokig az országot járja. Értékeli a munkája adta sikereket és ezt Dean
nem értheti, hiszen fogalma sincs, mekkora terhet cipel az öccse a vállán.
Dean közben a lányt figyelte.
Csendes szóváltásuk felforrósította körülöttük a levegőt. A régi szikra még ott
parázslott, csak egy apró fuvallatra várt, hogy erőre kapjon. Blue fiatal
lányként is helyes volt, de a szépsége mostanra beérett, egyszerűen varázslatos
volt. Kíváncsi volt, hogy a csókja is olyan mámorító-e, mint az emlékeiben.
Tudta, hogy már maga a gondolat is bűnös, mégsem tudott szabadulni tőle. Kért
egy kávét és megpróbálta fegyelmezni magát. Feltette a kérdést, amivel talán
még megmentheti a lánnyal való találkozás nagyszerűségét:
-Mesélj magadról! Mit csináltál
azóta, hogy elmentem?
*
Brad a munkát Lu-ra bízta és felhívta
Bluet, hogy beszéljen vele, a tanácsát kérje. A lány telefonja valószínűleg ki
volt kapcsolva, mert nem fogadta a hívását, és akkor eszébe is jutott, hogy
Helennel, a koszorúslányával beszélt meg találkozót. A fiút megijesztette, hogy
Dean kérése annyira beette magát a gondolatai közé, hogy egyáltalán
foglalkozzon vele. Egyfolytában ellenérveket keresett, ami azt jelentette, hogy
a szíve mélyén képes lenne igen-t mondani a bátyjának. Már ezer éve nem zenélt
igazán, nem is énekelt. Műkedvelőként pengetett, sőt most már zongorázott is,
de egész egyszerűen kevésnek érezte magát a színpadhoz. De leginkább a Deant
övező hisztériához. Azonnal lebukna a rajongók előtt és azt a szégyent nem élné
túl. Nem is értette, Dean hogy merné kockára tenni mindazt, amit mára elért.
Mert a sikereit nem vitathatta el tőle. Miért jött elő ezzel a marhasággal?
Mostanra megvolt a véleménye a bátyja életmódjáról, amely a zenéléssel kéz a
kézben járt és ő egyértelműen önpusztítónak érezte. Nem vágyott arra a züllött
közegre. Egész lénye tiltakozott a csalás ellen. Egyáltalán, mire kell Deannek
az a néhány hét szabadság? Másrészt, ha netán elkövetné azt az őrültséget, hogy
mégis igen-t mond, egyáltalán meddig tartana ez az egész? Októberben nősülni
készül és emiatt az őrültség miatt nem bántaná meg Bluet sem az esküvő
elhalasztásával, hiszen a lánynak már hónapok óta a készülődés tölti ki a
gondolatait.
Brad úgy döntött, Blue után megy
a Miro-ba, aztán a kedvenc kávézójukban megbeszélik a dolgot. Helen meg fogja
érteni, hogy kettesben akarnak maradni. Szüksége volt Blue józan
gondolkodására, úgy, ahogy talán még sosem a kapcsolatuk alatt. Ha nem találja
a kávézóban, még mindig hagyhat neki üzenetet a
telefonban, de most roppant romantikus gesztusnak tűnt csak úgy
betoppanni. Blue úgyis mindig az ilyen kis bolondságokért nyüstöli, hát, most
bizonyíthat neki.
Az égbolton sötét felhők
gyülekeztek, az egész városka olyan volt, mintha nem délelőtt lenne, hanem már
késő délután. A Miro-ban felkapcsolták a belső világítást. Így aztán olyan
tisztán látta az ablakban üldögélő párost, mintha csak a tv-t nézné. Dean!
Sejthette volna, hogy első dolga lesz felmelegíteni a régi ismeretséget. Helen
nem volt sehol, nyilván jobbnak látta, ha nem asszisztál a menyasszony és
exbarátja beszélgetéséhez. Annyira jellemző ez a bátyjára, hogy képes rárepülni
más barátnőjére. Igaz, ő sem mondta neki, hogy Blueval egy párt alkotnak, de
azért ez a látvány most kemény gyomrosként érte. Na igen, ez Dean! Ahol
megjelenik, ott a dolgok hamarosan összezavarodnak. A bátyja éppen kinyújtotta
a kezét és megfogta Blue vékony ujjait. A lány nem húzta el a kezét, csak
felnézett és szótlanul bámulták egymást. Bradba belemart a féltékenység. Ezt
nem akarta látni. De nem is akart odabent felbukkanni, és látni azok
rajtakapott zavartságát. Megfordult és visszament a kocsijához. Akkor vár a
nagy beszélgetéssel. Kíváncsi volt, hogy a Blue vagy akár Dean is említésre
érdemesnek tartják-e majd a találkozójukat.
*
Brad étvágytalanul turkált az
ételben. Blue aggodalmasan figyelte. Napok óta ott feszült köztük valami zavart
tanácstalanság. Pontosan az óta a nap óta, amikor ő összefutott Deannel a
Miro-ban. Nem mesélt róla Bradnak, mert nem akarta még ezzel is terhelni. Évek
óta tudta, hogy Brad haraggal a szívében gondol a bátyjára, de fogalma sem volt
róla, most, hogy a testvére betoppant, ez a harag csitult vagy sem. Dean sem
mesélt semmit az öccsével töltött órákról. Dean! Ha arra a varázslatos napra
gondolt, egyszerre dübörgött fel a szíve lázas izgalommal és szorult össze a
gyomra a lelkiismeret furdalástól gyötörten. Szerette Bradet. Szerette annyira,
hogy a felesége akarjon lenni, de legalább önmaga előtt be kellett ismerje,
hogy Dean annyi év után sem közömbös a számára. Tíz évvel ezelőtt rajongott
érte, álmodozott róla, a közös jövőjükről. A fiú pedig a sikert választotta
helyette. Meg kellett volna gyűlölnie. De az idő ebben az esetben is orvosolta
a bajt. Egy ideje már nem is gondolt rá, mi lesz, ha eljön az esküvőre. Mit fog
érezni, ha megpillantja. Kár volt ennyire nagyvonalúan kezelnie azt a régi
szerelmet, mert nagyon úgy tűnt, hogy a felszín alatt még izzott a parázs,
amely most Dean egyetlen érintésétől lángra lobbant. Ha Dean arra kérné,
válassza őt, megtenné. Megtenné, pedig tiszteli és becsüli a vőlegényét. Órákig
beszélgettek a kávézóban, nem is törődött vele, hogy a város legnagyobb
pletykafészke is látta őket együtt. Vajon eljutott a hír Brad fülébe? Vajon
várja-e, hogy beszéljen arról a találkozóról? De hát mit mondhatott volna? Hogy
annak ellenére, hogy néhány hónap múlva neki készült kimondani a boldogító
igent, mégis azzá a kamaszlánnyá vált néhány órára, aki szabadon rajonghatott a
jóképű gitárosért. Amikor annak idején Dean elment, belőle még hiányzott a Nő
magabiztossága. Zavarodott kamaszlányként azt hitte, ő volt kevés a fiúnak. Fel
sem fogta, hogy Dean ebbe valószínűleg bele sem gondolt, csak követte a saját
álmait. Amikor Braddal volt, biztonságban érezte magát. Megnyugtató, de
álmosító biztonságban. A Miro-ban hosszú idő után először érzett izgalmat.
Kitöltött két pohár bort, az
egyiket azonnal fel is hajtotta, majd újra töltötte a poharat. Beszélniük kell,
mert ilyen feszülten képtelen tovább élni.
-Brad, meséltem már, hogy a
múltkor összefutottam a bátyáddal a Miro-ban? – kérdezte megjátszott
vidámsággal, mint aki valami apróságról feledkezett meg csupán. A férfi kezében
megállt a villa és kissé csörömpölve letette az evőeszközt a tányér szélére.
-Nem. Mikor? – próbált egy
mosolyt erőltetni az arcára. A mosolyt Bluenak szánta bátorításként, de érezte,
hogy valószínűleg elég torzra sikerülhetett.
-Már nem is tudom, talán vasárnap
délelőtt volt? Úgy összefolynak mostanában a napok – forgatta Blue maga előtt a
poharat. -Amikor Helennel találkoztam. A Miro-ban futottunk össze.
-Gondolom, örömteli viszontlátás
volt – mordult fel a férfi. Blue kissé megütközve nézte, ahogy egyetlen
hajtásra felhajtja a borát.
-Hát, igazából meglepett. Nem is
mondtad, hogy itthon van.
-Előző este érkezett, már éppen
lefeküdni készültem. Mégis, mikor mondtam volna el neked?
-Mondjuk, azóta? – grimaszolt
csúfondárosan a lány.
-Még mindig bele vagy esve? –
nézett fel rá Brad, és a kérdés úgy érte Bluet, mint egy arculcsapás. Mit
mondhatott volna? Az igazságot? Egy jótékony hazugságot? Hiszen ez az ember a
vőlegénye?
-Csak meglepett, hogy felbukkant.
És igen, élveztem, hogy kicsit beszélgethettem vele a múltról. Mert veled nem
lehet. Te kitörölted a fejedből és a szívedből. De ettől a múlt még létezett.
-Még mindig bele vagy esve? –
ismételte meg Brad a kérdést, mintha nem is hallotta volna Blue szavait.
-Miért fontos ez? – remegett meg
Blue szája.
-A kurva életbe, ez csak egy
egyszerű kérdés. Akár igennel vagy nemmel is válaszolhatsz, nem kell regényt
írnod köré. Még mindig bele vagy esve?
-Igen. Nem. Most boldog vagy? –
pattant fel Blue és idegesen újra teletöltötte a poharakat.
-Tudtam, hogy ez lesz. Idedugja a
pofáját és megint minden elromlik. Akárcsak tíz évvel ezelőtt. De most már nem
vagyok kis hülye, akin simán keresztül léphet, akitől újra elveheti az álmait,
csak azért, hogy a sajátjait beteljesítse – pattant fel a férfi és kirohant.
Blue a kezét tördelve nézett utána.
*
-Dean! Dean! Gyere elő! Tudom,
hogy itthon vagy – ordított Brad az ajtón belépve. A bátyja kilépett a
vendégszobából és röviden elbúcsúzott attól, akivel éppen telefonált. A
következő pillanatban Brad ökle állon találta.
Hirtelen nem is tudták, melyikük
lepődött meg jobban az ütésen. Brad úgy nézte az öklét, mintha nem is a
testéhez tartozó darab lenne, Dean pedig az állát masszírozta.
-Mivel érdemeltem ezt ki, öcskös?
– kérdezte fintorogva.
-Szállj le Blueról! Most már
hozzám tartozik – kiabált az öccse. Dean a szíve mélyén tisztában volt vele,
hogy ez alighanem így is van. Bármennyire felzaklató volt a találkozás Blueval,
ő már semmit nem tud kínálni a lánynak, amire az vágyik. Blue pedig … hát, ő
maradt az a talpig becsületes vermonti lány, aki állja a szavát. Ha nem
szerelemből, akkor becsületből. Sosem tudna kettőjük közé állni. Ez persze még
nem ok rá, hogy ezt a felbőszült kiskakast egy kicsit meg ne fingassa. Csak, hogy
érezze az öcsi, hogy kettőjük közül ki a nagy testvér.
-Blue nem tartozik hozzád. Még
nem. És valaha az én csajom volt. Csak csettintenem kéne és visszatérne hozzám
– csettintett az ujjaival. Elégedetten nézte, ahogy Brad vonásait eltorzítja az
indulat. Úgy döntött, nem kínozza tovább: -De ha megteszed nekem, amit kértem,
megesküszöm, hogy nemhogy meg se próbálom, de nem is gondolok rá, hogy
visszacsábítsam.
Bradban itt szakadt el végképp a
cérna. A tulajdon bátyja képes megzsarolni őt? Hát, hova züllött már el a
testvére? Talán csak az a baja, hogy soha senki nem magyarázta el neki férfi
módon, hogy a saját elképzeléseivel ellentétben, nem ő a világ ura. Akkor majd
ő bepótolja ezt a leckét. Nem válaszolt, egyszerűen csak állon ütötte Deant,
aki nem számított rá. Az ütés nem sikerült túl jól, kicsit le is csúszott a
másik álláról, mégis … Dean, mint egy lassított felvételen, az ajtófélfának
dőlt és lassan lecsúszott a padlóra. Brad fölé hajolt. A bátyja nem
hülyéskedett. Eszméletlen volt. Rémülten kapott a telefonja után és a mentőket
hívta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése